Morgan & Angela

Reggel tehát az ágya mellett várom meg az ébredését. Amennyire láttam, zaklatott volt az álma, nem tudott úgy pihenni, hogy annak tényleg jótékony hatása legyen, napok kellenek ahhoz, hogy teljesen rendbe jőjjön, de elég erősnek tűnik ahhoz, hogy gyorsan kiheverje, mert nem csak fizikai, lelki próbatételről is van szó. Az emberben ilyenkor bevillan, hogy mi lett volna, ha a baleset rosszabbul sikerül, és ténylegesen ottmarad azon a póznán, vagy abban az árokban. Fáradtnak tűnik az arca, de semmi olyan károsodást nem szenvedett, amit nem lehetne egy kiadós alvással kipihenni. Miközben eszegetem, leszedem a homlokát takaró kötést, a duzzanat lelohadt, most már elég lesz egy tapasz is. A lába is csak kiugrott, azt sikerült helyre tennem, és most szívesen elvinném, de nem fogom erőltetni.
- Nem számít, nem tudod, hogy mennyibe került. – Válaszolom megnyugtatóan, nem azon kell most tűnődnie, hogy milyen költségekbe ver engem. Jól tartom a kis beteget, még akár tovább is lennék vele, neki ellenben megvan a saját élete, nem kell kisajátítanom. Bólintok a szavaira, ettől függetlenül azért van ellenvéleményem.
- Megértelek, de egy darabon elviszlek, legalább a vonatig. Ha megmondod, hogy hova tartasz, a poggyászodat utánad küldetem. – A könnyeit megértően kezelem, nem kezdek el kötekedni, vagy megmagyarázni. Talán a hála miatt teszi, lehet, hogy megkönnyebbült, hogy túlélte, vagy egyszerűen most ehhez van kedve. Szótlanul figyelem, amíg megreggelizik, aztán kimegyek, hogy átöltözzön. Egy vörös sportkocsival várom lent, amelynek az üvege belülről el van sötétítve, hogy ne nézzenek furcsán a forgalomban, hogy milyen maszkot viselek. Segítek neki beszállni, és az egyik new yorki vasútállomáshoz fuvarozom, ahol végül búcsúajándékkal köszönök el tőle. Egy szélcsengőt adok át Angelának.
- Talán még találkozunk egyszer. Ha nagyon nagy bajban lennél, tedd ki az ablakodba, tudni fogom, és megkereslek. – Bólintok még neki, aztán megvárom, hogy kiszálljon az autóból, hogy aztán búcsút intve neki kihajtsak a parkolóból.

A hajnal továbbra is ébren talál. Nehezen tudtam volna úgy aludni, hogy kis védencemnek bármikor szüksége lehet rám. Nem vagyok orvos, nem tudom felmérni, hogy netán belső vérzése lenne, vagy agyrázkódása, azért hagytam, hogy aludjon, és beinduljon a jótékony regeneráció. A szobája, és a terasz között ingáztam, persze jó csendben, hogy ne zavarjam a nyugalmát. Inkább megállok az ágya mellett, hogy nézzem a légzését, sőt, egyszer még arra is vetemedem, hogy amikor biztosan tudom, hogy alszik, odaültem mellé, és végigsimítottam az arcán. Földöntúli szépség, vagy csak rám van ilyen hatással? Olyan törékeny, bájos. Bár jobban kötődnék a világához? Így csak titokban fejezhetem ki azt, hogy nem véletlenül mellette döntöttem a kínai vegyesbolt ellenében. Még az éjszaka során, amíg aludt, a közeli nagyvárosból azonnali házhozszállítással rendeltem egy szett ruhát, a fehérneműtől kezdve a cipőn át, egy divatos blúzt, és nadrágot, hiszen nem ismerem az izlését. A lényeg, hgogy tiszta és kényelmes legyen. Amikor felébred, addigra kikészítem az ágya mellett álló fotelbe. Amikor már úgy látom, hogy felületesebben alszik, akkor nekilátok a reggelinek. A konyhában persze nem viselem a maszkot, pontosan tudom, hogy mikor jön le, hála a jövőbelátásomnak, így nem kell attól tartanom, hogy meglep. Amikor elkészültem, visszaigazítom a jelmezt, és felviszem az emeletre. Amint felébred, rámosolygok, és teszem le az éjjeli asztalra a tálcát, amin tükörtojás, bacon, sajt, és egy nagy adag őszibarack lé van.
- Jó reggelt, és jó étvágyat. Ha éhes vagy, akkor láss hozzá, illetve ruhát is hozattam. Ha úgy látod, szívesen elviszlek, ahova kívánod, hiszen jól felpakolva indultál valahova. – Én pontosan tudom, hogy az X-Birtokra tartott, de nem akarom felfedni a képességem mibenlétét. Egyszerűen csak szeretném biztonságban tudni. Leülök ismét az ágya szélére, és várom a válaszát, immár megszokott módon megfogva a kezét. Remélem jobban van.

Talán a maszk nem csak engem, de őt is védi, mintha egy gyóntató fal lenne, amelyen át ugyan halljuk a másikat, de semmit nem adunk tovább, amit így tudunk meg. A szememet láthatja, abból is csak a villanásokat, úgy van kiépítve a maszkom, hogy még véletlenül sem ismerhessen fel a jövőben. Miért tartanám bolondnak, amikor nagyon is hasonló hozzám?
- Hát persze. Akik megkapnak az élettől mindent, gondolja, hogy tudnak élni vele? Azok az igazán erősek, akiknek mindig a padlóról kell felkelniük, hiszen ők eleve a rosszra számítanak, nem éri őket meglepetés. – Elhúznám ugyan a kezemet, de ő utánanyúl, és megszorítja, míg én engedem, viszonzom a szorítást gyengédem, ami így a maszk alatt egyátalán nem jellemző rám. Sokszor már úgy érzem, nem is Morgan vagyok, aki időnként maszkot húz. A Halálangyal vagyok, aki felhúzza néha Morgan állarcát, hogy még kicsit kötődjön a világhoz, amelyben felnőttem, de már nem az a jólelkű kiskamasz vagyok. Amíg dolgoztam a maszk alatt, megváltoztam. Keserű lettem. Egy éji teretmény, aki teszi a dolgát, nem vár köszönetet, ezért aztán magamon is meg vagyok lepődve, hogy ennyire hálás, és embernek tekint. Nem valami önbíráskodó vadállatnak, mint a legtöbben. Még azok is félnek tőlem, akiket megmentettem. Tudom, hogy nincsen ember, akit ne kavarna fel, ha a családja kerül szóba, de számomra ez igenis fontos téma. Fejet hajtok a kérése előtt, a saját életét kell élnie, csak úgy lehet önálló. Ha már megmentettem, és befogadtam, akkor az a legkevesebb, hogy hiszek a döntéseiben.
- Megértem. Hogy is hívják kisasszony? – Biccentek neki, és nem is zavar, hogy egy kicsit abbamarad a beszélgetésünk, amikor kiviszem a fürdőbe, majd kint megvárom. Csak akkor nyitok rá, amikor biztos vagyok benne, hogy elkészült, a karja alá nyúlok, hogy támogassam, hiszen a bokája még nem kaphat terhelést. A testünk összeforr, ahogyan egymáshoz érünk, fél fejjel vagyok magasabb, ami tökéletesen megfelel arra, hogy a mellkasomba fúrja magát, ami nem is tudom, hogy miért jutott így eszembe. Talán mert olyan bájos? Betakargatom, és figyelem, hogy miután felhajtotta az italt, feküdjön el. Addig én leülök az ágy szélére, ő mégis felül. Bársonyosan mosolyodom el, ahogyan gyengéden végigsimítok vörösesbarna tincsein.
- Természetesen, itt leszek végig. Most pihenjen, van mit. – Lekapcsolom a villanyt, és az egyik karosszékbe vonulok őrködni. Csak akkor mozdulok meg, ha nem érezné jól magát, sebláz előfordulhat, vagy reggel, ha már nyitogatja a szemeit.

Valahol az is a célom, hogy beszéltessem. Egyrészt érdekel, ha már nem kevés időt fogunk együtt tölteni, másrészt végig tudni akarom, hogy a tudatánál van-e, nem alakult ki mégis belső vérzés, netán vérmérgezés. Szinte monoton hangon beszélni kezd, mintha ő is fontosnak tartaná, hogy szóba elegyedjünk. Miközben körülötte szorgoskodom, vagy leülök az ágya szélére, időnként komolyan fókuszálnom kell rá, hogy a saját hangomtól, mimikámtól eltérően viselkedjek, mert véletlenül sem akarom, hogy az iskolában felismerjen. A hangomat elmélyítem, és végig nagyon komoy maradok.
 - Ez... nem gyengeség. Sokkal inkább az lenne, ha beleroppanna, de mégis, jól viseli a megpróbáltatásokat. Ez becsülendő tulajdonság.   – Lágyan végigsimítok a vállán, de nincsen bennem csábítási szándék, csak megnyugtatásul. Azért, hogy érezze, valaki most itt van , és megvédi mindentől, vigyáz rá. Ennél többet azt hiszem a jelen helyzetben nem is tudnék nyújtani. Végül elhúzom a kezemet, mielőtt tolakodásnak vélné a mozdulatot.
 - Hol vannak most a szülei hölgyem? – Kérdezem némi határozottsággal. Kicsit megtörtnek érzem, amilyek a hozzám hasonló árvák is szoktak lenni. De az is elképzelhető, hogy csak túl sok szörnyűség történt az életében ezért kellett valamellyest megkeményednie, mégis ott látom a szemében, a mozdulataiban azt a törékenységet, amely bájossá teszi. A bája pont az a lelkierő, amellyel még mindig nem ájult el, és tartja magát, könnyeit pedig letörli, mintha olyan kincsek lennének, amiket nem érdemes pazarolni. Végül rajtam a sor, minimális szinten mesélek magamról, de csak apró részletét az életemnek, nem akarom veszélybe sodorni, hogy túl sokat tudjon rólam, mert akkor felhasználhatják az információt, megkínozhatják érte.
 - Egy sor katasztrófa előzte meg, hogy hozzá kerültem. Talán mondhatom az ő szerepét afféle kárpótlásnak is, de minden, ami előtte történt velem, csakis saját magamnak köszönhető. – Elmegyek végül hálóruháért, és az ágy szélére terítem, naná, hogy fejsérüléssel nem engedem a városban kószálni. Ha reggelre belázasodna, akkor viszont beviszem a kórházba, ne az én lelkemem száradjon, ha rosszabbul lenne. Ellenben amikor felemelkedik, összecsuklik, még szerencse, hogy előre láttam, ezért nem is ér földet, már kapom is el a derekánál, és a combjainál megtartva emelem meg, hogy át tudja karolni a nyakamat. Nem véleményezem megrovással, nincsen jól, ez egyértelmű. Én magam viszem ki a fürdőbe, ahol a wc csésze lezárt tetejére ültetem őt le, majd a hálóinget is kiviszem után. Van vendég fogkefém, és fésűt is talál. Amíg öltözik, addig gyorsan lehúzom az ágyneműt, és amikorra visszaér, egy kis pohár bourbon várja őt.
 - Akkor legalább ezt hajtsa fel. Felmelegíti, és az alkohol egyébként is belsőleg tisztít. – Barátságosan rámosolygok, aztán ha visszafeküdt az ágyba, betakargatom.

Ha jobban ismerném, akkor azt mondanám, rokonlelkek vagyunk. A szüleim pár évvel ezelőtt haltak meg, akkor nagyon magam alatt voltam, létezésre is képtelennek éreztem magam, és nagyon mélyre kellett nyúlnom, hogy ez megforduljon. Joggal magamat hibáztattam, mert csak a saját képességemnek éltem, ezt pedig kihasználta az, aki tudta, hogy a hatalomvágyam milyen nagy, és engem mint lázadó kamaszt simán megvezetett. Azóta már erősebb vagyok, és azért élek, hogy másokkal ez ne történessen meg.
- Akkor meséljen róla. – Felelem hangsúlytalanul. Tudom, hogy tapintatlan vagyok, de a maszk azzá tesz, nem kell rosszul éreznem magam, ha belevályok a magánéletébe, végülis egy arctalan megmentő vagyok most, akinek akár ki is öntheti a lelkét. Egyenlőre nem izgatom azon, hogy minden vérmocskos lett, viszont azon már jár az agyam, hogy talán elhozhattam volna valamit a poggyászából. Van itt némi női ruhám, de lényegesen nagyobb méretben, nem az ő finom törékeny vonásaira öntve. Mindegy, hálóruhának jó lesz, hiszen ma éjszaka már nem viszem sehova. Majd ha jobban eláttam, akkor megmutatom neki a fürdőszobát is, ahol a tisztálkodást is elvégezheti, és átöltözhet.
- Koránt sem. Sokat éltem a Távol-Keleten. Volt egy mesterem, aki még az elején megkérdezte tőlem, hogy miért akarok megtanulni harcolni. Azt válaszoltam, azért, hogy naggyá legyek. Azt felelte ahhoz, hogy igazán naggyá légy, először tanuld meg a gyógyítás művészetét. – Miközben a lábát helyrerakom, apró tűket szúrok bele, amit talán most nem is érezhet, hiszen a rándulás miatt sokkal hasogatóbb a fájdalom. Ám a tűk végén gyógyító keverék van felkenve, amely most a véráramába jutva jelentősen gyorsítja a renenerálódást. Nem mondom, hogy reggelre kutya baja sem lesz, de egy kis boszorkányság, és lábra fog tudni állni. Időnként összevillan a tekintetünk, tudom én, hogy így nagyon egyenlőtlen, mert nem ismeri az arcomat, csak azt tudja rólam, amit teszek. Szándékos, hogy ne is akarjon túlzottan megismerni. Csak így lehet mindenki biztonságban, hogy nem kell rólam hazudnia, ha bárki elkapná, aki ellenem akar törni. Amikor a fejét is átkötöttem, akkor megyek csak egy a termetes hálóingért, amin egy selyem öv van, vagy kétszer is körbe fog érni a karcsú derekán. Leterítem az ágy szélére, és a fürdőszoba felé biccentek.
- Ott rendbe tudja magát szedni, amíg lecserélem az ágyneműt. Nem éhes? – Kérdezem most már álló helyzetben, is foglalok addig helyet, amíg ki nem megy a szobából.

Olyan megható, hogy ilyen elesettnek látom a hölgyet. Nem kirívó eset, erről szól az életem, de éppenséggel ez a mai este még a profilomba is vág, hiszen velünk fog élni az X-Birtokon. Viszont arra nem gondoltam, hogy ott civilben is fogok vele találkozni, erre jobb felkészülni. Talán jobb lenne, ha felmondanám az ottani civil állásomat, nehogy véletlenül felismerjen. Inkognítómat egyedül a két vezető ismeri, ők szájhúzva ugyan, de elfogadják az általam űzött kettős életet, de nem akarom, hogy egy diák által publikussá váljon. Nem tudhatom ugyanis, hogy mennyire fogja tartani a száját. A hála az egy dolog, de titoktartást nem fogad. Ha maradok is, teljesen máshogyan kell viselkednem. Morganként amúgy csendes, megértő tanár vagyok, kissé még talán félszeg is, nem kell majd nagyon erőltetnem a dolgot. Csak így, a maszk mögött vagyok rettenthetetlen igazságosztó, mert így azt csinálok, amit akarok, nem vonatkoznak rám a törvények, nem vállalok felelősséget semmiért, és csak magamnak tartozom számadással. Nem kezdek el magyarázkodásba, így elég, ha annyit tud, hogy éppen arra jártunk. Nem úgy mozgok, mint egy átlagos ember, ezért nyilván az már nem titok, hogy hozzá hasonlóan különleges vagyok, még ha a képességemet nem is magyaráztam meg számára. Már bent vagyunk a lakosztályomban, remélem kényelmesnek találja magát, igazából ide senkit nem szoktam hozni, valamiért ő túl fontos az alapítóknak, hogy csak egy sima kórházba kerüljön. Nem veszem észre, hogy tetszik neki a hálószoba, úgy vélem, hogy most éppen az eszméleténél van, ahogy ott fekszik. Gyorsan lesietek a földszintre a kötszerért és a jódért, aztán majd fogok neki főzni valami erősítő kotyvalékot, de ott még nem tartok. Már ismét nála vagyok, egyenlőre úgy tűnik, nincs agyrázkódása, mert tiszta a tekintete, ellenben amikor megmoccan, a fájdalom hatására elsírja magát. Leülök az ágya mellé, és megrázom a fejemet.
- Ne fojtsa vissza.     – Csak ennyit mondok, a sírás megkönnyebbüléshez vezet, innentől fogva nem veszek róla tudomást, természetesnek veszem. Az sem gond, ha összevérezi az ágyneműt, bőven van tartalékom. A vér most éppen lecsurog a homlokán a vállán át a takaróra, még mindig nem állt el. A lába csak zúzódott, de a fején jó nagy seb tátong, csoda, hogy nem kell összevarrni. Lepillantok a sérült testrészre, amely kilóg a takaró alól. Ez most nem az a helyzet, ahol félteni kellene az erényét, megmentettem az életét, csak nem fog lehordani, ha végigtapogatom.
 - Nem tört el, kifordult a bokája. – Visszatérek a fejéhez, gyorsan lekezelem, az alkohol nyilván csíp, a seb széleit pedig jóddal satírozom ki, és az egész homlolát betakaró szorító kötést helyezek rá. Legalább két napig így marad. A lába már érdekesebb dolog lesz, egy cseppet fájdalmas lesz. Visszateszem a tálcára a kellékeimet, aztán keményen a szemébe nézek.
- Felkészült? A helyére fogom rántani.    – Ha bólint, és úgy érzi, hogy nagy levegőt vett a sikoltáshoz, akkor határozott mozdulattal reccsentek rajta egyet. Biztosan fel fog dagadni, de majd éjszakára beborogatjuk. Ha végeztem, szóra sem méltatom a szárnyas mondatát, ismét lesietek, hogy elkészítsem az erősítő teáját.

Nem vagyok sokkal erősebb, vagy gyorsabb, mint az átlag, csak a jövőbelátás rengeteget csiszolt a reflexeimen, ezért tűnik minden olyan könnyednek. Nyilvánvalóan gyakorolnom kellett értékelnem a látott képet, és mindig a legoptimálisabb megoldást választani, ám közel öt éve teszem már, magától értetővé, ösztönössé vált. Emelett a rengeteg edzés, erőnléti gyakorlatok szükségesek, hogy az általam kigondolt akrobatamutatványokat ne csak elméletileg, gyakorlatilag is végre tudjam hajtani. A furcsa megjegyzésen csak megrándul az ajkam, aminek köze sincsen a mosolyhoz.
- Ne beszéljen butaságokat. – Rázom meg a fejemet, a jelmez pont arra való. Na jó, nincsen belőle sok, nem vagyok én valódi szuperhős, szó szerint magam mosom kézzel, de ha felvállaltam azt, hogy megsegítem a gyengéket, elég furán is venné ki magát a helyzet, hogy nyafogni kezdek a jelmez tisztaságán. Időnként igyekszem odamormolni valamit, hogy ne veszítse el az eszméletét, akkor már nem tudom felmérni, hogy mi a helyzet, csak amíg a tudatánál van. Amennyire csak tudok, gyors vagyok, a legrövidebb, legjobban kiszámítható vonalon közelekedek, bízom benne, hogy nincsen belső vérzése, végülis orvos nem vagyok. Semmi hátsó szándékom nincsen, viszont mégiscsak mutáns. Ha beviszik egy kórházba, ki tudja, hogyan reagál a vizsgálatokra? A képessége mibenlétét még nem ismerem teljesen, keveset tudok az egész lányról is. Ha valami kitörést produkál a kórház közepén, mindenki tudomást szerez rólunk, a média ereje pedig megállíthatatlan. A telepata nem képes mindenki tudatát módosítani. Jobb ez így, majd én gondját viselem. Lepillantok, a szeme még csukva, de egyenletlenül lélegzik, magánál van, ez jó jel! Gyorsan felmászok a vészbejáraton, én legalábbis így hívom, majd pillanatokkal később a kis mentoráltam már az ágyban fekszik. A mosolyát látva azért úgy tűnik, hogy túléli. Nem mosolygok vissza, csak a földszintre sietek, ahonnan kötszert, és jódot hozok egy kis tálcán. Leülök mellé az ágyat, és oldalt fordítom a fejét az álkapcsánál finoman megérintve.
- Csúnyán beütötte a fejét, de inkább az érdekel, az oldalát nem nyomta-e meg a műszerfal. Komoly szilánkokra tört. Vizsgálja meg magát, lehet, hogy idegközpontot ért, ezért nem érzi a fájdalmat. Ha felfúrodott valami a bordák közé, akkor nem vérzik ugyan, de súlyos. – Biccentek, és letörölgetve a homlokát lekezelem a sebet, kitisztítom, és leragasztom. Aztán feállok, és elfordulok, ő láthatja most a vérvörös festett szárnyakat.

Miközben figyelem őt, egyértelmű, hogy az időnkénti moccanásaiból, hogy életben van, és nem bénult le. Ettől függetlenül az analízist nem húzhatom sokáig, mert a végén még tényleg nagyon beszorul. Egyedül nem tudja kiszabadítani magát, úgyhogy itt az ideje színre lépni. Meg sem fordul a fejemben, hogy netán kiröhögne, biztosan nincsen olyan jó kedvében, másrészt manapság az emberek ha nem is vannak teljesen tudatában, de halhattak a mutánsokról, úgyhogy talán nem fogja pizsamának tartani a maszkot és a köpenyt. Őrangyal nem vagyok, halálangyal igen. De nem az ő halála az elkövetkezendő, most tényleg fura módon megmentőként tetszeleghetek a szokásos bosszúállás helyett. A kínaiak talán azóta már a rendőrséget tárcsázzák, és valószinűleg már a biztosítási kötvényüket nézegetik. Itt viszont most emberéletről van szó. A mentő talán sosem ér ide, nagyvárosban vagyunk, a véres gyilkosságok nekik előbbrevaló. Nem úgy nekem. Én az összes változó alapján azt döntöm, aki a legjobban rászorul. Jelen esetben a kis barna. Feltépem az ajtót, és már a karjaimba is kapom. Hozzámbújik, legalább nem ellenkezik, helyes! Orvos nem vagyok, de komoly ápolói tapasztalattal rendelkezem, hogy védenceim ne a karjaimban menjenek el az örök pihenésbe. Beszélgetést kezdeményezek, hogy felmérjem az elmeállapotát. És persze, hogy hülyeséget kérdezek, hogy lássam, mennyire józan.
Követem a pupillája mozgását, ahogy igyekszik harcolni a fájdalom, és a sokk ellen. A homlokát csúnyán beverte, de most nincsen idő a letörlésére, attól pedig nem félek, hogy majd összevérzi a ruhámat. Pontosan arra való. A hangomat már gyakorlottan mélyítem el, hogy még véletlenül se ismerjen fel, ha netán majd meglátogatnám, civilként.
- Most már biztonságban van. Elviszem innen.  – Bököm ki kurtán, és az első lépésekben még a karomban van, ahogyan a combjai alatt átfogom a lábát, és úgy helyezkedek, hogy a nyakamra kulcsolódjon a karjaival. Amikor a tűzlétra elé kerülünk, már a hátamra erősítem őt, miután nincsen gerincsérülése, nem fog ez gondot okozni. Mászunk felfelé, időnként hátrapillantok, hogy nem csuklott még le a feje. Felérünk, és pillantnyi habozás nélkül veszem lendületes futásra az iramot. Pontosan tudom, hogy hova kell lépnem, magamban már végigjátszottam az összes lehetőséget. Ha tudná, hogy hányszor esett már le velem. Csak mosolygok a masz alatt, ezek nem igazi jövők, csak változók. Nem fognak megtörténni. A szél belekap a hajába, ahogyan a szédítő mélység felett mintha holmi hattyú lennék, függőlegesen spárgázok, hogy ezzel teret nyerjek, és elérjük a túloldalt. Ez csak egy szívdobbanásnyi szünet, és már futok is tovább a téglák tetején.  
- Arra nincs szükség. Türelem. – Pár percnyi ugrálás és futás után csökkenni kezdenek a magasságok, ahogy kiérünk a betondzsungelből. A kertvárost is gyorsan magunk mögött hagyva a város szélén álló több emeletes kúria a célom. A fák egyikén felmászok, és egyből a saját teraszomon kötök ki. Lehetett volna egyszerűbb, ha kulcsot keresek, de az most körülményes. Egy hálóba jutunk, ritkán alszom itt, ám most kapóra jön. Lecsatolom a lányt, és gyengéden fektetem a fehér paplanra.
- Maradjon fekve. – Dörmögök oda, és kötszerért indulok.

Berlinből tértem nem olyan régen vissza. Hiába, hogy tanárként tanítok a Xavier birtokon, csak úgy vállaltam, hogy közben megtarthatom a saját életemet. Ericcel ugyan nem volt gond, de Charles aggályait fejezte ki a kettős életem miatt, hiszen amit teszek, az önbíráskodás, nem igazán összeegyeztethető. Ebben nem tűrtem ellentmondást, még szerencse, hogy Lensherr mellém állt, hadd csináljam. Így mindenki nyer, az ártatlanok segítséget kapnak, és a diákok is egy tanárt, a saját lelki békém felett majd én magam török pálcát. A kérdés, hogy ki is vagyok én? Vajon az, aki naponta fiatal elméket palléroz, és a maszkos igazságosztó csak egy szerep, vagy már a maszkos vagyok én, és csak a tanár egy kényszeredett dolog, amivel még a fényben élek, hogy legyen hogy kötődnöm a társadalomhoz? Nehéz lenne már megitélnem, olyan régóta csinálom ezt. Ráadásul egyedül. Azzal, hogy maszkot húztam, védem a szeretteimet, igaz nincsen kit. Inkább úgy mondanám, azokat, akikkel naponta találkozom, így nem kerülhetnek bajba, csak azért, mert ismernek engem. A világ bár valamilyen szinten már tud rólunk, még mindig nem teljesen fogadta el a létezésünket, és tátott szájjal csodálkoznak rá, ha valaki megjelenik furcsa jelmezben. Hát igen, de kell valami roppant figyelemfelkeltő, amely úgy meghökkenti a sötét oldal követőit, hogy a meglepetés ereje az enyém. Na nem mintha nem tudnám, hogy a következő pillanatokban mit fognak tenni, de legalább nem csak annyi, hogy egy harisnyát húzok a fejemre. Az egyik ház tetején gugolok, és figyelem a balesetet. Előrepörgetem magamban az összes lehetséges változót, a lányt nem fogja senki megmenteni perceken belül, és ha továbbra is be lesz szorulva, elrepedhetnek a bordái, belső sérülést okozva neki. Nem tudom, hogy közénk van, nem adtak olyan feladatot, hogy figyeljem. Egyszerűen jártam a várost, a lehetőségesk csak úgy száguldottak bennem, az ő esetét tartottam érdemesnek. Igaz, volt egy olyan változó is, hogy elég közel legyek egy kínaiak által üzemeltetett vegyesbolthoz, amit éppen kirabolnak. De lényegtelen, ott elvisznek pár dollárt, míg itt a lány meghalhat, őt választom. A csattanásra még nem érek oda, már fel van tekeredve a fára. Látom a küszködését, ezért nem habozok. Tigrisbukfenccel vetődök előre, hogy pont elkapja egy zászlórudat, amit csak egy pillanatig markolva szaltóval érkezem egy autó tetejére, aminél felvillan ugyan a riasztó, ám már el is hallgat, amint hófehér csizmás lábammal a megfelelő helyen dobbantok. Lepattanok a földre, gondosan kikerülve a tócsákat, anélkül, hogy le kéne néznem. Közeledek, gondosan megtalálva azt a levegőséget, hol is kell feltépnem az ajtót, hogy a lánynak ne essen baja. A kilincs szinte szétmorzsolódik a markomban, akkora erő van a mozdulatban. Valójában nem vagyok erősebb egy átlag embernél, egyszerűen a technika a lényeg. Egy pillantást sem vetek a sérülésre, hanem egy óvatos mozdulattal tökéletesen fájdalommentesen húzom ki a kuplung alá szorult végtagot, és kapom karjaimba a kis barnát. A jelmezem vállapja alá szerelt rendőrségi CB rádión beszólok az őrsre.
- - Baleset történt a HighWeel Roadon. Kérem, hogy a hölgy csomagjait a Plaza Hotelbe szállítsák, a 23. emeleti Nixon lakosztályba, ahol pár napon belül átveszi. Egy polgárőr. – A hangomat elváltoztattam, arcomat pedig maszk fedi, így ha véletlenül találkoznánk még az életben, akkor sem ismerhetne fel. Úgy látom a homlokát is csúnyán beverte, agyrázkódása talán nincsen, de ellátásra szorul. Otthon vannak ehhez készleteim.
- Kapaszkodjon. – Vonom meg a vállamat, és nem azért teszem, hogy csak azért, hogy ellentmondjon, és bókolni kezdjen.
- Biztos, hogy jól van? Zaklatottnak tűnik. – Továbbra is a combjait fogom, és hagyom, hogy a fejét a vállamra hajtsa, ha ilyen igénye lenne. Körülnézek, nem vagyunk messze a kertvárostól, amin túl a zöld övezetben áll a kúriám. Kerülve a forgalmat és a járókelőket, a hátamra veszem őt, a derekánál pedig egy hevederrel csatolva magamhoz felsietek a tűzlétrák egyikén, és a háztetőkön át sietek vele a távolba.