Battery Park

Ha tudnám miken járnak a gondolatai azt hiszem nem állnám meg nevetés nélkül. Jó igaz így elég érdekesen hangzik, hogy sajttorta, de igazából semmi köze a sajtnak. Mondjuk még nem volt szerencsém megkóstolni a tortát, de már hallottam róla valamikor.
Csendben, a fagyimat nyalogatva sétálok mellette egészen a fagylaltozóig. Miért mondtam volna neki rossz irányt? Mindenkinek joga van fagyit enni nem? Érdeklődve figyelem, hogy végül mit is választ. A mosolyom kiszélesedik, miután a harmadik gombócnak a sajttortát választja. Nem veszem le róla a tekintetem, így mikor rám pillant csak felnevetek.
-Milyen könnyen megbízik bennem! Lehet, hogy most becsaptam Önt és igazából irtózatosan rossz az íze, csak szerettem volna, ha nem csak én szenvedek tőle.-Jó mondjuk ez nem így van. Nekem tényleg nagyon bejön, de azt neki nem kell tudnia.
-Nos maga sem árulta el még a nevét, pedig Ön szólított le!-Nem igazán tudom, hogy miért is viselkedem most így, de az biztos, hogy nagyon szórakoztató ez az egész szituáció.
-Esetleg nincs kedve egyet sétálni? Vagy tőlem akár le is ülhetünk.-Csak ne álljunk itt egy helyben, mint valami szerencsétlenek.
-De milyen nevet képzelne el nekem? Mondjon három tippet! Ígérem szólok, ha az egyikkel eltalálta!-Ha már úgy is benne vagyunk a játékban akkor miért ne lehetne még izgalmasabbá tenni. Lehet, hogy kissé gyerekes és ostoba, de most ilyen a hangulatom. Aztán ha neki nem tetszik még mindig el lehet sétálni. Ez itt nem egy börtön, ahol össze vagyunk zárva.

Dhogy féltem én őt, elhiszem, hogy négy gombócot is letudna gyűrni, csupán sajnálom a fagyi árust... lehet, hogy egy alapos rablásak lenne kitéve. Én nem vagyok az a nagy fagyizós, de ha már úgy van, mindig sok gombócot veszek - a rekord még mindig a nyolc - köztük a kedvencemet is az étcsokoládét, citromot, vagy a cseresznyét. Nagyot nyelek, mikor ezekre az ízekre gondolom, és csak fájdalmasan tudok mosolyogni a leányzóra.
Majd miután fájdalmas búcsút vettünk, nem tévedtem, a lány egy kicsit tétován, néhány perc gondolkodás után utánam jön, én pedig egy megelégedett mosollyal az arcomon hallgatom őt. Sajttorta? Sajttorta. Sajt. Torta. Fagyi? Rápillantok, majd furcsa arcomat elrejtve a zsebembe kotorászok. - Bízhatok önbe- kérdezem tőle, erősen artikulálva az önrére, miközben magamban azon gondolkozok, vajon az Ön mögött milyen név rejtőzhet? Victoria, Kathy, vagy Allie? Mindenképpen valami magabiztos név.
Majd nem sokára - ahogy megmondta - tényleg egy fagyiárushoz térek, és kezemben a pénztárcámmal választok valamit.
- Egyszer három gombócot szeretnék, legyen mondjuk csokoládé, citrom - csak a szokást hívően - és sajttorta...igen, azt hiszem az megfelel. - Mondom kritikus hangon, bár nem tudom mennyire ígéretes ez a kombináció. Majd egy papírpénzt a pultra téve megköszönöm, és immáron egy hatalmas fagyival a kezemben a lány felé fordulok.
- Szóval még be sem mutatkozott. - Nézek bele mélyen a szemében, és figyelem azt, hogy ki lapulhat a fagyihegyek végtelen mezeje fölött, ki ez az elbűvölő ravasz királynő.

Ez a park mindig tele van meglepetésekkel. Legutóbb mikor erre jártam Dianenel sikerült összefutnom és azóta is örülök annak, hogy így összefutottunk.
-Óh ugyan nem kell félteni engem. Az a negyedik is lement volna.-Lehet, hogy picinek tűnök, de a gyomrom igen nagy lehet, vagy nem tudom mi a magyarázat rá, mert viszont sokat bírok enni. Ezért sem félek én ettől a három gombóctól. Azért ez még nem a világ vége. Biztos vagyok benne, hogy van aki ötöt-hatot is beburkol egyszerre és semmi baja nem lesz. Mondjuk az már nekem is túlzás lenne, de nah...nem lehet mindenki ugyanolyan.
Tudom, hogy gonosz húzás volt a részemről, de nem tudtam kihagyni. Azért a pasas is naiv. Így bedőlni ennek. Nem is tudom...Egy idegentől elfogadni a fagyit. Én szerintem bármennyire is szimpatikus volna nem tenném meg.
Viszont nagy örömömre nem vette magára, sőt ő is velem együtt nevet, de utána már fordul is el. Akkor ez a beszélgetés nem volt valami hosszú, de annál kellemesebb. Újra belenyalok a fagyimban és már vissza is fordulnék az óceán felé, mikor újra meghallom a hangját. Meglepetten pillantok felé és hezitálok. Menjek, ne menjek? Végül is mit veszíthetek? Persze most mindenki mondhatná, hogy akár ő lehetne hasfelmetsző Jack, de ha minden idegenhez így állok hozzá sosem szerzek barátokat. Ki tudja...Lehet, hogy jó kis szórakozás lesz ez.
-Na jó!-Sóhajtok is egyet közben eljátszva azt, hogy milyen nagy áldozatot is hoztam azzal, hogy elfogadtam a "meghívását". Mellé érve csak mosolyogva figyelem őt, majd meg is szólalok.
-A sajttortát mindenképpen kóstolja meg!-És nem most nem nyújtom felé, mert ne az enyémet kóstolja meg, csak tanács a részemről.

Én ma már csak mosolyogni tudok, de úgy látom, ez egyre jobban megy, főleg ahogy a lányra nézek. Jó, ha az embert nem érdekli mások véleménye - mert őt biztosan nem érdekli - s, még jobban tetszik az, hogy önmaga tud lenni, ilyen kislányos fagyisan is. Még jobban elmosolyodok a lány válaszán, na hát ha ilyen kedve van, had egyen fagyit, csak nyugodtan...
- Jobb a biztosra menni - húzom komoran a szemöldököm össze, jobb a három mint a négy - de el tudom képzelni! - Naná nem eltudom képzelni, hanem föl is tudnám falni, annyira finom. -Az igazság az, hogy igen most valahogy megkívántam...- nem csak a fagyit, még sok mindent. Majd amikor megkérdezi, hogy kérek-e elgondolkozok, majd egy percig bizalmatlanul nézek rá, de végül elfogadom. Kinyújtom a kezem, és megfogom... Ravasz. Hát persze, kicsi szeleburdi lányka. Elmosolyodom, majd vele együtt nevetek. Jó érzés nevetni, jó érzés az, hogy depizve ülök otthon, jó érzés kimozdulni, járkálni, vágyakozni, enni...
- Hát jól van, ha ön mondja! - Mondom mosolyogva, majd elfordulva tőle elindulok, s magára hagyom őt. Aztán elképzelve csalódott arcát - ami nincs is - vissza kiabálok neki. - Na ma még jön?

Bevallom őszintén egy kicsit úgy érzem magam, mint egy kislány, aki megkapta végre a kis fagyiját amiért órák óta nyúzta a szülei fülét. Ki mondta, hogy egy felnőttben nem lehet ott egy kis darab a gyermeki énjéből? Nah meg az aki utálja a fagyit csak őrült lehet. Ilyen finomságot nem szeretni! Aki kitalálta az egy zseni volt és nagyon is megérdemelné, hogy szentté avassák.
Mindenesetre én nagyon is élvezem ezt a hideg finomságot. Már csak ezért is érdemes volt eljönni ide (nem mintha máshol nem lehetne kapni). A békémet, nyugalmamat egy idegen férfi hang töri meg. Érdeklődve pillantok oldalra egy aprócska kis mosollyal az arcomon.
-Szerintem sem vittem. Lehet, hogy négyet kellett volna kérnem! Tudja isteni finom!-Csöppet sem zavar az ahogy végigmér, én is megteszem ugyan ezt vele. Be kell vallani, hogy nem egy rosszképű legény. A mosolyom csak még jobban kiszélesedik a szavaira.
-Bizony úgy terveztem. Miért? Csak nem megkívánta?-Teszem fel a kérdést, majd egy kis hatásszünet után már folytatom is.
-Kér?-Kicsit felé is nyújtom a tölcsért, de mielőtt utána nyúlna már vissza is rántom, hogy egy másik irányba mutassak.
-A fagyizót arra találja, nincs messze, csak pár perc séta. És higgye el valóban megéri az árát!-Bele is nyalok a legfelső gombócba egy gonosz vigyorral az arcomon, majd végül elnevetem magam. Eleve jó hangulatomban voltam, de most a pasasnak köszönhetően csak még vidámabb lettem. Úgy tűnik a mai napom is igen jól fog záródni.

Hosszú, fárasztó, nehéz nap... Maradjunk annyiban, hogy jártam egy kört az ördögnek. Reggel indultam, olyan hat órakor, de így is csak nyolcra értem ide. Nem szoktam hozzá a korán keléshez, így is nehezemre esett nem vissza aludni. Elvileg az volt a terv, hogy egy manhattani barátommal találkozok - néhány autó alkatrészt kellett átvennem - így kilenc órától egész tízig egy parkolóba várakoztam. Aztán amikor meguntam, fölhívtam a barátomat, aki mint kiderült nem is ezt a napot beszélte meg velem, hanem a következő hetit. Erre azért kijött hozzám és átadta azt a néhány alkatrészt amit elkellet hoznia, majd miután gyorsan tovább állt, csak akkor vettem észre, hogy nem is azokat kértem. Rosszul éreztem magamat, és hazaakartam menni. Mint egy hatéves pici gyerek az anyukájához... De inkább betértem a McDolandsba és négy hatalmas BicMaccel leültem, és eldöntöttem, hogy ha már a fények városába vagyok ki használom az időt és megismerkedem a Manhattennel. Így délután főleg járkáltam, elmentem ide-oda (Szabadság szobor!) és élveztem ezt a csodálatos, tavaszi időt, mely meleg és napfényes még most is. Remélem nem fog esni, túl jó a kedvem ahhoz, hogy most elázzak.
Magamhoz képest kis léptekkel járok egy szűk utcán, majd a térképet eldobva, végre megtalálom azt amit kerestem: Battery Park! Kis kirándulásom utolsó végpontja, ez a verőfényes, természetes látványosság, ez a hely mely mindig is szívem csücske volt. Igen, itt már jártam, egyszer elvittem Esthert... azok a szép pillanatok. Mosolyogva nézelődök, majd egy napszemüveggel az arcomon, egy korláthoz telepedek le. Egy ideig csak nézegetem a gyönyörű szép tájat, majd amikor meguntam, oldalra pillantok egy fagylaltoszloppal küszködő csinos, szőke nőre. Elmosolyodok, majd ránézek. - Nem vitte túlzásba...-húzom össze a szemöldököm, ez a csaj nem kis szeleburdi lányka - és ezt mind egyedül akarja megenni? - Villantom meg gyönyörű fogsoromat, majd a nőhöz közelebb húzódva, őt szemlélem. Mondjuk magamban igazat adok neki, mi lehet csodálatosabb mint ilyen szép időbe, a Battery Parkba fagyit enni?

A múltkori alkalommal nagyon élveztem a kis kiruccanásomat, így úgy gondoltam, hogy gyakrabban is meglátogathatnám ezt a csendes kis parkot. Igaz nem pont a legközelebbi, de megszerettem, hiszen elég csak az óceán felé fordulni, elnézni a horizontig és teljesen belefeledkezik az ember. Valahogy nagyon is vonzó ez a végtelenségnek tűnő vízrengeteg. Titokzatossá teszi a dolgot az, hogy nem látjuk mi van a part túloldalán. Lehet, hogy éppen egy hasonlóan magányos nő áll szintén a part szélén és figyeli a horizontot, miközben elmélkedik. Bármi megtörténhet.
Azért ma sem siettem el a dolgot. Reggel bár korán keltem, de előbb a szállodámhoz utaztam ki. Próbálok visszarázódni a régi kerékvágásba (kisebb, nagyobb változtatásokkal). Például most már nem fogom hagyni, hogy annyira eltemessen a munka. Élni akarok, szórakozni, barátkozni, világot látni! De ha mindig csak a munkával foglalkozom, akkor mindenről lemondhatok. Csak pár órát töltöttem el a szállodába és utána gondoltam azt, hogy mivel még nincs kedvem hazamenni, így miért is ne jöhetnék el újra a parkba?
Mondjuk a cipőm nem volt a legkényelmesebb hosszabb sétára, de még elviselhető volt a kis fájdalom, amit a lábaimban érezhettem. Mivel mégis csak egy elegáns szállodáról van szó, így nem mehettem oda utcai göncökben, nah meg rá kellett döbbennem, hogy én tényleg szeretem a ruhákat. Sokkal kényelmesebbnek találom a nadrágoknál és na bevallom őszintén nőiesebbnek is érzem magam bennük. Mára mondjuk nem a legelegánsabb darabomat választottam, de nem is egy bálba készültem menni.
A parkhoz érve egy kis séta után egy fagylaltozóval találom szemben magam. A nyálam azonnal összegyűlik a számban. De rég ettem ilyen finomságot. Nem is hezitálok sokat, rögtön három gombócot is kérek, majd elégedett mosollyal az arcomon sétálok tovább, míg végül egy szimpatikus helyen meg nem állok a korlát mellett, hogy gyönyörködjek a kilátásban.

Ha ismeri akkor most már semmi kétségem a felől, hogy azok a fiatalok is áldottak. Milyen fura tréfákat űz velünk az élet. Mindvégig hozzám hasonlókkal voltam együtt, de ők és én sem tudtam, hogy hasonlóak vagyunk. Ha kiderült volna talán az egész este máshogy alakul, de ezt most már ugye sosem tudjuk meg, de nem is baj. Egyszer mindennek eljön a maga ideje, és lám most itt ülök egy nővel, aki ismeri azt a bizonyos professzort.
-Látod én ezen nem gondolkoztam el, hogy van e véletlen, hogy volt e oka annak, hogy találkoztunk és ilyenek...De lehet, hogy igazad van és tényleg minden okkal történik. Vagy legalább is jobb ebben hinni, mint a véletlenben...Bár mondjuk azt nem fogom megérteni, hogy a szüleimnek miért kellett meghalniuk, viszont el kell fogadnom, különben nem tudnék normális életet élni.-Szeretném nagyon is meglátogatni a sírjukat, de amíg nem vagyok magamba biztos nem merek messzi helyekre utazni. Nem lesz mindig ott William, hogy segítsen nekem hazajutni!
-Öhm elvileg van!-El is kezdek kutatni a táskámban a pénztárcám után, majd amint megvan ki is nyitom azt, hogy kivegyek belőle egy névjegykártyát. Azért még végigolvasom rajta az adatokat. Ha minden igaz a telefonszámom nem változott meg, így elérhető vagyok.
-Rajta van a szálloda száma is, de ne azt hívd. Otthon leszek ez tuti biztos és ha jól látom, akkor az ez a szám itt lent.-Oké oda is van írva, hogy otthoni, de inkább a biztosra megyek. Ha elvette vissza is teszem a pénztárcámat a helyére.
Úgy vélem most már ideje lenne lassan hazaindulni. Neki is biztosan még millió dolga van.
-Akkor várom a hívásod. Persze ha nem jó nektek a holnapután, akkor bármilyen más napban benne vagyok. Nekem most tényleg rengeteg időm van. Viszont akkor én most elköszönnék. Ideje lenne hazamennem. Nagyon örültem a találkozásnak. Őszintén, feldobtad a napomat.-Ezt a széles mosolyom is elárulja. A kezemet azért barátiasan kinyújtom felé, és ha elfogadja meg is rázom, majd felállok a padról.
-Akkor további kellemes napot.-Intek felé még egyet és már el is indulok az egyik irányba.

Ha akkor tudtam volna, hogy azok a fiatalok is áldottak biztosan kikérdeztem volna őket a dologról. De egy apró jelét sem adták a dolognak. Gondolom ezért dicséretet érdemelnek.
-Akkor nagy valószínűséggel ők lehettek. Emlékszem is pár névre, meg az egyik srác azt mondta, hogy ő már nem diák ott, de nem is tanár….Gabrielnek hívták, hívják. Esetleg ismerős ez a név?-Igen kedves egy fiú volt, bár igazából mindenki az volt velem. Jól sikerült este volt az is. Bár talán a többiek kicsit többet ittak a kelleténél, de még fiatalok, majd kinövik. Most már egyre kíváncsibb vagyok, hogy vajon esetleg nekik mi is lehet az a bizonyos képességük. Mitől lettek áldottak? De talán ezt majd idővel megtudom. Ha eljutok abba az iskolába, biztosan összefutok majd velük. Csak nem lehet olyan hatalmas az épület.
-Mégis miért haragudnék rád? Hidd el nem haragszom. Egy csomót segítesz nekem és megértem, hogy ilyen óvatosnak kell lenni, és ahogy mondtam nekem bármikor jó. Mondjuk azért ne holnap legyen, hanem holnapután? Legalább ti is rendesen fel tudtok készülni, meg én is. Na jó inkább én. Bevallom őszintén azért izgulok a dolog miatt, de gondolom ez érthető.-Mosolyodom el ismét. A holnapi napot majd arra használom, hogy felkészüljek lelkiekben a találkozásra. Talán majd azért pár személyes holmit is viszek, bár nem tudom hogy hogyan is működik mind ez, meg nem valami jövendőmondóhoz, vagy médiumhoz készülök menni. Ez annál komolyabb…Vagyis nagyon reménykedem abban, hogy ez az egész nem kamu, nem álom, nem az én képzeletem játszik velem.

Megmosolyogtat az, hogy mennyire aggódik miattam. Nagyon kedves egy lány és jól esik, hogy valaki félt a fájdalomtól.
-Nyugi nem lesz semmi baj. Én is tudom, hogy nem szabad beleélni magam a dolgokba. Persze reménykedni fogok, de azt hiszem azt kell is. Én még annak az egy százaléknak is nagyon tudnék örülni. Amúgy meg bármi is történjék legalább elmondhatjuk, hogy megpróbáltuk.-Rántom meg a vállam. Ha ezek után nem próbálnám meg egész életemben azon agyalnék, hogy mi lett volna ha és azt hiszem az a csalódásnál is rosszabb. Ha nem sikerül nem fogok összezuhanni. Persze nem örülök majd a dolognak, de hiszem, hogy vagyok elég érett ahhoz, hogy normálisan tudjam kezelni ezt a dolgot.
Ezek szerint nem is olyan biztos, hogy az a kis csapat is áldott volt, hiszen lent szórakoztak a „sima” emberek között. De ez persze nem jelenti biztosra, hogy nem voltak azok, mivel ők is valamilyen magániskolából jöttek. Ki tudja lehet, hogy nem akartak elvonulni. Azért mégis más egy zárt helyen tízen-tizenöten bulizni, mint mondjuk még húsz-harminc emberrel együtt.
-Igen a földszintig jutottam el…De akkor most már legalább ezt is tudom és jó ötletnek tartom, hogy létrehoztatok egy külön kis helyiséget. Biztosan sokat segít azoknak, akik még nem barátkoztak meg a dologgal, akik félnek a sima emberek között ellazulni, bulizni.-Ezzel nincs semmi gond. Szerintem én is félnék, sőőőt félek is, mert nem tudom, hogy mire vagyok képes, hogy egyik reggel nem arra ébredek e, hogy állatok milliói özönlötték el a várost és tartják terrorban a lakókat.
-Valami olyasmi lehet, de azt hiszem ennél többről van szó. Az a férfi, aki felvilágosított arról is mesélt, hogy a balesetkor a kocsimat indák vették körül. Mint valami óvó kéz, vagy nem is tudom.-Azt hiszem inkább megvárom a professzor véleményét is a dologról mielőtt hibás következtetésekre jutok.
-Ez nagyon is érdekesen hangzik és nagylelkű, hogy létrehoztak egy ilyet a fiataloknak. Főleg gyerekkorban lehet ezzel nehezen megbékülni. Eleve nem könnyű nekik, mert a társaik nagyon kritikusak tudnak lenni az iskolákban, és akkor még ez is hozzájön. És sokan vannak az iskolában?-Az a baj, hogy túl sok kérdésem van, amire szeretném megkapni a válaszokat, de nem akarom szegényt leterhelni velük, így inkább vissza is térek az előbbi témánkra.
-Amúgy hogyan tudnék találkozni a professzorral? Én jelenleg bármikor ráérek. Persze örülnék neki, ha minél előbb megszervezhetnénk ezt a találkát, de nem akarom kihasználni a segítőkészségedet. Szóval ha kell várok, amíg csak kell.-Bízzunk benne, hogy nem éveket kell, mert azt hiszem akkor kicsit beleőrülnék.

Örülök annak, hogy nem veszi sértésnek a kíváncsiskodásomat, sőt még bele is megy a „játékba”. Először csak őt figyelem, majd mikor a maciról kezd el beszélni én is elkezdem figyelni a hajót. Nemhogy a rózsaszín macit nem látom, de még a szőke kisgyereket is alig tudom kivenni. Kamuzhatna is nagy bátran, de én most hiszek neki.
-Ez nem semmi! Én még a kislányt is alig látom. –Vallom be neki teljesen őszintén. Talán ha abba a fizetős távcsőbe bedobok pár érmét akkor majd én is megláthatom azt a macikát. Elmosolyodom a szavain. Bárki, akinek meséltem az amnéziámról ugyan ezt mondta, maximum máshogy fogalmazva. Mintha csak összebeszéltek volna egymással.
-Igen tudom, hogy nem vagyok kevesebb és, hogy ez egy újabb lehetőség is lehet…De közben meg mégis szeretném tudni, hogy milyen volt az életem huszonhat éven keresztül. Ennyi minden nem veszhet el csak úgy. Én azzal is meg lennék elégedve, ha csak apró emlékeim lennének, fontosabb napok, dátumok, események. Nem minden percére, pillanatára szeretnék emlékezni…Például jó lenne tudni, hogy mondjuk hova temettem el a szüleimet, hogy egy nap meglátogathassam őket, vagy hogy mi az utolsó emlékem róluk. Hol éltem az után, hogy kerültem az Államokba. Mert biztosan megvolt az oka annak, hogy itt kötöttem ki…De persze nem fogom életem végéig kergetni. Ha nem kerülnek elő az emlékeim, egy idő után majd bele kell törődni, fel kell adni.-Egyelőre viszont erről nincs szó. Nagyon is reménykedem még abban, hogy egyszer elkezd majd derengeni valami.
Meglepődöm mikor a szórakozóhelyet említi, hiszen nem is olyan rég pont oda ráncigált el Eliza. Az is meglehet, hogy másikról beszél, bár ha jól értelmeztem abban a városban túl sok hozzá hasonló nincsen. Miközben átveszem a névjegykártyát és tanulmányozom továbbra is figyelem őt. Szóval Xavier professzor…Fura egy név. Evannak majd el kéne mondanom, hogy mire jutottam, bár még mindig tartok ettől az egésztől. Nem akarok senkinek sem rosszat, de nem tudom, hogy mivel ártanék a legjobban.
-Azt hiszem abban a szórakozóhelyben már jártam nem is olyan rég. Egyik ismerősöm elráncigált oda…Utána végül egy csapat fiatalhoz csatlakoztam, akik születésnapot ünnepeltek…De nem tűnt fel, hogy az egy különleges hely lenne, nem is kértek tőlem semmit, ami bizonyítná, hogy más vagyok.-Mert valami alapján biztosan szűrik akkor a vendégeket. Lehet, hogy ők is mind áldottak voltak? Több órát töltöttem el velük úgy, hogy nem is tudtam…De ők sem vették észre rajtam. Akkor ezek szerint a rejtőzködés nagyon is jól megy nekünk.
-Annak nagyon tudnék örülni, ha tudna nekem segíteni, mert jelenleg nagyon el vagyok veszve. Azt sem tudom pontosan, hogy mire vagyok képes. North Salem-ben pontosan hol találhatom meg? Ha lehet szeretnék majd vele beszélni, mert ahogy te is mondtad talán tudna segíteni rajtam. Szeretnék már tisztábban látni…Igaz most ez a beszélgetés is sokat segített nekem. Eddig még egy hozzánk hasonlóval sem találkoztam, vagy legalább is úgy nem, hogy ki is derült róla a dolog. Jó tudni, hogy nem vagyok egyedül.-Persze Evan is említette, hogy mások is vannak, de azok csak szavak voltak. Ő meg hús vér ember.

Valóban öröm a picike szívemnek hallani azt, hogy valaki ennyire szereti a szülőhazámat, csak az a szomorú, hogy alig tudok valamit is róla, így még a kérdésre is csak megrázom a fejem picit.
-Sajnos fogalmam sincs.-És szégyellem is magam e miatt, mert legalább a városról illene tudnom valamit, de eddig ez fel sem merült benne, hogy utánanézzek a történetének. Azt hiszem első dolgom ez lesz, ha hazamentem.
Viszont a története nagyon is érdekes. Mozgalmas gyerekkora lehetett. Eddig még azt sem tudtam, hogy sámánok is léteznek, léteztek. Elég sok mindent tud ez a nő a világról, a kultúrákról. Nagy szerencsém van, hogy így sikerült összefutnom vele és mind ez az ostoba galamboknak köszönhető…Ha nem szálltak volna rám, most lehet, hogy csak két idegen lennénk a parkban, akik olvasgatnak nagy békésen.
-Van egy olyan érzésem, hogy én nem csak erre a két állatra vagyok hatással. Tudja van egy macskám otthon és néha elég furán viselkedik a közelemben. Mintha értené, amit mondok neki, ahogy a galambok is megértették.-Na jó ez olyan hülyén hangzik, de közben meg tudom, hogy nincs rendben valami. Evan is rávilágított erre, és azóta már teljesen biztos vagyok abban, hogy nem hazudott nekem akkor. Tényleg egyre furább dolgok történnek velem…Csak tudnám, hogy pontosan miért.
Szerencsére nem néz valami őrültnek, vagy nem nevet ki amiért ilyeneket mesélek neki, sőt végül az is kiderül, hogy ő sem egy hétköznapi ember.
-Tényleg?...Mondjuk ha elnézel a szabadságszobor felé akár láthatod is, az arcát? Vagy azon a hajón megtudod nézni, hogy kik utaznak rajta?-Na jó ez lehet, hogy így bunkóság, de még nem találkoztam, ahogy ő mondja, áldott emberrel. A szívem elkezdett hevesen kalapálni az izgalomtól. Talán ő majd tud nekem segíteni.
-Ne haragudj nem akartam ilyen illetlen lenni…Csak nekem ez teljesen új dolog. Tudod volt egy balesetem és minden emlékem kiesett…Vagyis nem mindegyik. Vannak még gyerekkori emlékeim, de más nincs, ami a múltamból való. Aztán egy férfi, egy sima férfi jött hozzám és elkezdte azt mondogatni, hogy én nem vagyok átlagos ember. Meg mesélt nekem egy professzorról, aki ahogy mondtad az áldott emberekkel foglalkozik és azt állítja, hogy fejlettebbek vagyunk az átlag embereknél…De a nevét nem tudom. Esetleg te nem tudod, hogy kiről beszélhetett, vagy hol találhatom meg?-Direkt váltottam át tegeződésbe, valahogy ez jobban jön, de persze ha a másikat zavarja maradok az illedelmes magázódásnál. Különben is. Nem hiszem, hogy annyival idősebb lenne nálam.

A kijelentésére elkerekednek szemeim. No engem csöppet sem zavar, és nem is tartom okoskodónak, ha ilyeneket mond, csak kicsit fura, de amúgy nagyon is érdekes. Ezt például nem is tudtam.
-Ez érdekesen hangzik. Akkor legalább valami hasznuk is van ezeknek a madaraknak.-Tessék mindenben van valami jó. Mondjuk ez leginkább akkor lenne pozitív, ha már rendszeresen az ürülékükből előállított biogázt használhatnánk, de hát egyszer majd biztosan ennek is eljön az ideje. A tudomány folyamatosan fejlődik.
-Köszönöm szépen ez igazán kedves. Mondjuk én is szeretem a nevem és igen francia származású vagyok, ott is születtem. Egy kisebb városban, Arles-ban.-Bár sokan nem hallottak róla, de talán ez a nő igen. Most már én is elteszem a „tanulnivalómat”. Sokkal érdekesebbnek ígérkezik ez a beszélgetés a kissé száraz anyagnál, amit még át kellene nyálaznom párszor, hogy minden megragadjon a fejemben.
Ahogy a őslakosokról kezd el beszélni nagyon érdeklődéssel fordulok hozzá. Meg kell hagyni nagyon érdekeset osztott meg velem, de mind e mellett meg is ijedek kissé. Alakváltókról beszél meg az állatok irányításáról…Evan is mintha említett volna egy alakváltót. Vajon ő is tudja, hogy léteznek, létezünk? Hogy vannak fejlettebb „lények” a sima embereknél? Vagy mind ez csak véletlen és most csak megosztotta velem egy kutatását, vagy egy cikket amit olvasott?
-Látja ezt sem tudtam mindeddig. Igen sokat tanultam most Öntől. Érdekesen hangzik az a felvetés, hogy értenek az állatok nyelvén. Ezt hogyan lehet elképzelni? Például megérti, hogy miért nyávog egy macska?-Jó tudom, most nem pont ez a legjobb hasonlat, de hirtelen ez jutott az eszemben és biztos vagyok benne, hogy érteni fogja mire is akarok kilyukadni ezzel.
Összeráncolódik a homlokom a kérdése hallatán. Már nem is foglalkozom az ostoba galambokkal. Diane sokkal jobban felkeltette az érdeklődésem. Valamit tud ebben biztos vagyok. A cuccaimat megfogva se szó se beszéd átülök mellé a padra. Talán jobb, ha ezt a beszélgetést nem mindenki hallja.
-Hmmm…Fura, hogy pont rákérdezett erre. Lehet, hogy most idiótának fog nézni, de igen…Vagyis azt hiszem, hogy igen. Kóbor kutyákkal történt meg…Mondjuk nem szálltak meg így, mint ezek a galambok, de hirtelen a semmiből bukkantak elő és meg akartak védeni.-Most nem megyek bele a részletekbe, hogy mi is történt pontosan. Szerintem az most cseppet sem fontos. Kíváncsi vagyok, hogy mit is fog reagálni a kis történetemre. Ha csak szórakozik velem, akkor egy jót nevet majd, és elsétál. Ha meg komolyan gondolja…Biztos csak én képzelek ebbe túl sok mindent.
-De miért kérdezi ezt?-A hangom szinte már suttogó.

Értetlenül pillantok az elrepülő galambokra. Ám nem mindegyik hagy magamra. Egy-kettő azért mégis csak itt marad a közelemben és úgy bámulnak rám, mint valami megváltóra, pedig nálam aztán tényleg nincs semmi kaja, hiába néznek így rám. A gondolataimból egy kedves női hang zökkent ki. A fejemet azonnal felé fordítom. Úgy tűnik sikerült felhívni magamra a figyelmet. No most már így jártam.
-Nah igen eléggé pofátlanok…Bár nem értem mit akarnak tőlem, mikor nincs nálam semmi és még az anyjuk sem vagyok…De legalább nem kakilnak a fejemre, csak az hiányozna.-Ajkaim mosolyra húzódnak, majd végül én is bemutatkozom a nőnek, ha már ő volt olyan kedves és elárulta a nevét.
-Juliette, Betranche. Örvendek!-Most nem nyújtom felé a kezem, hiszen ahhoz túl nagy a távolság a két pad között.
-Valóban szép időnk van! Kellemesen meleg.-Bár , a nyárhoz közeledve csak egyre melegebb lesz és nem vagyok benne biztos, hogy annak olyan nagyon örülni fogunk, de el kell fogadnunk azt, ami van…Vagy akinek nem tetszik az felköltözhet északra. Ott biztosan nem fog szenvedni a hőségtől, maximum télen a hideg lesz a nagyobb probléma, de valamit valamiért.
Egy pillanatig mér az arcát fürkészem, majd a tájat kezdem el szemlélni. Még sosem láttam ilyen embert akinek eltérő lenne a szeme színe. Furcsa, de különleges és szép is. Vajon mitől alakulhat ki az ilyen? Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy észre sem veszem, hogy idő közben az idős hölgy már rég befejezte a madarak etetését ezért ismét engem támadnak le a galambot. Már csak azt veszem észre, hogy az egyik a vállam mellé repül és hangosan a fülembe búg.
-Mi a fene?...Hagyjatok már békén! Mi a franc bajotok van?-Határozott mozdulatokkal hessegetem el őket. Sikerrel is járok, de csak pár percig, míg ismét el nem kezdenek körém gyűlni. Ekkor hirtelen eszembe jut Evan és a feltételezése. Különleges képesség...Meg azok a fura állatok a kórháznál...Lehet, hogy ezért vannak itt a galambok?...Megmagyarázná azokat a kóbor kutyákat is.

Épp az egyik padon üldögélve élvezem a napfényt és a friss levegőt. Nincs akkora tömeg, mint a Central Parkban, a kereskedelmi központ is sokkal közelebb van, mégsem az igazi. Néha még mindig hiányzik az Amazonas, a dzsungel, a menetrend szerinti esőzések és az igazi természet. Ez a betondzsungel nem nekem való. Na de nem is azért lettem sikeres üzletasszony, mert sokat panaszkodom. Mehettem volna ökoterroristának vagy állatorvosnak is. Kezemben újság vagy egy jó kis könyv helyett diagramok, táblázatok, kimutatások spirálfüzetbe fogva. North Salem legfelkapottabb intézményét vezetem és ez több papírmunkával jár, mint a profit eredményezte élvezettel. Meg kell rendelni az ételeket, az italokat, ki kell fizetni a béreket, a számlákat, az adót és ki kell számolni az osztalékot. Mindezt persze fejben, papír, ceruza, logarléc, számológép és egyéb segédeszköz nélkül, hisz csak az puskázik, aki nem bízik a természet adta képességeiben, vagy akinek sajnos nem fog olyan jól az esze, hogy fejben számoljon.
Munkámból és gondolataimból egy fiatal, jól szituált nő rögtönzött népvándorlása riaszt fel, aki a végén ki tudja hogyan, de mintha a park összes madarát összeszedte volna. Na jó, ez talán némi túlzás, de tény, hogy sorban érkeztek hozzá, anélkül, hogy lett volna nála bármilyen szétosztásra váró finom falat. Szegény öreg néni is ugyanolyan meglepődve pisloghatott, mint én. Ilyen viselkedésre, még elpuhult agyú városi úri madaraktól sem számít az ember.
-Nincsenek ragadozómadarak, szinte ingyen van az élelem, az időjárás is kedvező, nem csoda, hogy elszemtelenednek. Bezzeg odakint az őserdőben, már attól messzire repültek volna, hogy egyet lapozok a füzetemben. - Pillantok oldalra a szomszéd padra mosolyogva. - Diane Fletcher, szép napunk van ma. - Mutatkozom be és köszönök udvariasan, hisz New Yorkban csupán a háttérben zajlik a könyörtelen élet-halál harc a Darwinizmus jegyében, a felszínen minden értelmiségi jól nevelt és visszafogott. Leszámítva persze a Wall Street nagyágyúit. De hát hol vagyok én a tőzsdecápáktól? Mint egy törpekajmán egy kifejlett aligátortól. Vannak fogai, leharapja a karod, de egy bivallyal nem bír el.

Kezdet kicsit elegem lenni abból, hogy be vagyok "zárva" négy fal közé. Bár még egy emlékem sem tért vissza, de kezdek szép lassan visszarázódni a mindennapokba. Már a szállodámat is sikerült a minap meglátogatnom. Meg kell mondjam volt sok meglepetés. Nem hittem volna, hogy ilyen ügyes és jó munkát végeztem. Ezek után nem is csodálkozom, hogy ilyen szép kis balesetem volt az éjszaka közepén. Kiderült rólam, hogy leginkább a munkának éltem és az alkalmazottaim túl sok mindent nem tudnak elmondani rólam, de általában pozitív véleményeket kaptam, aminek igazán megörült a kicsi szívem. Kaptam nem kevés anyagot otthonra, amit érdemes lenne áttanulmányozni, ha szeretném továbbra is folytatni a munkámat. Bár azt elhatároztam, hogy a baleset előtti életet nem folytatom és nem fogok belemenekülni a munkába mégis úgy gondolom érdekes lehet egy szálloda tulajdonosának, vezetőjének lenni, így megpróbálom újra megtanulni mind azt, amit egyszer már megtettem.
A mai napon végül úgy döntök, hogy elmegyek kicsit sétálni. Amióta elvesztem New York utcáiban egyik alkalommal már nem egyszer mentem el kicsit sétálni, megismerkedni jobban a várossal, de ezúttal már a hazavezető utat is megjegyeztem, így már azzal sincsenek gondjaim. A central parkban már nem egy alkalommal sétálgattam, így kitaláltam, hogy most megismerkedem egy másikkal is. Így jutok el Manhattan kis zöld szigetére. Az elém táruló kép valami csodálatos. Ha tudtam volna, hogy ez a látvány fogad majd engem már jóval korábban eljövök ide. Miután egy kicsit sétálgattam és kigyönyörködtem magam az egyik szabad padra ülök le, hogy egy kicsit a tanulással is foglalkozzak.
Már igen nagyon belemerülök az olvasásba, mikor hirtelen arra leszek figyelmes, hogy olyan hat galamb mászkál körülöttem. Csodálkozva pillantok a madarakra, majd körbe is tekintek. A homlokomat összeráncolom, amikor megpillantom nem is olyan messze tőlem az idős nénikét, aki éppen kenyérrel eteti a madarakat. Ezzel nem is lenne gond, csakhogy ezek a galambok úgy tűnik inkább az én társaságomat választják, ami valljuk be elég fura. Egy ideig még figyelem őket, majd arrébb ülök, távolabb az idős hölgytől abban a reményben, hogy majd békén hagynak. De nem így történik. Mint valami kutyusok kezdenek el követni engem és már nem csak hatan vannak.
-Mit akartok tőlem? Nálam nincs semmi, hiába követtek. Ott van az idős hölgy, menjetek oda! Ő majd ad nektek finom kenyeret.-Elkerekednek szemeim, ahogy egy kis hezitálás után végül fogják magukat és elrepülnek az idős nénihez. Nah ez felettébb különös!

A Battery Park egy tíz hektáron elterülő közpark Manhattan déli csücskén. Szemben vele, a Liberty Islanden áll New York egyik legnagyobb látványossága a Szabadság szobor. A parkban napközben rengetegen fordulnak meg. Piknikezők, sportolók, turisták kedvelt helye.