Könyvraktár

Még mindig úgy érzem, hogy jogosan haragszom rá. Rám ijesztett és hagyta, hogy azt higgyem képtelen magát meggyógyítani. Ezen azért nem olyan könnyű túllépni. Mégis örömmel ugrok a nyakába és együtt örülünk annak, hogy képes voltam a kést a lexikonba repíteni és nem az Ő valamelyik testrészébe. Hát azt hiszem az, hogy haragszom rá, eltörpül e mellett. Sikerült! És ezt végül is neki köszönhetem.
-Úgy lesz. - Mosolyodom el. Azt hiszem ez a mosoly ma már rajtam lesz. Ennyire már rég örültem valaminek.
Figyelem ahogy meggyógyítja a lexikont és még mindig ámulva nézem végig ezt a folyamatot. Az is lenyűgözött mikor nekem gyógyította meg a lábamon lévő apró sebet, de ahogy egy könyvet is rendbe tud tenni még mindig nagyon érdekes. Főleg az, hogy az így is elég megviselt lexikon teljesen olyan állapotba kerül mintha még csak most jött volna ki a nyomdából.
Hatalmasat nyelek az almás dolog hallatán. Most komolyan nem ütötte be a fejét véletlenül? Egy almát azt hiszem sose találnék el, még ha az orrom előtt lenne akkor sem.
Az meg pláne megrémít, hogy konkrétan a fejére képzeli el az almát. Nekem a gondolattól is gyomorgörcsöm lesz. A lexikon ehhez képest tényleg egy könnyű feladatnak tűnt. Inkább nem fűzök ehhez semmit sem. Mert ha hangot is adnék a véleményemnek aligha tudnám visszafogni magam. Inkább ráhagyom az ötletét hátha elfelejti.
Amikor végre túllépünk az almás dolgon kicsit megkönnyebbülve ülök le vele szemben. Mit is mesélhetnék?
-Hát egy cseppet sem ez a lány voltam a képességem előtt. Egy srác miatt teljesen kifordultam önmagamból, loptam, hazudtam és drogoztam is kis mértékben, az italozást már ki se hagyjam. Borzalmas voltam, mindenkit elüldöztem magam mellől. - Mondom szomorúan, és hát nem vagyok büszke magamra. Nagyon rossz időszakom volt az és nem szeretném ha még egyszer előfordulna.
-Neked nincs kedved mesélni magadról egy kicsit?

Figyelmesen végig hallgatom kicsit fura hasonlatát majd bólintok. Igaza van abban, hogy irányítanom kell, mert a fejemre nőhet akárcsak egy kutya. De arról nem tehetek, hogy féltem őt. Gyógyító, ez már kiderült, bár még mindig kicsit haragszom, ez azért megnyugtat. Legszívesebben mégse repítenék felé egy éles kést. Gyógyítás ide vagy oda én félek.
-Hát én bizony félek Leroy, félek. Ezek szerint a képességemnek jó szimata van. - Ha már ennyire a kutyához hasonlítunk. Most különösen nem akar úgy működni ahogy én azt szeretném. Makacskodik velem én pedig úgy érzem nem vagyok elég erős ahhoz, hogy parancsoljak neki.
Persze szépen leteremtem azért, mert hazudott nekem ami szerinte csupán csak egy füllentés volt. Utána meg mondhatni tökéletes ötletnek tartotta, hogy feldühített. Mert ezzel megbizonyosodott róla, hogy nem a dühöm az amivel irányítani tudok. Most erre mit mondjak?
-Elég lett volna megkérdezned, szerintem magam is tudtam volna felelni, és felesleges lett volna a kísérletezés. - Mondom kicsit csalódottan, nem ezt gondoltam Leroy-ról.
Egyáltalán minek mentem ebbe bele? és ha mégis megölöm, mert hát Ő sem lehet teljesen képben mindennel amit a képessége rejt. Nem szeretném bántani, megkedveltem, bár nem állt szándékomban. Most pedig szinte kiáll elém és követeli, hogy hajítsak felé egy éles kést. Erre igazán nem tudom mit is reagálhatnék.
Figyelmesen meghallgatom azt is, hogy az Ő erejét a szeretet irányítja, ezt nagyon szépnek találom és persze ebből a megközelítésből örülök, hogy az enyémet meg nem a düh.
Talán nehéz elhinni, de engedek Leroy kérésének és újra megpróbálkozom a dologgal. Belőle árad a nyugalom és a bizalom is egyaránt. Ez úgy látszik jó hatással van rám ,mert elég könnyedén felemelkedik a kés majd pillanatok alatt a lexikon közepébe csapódik. lelkesedésemnek nem tudok határokat szabni így a nyakába ugrom az új tanáromnak és szorosan megölelem közben pedig az arcomon virít a levakarhatatlan mosoly.
Megölel Ő is majd kapok egy puszit a homlokomra amitől kicsit elpirulok, de nem feltűnően.
-Igen, ha jól emlékszem én voltam. - Nevetem el magam, de már most nagyon boldog vagyok, magamban ismételgetem azt a bizonyos egyetlen egy szót, "sikerült"!

Arról egyáltalán nem tehetek, hogy féltem az életét. Szerintem bárki a helyemben úgy érezné, hogy erre képtelen. Nem szeretném, ha bármi baja lenne. Könnyeimnek nem tudok rendet szabni és lassan hullani kezdenek. Egy pillanatra meglepődöm, hogy Leroy letörli a könnyeim, de hamar visszazökkenek a jelenbe.
-Néha úgy érzem az erőm uralkodik felettem, hogy én csak egy báb vagyok a számára amiben testet ölthet, félek tőle. - Igen, valójában félek az erőmtől, fogalmam sincs mire lehetek képes vele, ha elszabadul. Kordában tartani nem a legegyszerűbb feladat. Miután elmondja, hogy mégis képes meggyógyítani magát mérges leszek rá és ez az erőmre is jócskán kihat. A kés úgy cikázik a levegőben mint egy dühös méh. Fogalmam sincs hogyan tudnám kordában tartani. A düh sosem jó tanácsadó. Próbálok koncentrálni, hogy ne Leroy szenvedje meg a dolgot.
-Szerinted jó ötlet volt feldühíteni? Mi lett volna ha azonnal beléd eresztem a kést, akaratom ellenére? Leroy, ezt ugye nem gondoltad komolyan? -
Utasításom ellenére mégis ott marad és egyenesen a késbe markol. Picit megrémülök, teljesen megőrült? A kezét elém tartja és a fény felvillanása után nyoma sincs a sebnek. Amit a szeretetről mond nagyon érdekesnek tartom. Van olyan képesség aminek ez lenne az alapköve? Azt hittem nagyrészt csak azért vannak ezek a képességek, hogy pusztítsanak vagy megmutassák, hogy gazdájuk különb a többi embernél. Sose képzeltem volna, hogy a szeretet is mozgathatja. Kicsit megnyugszom mikor azt mondja, hogy szereti az életét. Sokkal jobb tudni, hogy nem fog a késbe rohanni. Egy pillanatra elgondolkodom, azt mondta azokat az embereket könnyebben meggyógyítja akiket szeret...tehát akkor engem is kedvel? Kicsit melegség tölti el a szívem, hogy szereztem egy barátot. Még ha ez a barát szeret hazudozni és kínozni ezzel az egésszel együtt.
Visszaáll a könyvespolc elé és újra kézbe veszi a lexikont. Én pedig csak bólintok a szavaira. A kés szépen felemelkedik és megcélozza a lexikont. Majd egy kisebb utasítással amit csak az erőm érthet elindítom a könyv irányába. Bízok magamban ahogy Leroy is bízik bennem, nem akarok csalódást okozni neki. Hatalmas örömmel szaladok oda hozzá és ölelem meg miután a kés csak a lexikonban okozott kárt, bár a könyv így is leesett a földre a hatalmas ütődéstől.
-Sikerült! Sikerült! - Ölelem magamhoz még szorosabban. El sem hiszem, hogy sikerült. Önkéntelenül is mosolygok.

Én valóban megbízom Angie-ben, és az is, hogy hazudtam neki – amit azért én csak füllentésnek titulálnék – a próba része. Nagyon jól esik, hogy aggódik értem, de látom, ahogy a félelem eluralkodik rajta. A félelem, hogy erejével életeket is ki tud oltani. De az enyémet nem, mert meggyógyítom magam. Látom, ahogy Angie arcán egy-két könnycsepp legurul a félelem miatt. Ekkor odalépek hozzá, letörlöm a könnyet arcáról, és megsimogatom a hátát, így próbálva kicsit megnyugtatni a következő szavakkal:
- Ne aggódj! Nem te vagy az erődért, hanem az erőd van érted! Neked kell kontrolálni ezt az adottságot, és nem fordítva! Próbáld csak meg!
Miután elmondtam ezeket a szavaimat, visszaállok a könyvespolc elé. Látom, ahogy a kés a levegőbe emelkedik, de a lány még mindig remeg, rámosolygok, de ez nem egy gúnyos mosoly, inkább azért, hogy biztassam, hogy tegye meg, sikerülni fog. És akkor jön a kérdés. Füllentettem…na jó hazudtam. Látom ahogy a kés elkezd cikázni a levegőben. Meghallom az utasításokat is, és hogy haragszik rám. De ekkor megint odamegyek Angie-hez –megszegve az utasításokat – és talán elsőre furcsának tűnik amit mondok, de pár pillanat csend után meg is magyarázom:
- Haragudj!...Azért, mert például az én erőm is érzelmek alapján működik. Ezért hoztam elő belőled a félelmet az előbb, most pedig a haragot. De amint látom ez sem az az érzelem, amivel tudod kontrollálni.
Mutatok közben a még mindig cikázó késre, aminek rámarkolok a pengéjére, és piros vér buggyan fel az ujjaimból és a tenyeremből. Leteszem a kést az asztalra, és a kezem, amin még látszik a seb odatartom a lány elé. Amint ránéz, aranyló fény jelenik meg – mint előbb, amikor meggyógyítottam őt is – és a seb beforr és még egy aprócska vérnyom sem marad utána.
- Látod, meg tudom gyógyítani magam. Az én erőm alapja a szeretet. Szeretem az életem, ezért tudom meggyógyítani magam. Nagy kihívás számomra, mikor egy olyan emberen kell segítenem, akiért nem rajongok, de le kell győznöm ezt, és szeretettel kell felé fordulnom.
Mondom végül, és közben lehet, hogy a lánynak „leesik”, hogy az előbb még őt is meggyógyítottam, tehát szeretem. Így tudatosulhat benne, hogy az előbbiekben igazat mondtam, és tényleg csak azért hazudtam neki, mert segíteni akartam. De ekkor újból odaállok a könyvespolc elé, lágy és kedves hangon szólok felé, hangom nyugalmat áraszt magából, hátha ez az az érzés, ami kell az erő használatához, a nyugalom.
- Próbáljuk meg még egyszer!

Sokaknak nem vagyok valami túl közeli ismerőse és még többen nem is szeretnék, hogy az legyek. Jó, a múltkor megbántottam pár embert azzal a dühkitöréssel ami rám jött a gyakorlóteremben. Arról tényleg én tehetek. Mondjuk úgy, hogy nem jól kezelem ha egy 10 éves gyerek csak úgy háromszor a falhoz vág az erejével míg én egy pillanatra se tudtam megközelíteni. Erről ennyit. Kijelentésem miszerint a mutánsok torzszülöttek igazi nagy hírnevet adott nekem. A fél iskola kerül. nem vagyok szimpatikus ezek után. De ennyi baj legyen, attól még megtanulom az erőm használatát, és ez nem a népszerűségen múlik. Leroy a kevesek egyike aki még nem utál szívből és ennek örülök. Amit mond a csalódásról, hogy okozhat nekem csalódást, nem akarom elmondani neki, hogy valószínűleg aki csalódást okoz a másiknak az én leszek. A késes ötletére csak úgy felcsattanok. Megakar halni? Nem bízhat bennem ha én sem bízok magamban. Az, hogy lexikont lapozgatok szinte semmi, de azért ha egy ember élete is össze van kötve a feladattal már más a helyzet.
-De Leroy, én komolyan félek attól, hogy bajod esik, nem akarom, hogy megsérülj. - Gyerekes dolog könnyeket hullatni félelmünkben, de ez most nem érdekel. Túl nehéz és komoly feladatot hárít most rám. És azt végképp nem értem, hogy miért bízik meg bennem ha nem is ismer? Megnyugtat, hogy nem öngyilkos hajlamú, de nevetése olyannak hangzik mintha ezzel engem gúnyolna ki. De szerintem csak túl nagy a nyomás rajtam és ezért hiszem ezt.
-Megnyugtat némiképp, hogy nem akarod szándékosan megöletni magad, de ettől még nem fogok jobban megbízni a képességemben. Láthattad, hogy milyen kis dolog elveszi a kontrollt felette. - Az alakjára tényleg nem panaszkodhat, nem is mondanám azt, hogy vénember, egész jól néz ki és kimondottan nincs kedvem megölni őt. Márpedig vagyok olyan szerencsés, hogy egyenesen fejbe szúrom a pengével. Végre kicsit megnyugszom és a levegőbe emelem a kést, de még mindig remegek a gondolattól, hogy bánthatom.
-Szóval hazudtál nekem? - Ennyit arról, hogy első megítélés pozitív, képes volt becsapni és ezzel rám hozni a frászt. A kés már veszélyesen irányban áll. Most már egy cseppet dühös is vagyok amit a kés ki is mutat ahogy cikázni kezd.
-Megpróbállak kizárni téged. De az a baj, hogy most kicsit haragszom rád és ez kihat az erőmre is. Légyszíves ne mozogj. Koncentrálnom kell. - nagy levegőt veszek és megpróbálom a dühömet kizárni a képességem hatósugarából. nem szabad, hogy az érzéseim irányítsák.

Szerintem van néhány ember, aki elsőre a sátánt nézte ki belőlem, de ezt csak ők tudják. Egy-két emberre gondolok én is, hogy hasonló érzéseket táplál irántam, viszont általában azok iránt én sem táplálok mást. Végülis kellenek az embernek ellenségek is, mert akkor tudja azt, hogy jól teszi amit csinál. A következő kis beszéde a türelmetlenségéről eszembe juttatja saját magam, én sem voltam valami türelmes, de ez is az évek folyamán, ahogy halad a korral, megnő, fejlődik. De az a grimasz…na jó valljuk be megmosolyogtat.  Füleimet simogatja a mondat, amiben arról beszél, hogy kitart a gyakorlásban. Miután a kés koppant az asztalon, látom, hogy Angie-nek nem nagyon tetszik az ötlet, de ő kevesebbet tud, mint én. Ezután pedig kifakad belőle a tiltakozás.
- Legyél bátor, bízz magadban, én is megbízom benned!
Mondom neki, és zárásul rámosolygok. De mire ennek is a végére érek, megint meghallom a lány hangját, aki az öngyilkos hajlamomról beszél, erre egy kicsit nevetve válaszolok. Talán túl nyugodtnak is tűnök ahhoz képest, hogy élő céltáblává tettem magam.
- Örülök, hogy miattam aggódsz, de azt nem kell. Szerinted van bármi okom is arra, hogy megölessem magam? Itt vagyok, fiatal vagyok, előttem az élet, na meg persze azért már van pár év mögöttem is. De talán az alakom miatt sem panaszkodhatom.
Mondom, és elnevetem magam, kicsit talán túl felszabadultan viselkedem, de lehet, hogy valahol mélyen ez vagyok én? Bár szerintem csak a mostani helyzet hozta ki ezt belőlem. Majd látom, ahogy a kés a magasba emelkedik, és a hegyével felém fordul, azért talán sikerül rábeszélnem, hogy tegye meg. És elhangzik még egy kérdés, ami konkrétan a füllentett mondatomra kérdez rá. Látom, ahogy Angie elkezd remegni, és még a szája szélét is harapdálja. Fél. Én pedig nem akarom tovább kínozni, elárulom neki az igazat:
- Nem, nem mondtam komolyan. Képes vagyok magamat meggyógyítani, bár szerintem erre nem lesz szükségem. Csak koncentrálj, zárj ki mindent, csak a könyv és a kés maradjon. Engem ne is láss itt, hidd el menni fog, bízz magadban!
Mondom el az utolsó biztatást, és már tényleg csendben maradok, és várom a kést…

Szavaira csak elnevetem magam. Most erre mit mondjak? Ha mindenkivel olyan tartózkodó lennék és nem bíznék senkiben azt hiszem a végén saját magamban sem bíznék meg. Van igazság abban amit mond, sok esetben nem szabad elsőre megbízni valakiben, de Leroy-ból nem a sátánt nézem ki. Remélem nem tévedek. Erre a gondolatra elmosolyodom.
-Nahát micsoda hibát követtem el, Szabad bízni benned? - Viccelődöm el a dolgot. Nagyon örülök én is, hogy összeismerkedtünk. Leroy nagyon rendes és semmiképp nem az a fajta ember akitől első ránézésre kiráz a hideg. Észre se veszem,d e egyre többet mosolygok a társaságában és a hangulatom is felengedett a búskomorságból. Jó hatással van rám. A gyakorlást elsőre se találom jó ötletnek, de tovább gondolkodva rajta még úgy se. Leroy viszont nagyon elszántnak tűnik és mivel nem akarom megbántani így belemegyek ebbe a gyakorlósdiba. A könyvlapozgatás nem okoz komolyabb erőfeszítést. Azért ezt már többször is csináltam. Viszont attól már jobban tartok, hogy az ötlete nem áll meg ennyinél. Egy pillanatra zökkenek ki csupán és vége is alapozgatásnak. Dühösen csapom össze a lexikont és inkább hasonlítok egy durcás pocokra mint értelmes diáklányra, mindegy.
-Tudom, tudom, de nem vagyok az a türelmes fajta. Szeretek mindenbe belekezdeni,d e ha nem megy egyből akkor képes vagyok hamar feladni. - Mondom egy grimasz kíséretében.
- Hmm, értem. Igyekszem majd nem feladni. - Mondom olyan hangsúllyal amiből hallani, hogy komolyan is gondolom. Majd eltereli a figyelmem az ahogy egy kést tesz az asztalra pontban elém. Nézem a kést majd Őt és várom a választ.
-Miről beszélsz és ami fontosabb mire készülsz? -Nézek rá értetlenül. Cseppet sem tetszik ahogy viselkedik.
-Megőrültél? Erre nem vagyok képes, biztos, hogy eltalállak. Nem, én ezt nem csinálom. - Szögezem le. Most lehet, hogy jó öletnek tartja, de tuti biztos, hogy amint a kés beleáll a térdébe vagy tudom is én hová már nem lesz ilyen lelkes.
-Nagyon nem érdekel a könyv állapota én inkább miattad aggódnék, öngyilkos hajlamú vagy? - Egyszerűen nem vagyok képes koncentrálni mikor félek attól, hogy eltalálom. Végül csak fellebegtetem a kést és irányba állítom.
-Ugye nem mondtam komolyan, hogy nem vagy képes meggyógyítani magad? - Harapom be a szám és a kezem is remegni kezd. Nem akarom megölni, nem akarom megölni...Ez a három szó ismétlődik a fejemben újra és újra.

Lehetséges, hogy idővel beteljesül Angie tanácsa, és megpróbálkozom a tanári pályával, de ez még a jövő zenéje. Mindkettőnk védte a maga igazát, de ez talán még közelebb hozott minket egymáshoz, és erősítette a barátságunk. Kedvességét kezdetben csak egy mosollyal viszonzom, de úgy gondolom, ebben a témában még tovább kellene biztatnom a lányt.
- Nem szabad mindig az első benyomásra alapozni. De azért én örülök neki, hogy az első benyomásod rólam jó volt. Sajnos sok emberben lehet csalódni emiatt. Remélem, hogy én nem fogok sok okot adni a csalódásra.
Mondom a lánynak, és egy kedves és egyben biztató mosolyt küldök felé. Az ismételt kacajának örülök, mert jó társaságban az ember nem érez annyi fájdalmat, mint a magányban. Amint elkezdünk gyakorolni, egy kicsit komolyabbra veszem a figurát. Nézem, ahogy a vaskos lexikon lapjai elkezdenek megmozdulni, és végül átfordulnak egyenként, és így a könyv Angie érintése nélkül lapozódik. De sikerült kizökkentenem ebből az állapotból a motivációval, de valahol mélyen talán ez is volt a célom. A lexikon összecsapására is hasonlóan reagál a poros könyvraktár, ez a hang is bezengi az egész helyet. A „duzzogásra” nem akarok reagálni, de kötelesnek érzem magam, majd miután elmondta, hogy mióta van meg az ereje megszólalok.
- Ne aggódj, gyakorolni kell hozzá, nekem már négy éve megvan a „villámos” erőm. Türelemmel kell gyakorolnod, mert türelem rózsát terem!
Mondom Angie-nek, és közben kezem a mennyezet felé fordítom, és azon megjelenik pár aprócska villám, ami felemelkedik, és egy rózsát formál.
- Nekem is rengeteget kellett gyakorolnom, hogy ilyet tudjak csinálni, vagy hogy egyáltalán tudjam kordában tartani, és ne rázzak meg senkit, ha kezet fogok vele.
Mondom, majd egy pillanatra elgondolkodok, és az övemhez nyúlok. Nálam már majdnem elsődleges szabály, hogy kés nélkül ne menjek sehova, ezért le is veszem övemről az előbb említett kést, és Angie elé teszem az asztalra. Ránézek a lányra, és próbálom szóba önteni a gondolataim.
- Akkor lehet, hogy most jön az, hogy lerombolom az első benyomás látszatát.
Mondom, majd a lexikonos polc elé állok, és leveszek egy könyvet róla, majd a mellkasom elé tartom.
- Akkor vegyük egy kicsit komolyabbra. Ott az a kés, lebegtesd, célozz és találd el a könyvet!
Adom ki az „utasítást”, majd még egy kis mondatot fűzök hozzá, nehogy kifogás lehessen, hogy nem akar rongálni.
- A könyv miatt ne aggódj, úgy ahogy téged meg tudtalak gyógyítani, a könyvet is vissza tudom hozni eredeti állapotába.
Mondom majd még alig, hogy befejeztem, hozzáfűzök még egy kis hazugságot is.
- Ja és magamat nem tudom gyógyítani, úgyhogy igyekezz eltalálni a könyvet! Hajrá!
Most talán egy kicsit merésznek tűnök, de maximálisan megbízom a lányban, és kíváncsi vagyok rá, hogy igaz-e a mondás, hogy teher alatt nő a pálma…

Tanácsot osztogatni nagyon tudok. Mindig tudom, hogy kinek mit kellene csinálni, hogy miben jó vagy éppen miben rossz. De, hogy belőlem mi lesz az még homály. Leroy-ból kinézem a tanárt. Lehet, hogy most nem hisze nekem, de addig nem is fog míg ki nem próbálja. Persze a tanárnak komolynak is kell lennie, de azt mértékkel. Itt egy páran túl reagálnak dolgokat ahelyett, hogy az igazán fontos dolgokkal foglalkoznának. Végül sikerül ejtenünk ezt a témát. Teljesen más véleményen vagyunk. lehet, hogy valahol mind a kettőnknek igaza van.
-Kedves tőled, de azért olyan könnyen nem megy az. Bizonyos emberek jobb hatással vannak rám, például rólad az első benyomásom az volt, hogy rendes vagy, így könnyű volt fél óra alatt összebarátkoznunk. - Mosolyát viszonzom. Nem hazudok tényleg j benyomást nyújtott. Az meg pláne rá segített az ismerkedésre, hogy az Ő könyvében találtam meg a keresett dolgot. De ezeken kívül remek társaság és meg tud nevettetni ami nagy szó. Kacagásom ismét bejárja a raktárt már körülbelül harmadjára. Nos a reflexeim azért nem olyan jók, volt már példa, hogy igencsak fejbe találtam magam egy tárggyal miközben azt hittem teljesen az irányításom alatt van a képességem. Ötletére, hogy gyakoroljunk picit elbizonytalanodom. Átgondolta ezt a dolgot rendesen? Van életbiztosítása? Beteg kártyája?
-Rendben, kezdjünk ezzel. Talán ez még menni fog. - Húzom el a szám, egyáltalán nem vagyok magamban biztos. A lexikon lapjai elkezdenek abba az irányba lapozódni amerre én szeretném, elég könnyen megy, de vajon meddig? Megnevetett ahogy előhozza a motivációt. Talán nem is rossz ötlet, meg lehetne viccelni vele valakit. Majd kipróbálom. Elég egy pillanat amikor éppen nevetek és máris abba marad a mutatvány. Bosszúsan összecsapom a lexikont.
-Látod? Ez nem megy. Egy apró pillanatra nem figyeltem és vége is. - Duzzogok, de azért fél füllel figyelek rá is. Ha arra gondolok mióta van meg a képességem érthető, hogy miért nem vagyok még úrrá rajta.
-Csupán egy éve aktiválódott. De azóta se sikerült annyit csiszolni rajta, hogy megelégedjek vele. - Hát igen, talán ha jobban figyelnék...

Lehet, hogy butaság, de ez az én véleményem, még akkor is, ha Angie butaságnak gondolja. Véleményem szerint azért egy tanárnak kellő időben komolynak is kell lennie, de tényleg akkor igazán jó, hogyha el tudja engedni magát, és felszabadultan tud tanítani és megfelelni a diákok elvárásainak. És akkor megint szóba kerül, hogy engem el tudna képzelni tanárnak, hát már egyre többször hallom ezt a mondatot, ki tudja, egyszer talán még valóra is válik, lehet, hogy még tanítani fogok, de ahhoz előbb „be kell, hogy nőjön a fejem lágya”, avagy legyen elég önbizalmam, ami mint megtudtam Angie-től nincs meg nekem kellő mennyiségben. A bátorító mosolyát meglátva melegség tölti el a szívemet. Na de kapcsoljunk tovább a tanár-témáról az egyedüllét nyomasztó, vagy épp felüdítő témájára.
- Neked is menni fog a beilleszkedés, hiszen én már most megkedveltelek, hiszen még csak alig…- Itt az órámra tekintek. -… fél órája ismerjük egymást. Szerintem Te másokkal is ilyen könnyen összebarátkozol, mint velem. – Mondom, és most én mosolygok bíztatón a lányra. A reflexes mondata utáni felnevetésre a csendes raktár ismét mintha élettel telne meg, hiszen egy ilyen gyönyörű hang betölti a helyiséget. Mikor a kis gyakorlásra igennel válaszol néhány másodpercre elgondolkodom, hogy mi is lenne olyan feladat, ami nem túl nehéz, és talán egy kicsit mókás is.
- Először talán kezdjük egy kis aprósággal, ha már így ki vannak nyitva előttünk ezek a könyvek. Kezd el lapozgatni őket úgy, hogy nem érsz hozzá. És ha nem baj, akkor még nem vonulok fedezékbe. – Mondom, majd az imént használt lexikont egy kicsit közelebb tolom a lányhoz, jelezve felé, hogy azt szeretném, ha azt lapozgatná.
- Gondolj arra, hogy ez milyen hasznos lehet akkor, ha az egyik osztálytársad akarod megviccelni. Csak legyintesz egyet a könyve felé, és az már el is lapozódik. – Mondom a lánynak, miközben használja erejét. Azért egy kérdést is felteszek neki, a kíváncsiság megcsillan szememben, ebből kiderítem azt is, hogy mennyire szabad terhelnem.
– És mióta van meg ez a képességed?

Leroy és Angie

Az, hogy a tanárok esetleg ezzel akarják kihívni a tiszteletet, szerintem buta ötlet. Pontosan ezzel taszítják el maguktól a diákokat. Egy sokkal könnyebb tanár aki képes hülyéskedni a diákokkal, előbb jut egyről a kettőre mint a fordítottja. Leroy-nak igaza van, az a tanár aki jól tanít az eleve megkapja a kellő tiszteletet amire szüksége van.
-Előrébb lennének a tanárok, ha például nem állandóan a komolyság lenne az első számú szabályuk. Téged pont eltudnálak képzeli egy ilyen szerepben. Könnyeden csevegsz egy diákkal aki látszólag belefullad a könyvekbe. Egy olyan tanárral nem találom a közös hangot aki csak ledarálja az anyagot és ennyi, a kommunikációs töltetük szinte semmi. - Fejtem ki kicsit már túl izgalomba jőve. Eddig nem igen beszélgettem ezekről a dolgokról senkivel. A szobatársaimmal inkább a vásárlásról vagy a fiúkról beszélgetünk. Ott nem kerül szóba a tanítás vagy a tanítás képtelenség. Mondjuk Logan órái még jók is, azokat szoktam szeretni, de a többi csapnivaló, legalább is számomra.
-Szerintem csak nincs elég önbizalmad. Szerintem jó tanár válna belőled, még ha nem is most, de később biztosan. - Egy bátorít mosolyt eresztek meg felé. Az, hogy én egy pocsék diák vagyok az nem jelenti azt, hogy Ő meg pocsék tanár lenne. Szóba kerül a magány mint állandó társ. A fél év egyedül töltött idő nem olyan sok, de azért már a végére az ember vágyik valamilyen féle társaságra.
-Azért jó, hogy végül beleszoktál ebben az élettérbe. Nem hiszem, hogy nekem olyan könnyű lenne. Majd megpróbálkozom vele. - Beilleszkedés olyan a számomra mint a kutya macska barátság. Előfordulhat, de nem gyakori. Képességemre terelődik a szó. Nem szívesen vallom be, hogy nem vagyok éppen az ura. Jobban örülnék neki, ha már tudnám kezelni mester fokon. Elmehetnék innen és élhetném a saját életem.
-Hát a reflexeim mindig jók voltak. - Nevetek fel. Hát igen, ha már nem megy a tárgyak mozgatása akkor legalább ne csapjam fejbe magam valami súlyos dologgal. Majd az Ő képessége is előtérbe kerül. A kis villámok teljesen elvonják a figyelmem. Az én képességem ehhez képest egy nagy bohócság. Majd megkeresek egy eléggé közeli sebet majd amikor megbizonyosodom, hogy nem fog fájni hagyom, hogy megmutassa mire képes. Egy kisebb fény izzik fel a seb körül a tenyere alatt. Olyan érzés mintha megsimogatnák a lábam, kellemes és egyáltalán nem fáj. A seb ami még nem rég itt virított lábamon mostanra köddé vált.
-Egyáltalán nem fájt. - Mosolygok rá. Ez már aztán képesség. Kérdésére elgondolkodom majd bólintok.
-Rendben, ha tisztes távolságban helyezkedsz el, hogy ne verjelek fejbe semmivel akkor benne vagyok. - Attól mert gyógyító még megsérülhet és én nem szeretném ha bárki akár egy picit is megsérülne a bénázásom miatt.

Látszik is Angie-n, hogy nem annyira kedveli az ilyen munkát. Bujkálni a régi, nagy és poros könyvek között nem egy leányálom, de hát ezen is túl kell esni mindenkinek, én magam is túlestem rajt. Amit a tanárokról mondott valóban lehet igaz is, majd ehhez hozzá is fűzök még egy gondolatot.
- Lehet, hogy ezzel akarták, akarják a tiszteletet megszerezni maguknak, bár ezt nem tudhatjuk. Egy jó tanárnak nem kell ilyen „eszközökhöz” folyamodnia.
Mondom el véleményem a vezetéknéven szólításról. A nehéz kérdésemre meglepő választ kapok, legalábbis a vége meglep. Pont olyan mint én? Saját magam nem tartanám jó tanárnak, bár ki tudja, lehet, hogy belejönnék. De azért természetesen megköszönöm a lánynak.
- Köszönöm, hogy megosztottad velem ezt, bár én a szöges ellentettjét gondolom magamról.
Na jó, mégis elmondtam neki, hogy nem tartom magam jó tanárnak, de talán ennek így is kellett lennie. Az egyedüllétem idejére irányuló kérdésre egy bólintással válaszolok, bizony fél év, nem olyan rövid idő, de az is elmúlt. Figyelemmel hallgatom végig amit a lány mond, majd miután végzett mondandójával, tovább bontogatom a múltamat.
- Emlékszem, négy évvel ezelőtt én is így voltam. Nem akartam itt maradni, de aztán megszoktam és hála az alapítóknak most is otthonom lehet az iskola.
Mondom ki az igazságot múltamról, ami nem is volt olyan egyszerű, hiszen nem mehettem volna haza, mert megöltem egy embert, igaz, hogy az az ember egy rabló volt és még gyilkos is. De ezt majd talán máskor… Mikor elmondta, hogy ez csak egy sikeres próbálkozás volt, és ha nem figyel, akkor a fején koppan a lexikon, megmosolygom, majd hozzáfűzöm:
- Nem hiszem, vagy Te olyan ügyes, hogyha már a lebegtetés nem meg, legalább elugrasz alóla.
Mondom mindezt egy mosoly kíséretében, és közben lágyan megfogom a vállát. Majd miután a kis villám elillant a semmibe, és a lány csodálkozása is elmúlt, és válaszolt a kérdésemre, észre is veszem a kis heget a lábán, majd kezemet nyújtom felé. Mikor már csak néhány centiméter van a kezem és a lábán lévő seb körül, lehunyom a szemem és a kezem alatt egy aranyszínű fény jelenik meg, a lány sebe pedig kezd beforrni, és végül minden jel nélkül eltűnik, mintha ott sem lett volna. Angie közben úgy érezhetett, mintha valaki lágyan simogatná a lábát. Ezután kinyitom szemeim, és visszaülök eredeti pozíciómba, majd rámosolygok a lányra és megszólalok:
- Na fájt? – Kérdezem egy még nagyobb vigyorral az arcomon. – Ez lenne az a bizonyos második képességem, ami igazából az első, hiszen már születésem óta megvan. – Mondom neki, majd eszembe jut egy remek ötlet, bár lehet, hogy Angie-nek nem fog annyira tetszeni.
- Esetleg nincs kedved egy kicsit gyakorolni az erőd használatát? Ha gondolod, akkor segítek is.
Mondom neki biztatón.

Nem tehetek arról, hogy látszik rajtam mennyire untat ez a kutató munka. Már a raktár se egy leányálom, de ha eddig nem volt porallergiám most már van. Ezek a könyvek régen voltak utoljára kezek között. A porból ami rajta volt legalább két homokóra is kijött volna. Majd egyre halkuló kacaja után magam is kipróbálom milyen a hangom ha visszaverődik. Végig nevetek ahogy egyik sarokból hallom a hangom majd a másikból, végül a fülemnél hallom a kacajom végét.
-Sose szerettem ha a tanárok a vezeték nevemen szólítottak, mintha különbség lenne köztünk, de ne is hallgass rám, butaságokat beszélek. - Zavaromban elmosolyodom majd következő kérdésére egy picit elgondolkodom. Milyen számomra egy jó tanár? Hát ez egy picit nehéz, nem tudom hogyan is fogalmazhatnám meg.
-Szerintem egy jó tanár...nos vidám és nem követi folyton a szabályokat, képes alkalmazkodni. Mondjuk olyan mint te. Egy ilyen tanár nem lenne rossz. - Mondom kis mosoly kíséretében. Ha ilyen lenne minden tanár akkor nem kellene itt ülnöm és a könyvet bújni. Aztán előkerül az a téma amit általában kerülök, az egyedüllét. Hát vannak pillanatok mikor határozottan nem jó dolog, de a többségében szeretem ha egyedül tudok lenni csak a gondolataim körében.
-Fél év egyedül? Hát nem tudom, hogy erre vágynék-e, de nem kizárt. Valahogy nem tudok itt olyan könnyed és felengedett lenni mint otthon. Kicsit feszengek ebben a csoportban. Pedig hát mindenki hozzám hasonló, nem kellene így éreznem. - győzködése ellenére se érzem úgy mintha nekem ezzel jobb lenen itt. Biztos vagyok benne ha elzárkózhatnék egy kicsit egyedül biztos jobb lenne. De Ő tapasztalatból beszél, lehet igaza van.
-Ez a lexikon csak egy apró kis próbálkozás volt ami véletlenül sikerült. Meglehet ha picit elkalandozom fejen talál ez a mázsás könyvecske. - Nevetek fel. Bizony volt már ilyen. Eltaláltam magam egy könyvel vagy egy ceruzával. Nevetségesen hangzik, de akkor fájt.
-Bele se merek gondolni, hogy mire lehetek képes. Kicsit megijeszt a képességem, talán fura ez,d e olykor félek attól mire leszek képes később. És hogy egyáltalán képes leszek.e kordában tartani. - Rengeteg alkalommal eszembe jutott már ez. Izgalmas, de félelmetes is egyben. Ámulva nézem a piciny villámokat a keze körül. Ténylegesen érdekesebb annál amit én tudok. Mondjuk nem kizárt, hogy ha ez lenne a képességem akkor az áramütés is napi rutin volna. Erre megborzongtam. Kérdésére eszembe jut as múltkori akcióm által szerzett heg.
-Hát van egy apró heg a lábamon, még nem gyógyult meg. Fájni fog? - teszem fel a kérdést. nem szeretem a fájdalmat.

Valóban egy kicsit komédiás amit művel azzal a lexikonnal, de hát a legtöbben szerintem így bánnak itt az ilyen könyvekkel. Majd miután kacajom elhalkult, a lány is kipróbálta az ilyen csendes helyek áldott vagy éppen átkozott hangjait. Ez attól függ, hogy ki mit akar csinálni, tanulni, avagy jól érezni magát, még ilyen helyeken is. Végighallgatom mit mond a tanársággal kapcsolatban és közben azt is megtudtam, hogy hogyan szólíthatom.
-Whitmore kisasszony, akarom mondani Angie. Igazad van az valóban olyan középkori, de valamiért a tanárok ezt szeretik, bár nem tudom miért, és hogy mi ebben a jó. De ha már így a tanár-témánál vagyunk, akkor felteszem neked is a kérdést, hogy milyen egy jó tanár?
Miközben beszélek néha még a fülembe cseng a lány kacaja, amit az előbb szélnek eresztett itt a könyvraktár vízhangos falai közt. Közben Angie tovább folytatja a mondandóját, javarészt az egyedüllétről, amit magam is tapasztaltam az elmúl fél évben. De az ember sajnos olyan, hogy mikor társaság van, akkor azt nem szereti, mikor egyedül van, akkor pedig gyűlöli az egyedüllétet. És akkor felhangzik egy újabb kérdés, amire csak bólintok egyet, négy év ugyan nem olyan rövid idő, de azért nem is hosszú.
-Az egyedüllét sem jobb, ezt hidd el nekem, mert a közelmúltban fél évet egyedül töltöttem, és vágytam a társaságra, pedig azért mentem el, mert túl nagy volt nekem a tömeg itt. De az ember csak akkor értékeli azt amije volt, amikor elveszíti azt.
Mondom, próbálva egy kicsit jobb belátásra bírni a lányt, akin látszik, hogy szeretne egy kicsit kiszakadni a tömegből. Majd szóba kerül az is, ami miatt nem szakadhat ki ebből a közegből, a képessége.
-Valójában azért jöttem ide, mert láttam ahogy ez a fránya lexikon lerepült a polcról. – Mutatok közben az asztalon heverő könyvre. – Ne aggódj, meg fogod tanulni kezelni, csak koncentrálj és zárj ki minden zavaró tényezőt, csak Te legyél és a tárgy vagy lény, amit mozgatni akarsz. Akkoriban én is azért kerültem ide, mert a második képességem nem nagyon akart szót fogadni nekem.
Mondom és közben tenyeremet felfelé fordítom, majd egy aprócska kis villám kezd el cikázni az ujjaim közt, kerülgeti őket, mintha egy szlalom pályán menne végig. Majd egyszer csak elillan a semmibe. Miután ezt a kis bemutatót befejeztem – megválaszolva ezzel a lány előzőleg feltett kérdését is, bár nem teljesen – rámosolyogtam Angie-re, majd egy kérdést indítottam meg felé.
-Van esetleg valamilyen sérülésed most, akár egy aprócska seb, vagy egy horzsolás, karcolás? Kellene, hogy demonstrálni tudjam a legnagyobb erősségem.
Mondom és mosolygok a lányra.

Muszáj nekem is nevetnem saját magamon. Az a kínszenvedés ahogy arrébb lapozok már-már komédiás.
-Költői vagy bármilyen attól függ. Nem tehetek róla, hogy nem ez a lexikon lapozgatás életem álma. Megcsinálom, mert meg kell és ezzel azt hiszem ki is merítettem a dolgot. - Csak mosolygok. Felkacag és ezt a hangot visszaverik a falak és a csendet azonnal megtöri. Mintha egy visszhang barlangban volnánk. Hirtelen kipróbálom én is és megmosolyogtat ahogy a hangom körbe járja a könyvespolcokat majd mintha a fülembe nevettek volna ott ért véget a hangom. Közben fél szemmel nézem a könyvét amiben megtalálom a megoldást és hálás pillantást vetek felé mikor odafordítja a könyvet, hogy jobban lássam.
-Pedig nem lehet olyan nehéz tanárnak lenni. Nos nekem jobban tetszik, hogy Angela-nak szólítasz. A Whitmore kisasszony megszólítás annyira rideg, mintha a középkort idéznénk vagy nem tudom. - Nos ez kicsit furán jött ki, de mindegy. - Amúgy nyugodtan szólíthatsz Angie-nek is. Azt jobban szeretem. - Mondom miközben kimásolom a keresett dolgot majd becsapom a lexikont aminek hangja szintén visszaverődik a falakról. Ilyen pillanatokban nagyon szívesen lennék inkább tanár vagy X-men, esetleg normális ember. Ez a hely rémesen ijesztő, a csendet mindig megtöri egy nyikorgás vagy törés hangja és közben nem történik semmi. Ha tehetném többet ide se néznék. De nem tehetem, mert tanulnom kell. Csak nagyot sóhajtok.
-Hozzászoktam ahhoz, hogy általában egyedül vagyok, de itt ugye ez megoldhatatlan. Hiányzik az otthoni környezetem, nem vagyok az a nagy barátkozós típus. Persze szeretem a szobatársaim, de olykor kicsit rossz, hogy nem otthon vagyok, meg persze a biztonság érzetem is elveszett valahol. - Mondom szinte monoton hangon. A szüleim borzalmasan hiányoznak, mindig is Ők voltak nekem a biztos pont és most teljesen egyedül vagyok. Ezt a helyzetet nehéz megszokni, de persze idővel ez biztosan más lesz ahogy Leroy mondja.
-4 éve? hát ez jócskán több mint az én pár hetem. Ha tehetném akkor elmennék kicsit, hogy egyedül lehessek vagy hasonlók, de nekem itt a helyem. - Hát láthatja rólam, hogy ez nem teljesen van a kedvemre. Néha börtönnek érzem a sulit néha meg valami otthonfélének, a kettő nagyon hamar gabalyodik egybe.
-Gondolom láttad a lexikonos dolgot...nos nem tudom irányítani a képességem. Olyan mintha Ő akarna engem irányítani. Néha sikerül fölé kerekednem mint a könyv esetében is, de amúgy egyszerűen képtelen vagyok irányítani. - Vonom meg a vállam, már hozzá szoktam ahhoz, hogy meg kell küzdenem az irányításért.
-És a te képességed miben valósul meg? - Kérdezem kíváncsisággal a hangomban.

Nos igen, talán a gépies mozdulatok azok, amiket megmosolygok, vagy talán az mintha saját magam látnám a helyében pár évvel korábban? Még magam sem tudom. Mikor a lány felteszi a kérdést, csak mosolygok, majd pár másodperccel később megszólalok:
-Ugye ez csak költői kérdés volt?
Mondom, majd elkacagom magam, ami egy ilyen kihalt helyen elég nagy vízhangot ver. A kacajom süvít keresztül a könyvespolcok között, majd visszatér az ülőhelyünkhöz. Ebből csak egyetlen gondolatomat szűröm le, azt, hogy talán egy kicsit halkabbnak kellene lennem. Amikor kiderül, hogy abban a könyvben van benne az a szó, amit a lány keres, akkor azonnal megfordítom a könyvet, könnyebbé téve így az olvasást Angela számára. És elhangzik pár kérdés is, amire szinte azonnal válaszolok is.
-Igen, diákkoromban, ami ha úgy vesszük, nem is volt olyan régen. A tanítástól isten mentsen. Nem lennék jó tanár, x-menként vagyok itt. Amúgy meg ha tanár lennék, valószínű, hogy Whitmore kisasszonynak szólítanálak.
Mondom el, bár az utolsóelőtti mondatom talán fölösleges is lett volna, hiszen ha nem tanár vagyok, akkor mi más lehetnék, ha nem x-men? Az utolsót pedig már csak a vicc kedvéért tettem oda. Tovább futnak gondolataim, és felidéződik bennem az elmúlt pár év, mikor nekem is órákra kellett készülnöm, és itt a sötétben voltam még éjszakánként is. És mikor megkergetett a gondnok, szép emlékek… Gondolatmenetem közben választ kapok a feltett kérdésre. A „hoppánál” mosolygok, mert megint az jut eszembe, hogy én sem akartam maradni, de ezt talán jobb lenne, ha elmondanám Angela-nak is, hátha így kicsit „beljebb kerül”, hogy nem csak ő szokja meg ezt nehezen.
-Ezzel én is így voltam, nem is emlékszem pontosan, hogy hány hónapig kellett Charles-nak beszélni a fejemmel, hogy itt biztonságban vagyok. Majd megszokod Te is. És mi az amivel esetleg otthonosabbá tehetnénk a helyet számodra?
Kérdezem meg, és hallom is a következő kérdést, ami ismerősen cseng, hiszen pár perce még én mondtam ki ezeket a szavakat.
-Kis kihagyásokkal négy éve. Néha el kellett mennem egy kicsit, hogy egyedül legyek, magányban. De jó újra itt lenni és ilyen kedves tanulókat megismerni.
Mondom, majd egyet kacsintok a lány felé, jelezve, hogy rá is gondolok a kedves tanulók alatt. Majd ismét hallatom hangom, egy kérdés erejéig.
-Láttam, hogy a te különlegességed a telekinézis. És mennyire tudod kezelni ezt a különlegességed?

Talán túlságosan is gépiesek a mozdulataim mert megpillantom a mosolyát majd meg is szólal. Nem tehetek róla, ha egyszerűen nem köt le amit csinálok. Ráadásul már régóta bosszant, hogy nem jutok eredményhez.
-Ennyire látszik, hogy élvezem amit csinálok? - Most rajtam a sor, hogy mosolyogjak. Ugyan kit is akartam becsapni azzal, hogy én vagyok a lexikonok mestere? Azt se tudom hol keressem azt az istenverte szót. Ráadásul már összefolynak a szemem előtt a betűk annyit olvastam ebben a halovány fényben. Itt az alagsorban nincs természetes fény csak a halovány lámpa kicsiny világa. Újabbat lapozok, de lassan felfogom adni. Míg olvasó társam belemerülten issza a szavakat a könyvéből fél szemmel Őt figyelem. A szívsebészettel kapcsolatban olvas, talán orvos vagy valami gyógyító? Kezd a kíváncsiságom ismét előtörni és ilyenkor általában nem tudom fékezni a nyelvem, de szerencsére előbb Ő szólal meg így nem hagy időt kérdezni. Már éppen válaszolnék és megkérném, hogyha tud valamit mondja el, de hirtelen megpillantom amit keresek méghozzá az Ő könyvében. Szinte felkiáltok örömömben. Eleve rossz helyen keresgéltem.
-Hát úgy látszik már segítettél is. A könyvedben benne van amit kerestem. - Nevetem el magam. Ezt a véletlent. Kicsit megnyugodtam, hogy már nem kell napokra idezárnom magam és kutatni a több száz könyv között mire ráakadok arra ami meglehetősen bosszant.
-Mikor diák voltál? Tehát tanár vagy? Vagy X-men? - Hát előbb is leeshetett volna, hogy nem diák, de nem nagyon foglalkoztam ezzel. Nos ez a hely tényleg annyira elhagyatott, hogy itt biztos képes az ember gondolkodni és tanulni. Mondjuk nekem olyan érzésem van ettől a helytől mintha a falak egyre közelebb jönnének. Nem jó itt egyedül lenni.
-Csak néhány hete. De nem mondhatnám, hogy otthon érzem magam. Hoppá. Nem így kellett volna mondanom, úgy értem, hogy egyszerűen nem vagyok hozzá szokva ehhez a környezethez. Hiányzik a régi életem. De gondolom majd megszokom. - Vonom meg a vállam. Ha más képes volt hozzá szokni akkor én miért ne lennék?
-És te mióta vagy itt?

Kicsit belemerülök abba a mozdulatsorba, hogy a lány megpróbál úgy tenni, mintha komoly munkát folytatna. A csukódó és nyíló könyvek, emlékeket ébresztenek bennem. Elmosolyodom, és halkan megszólalok, hiszen könyvtárban vagyunk.
-Nagyon élethűen adod a komoly munkát.
Mondom a lánynak. Eddig én sem sok embert láttam errefelé, a lexikonok nem sokaknak a kedvenc könyvei. Egy bólintással jelzem, hogy megjegyeztem a nevét. Majd szépen kinyitom a könyvet, amit hoztam, és elkezdem olvasni a szívsebészetről szóló részt. Gyerekkoromban mindig arról álmodtam, hogy orvos leszek, de gyanús lett volna, ha a halálos vírusokat is meggyógyítom, hála mutációmnak, így ezzel a lendülettel hanyagoltam is az orvosi pályát. Majd kaptam a kérdésemre egy választ, amire persze felemeltem tekintetem a könyv lapjai közül. A válasz után ismét visszabújtam a lapok közé, majd mikor befejeztem a bekezdést, ismét a lány felé fordultam és kedves hangon szóltam hozzá:
-Ugyan, nem fárasztasz, nyugodtan elmondhatod, hátha tudok segíteni. Néhány éve még én is ebben a cipőben jártam.
Mondataim után megint elmerülök a szívsebészet rejtelmeiben. Majd egy kérdést hallok meg a legújabb ismerősömtől, Angela-tól. Erre a kérdésre nem nehéz válaszolni, de mégis megfontoltan válaszolok.
-Hát a két lábam volt az a szél. De amúgy diákkoromban is ez volt a legelhagyatottabb hely a könyvraktárban, ha tanulni akartam, akkor ide jöttem.
Mondom neki, remélem kielégítve ezzel a válasszal a kérdését, és én is felteszek egy válaszra váró kérdést.
-Te mióta vagy itt a suliban?
Teszem fel már szinte védjegyemmé vált kérdésemet.

Szinte teljesen eluralkodik rajtam az öröm, hogy kivételesen képes voltam egy dologra koncentrálni. Fellapozom a vékonyka lexikont, de sajna eredményt itt sem találok. Kicsit bosszúsan, talán erősebben a kelleténél becsapom a könyvet majd arrébb helyezem. Visszatérek a vastagabb jóval részletesebb példányra. Lassan lapozgatok és mindent elolvasok amit benne találok csak, hogy nehogy elhaladjak véletlenül pont amellett amit keresek. Majd picit megriadok ahogy valaki megszólal mellettem. Itt nem igen látni embereket, mert hát senkit se nagyon érdekel a tanulás, hogy ide járjanak kutató munkát végezni.
-Nos legalább is megpróbálok úgy tenni. - Mosolygok rá. Amint látom, hogy lehelyezi a könyvét az asztalkára és kihúzza a széket rögtön tudom, hogy ez nem csak egy röpke beszélgetés volt. És milyen igazam is volt, mert szinte azonnal megkérdi helyet foglalhat-e.
-Természetesen szabad. Angela Whitmore. - Fogadom el a felém nyújtott kezet. Hát úgy tűnik mégse teljesen kihalt a könyvraktár ezen része. Érhetnek még meglepetések. Otthon van egy saját könyvgyűjteményem ami mostanra már biztosan úgy fest mint itt a lexikonok tömege. Oh, de jó lett volna ha azokat is magammal hozhattam volna, de valószínű, hogy akkor most nem férnénk el a szobában, mert nem kevés könyv gyűlt össze az évek alatt.
-Hát éppenséggel elakadtam, de nem akarlak ezzel fárasztani, csak az egyik tananyaghoz kell gyűjtenem információkat, viszont úgy nem megy ha valamit nem értek, hát erre keresek most megoldást. - Mosolygok miközben újra visszatérek a könyvhöz ami mostanra már a legnagyobb ellenségemmé nőtte magát. Undorodva lapozok egy újabbat majd mélyedek bele a poros és enyhe állott gyümölcs (?) szagú lapokba. Újabb és újabb olyan szavak jönnek elő amikről még életemben nem hallottam. Ezeket valaha használták vagy használják még most is? Te jó isten. Csak a fejemet csóválom majd újdonsült olvasó társamra pillantok.
-És téged mi szél hozott erre az elhagyatott helyre? - Kicsit sem túlzás az elhagyott hely kifejezés, mert itt már talán egy éve nem töröltek port. Fura, hogy mind a ketten most jöttünk rá arra, hogy a suli ezen része is létezik. Vicces.

Angela és Leroy

Ennek a napnak e délutánján nem tudok mást tenni, csak lemenni a könyvraktárba. Régen jártam itt, már melegség tölti el a szívem, mikor nagynehezen idetalálok. Nyílik az ajtó és belépek rajt. Mindig ámulattal tölt el az itt megtalálható rengeteg könyv. Most is csodálkozva nézek a plafonig érő könyvespolcra. Lépteimet lelassítom, és elindulok a sorok közt. Céltalanul jöttem ide, gondoltam szerzek valami olvasnivalót. Ahogy ballagok elhaladok a régi folyóiratok mellett, egy-kettőbe belepillantok, hátha találok valami érdekeset. Semmi, semmi olyan téma ami érdekelne. Haladok tovább, és elérek a tudományos könyvekhez. Ott jobban széttekintek, ezek már egy kicsit jobban érdekelnek. A polc tetején látok egy orvostudományos könyvet, amit eddig még nem forgattam kezeimben. Elmegyek a gurulós létráért, és odahúzom, majd felmászok rá és leveszem a könyvet.
~A lexikonok körül úgysem szoktak lenni, bár itt szinte nincs senki, úgyhogy oda megyek.~
Beszélem meg magammal és már indulok is a sor végére, és megindulok a gondolt hely felé. Ahogy közeledek, hallok egy kacajt, de nem törődöm vele. Amint odaérek, látom, hogy egy könyv lebeg le a polcról. Meglátom azt is, akinek ilyen sürgősen szüksége volt erre a könyvre.

-Látom komoly munkát folytatsz.

Mondom neki és egy mosollyal kísérem mondatomat. Majd kihúzom az asztalnál levő másik széket is, lerakom a könyvet – amit magammal hoztam – az asztalra, és mielőtt leülök, elhangzik egy kérdés is:

-Ugye szabad leülnöm ide? Leroy Jethro Gibbs.

Kérdezem, és mutatkozok be röviden, kezemet nyújtva a lány felé. Én is kíváncsian várom, hogy őt hogy hívják. Majd ha pozitív válasz hangzik el a kérdésemre le is ülök.

-Esetleg segíthetek valamit a komoly munkádban?

Kérdezem meg barátságosan, és magam elé veszem a könyvet, majd belelapozok, megnézem, hogy megfelelő lesz-e arra, hogy elolvassam.

Leroy és Angela

A mai nap során már másodjára keresem fel ezeket e polcokat. Először azért jöttem, hogy valami tananyag félének utána nézzek, természetesen nem akadtam a keresett dologra, mert elvesztem a könyvek rengetegében. Na meg találtam egy könyvet ami érdekesebbnek tűnt mint ami után olyan bőszen kutattam. Most meg újra itt vagyok. Rájöttem, hogy attól mert első ránézésre nem akadtam a kutatásom eredményére, nem azt jelenti, hogy másodjára sem fog sikerülni. Bármennyire is jó volt az a könyv amit elvittem, nem tudta kiverni a fejemből kudarcomat. Most is itt vagyok és megpróbálok a lexikonban a sorok között olvasni. Egyiket a másik után helyezem vissza a polcra majd nagyokat sóhajtok csalódottságomban. Egyre haladok abba az irányba ahol vastagabb és sokkal bonyolultabb szótárak, lexikonok helyezkednek el. A vaskos porréteget elnézve már jó ideje nem nyúlt hozzájuk senki. Én se jókedvemben emelgetem ezeket a mázsás irományokat. Megfogom a hozzám legközelebb eső könyvet majd kihúzom a helyéről és leteszem a kis asztal tetejére. Remélem nem fog összetörni a súly alatt. Nevetem el magam hirtelen az abszurd gondolatomtól. Odahúzok egy széket majd kényelembe helyezem magam. Mint egy rituálé alkalmával én is előkészülök az olvasásra és természetesen a kutatásra. Karórámon az idő fél kettőt mutat. Ismét a lexikonra pillantok és magamban már jó három órával előre számítva foglaltnak mondom magam. Apám mindig azt mondja, hogy könnyen ráakadhatunk arra amit keresünk, ha tudjuk, hogy hol keressük. Ami engem érdekel az minden bizonnyal valamelyik lexikonban hever. A kérdés, hogy melyikben? Azt se tudom, hogy egy elég részletes lexikonra lenne-e szükségem vagy éppen elég egy igen egyszerű is ami nem minden egyes szóról ad információt. A könyvet lapozgatva hamar rájövök, hogy sokkal jobban járnék azzal, ha egy másikat is idehelyeznék az asztalra, hogy ne kelljen állandóan mászkálnom. De mivel elég magasan volt ez a lexikon is így nem is veszem a fáradságot az újabb mászással. Erősen koncentrálok egy jóval vékonyabb példányra majd örömmel konstatálom, hogy kimozdul a helyéről majd szépen a kezemben landol. Mióta itt vagyok rengeteget fejlődtem. A rengeteget arra értem, hogy a tollon kívül már kicsit nehezebb dolgok is elmozdulnak a helyükről, természetesen nem mindig sikeresen oda kerülnek ahová szeretném. Nem vagyok képes egy dologra koncentrálni. Valahogy mindig bekúszik a fejembe egy újabb kis gondolatfoszlány ami megzavarja az egész koncentrációt és ilyenkor az eredmény a nagy semmi. Próbálok összpontosítani, de nehezen megy. Mondjuk már is itt a példa, ahelyett, hogy keresném kitartóan annak a szónak a jelentését most is máson jár az agyam. Talán ez lehetett az oka annak, hogy olykor az egész tanítási időben nem emlékeztem semmire, vagy lehet csak bealudtam? A kettő végül is ugyanazt eredményezte, semmi sem maradt meg a fejemben aminek kellett volna.