Liliane Fontaine

"Az angyalok erénye, hogy nem hanyatlanak; hibájuk, hogy nem fejlődhetnek. Az ember hibája, hogy hanyatlik, erénye, hogy fejlődhet."

Userinfó: Főkarakter

Név: Liliane Fontaine
Mutáns név: Angyal
Születési dátum: 1969.04.24, ismeretlen helyen.
Besorolás: Diák
Képességek:

Elsődleges képesség: Angyali lélek
Osztályozás: Alfa
Aktiválódás: születésétől
Képesség jelenlegi szintje: Az angyali lélek egy többszörösen összetett képesség, amely különböző képességeket kovácsol egyyé. A mitológiai angyalok erejét jeleníti meg ez a mutáció, hiszen a leánynak gyönyörű hófehér tollas szárnya van, ezen felül fényes aurát áraszt, amely a sötétebb lelkűeket elriasztja, de a komoly erővel rendelkező gonoszokat inkább csak felbosszantja. Érintése csekély mértékű gyógyító erővel bír. Képesség távlatai: A jövőben felmerülhet, hogy a semmiből tűz alapú kézifegyvert idézzen.  

Jellem: A fény gyermeke vagyok, a jóság megtestesítője. A nevelőszülőknél nevelkedett árva, aki maga sem tudja, hogy mennyit ér, mire hivatott. Távol áll tőlem minden negatív érzelem, végtelenül naív vagyok, hisz az összetartásban, még az ellenségemnek is megbocsájtok, megmenteném. Ritkán esek kétségbe, ám ha az megtörténik, akkor az egész világrendem összedőlhet. Nem is sejtem, hogy lépteim sötét hatalmak kisérik, egyenlőre még a távolból segítve, de hosszú távon azért, hogy megszerezzenek maguknak. Szavaim szelídek, nem javítok ki senkit, és nem is török hatalomra. Mindenkit a barátomnak tekintek.

Külső: A mitológia angyalok széspségét és nemességét idéző külső személyiségjegyek alapján tényleg olyan vagyok, mint aki most lépett ki álmaidból. Szőke aranyló tincseim csigákban omlanak a vállamra, áfonyakék szemem pedig ártatlanul nyitott a nagyvilágra, mint aki nincsen tisztában a valódi természetével. Hiába tűnök oly szépnek, nem sugárzom magamból a szexualitást, hiszen nem is tudom, hogy mi az, jellemből fakadóan inkább vagyok ártatlan, mint merész, ami a ruházatot is illeti. Talán sablonosnak hat, de ruházatom általában világos, főképpen a fehér színekből, és árnyalataiból áll. A szárnyaimat igyekszem jó erősen lekötözni amikor nem az iskolában vagyok, ha emberek közé merészkedem, akkor akkor csak a finom fény tűnhet fel nekik, amit talán tudok tompítani. Ha olyanok között vagyok, akiket ismerek, könnyebb ruhában járok, speciális pólót viselek, amelyből már kényelmesebben ki tudnak lógni a szárnyvégek, és szükség esetén ki tudom őket pattintani.   

Előtörténet: Ahogyan felsírtam, már tették is rá anyámra a halálos gázt kibocsájtó maszkot, és vittek ki a műtőből egy másik szobába. Többen álltak körül, vizslató szemei végigmérték törékeny kis szárnyaimat, és elégedetten mormoltak. Én ebből mit sem érzékeltem, csak próbáltam küzdeni a mindent elárasztó fénnyel, meg a mardosó éhséggel, anyám után ordítottam, akihez már soha nem vittek be. Megetettek valami cukros tápszerből, hogy végre megnyugodjak, eközben lemosdattak. Furcsa szemüvegeket viseltek, hogy a belőlem pulzáló vakítással szembe tudnaka nézni, amely csak napokkal később halványult. A magas öltönyös alaknak egy pillanatra megmutattak, ajkai ördögi vigyorba torzultak, ahogyan egy pillantást vetett a műtétet levezénylő orvosra, aztán távozott. Az orvosra már várt egy kövér nő, később együtt mentünk haza hozzájuk, hármasban.

- Mami én miért nem mehetek ki hozzájuk játszani? – Kérdezem sóvárogva, nevelőanyám helytelenítő mormogással rázza meg a fejét, már rengetegszer átbeszéltük ezt. Nem olyan vagyok mint a többiek, nem az a sorsom, hogy olyan legyek, mint bárki más. Azt állítják, kiválasztott vagyok, akinek az a dolga, hogy majd a világ hasznára legyen. Én ezt úgy értelmezem, hogy majd segítenem kell az embereknek. Nem tudhatom, hogy ennek pont az ellenkezője. Egy mutáns szekta foglya vagyok, akik majd fel szándékoznak áldozni, hogy uruk általam legyőzhetletlen legyen, felvértezve a véremmel, minden külső támadás ellen.

A két férfi finom erőszakkal nyomul be a házunkba, a mamimat gyengéden félreállítva, pedig ő már rikácsol, nem hajlandó velük még tárgyalni sem. Távozásra szólítja fel őket, de az alacsonyabb egy mozdulattal elnémítja, nem is moccan utána egy darabig. A magasabb keményen a szemembe néz, leplezetlenül méri végig a szárnyaimat, a szépségemet. Impozáns. Mondja ő. Ismét az alacsonyabb ragadja magához a szót. Nem mondják el a csapdámat, talán túl fiatal vagyok, hogy tudjam, viszont helyettem döntenek. Velük megyek, mert jó dolgom lesz, és végre az lehetek, akinek születtem. Nem ítélnek le, nem kötnek rabságba. A mamim nem ellenkezik. Kábán bólogat, észre sem veszem az örömtől. Gyorsan csomagolok, és már ülök is be az autóba. Alig másfél órával később nevelőszüleim halottak, én mit sem tudok róla. Az öltönyös tombol, először rajtuk vezeti le, nem érdekli a magyarázkodás. Kell az angyala. Visszaszerzi, bármi áron.