Ororo Munroe

Userinfó: Főkarakter

Név: Ororo Munroe
Mutáns név: Ciklon
Születési dátum: 1969. december 31.,Dél-Afrikai Köztársaság, Fokváros közelében
Besorolás: Diák
Képességek: Időjárás manipuláció: Képes uralni az időjárást, viharokat gerjeszteni, vagy éppen eltüntetni azokat. Támadóereje főként a villámokból és a szélből áll, mert egy jó kis esővel maximum bőrig ázik az illető, komolyan nem lesz belőle baja, kivéve, ha jégesőről van szó, mert az igencsak fájdalmas tud lenni. Lényegében elég sokoldalú képesség, mert lehet vele közlekedni, a többieket bosszantani, támadni és mindennapos használatra sem rossz. Képes manipulálni a szelet, amivel akár repülhet, vagy támadhat is. A képesség csak nyílt terepen, illetve a szabad ég alatt működik, máshol hatástalan a nagy része, kivéve a szél manipulációja, mert arra épületen belül is képes.
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 14 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Erősen hangulat függő és ha nagyon felbosszantják, akkor elveszítheti a kontrollt, ezzel szép kis vihart keltve. Gondjai a repüléssel vannak, mert az irányítás nem mindig jön össze neki, ráadásul a landoláson is még van mit csiszolni.
Képesség távlatai: Képes lesz kontrollálni az időjárást úgy, hogy nem befolyásolják az érzelmei és landolni is megtanul.

Jellem: Olyan vagyok, mint az időjárás, szeszélyes és irányíthatatlan. Gyűlölöm, amikor valaki megpróbál irányítani, végülis senki sem bírja, ha pórázon tartják. Régebben nagyon kíváncsi voltam, minden érdekelt és mindenki. Meg akartam ismerni az egész világot, állandóan mosolyogtam. Nem igazán, vagy legalábbis nem mindig tudom, hogy mikor vagyok sok az embereknek és mikor kellene befognom a számat, mert éppen beszóltam. Beszólás, igen, kimondom, azt, amit éppen gondolok és nem feltétlen vagyok híres arról, hogy utánagondolnám, mi is fog ebből kisülni. Nem bírok egy helyben megülni, nem is bírtam ki soha, mindig csinálnom kellett valamit. Elég lelkizős vagyok, néha hosszan azon pörgök, hogy mit csinálhattam volna másképpen, vagy a dolgok miért úgy alakultak, ahogy. A régi szokásaimból kevés dolog maradt meg, mert borzasztóan bizalmatlan lettem, mindig azon pörgök, hogy ki fog kitolni velem és hogyan és ez kihat a szociális életemre is. Néhányan azt mondják, hogy rosszul vagyok szocializálva, pedig azért annyira nem, vagy igen? Jó persze, nem vagyok a társaság közepe és csak nagyon kevesekben bízok meg igazán, de na, akkor sem vagyok antiszoc. Könnyen felkapom a vizet a legapróbb hülyeségen is és utána nehéz lehűteni, és még akkor is szentül hiszem, hogy igazam van, amikor nincs. Önálló vagyok, nehezen fogadok el segítséget, de egyben fejlődőképes is, mert nem utasítok el mindenkit élből.

Külső: Hmm… nem vagyok sem túl alacsony, sem túl magas, olyan normális magassággal rendelkezem, ez körülbelül 160 centi lehet. A bőrszínem alapján sötét bőrű, na nem fekete, hanem inkább barnásabb, a szemem is hasonló színű, a hajam pedig… igen, határozottan fehér. Ez az, amire én tulajdonképpen büszke vagyok, de már volt olyan gondolatom, hogy most esküszöm átfestem. Ha a testalkatomat nézzük, akkor vékony vagyok és nem valami sportos. A ruhatáram is inkább az átlagos kategóriába tartozik, de én nagyon szeretem az elegánsabb darabokat és a kiegészítőket, például fülbevalók, karkötők és nyakláncok.

Előtörténet: Ha most, de őszintén a szívemre teszem a kezemet, azt mondom, jobban nem is járhattam volna, illetve ez sem fedi ténylegesen a valóságot, pontosítok… az adott helyzethez képes jobban nem is járhattam volna. Így már mindjárt más, pedig minden reggel, mielőtt kinyitom a szemem, azt kívánom, hogy bárcsak az elmúlt 3 év meg sem történt volna, bárcsak még mindig egy egyszerű lány lennék, akinek szerető szülei vannak és a mutánsok csak a képregények lapjain léteznek. Fél éve vagyok itt, egyre jobban kezdem megszokni azt, hogy nem csak én vagyok ilyen képességekkel megáldva, egyre kevésbé érzem magam egyedül és ami talán a legfontosabb, már nem utálom annyira a normál embereket. Kijelenthetem, hogy a nem is olyan régi antiszociális énem valamelyest gyógyulásnak indult, de még mindig kevesekben bízom meg és bennük sem teljesen. Egy dolog változatlan, az időjárás jelentéshez való hozzáállásom, az még mindig kritikus. Nem tehetek róla, klinikai eset vagyok, mert akárhányszor napos időt jósolnak, egy „Na majd meglátjuk!” felkiáltással már zuhog is az eső, ha éppen összejön a dolog, ha nem… maradjunk annyiban, hogy van villámhárítója az iskolának. Azért szerencsére nem kell túl gyakran használni, szóval ennyit arról, mennyit bénázom és mennyit nem. Fontosabb dolog, hogyan is jutottam el idáig, mert az nem volt sétagalopp, mármint nézőpont kérdése. Az én szemszögemből rosszabbnál rosszabb események sorozata, mondjuk egy forgatókönyvíró szemében már a jövő évi éppen aktuális kasszasiker. Talán megírhatnám, bár ki tudja, túltelített a piac az ilyen dolgokkal valószínűleg, meg ha kezdeném, hogyan tenném? Talán így…
16 évvel ezelőtt születtem, egy Fokvároshoz közeli kisebb településen, amit most nem neveznék meg, minek. Életem jelentős részében ugyan ott éltem, de miután bedurvultak a dolgok, a székhelyem Fokváros lett. Tulajdonképpen mondhatjuk azt, hogy átlagos gyerek voltam átlagos gyerekkorral, semmi különleges nem történt. Ugyanúgy utáltam például a kelbimbót, mint mindenki más és ezen masszív utálat továbbra sem szűnt meg, csak enyhült némiképp. A szüleim szerettek, tető volt a fejem felett és azt az életet semmire sem cseréltem volna fel, talán arra, hogy tudjak repülni. Irigyeltem a madarakat, akik szabadon szárnyalhattak kontinensről kontinensre, bejárhatták a világot, talán ez volt az egyetlen dolog, amit nagyon szerettem volna. Nem voltunk sem túl szegények, sem pedig túl gazdagok, így külföldre nem juthattam el, én mégis álmodoztam, hogy egyszer mégis sikerül. A szobám fala ki volt tapétázva szebbnél-szebb helyek fényképével és egy hatalmas világtérképpel. Megjegyzem, ez saját berendezés volt, körülbelül 10 éves lehettem, amikor rászántam magam erre a szobaalakításra, persze akkor, amikor a szüleim nem voltak otthon. Naná, nagyon örültek neki, végülis ezzel megspóroltak egy szobafestét, ki ne örülne neki? Szóval, ennyit arról, hogy milyen életem volt nekem azelőtt, hogy vett egy jó nagy hátra arcot.
Három évvel ezelőtt kezdődött ez az egész, amikor néhány részeges fiatal abban lelte örömét, hogy mindent felgyújt, ami a keze ügyébe kerül. Ebbe beletartoztak az autók, bokrok és minden olyan, ami gyúlékony. Ebbe beletartozott a mi autónk is, ami kivételesen a garázs előtt és nem a bennt a helyén állt, onnan meg már egyenes út volt a garázsig és a szüleim szobájáig. Ők akkoriban lent aludtak, míg az én szobám fent volt az emeleten, talán ez mentett meg. Ők valószínűleg előbb haltak meg füstmérgezésben, minthogy a lángok elemészthették volna őket, én viszont fent ragadtam. Illetve bent ragadtam egy égő házban, ami két lehetőséget nyújtott, vagy bent égek, vagy beomlik az egész. Így visszagondolva, egyik lehetőség csábítóbb, mint a másik, végülis mint azt tudni lehet, egyik sem jött be, ebből a kalandból –említhető ez egyáltalán kalandnak? – az származott, hogy klausztrofóbiás lettem és elárvultam. De úgy mégis, hogyan jutottam ki? Kimentettek, mert néhány szomszéd későn ért haza, látták az égő házat és értesítették a tűzoltókat. Így történt, hogy engem sikerült kihozni, mindenki más meg bent ragadt. Mivel nem volt más élő rokonom, legalábbis olyan, aki magához vett volna, elsőször egy állami nevelőintézetbe kerültem és ott eltölthettem körülbelül három hónapot. Életem leghosszabb három hónapja volt ez és végül úgy döntöttem, lelépek. Nem volt a legjobb sorom, állandó piszkálásoknak voltam kitéve a hajszínem miatt, bár ezt mondhatná valaki, hogy 13 év alatt megszokhattam volna, de akkor nem voltam egyedül. Rájöttem, hogy a gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni, ráadásul a baleset utáni két hónapban mást sem csináltam, minthogy azon pörögjek, miért én? Soha nem voltam vallásos és az egyik hittanon, amit a nevelőintézetben tartottak, kijelentettem, hogy nincs is Isten, mert akkor nem hagyná, hogy az emberek szenvedjenek. Na, nem lettem az oktatók kedvence ettől. Szóval, három hónap után úgy döntöttem, hogy meglépek az intézetből, mert ez nekem nem állapot és tervem kivitelezésére sikerült is sort kerítenem, amikor Fokvárosba mentünk kirándulni. Ismertem már annyira a várost, hogy úgy nagyjából el tudjak jutni A-ból B-be és csak egyszerűen elszakadtam a csoporttól. Az első pár órában még nagyon örültem magamnak, hogy milyen ügyes vagyok, aztán szépen lassan rájöttem, nagyobb bajban nem is lehetnék. Nem tudtam, mit csináljak, egyedül voltam, pénzem nem volt és ott álltam a város kellős közepén. Azt az éjszakát egy forgalmas utca melletti sikátorban töltöttem, aludni nem igazán tudtam és már megbántam az egészet, vissza akartam menni az intézetbe, de valami miatt nem tettem. Az elkövetkezendő három napot azzal töltöttem, hogy kitaláljam, mihez is kezdjek, ételt és italt koldultam, mindig más helyeken aludtam, aztán végül nem láttam más kiutat, minthogy zsebtolvaj leszek. Visszamenni nem akartam, úgy gondoltam, képes leszek megállni a saját lábamon, így elég gyorsan eldöntöttem a dolgokat. Kiválasztottam egy forgalmas helyet és megpróbálkoztam vele, de az első cirka 10 alkalom valami –pontosítok, a lelkiismeretem- miatt meghiúsult, aztán már ott tartottam, hogy éhen halok. Valami normálisat akartam enni, ezért végül megtettem és ezt megünneplendő, jól teleettem magam. Innentől kezdve az egyik lopás követte a másikat, lassanként a lelkiismeretem sem szólt közbe többé és az a kíváncsi, nyitott kislány, aki voltam, eltűnt, helyette lettem én, egy bizalmatlan és zárkózott lány, aki esténként még a saját árnyékától is megijedt, mert azt hitte, hogy követik. Legjobban talán a rendőröktől rettegtem, hiszen tudtam, hogy ha rajtakapnak, simán elkapnak és akkor valami ezerszer rosszabb hely vár rám, mint az intézet. A paranoiám mellé még a klausztrofóbiám is megvolt, ami miatt képtelen voltam például metróval közlekedni, ez nem könnyítette meg a dolgomat. Ráadásul azt is kezdtem megunni, hogy egyik napról a másikra élek az utcán, ezért elkezdtem keresni szállást, amit meg is találtam egy olcsó és huszadrangú motel személyében, de legalább volt fedél a fejem felett. Iskolába nem jártam, az egyetlen dolgom az volt, hogy megkeressem a pénzt a szállásra, meg a kajára. Aztán a dolgok ismételten érdekes fordulatot vettek, miután nem sokkal a 14. születésnapom betöltése után érdekes dolgok történtek körülöttem. Éppen egy rosszul sikerült pénzszerzési akcióm miatt voltam kénytelen menekülni a rend éber őrei ellen, amikor elkövettem egy hibát… nos, befutottam egy sikátorba és mint tudni lehet, a sikátoroknak csak egy bejárata van, mégpedig ott, ahol az ember bejött. Azt viszont eltorlaszolták a rendőrök azzal a csini kis villogó autójukkal. Mondom nagyszerű és már a bilincs kattanását is hallottam, amikor lecsapott egy villám. Őszintén szólva nem csak én, de a rendőrök is meglepődtek, amikor pont az autójukba csapódott be, mert ugyan már… mennyi rá az esély, hogy ez megtörténhet? Szinte nulla, de mégis. Nos, amíg ők az égő autójukkal voltak elfoglalva, én addig szépen leléptem, merthogy nem volt kedvem megvárni a végkifejletet, ami ígyis-úgyis egy letartóztatás lett volna. Még aznap leléptem a motelből, sőt, még a városból is mert már ismertek ott, úgyhogy más lakhelyet kellett keresnem. Még egyszer, utoljára meglátogattam a szüleim sírját és elhagytam a várost. Nyakamba vettem az országot és különböző helyeken töltöttem el, de szigorúan csak pár éjszakát, továbbra is tolvajlásból fenntartva magamat, de volt egy titkom. Rájöttem lassan, amikor a furcsaságok egyre halmozódtak körülöttem, hogy ezt én idézem elő, én hozom létre a hirtelen esőt, szelet és villámokat. Az elkövetkezendő időkben nem is egyszer hasznát vettem, miközben városról városra jártam, de aztán mégsem volt szerencsém. Végül, mondhatni 16. születésnapi ajándék gyanánt elkaptak.
A hideg fémasztalra rakott kezeimet megmozdítom és a csendbe szinte mennydörgésként hat a csuklómon megcsörrenő bilincs. Életemben először hordok ilyen vackokat, de már fájnak a csuklóim, mert rohadtul szorosak. Igazából szerintem ezek örömüket lelték abban, hogy ezt így meghúzhatták, mert mikor rám tették, nemtetszésemet kifejezendő, megkérdeztem tőlük, hogy a kedves anyukájuk netán szociális munkás-e és a hogyléte felől is hangosan érdeklődtem. Végülis nesze, kellett nekem megszólalni, most itt hagytak ebben a szobában egyedül, de miért is? Gondolom… na jó, igazából fogalmam sincs, miért, biztos ez is valamiféle rendőr technika, hogy megszólaljak. De nem fogok, ez van, ezt kell szeretni, aztán már csak azt vettem észre, hogy bejött két fazon, persze elsőre zsaruknak néztem őket és már a nyelvemen volt, hogy mentek a fenébe, de aztán mégsem tettem. Charles Xavier és Eric Lensherr kihúztak a csávából és ezzel tulajdonképpen visszakanyarodtam a történetem elejére. Már nem egyik napról a másikra élek és büszke vagyok arra, aki vagyok.