Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Nem akarok sznobként viselkedni, de így is határozottan úgy érzem sokkal kellemesebb lenne már eleve úgy indítani, hogy kicsit elhessegetem a füstöt az orrom elől, na meg persze az egész garázst is át kellene szellőztetni. Lehetséges, hogy ő könnyen és gyorsan regenerálódik, de mindenki más nem, mint például én sem, tehát... Áh nem a szivarba nem kötök bele, pedig nagyon ott van a nyelvem hegyén a dolog, de végül nem teszem meg... még. Erősen reménykedem benne, hogy a kocsit már nem szándékozik majd telefüstölni, vagy hogy nem kell e miatt lehúzott ablakokkal vezetnem, mert akkor a jelenleg kiengedett hajammal tele menne minden létező testnyílásom, persze ami nyaktól felfelé leledzik. Baromi frusztráló lenne és netalántán még, ha nem dobná ki magától az első felszólításra, valami keményebbre ragadtatnám el magamat, amivel rávegyem, hogy az én akaratom érvényesüljön. - Lehet, hogy még akkor is beelőztelek volna, ha akarlak. - oh az ilyen apró kis odaszúrás nem sokat számít nekem. Azért lássuk be mégis csak ilyen külsővel születtem és amíg nem kerültem Charles mellé nem volt épp kellemes és békés életem. Elégszer kaptam meg, hogy milyen szörnyeteg vagyok és láttam én már furcsa pillantásokat itt az iskolában is, arról nem is beszélve, amikor Hank nyíltan kijelentette szinte, hogy igen a választott alakom szebb, mint az aki igazából vagyok... remek érzés! - Szóval a taktikus hozzáállásról nincsen fogalmad? A kellemes külső... egy mosoly netán megnyerővé teheti a pocsék tényeket is. - lesajnáló pillantással rázom meg a fejemet, csak aztán indulok el célirányosan a kezemben a kulccsal a már kiválasztott kocsi felé. Biztos voltam benne, hogy nem fogja értékelni, ha én vezetek, de érdekel? Oh hát naná, hogy nem! Az enyém a kormány, mert nem akarok unatkozni mellette és nézni a tájat, az sosem kötött le. Persze sejtem én, hogy nem venne vissza a tempóból, de épp eléggé ismerem ahhoz a stílusát, hogy azt is tudjam nem valami kiszámítható, sőt... határozottan veszélyesen létezik, én pedig nem gyógyulok meg mondjuk abból, ha eltrafál minket egy kamion. - Azt ugye el akarok dobni mielőtt elindulunk? - a kezem már az indítókulcson, ami már a helyén pihen, de az jól látszik, hogy nem igazán akarom elfordítani, amíg nem fejezi be a kocsi telefüstölését. Szépen oldalra döntött fejjel villantok rá még egy egészen bájos mosolyt is, amit még akár kérésnek is értelmezhetne, ha a hangom nem lenne sokkal inkább számon kérő, sem mint kedves. - De ne aggódj, nem szeretek lassan kocsikázni. - teszem még hozzá, csak hogy attól tényleg ne féljen, hogy lassan megyünk majd. Attól jobban félhet, hogy ha durva menetszélben áll neki szivarozni, akkor egy "véletlen" fékezésnél úgy lefejeli a műszerfalat, hogy csipesszel kell kiszedegetni majd a szivar darabjait az arcszőrzetéből. - Végül is csak ennyi számít, de talán még a nevét megjegyezted. A "Hé te ott!" nem lesz a legjobb nyitás. - vágok vissza, de persze még nem indulok. Jelentőségteljesen pillantok a szivarra, amíg el nem tűnik a kocsiból. Nem az enyém a járgány, nem erről van szó, de az orromat zavarja a szag és nem akarom azt sem, hogy totál megteljen a kocsi vele, hogy aztán amíg oda nem érünk addig szagolhassam.
Ez az egész már eleve nagyszerűen indul. Nem elég, hogy egy olyan feladatot kapok, amihez más esetben semmi közöm nem szokott lenni, de ráadásul egy valószínűleg összezavarodott taknyost kell megtalálnunk, aki azt se tudja, mi történik épp vele, nemhogy azt, hogyan uralja az erejét, és aztán arra a bizonyos képzeletbeli tortára még persze jön hab, ami nem maradhat el soha, ez pedig jelen esetben az, hogy ezen a fantasztikus napon még egy koloncot is kapok a nyakamba. Ráadásul amellett, hogy a gyomrom nehezen veszi be, a küldetés és az útitárs gondolatát egyaránt, még várakozhatok is az illetőre, míg méltóztatok lelibbenni a garázsba. Higgadtan támaszkodva várakozok, s ugyan a birtokon tiltva van a dohányzás, nem most tervezem elkezdeni tartani magamat a szabályokhoz. Különben is, ha már ilyen megpróbáltatások várnak ma, egy szivart legalább megérdemlek, ha az iskola területén vagyunk, ha nem. Bár, az ösztöneim azt súgják, ez az út mindkét fél számára hosszú lesz, ezért remélem, nincs ellenére a gyorshajtás, mert nem akarok még tájat is nézegetni közben. Minél hamarabb végzünk, annál előbb szabadulunk és annál jobb, mindkettőnknek. Végül a királylány leereszkedik a garázsba, és már az első mondatával sikeresen felhúzza az idegeimet. De csak veszek egy mély levegőt. Elvégre.. minek idegeskedni, nem igaz? Előttünk még az egész út, lesz rá lehetőség bőven. - Hogy én mit csináltam? - húzom fel azért ingerülten szemöldököme. - Ha nem ismerném a képességed, azt mondanám, ki is sminkeltél előtte. - gyorsan végig pillantok rajta ezután, majd hűvös hangon szólalok meg: - Csinos. De segíteni kell a kölykön, nem pedig elbűvölni. - még egy slukk a szivarból. Legalább ez valamelyet nyugtató hatással van rám, de nem áltatom magam, ez az út még így is baromi hosszú lesz. Aztán persze jön a következő sokk, mert abból úgyis kevés volt mára: ő akar vezetni. Ez most komoly? - Biztos vagy ebben? - nézek előbb rá, majd az autóra. Nem tudom, mi a furcsább, hogy ő akar vezetni, vagy a gondolat, hogy egyáltalán tud vezetni. Mindazonáltal, mielőtt válaszolhatna, azért hozzáteszem: - A sétatempót hanyagold! - ezzel részemről lezártnak tekintem a dolgot, ha az a vágya, hogy vezessen, hát legyen, csak még ma érjünk oda, ha lehet tömegkarambol nélkül. Kérdésére bólintok, majd a szivarból újabbat szívva válaszolok, miután beszálltam a kocsiba. - Ijedt gyerek, pusztító képesség és a cím. Ez minden, ami érdekelt. - hangom most is hűvös, tárgyilagos. Elvégre, nem érzelegni vagyunk itt. De van egy olyan baljós érzésem, hogy királylánynak nem fog tetszeni a válasz. - Elindulunk végre? - ha így haladunk, előbb lesz tüdőrákom, minthogy végezzünk.
Őszintén szólva sokkal jobban szeretem, ha az események zajlanak és nem pedig csak úgy megy az ember felett az idő és nem tehet semmit sem, vagyis a mutáns felett... oly mindegy. Örülök tehát a feladatnak, legalább valamit csinálhatok megint. Az már nehezebb ügy, hogy kivel kell társulnom. Nem értem még mindig, hogyan juthatott ilyesmi Charles eszébe. Logan... kezelhetetlen, majdnem annyira, mint mostanában én, de hogy mennyire lenne képes ismeretlen mutánsokat meggyőzni arról, hogy békével jöttünk... Kb. olyan, mint amikor a Terminátor mosolyogni gyakorol, szerintem senki sem venné be, ha megpróbálna kedves és jóindulatú lenni. Már csak a hangszíne is olyan, amilyen, az alapján bármit is mond nem fogok jó néven venni, ha pedig még direkt bántó, vagy cinikus is, na akkor a végén úgy a földbe döngöli a mutánst, akit keresünk, hogy győzzük összeszedni a darabkáit és elhitetni vele, hogy itt a birtokon majd jó dolga lesz. Agyrém! Sok választásom viszont nincs, ha Charles ezt találta ki, akkor őt kell elviselnem és neki is engem és nem kéne kicsinálni egymást, amíg elérjük a célt. Kérdés, hogy sikerül-e. Könnyed, ruganyos léptekkel haladok végig a folyosón, amíg el nem érem a célt, azaz a garázst. Szívesen mennék motorral, gyors és könnyű, de nem hiszem, hogy okos ötlet két külön járgánnyal menni, és hogy nem pattanok fel mögé az holt biztos. Igazából akár még Hank is elvihetett volna minket, letesz a város közelében és akkor nem kell annyit kocsikázni, de a jó ég tudja talán pont nem ért rá, de ez az opció nem merült fel. Egyszerű hétköznapi ruhába öltöztem, farmer, kényelmes csizma, őszi kabát... azaz inkább úgy mondanám, hogy ez látszik rajtam, hiszen ez is csak a látszat, egyébként nem öltöztem túl, ha átváltoznék a normál alakomba, akkor nem lenne rajtam más csak a bőr, ami az enyém, ami engem jelképez... a kékség. De úgy nem mehetek emberek közé tisztában vagyok vele és egy új mutánsra sem biztos, hogy jó hatással lenne a külsőm elsőre. Nem lep meg, hogy amint belépek azonnal a megjegyzését kapom a nyakamba. Élmény lesz ez a kis kocsikázás! - Úgy érted, amíg tollászkodtál? Alig értél ide előbb, mint én, és még nem jár a motor sem, választottál már kocsit egyáltalán? - költői a kérdés, ugyanis ezzel a mozdulattal meg is csörgetem a kezemben lévő kulcsot, csak hogy tisztában legyen vele, ha ő nem, hát én már megtettem, sőt már jártam a garázsban előtte, csak nem akartam, hogy úgy tűnjön olyan régóta rá várok. Pár lépés után már a kocsinál vagyok és naná, hogy a vezető üléshez szándékosom beszállni, végül is nálam van a kulcs, előjogot élvezek arra, hogy én vezessek nem igaz? Ha csak nem akadályoz meg, vagy vágja már most be a durcát, akkor gondolkodás nélkül be is szállok. - Megkaptál minden infót az ügyről, meg a... kölyökről? - igazából azt hiszem számára mindenki kölyöknek minősül, aki csak egy kicsit is fiatalabb. Nem csoda, annyit tudok Loganről, hogy már nem épp annyi amennyinek látszik. Persze ezt Ericről is tudom, csak a pontos életkorával nem vagyok tisztában, de hosszú út áll előttünk, Rye nincs közel, simán van rá esély, hogy leszek olyan pofátlan, hogy lazán rákérdezek szólítsam-e nagyapónak.
Nem fordul elő valami sűrű, hogy a Professzor magához hívat. Egy pillanatra olyan érzésem támad, mintha én is egy lennék a kölykök közül, és valami ostoba csíny miatt kell az igazgatói szobához mennem. Pedig ezúttal nem szivaroztam a veszélyteremben, így tényleg nem tudom mire vélni a dolgot, azonban a magyarázatot követően hamar világossá válik minden. Cerebro, egy újabb mutáns, nem éppen társaságkedvelő, és nem marad sokáig egy helyen. Miért is kellek én ehhez? Ez a kérdés fogalmazódik meg bennem, azonban a professzor arcán mosoly jelenik meg, még mielőtt feltehettem volna a kérdést. Vajon az agyturkász képesség tette vagy csupán ennyire kiült volna a kételkedés az arcomra? Erre a kérdésre viszont már nem várok választ, az már azonban sokkal jobban érdekel, hogy miért engem bíz meg ezzel a feladattal. Válasz gyanánt viszont csak annyit kapok, hogy nagyon is bízik a képességeimben, mire én csak egy beletörődő fintort vágok. Szerintem mindketten tudjuk, hogy azért lenne nálam erre jóval alkalmasabb személy is a tanári karban. Ott van például Bestia vagy valamelyik az X-Menek közül, aki jobban szótért az ilyen menekülőfélben lévő esetekkel. Én nem épp a türelmemről vagyok híres. Viszont, mintha ez a gondolatmenet is tisztán kihallatszódna belőlem, mert mikor megfordulok, hogy elhagyjam a szobát, még hozzáteszi: kapok magam mellé egy úti társat is. Mély levegőt veszek, még mielőtt felmenne a pumpa, és lassan fújom ki. Nagyszerű. Szűröm ki a fogaim között visszanézve a professzorra, aztán magára hagyom. Bár fogadni mernék rá, hogy ott láttam egy mosolyt bujkálni az arcán. Utam ezután a garázsba vezet, legalább minél előbb elindulunk, annál előbb túlesünk rajta. Idelent, miközben várakozok, viszont már rágyújtok. Az én függőségemmel minimum egy tüdőrákot jósolna az ember... még jó, hogy engem nem fenyeget az ilyesmi. Mikor közeledő lépteket hallok, oda se nézek, csak megvárom, hogy a kopogás elég közeli legyen, jelezve, hogy az illető elérte a garázst. Ekkor, még mindig oda se pillantva, csak odaszúrom neki: - Ennyi idő alatt a kölyök valószínűleg megint továbbállt. - szokásos, hűvös hangomon jelentem ki, újabb slukkot szívva a tüdőmbe. A szivart a számban tartva megigazítom a dzsekimet, majd megindulok az egyik autó felé. Hacsak nem motorral akar persze menni, azt viszont ne dédelgesse a fejében, hogy ő vezet.
- Úgy nem is tudom, hogy lehettünk volna. Ők már nagykorúak, biztosan van egy halom tapasztalat a hátuk mögött, mi pedig nem viccből mentünk volna, elvesztettünk valaki fontosat, de... nincs hozzá elég lelkierőnk hogy csak úgy csettintésre haptákba álljunk. – Felelem, ő tényleg ki van fakadva, én már túl vagyok a dolgon, pedig én voltam az, aki szembeszált Kátyával. Talán itt és most jól jön Alice tanítása, van, amikor nem szabad engedni az érzelmeknek. Jobb lett volna, ha ez akkor is eszembe jut, amikor Kátya azt mondta, hogy ne picsogjunk. Azt hiszem, hogy csak le akartam rázni magamról a keménységét, amely rosszul sült el, aztán már egymást hergeltük, még ha talán neki kellett volna a bölcsebbnek lennie. Ami történt, megtörtént. - Megpróbáljuk Scarlett, aztán akár még juthatunk is valamire. Hiú ábránd, de miért is ne? – Felsegítem, és elindulunk a kocsimhoz, az a lényeg, hogy összekapjuk magunkat, meglegyen a szükséges lelki támogatás, és legalább egy valaki legyen velünk, akivel mondjuk tudunk beszélgetni, sztorizgatni a párunkról. Mintha ez holmi pár csere lenne, csak nem a szó szerinti értelemben. Vajon Liam és Nique beszélgetnek rólunk? Megpróbálnak összetartani? Ismerik egyátalán egymást? Tökéletesen meglepődve kapom el a visszadobott kulcsot, aztán elmosolyodom, nem kérdezek vissza cinikus megjegyzéssel. Általánosságnak vettem, hogy szinte mindenki tud már vezetni ebben a korban, de a szinte az nem fed le tényleg mindenkit. Bólintok, és rávillogok a kocsira, amely visszajelez, én beszállok, előrébbgurulok, hogy a leányzó is be tudjon szállni. - Ne haragudj, figyelmetlen voltam. – Ha már bent van, akkor lassú tempóban indulok neki, hogy el tudjuk hagyni a birtokot, és rátérünk az autóútra. A szélesebb, négy sávos autópályákra most nincsen szükség, viszonylag közel van a birtokhoz a kikötő, szűk fél óra alatt le fogunk érni, még az előtt hajóra fogunk tudni szállni, hogy a nap delelőre hágna az égen. - Sok időnk lesz együtt, unaloműzésként elmeséled, hogyan találkoztatok? Csak ha nem túl bensőséges. – Kérdezek oldalra, végülis egy cipőben járunk, ha visszakérdez, nem fogok titkolózni.
♪ Did you hear the rain? ♪ Nem számít, ha igaza van valakinek, ha azt úgy közli, ahogy, mert az egyszerűen bántó és megalázó volt, amit ők csináltak, mintha csak a földön fekvőbe rúgnánk még egyet, hogy talán a számodra legfontosabb személyek épp a haláltusájukat vívják, de ne nyafogj, mert semmi értelme, mentsd meg őket, ha tudod, aztán kész. Hát nekem ez nem megy! Elveszítettem mindent, ami fontos volt egyik pillanatról a másikra, még hozzá tíz évesen, nem volt utána évekig szó szerint semmim sem, ezek után most végre van, vannak barátaim, akiknek fontos vagyok, akik nekem fontosak, megtaláltam a húgomat, aki bár láthatóan ki nem állhat, de legalább az esély meg van rá, hogy ez változhat még, ha vele lehetek, és a legfontosabb, itt van Liam, akit szeretek, imádok és képtelen lennék már nélküle létezni. Egyszerűen nem bírnám ki, ha baja esne, ha nem láthatnám többé, ha nem hallanám a szavait, nem érezném az illatát, az érintését a bőrömön. Abban én komolyan belepusztulnék és egyszerűen nem lenne fair az élettől, hogy ilyet tegyen velem annyi minden után, amit eddig sikerült kibírnom. Nem tettem semmi rosszat, amiért ez járna nekem. Meg... meg fogom találni, valahogy muszáj, mert... mert muszáj és kész! - De én képtelen vagyok erős lenni ezek után, nem úgy, ahogy ők várták, csak... csak mintha semmi gond sem lenne. - nem az nem megy, főleg nem egyik pillanatról a másikra. Így is úgy gondolom, hogy többet tettem, mint amit lehetett, így is épp eléggé próbáltam már tartani magamat, ennél jobban egyszerűen képtelen lettem volna rá. Nem tudok csak úgy nem gondolni arra, ami történt, főleg hogy még csak nem is biztos, hogy a kutatás bármit is elér, és nem csak vaktában próbálkozunk, míg ők szenvednek, az egyszerűen kizárt. Szipogok még pár utolsót, aztán átveszem végül tőle a zsepit, ha kapok még, mert tény, ami tény, kell is. - Igen, megyünk akkor nélkülük, mert én... én tényleg tenni akarok valamit, de így nem ment volna. - megrázom még a fejem, aztán végül csak rászánom magam, hogy feltápászkodjak a földről. Tényleg tenni akarok valamit, minden áron, akkor is, ha bajom esik, de tényleg nem bírnám ki, ha csak ülnék, és nem kapnánk hírt. Biztos vagyok benne, hogy a végén belezakkannék az egészbe. Persze attól még esélyes, hogy a sikertelenségnél ki fogok borulni, de Seb legalább nem rúg seggbe miatta, hanem megpróbál segíteni, vagy én neki. Remélem... van még nála egy százas csomag zsepi, legalább. Amikor felém repül a slusszkulcs majdnem elkapni se sikerül, de aztán végül az utolsó pillanatban kapcsolok és nem talál fejbe, meg semmi, bár kissé ügyetlenül sikerül elkapni végül. Ellenben ezzel a mozdulattal vissza is passzolom. Még mindig nagyobb az esélye, hogy egy hajót kormányozzak, az azért csak egyszerűbb, mint egy autót. - Én nem igazán tudok vezetni. - bököm ki azért, mert hát ez nem logikus, korban már tehetném, de amúgy még életemben nem ültem volán mögött, tényleg soha. Szóval ha a kikötőt akarja elérni, akkor biza oda neki kell menni, én maximum tudok navigálni, ha nem tudja pontosan fejből az utat.
Valahol igaza volt a tanári-xmen kettősnek, csak a stílus volt valójában bicskanyitogató, még ha fordítva is sült el. Megtörtént, elmúlt. Mindenki fel van zaklatva, ami érthető is, mi sem úgy kezeltük, ahogy kellett volna, ők is lehettek volna elnézőbbek. Felsóhajtok, ami nem megy, azt minek erőltessük? Itt van egy lány, aki teljesen ki van borulva lelkileg. Nique is mindig azt mondogatta, hogy vele éljek, ne érte, hát a saját lábamra sem ártana állnom, elfogadni, hogy most nincs itt. Dolgozhatok azon, hogy visszahozzam, de talán most az a feladatom, hogy Scarlett lelkét ápolhassam. Vagy mindketten egymásét. Megint úgy találok rá, mint a társalgóban, a földön ücsörögve, sírva. Nem kéne ebből már rendszert is csinálni, a végén még Liam úgy kapja vissza a kis szerelmét, hogy annak elfogytak a könnyei. Könnyen viccelődöm ezzel, hiszen én magam sem tudtam visszafojtani őket. Férfiasság ide vagy oda, alig ismertem még meg őt, máris elvesztem. Soha! - Nézd az ő szemszögükből. Két diákot láttak, akik mennének, aztán már azt az akadályt sem vettük, hogy legyünk erősek. – Vonom meg a vállamat, nekem kellett volna magabiztosabban lenyelni a békát, hátha ez átragadt volna Scarlett-re is. A büszkeség, az egó, de nem tudtam elviselni, hogy Nique hiánya után még úgy kezelik a dolgot, hogy ne is zuhanjunk össze. - Az ő világukban talán a természetes, hogy keménységgel oldalanak meg mindent. Te és én nem ilyenek vagyunk. Nem mindenki egyforma. Megyünk nélkülük. – Zsepit már adtam neki a társalgóban, de ha kell, van még nálam, én teljesen betáraztam. Nem érzem magam kevésbé férfiasnak mert fel tudom vállalni az érzéseimet. Talán jobb lenne, ha zordan összeszorítottam volna a fogam? Tudom, hogy túlságosan megélek mindent, csak a végletekben tudok hinni. Ez van. - Ez a beszéd Scarlett. Nem veszítsünk semmit, ha ott leszünk, talán véletlenül is felbukkanhatnak. A hajót most már nem mondom le. – Előhalászom a slusszkulcsomat, és odadobom a lánynak, hogy kapcsolja ki a Porsche riasztóját, hiszen ha én fogok vezetni a nyílt vizen, addig nem ártana agyban kikapcsolnom, mert nem akarom, hogy szétrobbanjon a fejem. Az államokban aki elmúlt tizenhét, szinte magától értetődik, hogy tud kocsit vezetni, sokkal könnyebb jogsit szerezni, mint Európában. Nekem pedig nincsenek olyan egosta gondolataim, hogy Hercegnőt csak én vezethetem, Nique-nek is átengedtem volna. Ha a lány beindítja, és kigurul vele, bepakolom a kaját a csomagtartóba, aztán bepattanok mellé. - A Sunset rakparthoz menj. – Hátradőlök, és élvezem a tájat.
♪ Broken strings ♪ Én tényleg szeretnék tenni valamit, de nem így, nem ilyen áron, nem úgy, hogy az amúgy is fájó lelkemet csak még jobban szorongatják. Képtelen vagyok másra, mint hogy folyton ő járjon az eszemben, vajon tudja? Érzi, hogy folyton rá gondolok, hogy aggódom? Annyira félek, hogy azt hiszi direkt nem mentem vele és ez így még sokkal rosszabb. Remélem, hogy tisztában van vele, hogy okom volt rá, hogy nem én akartam, hogy egyedül menjen el erre az útra, hiszen olyan sokat beszéltünk róla, annyiszor került már szóba, hogy nem lehet, hogy azt higgye egyszerűen nem akartam menni és hogy véletlenül is ne szóltam volna neki róla. Én... én akartam, de nem engedték, mert nem volt rá idő, mert úgy volt, hogy csupán egy hét, egy fájó hét, de aztán majd megmagyarázhatom neki, mihelyst visszaért, és az a hát már rég kitolódott és nem tudhatjuk, hogy mikor telik le végre. Nem tudhatjuk, hogy mikor lesz itt végre megint velem, hogy egyáltalán lesz-e, hogy nincs-e valami baja, hogy nem sérült-e meg... Olyan sok minden van, ami miatt félek, aggódok... rettegek és e mellé nagyon nem jött jól ez a fajta hozzáállás és vita, ami abban a kocsiban zajlott, de attól még nem akarok csak a hátsómon ülni, attól még... valamit tennem kell! Amikor megjön Sebastian a kérdésére csak egy fájdalmas mosolyszerűség jelenik meg az arcomon, de egy pillanat múlva meg is remeg a szám széle. Ennyi sikerült, az istennek se akar abbamaradni a sírás, pedig én nagyon küzdök érte, hogy sikerüljön. Aztán csak megrázom a fejem és megpróbálok feltápászkodni. Kellene, mert attól semmi sem lesz jobb, ha itt ülök a földön igaz? - Nem ez... ezt így nem lehet. Nem értem, hogy miért voltak velünk ilyenek, mintha... mintha totál érzéketlen lett volna mindkettő. - én tényleg nem értem. Nem arról van szó pedig, hogy túl érzékeny lennék, de eltűnt életem szerelme, eltűnt a húgom, akit csak most találtam meg kilenc év után, eltűnt a szobatársam és még egy csomó ember, hát nincs jogom kiborulni e miatt, komolyan nincs? És tényleg nem érzem, hogy Sebastian hibája lenne, hiszen ő is totál ki van és nem hiszem, hogy ennyire lenézőnek kell lenni a másikkal csak azért, mert fiatalabb, vagy mert kissé - nagyon - össze van zuhanva. A szavaira végképp rászánom magam, hogy felálljak. Rémes, hogy még mindig azt a nyamvadt térképet szorongatom igaz? Mintha érne valamit... bármit, pedig bőven esélyes, hogy nem. - Jó! Menjünk, keressük meg őket, vagy... próbáljuk meg. Én sem bírom ezt, egyszerűen... őrjítő a várakozás, miközben ők talán valahol szenvednek. - megrázom a fejem, hogy próbáljam a rossz gondolatokat kiűzni. Hát nem mondom, hogy könnyen megy, sőt igazából egyáltalán nem, de mégis mit tehetnék? Folyton mindenféle rémképek tolakodnak be, és nem tudom őket kizárni, pedig nagyon igyekszem. Az biztos, hogy ha nyílik a kocsi ajtaja bepattanok. Tényleg mindegy mit, csak tegyük!
A nem kicsiny kajás zsákot a vállamra csapom, és szaladok Scarlett után. Az én hibám az egész. Valóban diákok vagyunk, nem kellett volna tanártól segítséget kérnem, akkor még jó ötletnek tűnt. Nem kívántam belemenni veszekedésbe, hiszen egyértelmű, hogy Kátya érző szívű nő, biztosan ő is ki van borulva, ezért reagált így, vagy lehet, hogy csak beleképzelem mindezt. Valamiért eredetileg rá gondoltam, hogy összetarthatunk, de nem akarom kockáztatni Liam angyalkáját azért, mert a sajátom érdekében mindent lenyelek. Még mindig piros kissé a szemem, hiszen mielőtt a társalgóba értem volna, még el kellett fojtanom a könnyeim, Scarlett még annyira sem erős, mint én, ezért is volt mellbevágó a Kátya indítása. Felsóhajtok, mindegy, akkor nem megyünk tömegével. Nem hiszem, hogy egyátalán mi megtalálhatjuk őket, de miért is ne adnánk ennek minimális esélyt? A lány nagyon elszaladt, én még elköszöntem, így most nekem kell erőltetett menetre kapcsolnom, hogy megtaláljam. Valahol a garázsok környékén érem utól, nem is baj, hogy erre jött vissza, a tervem is itt valósulhat majd meg. Zihálok párat, ahogyan a térdemre támaszkodok, közben próbálom kinyögni. - Nyulak voltak az őseid között... ? – Kapkodom a levegőt mosolyogva, hiszen igazán nincsen vele semmi gondom. Felemelkedem végül, amikor már kifújtam magam, és nehezemre esik megszólalni. Én hoztam ebbe a helyzetbe, pedig nagyon akartam, hogy sikerüljön. Talán nem eléggé, hogy a keménység már szavak formájában is az utamba álljon. Hát ez van, nem vagyok annyira erős, hogy a közös együttműködésért kiálljak, vagy behódoljak. A célomat azonban nem adtam fel, még ha lényegesen csökkentek is az esélyeink, - Azt hiszem az én hibám. Bólogatnom kellett volna nekik egy szó nélkül, vagy eleve nem hívni Kátyát. Bocsáss meg. – Hajtom le a fejem, el tudom ismerni, ha hibázok, valahol tényleg olyan, mintha őt is cserben hagytam volna, és Nique-t is, pedig Scar futott el. A probléma gyökere bennem keresendő. - Ha még van kedved velem jönni, menjünk el ketten. A vízre. Ha nem is találjuk meg őket, hátha... valahogy mégis hallanak minket, vagy nem tudom. Nem tudnék most egyedül lenni, várni. – Nyújtom a kezemet, hogy felsegítsem, a másikban pedig megjelenik a kocsikulcs. Nem adtam még el a Porschét, mellyel szemben a drágámnak ellenérzései voltak, ám most jó szolgálatot tehet.
♪ Nothing else matters ♪ Nem így kellett volna ennek lennie... nem így. Nem tudom, hogy miért viselkedtek így velünk, hogy miért nem lehetett egy kicsit megértőbbnek lenni, hiszen... hiszen totálisan ki vagyok és ez miért olyan furcsa? Tenni akarok, persze, szeretnék, de nem így, nem úgy, hogy lekezelnek és majdhogynem beállítanak valami nyomorultnak, aki csak nyafog, és szerintük egy teljesen indokolatlan. Nem az, mert... mert tényleg rémes ez az egész. Mi van, ha bajuk esik, amíg mi keressük őket? Ha elfogy az étel, vagy a víz, vagy nem is valami fix helyen vannak, csak vergődnek a tengeren és ott a sok cápa és... túlságosan sok rossz lehetőség van, túlságosan sok a kiborító verzió és én ezt képtelen vagyok elviselni, vagy rendesen kezelni, egyszerűen nem megy, hiába igyekeztem. Nem kell, hogy e mellé még a képességemet is degradálják, nem kell, hogy még azért is leszúrjanak, mert nem vagyok elég elszánt. Én... én az vagyok, de nem ismernek, fogalmuk sincs, hogy milyen életem volt, milyen volt az a kilenc év és most igenis sajnáltathatom magam egy kicsit, ha végre kaptam valami jót és azt is pár hét múlva elveszítem és még csak nem is mehettem arra a hülye útra, mert félő volt, hogy esetleg túl kockázatos számomra. Próbálom lenyelni a könnyeimet, de nem nagyon megy, bár legalább annyit elérek, hogy mire Sebastian utolér, már nem rázkódik a vállam, nem zokogok, csak a szimpla sírás marad meg, amit valamelyest legalább igyekszem visszafogni, legalábbis fokozatosan csendesíteni. Akkor pillantok csak fel, amikor aztán betoppan utánam nem sokkal ő is. Nem jutottam messze tudom, pedig akartam, de nem vittek túlságosan sokáig a lábaim, ez van... Tényleg tenni akarok valamit, de attól még nem tudom, hogy mit. Én nem vagyok vezető típus, én nem vagyok... valami jó az ilyesmiben, azt is konkrétan évekig terveztem, hogyan szökjek meg úgy, hogy az tényleg sikerüljön, de most nincs idő hosszú tervezésre. Kérdőn pillantok fel Sebastianra, miközben egyszerűen csak a fal mellett ülök a földön, eddig sikerült elvergődni, mint már mondtam, eddig bírták a térdeim. Úgy fest, hogy ő sem maradt, pedig nagyon határozottnak tűnt és egyáltalán nem volt kötelező utánam jönnie, hiszen velük biztosan többre menne nem? - Most... most mi lesz? - bököm ki aztán bizonytalanul, próbálva lenyelni a tokomat fojtogató gombócot. Nem mondom, hogy könnyen megy, sőt... nagyon nem.
Nem fogom sietettni, sőt, igazából nem is látom értelmét, hogy pár finom érintésen túl is mutassam, hogy többet érzek iránta, mint a barátság, vagy a szimpátia, hiszen az időnk nagyon is véges együtt. Annak pedig nincsen túl sok logikai alapja, hogy miután nagy nehezen túl lesz az előző srácon, még a halálom is őt terhelje. Valamiért azt az egy eseményt jó előre látom, méghozzá igen világosan, ami számomra azt sugalja, hogy az utolsó nagy látomásomról van szó. Addig lehet még pár kellemes hónapunk együtt, ha ő is így akarja, és élvezi a velem töltött időt. - Mással közel sem szoktam ennyit beszélgetni. – Felejtem rajta a mosolyomat, talán egy pár pillanatnál tovább is habozok, mielőtt becsuknám azt ajtót, amin át beült az automba. Kicsit maga alatt van, de egészen ügyesen alkalmazkodik a felmerülő helyzethez, igazi túlélő, aki képes lesz erőt meríteni mindig a pozitív dolgokból. Megkerülöm a kocsit, és miután bepattantam, indítok, és máris az úton vagyunk. - Az egész lényed vonzott, érdekes volt. Szeretnék a barátod lenni, csak éppen borzasztó nehéz, ha ilyen szép vagy. Közhely, nemigaz? – Vonom meg a vállamat, és miután automata sebváltóról van szó, a jobb kezemre nincs szükségem, ezért amikor hozzámér, jólesően meg tudok borzongani, de mégiscsak folytatnom kell. – Nem akarlak zavarba hozni Amy. Tudom, hogy fontos volt ő a számodra, én nem akarok a helyébe lépni. Nekem elég, ha láthatlak, ha melletted állhatok. És nem akarom, hogy kellemetlenül érezd magad, hogy vissza akarj fordulni, csak mert nem tudod kezelni, hogy tetszel. – Hát kimondtam, ami eddig is nyilvánvaló volt, most már kicsit vissza kéne vennem, hogy legyen lehetősége emészteni a dolgot. Ő még egy fiatal lány, előtte az élet, én amúgy is túl komor vagyok a stílusához. Ha véletlenül túl is élném a dolgot, milyen biztonságot nyújtanék neki azzal hogy a sötétben élek, démonok ellen küzdök? Ő egy gyönyörű fekete angyal, még a képessége ellenére is a fényben a helye, nem mellettem. Ahogy rá nézek, csak csókolnám az ajkát, magamhoz szorítanám a derekát, simítanám a selymes combját. Magamnak is nehéz megmagyaráznom, hogy nem csupán a testi vágyról szól a dolog. Ha az lenne, akkor már korábban félrelöktem volna Jeremyt, el sem jutottak volna odáig. Nem, egyértelműen szeretem főleg a lelkét, amelynek kivetülése egy a csodaszép, szinte irodalmi művekben megéneklendő alak. A gesztusait, a mozdulatait, a pillantását. A telefonon végül sikerül megállapodásra jutnom a régi cimborámmal, és oldalt pillantva finoman elmosolyodom, remélem tudok némi meglepetést szerezni Amynek. Leteszem a készüléket, aztán figyelem csak a kérdését. - Igen, itt, ne aggódj. Kigondoltam. – A zavarán nem nevetek, igazából nem is válaszolok, hadd jőjjön rá saját magától, hogy nem az a tipus vagyok, aki bármikor is kellemetlen helyzetbe hozná őt. Kiszállok, és megteszem a biztonsági intézkedéseket, a végső odaszúráson csak fejet hajtok, sosem tenném. Ezt bizonyítandó még az autónak is hátat fordítok, ahogyan a vizet figyelem. Annyira kényelmetlen azért ne lehet, hiszen sportautóról van szó, hátsó ülések nincsenek, az elsőket pedig hátra tudja dönteni a helykihasználás érdekében. Türelmesen várok, addig az emberem is befut, már látom a közeledő alakját. Hallom a mocorgást a Diablo-ból, felnyitom az ajtót, ha megkaptam Amytől a jelet, és kisegítem az aszfaltra, amely szerencsére még nem forró, így nem kell egyedül kikászálódnia. Megcsodálom az alakját a most már kevesebb ruhában. - Semmi baj nem lesz Amy, bízz bennem. – A fickó aki érkezik, persze sokkal jobb képűbb nálam, igazi szörfbajnok, mellette még mutáns is. Nem tesz megjegyzéseket, csak kezet nyújt először a lánynak, majd nekem. - Nick Sanders, szia. Embernek álcázzunk, ugye? – Lép Amy elé, megérinti a vállát, aztán jelzi, hogy ennyi. Félköríves mozdulatot tesz, amire egy függőlegesen hullámzó tükör jelenik meg a semmiből, még jó, hogy most a parkoló közelében nem jár senki. Én is érdeklődve lépek közelebb, a tükörben Amy látszik, Nick pedig jelzi, hogy leveheti a felsőjét, és kibonthatja a szárnyait. Ha megteszi, már én sem látom, olyan jól sikerült az illúzió, de Amy ha belepillant a tükörbe, azt látja, hogy teljesen emberinek tűnik a lapockája. Biztosan érzi, hogy ott vannak a szárnyai, csak éppen Nick-en kívül mindenki más számára láthatatlanok. - Egy órán át marad fent az álcád. – Kezet nyújtva köszönöm meg a segítséget, aztán az illető elindul visszafelé, én pedig várakozóan nézek Amy-re, hogy mehetünk-e.
Eleinte még nem igazán értettem, hogy Morgan miért ilyen kedves velem, hogy miért gondol rám, de jól esne a barátsága, szeretném megismerni, szeretnék mindent tudni róla és ha engedi, akkor tényleg a barátjává válni. Jelen pillanatban semmi más se fordul meg a fejemben őt illetően, hiszen Jeremy még mindig fájó seb a szívemnek, és nem is érzem úgy, hogy ezt az X-ment esetleg érdekelhetném. Bár könnyedén zavarba tud hozni és igen, érezhetően hatással van rám, már nem ringatnám magam álmokba, mert akkor úgyis én húznám újból a rövidebbet és félek, hogy nem menne ez nekem, hogy gyenge lennék utána, ismételten és nem… nem akarom még csak túlgondolni se. Csak sodródok az árral, lesz, ami lesz és remélhetőleg jól fogom érezni magam, ahogy ő is én velem. - Szerintem nincs semmi gond se a közlékenységeddel, legalábbis én eddig nem tapasztaltam problémát. – mosolygok felé egy kedves mosollyal, majd ez után csüccsenek be Morgan kocsijába, hogy megkezdjük utazásunkat. Nem lesz rövid az út, ezt már előre tudom, de valahogy nem bánom, bízom abban, hogy minden rendben lesz és ha ügyes vagyok, akkor a pozitív életvitelem és a dolgokhoz való hozzáállásom majd erre a szőke hajú férfire is át fog szállni. - Ez igazán kedvesen hangzik, hogy meg szerettél volna ismerni, bár nem értem, hogy mivel érdemlem ezt ki, ezt a kiváltságos helyzetet. – nézek is bele kissé hosszasan szemeibe, majd az utolsó mondatára és érintésére most már picit ismét vörössé válik arcom, de nem húzódom el, egyáltalán nem, inkább kezem finoman az övére helyezem és lágyan megcirógatom mancsát, amelyikkel engem érint. - Jó lenne! – nekem is lazábbnak kell lennem, engedékenyebbnek, mert valamiért úgy érzem, hogy Morgan így akar nyitni felém, de ha elutasítom vagy elkotrom magamtól kezét, akkor az negatívan fog kinézni, én pedig azt nem szeretném. Lassan viszont eleresztem kezét, hogy tudjon a vezetésre koncentrálni, az enyémet pedig sajátomba ejtem és ez után kezdem el fixírozni az óceánt, majd teszem fel a nagy kérdést, hogy mikor is érünk majd oda, hozzá. Kíváncsi vagyok, hogy milyen helyre visz, igazából vágyom erre az egész kikapcsolódásra, talán eddig is erre lett volna szükségem és arra a bizonyos hajóútra se véletlenül jelentkeztem. - Akkor reméljük, hogy nem lesz túl nagy forgalom. – nem mintha türelmetlen ember lennék, de azért biztosan jobban feltalálnánk ott magunkat, mint így, hogy órákon át kocsikázunk. Amikor viszont telefonálni kezd, meglepetten pillantok a férfi felé és hallgatom is, amit mond, bennem pedig azonnal meg is fogalmazódik a nagy kérés. - A parton? Szóval megállunk? De… miért? – így is lassan érünk oda, ha megállunk, akkor még lassabban fog mindez menni, de hát végülis ő tudja, hogy mit akar. De ugye nem azért, amit én mondtam neki? Finoman ajkamba harapok, miközben helyes arcvonásait fixírozom, és már azt is veszem észre, hogy lekanyarodunk az egyik parkolóba, ahol furcsa dolgot mond nekem. - Mi? Hogy itt? De nem lehet, te is tudod, hogy nem lehet… - hiszen a szárnyaim… ez így nem megoldható. Na meg, hogy öltözzek át? – Én nem öltözök át itt, melletted, nem is tudom, hogy ezt hogy gondoltad. – hiszen mégis csak férfiból van és engem még egy férfi se látott meztelenül, na jó, az apámon kívül és hát nem, én erre nem vagyok felkészülve. De amikor Morgan elkezd besötétíteni, majd felhúzza az ablakot és kiszáll, akkor esik le, hogy nem fog ő kukkolni, elméletileg, tehát lassan kiszállok, majd előkotrom a csomagtartóban lévő bőröndömből a kék színű bikinimet, amely tökéletesen passzol szemeim színéhez, majd ez után még mielőtt visszaszállnék, a másikra tekintek. - De tényleg ne less, mert különben megsértődöm! – oh, nem is kicsit. Szóval még egy apró pillantás, majd ez után teszek eleget Morgan kérésének, de mivel a kocsiban nem túl kényelmes két hatalmas szárnnyal öltözni, így öt percet simán kell rám várnia, mire rám kerül minden ruhadarab, ez után pedig szárnyaimat ismét rögzítem és egy fekete póló is fölém kerül, tehát nem látszik át és nem látszanak a szárnyaim se, csak a felsőm emelkedik meg némileg hátul. Kiszállok most már mezítláb, majd megkerülöm a kocsit és Morganhoz lépek. Hajam még mindig kibontva, alul csak a kis bikini alsó, felül meg ugyebár ez a felső. - Miért kell ezt? A szárnyaim miatt nem tudok normálisan fürdeni, így pedig nem lenne kényelmes. Ne kínozz ezzel, így is eléggé fájdalmas ez a tény. – sóhajtok fel, miközben kissé lejjebb hajtom fejem, úgy kezdem el fixírozni lábujjaimat, amelyek közé lassan befészkeli magát a part puha homokja.
Ő barátságnak veszi, én meg továbbra is a közelében lehetem, megóvhatom amíg csak élek. Ezen nem változtat az a dolog sem, hogy szeretem. Kár is lenne továbbfűzni a dolgokat, ha úgyis véges az időm. Meg aztán biztosan mély érzelmek fűzik még az eltávozott Jeremyhez, ha pedig mégsem, korántsem biztos, hogy pont rám volna szüksége. Egy pozitív személyiség kellene mellé. Ha tudok majd ilyet, vagy találkozik egyel, örülni fogok a boldogságának, mint ahogyan eddig is. Csak néha nem nézne rám úgy azokkal a csodaszép zafírokkal a szeme helyén. A külső nyilván nem minden, de ezt hogyan emésszem meg, ha közben lélegzetállítóan gyönyörű? Biztosan nem csak én látom annak, rendesen megfordulnak utána, végülis Jeremy is odavolt érte, a képességeik lett talán a kapcsolat gátja. Amy pedig a külsőségek mözött egy érzőszívű lány, amilyet egy magamfajta fickó nagyon is el tudott volna képzelni úgy pár évvel ezelőtt. Csak akkor meg Amy volt még gyerek. Sehogy sem jöhetett volna össze. - Tudod én nem vagyok olyan közlékeny, mint a többiek. – Értem X-Men társaimra. Cseppet sem vagyok szociális hozzájuk képest, nem vagyok az a társaságba járós tipus, aki elvegyül, részt vesz a programokban. Szinte csak a bevetések, okítások alkalmával voltam hajlandó kapcsolatot ápolni, ott is csupán elvégeztem a feladatom, aztán gyorsan visszavonultam. Bepakolom a csomagjait, és lassan indulni sem ártana. Sikerült elérnem, hogy elpiruljon, valahol ez kis elégtétel. Amilyen szép, olyan bátortalan. Nem tudom, hogy miért, minden ujjára tíz vállalkozó szellemű hímet találhatna... vélhetően azért van egyedül, mert nincsen erre szüksége, a szépségét pedig ugye nem tudja befolyásolni. Mintha valami hercegnő lenne, akit eddig bezártak, és nincsen tisztában a bájaival. Ha tudná, hogy sokszor miket gondolok róla, biztosan nem lenne velem ennyire nyitott. Amit tudok, elmondok neki, de feleslegesen nem akarom elriasztani. Beülünk, és már gurulok is kifelé a birtokról. Pár óra mindenképpen lesz, koradélután fogunk a birtokomra érni, ha közben megéheznénk, van rágcsálnivaló, de be is ülhetünk akár egy nyári vendéglőbe, végülis most nem köt az idő. Állom a tekintetét vezetés közben is, lényegében az utat sem kell figyelnem, pontosan tudom, hogy a következő két percben ki merre kanyarodik, így tökéletesen el tudunk beszélgetni, hogy csak rá koncentrálok. - Őszintén szólva elmentem volna, de akkor nem jöhettél volna velem. Meg akartalak ismerni, ha végleg távozom, erre nem lett volna lehetőségem. És hát ki tudja, talán még marasztalni is tudsz. – Finoman végigszántok sötétbarna tincsein, és tudom, hogy nem kéne, csak annyira édes, ellenállhatatlan. Tudom, hogy vízet prédikálás után bort iszom, mert barátként kéne kezelnem, hiszen csak egy kislány, de valójában alig fiatalabb nálam. Már amikor ma reggel megláttam, akkor is furcsán szúrt a mellkasom, amióta beült mellém, nehezen tudok elvonatkoztatni az ajka remegésétől, a bőre selymességétől. Affene... Idióta szerelmes képzelgés.... - Négy körül, ahogy számolom, lehet, hogy csak estére, a forgalomtól is függ. – A mondatán megérzem a sóhajt, finoman elmosolyodom, aztán előrenyúlok a műszerfalra. A rádiótelefon kevesek sajátja, nekem viszont bőven van pénzem, az autóba is beszereltettem. Miközben vezetek, már tárcsázom is. Kihangosítom. - Nick? Morgan. Figyelj csak, itt vagy a közelben? Aha. Lekötelezel. A parton várlak tíz perc múlva, kösz. – Kinyomom a vonalat, aztán bekanyarodom a part mellé az egyik parkolóba, és lehúzom az ablakot, hogy kissé járjon a levegő, bár a Diabloban is jár a klíma. Leállítom a motort, és oldalt pillantok. - Kívánságod parancs hercegnőm. Vedd ki a fürdőruhád, és öltözz át. – Szállok ki az autóból, felnyitom a csomagtartót, aztán ha kivette, és visszaszállt az autóba, felhúzom az ablakokat, és elsötítetek. Én magam kint várom meg az átváltozást természetesen.
Örülök neki, hogy Morgan se várat meg, és hogy időben megjelenik, amikorra megbeszéljük a dolgot, én mégis olyan szinten elmerengek az autója nézegetésében, hogy kissé megremegek érkezésekor. Ez nem ellene szól, egyszerűen még azért zaklatott a lelkiállapotom, mégha valamennyit segített is már rajta. Köszöntjük egymást, majd ez után hamar rá is térek arra, hogy nem értem ennek az egész utazásnak az okát, és bizonyára tudja, hogy választ várok, valamiféle kifejtést, hogy miért is vagyok én most itt és ezt nem is tagadja meg tőlem. Amiket viszont mond, nagyon is zavarba ejtőek és iszonyatosan kedvesek, így mosolyodom el lassan, hiszen nem gondoltam volna arra, hogy Morgan majd ilyeneket fog mondani nekem, ahogy azt se, hogy barátkozni próbál. Ez az út tehát bizonyára ezt a célt szolgálja és igen, talán tényleg szükségem lenne rá. - Ez nagyon kedves tőled és nem is áll módomban visszautasítani. Ki ne örülne egy újabb barátnak? Főleg a tegnapiak után, hogy segítettél nekem és remekül éreztem magam a társaságodban. – ismerem be, ami bár kicsit furcsán hangozhat azok után, hogy milyen állapotban voltam, de tényleg ez az igazság. Jó volt vele és szomorú lettem volna, hogyha elmegy, még az előtt, hogy megismerhettem volna, de így, hogy én is vele tarthatok… valami furcsa kalandvágy kezd el ébredezni bennem. A csomagom bekerül a csomagtartóba, így esik le, hogy ez a vörös csoda kihez is tartozik és nem fogom vissza magam azt illetően, hogy mennyire szépnek is tartom a járgányát, de amikor meghallom a bókját, sikerül némi vörösséget varázsolnia arcomra. Túl könnyű zavarba hozni, a fenébe is. Lesütöm cseppet szemeimet, miközben nem találom a szavakat, hogy mit is kéne erre mondanom, inkább csak becsüccsenek a kocsijába, jobb lesz az úgy, de lelkem mélyén nagyon is jól esik az, amit mond, csak még mindig furcsa, hiszen Jert nemrég veszítettem el, Morgan pedig annyira nyílt és egy pillanatra se tagadja le gondolatait. Teljesen más ez a két férfi… ahogy bizonyára az összes, de most érzem igazán a különbséget. A szárnyaimat nem fogom most kioldani, az nem menne fél perc alatt, én pedig még bizalmatlan vagyok, amit talán ő is érez, de nem bánom, nem fogok egy találkozás után teljesen megnyílni és mindenben rá hallgatni, hiába X-men és bíznak benne az alapítók, nekem is bíznom kell benne, teljesen. - Most jó lesz már így, köszönöm! – biccentek felé, a repülésre pedig egyelőre nem mondok semmit, majd ha odaérünk, úgyis eldől, hogy a levegőbe emelkedem-e vagy sem. Zenét választok, majd miután a Queen felcsendül, folytatódik a beszélgetésünk is, miközben most már nem nézek másfelé, felveszem kis ideig a szemkontaktust, de azért remélem, hogy az X-men figyelni fog az útra is, nem kellene karambolóznunk… - Értem. Szóval te is úgy érzed, hogy egy kicsikét pihenésre van szükséged. Talán ez a jó megoldás, nem az, hogy azonnal elmész és… hát remélem, hogy jó útitárs leszek és tényleg jól fogod majd magad érezni velem. – mosolygok rá kedvesen, majd amikor meghallom, hogy találkozunk majd ismerőseivel is, belül bár picit feszengek miatta, végül mégis csak biccentek. – Az jó lesz, szívesen megismerem a barátaidat, bár előbb majd Téged szeretnélek. – bár tegnap sok mindenről szó volt, biztos vagyok benne, hogy még nem tudok mindent róla, de most van időnk. A professzor elengedett ezzel a férfivel, tehát bízik benne, így nem kell attól tartanom, hogy leszidást kapnék, mert elmaradok néhány napot az iskolából. - És mikor érünk szerinted oda? – fogalmam sincs, hogy hány óra lenne az út, ezért is érdeklődöm tőle, majd amikor az óceán mellé érünk, halkan ismét megszólalok. - Kár, hogy én nem fürödhetek benne… - hiszen a strandok miatt nem tudom elrejteni a szárnyaimat és ott történt annak idején az a végzetes találkozás is. Apró sóhaj szökik ki ajkaimból, miközben le se veszem a szemeimet a hatalmas kékségről, melynek nagyságához foghatót még soha se láttam.
Cseppet sem voltam biztos benne, miképpen fog dönteni, de valami mégis bizakodásra adott okot. Mégpedig az, hogy roppant jól elbeszélgettünk, éreztem a kölcsönös érdeklődés csíráját, ez még egy olyan vonal, amelyet érdemes lehet továbbvinni. A kocsiba a saját szerelésemet már korábban bekapkoltam, most még egy kávéra szaladtam vissza, amíg Amyre várakoztam. Most, hogy legalább egyszer beszéltünk, egy fokkal jobban érzem magam, talán van kilátás, még ha ideiglenesen is valami megoldásra, amelyet a lány fog tudni megvalósítani, még ha nem is tudja, hogy mire akarom felhasználni. Meg akarom ismerni, úgy igazából, de mellette azt akarom, hogy teljesítse, amit én nem fogok tudni. Nem is hiszi magáról, hogy milyen lelkierővel rendelkezik, rá kell ébresztenem. Megjelenek a fák között, hogy messziről is megcsodáljam az alakját, amely még szárnyak nélkül is oly szívsajdítóan tökéletes. Ha követem a zafír pillantás útját, már az autómat is olyan érdeklődéssel méri végig, amelyben nekem is volt részem az éjszaka. Vesébelátóan fürkésző, nem pedig olyan sötéten kavargó, mint az enyém. Romlatlan. Hagyom, hogy észrevegyen a hangom alapján, csupán akkor mozdulok felé, hisz így ismegrezzent. Ezúttal olyan kivételt teszek, amit csak ritkán ejtek meg vele, mégiscsak ő az, akit ki tudja mióta, hónapok óta mindenképpen a szívem hölgyének tartok. Belepillantok a jövőbe, tudni akarom, miként reagál. Sajnos nem a legoptimálisabb megoldást választottam. A variáció közel sem megfelelő. A végtelenségig nem akarok kisérletezni vele, mindössze arra voltam kiváncsi, hogyan is reagál a titkomra. Szerencse, hogy még az időtávomon belül vagyunk, így vissza tudok ugrani a korábbi pontra. Hazudni így sem fogok, csupán más megközelítésből teszem majd a vallomásomat. - Bevallom őszintén, már figyeltelek egy ideje, amikor tegnap lezuhantál a birtokon. Kedves lánynak tartalak, és úgy véltem, hogy szükséged lehet az oltalomra. Mondjuk egy baráttól. Ha nem utasítod vissza, én lennék az. – Hátsó szándékaim nincsenek vele, nem fogok sem rámászni, sem pedig ráerőltetni a hagyatékomat, majd kiderül hogy mire is van szüksége. Ha képes megerősödni, jól reagálni a váratlanra, akár bármi előfordulhat. Talán jobb is így, hogy nem tudja hogy a perceim meg vannak számlálva, nem fogunk elkezdeni rajta veszekedni, mint ahogyan a flashforward-ban tettük. - A szépségről merőben más fogalmaink vannak csillagom. – Felelem találóan, és nem titkolt célzással fürkészem a tekintetét. Igen, ki tudja, hogy mióta elrabolta a szívemet, és mégsem léptem, mégsem mutattam meg magam. Fantom voltam az éjszakában, a boldogságáért, amelyet talán nem Jeremytől fog megkapni, de hogy tőlem nem, abban sajnos már közel biztos vagyok. Kár még előre siratnom magam, az önmarcangolásra jut még bőven időm. Beül a neki szánt ülésre, én pedig elégedetten mordulok fel, imponzáns látványt nyújt a Diablo-ban. - Ahogy gondolod. Lenne időd rá, hogy visszaváltozz. Na majd a birtokon repkedhetsz. Az enyémen, nem itt. – Tisztázom le a dolgot, ahol Angelát is ápoltam, habár a vörösesbarna kislány nem tudja hogy ki vagyok, nem ismeri az igazi arcomat, amit Amynek előbb mutattam meg, azonosítva a Halálangyallal. Miután rá fogok valami fontosat bízni, nem volt kérdés, hogy ez kellett tennem. Neki valódi szárnyai vannak, igazán képes repülni, neki szánt szerep, ez egyértelmű. Ha erre gondolok, magamban csettintek. Kevés dolgot tudtam igazán eltervezni életem során, de erre a zseniális tervre egyszerűen büszkének kell lennem. Beülök mellé, és hangtalanul nevetek fel amikor a Queen kerül be. Természetes, hogy az egyik kedvencem, hiszen most jelent meg a Hegylakó, ami az örök életről szól, milyen irónikus is ez az én olvasatomban. Aztán megkapom a fontos kérdést, amely elől nem tudok, nem is igazán akarok. Sebességet váltok, miután kigördültünk a birtokról, aztán pillantok csak oldalra, hogy elmerüljek a csodaszép lány tekintetében. - Nem árt, ha egy kicsit távol kerülök a felelősségtől. Ha valakit megpróbálok megmenteni, nem biztos, hogy helyesen teszem azt. – Itt ismét eltérek az előző változattól, de így jobban is jön ki. – Azt mondják a sorsot nem lehet befolyásolni. Akinek meg kell halnia, meg is fog, még ha meg is változtatjuk a múlt szövedékét. Úgyhogy... ahogy nekem, neked is jót tesz az, hogy kiengedjük a gőzt. New York gigantikus, szerintem jól fogod magad érezni. Vannak ott ismerőseim, akik szintén különlegesek, még olyan is akad, akinek hasonlóan átkozott a sorsa, mint nekünk. – Mosolygok a zafírszemű szépségre, aki volt olyan bátor, hogy útra kelt velem, és tényleg nem lát bennem ellenséget.
Nem is tudom, valahogy mást vártam ettől az egésztől, azt hittem, hogy tényleg csak egy kis kikapcsolódás miatt visz majd magával, hiszen tegnap is láthatta, hogy mennyire gyenge vagyok, főleg Jeremy miatt, erre pedig nemsokára kiderül, hogy más tervei vannak velem. Nem tudom, valahogy nem esik jól és egy részem visszakívánkozna a birtokra, de egy másik mégis esélyt szeretne adni Morgannek, így én ezt meg is teszem. Beülök a kocsijába és hagyom, hogy elvigyen erről a helyről, de tudni akarom azt, hogy mégis miért pont én, hogy mik a tervei velem. Később is rákérdezhetnék, de még inkább most akarok szembesülni a tényekkel, amelyeket nem is tart magában, én pedig totálisan hülyének nézem. Ki ne tenné ezt? Nem vagyok én senkije sem, tegnap látott először, erre meg… Oké, itt valami tényleg nincs rendben. - Jó ügyről… Mintha tegnap nem éppen azt beszéltük volna, hogy egyikünk se igazán jó. – sóhajtok fel cseppet és állom pillantását, egészen addig nem fordítom el arcom, amíg ő vissza nem néz az útra. Elég szép sebességgel haladunk, de valamiért nem félek mellette, hiszen ha baj történne, ő látni fogja előre, meg tud védeni minket, tehát nyugodtan ülhetek mellette, már amennyire a téma ezt megengedi. - Azért nem kérhetnél meg rá, mert nem vagyok neked senkid, mert nem ismersz. Ezt nem így szokták. – na nem mintha én nagyon értenék az ilyesmihez, de ennyire nem vagyok hülye és most kötöm ám azt a bizonyos ebet a karóhoz, ahogy arról is megvan a véleményem, hogy még sokáig fog élni. Ne jöjjön már ezzel, tényleg kezd az agyamra menni és a szende lány is ki fogja nyitni a száját… bár már most elkezdtem. - Ha láttad előre, akkor ahogy mondod, meg is tudod akadályozni, tehát ne legyél ott, ahol elvileg lennél. A jövőbe látsz, te tudod jobban, hogy miként működik ez. – nem hiszem el, hogy beletörődne a sorsába, abba, amit lát. Lehet, hogy egyszer ő is téved, mindenkit cserben hagyhatnak a képessége, vagy… - De honnan tudod, hogy az igazságot láttad? És ha valaki babrált az elmédben és elültette ezt a képzetet benned? Nem lehetsz semmiben se biztos, de felnőtt férfi vagy már, ezt te is tudhatnád. – nekem kell tényleg felvilágosítanom őt a dolgokról? Mert nem fogom ám csak úgy annyiban hagyni, se azt, hogy máris előkészítse a sírját és elrendezze a saját temetését. Bár még alig ismerem, de bízom abban, hogy lesz ez még így se, ezért is ülök most itt mellette, én pedig nem fogok még egy férfit végighallgatni, aki elmerül az önsajnáltatásban, arra nem készültem fel, akkor inkább itt azonnal kiszállok, autópálya ide, autópálya oda. - És mikor érünk szerinted oda? – fogalmam sincs, hogy hány óra lenne az út, de szívem szerint most jól fejbe kólintanám a másikat, de e helyett csak kissé lejjebb csusszanok az ülésben, majd elcsendesedek. Jobb egy kis némaság, a Queen majd feldob, na meg az óceán látványa, amikor odaérünk. - Kár, hogy én nem fürödhetek benne… - hiszen a strandok miatt nem tudom elrejteni a szárnyaimat és ott történt annak idején az a végzetes találkozás is. Apró sóhaj szökik ki ajkaimból, miközben le se veszem a szemeimet a hatalmas kékségről, melynek nagyságához foghatót még soha se láttam.
Teljesen barátivá kezd vállni a viszonyunk, arról meg nem kell tudnia, amit iránta érzek, vélhetően magammal is viszem a sírba, akkor pedig minek okozzak neki még én is lelkiismeretfurdalást. Pontosan tudom, hogy részletesebben is ki kell majd fejtenem, hogy miért gondoltam arra, hogy jobban megismerhetnénk egymást, és mindez túlmutat azon, hogy kedvelem őt, mint leendő barátot. Nem ostoba, tudja, hogy távozásom nem csupán arról szól, hogy nem tudok, nem akarok most itt felelősséget vállalni. Annál jobb, tehát egy valóban értelmes lányra bízom nemcsak a titkom, az örökségemet is. Itt még nem fejtem ki, hogy mire is gondolok, hosszú még az út New Yorkig, még egy Diablo-val is, bőven lesz időnk beszélgetni. Végül kelletlenül is kimondom, hogy gyönyörűnek tartom. Nem tudom, hogy hol húzódik a határ a felnőttlét és a gyerekesség között, ő már a határán van, én alig lehetek három-négy évvel idősebb, de mintha a sok kínnak köszönhetően legalább negyven évesnek érezném magam. Nem akarom őt lenézni, még előtte áll az élet, és ha a tegnapi délutánja úgy is telt, hogy maga alatt volt Jeremy miatt, biztosan meg fogja találni, azt aki nem csak szeretni képes, mint én, hanem mellette is maradni. Őszinte vagyok vele, ennyit megérdemel, és ki vehetné át a helyemet megfelelőbben, mint aki elég jól ismer? Van még pár hónapunk, ha ő is úgy akarja, akkor a múltam nyitva áll előtte. Besegítem az autóba, és már indulunk is. Futólag végigsandítok a formás combokon, bárcsak minden máshogy alakult volna, igazán páratlan teremtés. Sosem drukkoltam annak, hogy szétmenjenek Jeremyvel, igazság szerint nem is voltak egymáséi, de Amy az enyém sem lehet, az ő érdekében. Figyelnem kell majd arra, hogy ne alakuljon ki kötődés, amúgy sem vagyok elszállva, mint pasi, kétlem, hogy vonzónak találnak. - Bár azt mondanám Amy, hogy vicc, és csak ugrattalak. De ne aggódj, jó ügyről van szó. – Felelem oldalt pillantva. Elmerülök a csodaszép szempárban, legalább még van valamennyi időm, hogy láthassam. Sötét pillantásom most kissé elárul, így visszatekintek az útra, amelyet nem árt figyelnem egyébként sem. Még a városban vagyunk, de nem fontos megállunk, jól bevásároltam, az autópálya közel van, már a rá vezető autóutak előtt vagyunk nem sokkal. Az autó csendes, nem lehet még motorhangot sem hallani, a klímának köszönhetően kellemes a hőfok is bent. - Majd átbeszéljük, és akkor tudod mérlegelni. Miért ne kérhetném azt, hogy te legyél az utódom? Csakis erős akarat kell hozzá, ez pedig benned megvan. – Válaszán csak fejet rázok, és továbbfűzöm a gondolatot. – Ez nem feltevés, és nem lehet elkerülni. Van egy dolog a jövővel kapcsolatban, amelyet nem két perccel előre látok. Hónapokkal előre. Az pedig az életembe fog kerül, de így megakadályozhatom. Így nem árt előre tervezni, és jól beosztani az idő, ami még megadatott. A hősök nem tudják magukról, hogy hősök. Ha New Yorkban leszünk, megmutatom, hogy mit is csinálok pontosan. – Nem beszélek flegmán a saját halálomról, nagyon is mélyen érint, de másokkal ellentétben én fel tudok rá készülni. Charles is eléggé megdöbbent, Amytől pláne nem várhatom, hogy ne lepődjön meg, alig ismer, és talán máris vége rövid kapcsolatunknak. - Kedves tőled, hogy ennyire komolyan veszed, én már belenyugodtam. Neked is lesz rá bőven időd. – Fordulok fel most már az autópályára, amelyen többszáz autó száguld hatalmas sebességgel. Nem sokáig leszünk errefelé, nem az a cél, hogy csak a betont bámuljuk, majd az óceán mellett fog vezetni az utunk egészen a világ szivéig, Manhattenig.
Örülök neki, hogy Morgan se várat meg, és hogy időben megjelenik, amikorra megbeszéljük a dolgot, én mégis olyan szinten elmerengek az autója nézegetésében, hogy kissé megremegek érkezésekor. Ez nem ellene szól, egyszerűen még azért zaklatott a lelkiállapotom, mégha valamennyit segített is már rajta. Köszöntjük egymást, majd ez után hamar rá is térek arra, hogy nem értem ennek az egész utazásnak az okát, és bizonyára tudja, hogy választ várok, valamiféle kifejtést, hogy miért is vagyok én most itt és ezt nem is tagadja meg tőlem. Nyíltan jelenti ki, hogy tervei vannak velem, én pedig elkerekedett, kék szemekkel fürkészem helyes arcát. - Valami más egyébbe? Ez alatt mit kell értenem? – ezernyi gondolat fordul meg a fejemben, de egyiknek se adok hangot, egyszerűen nem akarom lejáratni magam előtte, se semmi hasonló, hogy félreértelmezem szavai jelentését, így hát rá hagyom, hogy mindezt kifejtse. A csomagom bekerül a csomagtartóba, így esik le, hogy ez a vörös csoda kihez is tartozik és nem fogom vissza magam azt illetően, hogy mennyire szépnek is tartom a járgányát, de amikor meghallom a bókját, sikerül némi vörösséget varázsolnia arcomra. Túl könnyű zavarba hozni, a fenébe is. Lesütöm cseppet szemeimet, miközben nem találom a szavakat, hogy mit is kéne erre mondanom, inkább csak becsüccsenek a kocsijába, jobb lesz az úgy, de lelkem mélyén nagyon is jól esik az, amit mond, csak még mindig furcsa, hiszen Jert nemrég veszítettem el, Morgan pedig annyira nyílt és egy pillanatra se tagadja le gondolatait. Teljesen más ez a két férfi… ahogy bizonyára az összes, de most érzem igazán a különbséget. A szárnyaimat nem fogom most kioldani, az nem menne fél perc alatt, én pedig még bizalmatlan vagyok, amit talán ő is érez, de nem bánom, nem fogok egy találkozás után teljesen megnyílni és mindenben rá hallgatni, hiába X-men és bíznak benne az alapítók, nekem is bíznom kell benne, teljesen. - Most jó lesz már így, köszönöm! – biccentek felé, a repülésre pedig egyelőre nem mondok semmit, majd ha odaérünk, úgyis eldől, hogy a levegőbe emelkedem-e vagy sem. Zenét választok, majd miután a Queen felcsendül, végül rátérek ismét arra, hogy mi szükségem lesz majd rá, mert azt sejtem, hogy ez nem egy randi, nem egy kis kiruccanás, minden okkal történik, én pedig tudni akarom az okokat. - Hogy… mi? Micsoda? – oké, ez most totálisan lesokkolt, teljesen összezavart és nem értem, hogy mi a fenét akar ezzel az egésszel mondani. Áh, ez hülyeség, hiába tűnik komolynak az arca, ilyen marhaságot nem mondhat nekem, így meg is rázom a fejem, miközben most teljesen Morgan arcát fürkészem. - Te megőrültél! Felejtsd el az ilyen marhaságokat, nem is ismerjük egymást és nekem nem kell semmi se, ami a tied. Amúgy is, elég fiatal vagy még, hogy sokáig élj, simán lehet, hogy előbb meghalok, mint te. – most lazán beszélek persze a halálról, amit még távolinak érzek jelenleg, de tényleg semmire sincs biztosíték. Viszont úgy hiszem, hogy hülyül, tényleg nem mondhatja ezt komolyan, én semmi ilyesmibe se fogok belemenni, ezt már most tudom. - És milyen feladatra gondolsz? Morgan, én nem vagyok hős, a képességeim se jók a hősködésre és a jellemem se, túlságosan is nyuszi vagyok bármihez is. – jegyzem meg, miközben cseppet összehúzódom és inkább elvonom kékségeim a másik felől, úgy bámulok kifelé a szélvédőn, de kezdem feszélyezve érezni magam. Én… nem is tudom, hogy mire számítottam, de erre biztosan nem.
Cseppet sem voltam biztos benne, miképpen fog dönteni, de valami mégis bizakodásra adott okot. Mégpedig az, hogy roppant jól elbeszélgettünk, éreztem a kölcsönös érdeklődés csíráját, ez még egy olyan vonal, amelyet érdemes lehet továbbvinni. A kocsiba a saját szerelésemet már korábban bekapkoltam, most még egy kávéra szaladtam vissza, amíg Amyre várakoztam. Most, hogy legalább egyszer beszéltünk, egy fokkal jobban érzem magam, talán van kilátás, még ha ideiglenesen is valami megoldásra, amelyet a lány fog tudni megvalósítani, még ha nem is tudja, hogy mire akarom felhasználni. Meg akarom ismerni, úgy igazából, de mellette azt akarom, hogy teljesítse, amit én nem fogok tudni. Nem is hiszi magáról, hogy milyen lelkierővel rendelkezik, rá kell ébresztenem. Megjelenek a fák között, hogy messziről is megcsodáljam az alakját, amely még szárnyak nélkül is oly szívsajdítóan tökéletes. Ha követem a zafír pillantás útját, már az autómat is olyan érdeklődéssel méri végig, amelyben nekem is volt részem az éjszaka. Vesébelátóan fürkésző, nem pedig olyan sötéten kavargó, mint az enyém. Romlatlan. Hagyom, hogy észrevegyen a hangom alapján, csupán akkor mozdulok felé, hisz így ismegrezzent. - Nem fogok titkolózni Amy. Terveim vannak veled. Aranyos lány vagy, aki felé áll az ajánlatom, a pihenés, városnézés dolgában. Ám ha te is úgy akarod, valami más egyébbe is be tudlak avatni. – Komoran pislogok, semmi köze nincsen az intimitáshoz, ez egyértelműen lerí rólam. Kinyitom a csomagtartót, és elkezdek bepakolni, míg ő a mondandómon tűnődhet. Van egy olyan érzésem, hogy ez az a pont, ahol még visszafordulhat. Kétlem, hogy megtenné, annál sokkal többet jelentenek az elvei, hiszen eddig is azon gondokozott, miért van itt. - A szépségről merőben más fogalmaink vannak csillagom. – Felelem találóan, és nem titkolt célzással fürkészem a tekintetét. Igen, ki tudja, hogy mióta elrabolta a szívemet, és mégsem léptem, mégsem mutattam meg magam. Fantom voltam az éjszakában, a boldogságáért, amelyet talán nem Jeremytől fog megkapni, de hogy tőlem nem, abban sajnos már közel biztos vagyok. Kár még előre siratnom magam, az önmarcangolásra jut még bőven időm. Beül a neki szánt ülésre, én pedig elégedetten mordulok fel, imponzáns látványt nyújt a Diablo-ban. - Ahogy gondolod. Lenne időd rá, hogy visszaváltozz. Na majd a birtokon repkedhetsz. Az enyémen, nem itt. – Tisztázom le a dolgot, ahol Angelát is ápoltam, habár a vörösesbarna kislány nem tudja hogy ki vagyok, nem ismeri az igazi arcomat, amit Amynek előbb mutattam meg, azonosítva a Halálangyallal. Miután rá fogok valami fontosat bízni, nem volt kérdés, hogy ez kellett tennem. Neki valódi szárnyai vannak, igazán képes repülni, neki szánt szerep, ez egyértelmű. Ha erre gondolok, magamban csettintek. Kevés dolgot tudtam igazán eltervezni életem során, de erre a zseniális tervre egyszerűen büszkének kell lennem. Beülök mellé, és hangtalanul nevetek fel amikor a Queen kerül be. Természetes, hogy az egyik kedvencem, hiszen most jelent meg a Hegylakó, ami az örök életről szól, milyen irónikus is ez az én olvasatomban. Aztán megkapom a fontos kérdést, amely elől nem tudok, nem is igazán akarok. Sebességet váltok, miután kigördültünk a birtokról, aztán pillantok csak oldalra, hogy elmerüljek a csodaszép lány tekintetében. - Miután beszéltünk, végleg eldőlt. Azt hiszem, rád akarom hagyni a birtokomat, és a feladatot, hogy átvedd a helyem, ha már nem leszek... – Pillantásom metsző, arról árulkodik, hogy az a perc viszonylag hamar el fog jönni.
A következő részben minden kiderül! Kedden este 8kor a FOX-on!
Nehéz döntés volt, de valamiért úgy érzem, szívem azt súgja, hogy nagyon helyesen döntöttem, hogy ennek az utazásnak így kell lennie, Morgannel kell tartanom. Akarom ezt, még akkor is, hogyha valahol mégis rettegek ettől és ez a furcsa, kétes érzés az, amely egyre több energiával lát el, így érkezem meg a garázshoz, ahol már izgatottan várakozni kezdek a férfire. Nem unatkozom egy pillanatra se, mivel akad itt egy csomó jármű, amelyet most meg tudok nézegetni magamnak, de mégis egy tűzpiros az, amely igazán felkelti az érdeklődésemet. Még soha se láttam ilyen szépséget, és persze hozzá se merek érni, de megnézni azt szabad, így járom körbe, és szinte fel se tűnik, hogy idő közben az X-men is megérkezik, csak akkor rezzenek össze egy pillanatra, amikor meghallom mély, de egyben nagyon is kellemes hangját, így fejemmel már felé is fordulok és ösztönösen jelenik meg egy kedves mosoly arcomon. Most legalább normális külsőmmel láthat, nem úgy, mint tegnap… ez vagyok valójában én. - Szia Morgan! – köszöntöm is, majd egy aprót biccentek arra, amit mond. – Őszintén szólva sokat gondolkodtam rajta, de… jól esett, hogy elhívtál, bár fogalmam sincs, hogy miért. – hisz nem ismer, az erőmnek pedig nem fogja túl sok hasznát venni, ha esetleg az miatt lenne rám szüksége, ezért kérdőn nézek rá, majd amikor meghallom, hogy pont az az autó nyílik ki Morgan-nek hála, amelyiket nézegettem, nem kicsit lepődöm meg, de eleresztem bőröndömet és hagyom, hogy a férfi betegye a csomagtartóba. - Ez… ez a szépség a tiéd? Hűha… azta…! – szavakat se nagyon találok, úgy meglepődöm, szóval még csak a csomagtartóba se kukkantok be, így nem szúrom ki azt, hogy mi mindent rejtett el ott, egyszerűen nem hiszek a szememnek. Oké, mi is jól élünk, de nem ennyire. Hű… és megint csak hű… És most jön el a pillanat, hogy üljek be. Kissé arrébb állok, amíg Morgan kinyitja az ajtót, majd amikor besegítene, egyszerűen magamtól csüccsenek be, hiszen nem vagyok én rokkant, hogy segítségre szoruljak, de semmihez se merek nyúlni, így ejtem ölembe kezeimet és nézek körbe kissé kipirult arccal a gyönyörű, iszonyatosan kényelmes járgányban. - Nagyon szép! – buknak ki belőlem a szavak és csak akkor nézek fel ismét a férfire kissé zavartan, amikor meghallom szavait. Megrázom picit fejem, majd csak ez után válaszolok. - Nem, jobb lesz így, mert ha kiszállunk, nem kéne, hogy véletlenül is meglássák. – bár ezt Morgan látná előre, hogyha gond lenne, de… valamiért akkor se akarom most levenni a pólómat is, hogy utána elbíbelődjek a szárnyaim kibontásával, valahogy ahhoz még nem bízom benne eléggé. Persze, ő már egy felnőtt férfi, miért leskelődne? Ilyen külsővel bizonyára már jó pár csaj megfordult az ágyában, de akkor is, én inkább maradok így, ahogy vagyok, végülis, már megszoktam, annyira nem vészes. A másik is csatlakozik hozzám, így kötöm be magam, majd amikor a motor is felbődül, alig várom, hogy elinduljunk. Szemeim csak úgy csillognak, miközben megkezdjük utunkat, és amikor meghallom a zenekérését, azonnal válogatni is kezdek. - Oké! – nem utasítom most vissza a dolgot, így néhány másodperc után már ki is szúrok egy Queen kazettát, amit a lejátszóba is rakok. Mivel az ő készletében van, ezért bizonyára szereti ezt a zenét, akár csak én. - Mondd csak, miért hoztál magaddal? És… szóval, miért van rám szükséged, mit csinálunk egyáltalán majd New Yorkban? – nem akarom én letámadni ennyi kérdéssel, de mégis, hatalmas kérdőjelek vannak a fejemben, és szeretnék ezekre mind választ kapni. Azt sejtem, hogy nem megölni akar vagy elrabolni, de mi hasznomat venné? Miért jó neki, hogy most vele mehetek? Eddig egyedül akart elmenni innen, de most mégis, én is itt vagyok, vele és ki tudja, hogy mi minden vár majd ránk ezen a pár napon.
A másnap hajnal érdekesen talált meg. Még mindig ott voltam az üres papírral a kezemben, nem írtam meg Charles-nak a felmondó levelemet, de valamit muszáj lenne, hogy miért leszek pár hétig távol. Végül csak a szokásos eltávomat küldöm el neki, aztán Amynek írok pár sort, egyszerűen túl sokat gondolkoztam rajta, hátha van kedve ahhoz, hogy velem tartson egy rövid ideig, ő is túl tud lenni a dolgain, nekem sem árt némi társaság, mindig egyedül vagyok. Az is lehetséges, hogy nem válaszol, nem fogok kiakadni rajta, csak tudomásul veszem. Akkor nem fogom látni többé a zafírtüzű pillantást, marad az emléke. Úgysem sokáig tart már a dolog. Még nem is mondtam neki, de nem akarom megijeszteni vele, semmi értelme nem lenne még ezt is tudnia rólam. Talán pont a legsötétebb titkom miatt nem léptem. Ezért volt elég csak megfigyelni őt, védelmezni, és plátóin szeretni, ahelyett, hogy kiléptem volna az éjszakából, hogy legalább a barátságomat kinálva a karomba zárjam őt. Előbb utóbb úgyis búcsút kellett volna vennem tőle, hiszen közeleg az idő. Az órám egyik digitális rublikájában még a stopper is a visszaszámlálást hivatott jelezni. A ruháim már összepakolva, szinte mindig menetkész vagyok, nagyon kevés holmim van elől a szekrényekben, hiszen többségében azonos módon öltözködöm, sötétben, amit időnként egészít ki egy törtfehér ing. A jelmez alá egyébként is a semleges fekete illik a legjobban, nem valami rikító mintás alsóruha. Adnom kell a lánynak is némi időt, hogy átgondolja, hiszen ez egy felelős döntés, nem egy napra fogom őt elvinni. Nem sokat tudok a szüleiről, így elég, ha Xavieréknek jelzem csak, hogy kétszemélyes küldetéshez lesz szükségem Amyre, kétlem, hogy ne adná az áldását, végülis ha már X-Menként tart számon, ismer annyira, hogy sodrom veszélybe szándékosan a fruskát. Megindulok a garázsok felé, hiszen az idő előretekerésnek köszönhetően tudom, hogy pontosan hol várakozik, keresgélnem sem kell. Az autómat vett célba, pedig nem is mondtam, hogy melyik lesz az. Igazán csinosan fest, bár ő mikor nem az? Eltűntetem arcomról a bárgyú mosolyt, nem akarom, hogy félreértse, így az udvarias vonásokon felül mást mutatok. Egyszerű kapucnis felsőt viselek, vászonnadrággal, a kék és a méregzöld színeiben, lábaimon fekete sávos edzőcipő. Kellemes férfias illat árad belőlem, ahogyan közeledek hozzá. - Igazán kedves tőled, hogy elfogadtad a meghívásomat Amy. – Veszem át a bőröndjét, aztán rácsippantva az autó riasztójára már nyitom is ki a hátsó csomagtartót. Bent rengeteg rágcsálnivaló, üdítő, hűtőtáskákban, hiszen dög meleg lesz. Az ásó és a kötél nincsen most a szettben, nem szándékozom kibelezni, és elásni az erdőben. Miután bepakoltam, besegítem az első ülésre, hátsó nincsen is, csak két személyes a járgány, elsötíthető ablakokkal. Én magam egyenlőre nem szállok be - Bontsd csak ki őket, elférnek. – Csukom be az ajtót, amikor már beült, és kívülről nem is láthatom, hogy ha leveszi a felsőjét, csak türelmesen várakozom. Ha készen van, akkor én is beülök a vezetőülésre, és elindulunk. Miközben finoman gurulok ki a birtok ösvényén, a hátunk mögötti kis rekeszre, ahol több tucatnyi magnókazetta van, igen széles körű stílusokban. - Válassz nyugodtan. – Aztán biccentek az autórádióra, ahova be is tudja tenni amit szeretne, és már mehet is a zene.
A tegnapi napom nagyon hosszúra nyúlt, mivel össze voltam zavarodva és olyan dolgot tettem, amelyre nem vagyok büszke. Szinte soha se iszom alkoholt, de akkor mégis megtettem, ez pedig némi sérüléssel járt. Szerencsém, hogy Morgan akkor ott volt, na meg az is, hogy Lily is ilyen kedvesen odajött, hogy meggyógyítson. Mégis, a tegnap történtek rengeteg kérdéseket vetettek fel bennem, így este se tudtam túl hamar elaludni, végig ezen az egészen járt az eszem. Annyira furcsán viselkedett velem Morgan, én… nem is értem még ma se, hogy mi volt ez az egész, ahogy a kezemben lévő levelet se igazán tudom hova tenni. Azt kérte, hogy ma délután tartsak vele New Yorkba, méghozzá úgy, hogy valószínűleg az éjszakát is ott fogjuk tölteni, én pedig… totálisan nem tudom, hogy mit kéne tennem. Persze eszem máris azt mondja, hogy ne tegyem, hiszen nem is ismerem ezt a férfit, de valahol belül mégis vele szeretnék tartani, talán segítene nekem is kikapcsolnom és elterelné a gondolataimat Jeremy-ről. De mégis… valahol rettegek vele ismét kettesben maradni, ő annyira más, mint akiket eddig megismertem és a tegnapi viselkedése is furcsa volt. Talán közeledni próbált? De hát ő is először látott, és hát nem tudom, hogy mire számítsak, de talán nem tenne olyat, amit én nem akarok, ugye? Sokáig hezitálok, majd végül az íróasztalomhoz ülök és megírom neki a válasz üzenetet, amelyben beleegyezek az útba, lesz, ami lesz alapon. Ideje a saját lábamra állnom és nem mindig félnem az élettől és másoktól, ideje néha őrült döntéseket is hoznom, most pedig éppen ezt tettem. ~ Még sok dolgom van. ~ - jut is eszembe, mivel ha pár óra múlva indulunk, akkor nekem össze kell készülnöm és a szüleimnek se ártana írnom erről egy levelet, hogy ne aggódjanak, és persze Scar-nak és Jillnek is szólok, hogy este biztosan nem alszom itt, így őket az ágyamon fogja várni egy levél. Tuti nagyot néznek majd, de majd maximum utána elmesélem, hogy mi történt, már ha érdekli őket, de biztos vagyok benne, hogy igen. A következő pár óra tehát egy kisebb, fekete színű bőrönd bepakolásával telik, majd ez után fürdés, hajmosás, ruhaválasztás, kevéske smink és már indulhatok is a garázsba, ahol megbeszéltük a találkozót. Mivel mániám mindenhova előbb érkezni, mint amikorra megbeszéljük, így most is jó negyed órával előbb érkezem meg a járművek közé, amelyeket addig kíváncsian nézegetni kezdek, míg a férfi meg nem jön. Egyébként, ha ide talál, akkor egy fekete színű rövidnacit láthat vékony lábaimon, fekete sportcipőt és egy hófehér, ujjatlan, minimálisan dekoltált felsőt pedig felső testemen, ezen pedig egy fekete, vékonyka mellényfélét, ami csak azért van rajtam, hogy elrejtse a hátamhoz passzírozott hatalmas szárnyakat. Most muszáj volt lekötnöm őket, hiszen emberek közé megyünk, én pedig nem szeretnék félreértéseket, pedig milyen jó lenne tényleg szabadon szárnyalni, de ez csak álom és talán örökre az is marad. A hajam most kellemes hullámokban omlik előre vállaimon, szemeim körül pedig ezüstös színű smink található. Nem vittem túlzásba, csak kicsit kiemeltem kék íriszeimet, így a fekete szemceruza se maradt el. Remélem, hogy így megfelelek majd, de azért ha a későbbiekben hűvös lenne az idő, akkor át tudok öltözni, készültem én mindenfélével. ~ Remélem hamarosan itt lesz. ~ - annyira izgulok, hogy tényleg képtelen vagyok egy helyben ácsorogni, így jelen pillanatban egy gyönyörű, piros Lamborghinit nézegetek, amely nagyon is elnyeri tetszésemet. Ilyen kocsit se láttam még, tényleg csodálatos, de az tuti, hogy egy vagyonba kerülhetett. Vajon kié lehet?
Kezdőlap 
by 
