Dolan és Quinn

Apró rezzenéssel térek vissza elmémből a valóságba. Puffanást hallok, egy emberi testét, de körbe nézve sehol senkit nem látok. Egy kis női táska hever nem messze tőlem a földön magányosan. Felvont szemöldökkel húzom ki ernyőm orrát a kavicsok sokasága közül és kanyarítom a vállamra, majd lassú, ráérős léptekkel elindulok felé. Ébredezik bennem a gyanakvás, hogy ez csak egy csapda és egy kedves nőstény szeretné fitoktatni az erejét, mert rossz napja van, vagy csak tréfa az egész. Tisztes távolságra megállok a táskától és körbe tekintek, de nem látok és hallok senkit, de mintha gyengén kezdeném érezni azt az idegesítő, bizsergető érzést, mint mikor valaki közvetlen közelről figyel és nem akarja abbahagyni. Halkan hümmögve pillantok vissza a kis táskára és emelem le ernyőmet a vállamról. Nincs táska-undoritiszem, nem félek megfogni, de jobb az óvatosság. Ernyőm hegyével benyúlok a szíj alá és fölemelem. Nincs rajta mit nézegetni, nem különleges.
-Nagyon rossz, hogy bámulsz, mert érzem, hogy itt vagy csak nem tudom merre. Nem kell a táskád? - szólalok meg, miközben próbálom elvetni azt a lehetőséget is, hogy paranoiás vagyok és azért érzem ezt az érzést. Nem sűrűn érez ilyet az ember, tényleg csak akkor, hogyha ott van valaki, vagy ha paranoiás, de még akkor sem ennyire erősen.
A szél kezd egyre erőteljesebbé válni, a borult ég kiengedi bánatát és könnyei meglátszódnak a vízen. Szemerkél az eső és a kavicsokat sötétebbre festi. Apró koppanásokat érzek a fejemen, apró, hideg és vizes foltok jelennek meg a pulóveremen. Ha ennyire szapora, akkor lassan bőrig fogok ázni. Leakasztom ernyőmről a táskát és kinyitom az ernyőt, mialatt végig a táskát bámulom. Nem nyitom ki, nem illik, pláne egy nőét nem. Nem nagyon vagyok az a kutakodó, mert én sem szeretném, hogyha valaki föltúrná a holmimat azért, hogy mindent megtudjon rólam. Viszont a táskát nem tudom visszaadni a tulajdonosának, hogyha nem tudom a nevét. Számat rágva vitatkozom magammal, közben pedig összébb húzom magam, hogy védekezzek valamicskét a csontig hatoló hideg ellen. Nem ártott volna egy dzseki indulás előtt, de már késő bánat. A fák lombjai már hangosan susognak, röpködnek a falevelek körös-körül, a víz pedig már nem csak a hullámoktól válik zavarttá, hanem esőcseppek sokasága kavarja fel. Még mindig érzem, hogy figyelnek, lábaim pedig nem mozdulnak, pedig már mennyire szaladnának befele. Most kell döntésre jutnom. Vagy itt hagyom és majd az illető visszajön érte, vagy elviszem és kiteszek a faliújságra egy hirdetést, hogy nálam van a táskája, ha bárki keresné. Ez jó ötlet, csak tudnám, hogy merre van egy faliújság ebben az épületben, mert egyet sem láttam itt létem alatt. Vagy van-e egyáltalán? Bosszankodva fordulok sarkon és indulok vissza a birtok felé, kezemben a táskával, fejemben az elhatározással. A szél erőteljes fújása is rásegít lépteim szaporázására, már lassan szaladok. Az udvar kiürült, senkit nem látni már. Nincsenek frizbiző diákok, tanító tanárok figyelmes hallgató sereggel, trécselő fiatalok a pokrócokon. Kíváncsi vagyok milyen lehet egy tanítási óra. Lehet, hogy be kellene ülnöm egyre és figyelni. 21 évesen még mindig lehet tanulásra szüksége az embernek, ha pedig mutáns akkor ki tudja meddig kell tanulnia. Gyakorlatilag csak itt lakom, de mintha tényleg csak lakó lennék semmi több. Amikor étkezési idő van, lemegyek és eszem a többiekkel, kijárogatok sétálni, bent kuksolok a szobámban vagy kimegyek a városba csavarogni. Ittlétem óta csak az alapítókat ismerem. Az egyikről szóban hallottam már, a másik pedig személyesen keresett meg azon a napon a buszpályaudvaron. Egy embert ismerek a több százból juhé! Megvan az a rossz szokásom, hogy azt várom, hogy engem keressenek meg a többiek beszélgetési szándékkal én pedig senkihez sem megyek oda. Változtatnom kéne ezen, mert akkor egyedül fogok lézengeni a birtokon, mint egy szellem. Vacsora közben odaülök egy szimpatikus emberhez és beszélgetni kezdek vele. Felbátorodva az elhatározástól, mosollyal az arcomon sietek föl a lépcsőn és nézek még egyszer utoljára körbe, hogy a táska gazdája biztos nincs-e a közelben, de senkit nem látok. Hát táska, akkor most a szobámban leszel egy ideig, ameddig a hirdetésre nem jelentkezik senki. Ernyőmet összezárva lépek be az ajtón, rázom le kint az ernyőmet és csukom be lábbal az ajtót.

Kell az az ernyő mégis csak. Magamban morfondírozgatok, miközben másodpercenként pillantok ki az ablakon. Kimondottan őszhöz illő időjárás uralkodik kinn. A napnak színét sem látni, csak a borult, sötét felhők táborát látni mindenfele és egyre csak gyűlnek. Nekem való időjárás. Karba öltött kezekkel állok a hatalmas ablak előtt, mely csaknem hatalmasabb mint én. Padlótól a plafonig ér. Nem lesz rá egyszerű függönyt találni az hét szentség. Egykedvűen bámulok a kúria előtt elterülő hatalmas zöld területre. A fákra, padokra, a többi diákra, tanárokra, mindenkire és mindenre. Énem egyik része azt súgja, hogy maradjak benn, lustálkodjak, aludjak és ne kerüljek senki szeme elé, míg a másik biztat, hogy ideje már kimozdulni ebből a szobából, ahova napok óta- mióta beköltöztem - bezártam magam. Nem vagyok én gyáva nyúl, hogy mások elől elrejtőzzek ráadásul ok nélkül. Egy határozott sóhajjal választom szét karjaimat és lépek asztalomhoz, aminek sarkán egyensúlyozik az ernyőm. Hosszúra nyúlt,fekete teste a padlóval néz farkasszemet, kampós, halovány barna fogója pedig minden erejével az asztalba kapaszkodik. Életét megmentve a zuhanástól és magamat kímélve a koppanással járó apró szívinfarktust okozó ijedtségtől emelem le a helyéről és még egy utolsó pillantást vetve a hatalmas ablakra bámulok ki a semmibe. Rövid időn belül esni fog valószínűleg. Ha csak nincsen az iskolában egy időjárást manipuláló valaki, aki kedve szerint alakítja az időjárást, vagy ez a pont optimális neki és eszébe sincs változtatni. Kezemet az aranyozott gombkilincsre fonom és kinyitom az ajtót, majd kilépve a csöndes folyosóra húzom be magam után. Sehol senki. Csodálkozón pillantok körbe az öreg folyosókon, melyet ki tudja mikor építettek. Lehet, hogy már a középkor óta áll és biztonságot nyújt azoknak akiknek szüksége van rá. Senkit nem látok és nem hallok. Furcsa ez egy iskolában, vagy lehet, hogy épp zajlik egy esemény, amiről én jócskán lemaradok. Annyi baj legyen. Lábaim maguktól megindulnak a lépcső felé, melyet már úgy ismernek, mintha időtlen idők óta ebben a kastélyban lennék. Igaz, hogy még csak a szobámtól a bejáratig és az ebédlőig terjed a tudásom, de ez meg fog változni. Csak erőt kell magamnak gyűjtenem az éjszakai csavargáshoz, amennyiben nem tilos. Sok mindent nem tudok még, amitől kellemetlenül érzem magam. Ha már valahol lakom, akkor szeretem tudni a szabályokat. Mit lehet és mit nem, mikor engedélyezett az ebéd, a vacsora, szabad-e nassolni, szabad-e éjjel kijárni avagy a szobában kell maradni, szabad-e az erőnket használni a folyosón vagy az életveszélyre hivatkozva csak a szabadban lehet. Sok a kérdés, melyek még megválaszolatlanok. Kellene egy házi rend leírás, ha egyáltalán van ilyen. Gondolom van, mivel ez egy kollégiumnak mondható épület, iskolával egybe kötve. Tarkómat megvakarva ugrálok le - szó szerint - a lépcsőfokokon egymás után. Bal lábammal fellököm magam, jobb lábamra érkezem, jobb lábbal fellököm magam, balra érkezem. Festmények bámulnak rám a falról, melyek némelyike kellemes érzést kelt nézőjében, van ami pedig borzongást. Nincsen sok festmény, pár darab van mindenhová kihelyezve, hogy mégse legyen olyan mint egy múzeum, vagy a Roxforti kastély. Az már tényleg olyan mint egy múzeum, de ott érthetőek az okok. A képek nem mozognak, békésen merednek maguk elé, örökké vásznuk fogságában. Az utolsó lépcsőfokról páros lábbal érkezem a földre és mintha mi sem történt volna haladok a bejárat felé vezető folyosón végig ernyőmet pörgetve. Itt már jóval többet hallok a csöndnél, amit épphogy elkezdtem megszokni. Meglepődtem volna, ha egy iskolában minden csöndes. Az örökös nyüzsgést, még a legszigorúbb iskolákban sem lehet elkerülni, akármennyire próbálják a szabályok tiltani. Bár ezt nem nagyon lehet. Kisebb erőfeszítéssel lököm ki a kúria kapuját és állok meg egy pillanatra a szabad levegőn. A szél abban a minutumban összekócolja, amúgy is borzos hajamat. Testem minden porcikáján libabőr fut végig és kellemesen megborzongok. Mintha visszatérne belém az élet. Nem mintha eddig híján lettem volna belőle. Tempósabb léptekkel ugrálok le ismét a lépcsőkön, majd indulok bele a semmibe, céltalanul, de annak reményében, hogy az eső kezdetéig sikerül némi kellemes időt eltöltenem. Az eső illata megcsapja az orromat. Ugyan még nem érzem magamon a nedves cseppeket és nem látok apró víz foltokat a pulóveremen, de ez bármikor megváltozhat. Sokkal többen vannak idekinn mint benn. Vannak akik épp pakolna és mennek be, még mielőtt az ég leszakad, vannak akik egyáltalán nem tervezik még az indulást és szabadtéri játékokat játszanak az erejüket kihasználva. Kíváncsi szemekkel figyelek mindenkit, igyekszem nem idegesítővé válni, nem is állok meg, hogy direkt bámuljam őket. Elhaladok mindenki mellett, megjegyzem az arcokat, hogy később a neveket legyen milyen archoz társítani. Tényleg nem én vagyok az egyetlen és ez már kezd tudatosulni bennem. Nem tartom már magamat egy szörnyetegnek, aki elől majd menekülni fognak az emberek, akit leprásként fognak kezelni és kilökik egy olyan helyre, ahol még a madár se jár. Arcomon apró mosoly jelenik meg, ahogy ezen gondolkozva haladok előre. Fogyatkoznak a diákok, itt már jóformán senki sincs. A padok magányosan állnak egy helyben, merednek a velük szemben elterülő tó végtelen vizére és hűvös fájuk várja, hogy egy hátsó rájuk huppanjon, legalább egy kis időre és melengesse őket. Ernyőmet már nem pörgetem, csak vállamra támasztva hordozom magammal, miközben a tó szél fodrozta vízére bámulok. Lépteim lassulnak, majd a tó mellett teljesen megállok. Itt már valamivel kavicsosabb is a terület. Vállamról leemelem az ernyőt, és műanyag végével az apró köveket elkezdem belökögetni a vízbe megbabonázva. Remélem nem maradok itt ezt estig csinálni, mert akkor ahányan látnak, mindannyian elkerülnek jó messzire és még flúgosnak is titulálnak.