Userinfó: Főkarakter - Charles Xavier
Név: Quinn Henderson
Mutáns neve: Szellem
Születési dátum: Lakevill, Dakota, 1969. november 3.
Besorolás: Diák
Képességek:
Elsődleges képesség: Érzékelhetetlenség
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 14 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Képes teljes mértékben láthatatlanná válni. Ebben az állapotban senki nem láthatja, vagy hallhatja, még jelenleg azt sem, ha beszél. A látása is változik, ilyenkor képes átlátni mások álcáján, ami azt jelenti, hogy pl. egy alakváltó mutáns esetén az eredeti formáját fogja látni és minden más rejtőzködést felfedez, afféle hőérzékelő látásfunkcióval. Más láthatatlanokat is lát ilyenkor, mintha csak ők egy külön létsíkra kerülnének.
Képesség távlatai: Idővel majd a beszédet kontrollálni tudja, hogy kommunikálhasson másokkal, ha akar. Ha fejleszti a képességét eléggé koncentrál, akkor idővel 1-2 főt képes magához hasonlóan eltüntetni, de csak akkor ha folyamatos testi kontaktusban áll velük. Apró hátránya, hogy ha egyáltalán nem koncentrál az eltűnésre, hanem az magától történik, akkor nem hat ki semmire, a ruháira sem, amiket így egyszerűen elhagy, lényegében anyagtalanná válik, amit később sem tud befolyásolni
Jellem: Igazából tudom, hogy úgysem akarsz megismerni, de mondhatok pár szót magamról. Rendkívül kicsi az önbizalmam, az önmagamba vetett hitem valahol a béka popója alatt pihen, vagyis ez így nem stimmel. Van a béka popója, alatta húsz méter sár, na és ott vagyok én. Azt hiszem a sok ide-oda ráncigálás miatt alakult ez ki. Már-már betegesen visszahúzódó vagyok és valahogy félek másoktól, még azoktól is, akik kedvesek, mert talán valami hátsó szándékuk van ezzel. Ez egy kissé olyan, mintha üldözési mániás lennék igaz? Lehet, hogy egy kicsit ez stimmel is. Nem igazán szeretem a társaságot, minél többen vannak körülöttem, én annál inkább a háttérbe húzódom és képtelen vagyok megszólalni. Gyakran dadogok, még akkor is, ha csak egy emberrel beszélek, vagyis próbálok beszélni. Azt hiszem életemben eddig csak egy barátom volt, Harry, akivel pár évig szomszédok voltunk, de aztán iszonyatosan megijedt, amikor először tűntem el. Utána nem láttam többet, hirtelen elköltöztek és el sem búcsúzott. Azóta még annyira sem próbáltam beilleszkedni, úgysem menne, mint ahogy semmi sem sikerült, mert nekem miért is sikerülne?
Külső: Furcsa, hogy annak ellenére, hogy milyen vagyok belül, kívül szép külsővel áldott meg a sors. Hosszú barna haj, nagy élénk kék szemek, szinte mint egy husky-nak. Gyermeki arcom van, azt hiszem még 15-nek se nézne a többség, és nem is tudom, hogy mikor fogok majd idősebben kinézni, bár azt hiszem nem is akarok. Nem igazán indult el még nálam élesen a serdülőkori átalakulás, mondhatni lapos vagyok, mint a deszka és e mellé elég alacsony is. Alulról súrolom a 158 centit, bár volt olyan nevelőszülőm, aki nyugtatott már azzal, hogy majd még biztosan nőni fogok, de igazából fogalmam sincs, hogy ez tényleg bekövetkezik-e. Az tuti, hogy nem leszek már égimeszelő. A lezser ruhákat szeretem, amik nem túl feltűnőek. Egyszerű pólók, kevés mintával, farmer és edzőcipő. Lehetnék kicsit nőiesebb? Talán, de még csak 15 vagyok, szóval azt hiszem nincs ezzel semmi baj. Szeretek futni, úgyhogy az állóképességemmel és az alkatommal nincs baj, van rendes izomzatom, bár inkább szálkás vagyok, mint erős. Nem tudnék nehéz súlyokat emelgetni, de tuti, hogy gyorsan elsprintelek, ha baj van.
Előtörténet: Azt hiszem, hogy ha árva vagy, akkor igazán nehéz, hogy az életed normális mederben folyjon. Vagy rossz útra térsz, vagy visszahúzódsz a csigaházadba, mint én. Persze mindig vannak kivételek, de ők csak arra jók, hogy erősítsék azt a bizonyos szabályt. Fogalmam sincs, hogy kik a szüleim, az egész úgy kezdődött, hogy két éves koromban az mondta az anyukám, hogy várjam meg őt a bolt bejáratánál. Én pedig vártam... vártam, és még vártam. Már amennyire az egészből emlékszem, inkább csak mesélték a nagy részét. Aztán sírtam, és olyan elhagyatottnak éreztem magam, mint az azt követő sok-sok év alatt mindig. Anya nem jött vissza. Fogalmam sincs, hogy hova tűnt, egy ideig abban a hitben ringattam magam, hogy talán elrabolták, vagy baja esett és majd meg fog keresni engem, de erre azóta sem került sor. Ezért is lázadtam olyan sokat a nevelőszülők ellen, mert nem akartam máshol lenni, hanem közel ahhoz a bolthoz.
Szóval megtaláltak, és végül árvaházba kerültem. Nem volt senkim, és egy ilyen helyen csak egy vagy a tucatból. Mindig vannak erősebbek és határozottabbak, és ha te nem válasz azzá - én pedig nem váltam - akkor nem lesz jó sorod. Ezért inkább visszahúzódtam, csendben maradtam és úgy csináltam, mint aki ott sincs. Nem nagyon beszéltem senkivel, arra fogták a gondozók, hogy biztosan a sokk miatt, hogy az anyukám elment. Nem, egyszerűen csak nem akartam senkivel sem beszélni.
Aztán öt évesen kerültem először egy családhoz. Azután, hogy másodszor szöktem el tőlük visszavittek. Nem akarták felfogni, hogy én nem akarok máshol lenni, nekem muszáj itt, közel a bolthoz, mert hátha... hátha keresni fog. Aztán újra próbálkoztak, és megint újra és azt hiszem Chesterék voltak a legjobbak, ha jól számolom, akkor a negyedik örökbefogadó család és egyben az utolsó is. Tizenhárom voltam akkor és Hastingsbe kerültem. Mary és Chuch kedves pár voltak, de tényleg. Fiatalok, és nem lehetett gyerekük. Utánam egy évvel örökbe fogadtak egy 3 éves kisfiút is, mert nagy családot szerettek volna, szóval tényleg bírtam őket, de valahogy mindig minden rosszra fordul egy idő után. Már egy jó éve ott laktam, volt saját szobám, és a suli sem volt olyan vészes, a szomszédban pedig ott lakott Harry, akivel egészen jóban lettünk. Mellette nem dadogtam egy idő után! Nem féltem annyira mindentől és ez rendkívül jó érzés volt. Aztán minden felborult. Egyik délután lementünk a kis patakhoz, hogy megnézzük a kacsákat és célba dobjunk a nagy tölgynél, amikor hangokat hallottunk. A következő pillanatban már két fickó állt tőlünk nem is olyan messze a patak másik partján. Narancssárga rab ruhájuk volt, a kezük összebilincselve. Olyan pánik uralkodott el rajtam, ami előtte még soha, mikor elkezdtek felénk jönni és átgázolni a vízen. Aztán Harry felkiáltott, majd a két fickó egyszerűen elrohant. Nem értettem semmit, csak éreztem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről és biztos, hogy remeg a kezem is. Harryre pillantottam, aki hulla sápadt volt, a következő pillanatban pedig már eltakarta a szemét. Nem értettem, csak amikor lenéztem, és a ruháim a földön hevertek. De mégis hogy kerültek oda? Paprika vörösen kaptam gyorsan magamra mindent.
-Mi történt? - szegeztem neki remegő hangon a kérdést. Lehet, hogy sokkot kaptam és nem emlékszem az egészre, a két fickó nem szaladt el, hanem... csak nem bántottak minket igaz?
-El... eltűntél, teljesen eltűntél...
Szóval így kezdődött. Harry teljesen kiakadt, én pedig nem értettem az egészet és nem mertem otthon sem elmondani. Próbáltam átmenni hozzájuk, kerestem, de a szülei azt mondták, hogy nem akar látni, és hogy már nem vagyunk barátok. Iszonyatosan pocsék érzés volt az egyetlen barátomat is elveszíteni, és még csak azt sem tudtam, hogy miért. Teljesen magam alatt voltam hetekig, még annyit sem mozdultam ki mint előtte, aztán egyik nap Mary jött be és finoman közölte velem, hogy Harry-ék elköltöztek. Egész nap sírtam, de tényleg egész nap, hiszen ez miattam van, mert valami történt velem, vagy... vagy vele, és rosszul látta? Aztán egyre többször előfordult. Amikor megijedtem, vagy féltem, vagy bármi a suliban és akárhol, egyszerűen csak eltűntem. Egy idő után már attól is féltem, hogy kimozduljak otthonról, mert akkor megint megtörténik. Egy ideig nem mentem iskolába, magántanár jött hozzánk, és a nevelő szüleim sem értették, hogy miért zárkóztam még a megszokottnál is jobban magamba.
Aztán jöttek ők... az a két fickó. A fiatalabbnak valahogy olyan barátságos volt a tekintete, én nem is tudom, egyszerűen csak az egész jelenléte megnyugtató volt és furcsán békés érzés lett rajtam úrrá, amikor láttam, hogy a nevelő szüleimmel beszélgetnek.
Mostanra már mindent értek. Azaz még nem teljesen mindent, de már sok minden világosabb, hogy miért volt ez az egész, és hogy szerintük ez nem olyan nagy hátrány, mert ettől egyedi vagyok, meg a fejlődés egy új szintje, meg minden. Hát nem tudom, én így tizenöt éves fejjel, annyit tudok, hogy e miatt veszítettem el az egyetlen barátomat. Szóval most ide járok suliba, és próbálom megtanulni, hogyan irányítsam ezt az egészet. Nem rég érkeztem csak, úgyhogy még alig ismerek valakit, talán majd idővel ez változni fog... talán... idővel.
Legnagyobb félelem: Tudom, hogy ennek nincs realitása, de nem számít, akkor is rettegek tőle, hogy egyszer eltűnök és nem tudok majd visszaváltozni. Hogy csak leszek, nem lát senki, nem hall senki, mintha szellem lennék. Többször volt már ezzel kapcsolatos rémálmom és nem tudom, hogyan tudnék megszabadulni tőle.
Kezdőlap 
by 
