Asha & Gabriel - Valahol Venezuelában

Annak felfedezése, hogy a moha világít az érintésemre, sajnos előhozza belőlem a...nos amikor 12 voltam, az egyik bevásárláskor láttam kirakva pár cserép húsevő növényt. Azt a fajtát, ami hasonlít a Mario-ban lévőkre, csak nem köp tűzet...gondolom. Na szóval, ha valaki egy fogpiszkálóval mondjuk például belenyúl, összecsukódik, és úgy marad. Vagy negyed óráig elszórakoztam szerencsétlen növényekkel, és bár ennyire azért ma már nem vagyok gyerekes, azért négyszer ötször megtapicskolom a mohát, és érdeklődve figyelem a fényeit, mielőtt felfognám, hogy amúgy mellesleg bajban vagyunk, és ki kéne jutnunk innen, majd ha ráérek.
-Khmm...semmi baj Asha...nem menthetsz meg minket mindig te, nem igaz?
Mosolyogva simogatom meg a fejét, a lehetőségekhez képest összekócolva vizes haját, aztán pedig a járat felé nézek.
-Nos, gondolom, ha holtan akarna minket ami lehúzott, a víz alatt megoldotta volna, szóval mi bajunk lehet, nézzük meg.
~Mi mást tehetnénk, itt maradunk, és éhen halunk? Vagy innen indítunk útnak egy civilizációt? Hogyne...~
-Na gyere... - Mondom, és szorosan megfogom a lány kezét. Semmi kedvem elszakadni tőle. Az kéne még, hogy keresnünk kelljen egymást ebben a sötétben.
-Mesélj valamit...hogy tettszik eddig a suli? Mond, hogy veled ez ritkábban fordul elő, mint velem...

Meg kell jegyeznem, még nem találkoztam igazi olyan félelmetes, hatalmas barlanggal, de ez amelyikben most vagyunk... talán a legkülönösebb. Itt nem arról van szó, hogy szörnyek, vagy zombik vannak itt, csupán az embernek el megy a maradék életkedve attól, hogy körülnéz. A fények, a szagok, az egész helység olyan... szívszorító. Fura. Dermesztő. Fogcsikorgató. Rémisztő, és kétségbeejtő... El kezdek reménykedni benne, hogy az egész egy rossz álom, hogy pillanatokon belül fölébredek, és kijutok innen. És aztán a hálószobában találom magamat, és minden megy tovább... én pedig el felejtem ezt a rémálmot. De ahogy ezen képzelődök, csak még jobban valóságosnak tűnik itt minden - már ami itt van - főleg Gabrielre fókuszál rá a szemem. Szegénykét szerintem most gyötri meg a legjobban az egész hihetetlen kaland, mert míg nekem a zuhanásunkkor volt egy kis szívinfarktusom, neki most kezd egy pánikrohama lenni. Most valami nyugtatót kéne mondanom, de ez most nagyon nehezemre esik. Egy ideig elgondolkodom, majd a választ firtatva újból ránézek. - Nyugalom, bármi is volt a vízben, már nem tud semmit csinálni - hisz itt vagyunk a "víz alatt". Ugyan akkor én nem tudom, hogy szeretnék-e fölmenni, mert szerintem mélyebben vagyunk mint hisszük, lehetséges, hogy meg fulladnánk. Szóval összes égében, csak is a "c" lehetőség áll rendelkezésre azaz...
- Nem tudnálak. Pont a súly tart lent... ha te csak lehúznál - fejtem ki szomorúan, majd egy nagy sóhajjal rá emelem a tekintetem. - Szóval csak egy valami maradt ... - Mutatom a fénylő barlangfalat, mely kezd engem egyre vonzani, vagy éppen taszítani, minden esetben ösztökélni, hogy induljunk el a barlang kijáratát keresni. Ha nincs is sok fény itt, elindulhatunk a sötétségben is, érzem, hogy kell lenni valami kijáratnak.

Csapzott hajjal, véres homlokkal, és feldagadt szájjal vigyorgok ártatlanul a lányra, akit lufiként tartok magam felett, miután megjegyzi kissé sértődötten, hogy ez nem volt vicces, és mielőtt lehúznám magam mellé.
-Szóval te sem láttál semmit... - foglalom össze halkan, és tovább fürkészem a sötétséget. Lehet, hogy ez az egész csak valami hülye hallucináció, és most azért kerültem a föld alá, mert durván leesett a vérnyomásom? Nem, nem valószínű...ennyire akkor sem vert a szívem, amikor hat éves koromban a nagy lejtő előtt egy vicces kedvű utas hátrafordult, és azt kérdezte: "Tud valaki önök között hullámvasutat vezetni? Az másszon gyorsan előre, a pilóta elájult!". Apám azóta is azon röhög, mennyire könnyen hülyére vett az a szemét, és milyen szorosan fogtam a kezét, pont, mint ahogy most megragadom Asha bokáját, amikor kimászik az ölelésemből, és megint felrepül.
-Hé, mit művelsz? - Kérdem a lehető leghalkabban, de amikor visszhangzani kezd a mondandóm, rádöbbenek, hogy ennek nincs sok értelme.
-Mi van, ha még odafent van, ami lehozott ide? Vagy ha piszkálod, felébred a gravitáció és...
Lehajtom a fejem. Szar érzés rádöbbenni, hogy berezeltem, nem is kicsit. Újra megpróbálok teleportálni. Bárhol szívesebben lennék, mint idelent, de egyenlőre csak feljebb próbálok ugrani.
-Na jó...mond...fel tudsz reptetni mindkettőnket? Vagy ha nem, meg tudod úgy oldani, hogy ne tűnj el az égen? Semmi kedvem elveszteni téged is...
~A pilóta nagy gyökér volt, amiért itt hagyott minket, mégis hiányzik. Ha itt lenne, akkor volna kit orrba vernem amikor rám tör egy pánikroham. Komolyan, jót tenne...~

Azért néha bevallom, hogy szívás, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. De most komolyan: hogy a francba, történhetett ez mind velem!?
Sosem voltam az a mázlista fajta, eleve szívás, ha az ember lebeg (nem, nem röpül, lebeg.) Ha nem járhat iskolába, nincsenek barátai, a szülei nem igen komálják, és az egyetlen, számára kedves ember meghal. Baromi uncsi élete van, aztán egy nap mindent elszar... és by,by eddig élete. Aztán elküldik egy suliba, ahol még a különlegesek között is nyomi tud lenni, mert nem, hogy nincsenek szuper képességei, még elküldik egy olyan emberrel,- egy jó kis bulis utazásra,- aki elveszti, a jelen pillanatba a világ leghasznosabb erejét : a menekülésre hasznos teleportációt. Szóval ne mondjátok, hogy ennek a nyomingernek, azaz nekem nem rossz az életem. Igaz, hallottam már különösebb, érdekesebb, rosszabb, nehezebb, és hánytatott sorsú emberek történetét, köztük sokat a birtokon, akiknek rosszabbak voltak az életeik. De ha esetleg itt fogok meghalni, ebbe a koszos, büdös barlangrendszerbe, hadd sajnáltassam már magamat.
És igen, most kéne az, hogy meglátom a pozitív oldalát mindennek, hisz nem olyan rossz ez, csak egy barlangba vagyok, nem egy húsüzembe. Lehetséges, hogy kijutunk innen, találunk egy falut, esetleg egy telefont, értünk jönnek, és hazamehetünk. De aztán mi fog történni?
Majd hirtelen találom szembe magam Gabrielel, aki a kezemet megfogva tart lent a földön. Rámosolyogok, majd sértődötten fordítom el a fejem. - Na ez nem volt vicces! - Mondom neki, majd egy a barlangot szemlélem. A baj az, hogy szörnyűek itt a fényforrások, mert ami fény beszűrődik a fölöttünk lévő furcsa vízi cuccból, az körülbelül pont annyira elég, hogy egymás égő, izzó szemét lássuk. Vagy hát én csak ennyit látok Gabrielből. Azt, hogy ő mit láthat belőlem, az furcsa gondolat: valószínűleg, ahogy ő mondta egy "óriás lufi" nem éppen a legszebb látvány. Miután sikerült néhány centivel a föld fölött lebegnem, miközben Gab hideg, nedves keze a vállamon nyugszik - így lehúzva engem a földre - és még mindig a barlangot fürkészve keresek valami kiút félét. De amennyit ki tudok venni ebből a sötétből, az pont annyi, hogy teljesen kétségbeesek, mert félek, hogy egy zárt térben vagyunk. Ami azt jelenti, hogy a fölöttünk lévő víztükrön való átkelésre buzdít... ami lehetetlen. Szóval egyszerűen nem sok menekülési tervet látok, csak egy utolsó c, változatot: megnézzük, hogy valóban be vagyunk-e zárva ide, vagy van is ennek a barlangnak.
-Nem tudom...-az emlékeim túl ködösek, vizesek arra, hogy most visszaemlékezzek, de azért próbálkozok - a vízben volt valami örvényféle, valami szippantó. Olyan volt, mint egy porszívó...egyszerűen magával ragadott. És belekerültünk egy ilyen vízi áradatba, vagy hát igazából elsőnek csak te... és úgy cibált, dobált, mint ha valamiféle szörny lenne. De komolyan. Aztán belekerültünk ebbe a lyuk félébe, ő meg kidobott minket ide... Ennyire emlékszem -emelem föl a tekintetem, és ha nem is volt olyan érthető számára, jól esett, hogy elmondhattam... Segített, hogy jobban lássam a helyzetünket.
Amikor megkérdezi, hogy van-e zseblámpám, egy csúnya szóval magamban döbbenek rá, hogy fönt hagytam az egész táskámat, amiben volt minden fontos tárgy.- Basszus!-Kiáltok föl, és fordulok el, így kikerülve Gab kezei közül. A szemöldököm ösztönösen összeszorul, a homlokomhoz emelve, idegesen hunyom be a szemem, és erősen gondolkodok. Muszáj valami fényforrást találnunk!

Pislogok felfelé, mint aki képtelen felfogni, mit lát. Mi is történt eddig? Lezuhantunk, rendben, aztán megtámadott egy vadállat, de elkergettük tűzzel ahogy kell, most viszont... tanácstalanul pislogok továbbra is. Arra bezzeg nem mondanak semmit a vasárnap délutáni természetfilmek, hogy mit csináljon az ember, ha beszippantja őt egy titkos, víz alatti világ. Tipikus.
Ekkor tűnik fel, hogy Asha egy kőbe kapaszkodva lebeg. Azonnal hozzá sietek, és elkapom a csuklóját, mielőtt neki szállna a plafonnak...ami majdnem biztos, hogy rossz lenne...bár nem tudom, ki lehet-e jutni innen valahogy máshogyan.
-No...ilyen nagy lufim sem volt még... - Mondom neki mosolyogva, aztán körbenézek újra. Mi a fészkes fene folyik itt? elrabolt minket egy Észak-Argentin búvárhód vagy mi?
-Te láttad mi történt? - Kérdem, és közben lehúzom magamhoz, aztán karommal átölelem a vállait. Van egy sanda gyanúm, hogy neki sincs melege, jobb ötletem pedig pillanatnyilag nincs, hogyan tartsam a földön, és akadályozzam meg, hogy megfázzunk, még csak az hiányozna ide de tényleg.
-Nagyon remélem, hogy Ausztráliában jobban mennek a dolgok... - morgom a bajszom alatt, aztán újra megvizsgálom a barlangot, vagy mit, ahova kerültünk.
-Nos, amennyire látom, itt semmi sem akar megenni minket...másfelől, itt a büdös életben nem találnak ránk, szóval...van zseblámpád?

A víz hihetetlenül jól esik most, nem csak azért, mert olyan kellemesen hideg, hogy lehűti minden egyes porcikámat, mely felhevült a párás, szinte forró levegő miatt, hanem mert nem sós, nem mérgező, egyenes átlátszó, tiszta kék. Szinte meseszerű az egész, úgy érzem a szerencse végre ránk talált. Vagy is, egy picit jobb kedvem lett, egészen reménykedni kezdek, hogy nem sokára kijutunk ebből a pokolból.
  Picit beljebb merészkedek, és ledobom a tatyómat, majd újból iszogatok néhány kortyot, és lehűtöm magam. Furcsa, ez eddig még nem tűnt fel, hogy a vízben egy picit máshogy működik az erőm, mindenesetre ahogy látom, most nem tudok fellebegni. Majd letépem a pólóm szakadt részét, - nagyon zavart már - és a így egy ujjatlan póló van rajtam. A cipőmet is leveszem, majd teljesen belemerészkedek a vízbe, és élvezettel használom ki, az úszás feledhetetlen örömét. Nem nagyon figyelek Gabrielre, de miután mosolyogva visszasietek, egy picit meglepődök, mennyire nagy itt a közegellenállás, milyen nehéz itt mozdulni. Azaz nem ... Valami bekapott. Mint ha egy hatalmas szörny húzna le, a lábamat megfogva, ránt le a víz, sötét mélyére.
  Pánikba esek, és nem hogy a vízfelszínére fölúszni, hanem egyáltalán levegőt sem tudok kapni. Aztán egy hatalmas hullámféle jön, nem is tudom, de azt érzem, hogy valami még jobban lenyom a víz alá, és ránt magával. Érzem, hogy a tüdőm nem sokára fölmondja a szolgálatot, így kétségbe esetten próbálok levegőért kapkodni. Végre sikerül a felszínre jutnom, és ugyan baromi homályosan látom, de egy röpülő alakot látok meg. Mi a szar?
  Ez egy hatalmas örvény lehet, vagy nem is tudom, de látom, hogy a repülő alak - azaz Gab aki valami különös ok miatt furcsa módon hánykolódik a vízen, számomra repül - és egyre beljebb kerül egy "lyuk" beszívó sötétségebe. Gabriel felé nyújtom a karok, és oda kiabálok neki, mert eddig csak levegőért kapkodtam, és félelmetes módon érzem azt, hogy ez a vízi szörny az utolsó ereklyével is a víz mélyére próbál húzni. Egy utolsó levegővétel, és érzem, hogy a világ eltűnik előlem, és engem beszív a végtelen, hatalmas, porszívóörvény. De most komolyan, csak ehhez tudom hasonlítani. Próbálok feljutni a felszínre, de már egyre kezd minden elsötétülni, és én elveszek....


  A következő pillanatban, mint ha egy szikláról ugranék le, hatalmas csapódás ér. Nem annyira fájdalmas, mint ha egy téglára estem volna, sőt egészen, meleg, takaró hatása van. A levegőért kapkodok, majd hirtelen köpködni kezdek, és a lenyelt víz tömkelege jön ki belőlem. Át fordulok a hasamra, és elszörnyedek.-Mi a franc? - Kiabálom, és csak reménykedni tudok, hogy Gabriel itt van valahol, bár még nem fordítottam el a fejem, ugyanis amit most látok, az egyszerűen lehetetlen. Fölöttem, mit ha egy üveg réteg lenne, a víz csak úgy áll vízszintesen. Nem tartja meg semmi, csak úgy lebeg. Ez lehetséges?
  Minden bizonnyal rosszul látom. Nagy levegőt veszek, majd sikerül fölállnom, és a kezemet kinyújtva elemzem ezt az izét. Víz. Akármennyire is lehetetlen, ez víz. De hogy tud így lenni? Majd föleszmélek, amikor ismerős hangokat hallok, és mint egy részeg, lassú, nehézkes járással a hang irányába indulok. Szerencse, most nem vagyok olyan kómás állapotban, mint mikor lezuhantunk, sőt levegőt is kapok, érzem a csontjaimat. Nem mondom, most inkább egy ősemberhez hasonlíthatok, de a lényeg hogy megvagyok. Mindenesetre az agyam vissza áll, normál üzemmódba, és a képességem is előtör, habár, szerencsére most nem ugyan olyan mértékben, mint kéne. Erősen kapaszkodok a fal recés, köves oldalába, hogy csak egy picit lebegjek, éppen, hogy a föld fölött pár centivel.  Nem valami jó, mert így a kezemet elég erősen megvágja kő, de az csak egy vágás....
   Majd meglátom Gabrielt, és egy boldog nyugtázott mosollyal köszönök neki. Így picit úgy érzem magam, mint ha hatvan éves öreg néni lennék, aki mint ha sok mindent átélt volna, nem nagyon lepődik meg a dolgokon. Mert hát, ha egy zuhanást túléltünk, egy párduc támadást, nem sok minden tud már elcsodálkoztatni.

A tigrist ezek szerint sikerült elüldözni...vagy mit...azt a foltos tigrist...párducot? Lehet igaz, amit olvastam, és az oxigén, tényleg jót tesz az agynak. Aprókat köhécselve teszem le a lángoló pallosom, ami zavarba ejtően emlékeztet egy korhadt faágra, aztán bevizezem az arcom én is. először egészen olyan, mintha mosdanék, de aztán úgy vagyok vele, hogy a pokolba az egésszel, és derékig a vízbe gázolok. Úszni csak nem fog a ragadozónk nyers, füstölt húsért, pláne ilyen kevésért, ha meg mégis...a tűz még ég, kaphat belőle!
-Mondjuk inkább úgy, hogy már megszoktuk, hogy robbanásokat hallunk a szobája felől. Komolyan, már a tűzoltókat is levettük a gyorshívóról...
Kissé késve felelem ezt neki, de na...egyenlőre azt is alig hiszem el, hogy élek. Ilyen érzés lehetett ősembernek lenni? Kivéve, hogy náluk majdnem biztos, hogy nem volt ceruza elem. Ciki...
-Egyébként nem kattant, csak ilyen...furcsa zseni...tudod...lehet a kattant a jó mégis. Viszont, állandóan bütyköl valamit...és amikor az előbb elkezdtél tűzet gyújtani azokkal...hát szinte hallottam a zenéjét annak a TV sorozatnak...mi is a neve...valami M betűs, és a Chip és Dale zenéje megy az elején...MaCgyver!
Egy kicsit szusszanok, és hátradőlve merülök el a vízben. Aztán a felszínre lebegek, és félig nyitott szemekkel bámulok felfelé.
-Na jó...ez tuti kimosta a sebem..viszont, az erdőből még ki kéne jutnunk. Valahogy...mit szólnál, ha viszont pihennénk itt egy kicsit? Rakhatnánk egy jó nagy tűzet a part mellett, hátha ránk talál valaki. A suliból biztos keresni fognak minket....idővel.

Gabriel ötletesen megoldotta azt, hogy a fa darab ne égjen fel, a zsebkendőmmel megfogta a tüzet. Aztán egyenesen a növényekre irányította, és én egy pillanatig elgondolkozom azon, hogy ez valóban jó ötlet volt, már mint fölgyújtani a növényzetet, de ahogy elkalandozik a figyelmem, már el is tévesztettem Gabet a szemem elől. Gyorsan előre futok, de még mindig nem látom. Körülnézek, majd amint a hátam mögötti tűzre nézek, újra futásnak eredek. Ez most jobban megy, mint a gyaloglás, pedig a hátamon még mindig ott van az a több kilós hátizsák. Aztán végre meglátom Gabet, pontosabban az árnyékát, és sikerül utol érnem. Amint beszélni kezd az öcséről, a szemébe világító fáklya, most erőteljesebbnek tűnik, szinte olyan mint ha az ő szeme is égne. Majd miután picit lelassulok, mert már nem bírom a tempót, kérdően nézek rá. - A tesód piru? Vagy csak szimplán nem normális? - Kérdezem tőle, majd egy picit megállok. -Szentem lehagytuk - mondom neki, és lehajolok, hogy levegőhöz jussak. Ekkor szinte lefolyik rólam az izzadságcseppek tömkelege, majd miután fölnézek, megállapítom, hogy szakadt ruhámmal, kócos hajammal, most már igazán hasonlítok egy boszorkányra. Vagy egy pszichopatára. Remélem nem az utóbbi, bár akkor minden bizonnyal Gabbel is versenyezhetnék, mert ami őt és a tüzes szemét illeti... na az már első helyezett.
Hátra nézek, és most már nem látom a tüzet, de minden bizonnyal még éghet, hisz a szaga csípi a szememet, és az orromon is érzem. Remélem jön egy eső, mert nem tudnék azzal élni, hogy kiirtottam egy erdőt. Na az, azért durva lenne. Majd egy picit előrébb sétálok, és a forrást pillantom meg. - Megmenekültünk!- Kiáltok fel, és a vízbe vetem magam.

Amikor a zsebében kezd turkálni, először reménykedni kezdek, hisz nőből van, hátha tart a táskájában egy lángszórót, de legalább egy öngyújtót, még akkor is, ha nem dohányzik, aztán amikor előkerülnek a papírzsepik, gyorsan elmarom őket, és a bot végére csavarom. Gyújtósnak tökéletes lesz. Ha szárazabb lenne, már felajánlottam volna a pólómat is erre a célra de...nos azt felgyújtani lehet a napalm is kevés lenne. Aztán a rágópapír zörgésére összeráncolom a szemöldököm, és értetlenül figyelem, mit művel Asha azzal az elemmel.
~Ha mi nem sikerül...?~ Gondolom, de aztán megjelenik a láng, és a zsepiknek hála egészen pofás kis fáklyám lesz.
-Ooooké - mondom elámulva, szikráktól csillogó szemekkel, mint valami piromániás a legrosszabb fajtából, aztán hozzálátok a köztünk, és a nagymacs közt elterülő aljnövényzet módszeres felgyújtásához. Ha közelebb jön a bundás, akkor pedig felé hadonászok a lángoló botommal. Egy villámló botnak jobban örülnék, de ez is megteszi. Reszkess cica, én vagyok a  lény, aki nem tojja össze magát ettől a forró, égető izétől!!!
-Oké...na most, próbáljunk meg eljutni a folyóig, mielőtt sikeresen magunkra gyújtom az egész dzsungelt rendben?
A párduccal farkasszemet nézve...ez de hülyén hangzott...na mindegy, szóval megpróbálok eljutni a vízesés közelébe. Remélem Asha is követ.
-Mellesleg...az előbbi mutatványod után az öcsém tuti beléd zúgott volna...de komolyan, le sem tudnád vakarni magadról a srácot.

Mikor az én szemem is megakad a párducon elkeseredek. Egy picit úgy érzem magam mint ha a két évi vakációba lennék, egy trópusi távoli területen, ahol magamra hagytak a természettel. És igen a természet a párduc, a vadállatok, és az állatok országa is. Egy percre elfog a félelem, főleg ahogy ránézek a macska foltos bundájára, és nyugvó tekintetére. A szeme rémisztően sárga, a foga acélpenge is lehetne.
 Majd miután szembesülök a ténnyel, hogy lehet, hogy ma vacsi leszek, eszembe jut az is, hogy Gabriel is veszélybe van. Mert igen, ugyan egy ideig nem tűnt fel, hogy nem vagyok egyedül, de ahogy ő is tanácstalanul nézz rám, rájövök, hogy neki is segíteni kéne. De hogyan? Akármilyen könnyűnek tűnik a párducot legyőzni,- mert nekem eszembe jutott az is, hogy egyedül megküzdjek vele,- sajnos a könyvek most teljes mértékben hazudnak nekem. Mert akármennyire is ketten vagyunk egy ellen, ez egy félelmetes ragadozó állat. Amikor Gabriel felébreszt a kétségbeesésből, értetlenül nézek rá, hogy a francba varázsoljak most tüzet? Előbb néztem meg a táskámat, nincs benne öngyújtó vagy ilyesmi, és azt sem hiszem, hogy most fél óráig köveket pattintgassunk, hát ha sikerül egy szikrát elő csalnunk. Miután semmi értelmes nem jut eszembe, a zsebembe kezdek turkálni, hát ha találok egy gyufát, vagy hasonlót. Egy elemen, papír zsebkendőn, és egy kinder rágógumin kívül nem találok semmit. Hirtelen beugrik egy jelenet, amikor az egyik filmben a rágógumi papírjával, és egy elemmel csiholtak tüzet. Hogy is kellett?
  Remegő kézzel gyorsan a kicsomagolom a rágót,- a számba veszem - a papírját összehajtom, és a közepén összeszorítom. Majd az elemet a kezembe véve, a negatív- és a pozitív végéhez teszem a papírt, és idegesen nézek Gabre. -Ha nem sikerül...-kezdek bele, de aztán nem folytatom mert a mozgó vadállatra leszek figyelmes. Ekkor egy kis láng lobban föl, és én gyorsan Gabriel botjára futtatom... De a párduc csak ekkor kezd lendületbe jönni.

/Na gyerekek ezt így kell csinálni/

Bólintok Asha kérdésére. Hallom bizony, de sajnos látok is valamit. Fejemmel a párduc felé biccentek, ami kicsit sem hasonlít Bagirára, és van egy sejtésem, hogy nem is lenne olyan jó fej velünk, szegény elveszett emberekkel. Kezemmel mutatok csak felé, annak ellenére, hogy tudom, ninjának kell lenni a talpán ahhoz valakinek, hogy egy macska előtt észrevétlen maradjon, én pedig eddig úgy közlekedtem, mint egy elefánt a porcelánboltban. Csodálom, hogy a cica nem foglakozik velünk, lehet evett már tényleg? Vagy csak sejti, hogy messzire úgysem jutnánk, a homlokomból fakadó vízesés majdnem olyan erőtejes mint az, ami a folyóban csurdogál, én pedig minduntalan a víz felé tekintek. Vajon a nagy cicák is utálják a  vizet? Ezek az átkozott macskák...folyton csak a gond van velük...
-Tűz...  - Mondom halkan, bár kétséges, hogy lenne-e erőm hangosabb beszédre.
-Van nálad valami,a mivel tűzet tudunk gyújtani?
Az arcomhoz emelem a botom. Jelenleg ezzel a fegyverrel legfeljebb azt tudnám elérni, hogy halálra röhögje magát a cicus, ha elkezdek hadonászni. Érdekes terv de...inkább nem próbálnám ki.

Vicces, hogy mennyire tudatlan vagyok, de hát egy bizonyos értelemben sosem jártam föciórákra, de ha kifogásoknál tartunk, mondhatom azt is, hogy mennyire utálom a térképeket, földrajzot. Ahogy a térképre gondolok, önkéntelenül is elszomorodok, és azon sajnálkozok magamba, hogy a francba, mér nem tudtam egy Venezuela térképet hozni. Mert na arra tényleg szükségünk lenne... De mivel nincsen, és gőzöm sincsen hogy Venezuela melyik részén vagyok, egyszerűbbnek találom Gabrielt követni.
  Nehéz menni, mert most a táskám hirtelen nagyon nehéz lett, nem is beszélve a melegről. Sőt, ami azt illeti ez már nem is meleg, hanem forróság. Azaz egy kínszauna, valahol a semmi közepén. Őszintén megvallva most van az a pillanat, amikor kétségbeesek. Ahogy körülnézek, hirtelen meglátom, hogy mennyire nagy szarban vagyunk; ki tudja, hogy nem éppen a legnagyobb őserdőbe csöppentünk bele, ki tudja hogy mennyi életveszélyes állat van,-vagy éppen bogár, a jelenlegi esetemben, ahogy körülnézek - aki meg akar ölni, ki tudja egyszer kijutunk-e innen? De talán még túl hamar pánikolok. Talán, ha rájövünk, hogy egy szigetre csöppentünk, akkor kéne. Vagy ha meghalunk. Akkor is lehet. De most még nem...
   Gondolkozzunk reálisan. Találunk vizet, egy viszonylag védett menhelyet -barlangot, viskót, vagy csak egy biztonságos fát - és ahogy másnap felkelünk, észre vesszük, hogy Gabriel tud teleportálni, vagy találunk egy kis falucskát. Bármi jól jönne, csak az a lényeg, hogy ember legyen. Nem mint ha Gabrielt nem komálnám, de most valaki olyanra van szükségem, aki ki tud ebből a zöld pokolból vinni, ahol egy lépést sem tudunk rendesen menni, anélkül, hogy nem essünk át egy farönkön, vagy ne süljünk meg, mint egy csirke a sütőben...
   Miután sikerült mennünk néhány métert -Gabrielnek biztos, mert én csak a szúnyogokat hessegettem - hirtelen egy halk, biztató hangra leszek figyelmes. Azaz valamire ami most a legnagyobb segítség lenne; víz... édes, hideg, víz. Remélem nem képzelődök, de mondjuk még nem is száradt ki annyira az agyam hogy ilyeneket csináljon, szóval ez most biztos valódi. Oda sietek nagy nehezen Gabhez, és megfogom a karját, csendre intem. Ránézek, majd elmosolyodom. - Hallod ezt?

Hangosan felnevetek egy pillanatra, de aztán az oldalamhoz is kapok, és inkább csendben szenvedek tovább. Franc...de akkor is...pont puskát nem hozott? Pedig úgy el tudnám képzelni egy gépágyúval szegény lányt, aki olyan könnyű, hogy csak a táskája tartja a földön...bár lehet ez a vicc nála nem lenne túl ízléses...franc.
-Ha te mondod...én sosem voltam jó földrajzból...minden esetre nekem is magyaráztak valamit az élelem, víz, fedezék hármasról, szóval jobb lesz, ha tényleg belehúzunk, mielőtt még...
~Mielőtt mi? Amennyire tudom, a Bermuda háromszögben is lehetünk, de ha egy sima dzsungel, akkor is...időnk az sajnos van bőven. Kár, hogy nem hoztam magammal egy jó könyvet sem. Másfelől...wc papírt sem hoztam, szóval talán jobb is ez így...nem tudnék élni utána a bűntudattal.~
-Arra sajnos ne számíts...a képességem nem akar működni...vagyis, jelen pillanatban máshogy működik. Képes vagyok borzalmas migrént kelteni, saját magamban. Minden esetre, amíg nem tudom, hol vagyunk, elég necces teleportálgatni.
Persze, már most is a semmi közepén vagyunk, de nem hiányzik, hogy egy ugrás után a semmi közepén legyünk, még fáradtabban, és hányingerrel küszködve. Lassan a fákhoz botorkálok, és felveszek a földről egy nagyobb botot. Fegyverek terén nem épp a legádázabb, de nem vagyok én Rambó, hogy kifaragjak itt egy gránátvetőt az erdőben. Ekkor hallok meg egy újabb reccsenést a távolban. Nem látom, mi lehet az, szinte biztos, hogy semmi, de ezen a helyen minden a frászt fogja hozni rám attól félek.
-Mit szólnál, aha vizet kutatnánk fel elsőnek? Amennyire tudom, az édesvíz köré települt a legtöbb város...a bolond hazánkat leszámítva. Gyere...
Botomat aztán főleg inkább támaszkodásra használom,d e ha valami a közelembe jön, bízisten megpróbálom fejbe kólintani, de úgy, hogy lehet orra esem a lendülettől. Remélem minden szörny evett már...

Nem mondom, néhány emberibb érzés, egy gabrielles ölelés, no meg egy alapos összeszedettség segített. Miután össze magamba megbeszélem a történteket, és így úgy megigazítom a megmaradt ruhám, nem beszélve a szétzilált hajamról, letörlöm a sarat a ruhámról, majd egy elégedett sóhajjal, nyugtázom kinézetem viszonylagos tisztaságát.
Nem válaszolok neki semmit, néha egy egyszerű mosoly is megteszi - vagy megtenné, de most mosolyognom is fáj- a birtokon.
-Az egyetlen, amit nem hoztam. Sajnálom- húzom el a számat. Miután össze szedem a holmijaimat, néhány alapos következtetés után, rémülten nézek magam elé. A készleteim, maximum 2 napig elegendők, kivétel ha esetleg Gabrielnél nincs valami élelmiszer - amit nem hiszek, mert nem is volt nála amikor bement a pilótafülkébe - szóval, sürgősen kell találnunk valami nem mérgező bogyót, gyümölcsöt, vagy vadásznunk kéne- de ahhoz fegyver is kellene. Aztán, kéne édes vizet találnunk, egy tavat, patakot, vagy egy kis erecskét, bármit ami iható, mert két fél literes vizes palackkal, nem hiszem, hogy elleszünk. Az a baj, hogy nem tudom, hol vagyunk. Lehet,hogy egy szigeten, vagy lehet, hogy elértünk Dél-Amerika északi területeire, Colombiába, vagy Venezuelában. Ha egy országon vagyunk, nagyobb az esély, hogy megtalálnak, mint egy szigeten.
De igazából ki keress minket? Egyáltalán van, akinek föltűnt hogy lezuhantunk? Érdeklünk egyáltalán valakit?
Próbálok nem aggodalmas lenni, hanem nyugodt maradni, de ahogy Gabriel sápadt arcára nézek, teljesen kétségbeesek. -El kell indulnunk mielőtt besötétedik. Itt meg fogunk fagyni - a hőmérséklet akár a mínuszok alá is is eshet, hiába van most minimum 40 fok - és meleget helyet kell találnunk. És főleg vizet kell találnunk. De talán az lenne a legjobb, ha valami települést találnánk... Vagy ha haza tudnál teleportálni -fejezem be végül.

-Hé,hé... - próbálom csitítgatni, ahogy elkezdi magyarázni, aztán közelebb húzódok hozzá, seggen csúszva a földön. Felkelni azért még mindig elég problémás lenne.
-Minden rendben lesz...
Aztán mellé érve átkarolom őt, és óvatosan megölelem. Ki tudja, hol üthette meg magát, inkább nem kockáztatom, hogy fájdalmat okozzak szegény lánynak. Sokáig persze ez sem tart ki, csak amíg látom, hogy megnyugszik.
Nagyon nincs erőm aztán ellenkezni vele, és a hányingeremmel is egyszerre, bár aztán pár perc kínos csend utána részemről végül mégsem dobom ki a taccsot. Pedig még csak az kellett volna.
-Nos...ez a fajta zuhanás is jobb, mint a gépben maradni, és gondolom, ha nélküled esem, fel sem ébredek, szóval csak fogadd el, hogy mára te vagy a hősöm, és ha visszaérünk meghívlak egy fagyira, addig viszont...
Addig nincs semmi sajnos...ülök egy helyben, és próbálom figyelni, mit művel a táskával. Kissé még komikusan is hathatna amiket talál benne, de most annyira nincs kedvem kacagni. Hogy a kavargó gyomrom, a fájó fejem, vagy az a furcsa morgás zavar-e jobban a távolból, amiről az ég tudja mi lehet, azt nem tudom, de lehet utána kéne nézni...majd...
-Puskát ugye nem hoztál magaddal véletlenül? Ha igen, megígérem, hogy nem mószerollak be érte...

-Nem,nem úgy!- Szedem össze magam, és ránézek. Ki-be ki-be, csak szépen lassan.- Lezuhantunk, de te...- nem bírom folytatni, mert a sírás, és a takony egyszerre jön - megfogtalak. Csak aztán jött ez az erdő, és én nem tudtam mit csinálni. Valahogy sikerülhetett volna, nem bezuhanok ide - most az emlékeim, túl ijesztőek, túl zaklatottak ahoz, hogy eltudjam ezt mesélni. Végre sikerül levegőt kapnom, és ki is használom az alkalmat, ahoz, hogy föl üljek. Tiszta sár, mocsok vagyok, a kardigánom lerepült rólam, és most csak a szakadt barna póló van rajtam. Nem is beszélve a farmeremről, de legalább a cipőm életben maradt. Ahogy rá nézek Gabrielre, látom, őt még jobban össze tépte a zuhanás. Majd még jobban elszomorodok, amikor arról, beszél, hogy nem tud teleportálni. sőt, egy kis harag is gyullad bennem, de igazából csak a repülőre tudok haragudni, meg magamra amiért ennyire elszúrtam a landolást.
- Igen,- ahoz képest, hogy egy enyhe pánikrohamon, sokkon, és egy zuhanás túl vagyok, egészen jól érzem magam. Sőt ami azt illeti, egy picit kómásan, és nehezen de végülis föl tudok állni. Valamiért azt érzem, nem most kéne segítenem Gabrielnek, mert ahogy a sárgás majd zöldbe forduló arcára pillantok, rájövök, hogy ez nem stimmel. Ennek nem így kellett volna történnie. Főleg, miután sikerül pár nehézkes lépést tennem, és meghallgatnom Gab pilótás fejleményeit. Aztán megállok. Na, most én kapok az arcomhoz, megfordulok, és rá nézek. - Tessék? - Viszonylag nyugodtan kérdezem, bár ha tudná most mit érzek...
- Nem mentettelek ki - nézek rá dacosan - ha kimentettelek volna, akkor nem zuhantunk volna le. Csak "leszálltunk" volna - nézek rá szúrósan, majd beleegyezek a pihenőbe. Újra leülök a fa tövére, és próbálom levenni a táskámat magamról, úgy,hogy el ne lebegjek. Sikerül az ölembe tennem, ezzel lehúzva engem a földre. Kinyitom, és átnézem a tartalmát. Egy gumi kötél, egy egynapi váltó ruha, két repülős sajtos szendvics, két fél literes sima víz, egy másik táska, egy bicska, egy könyv,egy lexikon, egy tégla, egy 1 kg súlydarab -azért, hogy a táska elég nehéz legyen- és persze az én saját füzetem, tollam.
Hát ez nem valami jó.

Ahogy felém hajol, és a fák levelei között átszűrődő gyér fény megvilágítja a haját, kicsit úgy fest, mint egy angyal, ami tekintve, hogy mi történt majdnem, cseppet sem biztató, de azért mosolygok rá, amennyire zúzott, vérző fejjel kitelik tőlem. Meg nyugtató, hogy nem vesztettem el a rám bízott diákot már az előtt, hogy elkezdődött volna a küldetés.
-Ezt...valahogy sejtettem. - Mondom, amikor közli, hogy lezuhantunk. Ez után felemelem az egyik kezem, amit sikeresen összevéreztem, koncentrálok, de nem történik semmi, leszámítva a szúrós fájdalmat, ami leginkább arra emlékeztet, mint amikor fájós fejjel hallgatom, ahogy az öcsém valami csörgős játékkal tombol, a ránk vigyázó fél süket nagymamám pedig épp a bizonyítványomról érdeklődik a Dallas reklámszünetében.
-Nem tudok teleportálni...nem mintha sokat segítene...
Megmasszírozom a halántékom, és úgy nézek körbe. Őserdő...hát ez...Remek. Miért nem tudok soha egy McDonald's-ban ébredni, vagy a lányok lakrészében, miért kell mindig valami kietlen, ellenséges helyen, ahol ha látnék is embert, az sem értene meg. Mondjuk, most legalább nem magam vagyok. Asha-nak ez persze annyira nem jó hír, de ha rajtam múlik úgyis haza juttatom...valahogy...
-Jól érzed magad? - Kérdem, aztán még hozzáteszem: - Már a körülményekhez képest persze, fel tudsz állni?
Közben ahogy a vörös, tüskés köd elvonul az agyamról, kezd visszajönni, mit is láttam a kissé durvára sikerült landolás előtt. És az is beugrik, mi vert fejbe.
-A pilótát nem láttad? Üres volt a széke, és ejtőernyő sem volt már a gépen...a szekrény nyitva volt és...ú anyám..én mindjárt hányok...
~Ez az Gabe, panaszkodj még egy sort, amiért kiestél egy repülő gépből, és agyrázkódást kaptál. ez a legrosszabb, ami történhetett volna, nem igaz?~
-Na jó...öt perc pihenő és...aztán próbáljunk meg kijutni innen rendben? Egyébként...köszönöm. Nem nagyon rémlik, mi történt, de...egész biztos, hogy nélküled most nagyon kényelmetlenül feküdnék valahol egy roncsban szóval...köszi, hogy kimentettél.
Újra megpróbálkozom egy hálás mosollyal. A migrén nem sokat segít.

Izgatott vagyok. Egyrészt hihetetlen, hogy elküldtek egy amolyan "akció" félére, nem is beszélve arról, hogy már milyen régen tettem ki a lábam a Charles birtokon kívüli területekre. Szóval az egész olyan furcsa, meg nem magyarázható érzést kelt bennem, talán a boldogság, a reménység, és természetesen az izgatottság is benne van. Szóval amint megtudtam, hogy elküldenek engem és egy másik fickót, egy bizonyos Gabriel Hannon nevű x-ment, rögtön elkezdtem átpakolni a táskámban lévő könyvek sorait, szükségnek érző fölhasználható tárgyakra, kötelekre, egy kis elemózsiára, és egyebekre. Aztán fölszálltunk erre a modernizált repülőre, amitől egy picit tartottam is,de talán a repülés aggasztott. Nem tudom milyen hatással van az erőmre az, ha a magasba vagyok, de miután fölszálltunk, és nem lebegtem el, teljesen megnyugodtam.
  Miután sikeresen letudok ülni a székre úgy hogy nem lebegek el, és erősen bekötöm magam,mosolyogva nézem a csodálatos tájat ami a szemem elé tárul. Közben néha-néha hátra pillantok Gabrielre,de nem nagyon beszélgetek még vele. De nem lényeges, úgy is együtt kell meg találnunk egy bizonyos mutánst. Előveszek egy könyvet -na,jó azért raktam néhányat- és a szemüvegemet fölvéve olvasgatni kezdek. Egy idő után Gabriel kimegy a pilótafülkéhez, de amikor hozzám szól, csak egy nézek föl rá, és válaszolom csendesen ezt neki; - Rendben - mosolygok vissza rá, majd újra a könyvembe nézek.
  Hirtelen próbálok föl állni, amikor a Gabriel szólit, és ugyan szinte teljesen föl lebegek a sok rázkódás miatt, ahogy a húsz kilós táskámat a hátamra teszem újra a padlón vagyok. A másik fülkébe sietek, ahol miután egy szörnyű pillanatban azt veszem észre, hogy a gép átfordult, és kezd zuhanni, hogy Gab elesik,majd eszméletlenül zuhan hátra, ellentétbe velem. Ahogy a repülő esik szét, engem elkap a szembe jövő szél, amely nem hagyja, hogy elkapjam Gabrielt . Hiába a táskám húsz kilós, egyszerűen csak szállok föl... amíg össze nem szedem magam a kétségbeesésből, és nem próbálok meg ellentétes irányba menni. Próbálok megfordulni, és elkapni valami nehéz tárgyat, hogy lejjebb tudja szállni. Sikerül is megfognom a repülő egyik  ólom oldalát,ami viszont annyira nehéz, hogy őrültess sebbésséggel kezdek lezuhanni. Jó is, mert így már közelebb érek Gabhez, majd mikor már teljesen fölötte vagyok, elkapom a kezét, és sikerül megfognom.... Elszúrtam. El kell engednem a vasoldalt, különben neki csapódunk a földnek. De ez már nehezebb,mert közben fognom kell az eszméletlen fiút nehogy kiessen a kezem közül. Sikerült!
 Ahogy lassabban szállunk le, egy újabb szörnyűség elé nézek; hisz ez egy erdő! Gabriel mivel jóval nehezebb nálam, teljes egészében lehúz, és még így is egy viszonylag gyors tempóba zuhanunk. Neki fogunk csapódni a földnek. Basszus....levelek, ágak, levelek, ágak, újabb levelek ágak, föld....

 Fájdalom. Erős kín, átható rosszul lét, szédülés. De legalább föld. Ahogy kinyitom a szemem, csak homályosan tudom kivenni a hatalmas mamutfenyők tömkelegét. Levegőt szeretnék kapni, de a tüdőm össze szűkül, fulladozok. Szédülök. Kell a szemüvegem. A sáras mocsaras földön fekszek, és bár néhány zúzódással megúsztam, az arcom ég, minden bizonnyal megkarcolhattam. Most már csak zihálok, és a táskám ahogy teljes erőbe lehúz a földre, föl tudok állni. Oda csoszogok egy fához, és erősen markolom, a körmömet bele élesztem, annyira szédülök, forog a világ. Majd amikor meghallom Gabriel hangját, picit kitisztul a látásom, és észre veszem őt. Él!
Oda mászok hozzá, - hirtelen járni is alig tudok - majd föl hajolok.
-Te élsz?- Dadogom zavartan, és mosolygok. Na ez már jó hír! Megint nehezebben kapom a levegőt, és kinyúlok a földön ahhoz, hogy azt a párás oxigént megkaparintsam.- Lezuhantunk...-lihegem, majd rá nézek.

Lehet furcsa, de a repülés sosem tartozott azok a dolgok közé, amikért oda lettem volna. Egyrészt, sokkal egyszerűbb teleportálni, de legalábbis olcsóbb, másrészt pedig...nos, ebbe inkább nem mennék bele, de azoknak,a kik látnak most, nem is kell. Nem szorongatom a gép karfáját görcsösen, mint valami rossz filmben, épp csak gyakran nézek ki idegesen az ablakon, nyitom ki a könyvem, olvasok durván két szót, csukom össze, vakarom meg a tarkómat, meg ilyesmi.
-Bocsi...egy pillanat és jövök - szólok a kedves arcú szőke lányhoz, mielőtt felpattannék, hogy a pilótafülke felé vegyem az irányt a sokadik rázkódás után.
~Vajon ez a manus légörvények után kapja a prémiumát? Amióta elindultunk, szerintem egyet sem hibázott el, úgy reszket ez a szerencsétlen vasmadár, az utóbbi időben meg...~
Dörömbölök kicsit az ajtón, majd kinyitom, aztán pedig elkerekednek a szemeim. A buszon állítólag nincs szebb látvány egy-két üres széknél, de a franc tudja milyen magasan az égben egy pilótafülkében.
-Asha! Baj v...
És újabb légörvény, ezek szerint a gép megtalálja ezeket magától is. Most azonban jócskán előre dőlhet, olyannyira, hogy el is vesztem az egyensúlyom. Nem is látom, mi az, ami fejbe talál a következő pillanatban, s a nedves valamivel sincs időm foglalkozni, ami a homlokomtól folyik lefelé az arcomon, mert a következő rázkódás hatására már zuhanok is előre. A padlón kötök ki, és megragadom társam bokáját.
~Na jó, és most ki ki innen...ki...innen..ki...mi a...miért nem tűnünk el...mindjárt hányok...~

Mikor kinyitom a szemeim, a gép nincs sehol, én pedig az oldalamon fekszem a földön. Első reakcióm, hogy nyomban felpattanjak, de a szúró fájdalom a fejem tájékáról megakadályoz ebben egyenlőre. Lassan, komótosan kerülök aztán ülő helyzetbe, és érintem meg a homlokomra száradt vért.
-A..Asha? - Kérdem alig hallhatóan, aztán ha meglátom őt, megkönnyebbülten mosolyodom el.
-Ó, hála az égnek, nem tűntél el...izé...hol vagyunk...és mi történt?