Dorothy Willow

"We're not in Kansas anymore, Toto."

Userinfó: Főkarakter neve - Moira MacTaggert

Név: Dorothy Willow
Mutáns név: Elektron
Születési dátum: 1968. január 11. / Hamilton, Kanada
Besorolás: Diák
Képességek: elektromosság manipuláció, elektromos úton történő utazás

Elsődleges képesség: elektromosság manipuláció
Osztályozás: Alfa mutáns
Aktiválódás: 13 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Képes manipulálni és érzékelni a közelében levő elektromos áramot, ahogy adott forrásból gerjeszteni is tudja, közeli energiaforrás hiányában ez számára még meglehetősen nehéz feladat. Vagyis vezeti és áirányítja is az áramot, feltöltött állapotban értelemszerűen nem kellemes hozzáérni. Támadásra is tudja használni az elektromosságot, egyelőre nem több, mint 2-4 méteres körzetben, ha csak nincs a környezetében olyan vezető, ami segíti az energia távolabbra juttatását. Az általa gerjesztett áram nem igazán tudja megrázni, de ha mondjuk olyan helyzetbe kerül, ahol lehetségesen megcsaphatná az áram, és a képessége nem reagál elég gyorsan, akkor ez egyáltalán nem lehetetlen. Az általa gerjesztett áram erőssége nagyban függ attól, hogy a környezetében levő milyen forrás segítségével hozta létre az elektromosságot, nem sokkal tudja erősebbé tenni ő sem, mint amilyen eredetileg volt.
Képesség távlatai: A képesség fejlődése során valószínűleg egyre kevésbé lesz szüksége jelenlévő elektromos forrásra ahhoz, hogy erős elektromosságot tudjon gerjeszteni saját maga is, ennek fenntartása sokkal kisebb erő befektetéssel is lehetségessé válik, ahogy sokkal tovább tudja majd a maga gerjesztette áramot életben tartani, valamint az áram erőssége is növelhető még.

Másodlagos képesség: elektromos úton történő utazás
Osztályozás: Delta mutáns
Aktiválódás: 17 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Elméletileg képes elektromos vezetékeken, hálozatokon történő helyváltoztatásra. Eddig egyetlen egyszer fordult ez elő vele, merő véletlenségből, az elsődleges képességének magasfeszültségen történő használata mellett, és nagyjából egy helyiségnyi távolságot volt csak képes megtenni vele. Egyelőre egyáltalán nem tudja tudatosan használni.
Képesség távlatai:Kérdéses, hogy mennyi idő alatt lesz képes elsajátítani ezen képességét, mindenesetre tudatos használat esetén kisebb, az elektromos vezeték, illetve hálózatok kiterjedésének függvényében helyváltoztatásra lehet képes (pl. adott épületen belül).

Jellem: Tipikusan előbb beszélek-cselekszek, semmint gondolkodnék típus. Nem a megbánás embere, ami a szívén az a száján, és bocsánatkérés is ritkán érkezik tőle. Nem a világ legempatikusabb embere. Megszokta, hogy egymaga van, maga gondoskodik a dolgairól, legyen szó bármiről is, úgyhogy nem nagyon babusgatja az embereket a környezetében sem. Karakán és bátor. Amíg mások csak ücsörögnek a problémáik és bajaik halmán, ő különösebb gondolkodás nélkül old meg dolgokat, dob ki olyasmit az ablakon, amire semmi szüksége. Az élj a mának elvet vallva nem agyal túl sokat semmin, spontán, igyekszik élvezni az életet és nem felesleges vinnyogással meg gyötrődéssel tölteni. Nem szeret előre tervezni, inkább megkíméli magát a jövője okozta csalódásoktól, ebből fakadóan nem is valami ambiciózus ember. Ahogy esik, úgy puffan nála inkább minden, és nem tudja meghatni nagyon mások aggodalma sem, hogy ennyi idősen már jó lenne, ha tudná, mit akar kezdeni magával. Nem tudja, nem is zavarja.

Elég lobbanékony, nem viseli túl jól, ha mások célkeresztjébe kerül, pedig ez gyakran megesik a nagy arca és teszek rá attitűdjének hála. Nem nehéz felbosszantani, és akkor garantáltan leszedi a fejedet. Nem különösebben haragtartó azonban. Megjegyzi mások ballépéseit irányába az egyszer biztos, de nem fogja csak ezért tartani a távolságot. Úgy van vele, hogy mindenki idióta a maga módján, őt is beleértve, úgyhogy ezért nem lehet senkit hibáztatni. Az emberi kapcsolatok mindig tele vannak súrlódásokkal és félreértésekkel, és ezt ugyanolyan természetességgel kezeli, mint amikor jól kijön valakivel.

Rendetlen, szétszórt, türelmetlen és egy leheletnyit lusta is. Nem szereti, ha mások beleszólnak a dolgaiba, vagy abba, ahogy az életét éli. Messzemenőkig hisz az egyén és a lélek szabadságában, nem mintha ez nem csak felvett viselkedés lenne, amiért életének nagy részében egyedül volt, mint a kisujja, és máshogy már nem is tudná élni az életét, mint úgy, hogy ő az úr. Elég bosszantó tud lenni, hogy soha senkit nem hagy beleszólni semmibe, mást meg szinte semmit nem vesz komolyan. Nem épp a legnagyobb szabálytisztelő, egy-egy jó mókáért, buliért, szívesen lépi át a határokat, de egyébként nem a lázadás mintaképe.

Annak ellenére, hogy mindent megtesz ezen részletes, mindenre kiterjedő látszat fenntartásáért, egyáltalán nem lehetne azt mondani róla, hogy ne lennének meg a maga titkolt ellentmondásai, bizonytalanságai, de legfőképp bizalmatlanságai. Nehezen engedi magához az embereket nagyon közel, elhaverkodik bárkivel, de az egy másik dolog, hogy rá is bízza magát bárkire. Rémesen tud igyekezni, hogy kartávolságon kívül tartson mindenkit, úgy, hogy azt az illető észre se vegye, pedig ahogy mindenki más is, ő is csak azt szeretné, hogy valaki igyekezzen egy kicsit jobban, és igenis viselje el úgy, ahogy van; azzal talán még ő maga sincs tisztában, hogy ehhez neki is kompromisszumokat kellene kötnie néha napján.

Külső: Helyes porcelánbaba arca van, sötétbarna,  hosszú, hullámos tincsektől ölelve, és sötét, csokoládébarna szemekkel, karakteres szemöldökkel. Ha mosolyog, kiköpött mása is lehetne akár a nővérének, kerek, gödröcskés orcáikkal. Kimondottan szép lány is lehetne, de egyébként nem foglalkozik túl sokat a külsejével, ez számára sosem volt túlságosan elől a prioritásai közül. Egyébként is a bácsikája nevelte nyolc éves kora óta, akinek szabályosan az orra alá kellett dugni egy lyukas nadrágot, ha Dorothy újat akart venni helyette, úgyhogy saját szerencséjére előbb unta meg az ezzel járó macerát, sem hogy olyan dolgok után áhítozott volna, mint divat. Remekül el van a farmerjeivel és lapos cipőivel, nem igazán lehetne azzal megvádolni, hogy túlságosan lányos az öltözéke, kimondottan szereti a túlméretezett pulcsikat, pólókat, amikben csak még jobban elveszik, hiszen egyébként is meglehetősen vékony, és jó húg létére pár centivel alacsonyabb is a nővérénél. 

Előtörténet:Nem sokat tanultam a bácsikámtól az életről, egy egészen fontos dolgot leszámítva: ha szarsz mindenki fejére, sokkal több gondot csinálsz másoknak, mint amennyi gondod neked lesz. Értsd: kit érdekelnek mások? Meg mások kölykei? Minek pazarolnám arra az életemet, hogy másokkal foglalkozzak? Tök jó nekem egyedül is, ebben az isten háta mögötti házban, magamban zsörtölődni, a vakarccsal vitatkozni, és kísérletet sem tenni arra, hogy esetleg embert is nevelhetnék belőle. Kedves mindenki, ez az ember a bácsikám, és ha nem érezném messzemenőkig túlzásnak, még azt is mondhatnám, hogy ő nevelt fel. De nem nevelt fel. Tehát, amit tőle tanultam nem egyéb, minthogy neki így jó. Hiszi a piszi. Mindenesetre, ha nincs jobb, akkor megtanulsz így élni te magad is.

Rengeteg időt pazaroltam életemben arra, hogy olyan dolgokon keseregjek, amiket nem tudok megváltoztatni. Nyolc éves voltam, amikor a szüleim meghaltak. Autóbaleset. Akkor kerültünk Harry bácsihoz, akinek annyi köze sem volt egy szülőhöz, vagy apához, mint nekem egy úri hölgyhöz. Olyan egyszerű dolgok, amik mindig is természetesnek tűntek nekem, a semmivé lettek. Hogy reggeli vár, amikor felkelek. Kapok tízórait. Valaki elvisz kocsival iskolába. Nem felejtik el a születésnapomat…olyan apróságok, amiket egy gyerek készpénznek vesz, ha pedig mindezt elveszíti, nem találja többé a helyét. Sírtam. Rengeteget sírtam, amikor ők már nem voltak, de Harry bácsit ez sosem izgatta különösebben. Csak Scarlettet, aki viszont sosem sírt, de mindig letörölte a maszatos arcomat, ha már jó egy órája hüppögtem. A felnőttek semmi hasznosat nem mondtak. Csak hogy ők már fenn vannak az égben, az angyalokkal, és onnan figyelnek, úgyhogy jó kislánynak kell lennem, de senki sem segített abban, hogyan kellene jó kislánynak lennem, és igazán miért is kellene úgy tennem, mintha mi sem történt volna. Csak mert másoknak ez a változás nem jelentett semmit? Nekem jelentett. Sírtam, és azt kívántam, hogy jöjjenek vissza, de sosem jöttek. Egy idő után, már nem kívántam ilyet.

Elment Scarlett is. Visszajött az a két mogorva fickó, akiket egyszer még otthon is meglestem a lépcső tetejéről, csomagolni küldték, és elment. Harry bácsi azt mondta, Scarlett okos, sokkal okosabb, mint szerinte én valaha is leszek, és ezért elvitték egy okos iskolába. Azt nem tudta megmondani, mikor jön haza, hogy mikor láthatom, vagy hogy egyáltalán, mi történik vele ott. Ezek után nem csak azt akartam, hogy anyáék jöjjenek vissza, de azt is, hogy Scarlett legyen itt velem újra, megint, úgy, mint régen, hiszen ő volt az egyetlen, aki ebben a házban egy fikarcnyit is törődött velem, ő segített befonni a hajam reggelente, és mindig tudta, Harry bácsi hol tartja a kevés édességet, ami megfordult egyáltalán a házban. Scarlett sem jött, soha többé. És egy idő után már nem is akartam, hogy jöjjön.

Egy ideig reméltem, hogy újra felbukkan az a két férfi. Mindegy, hogy ijesztőnek tűntek, azt akartam, hogy vigyenek el innen engem is, mert egyedül vagyok. Egyedül, mint a kisujjam. Kerestem őket, de hol keresnél, ha nyolc éves vagy? Az ágy alatt, a szekrényben, a pincében, a padláson, Harry bácsi úgy csinált, mintha mi sem történt volna, a városban pedig mintha senki nem is emlékezett volna rájuk. Ők sem jöttek.

Maradtam én, és maradt Harry bácsi. Egy tető alatt éltünk, de sohasem éreztem igazán, hogy egy légtérben lennénk. Egy idő után eljutott arra a szintre, hogy nem árt néha bevásárolnia, vagy engem elzavarni bevásárolni, már amennyiben egyikünk sem óhajt éhen halni, de ahelyett, hogy sikerült volna kialakítanunk valami közös életet, megmaradtunk két teljesen elkülönült egyénnek. Nem osztoztunk a terhekben, ő mosott magára, én mostam magamra, a lehető legkülönbözőbb időpontokban étkeztünk, és ha nem volt muszáj, napokig nem is szóltunk egymáshoz azon túl, hogy „Elmentem suliba”, vagy „Ma dolgozok.”.
Ha bármire is megtanított, az az, hogyan gondoskodjam magamról. Hogyan tanuljam meg, hogy nem kell másokra hagyatkoznom, nem kell, hogy bármire is szükségem legyen másoktól. Lett volna szükségem. Jó lett volna, ha valaki felvilágosít az élet nagy dolgairól, aki nem az angol tanárom. Jó lett volna, ha valakinek mesélhetek arról, hogy alkalmasint kiverem a biztosítékot. Mármint szó szerint. Jó lett volna, ha néha megkérdezi, hogy vagyok. Jó lett volna, ha csak egy kicsit is érdeklem, de gondolom, nem kellene panaszkodnom. Nem az utcán laktam, nem fagytam meg a kanadai telek során, és nem kellett igazán semmit nélkülöznöm, még akkor sem, ha a sarki boltban kellett kierőszakolnom, hogy kisegíthessek, ha el akartam menni moziba a hétvégén, vagy nem sikerült bebizonyítani Harry bácsinak, hogy egy göncöm sincs, amit felvehetnék. Ha anyáék kérése az volt irányába, hogy tartson életben, akkor végül is remek munkát végzett. De azt hiszem, anyáéknak ideje sem volt arra, hogy megüzenjék, mit várnak tőle…

Egy idő után az ember megszokja az életét. Az ember mindent képes megszokni. Az otthonom csak egy ház volt, benne egy emberrel, akivel osztozunk némileg a génkészletünkön, de a jelek szerint nem teljesen, mert tizenhárom éves koromban fedeztem fel, hogy valami nem stimmel velem…egy idő után minden Harryvel folytatott vitánk során elment az áram. Régen csak pislákolt, most már az egész ház sötétbe borul néha. Durrantak szét villanykörték, és nem mindig kell használom a villanyok kapcsolóját. Harry bácsi sosem bántott, soha életében kezet nem emelt rám, talán többek között azért is, mert ugyanúgy sejtette, mint én, hogy körülöttem folyton furcsa dolgok történnek. Dolgok, amiket nem tervezek, és nem akarok, de amikor túl sok véletlen történik körülötted ahhoz, hogy ezek igazán véletlenek lehessenek…akkor elkezded elhinni, hogy talán te is különleges vagy.
De akkor már nem vártam, hogy ezt bárki is észrevegye. Éltem az isten háta mögött, iskolába jártam, és az egyetlen dolog, amit vártam az az volt, hogy jövőre leérettségizzek, és elhúzzak innen valahova jó messzire, ahol senki sem ismer, és talán én is találok valamit, amiért érdemes egyáltalán élni, mert abban biztos voltam, hogy az életnek nem ilyennek kell lennie. Még akkor sem, ha megtanulod, hogyan felejts el törődni, kívánni, hogyan ne hagyatkozz másokra, és hogyan ne engedj senkit túl közel, hogy csalódást okozzon, és üres kívánságokkal hagyjon magadra. Soha többet.

Akkor jöttek el értem, amikor már senkire sem vártam…