Tati & Gabriel

Ray Roberts szerepében

Gondolatolvasás képességének hiányának köszönheti Gabriel, hogy most megúszik egy nyaklevest. Ray kimondottan nem szereti ha öregnek vélik, s ennek jelét is adja, amikor szükséges.
- Nem jártam itt sosem. Tatit csak ide küldtük. – mond rövid magyarázatot.
- Tudom, hogy hiányzunk neki. És nekünk is. Nejem sűrűn hívja, olykor én is beszélek vele. Messze van ez az intézmény. Legalábbis nekünk egyszerű halandóknak. – kacag fel Ray.
- Rendben. Legyen fél perc. De azt hiszem aztán inkább térjünk vissza az ebédlőasztalhoz. Kezdem megérteni miért kaptam a zacskót. – émelyeg Ray.
Pálmafák helyet a csupasz égbolt, homokos part helyet kemény kupolatalpaztat fogadja. Épp időben kapja el Gabe, hisz kis híján elvesztette egyensúlyát. Sötét van, alant egy ismeretlen város fényei. Kissé meglepetten tekint végig a tájon, enyhe keserű szájízzel, hisz nem teljesült vágya.
- Jó, mehetünk. – sóhajt fel pár perc után. Ennyi utazás egy napra bőven elég volt neki.

Megmosolygom ezt a kijelentést. Az öreg jól bírja, ez tagadhatatlan, de azért az sem véletlen, hogy a lánya ennyire segítőkészen tukmálta rá a vizet, meg a zacsit.
-Ez - bólintok - vagyis, ez még csak a tetőtér és....várjunk, még sosem? Komolyan? Hmm...
Megvakargatom a fejem, és elgondolkodva nézek le a mélybe. Ha bele gondolok, hogy a sztori szerint ez egy háromfős családnak épült...baromi olcsó lehetett a tégla valaha.
-Nagyon hiányoznak neki. Nem egy lányregényekbe illő érzelgős csaj de...azért látszik rajta.
A trópusi sziget mondjuk érdekes választás lenne...Hawaii trópusinak számít? Vagy na....mennyire ciki már, hogy pont én vagyok borzalmas földrajzból? Na mindegy, a kezem nyújtom a férfi felé.
-De tényleg csak fél perc, nem szeretném, ha otthon balhé lenne. Később viszont, ha gondolja, megnézhetnék a sulit....egyenként át tudom hozni az egész családot gond nélkül.
Elteleportálok vele újra, ezúttal Törökországba. Egész pontosan a Konstantinápolyban található szent Zsófia templom kupolájának tetejére. Alaposan megragadom a karját, nehogy leszédüljön innen. A város szédítő idefentről, este van, és a folyón szépen tükröződik egy csomó lámpa fénye. Jól néz ki...
-Nem épp trópusi sziget de....ha komolyan gondolja azt a családi nyaralást, ismerek egy egész tűrhető utazási irodát, amivel élmény utazni...ha az ember nem hajlamos a tengeri betegségre.
Hagyom, had élvezze még egy kicsit a kilátást. Tényleg pofás, nekem is bejött a hely,a mikor múlt héten itt voltunk Angela-val. A helyi ékszerüzletek könyvet írhatnának a rablógazdálkodásról, ha nem tették eddig, de mindegy....
-Nos...mehetünk akkor? Tapasztalataim szerint most még odaérhetünk a megkönnyebbült sóhajra, és pont lemaradunk a "hol a pokolban voltatok eddig?"-ről.

Ray Roberts szerepében

Határozottan tetszett neki ez a teleportálás. Már kezdi megérteni, hogy leány miért is kedveli Gabrielt.
- Mi Roberts-ek nevezetesek vagyunk erős gyomrunkról. – árulja el a nagy családi titkot. Meglehet ez nem ér fel egy mutációs képességgel, de ő csak ezzel tud dicsekedni.
- Tehát ez az a híres-neves tehetséggondozó iskola. Mindig is megszerettem volna nézni személyesen is.   – s már szinte indul is felderítő útra, nem gondolván arra, hogy bárkinek is hiányozhatnának odahaza.
- Valami más, ami érdekesebb egy gimnáziumnál? Hm… Egy trópusi szigetre szívesen elnéznék. Már régóta emlegetem a nejemnek, hogy elkellene utaznunk. Csak választani nehéz. – hagy fel végül is tervével és visszatér Gabrielhez.
- Fiatalúr mutassa azt az érdekesebb helyet!

-Mi nem szoktuk teli hassal...és Tati-t elbírom fél kézzel...
Ezek az utolsó próbálkozásaim arra, hogy jobb belátásra bírjam, de ha nem, hát nem. Mázli, hogy a teleportálásra nem kell kötelező biztosítást kötni, kíváncsi vagyok mennyit kéne tejelnem a sok tengeribetegség miatt. Minden esetre, a jelek szerint kár volt aggódni, Ray egész jól bírja, amit egy meglepett hümmögéssel nyugtázok.
-Furcsa, a lánya sem lett rosszul elsőre...annyira. Ó, ez egyébkénk az iskolánk tetőkertje, gondoltam egy közelebbi célpont túlélhetőbb, de ha ilyen jól bírja, nem untatom egy gimivel, mit szólna, ha gyorsan megmutatnék valami mást, mielőtt odahaza aggódni kezdenének?
Szó szerint eltűntünk a semmibe, az ilyesmire általában egyféleképpen szoktak reagálni, ha nem térünk vissza de sürgősen. Jó, édes már megszokta, de mégis...jobb a békesség.
-Ígérem, az a hely sokkal érdekesebb lesz.

Ray Roberts szerepében

Fejét ingatva néz Gabrielre.
- Ha nektek megy, nekem is megy. Ha nekem rossz ötlet, akkor nektek se. – érvel Ray. És mivel mással ne lehetne megnyugtatni őt, mint eme bemutatóval.
Elégedetten bólint hallva lánya kijelentését. Neveltetésének megfelelően él és viselkedik. Helyes. Egy édesapa szívét ennél nagyobb büszkeség nem is tölthetné el.
Legyint Gabriel kifogására:
- Talán nem lesz gond. – feleli ellenkezést nem tűrő hangnemben.
Nagyokat pislogva veszi át a papírzacskót és a vizet. Nem az a behányós fajta. Ennél már csak az alakváltó nő meséje döbbenti le. Nem gondolta volna, hogy ilyesmire is képesek a kislányához hasonló emberek.
A kézfogót követően hirtelen eltűnik a világ és egy másik helyen találja magát. Kíváncsian tekinget jobbra-balra, hol is lehet.
- Jól vagyok. Miféle hely ez? – kérdi hisz sejti Gabriel tudja hol vannak.

- Ööö.. én nem hiszem hogy ez jó ötlet lenne. Főleg...most... - kezdek tiltakozni, de a mondat végére feltűnik, hogy szóról szóra ugyanazt mondom, mint Tati, ráadásul egy időben.
~Hmm, lehet igaza van a srácoknak, és túl sokat vagyunk együtt.~
Közben azért felállok, és mivel egyik szülő sincs itt, megsimogatom a távozó Tatjana karját, amíg ő feláll, és bólintok.
-Nyugi, semmi lesz semmi baja.
Nagyot sóhajtok. Hova is vigyem? Ha itt most dél van, az azt jelenti, hogy Európában még sötét, szóval kapásból nem keltenénk akkora feltűnést. Másfelől, egy akkora úttól úgy kidobná a taccsot, hogy azt a holdról is lehetne látni. Franc....
-Khmm...ne vegye feleselésnek uram, de ha felbukkanunk a nagy semmiből, és meglát minket valaki, az, hogy rendben vannak a papírjaink, legfeljebb csak ronthat a helyzeten.
A papírzacskóra és vízre viszont mosolygok megint. Nagyon tud ez a lány. Aztán megint sóhajtok, mint aki elfogadja a sorsát, és a kezem nyújtom Ray felé.
-Nos, bocsi...
Eltűnök a férfival, egy szemvillantás alatt, utánunk pedig csak egy apró huzat marad. Ahol megjelenünk, ott viszont már olyan nagy a huzat, hogy lobog tőle az a kevés hajam, és még csak nem is miattunk van az összes. Azon a helyen jelenünk meg, ahol egy teleportáló ember a legkisebb feltűnést kelti: a Xavier intézet tetőkertjében. Ilyenkor mindenki órán van még, szóval nincs rajtunk kívül senki idefent. Gyorsan félreállok Ray mellől, biztos ami biztos, és hagyok neki egy kis időt.
-Nem éppen külföld, de azért így is a kontinens másik végén vagyunk. Hogy érzi magát?

Apró, szinte már szemérmes mosoly ül ki a számra, ahogy megérzem Gabe finom tapogatózását az asztal alatt. ersze nincs ebben semmi illetlen, esetleg szemérmetlen, pusztán az az apró vágy, aminek a suliben mindig eleget tudunk tenni. hogy érezzük a másik jelenlétét, közelségét. És amit a szüleim miatt most erősen visszafogunk, végül is nem illő és nem is ronthatunk ajtóstul a házba úgy, hogy feszt ölelgetjüók egymást, még ha ez számunkra megszokott is. De anyának és apának hirtelen lenne, talán apu szóvá is tenné a dolgot.
- Nem teszem. Önállóságra neveltetek - vágok vissza, persze mosolyogva, szinte már bókként. Tényleg így tanítottak, hogy ne másokra támaszkodjak, hogy minden lehetésges helyzetben a magam ura legyek és önmagamra számítsak.
- Ööö.. én nem hiszem hogy ez jó ötlet lenne. Főleg most - nyüsszenek fel apa lelkesedése hallatán, de aztán csak vállvonva pillantok utána.
- Olyan helyre, ahol nincsenek. Ahol nem látják - súgom oda Gabrielnek, miközben már allok fel, hogy a konyhába sietve nagyjából apával egy időben térjek vissza. És míg ő az útlevelét lobogtatja, addig én egy papírzsacskót és egy kis üveg vizet kanálok felé.
- Kell, hidd el. Teli hassal nem jó ötlet - teszem még hozzá, de eszem ágában sincs lebeszélni. Nem szeretném aláásni a tekintélyét, ha meg akarja tapasztalni, hát hajrá.
- Legközelebb viszem - biccentek az útlevéllel kapcsolatban, de csak hogy elejét vegyem a további okításnak. Amiről nem tud, az úgy sem fáj.
- Leah, a barátnőm akiről beszéltem, alakot tud váltani. Bárki alakját képes felvenni. Persze csak nőét - fordulok közben némán pislogó meglepett anyám felé, közben fél szemmel persze a férfiakat lesve. Hajaj, mi lesz ebből?

Ray Roberts szerepében

Megcsóválja fejét hallva lánya szavait:
- Jobb volna, ha nem rávennéd, hanem magadtól tudnád megcsinálni. – jegyzi meg epésen. Nem kenyere más emberek becsapása és bizony néha elbizonytalanodik, hogy lánya nem-e él vissza ilyen formán képességével. És nem csak az övé szokatlan, Gabrielé is. Nehéz ez a modern kor, hiába oly felvilágosult Ray úr. Napokat sem töltött lánya iskolájába, így sose látta miről Gabriel regélt. Kész mesének tűnik az egész.
- A mellékhatásoktól ne tartson, fiatal úr! Mutassa, mit tud! – pattan fel Ray és szalad el az asztaltól. Pár perc múlva kezébe útlevelét lobogtatva érkezik vissza.
- Leányom! Hallgass az atyai jó szóra! Útleveled tartsd mindig magadnál, nem tudhatod hol, kivel találkozhatsz. Ne keresd a bajt! – mutat példát leányának.
- Ami még nem történt meg, még megtörténhet. Így élni kívánok az ajánlattal Gabriel. Jobb ha tudom milyen ez a teleportálás.

Tekintetem találkozik Tatjana csillogó szemeivel, és kedvesen mosolygok rá. Na igen, az egy jó kis nap volt, pont mind az össze többi, amióta vele vagyok. A lábam meg is indul az asztal alatt megint óvatosan, hogy újra felvegyem vele a kapcsolatot. Ez van, hiányzik már az érintése...
-Felajánlanám, hogy megmutatom milyen, hogy ne legyen annyira szokatlan, de elsőre sajnos vannak mellékhatásai. Semmi komolyabb, de egy ilyen finom ebéd után kár lenne.
Aztán újabb falat pite, én pedig jólesően hümmögök. Házi pite...istenem, de hiányzott már. Nem ettem ilyet vagy 10 éve.
-Egyébként, teljesen érthető, hogy szokatlan, bár számomra inkább az volt furcsa, hogy a Xavierben mennyire normális majdnem mindenki. Ha nem vesszük azt, hogy egyesek a plafonon sétálnak, vagy repkednek, és átsiklunk pár lököttebb diák felett, akkor az az iskola is pont olyan, mint bármelyik másik, és a diákok is, amikor elmúlik a kezdeti lelkesedés, nem a mutáns hókuszpókusz érdekli, hanem a meccsek, filmek, könyvek..szóval hétköznapi dolgok.
Szerényen elmosolyodom, és megvonom a vállaim.
-Annyira azért nem vagyunk különlegesek.
Valamiért továbbra is az az érzésem, hogy Tati apja nem bízik bennem. Hogy erre már gondoltam néhány tucatszor? Ez van,a gondolat beragadt, mint egy defektes lemezjátszó, és csak ez ismétlődik a fejemben. Mázli, hogy Tati elmúlt már 18, bele sem merek gondolni, az útleveles kérdése után mi jönne még. Legalább nem kért meg, hogy beszéljünk négyszemközt, és tette fel a kérdést, hogy mi a tervem a lányával, ez is valami. Igaz, még a Desszerttel sem végeztünk.
-Nem szoktak amúgy igazoltatni. Állítólag olyan tipikusan ártatlan arcom van, amivel nem is foglalkoznak a zsaruk. Aztán lehet apám elfogultságból mondta ezt, de zsaru, szóval csak tud valamit...

- Szerintem ez nem változtat azon, mennyire szeretnek - hallom édesen naiv anyám szavait. Persze tudom, az első sokk után nekik az volt a legfontosabb, hogy én boldog legyek. Végül is, egy szem gyermek vagyok. Legalább is eddig. De azt hiszem, kellett a nyitottságuk is, hogy elfogadják.
- Nem Apa. De majd ráveszek vele valakit - mosolyodom el, persze békítőn, kiérezheti minden szavamból, nem komolyan gondolom. Annyira azért nem kényeztettek el, hogy mindent másra testáljak át. Ha úgy alakulna, hogy a magam ura lennék, azt hiszem akkor se jönne el a világvége.
- Szokatlan volt az én képességem is - jegyzem meg, csak úgy, piszkálódón, majd inkább a pitére fordítom a figyelmem, nehogy lemaradjak az evésben. Végül is, némi spétbne vagyok a mosogatás miatt.
- Úgy néz ki vagy tényleg olyan. Mindegy, csak az a lényeg, hogy hihetetlenül szuper volt - jelentem ki, miután lenyeltem a falatot, és egy különösen szép pillantással ajándékozom meg Gabrielt. Kétségtelen, hogy imádtam azt az utat, a bohóckodást. Az már más, hogy mindez mindössze egy-két nap ismerettség után volt, és ezt inkább nem kötném a szüleim orrára.
- Nincs szükségünk útlevélre, papa. A dolgokat úgy rendezzük, hogy ne legyen nyoma, legalább is ne hivatali, hogy melyik országban bukkanunk fel. Mert még a végén valaki el kezdene gondolkodni, hogy lehet egy-két óra eltéréssel a föld egyik végéből a másikba jutni...

Ray Roberts szerepében a Hófehérke és a Szörnyeteg sztárja

Fejét ingatja.
- Pedig nem ártana erre sem. Elvégre evésre egész életében szüksége lesz. És az ételt tányérról eszük, evőeszközökkel. Azokat pedig újból és újból meg kell tisztítani a kosztól. A mosogatói tudás tehát nagyon is szükséges. – fejti ki a kétkezi munka fontosságáról nézeteit a bölcs atya. Ezen nézete melletti heves kitartását csak némileg enyhíti a puszi, mit kap feleségétől. Ilyen olcsón nem lehet őt lekenyerezni. Csak lepitézni, miből bekap egy jó nagy falatot.
- Ne jaj apáz itt nekem! Tudhatnád jól, hogy meg kell tanulnod gondoskodni magadról. Vagy talán a tehetséged fog mosogatni helyetted? – veti fel a kérdést a vén Ray. Nem szereti nevén nevezni a dolgot, mert még a mái napig sem barátkozott meg a gondolattal, hogy kislánya másmilyen. Ezen még Gabe okfejtése sem tud túl sokat segíteni, nem is beszélve az anyja szoknyája mögé bújó Tati magyarázkodásáról.
- Elhiszem, hogy nem kezdő. Csak tudod nekünk ezek a dolgok nagyon szokatlanok. – vallja meg mi is a baja ezekkel a különleges tehetségekkel.
Azt hallva, hogy valami tokiói fára mentek nyers alatt enni túlméretezett fogpiszkálókkal végképp szemöldökláncolásra készteti.
- Remélem útlevél volt nálatok. Ha esetleg egy rendőr akart igazoltatni benneteket. - aggodalmaskodik Ray fater.

Picik felcsuklok Ray egyik mondata hallatán. Pislogok párat, és nagyot nyelek, mielőtt újra meg tudnék szólalni.
-F...fizetnek? Én azt hittem mindenki ösztöndíjjal van...
Logikusnak tűnt számomra, elvégre ha nálam be tudták mesélni az ősöknek, hogy az eszem miatt akarják, hogy oda járjak, akkor mindenkivel ez lehet a helyzet, de ezek szerint mégsem.
-És nem tudom...tényleg nem tudom, hogyan reagálnának.
Aztán megjelenik Tatjana, és vele együtt visszatér a fény is a szobába, meg persze a mosoly is arcomra, ahogy figyelem őt belépni, és helyet foglalni velem szemben. Egek, csak 3 percet volt egy másik helységben, ennyire nem lehetek akttant...vagy mégis?
-A legtöbb mutáns képesség amúgy sem engedi, hogy az ember kárt tegyen magában...nagyjából, ahogy megfojtani sem tudjuk magunkat azzal, hogy úgy döntünk nem veszünk levegőt. Falba sosem tudtam volna teleportálni, de azért nem volt veszélytelen, mostanra viszont ez a legbiztonságosabb utazási mód a világon. Vagyis, az lenne, ha más is velem tarthatna.
Aztán hátra dőlök, és hallgatom, ahogy Tatjana az utazásainkról kezd el mesélni. Nos, mertem remélni, hogy nem Angliát említi majd meg...
-Nem csak úgy néz ki édes, tényleg egy marha nagy fára épült.
..következő szülinapján viszont látni fogja Párizst, most, hogy végre megtaláltuk Gus-al azt a várost, szóval lesz mit mesélnie, már alig várom.
Aztán inkább a pitére kezdek koncentrálni, hmmm...fincsi. Azt hiszem még nyammogok is rajta tényleg, de csak amíg észre nem veszem magamon. Ez van, imádom a sütit. Viszont valamiért az az érzésem, hogy Ray nincs oda értem...bár lehet én sem örülnék, ha a lányom egy olyan manussal jönne össze aki...hát eddig nem a könyvmoly, szobacirkáló, origamista oldalamat ismerte meg az tuti. Kár...na mindegy, idővel majd rájön, hogy nem vagyok annyira vészes, addig meg elviselem, hogy most kb Logan light-nak gondol....

- Szerintem egészen más képességeikre fekszenek rá abban az iskolában - nevet fel anyám, miközben kiporciózza a pitét. Bár a kezem a meleg vízben ügyködik, szerencsére pont úgy van a mosogató, hogy ha kicsit oldalt lépek belátok, így épp elkapom, mikor apám zsörtölődésére anya egy puszit nyom a feje búbjára. Mosolyt csal arcomra az ismerős gesztus, és azonnal térek is vissza az utolsó darabokhoz, hogy magam is mihamarabb a pite közelébe kerüljek, mielőtt felfalnák előlem a férfiak.
- A szüleid.. úgy érzed, ők nem fogadnák el?Szinte kiérzem anyám hangjából a szomorúságot és értetlenséget. Persze én már tudom, a szerencsésebbek közé tartozom. Nagyon sok társam titkolja családja előtt valódi kilétét.
- Jaj Apa! - nyüsszenek fel az újabb óvó fontoskodás hallatán, immár egy kéztörlőbe szárítgatva a kezem, majd visszaülök a helyemre, hogy végre én is belemártsam a sütimbe.
- Gabriel már nem kezdő, tudja hogy kerülje el a masszív helyeket. És vigyáz rám mindig. Egyébként meg már jártunk néhány érdekes helyen - fordulok anya felé, mert tudom, lányregényes alkatával fogékonyabb, mint óvó apám.
- Voltunk vacsorázni Tokió-ban egy olyan étteremben, ami úgy nézett ki, mintha egy hatalmas fára építették volna...

Ray Roberts szerepében

A vén Ray jól ért a kedélyek felkavarásához. Családbővítési ötlete kiakasztólag hathat a vendégek számára. És még csak nem is unokára gondol. Mert ahhoz még túl fiatalnak gondolja leányát.
Persze a témát rögvest tovább terelik az általa felvetett repülőoktatásra.
- Drága, Chloén! Lányunk egy tehetséggondozó iskolába jár. Gondolod ne tanulnának ott ilyesfélét is? Ha már annyit fizetünk… – a pénz sosem jó téma. Persze megnyugtató, hogy Gab nem oktat effélét.
Felesége ötletére elhúzza száját.
- Chloém, biztosan másképpen alakultak volna a dolgok. De nem úgy történt. És ez így van jól. – nem szereti mikor az asszony a fellegekben jár. Ő az a tipikusan két lábbal  a földön típus.
- Szóval ez a teleportálás veszélytelen. Hogy sikerül akkor elérni, hogy ne egy falban jelenj meg? Nevezettesen mondjuk a lányunkkal. – a kislányát óvó tipikus atyai aggodalom. Féltés, hogy egy másik férfi is van az életében, rajta kívül. De ez a természet rendje. És Ray ha nehézkesen is, de igyekszik elfogadni Tati választását. Ami ki tudja meddig tart. És persze érthető, hogy miért pont egy mutáns fiú mellett kötött ki. Nehéz volt az a gyerekkor, elfogadnia, hogy kislánya más mint a többi gyerek. Nagy áldás ez a tehetséggondozó iskola, ahol Tati az lehet aki. Kicsit szegregáció szaga van, de a vén Ray hiszi, hogy ez csak azokra a bizonyos kamasz évekre szól.
A finomnak ígérkező almás pitéből ő is kiveszi a maga részét és jóízűen kezdi el falatozni.

Megakad a torkomon a semmi, de ez semmi ahhoz képest, ahogy Tati megdöbbenhet, szóval ott hagyom neki a kezem készenlétben, ha szeretne most nagyon megkapaszkodni valamiben. Ha nekem nyögnének be a szüleim valami ilyesmit, tuti pucéran bukkannék fel a bolygó másik oldalán, még abban a pillanatban, szóval gondolom neki is furcsa lehet ezt hallani.
-Veszélyes? Ugyan...annyira már nem... - jegyzem meg, ártatlanul mosolyogva - de igen, tény, hogy nem könnyű eltitkolni...ráadásul nekem a családom sem tud róla...a húgomat kivéve.
Az érkező almás pite viszont rám is hatással van. Legszívesebben úgy rárepülnék, ahogy az a gép, ami természetesen nincs a sulinkban, és soha nem fogjuk vezetni, ugyan, hová gondolnak? Mondjuk, tényleg nem. A múltkori eset óta én nem szállok repülőre...vagy hajóra...a pokolba is, biciklire sem, ha köze van a Xavier-hez. Harmadszor nem hagyom csőbe húzni magam!
-Bevallom, félek a repüléstől...ijesztően lassú, szóval azt tuti kihagyom a közeljövőben.
Elviccelem persze, de tény, én csak a képességemmel fogok "repülni" ezentúl. llég volt a zuhanásokból... Helyette inkább a kicsi Tati-ra gondolok. Elképzelem, ahogy a csillogó szemű, kócos hajú kislány kormost cirógatja itt valahol. Nem tudok nem mosolyogni ezen.
-Mostanra már belejöttem annyira, hogy kicsi az esélye a lebukásnak. Na meg, ketten jó csapat vagyunk, amíg velem van, úgyis elsimítja, ha néha bakizom... de tényleg évente ha egyszer elszúrom, és abból sincs semmi.

Azért még jó, hogy már befejeztem az evést, mikor apa benyögi a családbővítéses ötletét, különben tuti a torkomon akadt volna a falat. Mert hát azért.. ők sem huszonévesek már, én is elmúltam tizennyolc. Nem mintha olyan roggyantak lennének, csak.. Á, jobb, ha a konyhába menekülök a reagálás helyett...

- Ugyan Ray. Hol vezetnének ők repülőt? - hallom anyám hangját, miközben szépen elsuhan mellettem, kezében egy barnára pirult almáspitével. Szinte összefut a nyál a számban, ahogy megérzem ismerős illatát, de nem rohanok be, már kinőttem abból a korból, inkább befejezem a mosogatást. És legalább addig is adok egy kis időt a szüleimnek.
- Roppant érdekes képesség. Nekünk is mennyivel másabb lett volna az életünk, ha valami ilyesmit tudsz, nem Ray? - csendül a vidám nevetés, kés merül az omlós süteménybe, majd minden tányérra kerül egy-egy szelet.
- És nem veszélyes? Úgy értem, nem kell félned, hogy meglátnak? Míg Tati kicsi volt mindig tartottunk tőle, hogy olyanok előtt csinálja, akik nem értenék meg...

Ray Roberts szerepében

Fel sem tűnt neki, hogy zavarba hozta kislányát. Chloet is leinti.
- Ha baja van, majd szól. – amire sor is kerül.
- Kislányom, ezen ne múljon. Mióta nem vagy itt elég üres a ház. Anyáddal erősen gondolkodunk egy kistestvéren. – nem jellemző rá, hogy viccelne, főleg ilyen komoly kérdésben.
A hús és a köret elfogy a tányérról, így őrá is már csak a sütemény vár. Helyeslően bólint Tati távozására. Nem tudja kell-e tányérokat mosogatnia a kollégiumban, de itthon nem fog megártani egy kis házimunka.
Kettesben marad Gabbel. Neki nincs mondanivalója, így csendben van. Persze a fiú hebehurgya beszédét nem hagyja szó nélkül.
- A papírrepülő még belefér. Amíg igazi repülőgép oktatásra nem kerül sor. – jegyzi meg sokatmondón.

Továbbra sem egészen értem, mi a gond a tanárokkal, elvégre nem vagyok negyvenes családapa, de... á, nem érdekes. Inkább megszorítom kicsit kedvesem kezét biztatásképpen, mert még a szemem sarkából is látom, mennyire el van vörösödve szegény.
-Nem, köszönöm, tele vagyok - felelem halkan, hüvelykujjam pedig óvatosan simogatja meg Tati kézfejét, mielőtt elengedne. Távozásakor cseppet átszellemülten nézek utána egy pillanatig, ahogy könnyedén kilibben a szobából, de aztán gyorsan észbe kapok, és fordulok vissza Ray felé, mint a villám. Valószínűleg nem titok előtte, hogy tettszik nekem a lánya, de megbámulni mégsem kéne őt előtte...franc....
-Khmm...szóval semmi probléma...hát ennek örülök. Bár, ha jobban belegondolok, megtanítottam papírrepülőt hajtogatni egyszer de...remélem ez még belefér.
Másra talán jobb, ha nem térek ki amire tanítottam...például, hogy milyen jó messzire repülnek az Empire State Building tetejéről ezek a repcsik. Közben visszatér az anyuka is, én pedig mosolyogva fordulok felé.
-Lényegében eltűnök, és felbukkanok valahol máshol. Biztosan csak olyan helyekkel megy, ahol már jártam, vagy amit látok, de így is egy vagyont tudok megspórolni a benzinen, meg persze el tudok jutni egy csomó érdekes helyre. Nem olyan látványos, mint Tati képessége, de azért poén...

Zavartan hajtom le a fejem, ahogy apa lecsitteg, és bár megpróbálok az evésre koncentrálni, Gabe magyarázata még is arra kényszerít, hogy fejem emelve az ő arcát vizslassam, míg végül a számára már annyira megszokott pír terül el sajátomon az utolsó szavai hallatán, hogy ismét csak kénytelen vagyok újfent a tányéromra meresztgetni a szemem. Persze, beszélgettünk már erről jó párszor, viccelődtünk is vele, hogy mindig elvonom a figyelmét, de azért a szüleim előtt ez egy egészen más helyzet. Nem mintha szégyellném őt vagy az érzéseim. Csak hát még fura, és mivel a szüleim állnak hozzám a legközelebb és ez az első ilyen eset.. hát kissé szokatlan.
- Jaj Ray, nézd milyen zavarba hozod a gyerekeket - csendül anyám szeretetteli hangja, de igazából számomra csak még tovább rontja a helyzetet. Ha eleddig sikerült elkerülnöm, most tuti mindenki engem vizslat.
- Köszönöm, köszönöm.. Még jó, hogy nincs nagyobb családom - jegyzem meg korholón, majd eltüntetem az utolsó falatot is a tányérról és egy kory üdítővel csúsztatom le az utolsó morzsákat is.
- Kérsz még, Gabriel? - fordul újfent anyám, immár háziasszonyi szerepkörben, és hacsak nem repetázna valaki, hát nekilát leszedni az asztalt. Készségesen ugrok magam is, csak hogy apa láthassa, nem lustultam el teljesen, és elkezdem kihordani a konyhába a használt tányérokat, felcserélve őket tiszta süteményesre.
- Ezek szerint ha jól értem, te teleportálsz. Ez pontosan mit is jelent?

Ray Roberts szerepében

Ha valaki még egy salátát sem tud megcsinálni, annak nincs helye a konyhában. Ez pedig a vén Ray véleménye. Elvárja hát, hogy Tatjana értsen az ételkészítés művészetéhez. Ezért is motiválja leányát a gyakorlásra.
Leánya felhördülése hidegen hagyja. Nem őt vallatja. Ez a feladat az édesanya munkaköre.
- Csitt, kislányom! Most Gabriel beszél! – inti le Tatjanat. A helyzeten Gab alkalmi izgágasága sem tud változtatni.
Lassan tovább falatozva a finom ételt hallgatja Gab magyarázkodását. Hallgatása nem feltétlenül jelent jót, sem rosszat. Általában annak a jele, hogy átgondolja a hallottakat. Már csak pár falat marad a húsból, mikor is nyelvét megnedvesítve a borban emeli újból tekintetét Gab-re.
- Tehát nem tanár, nem tanítja a lányomat és nem is tudná. – kezdi rövid összefoglalóval mondókáját. Arca nagyon komoly, szinte szigorú. Tekintete szúrós.
- Akkor nem áll fent semmilyen probléma.- húzódik mosolyra arca, tekintete megenyhül.

Majd leesik az állam. Ezt én most jól hallottam, tényleg azt mondta volna Tati apja, amit gondolok? Hát ez valami hihetetlen! Alig tudom megállni, hogy ne tátott szájjal bámuljam jövendőbeli apósom, de aztán tekintetem szép lassan Tatjana felé siklik, akinek a jelek szerint továbbra sincs fogalma sem, miből idézett az apja. Elszántan nézek a lány szemébe. Ó, igen, ha hazaértünk, mint a huzat meg fogjuk nézni mind a három filmet, mielőtt azt mondhatnád...mi mi mi?
-Hmm? - Fordulok vissza Ray felé, aki egyszerre mintha valami CIA vallatóvá vált volna. Szerencsére Tatjana a segítségemre siet, ami épp elég ahhoz, hogy kicsit összeszedjem magam, és megtaláljam a hangomat én is.
-Semmi baj édes - mosolygok a lányra, és megfogom a kezét az asztal fölött.
-Ami a kérdést illeti, nem nevezném magam tanárnak. Mindössze két mondatot mondogatok állandóan: "Nyugi, nem lesz semmi baj, figyelünk rád." Illetve: "Gyere, haza viszlek, legközelebb majd jobban sikerül." Bárki, aki ezt meg tudja jegyezni, illetve képes a teleportációra, az helyettesíthet.
Aztán ártatlanul mosolyogva megvonom a vállam.
-Azt viszont bevallom, fogalmam sincs, a tanárok randizhatnak-e diákokkal...De Tati-val csak 4 év van köztünk, szóval ha valami csoda folytán mégis pedagógust csinálnának belőlem, akkor sem hiszem, hogy valaha a diákom lenne, ami vlaahol szerencse...
A lányra mosolygok, de persze csak egy pillanatra.
-..képtelen lennék az órára figyelni, ha ő is ott van.

Bár talán belefolyhatnék, hagyom a társalgást apáékra és Gabe-re. Végül is, rá kíváncsiak, engem ismernek már, és sokkal érdekesebb egy srác, akit barátomként emlegettem nekik, hisz ilyen minősítést még senkire sem aggattam korábban.
- Talán a saláta még menni fog - mosolyodom el két falat között, csak hogy azért még se higgyék, Gabriel valami droidot hozott haza a valós helyett. Mert azért többnyire cserfesebb vagyok, de most olyan jó újra itthon lenni, igazi hazai kosztot enni. Nem mintha a menzás olyan rossz lenne, de anyáé verhetetlen. És olyan.. olyan jó az egész helyzet, így négyesben. Inkább hagyom, hogy apa ismerkedjen vele, bár a meglelt összefüggésre már én is felkapom a fejem.
- De apa! - hördülök, no nem rászólóan, hisz efféle tiszteletlenséget nem engednék meg sosem szüleim felé, de érezhető, rendesen zavarba hozó téma ez.
- Gabe nem olyan értelemben tanár. Csak segít a diákoknak, akik még bizonytalanok a képességeikkel szemben. Nem mindenki veszi olyan könnyedén a dolgot, mint én, főképp, mert sokaknak fizikai az ereje és meg kell tanítani irányítani - hadarom szinte egy szuszra. Igazából ez az első, hogy egyértelműen felvetődik, mások vagyunk...

Ray Roberts szerepében

Sokat mondón tekint feleségére.
- Chloé drágám, igazán tudhatnád, hogy egy bentlakásos iskolához hozzá tartozik a menza is. Kislányunk egyáltalán nem tűnik ványadtabbnak. Ami nagyon is rendjén van! Néha pedig belefér az étrendbe egy kis chips is. – közben villájával összekeveri a krumplipürést és a káposztát. Így jobban szereti.
Fejét csóválva emelkedik újfent szóra:
- Drágám! Hányszor mondtam már: tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld! Nem mellékesen majd a holnapi grillsütés mellé a salátát elkészíthetitek közösen. Remélem ebbéli tudományodat sem feledted el kislányom. – pillant egy szem gyermekére.
Hússzelés közben hirtelen megáll kezében a kés.
- Tehát maga tanár? – mereszti gyanakvó szemeit Gabrielre.
- Maguknál nem tiltják a tanár-diák közti kapcsolatot? – fejezi be a következő húsdarab leszelését. Lassú, megfontolt mozdulatokkal rágja meg. Tekintete Gabriel arcát pásztázza.

Szemem egy pajkos csillogással viszonozza Tati pillantását, de az egész tényleg nem tart egy másodpercig sem. Azért nem szeretnék lebukni.
-Na igen, úton vagyunk pár napja és a chips automaták túl csábítóak voltak...
~Arról nem is beszélve, amikor a szigeten elfogyott a konzerv, és két napig kekszen éltünk. Uhh...azt hiszem el fog tartani darabig, amíg újra rá tudok nézni.~
Ami Tatjana főzőtudományát illeti, csak mosolygok rajta. Szalonnát nyárson tud sütni, de ezen kívül...ha jól emlékszem az egyik első dolog volt, amit közölt velem magáról, hogy a konyhában mennyire nem érzi otthon magát. Egyenlőre nem volt alkalmunk kideríteni, vajon csak szerénykedik-e...
-Ó, köszönöm! - mondom, egyszersmind hálát adva az apukának,a miért rávezetett, hogy ehetünk, és emellett hálát adva az istennek, amiért itt nincs asztali áldás...erre mondjuk nem fordítok sok időt, elég nagy paradoxonnak tűnik. Minden esetre nagy harapásokkal pusztítom a húst, és a krumplit, de közben azért a kérdést is meghallom.
-Ó nem, én már végeztem. Eljárok még edzésekre, meg ilyesmi, de óráim már nincsenek, csak ott élek, meg besegítek amiben tudok...Jelenleg nincs tanár az én képességemmel, szóval jól tud jönni egy tapasztalt felnőtt.

- Normális étel? - visszhangzik anyám meglepett kérdése, de látom, nem esik igazán pánikba. Végül is egy bentlakásos iskolában csak nem éheztetnek, főképp, ha olyan "rangos", mint a miénk. Max mi nassolunk sokat. De nem is nagyon foglalkozom a dologgal, főképp, ahogy megérzem Gabe lábát a lábamnál. Meglepetten pislantok rá, ám hamar túlteszem magam a dolgon és máris pajkosan villantom rá szemeim.
- Próbáltam, aztán meglátjuk, ennyi ragadt rá - nevet fel anyám, kedveskedő pillantásától szinte újra gyermeknek érzem magam, akit épp dicsérnek valami olyanért, ami igazából nem is volt nagy erőfeszítés, még is jóleső, hogy feltűnt másoknak.
- Köszönöm - bólintok hálásan Gabrielre, ahogy elém kerül a hús, tétovázásával mit sem törődve döföm is villám bele. Ahogy apa is mondja, nincs mire várni. A mi családunk nem vallásos, asztali áldást se sokat hallottam még. Valahogy soha nem valami ismeretlennek voltunk hálásak az ételért, hanem a munkának, ami elősegítette, hogy az asztalra kerüljön.
- És milyen az iskola? Te is tanulsz még Gabriel? - csendül anyám barátságos hangja két falat között. Tény, levelekben nem sokat meséltem, mert hát.. ezek a dolgok nem levéltémák. De végül is ezért is vagyunk most itt a viszontlátás örömén kívül. Anyáék nem kísértek el engem, már a profékkal mentem a birtokra. Azóta pedig csak a levél és a telefon maradt, szigorúan a megengedett témák keretén belül.