Az emelet

Fárasztó nap után jól esik a pihenés. S bár szeretett nejemmel az igazi, mégis vannak olyan alkalmak mikor őt is maga alá temet az üzleti élet világa. Hiába bír telepatikus képességekkel, míg azokat leplezi, el kell viselnie az emberi természet körülményességét és lassúságát. Így ma estére magamra maradtam. Csoda hát, hogy a Pokoltűz klub főhadiszállásába vezetett utam? Gondolhatnánk, és joggal, hogy testi vágyaim kielégítése céljából jöttem ide. S ez igaz is lenne, ha nem lenne tökéletes házaséletem. Hűséget ígértem és az is vagyok. Ha van valami, amiben szüleimre hasonlítok, az ez. Még ha emberek is. Akkor hát milyen örömben részesíthetnének itt? Nos, minőségi alkoholéban. Azonkívül nem árt néha átnézni a papírokat is, rendben tartani a dolgokat, betekinteni a fejleményekbe. Mindig jó képben lenni. Ez a tudományos életre is igaz, ahol hivatalosan tevékenykedek. Jól informáltságra van szükség, mert aki nem tud valamit, az lemarad. Ez a kíméletlen konkurenciaharc kapcsán nagyon veszélyes.
Fehér delorienem leparkol bérelt helyemen a klub mély parkolójában. Fő a biztonság. Kissé nyúzott hószín öltözékemben feszítek, jól felismerhetőn. Kezemben aktatáska, akták nélkül. Egykedvűen lépdelek be a liftbe, mely szempillantás alatt visz fel a klub földszintjére. Örömteli mosolyok fogadnak az itt dolgozó lányok részéről. Csiripelésük jól esik fülemnek, több időt azonban nem szánok nekik. Intek a csaposnak, hogy a kedvencemet kérem. A vidám forgatagból utam az emeletre visz, hol az ügyfelek szórakoztatására szolgáló helyiségek mellett a magam kis irodaszobácskája is megtalálható. Szerény berendezésű, több nem is kell. A szekrényekből magam elé veszek több dossziét. Az ablakon megigazítom a redőnyt, mely többnyire le van engedve, hisz ami itt történik az nem mások szemének való.
Belemélyedve az olvasásba várom, hogy felhozzák kedvenc italom, nem egy pohárral, hanem üveggel.

Én ártatlannak, szinte már kedvesnek éreztem szavaim, Enaid-ból mégis vulkánszerűen tör elő a düh. Milyen érdekes, hogy többnyire mindenki így reagál rám, mintha puszta létezésem is irritálni kezdené őket egy idő után. De pont ezért, mert oly gyakran futok eme reakcióba már tökéletesen megtanultam keresztülnézni rajta. Nem kapom fel a vizet, nem kezdek el én is dühöngeni, bizonygatni, példálózni. Csak hogyom, hogy kifakaszthassa fájdalmát, talán már ezzel is segítve önmagán. Hisz úgy tűnik, évek, évtizedek óta hurcolja ezt úgy, hogy senkinek sem róhatta fel, senkinek sem mondhatta el. És talán ez is rendesen rátesz a helyzetére. A mutánsok legnagyobb ellensége önön érzelmeik, mik képesek elragadtatni magukat, ezáltalán eluralván a képességeik. És Enaid-dal szemben is ezt tapasztalom eddig. Ahogy érzelmileg elbizonytalanodik, úgy veszíti el az uralmat a képessége felett.
- Úgy sejtem, jó ideje nem is keresed a jót, csak elfogadtad a szerinted megmásíthatatlant és gyűjtöd magadba a keserűséget - szúrom szavai közé higgadtan. Szintén nem emelem a hangom, de még él sincs benne. Akárcsak a gyémánt, vagy inkább a jég, hűs és nyugodt.
- Mellesleg nem túl racionális úgy véleményezni és leszólni mást, hogy nem ismered, nem tudsz róla semmit - egészítem még ki korábbi kifakadását. Persze, más fájdalmak, de nekem is kijutottak. És ráadásul még ha enm is rólam van szó, nem ő az egyetlen mutáns, kiket hasonló kínok őrölnek. Nem egy regeneráló van, aki ha akarna se nagyon tudna meghalni, aki már megtapasztalhatta az éhhalál közeli kínt úgy, hogy bármennyire vágyta már, az nem jött el. Vagy egy sérülés, minek gyógyulta közben kívánta, inkább halna bele. De persze mindenkinek a maga fájdalma a legnagyobb és legegyedibb, ez így törvényszerű.
Azon már meg se lepődöm, hogy felpaprikázott alakja elködlik. Nem ijedek meg, nem félek, hogy örökre eltűnik. Tudom, hogy olyat kecsegtettem meg előtte, amiről nem fog tudni lemondani. És tudom, hogy nem ment el, csak újra instabil lett. Érzem a közelségét, hallom őt a fejemben, hisz keresem is hangját.
- Hagyod, hogy elragadjanak az érzelmeid, nem vagy képes uralni őket. Ezen kell változtatnunk - felelem barátságosan. Le kell csillapodnia, hogy újra itt legyen, az én időmben, az én síkomban. Bár társaloghatnánk így is, az nem sokat segítene rajta.

- Nem mindenki születésétől fogva van tudatában vagy birtokában képességeinek. Sokanban csak erős érzelmek hatására lobban fel. Talán veled is ezt történt - jegyzem meg barátságosan, ám kifakadására már csak a fejemet csóválom. Elhiszem ,hogy teli van keserűséggel, és mivel eddig társat vagy legalább "megértő" személyt nem lelt, hát csak a rosszat látja. Talán ez is az akadálya annak, hogy valóbna képes legyen használni az erejét. Érzelmei irányítják, márpedig azok elég labilisak. Ahogy ebből kifolyólag állapota és alakja is.
- Nem te vagy az egyetlen, akiknek mutációjuk látványos, sokan még is megpróbálják a jót is látni az életben, nem csak keseregni rajta - intem kissé, mint egy hisztiző gyermeket. Vagdalkozik, úgy, hogy nem is ismer. Persze nekem nem volt efféle problémám, nem voltam amolyan se itt-se ott állapotban, ám a szenvedés és a fájdalom egy másik ágát magam is ismerem. Élni az életet se mindig olyan habostorta.
- Sokféle szenvedés és fájdalom létezik Enaid, és te csak az egyiket ismered közülük. Azt pedig, hogy kit hogy ítélnek meg, ki hogy néz ki.. sokszor csak önuralom kérdése - jegyzem meg, miközbne lassan szolidan felszikrázó réteg vonja be bőröm. Mintha csak egy kígyó vedlené le elnyúzott rétegét, úgy folyik végig rajtam a gyémántragyogás, míg beterít tetőtől talpig.
- Sokunknak megvan a maga keresztje - mosolyodom el, már amennyire ez az alak engedi a mimikát. Aztán "húzom" is vissza bőröm, hisz a páncélom a saját telepátiám is blokkolja.
- Mindenki más képességére vágyakozik, más életére. Mert csak azt látjuk benne, amit irigylünk, a mélységét nem - mosolyodom el kedvesen, újfent végigsimítva arcán, hacsak előbbi bemutatómmal nem riasztottam el.
- Ha akarod és mellettem maradsz, én megpróbálhatok segíteni rajtad. Hogy jobban tudd uralni a képességed, hogy biztosabban állj a síkok között...

Csak egy bólintással veszem tudomásul a kiegészítést. Igazság szerint az, hogy a múltba nem képes visszatérni nem igazán zaklat fel. A múltat magam is ismerem, vagy saját emlékek révén, vagy másoké által. A múlt,a mi elmúlt az már nem érdekes. De a jövő, ami még eljöhet és amin még tudunk változtatni annál inkább.
- Amikor megkaptad? - pislantok rá értetlenül és ugyanakko rmeglepetten. A képességeinket nem "kapjuk", az velünk születik és csak a megfelelő időre vár, hogy aktiválódjon. Bár lehet, Enaid is erre gondolt, legfeljebb nem a legjobb szót választotta a kifejezésére.
- Nem értek veled egyet - ingatom a  fejem ellenkezve, de persze nem erőszakosan. Meglehet, ő tényleg csak a dolog negatívumát éli meg, hisz ki tudja, mióta, hány éve, évtizede él így. Pedi glehet, neki is csak egy megfelelő mentorra, segítőre lett volna szüksége, mint nekem Astrid, aki megmutatott mindent, mire csak képes volt.
- Tehát egyfajta regenerálódás ez is - nyugtázom a másik képességet. Igen, ahogy gondoltam, öngyógyuló, vagy épp a szevezete annyira "élni akar", hogy nem engedi a pusztulást.
A bíztatásra viszont élek a lehetőséggel, ujjaim óvatosan érintik vállát, majd ahogy valóban bőrt és húst tapintok kissé határozottabban, ugyanakkor szinte már anyáskodva simítok végig arcán. Olyan különös, hisz bármelyik pillanatban szétfoszlódhat a kezeim közül, mintha csak egy megtestesült szellemet érintenék.
- Szerintem ostoba próbálkozás lenne. Nem hinném, hogy képes vagy beleragadni tárgyakba a végtelenségig. Mintha a tested harcolna a végzet ellen, nem hagyván téged pusztulásra jutni - felelem, kissé talán kegyetlen. De ez tény, úgy tűnik, akárcsak néhány másik mutáns, mondhatni ő is az örök életre van kárhoztatva.
- És pocséklás is lenne, hisz ragaszkodom a korábbi kijelentésem, miszerint te különleges vagy. Átoknak csak azért érzed, mert nem vagy képes uralni. Hiszem, hogy lehetséges annyira uralni az erőd, hogy te magad döntsd el, melyik síkban akarsz lenni.
Talán tévedek, bár valahogy kétlem. Nem hinném, hogy ez az "ingázás" velejárója lenne. Inkább csak ő maga túl labilis és bizonytalan, hogy valóban irányítani tudja az erejét.

Türelmesen, ugyanakkor mondhatni igen kíváncsian várom a válaszát. Hisz eddig nem derült ki pontosan, miféle képesség birtokában van, csak tippelgetni tudtam. De lassan fény derül rá, bár nagyon úgy tűnik, Enaid is inkább csak tapogatózik saját lehetőségei körül, mintsem valóban tudná, miféle erőt birtokol. Látni a jövőt! Milyen páratlan lehetőségek, micsoda kiaknázatlan erőforrás. Még ha csak egy adott hely jövőjét is, akkor is.. mint láthattam, nem gond számára bejutni sehova, tehát alapjában véve akadálytalanul mozoghat épületek, falak között, tehát abba a helyiségbe megy be, ahová csak akar.
- Képes vagy váltani az idősíkokat - bár van benne egy csipetnyi kérdő felhang, inkább kijelentek. Nincs itt, nincs ott sem igazán, ezért "villódzott", mint a rossz szalagú film. Nem lenne képes uralni ezt az erőt vagy pusztán még nem is próbálta tudatosan? Mennyi csodálatos lehetőség!
- Ez nagyon különleges képesség Enaid, még nem találkoztam ilyennel, pedig nem egy mutánst ismerek - bókolok, szinte már áhítattal. Mert van bennem egy csipetnyi, ám nem kifejezetten a képessége iránt, legalább is nem irigységi szinten. Inkább úgy, hogy magaménak tudjam ezt az egyedet is.
- Nem tudsz.. Mármint nem sérülsz, betegszel meg vagy tested könnyen kiheveri azokat? - próbálok pontosítani az újabb adottság okán. Nagy valószínűséggel regenerációra képes, és bár ez is hasznos, nem túl kirívó, hisz a mutánstársadalomban elég sokan birtokolják még rajta kívül.
- De egyébként igen, ez is egy adottság. Vannak közöttünk olyanok, akik több képességgel is rendelkeznek. Úgy tűnik, te is egy vagy közülünk - mosolyodom el barátságosan, miközben jobbom finoman kinyújtom felé, mintha érinteni akarnám. És így is van.
- Rendelkezel fizikai valóval, vagy testetlenül ragadtál a síkok között? - kérdem kíváncsian, és ha engedi, ha tehetem, megérintem finoman a vállát. Mert látszatra nehéz eldönteni, hisz meglehet, ha elég erősen koncentrál olyan mértékben képes magát "levetíteni", mintha valóban lenne teste.

Immár teljes a koncentráció, legalább is úgy tűnik, a lány marad, és nem is némul el. Bemutatkozásomra mélyen meghajtja fejét, mi még inkább tetszetős nekem, és bár tudom, hogy nem ez a szándéka, mégis valamilyen szinten az alárendeltséget jelenti szememben. Aztán viszonozza ő is, és szavaival mosolyt csal újfent arcomra.
- Nincs okom félni tőled - magyarázom, vagy inkább válaszolom. ás szájából talán tűnne fellengőzésnek, ám én tudok magamról, amit tudok. Mind mentálisan, mind fizikailag igen erős adottságokkal rendelkezem ahhoz, hogy meg tudjam védeni magam, főképp egy olyan mutánssal szemben, aki láthatóan nem ura képességeinek.
- Telepata vagyok. Képes vagyok mások gondolataiba bekapcsolódni, úgy szólni hozzájuk, hogy nem kell a számat kinyitni hozzá - magyarázom, akárcsak egy gyereknek tenném, és aztán csak bólintok.
~ Igen, vannak mások, vagyunk még sokan, sokféle képességgel
Újabb szavak, szám mozgása nélkül, a fejében. Mintha csak megbizonyosodni akarnék, mintha csak demonstrálnék. Pedig csak játszom.
Ugyanakkor közben kissé fura is a helyzet, hisz normális esetben ilyenkor a beszélgetőpartnert már invitálnám egy italra vagy bármire, amit óhajt. De ez a lány más, látszólag nem is egészen itt van, és tartok tőle, ha másfelé kanyarodnánk, újfent elvesztené kontrollját.
- Ez egy mutáció, ami a testünkben megy végbe még születésünk előtt. Senki nem tehet róla, és senki nem tudhatja előre, hogy ilyen lesz -e.
Újabb tudományos magyarázat és talán nem is teljes. De nem hinném, hogy Enaid-ot a részletes tudományos magyarázat érdekli, vagy ha mégis, akkor majd Zane-t hívom. De azt hiszem ennyi épp elég, ahogy elég szokott lenni a többségnek. Teljesen mindegy, miképp lettünk ilyenek, a fontos, hogy van az erőnk és használni tudjuk. Illetve nekünk nem mindegy, a szervezetnek, tudnunk kell a hátterét, biológiáját. De magyarázatnak épp elég.
Az év-kérdésre viszont meglepetten vonom fel a szemöldököm. Tehát nincs tisztában a jelennel. Talán valamilyen sérülés okán a mentális része sérült, vagy a mutációja okoz efféle zavart nála.
- Jelenleg 1986-ot írunk és Amerikában vagy - jelentem ki határozottan, továbbra is nyugodtan üldögélve. Nekem így kényelmes, és úgy tűnik, őt sem zavartatja a térdelő pozíció, és az, hogy így letekintek rá.
- És mondd, te pontosan mire vagy képes? - vetem fel most én az első, számomra leginkább érdekes kérdést. Mert tudnom kell, mire képes és mivel ebfolyásolható, hogy aztán hasznos lehessen számunkra.

Érdekes helyzet, roppant érdekes. Hol feltűnik a lány, hol eltűnik, de érzem a gondolatait, a jelenlétét, még ha nem is látom. És hallom hangját, bár olykor becsapós, vajon tényleg a hangját hallom vagy a gondolatait.
Talán egy másik telepata, ki képes megjelenítani magát? Esetleg egy asztrálvetítő? Megannyi érdekes lehetőség, és tudom, hogy ki tudnám deríteni, ha mélyebben ásnék a fejébe. De nem, érzem, hogy gyenge a kapcsolat, ha jobban mélyedek, talán elvesztem őt. pedig azt nem, olyan érdekes, annyira kíváncsivá tett, hogy meg akarom tartani.
~ Uralmam alatt lesz ~
Tehát még gyengem, nem képes uralni a képességét. Fiatal mutáns, már ami a mutációját illeti biztos. Tehát befolyásolható, főképp, ha segítő kezet nyújtok neki.
A következő szavak viszont mosolyt fakasztanak ajkaimra, akaratlan bár, de kissé fel is kuncogok, megtehetem, a lányon kívül úgy se hallja most senki.
- Nem félek.. De ha megannyi kérdést zakatolsz, attól nem fogsz lenyugodni. Csillapodj, ereszt el a gondolataid. Aztán majd mesélek, bármit kérdezz is... - suttogom, gondolom neki, hogy biztos meghallja, megértse, még akor is, mikor tűnedezni látszik. Aztán újra fel, majd el, és a következő viszontlátásnál már előttem térdel, de hátrafelé figyel. Kíváncsian emelem fel magam is a fejem, de semmi más nincs ott, csak a csukott ajtó. Még odakint se hallatszik nesz. Tehát csak is a lány helyzetében lehet valami, mi hátrafelé kényszeríti pillantását.
Aztán újra el, amjd fel.. mint egy képszakadásos film a mozikban. De nem zavar, időm, mint a tenger, vagyis estig ráérünk itt villanyozni. Érdekes a lány, roppant érdekes, és egy mutáns mindig jó dolog a szervezetünknek. Hát várok, míg úgy tűnik, végleg itt araad, immár majdnem valós alakban, valós látványban. Én pedig csak ülök, mosolygok bátorítón, de nem moccanok.
- Üdv itt. Emma vagyok...

Nincs már mentor, nincs tanító. Mind kinőttem, mind elveszett. Csak egy maradt, ám ő az utolsó, kit arra kérnék segítse fejlődésem, hát marad az önszorgalom. Nem is tudom miért az emeletre jöttem, miért nem az irodába. Tán a csalfa hit, hogy az ablakok, a nappali fény, a nyugalom majd segít. Ilyenkor többnyire üresek a szobák, a lányok otthon vannak, a bárt takarítják. Még nincs embertömeg, még nincsenek vendégek, megannyi zavaró gondolat. Most alkalmas az időpont.
Zavartalanul ülök le az egyik puha fotelbe, nem foglalkozom vele, vajon múlt éjjel melyik lány volt itt a soros és kinek okozott örömet. Ezen már rég túlléptem. Kizárom ezt is,a hogy kizárok most mindent. Kizárom a terveink, Zane-t, Appleton-t. A tárgyalásokat, a teendőket. Nem marad semmi, csak az üresség, az a fajta élvezetes üresség. És lehunyt szemeim előtt mintha repülne a táj. Nem konkrét helyen járok, nem tudnám megmondani, hol vagyok. Csak keresek. Érzéseket, gondolatokat, hangokat, amikbe belekapaszkodhatok.
És egyszer csak.. olyan magányos, olyan fájdalamasan egyedüli gondolatok. Egy nő, aki céltalanul bolyong, pont nekünk megfelelő.
- Erre...
Meg sem szólalok, csak elmém hívogat. Már nincs szükségem arra, hogy hangosan is kimondjam a gondolataimat, hogy azok valoban hangot kapjanak.
- Gyere...
Újabb hívogatás, érzem, ahogy közeledik, elméje tisztább, és ugyanakkor olyan furán ködös. Ilyennel még nem találkoztam. Nem puszta ember, azt már az elején kizárhattam. És itt van, egész közel...
Kíváncsian nyitom fel a szemem, ahogy megjelenik a szobába. Ha parás lennék, most lenne az a rész, ahol felsikítok. Ám nem vagyok parás, így csak meglepetten vonom fel a szemöldököm.
- Nocsak - mosolyodom el kedvesen, hisz nincs szándékomban elriasztani a lányt. És úgy tűnik, mégis riad, hisz eltűnik. Elsőre azt hinném, egy teleportáló, és eltűnt. De nem, hisz érzem még az elméjét, még itt van. Vagy csak nem ment messzire.
- Gyere.. Ne félj tőlem...

Sosem értette meg, miért kedveli annyira fehér egyenruháját. Nem mintha különösebben az orrára kötötte volna, elvégre titok. A Pokoltűz klub nem létezik, ahogy a Belső kör sem. Mégis ruházatuk színe jelzi a beavatottaknak, hogy a sakktábla melyik oldalán áll. Kátya nem ismerhette fiatalon, mikor pénze se volt finom ruhákra, s ő maga is egyszerű tudósember módjára öltözködött. De tudása és képessége kiemelte a többiek közül. Csekély ár számára eme kellemes öltözék viselete mindazért az élcelődő megjegyzésért melyet jószerével csak tőle kapott, de bizonyosan csak tőle tűr el megtorlás nélkül. Nem is mond semmit a pingvines jelzőre, csak egy nagyot sóhajt, jelezve, hogy nem esett jól neki. Egója nehezen viseli el Kátya pimaszul őszinte sziporkáit. De a szív csillapítja azt, mire már az elme sem képes.
Jó ízű mosoly ül ki arcára a lány morranását hallva.
- Tudhatnád jól, hogy mennyire szeretem a keletről jött dolgokat mióta téged megismertelek. Mondhatni te ismertetted meg velem azon népek kultúráját. – védekezik ártatlan tekintettel pislogva Kátyára.
Szinte megdermed, mikor Kátya felkel, s eléje lép. Ezt a határozott tartást különösen is szereti a nőben. Talán pont ez a szeszélyes természet az ami annyira vonzza benne. Na, meg azért dögös teste se rossz. Kamaszkori álmainak beteljesülése.
- Mindig is szerettelek! – micsoda közhely! De jobb híján ez van.
- És érzem, tudom, hogy ami hiányzik belőlem azt te adod meg nekem. Valahogy teljessé teszel. Veled nem érzek semmi rosszat, semmi fájdalmat. Igen, boldog vagyok! – kiált fel beismerőn, mint bűnös ember a bíróságon. Szemeiben apró, csillogó könnycseppek jelennek meg. Ritka vendégek arcán. Rögvest le is hajtja fejét. Nem szereti ha látják gyengeségét. Még ha Kátya is az az illető.
- Feladnám munkámat… - rebegi halkan, számára is hihetetlen módon. Mit neki az AIM, ha Kátya vele van. HA vele van…

Elhúzza száját a női logika hallatán. Eszébe ötlik, hogy visszavágjon ezen ruházkodási logika mentén és lekurvázza a lányt. De nem… nem akarja bántani. És a nevét, a Kátyát, mindig is nagyon szerette kiejteni lágy hangzása miatt.
- Igaz. De szeretek így öltözködni. Olyan előkelőnek érzem magam tőle. Talán baj? Vagy szerinted monoton és rossz az ízlésem? – húzza fel szemöldökét, s követi kérdő szemmel a lányt amikor az letelepszik az egyik fotelban. Zane is hasonlóképpen cselekszik. Nehezen tudja visszatartani magát a lányt látva. Ez abból is érződik, hogy mennyire élénkek gesztusai. A rideg tudós ábrázat mögött érző szívű gazfickó növekszik. Érzi, amint feltörő érzéseitől remegni kezd keze, így gyorsan összekulcsolja, úgy hallgatja tovább a lány szavait. Láthatólag nem hatják meg a bizonyítékok. De nem emelné meg hangját ha érdektelen lenne. Egy nő sosem cselekszik így. Zane-t mindenesetre elfogja az aggodalom. Terve, hogy újra összejöjjön Kátyával inogni látszik. Mire is számított egy ilyen szeszélyes orosz fruskánál? De hát annyira szereti… Túl sűrűn álmodik vele éjjelente. Bántják a szavak, igyekszik is összeszedni magát.
- De még kolbász lehet a kutyából. Csak kérdezzél meg egy kínai szakácsot. – gyenge szóviccbe csomagolt ellen riposzt. A széthulló papírokkal mit sem törődve ül tovább, hüvelykujjait egymás felett körözgetve.
- Rendben, ez rossz ötlet volt. – sóhajt fel bűnbánóan.
- Tudom, hogy sosem rajongtál a munkámért. Nem is kell. Azzal csak a kenyérre valót keresem meg. De a pénztől nem vagyok boldog… Nem így veled… - emeli fel elgyengült tekintetét és nézz Kátya szemeibe. Ha az tényleg a lélek tükre, most megláthatja valóban igazat mond.

A türelmetlen várakozásnál csak egy valami rosszabb dolog van: mikor megérkezik a kedves és szó nem tudja elhagyni az ajkakat. A szakítás óta csak még érzéketlenebb, érzelmileg önmagába zárkózó Zane-t is utolérte eme kór, mikor megpillantotta Ő-t... a távoli ország bájos, karakteres arcú szülöttét, aktuális ruhakölteményében. Tátva maradt a szája vagy órákra, érzete szerint. Szerencsére csak pár pillanatig tartott.
-Kátya… - nagyokat pislog, mintha nem tudná befogadni a lányt, és rá kell nagyítania.
- Hófehérke… Hát még mindig muszáj csúfolnod stílusomat? – sóhajt fel Zane. Igen, nem szerette ezt a megnevezést, most sem rajong érte. De elnézi mert nem akar már az első mondatnál veszekedni a lánnyal. Még azt a szemtelen mosolyt is elnézi. Egy extől ez a legkevesebb.
- A meghívást annak köszönheted, hogy végre beteljesült a vágyad. Az viszont, hogy el is fogadtad és eljöttél mutatja, hogy még kíváncsi vagy rám. A történtek ellenére… - hát igen, az utolsó veszekedés emléke villan fel elméjében. Már ami eszébe juthat fél üveg igazi csempészet orosz vodka megívása után, ami üzemanyaga volt a veszekedésnek. Zakóját felakasztja a fogasra.
-Leszoktam. Többé már nem lövöm magamat. – húzza fel inge ujját, mutatva tűszúrásoktól mentes karját.
- És persze nem is szívok. – vesz elő inge zsebéből egy laboratóriumi vizsgálat eredményét, mely szerint drogmentes. Aztán csak áll, zavartan, izgatottan, lesve Kátyát, mit reagál most, hogy kívánsága végre teljesült. Bár is amire Zane visszaemlékezett.

A régi szép idők emléke villan fel elméjében ahogy a klub emeletére lépdel a lépcsőn. Azokra a forró éjszakákra Jekatyenka-val mikor még nem ismerték úgy egymást, csak két idegen voltak, két test, akik csak a kielégülés után vágytak, a vad tomboláshoz és élvezéshez. Mindehhez persze a legjobb körítés egy kis pia meg egy kis drog. Csak a legminőségesebb, mert lányokat kizárólag drága holmikkal lehet megnyerni. Olyan hiúk, s hogy hiúságukat legyezgethessék bármit megadnak érte. Főként testi élvezeteket. Zane pedig a szellemi élvezetekről átpártolt a testi élvezetekre, amit kamasz korában nem kapott meg, mert csak egy stréber lúzernek tartották. Nem sokat változott a helyzet az egyetemen, noha ott jóval több intellektuális nővel volt alkalma megismerkedni, ez csak arra volt elég, hogy ne mondhassa magát szűznek, hanem csak nagyon béna kezdőnek. Igazán profivá csak a Pokoltűz klubba való bekerülése során vált. Akkor vált igazán nagymenővé, a szó emberi értelmében. Egyik nő jött a másik után, egészen Jekatyenka-ig. Korábban nem volt szerencséje oroszhoz, s valóban különös, új színt hozott szexuális és normális életébe is. Szinte már szerelembe is esett a nőbe, mert olyan jó volt vele. Lelkének rejtett, ürességét jól kitöltötte a lány gyengéd szeretete. Csak akkorra Zanet már annyira maga alá temette a drog, hogy nem tudott nélküle élni. És ez a függőség rontotta meg kapcsolatukat. Emiatt vált általánossá köztük az állandó veszekedés, ami végül szakításba torkolt. Zane azóta összeszedte magát, drogot már csak árul és nem fogyaszt. Örömet életében az alkohol és a táncoslányok adtak. Meg persze a pénz és a hatalom amire szert tett. Mégis valami legbelül hiányzott neki. Az a lány, aki mellett, ha csak rövid ideig is, de boldog volt. Így jó pár év elteltével felfogadott egy magánnyomozót, hogy derítse ki hol él a lány. Nemsokára megtudott mindent. Egy ideig még hezitált, de végül küldött egy nagy csokor vörös rózsát, édességgel karöltve. A virághoz tartozó névjegykártyán apró meghívás a régi szobájukba, a klub emeletén. Zane épp idetart, szíve erősen dobog az izgatottságtól, hogy vajon eljön-e a lány. A szoba jól előkészítve, pezsgő a jégben, s a legfinomabb selyem az ágyon. Zane helyet foglal a fotelben. Kezeit morzsolgatva várakozik. Eljön a lány, akit annyira szeretett, de elvesztett, vagy sem, s így már soha többé nem találhatja meg a szerelmet.