Jaya B. Hudson

"Néha te vagy a szélvédő. Időnként pedig te vagy a bogár."

Userinfó: Főkarakter
Név: Jaya B. Hudson
Mutáns név: Griff
Születési dátum: 1961. 11. 16. (25 éves)
Besorolás: Független
Képességek: Alakváltás

Elsődleges képesség: Alakváltás
Osztályozás: Delta mutáns
Aktiválódás: 5 éves kor
Képesség jelenlegi szintje:
- képes egy wolpertinger alakját felvenni: német mitológiai lény, mely kinézetre több állat keverékének tűnik. A teste egy nyúlé, a hátán szárnyakkal, fején őz-agancs díszeleg, emellett pedig apró karmok és kisebb agyaraknak is beillő szemfogak gazdagítják a kinézetét
- átváltozott alakban fizikai adottságai akár egy mezei nyúlé, a kb. 60 cm-es testhosszhoz nagyjából 4 kg-ot nyom a súlya, és nagyjából 60 km/h-s sebességgel képes ilyen alakban futni. Repülésnél kicsit jobb a helyzet, bár alapjáraton a futáshoz hasonló sebességgel közlekedik, ha szükséges (menekülés, támadás), akkor rövid távon akár 100 km/h-s sebességre is fel tud gyorsulni – persze mindezt nagyban befolyásolják a külső tényezők is, akadályok, beláthatóság, időjárás, szélviszonyok, stb…
- bár tud repülni, nagyon hosszú távon azért nem igazán életképes. Órákig képes fent maradni a levegőben, ami a városon belüli közlekedéshez és a környéken való repkedéshez, tökéletes, viszont ha belepusztul, se lenne képes a vándorló madarak teljesítményét hozni…
- néhány tulajdonsága emberi és átváltozott alakjában egyaránt megmarad, ilyenek a kifinomult érzékek, a hajlékonyság, a gyorsaság, a mozgékonyság. Emberi alakban ezekkel a képességeivel kiemelkedik az átlagból, azonban átváltozva „működnek” a legjobban.
- kinézetét tekintve, a „sarki nyúl” színezete a meghatározó – míg télen teljesen kifehérednek a tollai, a bundája, s csupán a füle hegyét díszítik apró fekete foltok, addig nyárra mindig „visszabarnul”. És hogy annyira ne legyen könnyű az élet, mióta jelentkezett a képessége, emberi alakban a hajszíne is követi ezt a változást.
- ami talán alakváltóknál annyira nem meglepő, a regenerációja is gyorsabb, mint a nagy átlagnak, igaz, a közelébe sem ér például Rozsomákénak…
Képesség távlatai: Nagyobb repülési sebesség, emberi és állati alakban is jobb érzékek és reflexek, pontosabb (mozgás)koordináció, jobb regenerációs képesség, meg hasonlók… esetleg egy nyúlfarknyival nagyobb erő?

Jellem: Néhány mondat a belsőmről? Nos… Még megvan mind a két vesém, a májam is jól működik ez idáig, és azt hiszem, egész jól sikerült a sok futással meg edzéssel megedzeni a tüdőmet. Ja, és szeretem a hasam!
Komolyra fordítva a szót… Igaz, társasági embernek tartom magam, ritka az, ha épp egyedül látsz valahol. Felnőtt létemre gyakran olyan vagyok mint valami nagyra nőtt gyerek, akinek folyton csak a játékon jár az esze. Ez nem igaz, az azonban igen, hogy a nehéz, komoly, kitartást igénylő munkákat nem nekem találták ki. Vagyis… van kitartás, csak többnyire sosem ahhoz, amihez „kéne”. Biztos hallotta már mindenki a mondást, hogy „Amikor a hülyeség a szorgalommal párosul…”.
Pozitív személyiségnek tartom magam, minden rosszban igyekszem meglátni a jót, ha valami akadályt lök elém az élet, akkor ahelyett, hogy megtorpannék, nemes egyszerűséggel kikerülöm. Nem vagyok egy haragtartó típus, de ha valaki felbosszant, akkor igazi haragtartó kis dög tudok lenni, ahogy „piócaként” rátapadok és zaklatom - repkedek körülötte, bökdösöm az agancsommal, szétrágom a személyes holmijait, meg hasonló kicsinyes bosszúkra kell gondolni.
Félelemérzetből nem sok szorult belém, gyakran előfordul, hogy forró fejjel előbb cselekszek, és csak utána gondolkozok, még ha tőlem nagyobb vagy erősebb is az ellenfél… Folyton hajt a kíváncsiság, a kalandvágy, mindig mindenhol ott lennék, hogy semmiről se maradhassak le, semmiből se maradjak ki… Titoktartásban sem vagyok túl jó, amiről én tudok, arról a legtöbb ismerősöm is tudomást szerez rövid időn belül. És szeretek enni… bárhol, bármikor, szinte bármit.

Külső: Emberi valómban úgy 1.70 magas vagyok, mellé olyan 55-60 kg-os súllyal… Mit szépítsek, nem vagyok valami nagy darab, de legalább a sok mozgás meg sportolás meglátszik rajtam. A hajam sötétbarna, kiengedve nagyjából a hátam közepéig hullámzik. Tavasztól őszig… ugyanis télre mindig kifehéredik. Ilyenkor általában megy a trükközés a sapkákkal meg a különböző hajfestékekkel, de néha, volt már példa arra is, hogy hagytam így, ahogy van, fehéren. Amennyi csodabogár mászkál a városban, annyira ez sem vészes, kis jóindulattal még szőkének is lehetne mondani… Legalább a szemem színe állandó, képességhasználattól függetlenül állandó sötétbarna színben pompázik.
Wolpertinger alakban meg a már fentebb említett sarki nyúl kinézet (kb. 60 cm, 4 kg), kiegészítve egy pár őz-aganccsal, szárnyakkal, karmokkal és a kis agyarakkal, a téli-nyári bundaszínről már nem is beszélve.
Ruhákat tekintve nem szoktam túlbonyolítani a dolgot. Bár a sportosabb, kényelmesebb darabokat jobban szeretem, sosem szoktam sokat költeni a ruhára, csak pénzkidobás lenne, túl gyorsan „fogyasztom” őket. Amikor alakot váltok, akkor ugyanis ott maradnak, ahol épp vagyok, én pedig akármennyire is próbálom elrejteni őket, sokszor csak a hűlt helyüket találom.

Előtörténet:
Hol is kezdhetném? Az igazi szüleimet sohasem ismertem. Miután még csecsemőként kerültem egy New yorki árvaházba, hamar „lecsapott” rám egy elkeseredett házaspár, akiknek nem adatott meg, hogy saját gyerekük lehessen… túl sokáig azonban nem tartott a nagy lelkesedés – úgy 5 év után, amikor először jelentkezett a képességem, úgy megrémültek, hogy azzal a lendülettel vissza is vittek az árvaházba, ahol mindenféle mondvacsinált magyarázattal ott hagytak. Onnantól kezdve aztán állandó szórakozásom volt, hogy megszökjek, majd ahogy nagyobb lettem, és a szökés már kevéssé okozott gondot, az új célom az lett, hogy milyen messze tudok jutni, mire ráeszmélnének, hogy eltűntem? Meg mennyi időbe telik nekik, amíg elkapnak és visszahoznak?
Nem mondom, hogy annyira odáig lettem volna érte, de egyébként annyira nem volt vészes az árvaház se. Igaz, miután egyszer véletlenül sikerült az udvaron átváltoznom néhány gyerek szeme láttára, sokukra sikerült ráijesztenem. Még szerencse, hogy az egyik nagyobbacska fiú a segítségemre sietett, így sikerült elbújnunk, mielőtt a felügyelőink is észrevehették volna a bajt, később pedig csak betudták a gyerekek élénk képzeletének a szárnyas nyuszit… Az a néhány gyerek, aki látott hamar átváltozni, hamar rájött, hogy nem vagyok veszélyesebb, mint egy egyszerű kis háziállat. Meglehetősen elfogadó népségnek bizonyultak, így aztán rövid úton én lettem a közös kis „titkunk”. Ami ciki vagy sem, de élveztem, egyfajta megtiszteltetésnek vettem.… Amíg a szabadidőnkben más sakkozni tanult, addig én a felügyelők szeme elől meglógva repülni. Ahányszor eleinte összetörtem magam, azt hiszem mondhatni, hogy több időt töltöttem a gyengélkedőn, mint a többiekkel, mégis, csak élvezet volt egyre nagyobbakat füllenteni, hogy hogyan is történt mindez. Mondhatni színes gyerekkorom volt, mindig tele voltam zöld-kék foltokkal, még ha nem is mindig látszódott, miután pedig néhány évvel később, úgy 10 éves korom táján az átváltozott alakomnál megjelentek az apró kis agancs-kezdemények is, sikeresen kiérdemeltem a többiektől a „Bambi” becenevet. Csak úgy, mint a repülő patkányt, repülőmókust, U.F.O.-t, Batmant, Tollaslabdát, Minikimérát, meg a többi rendkívül fantáziadús nevet.
Míg eleinte teljesen véletlenszerűek voltak az átváltozásaim, többnyire erős érzelmek, ingerek hatására, azért néhány év után már egész elfogadhatóan sikerült kontrollálnom a dolgot. Miután viszont ez a fajta tanulás mindig is jobban vonzott, mint az iskolapadban történő, így nem csoda, ha a suliban pocsékul teljesítettem, és elképzelhetetlen volt számomra bármilyen továbbtanulás. Ahogy kiöregedtem az árvaházból, ki is rakták a szűrömet azon nyomban, amilyen bajkeverő voltam, szerintem örültek, hogy végre megszabadulhattak tőlem – én pedig belevágtam a nagybetűs ÉLET-be. Egyenesen a közepébe, bár elég döcögősen ment a dolog… Eleinte mindenféle alkalmi munkából próbáltam fenntartani magam, de néhány hétnél tovább sehol sem húztam, így pedig annak is örültem, ha kajára futja abból a kevés pénzből, nem hogy saját lakásra vagy albérletre…
Ekkor költöztem be a Central Parkba. Annak ellenére, hogy nap közben milyen nyüzsi van, éjszakánként meglehetősen nyugodt egy hely, ráadásul még „rokonok” is voltak bőven… Azok a bandázások az ottani nyulakkal! Bár a kacsákat se kell félteni, egész jó kis versenyrepüléseket csináltunk annak idején… Mit ne mondjak, lehet, hogy néhányan furcsának találják ezt az életet, én mindenesetre imádtam a függetlenséget és a kötetlenséget, hogy végre a magam ura vagyok, és nem mások próbálják megmondani nekem, hogy mit szabad tennem, vagy épp mit nem.
Emlékszem, ekkoriban milyen sok időt töltöttem állati alakomban… Ritka volt az, hogy emberként mászkáljak, részben a lakhatási gondok miatt, részben pedig a ruha hiánya miatt… No meg egyszerűbb egy kis füvet legelni a parkban, mintsem elmenni bevásárolni, hazacipelni a cuccokat, aztán még órákon át főzőcskézni… Míg nappal többnyire a levegőben repkedtem és kaját, ruhát csentem a különböző lakásokból (miért is zárjuk be az erkélyajtót a 36. emeleten, úgy se tud senki bejönni), addig éjszaka, amikor kihalt a park, ott töltöttem az időm nagy részét. Eleinte. Később ugyanis, ahogy bátrabb lettem, a lakások helyett már a boltok fosztogatására is rákaptam, kegyetlenül kihasználva a képességem nyújtotta előnyöket.
Pár évvel később, amikor kezdtem kicsit belefáradni a Central Parkos életbe, jött a gondolat, hogy miért ne keríthetnék egy lakást magamnak? Hisz annyi üresen álló lakás van New Yorkban, berendezve, amit csak hétvégi háznak tartanak, vagy ahová nagy ritkán érkezik haza a tulaj, mert épp koncerenciaturnén vagy világ körüli úton van… Így aztán a természet lágy öléből éles váltásként csöppentem bele a luxus életbe. Kényelem, pompa, drága ruhák és finom ételek – mondja valaki, hogy a lopásból és a betörésből nem lehet jól megélni!
Meglehet, nem is akárhogy, kár, hogy nekem nem tartott sokáig a Kánaán. Ahány házat meg üzletet kifosztottam, lakást felforgattam és leéltem, az lett volna a csoda, ha nem keltem fel a rendőrség figyelmét. Igaz, párszor még sikerült meglépnem előlük, de elég volt egyszer hibáznom, hogy a dutyiban kössek ki. Nem mondom, ez is egy életforma, talán még jobb is, mint kint ázni-fázni a hidegben, de mit ne mondjak, az előző életstílusom után azért elég nagy érvágás volt. Persze nem én lettem volna, ha nem próbálok innen is megszökni, rágtam-kapartam én esténként szorgalmasan a rácsot, falat, ablakkeretet, de a sors megint közbeszólt. Mielőtt kijuthattam volna, áthelyeztek egy másik cellába. Paff. Nem bírom a bezártságot. Pár nap depi, aztán kezdtem az egészet előröl, mígnem egyik nap váratlan látogatóm érkezett, egy fiatal férfi személyében.
Először azt hittem, hogy valami régi ismerősöm az árvaházból, de miután bemutatkozott, mint Charles Xavier, elszállt minden gyanúm, és csak értetlenül álltam a dolog előtt. Mégis, mit akarhatna tőlem bárki is? Biztos a rendőrök hívtak ki valami dilidokit hozzám, és most visznek majd át a pszichiátriára, miután az egy másik rab észrevett, hogy esténként wolpertingerré változok…
De nem. Kiderült, hogy nem dilidoki, és nem is pszichiátriára visznek… Kaptam egy esélyt, hogy iskolába járhassak, számos más, hozzám hasonló fiatallal együtt. Lehet, nem szép dolog, de sokkal inkább a szabadulás lehetősége vonzott, mintsem az, hogy újra iskolába járjak – ennek ellenére beleegyeztem. Egy lehetőséget megér a dolog, nem igaz?
Mivel már egész gyerekkoromtól kezdve magamtól tanulgattam a képességem használatát, így annyira nem volt vészes az a bő két év, amit a Xavier Intézetben töltöttem. Egy csomó új embert megismertem, új lehetőségek, az edzésekkel pedig a képességem határait is kipróbálhattam, megtanultam csapatban dolgozni, és még sorolhatnám napestig. Az biztos, hogy felejthetetlen időszak volt. Szép volt, jó volt, azonban nem is én lennék, ha túl sokáig egy helyben bírnék ülni a fenekemen, így aztán, miután egyelőre akartam „díszegyenruhás haza megmentője” X-men lenni, végül fájdalmas búcsút vettem a többiektől. Talán, majd egyszer még én is csatlakozok a nagy csapathoz, egyelőre azonban még fiatal vagyok, élni akarok, világot látni, meg hasonlók!
Az elmúlt pár évben szinte megállás nélkül utazgattam, a világ számos helyén megfordulva… Hol, mint potyautas, hol mint stewardess, hol mint bartender egy hajón… Ausztrália, Amerika és Európa nagy része, sőt, még Ázsiában is megfordultam néhány helyen, miután újra New Yorkban kötöttem volna ki… Most épp akad is némi spórolt pénzem, miért ne maradhatnék itt egy darabig, hogy elherdáljam? Úgy is ki kell pihenni az utazás fáradalmait, meg ha már itt vagyok, lehet, illene meglátogatni az Intézetet is…