Dorothy & Brooke

- Három év? Az nem kevés – szinte csak magamnak mondom ezt, mivel közben megindulunk felfele a lépcsőn. Nem tudom elképzelni, hogy én is három évet töltsek itt. Életem első nyolc évét a szülői házban töltöttem, életem egyetlen felhőtlenül boldog időszaka az volt…a következő kilencet a bácsikámnál. Gondolom most illene megint egy olyan életszakaszba lépnem, ami hasonlóan sokáig ki fog tartani, de még fogalmam sincs, milyen élet vár rám itt. Talán majd felfedezem én is, hogy jó a társaság, és sosem fogok unatkozni. De lehet, hogy ez nem nekem való. Titkon még rettegek én is, hogy ez csak valami hatalmas félreértés, és nekem nincs is helyem itt igazán. Nem vagyok elég különleges, vagy nem vagyok elég jó…az elmúlt években nem nagyon kellettem senkinek, semmire és bár mindig is igyekeztem úgy tenni, mintha ez nem érdekelne, azért nehéz ezt elfelejteni.
Továbbra is hűséges követőként lépkedek Brooke mögött, és egyszer sem szakítom félbe a mondókáját. Megjegyzek mindent, amit mond, legalábbis úgy nagyjából, főleg a használható infókat, de nem nagyon kommentálom a dolgot. Mit mondhatnék? Ő van itt három éve, tutira jobban ismeri a helyet, mint én, úgyhogy így elsőre elhiszek mindent, amit mond. Majd aztán felfedezem magamnak, hogy mondjuk mennyire nem merészkednek fiúk a lányszintre, vagy éppenséggel fordítva..jó, oké, bevallom, van ez a kis dolog, hogy szeretem a rendet bontani, ha lehetőségem adódik rá. Kíváncsi vagyok, itt mennyire fognak minket szigorúan. Ezt fel is jegyzem magamnak lefelé tartva a másodikról, hogy feltétlen kérdezzek rá. Nem árt tudni az ilyesmit. Még akkor sem, ha esetleg van olyan szabály, amihez nem óhajtom tartani magam…
- Mehetünk – mondom, amikor a bejárati csarnokba visszaérve felajánlja, hogy körbevezet kinn is. Igaz, hogy az elülső udvart már láttam, de túlságosan nem néztem szét odakinn, úgyhogy miért is ne? Ilyen alapos körbevezetés mellett akkor már ne maradjon ki a felsorolásból semmi. A kérdésére rápillantok, hosszan, áthatóan, mintha próbálnám kitalálni, hogy mégis milyen választ vár, de nem nagyon jutok semmire az arckifejezése alapján - Nem is tudom…régi. Nagy. Zsúfolt. Nekem ez nagyon szokatlan – vallom be, ugyanakkor meg is rántom a vállamat, mint akit ez túlságosan nem zavar. Hát, nem tudom, nem érzem úgy, hogy könnyűnek bizonyulna a beilleszkedés, de azt hiszem ha maradni akarok, meg kellene erőltetnem magam ez ügyben - Mennyire szabályozzák szigorúan itt az életet? Mármint…mit szabad és mit nem? Kimehetünk mondjuk a városba, meg ilyenek? – jut eszembe a kérdés, ami korábban már felmerült bennem, azt hiszem inkább erről beszélgetnék, mint magamról. Az sosem ment.

Egy szórakozott bólintással nyugtáztam a körbevezetés milyenségét illető reakcióját, elsősorban a származását illető kérdésemre érdekelt a válasz. ~Kanada… az ottaniak nem hihetetlen mértékben udvariasak?~ Még szerencsém, hogy gondolataimat nem mondtam ki, válaszát rögtön kiegészítette a már tényleg fájón kanadai dolgokkal, mintha direkt meg akarná akadályozni, hogy bármilyen közhelyes dolgot elé vakkantsak.
- Oh, értem. – jobb válaszra nem tellett, és talán jobb is, ha nem csillogtatom nem létező tudásomat a hokisok paradicsomáról.
Kérdésére számítottam, így a válasz könnyedén gördült nyelvemről.
- Kicsit több mint három éve élek itt, de jóval többnek tűnik. Jó a társaság, így az ember néha el is felejti, hogy volt élete az X-Birtok előtt is. – bevallom, kicsit túloztam, de néha, pár percre tényleg könnyű megfeledkezni a kinti világról, a furcsaságok megjelenése előtti életünkről, ugyanis azt a szürkeség jellemezte, az itteni lét élénk színkavalkádját meg se közelíti. Pár perc suta csendet követően az első emelet felé indultam, hátam mögött hátratekintve jeleztem Dorothynak, hogy kövessen.
- Na, folytassuk a felfedezést. – kellemes tempóban vettük a lépcsőfokokat, majd lassan elénk tárult az első emelet hosszú folyosója. Minden nap érintem, hisz a másodikról lefelé jövet nehéz lenne nem átlépni rajta, de ritkán tengetem szabadidőm a fiúk territóriumában. A lányok szintje valahogy hívogatóbb.
- Az első emelet a fiúké. Ezen a szinten található a társalgójuk, nem tabu számunkra, de annyira nem is nagyon invitálnak minket. A folyosóról nyílnak a fiúk szobái, még nem láttam túl sokat belülről, de megeshet, hogy helyes a feltételezés, miszerint a rendetlenség az úr… na nem mintha rám tartozna, hisz ha átlátják a káoszt, nekem mindegy. Nem éppenséggel a legérdekesebb hely… Van még a tanári szoba, fürdőszobák, tanuló szoba, műhely, mosókonyha és pár vendégszoba, ezekben annyira nem vagyok járatos. Menjünk is tovább. – mondtam, majd a következő szint felé indultam.
- A második szint a mi területünk, fiúkat ritkán látni erre, ha más nem, akkor az élénk, lányos –néha túl lányos- színek sikeresen távol tartják őket. A társalgó a folyosó végén található, az oda vezető útról nyílnak a szobák – a szobáink. Azokat talán nem kell annyira bemutatnom, hisz már itt vagy egy ideje, ha minden igaz. Néhány szobából erkélyek is nyílnak, a bagósok imádják. A szint főbb helyein kívül van még tanuló szóba, játékterem, a fürdőszobák és még pár használaton kívüli terem. Van még a padlástér, egy kupolás rész a tetőkerttel. Kicsit magasan van, így nem szoktam arra járni… kicsit zavaró számomra… Na de a házzal végeztünk is szerintem, leszámítva az alagsort, de ott nagyrészt csak poros, lezárt raktárak találhatóak. – már fordultam is vissza, ütemes léptekkel közeledve a lépcsőhöz, majd lefelé vettem az utam.
- Körülnézhetünk kint is, ha gondolod, kifejezetten szép időnk van. – ajánlottam készségesen. – Szerencsére kint jóval nehezebb eltévedni, nem zavarnak be az ódon falak, ráadásul nagyobb a változatosság is. - ahogy kilépünk az ajtón, Dorothy felé tekintek.
- Mi volt az első benyomásod erről a helyről? - kérdeztem kíváncsian. Általában mindenki mást mond, így érdekes válaszokat is kaphat az ember.

Amolyan oké, helló, tudomásul vettem arccal bólintok egyet. Nekem nem megy túlságosan ez a laza ismerkedés, azt hiszem. Otthon mindenki ismert mindenkit, mindenki tudta kinek milyen a híre, és én valahogy soha nem kerültem közelebb olyan emberekhez, akik ne lettek volna hasonszőrűek. De itt? Itt gondolom annyi színben és formában jönnek mások, hogy bele fogok egyenesen szédülni, és legkisebb fogalmam sincs, hol lesz mindebben az én helyem. Ha nem találom meg, azt hiszem még akkor is jobb itt, mint otthon. Innen még eljuthatok valahova, más helyekre, más emberek közé. Tudom, hogy jobb itt, de ahogy mondani szokás, minden kezdet nehéz.
- Nekem oké – mondom a bakancsom orrával böködve a padlót, ha már itt vagyok, essünk túl a dolgokon, és tényleg nem árt, ha ismerem az épületet. Bár szerintem eltart majd egy ideig így is, amíg magabiztosan és a céljaimat elsőre elérve fogok közlekedni ebben a méretes épületben. Még sosem voltam ekkora helyen. Úgyhogy jobb híján, hűséges (vagy nem annyira) pincsikutyaként követem a kalauzomat, igyekezvén megjegyezni azt, hogy mit hol találok, ha már a szavaira úgysem fogok emlékezni, szinte biztos vagyok ebben. A helyiségeket, amelyeket megmutat, megnézem magamnak, de túl sokáig nem húzom az időt sehol, tartom a Brooke által diktált tempót, legalább nem tart nekem kiselőadást történelmileg jelentős eseményekről az épület történetéből, meg nem mutogat meg minden egyes értékes műtárgyat, pedig egy-kettő akad belőlük, és ennek nagyon örülök, mert így nem kell elővennem a taplóbbik énemet, meg tudom őrizni annak a látszatát,  hogy itt kérem minden rendben van, és még élvezem is ezt az egészet.
- Jó ez így – rántom meg a vállamat, amikor valami változatosságot javasol, hát gondolom ez nem éppen azon tevékenységek közé tartozik, amit olyan nagyon fel lehetne dobni - Folytatjuk az emeleten? – bökök a lépcső felé, amint visszaérünk az előcsarnokba, gondolom van még a labirintusnak folytatása is, és ha már itt vagyunk, akkor gondolom bejárunk mindent. Brooke legalábbis elég lelkiismeretesen igyekszik ellátni a feladatát, úgyhogy feltételezem, hogy nem fog ebből a körbevezetésből semmi kimaradni. Talán majd egyszer meghálálom ezt neki. Valahogy, valamivel.
- Kanadából – válaszolom meg a kérdését, kicsit elhúzom a számat. Sokan imádnak ennek hallatán sztereotípiákat puffogtatni a kanadaiakról, de reményeim szerint Brooke nem tartozik ezen emberek közé, mert akkor vége lesz a könnyed hangulatnak - Igen, juharszirup, hoki, és a többi – hozom inkább fel ezeket a kliséket inkább én, hogy véletlenül se érezze kényszerét annak, hogy neki kelljen bizonyítania, hogy tud bármit is az otthonomról. Egyébként sem tekintek igazán az otthonomként Hamiltonra. Egy ideig az volt, de miután elhagyott mindenki…inkább csak a hely volt, ahol születtem, és ahol éltem. Az nem ugyanaz - Régóta vagy itt…? – teszem végül fel félszegen a kérdést, ha már érdeklődött ő is…bizonyára nekem sem ártana.

Pár perc késéssel ugyan, de meghallottam a közeledő léptek zaját, szemeimet a hang forrásának irányába szegeztem várván, hogy megpillantsam az új lakót. Hamar elém is kerül a lány, láthatóan sietősen tartott a találka helyszínéhez – bár így is elkésett.
Tekintetemet gyorsan végigfuttattam rajta, végre valahára arcot is párosítva a névhez. Az első következtetés, amit levonok, az nem más, mint hogy nagy eséllyel csak a véletlen műveként talált ide, és több mint valószínű, hogy nem igazán fogára való ez a mai kötött program – ebben valamennyire legalább egyetérthetünk. Mégis, ha már egymásra lettünk sózva, hozzunk ki belőle valami produktívat. Amint elindul felém egy mosolyt ültetek az arcomra, bár közel sem egy mániákus, „legyünk legjobb barátnők az életünk végéig és sohasem fogsz levakarni magadról” féle, hanem inkább egy meleg, de távolságtartó mosoly – hisz sose lehet tudni, kit mivel lehet elijeszteni, az első benyomás adta lehetőségeket pedig nem illik elszalasztani.
Köszönésére válaszul biccentek, majd bemutatkozom.
- Brooke. – Feltűnt, hogy nem nyújtotta kézfogásra a kezét. Okos gondolat. Nem egy sztorit hallottam már a többiektől, hogy a tréfásabb kedvűek hasznot húztak az újoncok naivságából és rájuk hozták a frászt holmi trükkel – az elektromosság előnyben!
A formalitásokkal végezvén rátérek a lényegre.
- Mint ahogy minden bizonnyal tudatták veled, engem bíztak meg a körbevezetéseddel, ugyanis előbb találsz ki a Minotaurusz labirintusából, mint hogy a kastélyban megtalálnád a mosdót. Úgy gondoltam, hogy lentről kezdhetnénk a dolgot, ha már úgyis helyben vagyunk. – Mondandóm befejezvén tartok egy kis szünetet, hátha hozzászólna a dolgokhoz. – Ha bármi kérdésed van bármiről, nyugodtan tedd fel, igyekszek minél jobban válaszolni. – Határozott léptekkel elindulok, szemem sarkából figyelvén, hogy Dorothy követ-e.
- A földszinten 4 főbb helyiség van. Ahol találkoztunk, az volt a bejárati csarnok, bár gondolom erre nem volt nehéz rájönni. A legközelebbi helyiség – és talán a legnagyobb – az étkező, minden bizonnyal már jártál ott. Hatalmas terem, tele székkel, így viszonylag könnyű elkerülni a baljósabb egyedeket, már ha nyugodtan szereted eltölteni az ebéded/vacsorád. – rövid időre abbahagyom a szófosást, hagyok egy kis időt Dorothynak, hogy magába szívhassa az elmondottakat – már ha érdekli. Pár perc után tovább indulok, a nappali felé.
- Az ember azt gondolná, hogy egy ekkora kastélyban több helyet hagytak a nappalinak, de sajnos nem. Mégis, így egész otthonias kis kuckó, annyira nagyon nem is szokott zsúfolt lenni, így ha az ember lánya megunja a szobatársait ide lehet jönni egy kis kikapcsolódásra, ismerkedésre. Nyugis hely, de háborús időkben a távirányítóért folyó harc könnyen eldurvulhat, és hidd el nekem, olyankor nem szeretnél két tűz közé kerülni. – utolsó szavaimnál küldök felé egy vidám mosolyt. Ha az ember belegondol, jó itt élni. Nem a legnyugisabb, de hisz nem egy öregek otthonáról van szó, hanem egy különleges családról, ahova előbb, vagy utóbb mindenki beilleszkedik. Csak remélni tudom, hogy Dorothynak nem okoz majd nagy fejtörést a dolog, a kezdeti időszakban nekem se ment minden egyről a kettőre, aztán meg hatalmas változást hozott, mikor megtaláltam a helyem. Megéri tenni érte.
Lassan elérkezünk az utolsó állomáshoz.
- Na, itt földközelben már csak a belső kert maradt. – utam egy üvegajtóhoz vezet, amit aztán könnyen kinyitok, majd a küszöböt átlépve egy kis zöld menedékbe jutok. – Ha nincs kedved kimenni az udvarra, akkor itt is el lehet bujdosni, az ember szinte el is felejti, hogy nem kint van. – Nekidőlök az egyik oszlopnak, hátha Dorothy nézelődne egy kicsit, majd mikor mindketten úgy gondoljuk, visszaindulok a bejárati csarnok felé.
- Remélem ily módon megfelel a körbevezetés, ha esetleg van valami ötleted, amivel feldobhatnánk akkor hallgatlak. – Egész jól elvagyok a kalauzolgatással, de aztán fene tudja, mit gondol Dorothy.
- Amúgy honnan jöttél? – Igyekszem kicsit felfüggeszteni a monoton formalitás okozta távolságtartást, bár lassan azon kapok magam, hogy tényleg érdekel az új lány kiléte. Na meg a fő kérdés, ami mindig mindenkit érdekel, az a különlegességének mibenléte. De erre nem kérdezek rá, mindenkinek a maga dolga.

Mondanám, hogy marhára nincs nekem erre szükségem. Meg hogy egy porcikám sem kívánja a körbevezetést. Megoldanám magam is, még ha naponta ötvenszer tévedek is el, előbb-utóbb csak kiismerem itt a járást, a rendszert meg nem hiszem, hogy egyhamar meg fogom tudni szokni. Tegnap érkeztem, és vacsoránál majdnem felgyújtotta egy srác a hajamat. Elragadó. Megrúgtam, igen, nem sajnálom, hát nehogy azt higgye, hogy csak mert új vagyok, egészen nyugodtan lehet velem szórakozni. Szórakoztassa magát valami mással. Ha csajozni is így szokott, akkor komoly problémái vannak a tagnak. Nem ítélkezem, nekem is vannak komoly problémáim, de az övére nem nagyon vagyok kíváncsi. Én sem traktálom a sajátjaimmal. Nincs sok kedvem jópofizni, de úgy vagyok vele, hogy valami hasznom mégis csak származhat abból, ha az együttműködő diákot játszom. Bizonyos fokig. Igazából tetszik a hely, mindenki kellően flúgos ahhoz, hogy ne legyen unalmas, és sokkal jobb itt, mint a bácsikámnál, ahol sosem történik semmi, és nem lakik ott senki érdekes sem. Nem mondanám, hogy túl sok barátot hagytam volna hátra, inkább haverokat, társakat a bajkeverésben, de nem hiszem, hogy túlságosan hiányoznék nekik, és ők sem hiányoznak nekem. Annyira nem álltunk közel egymáshoz. Ha belegondolok, senki a világon nem áll hozzám közel. A nővérem biztos közel állna, de közel tíz éve nem láttam, úgyhogy azt hiszem jobb is, ha nem gondolok rá. Így alakult. Ez az életem. Itt talán lehetőségem lesz egy kicsit többet kihozni ebből a kalap lócitromból.
Azért…elég ciki, hogy csak másodszorra találok le a szobámból a bejárati csarnokba. Legalább egy menekülési utat jó lenne az eszembe vésni. Csak úgy, a biztonság kedvéért…szeretem tudni a kijáratot mindenhonnan. Harry bácsitól gyakorlatilag akkor és ott volt kijárásom, amikor kedvem szottyant, maximum neki ordibálni szottyant kedve, ha nem voltam otthon normális időben, de az itteni takarodó egy kicsit kellemetlenül érint. Lehet nem is a főbejárathoz vezető utat kéne legjobban ismernem, hanem a hátsó kijáratokat, meg a vészkijáratokat, kell lennie olyannak, amikor random emberek fel tudnak gyújtani, meg ilyenek..furcsa nekem még nagyon, hogy itt mindenki ugyanolyan furcsa, mint én.
Csak befutok az előcsarnokba, szerintem elkéstem, de mindegy, egyetlen lányt látok ott, és első szociálisan kínos reakcióm igazából az lenne, hogy sarkon fordulok, vagy kisétálok az ajtón, mintha véletlenül sem én lennék az, akire gondolom vár. Aztán rájövök, hogy gondolom a képemre van írva, hogy új vagyok, mert még senki sem ismer gyakorlatilag, és…erőt veszek magamon, gyerünk Dorothy, itt szocializálódnod kéne, ha itt akarsz élni! Na nem muszáj, de lehet, hogy tanácsos, ha akarok embereket tudni magam mellett, ha valaki megint nekem akarna jönni - Hali – állapodok végül meg a lány előtt egy gyors megtorpanás után - Dorothy – mutatkozok be, vagy inkább bököm oda a nevemet, kezet nem nyújtok, mert asszem itt vigyázni kell az ilyenekkel. A végén még egy krokodilmancsot fogsz meg, vagy ilyesmi.

Csendesen hagyom magam mögött a lépcsőfokokat, csak úgy suhannak a lábam alatt, ahogy a képek a fejem mellett. Fürkésző tekintetemmel hamar végigpásztázom a bejárati csarnokot, kutatva az új lány után. Történt ugyanis, hogy tegnap elkapott az egyik tanár, s feladatomnak tűzte ki Dorothy Willow körbevezetését, beilleszkedésének elősegítését. A találkozó itt a bejáratnál lesz elméletileg, legalábbis ezt az információt kaptam, pedig nem ártott volna egy személyleírás, hogy megkönnyítse a hajtóvadászatot. Szórakozottan az órámra pillantok – még van pár perc, így utam a fal melletti kis bordó ülőalkalmatossághoz vezet. Egy fáradt sóhaj kíséretében hamar kényelembe helyezem magam, szinte beleolvadok a szobába, a térben csengő üresség már majdnem ellazít, melyben sokat segít a szoba kisugárzása, a régi korok emlékét idéző festmények, mellszobrok… Bár meg kell vallanom, a mellettem csücsülő darab nem éppen a legesztétikusabb, sőt…
Gondolataim új irányt vesznek, mikor eszembe jut, hogy miért is töltöm itt az időm. Csak remélni tudom, hogy nem egy mogorva egyedet fogok ki magamnak, mert ahhoz a kihíváshoz még korán van. Ez lesz az első „körbevezetésem”, eddig még nem tiszteltek meg a feladattal – nem mintha hiányzott volna, ugyanis nekem is elmondták és megmutatták a dolgokat pár éve mikor ideérkeztem. Nem sok rémlik belőle, de amennyire figyeltem drágalátos kalauzom mondandójára, még jó pár hétig csak találomra mentem ide-oda, hisz a hatalmas kastély ódon falain belül elénk táruló látvány így elsőre azért kirúgja az ember -pardon, mutáns- lába alól a talajt, és inkább szívja be magába a látnivalókat, mintsem hogy figyeljen az őt körbevezető monoton előadására. Mondjuk az is igaz, hogy ma már nincs rám ilyen hatással ez a hely, talán csupán pár évvel ezelőtti énem számára bírt akkora erővel.
Mikor legközelebb az órám felé lestem már idő volt, így egy gyors mozdulattal felpattantam, s a falhoz dőlve vártam az újoncot.