Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Ismét ráhagyatkozom a helyzet megkívánta hatásszünet eszközére, mielőtt felelnék vagy akár csak reagálnék beszélgetőpartnereim megjegyzéseire. - Miss Meyer, bár tisztában vagyok vele, kegyed haladást szeretne, igazi haladást, bármi áron - idézem vissza iménti gondolatait - Ugyanakkor Mr Carlson nem venné jó néven, ha bármi baja esnék Önnek. Ebből természetesen és világosan következik, hogy bár szélsőséges eszközöket kíván a probléma megoldása, a fiatalember csak abban az esetben fog beleegyezni a módszerbe, amennyiben a hölgyet relatíve biztonságban tudhatja. Kezeimet szét tárom, úriasan, mint ahogy akkor szokás, mikor egy nemesen született nyilvánvaló igazságot mond ki. Különös érzékünk van hozzá, való igaz, hogy a büszkeség átitassa szavainkat ilyenkor. - Eldönthetik, milyen arányban osztoznak rajta, de biztosíthatom mindkettejüket, hogy fájdalmas eljárás lesz. Kettejük vitájába egyébként nem áll szándékomban belefolyni, így maguk dönthetik el, milyen kockázatot vállalnak. Ám mivel felnőtt embernek tartom mindkettejüket, úgy hiszem, képesek saját nevükben szólani. Nyugodtan beszélgessenek kettesben, amennyiben szükséges. Jómagam addig teszek egy rövidke sétát a kertben. Felemelkedek a fotelból, biccentek feléjük, begombolom ingem felső két gombját, majd hátul összefogott kézzel megindítom kimért lépteimet a legközelebbi szökőkút felé.
- Csak rakosgatom a puzzle darabokat. persze előfordul, hogy olykor rossz kép jön ki - vonom meg a vállam Jeremy főnökének visszakérdezésére, majd Jeremy felé fordulva húzom fel az orrom, bár kérdés, kötekszem vele vagy gúnyolódom. De hát vajh miből is gondoltam? A pasi a szexualitást emlegette,mi meg segítségért vagyunk itt. Kétszer kettő nekem négy, de lehet úri körökben nem. - Te vagy feszült, én csak türelmetlen - suttogom Jeremy-nek, végül is még sem dacoskodhatok itt mint egy gyermek, hogy de igen is ezt akartam mondani, nem csak elszólás volt. De felesleges rágódni rajta, szerencsére az ürge nem vette magára, nem hajított ki minket, sőt, mintha az első fulladási pánik elmúlásával még értékelné is szókimondásom. Bár lehet, csak nincs hozzászokva. Vagy inkább bizonyos. A korlátozottan szó hallatán viszont elhúzom a számat. Pont hogy azt akarom, ne legyenek korlátok közöttünk, hogy úgy érinthessem meg, és ő is engem, hogy ne feszüljön állandóan görcsbe attól, árt nekem. és nem csak az oly sokat, ebben a társaságban talán túl sokat is emlegetett szex esetén, hanem egy egyszerű ölelésnél, kézfogásnál, puszinál. - Ne is figyeljen Jeremy-re, ismerem a korlátaimat és a tűrőképességemet. Elég nagy - biccentek Appleton felé, és ha Jeremy közbe igyekezne szólni, egyszerűen leintem. Noha érdekes a főnöke, és biztos, hogy valami totál furcsát talált ki nekünk, azért annyira nem szimpi, hogy feszt idejárjunk, mint valami önképzőkör. Szeretnék haladást, igazi haladást, bármi áron. - De szerintem a vita helyett inkább tudnunk kellene, mit is tervezett. Akkor talán Jeremy is nyugodtabb lenne... Vagy nem, de az már más téma. Egyelőre pokolian szeretném már tudni, mit talált ki, és immár nem csak a kimenetel végett, hanem puszta kíváncsiságból. Mi lehet az, ami nekünk nem jutott eszünkbe?
Jól sejti, tényleg nem tetszik, hogy bármi áron megpróbáljuk elérni, hogy jobb legyen a helyzet. Igenis azért bármi áron nem akarom. Nem fogom azt mondani kerül, amibe kerül, mert nem akarom, hogy neki baja essen, netán fájdalmat okozzak. Még akkor sem, ha ő ezt önként vállalná a cél érdekében. Végtére is nem kell minden párnak egyformának lenni. Ha nekünk nem jut... ágyjelenet, hát nem jut, de legalább együtt lennénk és nem ártanék neki. Nekem ez a fontosabb. Az kérdés, hogy vajon Andie hogyan gondolkodik e téren. - Andie... - motyogom csak az orrom alatt, amikor az ingyen pornót emlegeti és még láthatóan a főnöknek is elakad a szava egy pillanatra. Tudom én, hogy szabad szájú és hogy neki aztán semmi kötelezettsége a fickó felé, de ettől még... ilyet azért nem illik csak úgy kimondani, még ha tudom is, hogy pusztán viccelni igyekszik vele. - Csak viccelt uram, szó sincs többről. Bizonyára a feszültség mondata vele. - próbálom menteni a menthetőt, bár úgy fest, hogy a főnök azért elég lazán kezeli Andie szavait. Egyébként is abban biztos vagyok, hogy kitenni nem fog minket egy ilyen megjegyzés miatt sem. - Világos. Én szeretném, még ha úgy lassabb is a cél elérése, ha Andie minél kevésbé kerülne e miatt veszélybe. Nem szeretném a szükségesnél nagyobb bajnak kitenni őt. - na igen ezt jó, ha idejében tisztázzuk, és erről igen nehéz lesz engem lebeszélni majd, ha netán azt is mondja Andie, hogy neki ez nem jelent gondot és hogy csináljuk nyugodtan, ő ki fogja bírni. Én viszont akkor sem szeretnék neki fájdalmat okozni, hiszen már így is volt rá példa, hogy sikerült, de az lenne a cél, hogy ezt minél inkább elkerüljük.
Azért a beszélgetés alatt akad egy pont, mikor bizony a rengeteg gyakorlat ellenére is sikerül félrenyelnem a teát. Ez pedig az a momentum, ahogy az ifjú hölgy valamiféle ingyenes szexuális szolgáltatást említ. Nos, egy-két óvatos köhintéssel dolgozom fel a hallottakat, miközben számat illedelmesen eltakarom kezemmel. - Biztosíthatom, hogy nem áll szándékomban kettejük intim együttlétét szemlélni. Bár kíváncsi volnék, miként jutott erre a következtetésre - teszem még hozzá egy úriasan visszafogott, rövid nevetés kíséretében. Mindeközben bennem is körvonalazódott, az illető mennyire nincsen tisztában saját adottságaival. Egyelőre még úgy érzem, hasznosabb kivárnom, mielőtt szembesíteném a tényekkel. - Ahogy mondja, Jeremy. Akad veszélyesebb de hatásosabb módszer is. Mint tudjuk, minél erőteljesebben ingerlünk egy élőlényt védekezésre, annál hevesebb lesz a válaszreakció. Esetünkben ez a védekező reakció egy a képessége általi negatív visszacsatolás. Szerencsénkre valamelyest szabályozhatjuk egy ilyen kísérlet kockázatait, még ha korlátozottan is. Azzal visszatérek teámhoz, remélhetőleg az utolsó kortyokat már nem megszakítva. Hagyok időt a párosnak, hogy feldolgozzák az eddig hallottakat. Lassanként bizonyossá válik számomra, hogy amennyiben nem veszem kézbe a beszélgetés irányítását, napestig itt ülhetünk, és hallgathatjuk egymást, kerülgetve az elkerülhetetlent.
Noha meglep Jeremy főnökének szókimondása, nem azért, amiért őt. Én nem jövök zavarba, egy csipetnyit sem, inkább csak az mulattat, hogy egy ilyen merev, „gazdagember” ennyire kendőzetlen ebben a kényes témában. Legalább is ha olyan nagy ember, tudhatná, hogy Jeremy-nek mennyire kínos is ez az egész. Na de végül is azért vagyunk itt, hogy ezen változtassunk. Amikor a magam elleni cselekedetet említi, akaratlan gördül gúnyos mosolyba a szám. Ej, ha tudnák, mennyire profi is vagyok ebben? Végül is, eddigi partnerválasztásaim nem mondhatók épp főnyereménynek, java része még csak jó fogásnak sem. De hát úgy tűnik, ilyen az én szerencsém. - Nem az érdekel, melyik a könnyebb, melyik a veszélyesebb. Csak az, melyik a hatásos – szúrom be Jeremy után, bár tudom, neki cseppet sem tetszetősek szavaim. De őszintén bevallom, nem szeretnék hónapokig pepecselni. Nem mintha Jeremy nem érdemelné meg, pusztán kétlem, hogy ennyire türelmes tudnék lenni, mikor már sejtem, mi várhat ránk, ha sikeres lesz a terápia. - Azért remélem, nem holmi ingyen pornót óhajt tőlünk – vigyorodom el, mert én azért kevésbé görcsösen kezelem a témát, és csak remélni tudom, hogy az úr sem kap szívinfarktust, avagy nem zavar ki a kertjéből, mint nem odaillőt. Persze csak a szavakban a lazaság, annyira azért nem, hogy valami affélét valóban bevállaljak. Kettesben Jeremy-vel, egy szoba magányában naná, végül is, még ha nem mondjuk ki szó szerint, a maga pőreségében, erre vágyunk. De nem közönség előtt, nem kényszerből.
Végre egy remek kérdés! Bár Andie nem mondta ki, de az én nyelvem hegyén is ott volt már, hogy vajon a sok személyes kérdés mennyire számít abban, hogy mit lehet tenni a helyzetemmel? Pont e miatt mentem bele nehezen, hogy Andie eljöjjön ide, hiszen a főnök túlságosan kíváncsi és persze azzal az aprósággal is tisztában vagyok, hogy e mellett még veszélyes alak is, ami azért nem apró hátulütője ennek az egésznek. Tudom, hogy Andie számára is fontos, hogy kezdjünk valamit a képességemmel, na de azért nem minden áron. - Ezzel már... mi is tisztában vagyunk. - bár kis fáziskéséssel, de azért csak sikerül reagálnom a szavaira. Persze tudtam én, hogy e miatt vagyunk itt és ez majd kimondásra is kerül nyíltan, de ettől még nem érzem magamat kevésbé kényelmetlenül a bőrömben. Azért ez mégis csak személyes dolog és az ember nem pont a főnökével szándékozik megbeszélni a szexuális életét, csak hát jelen helyzetben nem igen van választásunk, ha egyszer mi nem találtunk megfelelő megoldást. Az is csoda, hogy már addig sikerült eljutni, hogy a csók többnyire akadálymentesen működjön, na de ennél több... ahogyan a főnök felvezette az már túlságosan nagy érzelmi hatásokkal jár. - Tehát több lehetőség is van, akad ami veszélyesebb és akad, ami kevésbé? - szökik fel a szemöldököm. Azért nagyon remélem, hogy olyasmi nem szerepel közöttük, ami mondjuk azzal jár, hogy ő is jelen kell, hogy legyen az akciónál. Valami meditációra gondoltam kezdetben mondjuk, de ha jól sejtem ahhoz nem szükséges nagy bátorság, úgyhogy jó eséllyel ő még se valami hasonlóban gondolkodik.
Érdeklődve szemlélem a párocska nonverbális kommunikációját, miközben hallgatom a rövid összefoglalót Miss Meyer életéről. Utóbbi igencsak rövidre sikeredett, úgy vélem. Bár lehetséges, hogy pusztán lényemből fakad, hogy valamiféle hosszabb történetre számítottam. Esetlegesen több apró, szentimentális részlettel. Természetesen egyetlen pillanatra sem feledkezem meg arról, hogy az ifjú hölgy elfelejtett beszámolni különleges adottságáról. Nem szándékozom azonban felemlegetni, hiszen később is bármikor visszatérhetünk még ehhez a témához. Addig is igyekszem választ adni a felmerült kérdésekre. - Nos minden bizonnyal tisztában van már azzal a jelenséggel, melynek okán az ifjú Jeremy mindenkori érzelmi állapota aktiválhatja, sőt folyamatosan befolyásolhatja képességének működését. Azzal pedig minden bizonnyal Ön is tisztában van, miszerint a szexualitás egy igen összetett jelenség, különös tekintettel a mögöttes hangulati állapotokra és ösztönökre. Ez által amennyiben kellően közel kerülnek egymáshoz akárcsak néhány pillanatra is, Kegyed lehet az, aki saját maga ellen cselekszik, még ha nem is szándékosan. Belekortyolok a teába, s hagyok számukra egy lélegzetvételnyi időt, hogy megemésszék a hallottakat. - Akad módszer a megfelelő kontroll megszerzésére, ám az út megválasztása Önöktől, illetve elszántságuktól és bátorságuktól függ.
Én aztán nem rejtem a vigyorom, mikor a pasek, aki amolyan úri passziósan, már-már kényeskedőn takarja el jókedvének tagadhatatlan bizonyítékát. Aztán a mosoly zavarttá válik, még Jeremy felől is érzem az apró rosszallást, ami úgy tűnik félreértés teljes jele. Hisz én úgy értettem, Jeremy attól tart, hogy saját képességével okoz bennem kárt. Erre a főnöke... mintha ő maga lenne valami keresztapa, kitől tartanom illene, meg egyéb rossz emberektől, kik sok mindent megtennének az én kincsemért. Itt ugye mindenkinek tiszta, hogy nem vagyok már szűzleány?! Így hát a zavar egyértelmű arcomon, ahogy hátradőlve a széken hallgatom, miként faggatózik a múltamról az ürge, és az adottságomról. Miről? Összezavartan pillantok Jeremy-re, de hát legyen, ha az ürge a túléléssel kapcsolatos dolgaimra kíváncsi, hát hajrá. - Egy környéken nőttünk fel Jeremy-vel. Illetve én, ő hamar lelécelt. Én maradtam, míg anyám bele nem halt a munkába, aztán eljöttem, és azóta igyekszem talpon maradni. Jelenleg a new yorki egyetemen hallgatok újságírást és közben melózom egy kávézóban. Ott találkoztunk újra Jeremy-vel nemrég. Nagyjából ennyi, semmi érdekes - vonom meg a vállam, azt azért még sem fogom részletezni egy idegennek, miféle poklokon mentem át, hogy ide jussak. Jeremy is csak egy részét tudja, pedig biztos vannak sejtései is. - Bár nem tudom, ez mennyiben számít abban, hogy ő könnyebben uralja az erejét - vonom meg a vállam Jeremy felé pillantva. Végül is, ezért vagyunk most itt, nem?
Kész csoda, hogy nem szorítom meg Andie kezét kissé megrovóan, amikor kiejti a szavakat. Azért ezt még sem illett volna a főnök előtt kijelenteni, még ha valójában tényleg így is van. Na de nyíltan kimondani, hogy attól tartottam ártani akar Andienek... vagyis tartok, hiszen az érzés még mindig nem múlt el teljesen. Azért egy lopott jelentőségteljesebb nézést mégis csak küldök felé, amikor megszorítja a kezemet, de a tekintetem továbbra is komoly marad, amivel a főnököt mustrálom. Hát lássuk be... elég komoly ez a helyzet, nem tudnám elviccelni, ahogyan Andie teszi, viszont tőle ez lássuk be cseppet sem szokatlan. Azért persze a főnök szavaira bólintok, még ha lássuk be furcsán is veszi ki magát, hogy még ő ért velem egyet, miközben én voltam mondhatni, aki Andit próbáltam már látatlanban is ellene hangolni. Tudom... vannak furcsa dolgok, de ebben a házban sosem lepődöm meg, ha ilyesmit tapasztalok. - Akkor egyelőre tiéd a szó. - pillantok a mellettem ülő leányzóra, aki hozzám képest kitörően fesztelen. Ellenben persze velem, aki még inkább nem vagyok az, hogy a főnök róla kérdez a helyett, hogy rátérnénk a pontos okára az ittlétének. Persze világos veszélyben lehet a képessége miatt, de én vagyok vagyok, hogy megvédjem, vagy effélét nagyképűség lenne kijelenteni főleg úgy, hogy a képességemet nem tudom még teljes mértékben kontrollálni? Na de azért vagyok itt, hogy ezt megtanuljam, még sem ezzel foglalkozunk, hanem Andie múltjával. Feszengve fészkelődöm miután átvettem a teát. Egy kortyot sikerül lenyomni a torkomon, aztán le is teszem a csészét a közeli kis asztalra. Hát igen egy ideig, vagy talán végig nem igen fogom magamat fesztelenül elengedni, az biztos.
Szavaik hallatán ajkaim közül halk nevetés szökik ki, melyet szemérmesen, ujjaimmal palástolok valamelyest. Valóban úgy érzem kissé, mintha gyermekek ülnének velem szemben. Ami nem csoda, hisz az általam már látottakhoz képest percnyi csupán az élet, melyet eleddig leélhettek. Mindezek mellett azonban eszem ágában sincs alábecsülni a lehetőségét, hogy sokak létére nagy befolyással bírhatnak majd a későbbiekben. Hiszen Dr Emmett Brown is egy egyszerű baleset folyományaként állt elő rendhagyó találmányának ötletével. Ez a két fiatal pedig jóvalta többre is képes, mint felborítani egy széket vagy fejbe kólintani valakit. - Nos az ifjú Jeremy nem téved sokat, Ön valóban veszélyben van. Elsősorban azonban nem tőlem kell tartania. Ritka képesség birtokában van, mely sokaknak hasznára válhat. A ritka kincs pedig nagy árat jelent, amiért egyesek hajlamosak igencsak messzire elmenni. Ám azt javaslom, a biztonság kedvéért irányomban is legyen legalább egy kevéssé szkeptikus, hiszen nem ismer, így akár magam is jelenthetek fenyegetést Kegyed számára. Halovány mosoly, szigorú tekintet, mely lassacskán a szélesebbre húzódó száj vonalával egy ritmusra enyhül meg. Könnyed kacaj kíséretében szabadulok fel röpke kis játékom fátyla alól. - Mindenek arra kérném Ms Meyer, meséljen egy kicsit magáról! Majd rátérve arra, miként ismerkedtek meg ezzel a kiváló fiatalemberrel, szívesen hallanék az adottságával kapcsolatos személyes tapasztalatairól. Mondhatni végszóra megérkezik a tea, így hát átadva a szót vendégemnek töltök egy keveset, majd csészémet kézbe véve figyelek rá.
Kissé összeráncolom a szemöldököm a röpke válasz, illetve helykínálás és a különös mosoly okán, de hát nincs okom semmi rosszat feltételezni Jeremy főnökéről. egyelőre nagyjából úgy tudnám jellemezni: különc. De hát valószínűleg minden nagy pénzes ember az, ilyen vagy olyan okból, de eltérnek az átlagtól. hát még ha az illető tisztában is van a mutánsok létezésével, sőt, akad is körülötte... nos az lenne a fura, ha nem lenne az illető kissé fura. De hát én is az vagyok, Jeremy is az, még ha nem is bántásból gondolom így, szóval ez a viselkedés még bőven a határértéken belül piheg. Ahogy én is igyekszem azon belül maradni udvariasság terén, még sem kell kétszer kínálni a kényelmesnek tűnő széket. Lehuppanok, örülve is annak, hogy Jeremy mellém kerül, még is kissé rossz-gyerekek-az-igazgató-előtt szitunak érzem a helyzetet, ahogy a főnök velünk átellenben csüccsen le. De hát csak nem kap elő egy nádpálcát!? - Jeremy-re teljesen bogot köt a félelem, hogy árt nekem - kotyogok közbe, ahogy szóhoz jutok, de kötekedő szavaim ellenére kezem kesztyűbe bújtatott kezére simul, mintha csak biztatnám, bátorítani akarnám. mert kell, ki ne tudná nálam jobban?
- Tudod, hogy ezt még meg kell szoknom. - hogy van aki tényleg bízik bennem, Andie pedig hozzám képest mindenhez rendkívül pozitívan áll hozzá, ami nekem azért nagyon új még. Nem mondom, hogy soha sem fogom megszokni, de egyelőre még nem és persze most amúgy is pont elég idegeskedésre ad nekem okot a jelenléte. - Igazad van Mrs. Davon sokkal veszélyesebb volt, mint a főnök. - csak mosolyogva rázom meg a fejemet. Na igen ő nem ismeri a főnökömet, én ellenben igen, és tudom, hogy mikre képes. Nem azt mondom, hogy ártani akarna Andienek, de azért sejtem én, hogy okkal hívatta ide. Talán tényleg csak azért, hogy a jelenlétével segítse ezt az egész folyamatot, de én ennyire nem tudok pozitív lenni. Sose lehet tudni. - Itt már csak ilyen, nagyjából minden. - hát igen én már megszoktam ezt a mondhatni felhajtást, de neki még nagyon új. Egyelőre viszont várakozó állásponton vagyok én is, és persze magam is meglepődöm azon, hogy sokat meséltem volna Andieről. Nem szokásom mesélni, ezt nagyon jól tudja ő is, de végül csak leülök és várakozón pillantok kettejükre. Andie még mindig nem tudom, hogy pontosan milyen okból kifolyólag van itt, de biztosan hamarosan kiderül, de úgy fest nem azonnal. - Egyelőre még mindig nem teljesen világos számorma, hogy miért van szükség az ő jelenlétére is, ezt kifejtené bővebben? - itt van igen, mert jönni akart. Én nem akartam, hogy jöjjön ez tény és való, ha jól sejtem akkor ezzel a főnököm is tisztában van, épp e miatt szeretném, ha végre bővebben is kifejtené, hogy mi is az ok, amiért jelen kell lennie.
Csupán jelzés értékű, úrias mozdulattal takarom el ajkaim, miközben visszafogott nevetést engedek meg magamnak néhány röpke pillanat erejéig Ms Meyer tréfájára reflektálván. Eztán két ujjam - mutató- és középső- - megpihen állam szélén, majd szemöldökeim kissé magasabbra szökkennek. Szám széle fülem irányába indul meg, hogy széles mosolyt formáljon. - Kérem, foglaljanak helyet! - intek néhány fonott, párnás szék felé, mely úgy nagyjából a pároska mögött található egy kis asztal mellett. Magam is közelebb húzok egy hasonló kaliberű ülőalkalmatosságot, melyet úgy helyezek, hogy az asztal túlsó szélén, velük átellenben helyezkedjen el. Helyet is foglalok, majd ha bizonytalanok volnának, kezemmel is intve jelzem, hogy nyugodtan követhetik példámat. Ezek után természetesen kényelmesen hátradőlök székemben, és csendben, talányos félmosollyal arcomon várakozó pozícióba helyezkedem. Tekintve, hogy mindketten tudják, miért is vannak itt, leginkább esetleges kérdéseik vagy fenntartásaik érdekelnek. Ezeket pedig így is, úgy is elém fogják tárni, amennyiben fontosnak tartják őket.
- Valakinek bíznia kell benned, ha már te nem teszed - csóválom a fejem vigyorogva. Tudom én, hogy Jeremy kishitű önmagával szemben, de hát ezért is vagyok itt, hogy biztassam, hogy segítsek neki. Persze van ebben egy adag önös érdek, de csak nem rója fel nekem. - Ugye? Lehet tényleg csak ennyi lesz, te meg úgy parázom, mint Mrs. Davon matekóráján röpdoga írásakor - nevetem el magam, visszaidézve egy pillanatnyi érzést a gyerekkorunkból, a régi időkből. De hát azt még se mondhattam, hogy mint aki bármelyik pillanatban kiszívhatja belőlem az életet, mert hát az nem sokat lendített volna a hangulatán. Ugyanakkor a megjelenő inas meglep, nem is kicsit, kérdőn és ugyanakkor vigyorogva emelem a szemöldököm Jeremy-re, és láthatja, csak igen nehezen fogom vissza a kuncogásom. - Nem tudtam, hogy báli ruhában kell jönnöm. Egy libériás inas! - csak nem bírom ki, csak odasúgom széles vigyor kíséretében, és a jókedv akkor is tart, mikor megérkezünk a házigazdához. - Egy csésze kávét kérnék, cukorral és tejjel - felelek a kérdésre, miközben Jeremy-re emelem beszédesen a pillantásom. Aztán már vendéglátónk rabolja el figyelmem, természetesen hagyom, hogy kezemre fogjon, régi idők módijaként csókkal illesse, és csak igen-igen nehezen fojtom el a torkomat kaparászó nevetést. Hát hova kerültem? A múlt századba? - Sokat? Én Jeremy-t igen szófukar teremtésnek ismertem meg - mosolyodom el, egy apró, hálás biccentéssel viszonozva az udvariaskodást. - Ugyanakkor örülök, hogy itt lehetek, és be kell valljam, adózok otthona szépsége felett. Bár úgy sejtem, egyszerre élvezet és teher egy ilyen ház. Na jó, nem tudok lakatot tenni a számra, de ki kellett mondanom. Már amikor Jeremy-t jöttem meglátogatni is feszélyezett a múzeumi lak, ám ezek a régimódi dolgok!? Hiába a kényeleme és a gazdagság, nem hiszem, hogy én tudnék így élni.
Hát persze, hogy esze ágában sincs visszafordulni. Igazából nem is reméltem komolyan, hogy vágunk egy hátra arcot, pedig még mindig úgy érzem, hogy jobb lett volna. Még sincs mit tenni, megpróbáljuk, bár nem értem, hogy miért van Andiere is szükség a gyakorláshoz. Motiválhat ez tény, na de... ezen kívül mégis miért? Az a gond, hogy nem ismerem azért eléggé a főnök észjárását ahhoz, hogy tudjam mikor mit akar, de annyit azért tudok róla, hogy mindig akar valamit, tehát Andie nem véletlenül kell, hogy itt legyen. - Te még mindig jobban bízol bennem, mint én magamban. - de azért a mosoly nem marad el, mert igenis jó érzés, hogy ennyire hisz bennem. Tudom, hogy tettünk már lépéseket, hogy segítettem neki, hogy már a csókot is sikerült elérnünk, de az sem volt könnyű menet és én valahogy nem hiszek abban, hogy ennél is tovább tudnék lépni, hiszen hosszú hetek alatt nem sikerült. Elég kilátástalannak tűnik a helyzet. - Ez a felállás kimondottan tetszene. - megadom magamat, főleg hogy úgy se tehetek mást, hiszen a kezét nyújtja, én pedig készségesen fogom meg, hogy kiszálljak végül a kocsiból. Sokáig nem is jutunk, ami nem lep meg. A főnök mindenről mindig és mindent tud és ez most sincs másképp, az inas már érkezik is, mi pedig nem igen tehetünk mást, mint hogy készségesen követjük. Persze a gyomrom nagyjából teljesen görcsben van, de ezzel nem igen lehet mit tenni. Aggodalmas típus vagyok, főleg ilyen komoly helyzetekben. Andiet meg nagyjából mindentől féltem. - Uram! - biccentek, azért én nem hajolok meg, de végül is a főnökömről van szó. Fizetést kapok tőle, a birtokán élek, úgyhogy illik megadni a tiszteletet, ezért nem mondhattam nemet erre az egészre sem, bár megfordult a fejemben, viszont ha Andienek el sem mondom biztosan megorrol rám, ha valamilyen módon kiderül és kiderült volna, ehhez nem sok kétségem van. Persze ettől még feszülten figyelem a jelenetet, főleg hogy még a kézcsók is megtörténik. Na nem attól tartok, hogy a tehetős főnököm el akarná csábítani épp az én kedvesemet, de jobb azért elővigyázatosnak lenni úgy minden szempontból. Andie nem anyagias típus tudtommal, de mégis óvatosan kezelek mindenféle helyzetet.
Régóta kedvelem az embereket. Különösen olyankor, mikor valamiféle kognitív disszonancia figyelhető meg náluk saját érdekeik és társas kapcsolataik ütközőzónájában. Több kötetre való megfigyelésem akad a témában. Most azonban mégsem kizárólag ezen kutatásom folytatása céljából fogadok vendéget. Egyik kivételes tehetségű beosztottam párját lesz alkalmam személyesen is szemrevételezni. Arthur, a csekély értelmű ám igen tekintélyes testi adottságokkal rendelkező, végtelenül udvarias inasomat szalajtom az érkezők elé, hogy elkísérje őket az első kertből az oldalsó lugasig. - Ms Meyer, Mr Carlson! - hajol meg enyhén előttük - Kérem, kövessenek! Az Úr már várja Önöket! - azzal a nagyra nőtt gimnazistához méltó arcéllel rendelkező szolga sarkon fordul, és meg is indul a korábban színpadias intéssel általa mutatott irányba. Néhány röpke perc csupán, míg elérik céljukat. Ott Arthur ismételten meghajol, ezúttal a ház ura felé. - Uram - mondja, majd meghajol, immáron elkerülve a felesleges szócséplést - Mit hozhatok a hölgynek? - pillant Adrienne-re, majd annak válasza után Jeremy-re. Eztán magukra hagyja a különös triót. - Ó, Ms Meyer, örvendek a találkozásnak! - lépek előre, s amennyiben az ifjú hölgy nem tanúsít különösebb ellenállást, kézcsókban részesítem - Már igen sokat hallottam Kegyedről! Nagy örömömre szolgál, hogy végre személyesen is megismerhetem! - néhány kósza pillanat erejéig még kezeim közt tartom a kezet, melyre illedelmes csókot leheltem.
Türelmetlenül és izgatottan dobolok ujjaimmal térdemen, ami kivillan a farmer szakadásából, miközben hol az elhaladó házakat figyelem magunk mellett, hol Jeremy arcát, felváltva. Izgatott vagyok, amióta csak megemlítette, hogy a főnöke foglalkozna vele, és a segítségemet kérik ebben. legalább is én így értelmeztem, és még szép, hogy azonnal igent mondtam, sőt ez csak erősödött később, ahogy Jeremy lebeszélni igyekezett. Persze mi is haladgatunk, de csak lassan, hisz én egyáltalán nem vagyok szakértő a témában, benne meg több a gátlás, mint kéne. - Vissza? Dehogy megyek Jeremy! Alig várom, hogy elkezdjük, hogy segíthessek - fordítom most épp a fejét, még el is mosolyodom, balom az ő térdére fektetve, hisz a kezét most nem biztos, hogy okos dolog lenne megfogni. - Tudod, hogy segítek, hogy szívesen segítek, ezt már korábban mondtam. És míg neked meló, én úgy fogom fel, hogy egy játék. Tudom, hogy bennem nem teszel kárt - vallom mély meggyőződéssel, mert valóban így gondolom. Már próbálkoztunk csókkal, érintéssel és noha nem mindig sikerült tökéletesre, a dolog messze volt attól a rossztól, amit Jeremy mindig felvázolt. De tudom, hogy ha valódi haladást akarunk elérni, hogy olyan közelségbe kerülhessünk, mint amire vágyunk, ez nagyon-nagyon lassú tempó. - Gyere már! Lehet csak a személyem kell ösztönzőleg, és amíg te vért izzadsz, én a kávém szürcsölgetem a sarokban - nyitom nevetve a kocsiajtót, ahogy megállunk. és habozását látva megkerülöm a járgányt, mintha fordított világban lennénk, én nyitom neki az ajtót és nyújtom a kezem, hogy kiszállását segíthessem. És ha megfogja, meg a kedvemért megmoccan, már nem is engedem el, csak a vállamról lecsúszó bő nyakú fehér felsőt igazítom vissza teljesen feleslegesen, hisz a következő mozdulatnál újra csak lecsúszik majd. Végül is, ez a dolga, ezért ilyen a szabása.
Az lett volna a jó megoldás, ha egyszerűen nem beszélek erről az egészről Andienek, de még sem kezdhettük úgy a kapcsolatunkat, hogy máris elhallgatok előle dolgokat. A főnök nem épp a legbizalomgerjesztőbb alak, ezzel tisztában vagyok, Andie viszont nincs, hiszen nem meséltem neki arról hogyan találkoztam vele, legalábbis nem avattam be igazán a részletekbe és lássuk be az a birtokon élők jó része sem kifejezetten az a szent életű típus. Andie egyszerűen nem való ide és nem tudom miért kell ő ahhoz, hogy én képes legyek a képességemmel bánni. Az is lehet, hogy egyszerűen a főnöknek nem kellett volna mesélnem Andieről, csak szimplán felvázolni előre szeretnék lépni az ügyben, de nem nevesíteni azt, hogy kivel, akkor talán fel sem merül, hogy neki is itt kellene lenni. De ha már megtörtént, hát megtehettem volna, hogy nem mesélem el az egészet Andienek és akkor újfent nincs gond, mert nem akar mindenképpen benne lenni. Mondhattuk volna, hogy nem, hogy igenis ragaszkodunk hozzá, hogy nélküle tanuljam meg irányítani, de hajthatatlan volt. Azt hiszem kíváncsi is rá hol dolgozom és ki ez a titokzatos alak, aki segíthet és ha azt mondja Andie jelenléte segít... hát nem kötözhetem le, hogy ne jöjjön, pedig jobb lenne. - Biztos vagy benne? Még mindig visszavihetlek ugye tudod? Megmondom neki, hogy dolgod van és kész. Nem is értem miért kellesz hozzá. - egyébként is bizarrul hangzik. Előtte fogunk egymásnak esni és közben magyaráz, hogy mit tegyek, hogy egy csókkal ne szívjam ki az erőt az áhított nőből? Mondja nekem valaki, hogy nem bizarr. Másképp viszont hogyan lehetne megoldani és miért kellene hozzá Andie is? Tépelődöm, így hát nem csoda, hogy leparkolva a kocsival még ki sem szállok egyelőre, nem hogy elinduljak bármerre is. Hátha Andie meggondolja magát.
Bár elméjének rezdülései mentén felfénylő kusza okfejtései nem feltétlenül első gondolataimmal vágnak egybe, igencsak rafinált következtetések. Szó mi szó, igaza lehet. Akaratának acélossá tétele, testének s elméjének megismerése a cél. Egyetlen, röpke pillanat erejéig eltűnik arcomról az a bizonyos folyton ott bujkáló mosoly, míg felajánlását elfogadván elismerően bólintok. - Köszönöm, drága Hóvirágom! Jöjj velem hát a vörös és fekete honába, hogy rajtuk keresztül megismerhesd a világ többi színét, árnyát is! - derül fel ismét arcom, majd kezét kezemben tartva kelek fel lassanként az asztaltól. Közel húzom magamhoz, majd mikor egészen érezhetjük egymás lélegzetét, ujjaim lassanként arcára kúsznak. Fejét finoman előrebillentem, hogy ekképpen csókot lehelhessek homlokára. Néhány kósza szívdobbanás idejére így felejtem magunkat, míg lassú mozdulattal meg nem töröm a szoborrá vált képet. Halhatatlanoknál megesik olykor, hogy megfeledkeznek az idő múlásáról, ám jómagam sosem voltam az a hosszan álmodozó fajta. Különösen akkor nem, mikor cselekvésre is lehet alkalom. Kezét fogva egyenesen az egyik lejárat felé vezetem, ám ez koránt sem a fürdőbe nyílik. Néhány emeletnyi sötétség és kőből épült csigalépcső következik, mely helyen egy sebtiben meggyújtott lámpás ad világosságot nekünk. Tán szükségünk sem volna rá, ám különös hangulata csupán fokozza szívverésének hevességét, érzem.
Mosolyra fakasztottak hízelgései, közben fürkészőn figyeltem az arcát, rezdüléseit, próbáltam kiolvasni őket, de nem vagyok még eléggé tanult ahhoz, hogy olvashassak elméjében már szemének pillantásából. Kérdésére kérdéssel feleltem, nem tudtam, mire akar kilyukadni a fájdalommal kapcsolatban, majd mikor kifejtette, minden világossá vált. Csak akkor ismerhetem meg alaposabban, ha biztos abban, hogy nem kotyogok el semmit, ha kínoznak akkor sem. Arcomról eltűnt a mosoly, helyét a komolyság vette át, s a merengés. Megéri? Van, akinek ez nem érné meg. Az, akinek nincs olyan sok hiánya a világban, de nekem... nekem semmim nincs. Nekem megéri? Természetesen. Ezen nincs is mit hezitálni: nem fog megölni, csak.. kínozni. Enyhe félelem üti fel a fejét testemben, de már éreztem a fájdalmat a végletekig: véreztem el, égtem máglyán, lőttek már meg... Valami még is azt sejteti, hogy mindezek semmik voltak ahhoz képest, amiken most keresztül fogok menni. - Érted mindent, uram... - lehelem ki ajkaim között, határozott, komoly tekintettek rá pillantva, egy perces merengés után.
Mosolyom, s már-már cinkos pillantásom minden bizonnyal sejteti számára, reakcióját tökéletesen és teljes egészében sikerült megfigyelnem. Természetesen legnagyobb megelégedésemre. Annyira azonban nem élvezem ki látványosan az így adódott helyzetet, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam ezzel drága Hóvirágomat. - Mi mást tehetnék? - kérdezek vissza meglepődve - Hisz létedből fakadóan lenyűgöztél lényeddel. Lévén sikerült valamelyest összezavarnom, rendeznem kell hát verbális soraimat, hogy segíthessek neki az értetlenség kusza forgatagából való kilábalásban. Némi mély, kimért levegővétel következik egyfajta időnyerésként, amolyan hatásszünet gyanánt. Úgy hiszem, amit most hallani fog, arra mentálisan nem feltétlenül minősíthetem felkészültnek a hószín nőt, ő maga bármily lenyűgöző is legyen. - A fájdalom őszintévé tehet bárkit, legyen eredendően bármilyen is. Rendkívül érdekes, legtöbbször tanulságos is megfigyelünk valakit, miközben valamiféle intenzívebb fájdalomérzetet él át. Ugyanakkor szükségszerű, hogy mellettem megtanuld kezelni, szükség esetén pedig akár figyelmen kívül hagyni az érzékszerveidet kellemetlenül érintő eseményeket. Mit gondolsz? Felkészültnek érzed magad, hogy efféle tanításba kezdjünk? Egyúttal megtanulhatod, miként válaszd el képességed irányítását és érzeteid beérkező jeleit. A kellően hosszas kifejtés után szabad kezemmel teám után nyúlok. Úgy sejtem, szüksége lesz néminemű időre, átgondolandó kérdésemet.
/Semmi probléma. A tartalom a lényeg, nem a mennyiség./
Szavaim úgy tűnik, elégedettséggel töltik el. Figyelem, ahogy csókot ad kezemre, amit furcsa bizsergéssel, hidegrázással élek át. Ha nem volna kezemen hosszú-ujjú a ruha, valószínűleg látszódhatna, ahogy ki liba bőrösödöm. Szavai hallatán halovány mosoly kúszik arcomra, ahogy ránézek. -Ezzel egyedül vagy... így örül a szívem, hogy figyelsz rám. - mondom elmosolyodva, de következő kérdése értetlenséget ébreszt bennem. -A fájdalom számos fajtáját éreztem már. Önként, vagy akaratlanul. De hogy kívántam volna-e? Nem... Mást kívántam, amit csak fájdalmon keresztül kaphattam volna meg, de.. végül fájdalom árán sem jutottam el hozzá. -felelem és kíváncsian fürkészni kezdem. - Mi jár az elmédben, uram? Még is.. milyen fájdalmat kívánhatna megtapasztalni bárki? Te kívánod a fájdalmat? - kérdezem. Furcsa. Még is milyen fájdalom lehet az, amit szeret valaki annyira, hogy magától megtapasztalja? El nem tudom képzelni.. De felkeltette az érdeklődésemet, így ha nem is fogom kívánni, az érdeklődésemet elnyerte. De lehet, hogy ez is volt a cél. Azért remélem, hogy elmeséli, mire gondol, ha már felkeltette a figyelmemet ezzel.
Hóvirág sokkalta eszesebb és figyelmesebb, mint azt mások vagy akár ő maga sejthetné első elgondolásra. Mostanság, hogy kezdi egyre inkább komfortosan érezni magát közelségem ellenére, lassacskán helyreáll önbizalma, és elmélyét is jóval ritkábban hátráltatják pillanatnyi érzelmi zavarok. Kezét magam elé húzom, majd fejemet előre billentve ajkaimmal illetem azt kézcsók formájában. Mikor ismét felemelem fejemet, elsőként csupán felpillantok, aztán távolodom el tőle. - Ahogy mondod, Kedvesem! Bár létedet kezembe ajánlottad, mégis be kell vallanom, fontos számomra, miként érzel. Mosolyom megszelídül néhány röpke pillanat erejére, mintha valamiféle szégyenlősség halovány jele mutatkozna benne, mielőtt ismét teljes magabiztosságában ragyogna. Jobb kezem arcára helyezem, hüvelykujjam pedig finoman végigsimítja alsó ajkát. Arcára is kiül fejében zajló gondolatainak sokasága, bár közel sem oly látványosan, mint mielőtt pártfogásomba vettem volna. Gondolatok sokasága cikázik át elmémen, sejtről sejtre, komplett logikai hálóvá kifeszítve. Mindez átszőve egy komplett kronológiai eseménysorral, mely bár helyenként erősen hiányos, hozzáértőn vizsgálva igen sokat elárulhat érdeklődésem tárgyáról. - Úgy hiszem, ideje, hogy ismét tanuljunk valami újat! Végtére is azzal adhatom a legtöbbet, ha tanítalak. Áruld el kérlek, volt már, hogy magad kívántad a fájdalom megtapasztalását? Tekintetem kíváncsi, mosolyom kissé elbiggyed, ám meg nem szűnik.
Mondandóm után tekintetem elkalandozik a lugas irányába, hogy ott folytassa a messzibe révedést. Megjegyzésére enyhe fanyar mosoly húzódik a számra. -Minek kérdezel olyat, amire tudod a választ? - kérdezem, ránézve, majd a kezeinkre, ahogy markába zárja a kacsómat. A válaszát kicsit még emésztgetem magamban, értelmezem, gondolkodom rajta. -Tehát elgondolkodtál azon, hogy milyenfajta érzelmeket táplálok irányodban... és ennek kapcsán kérdezted. - vonom le következtetést. Szám sarkában halovány mosoly bújik meg, fejem kissé lehajtom, szemem lesütöm. Amolyan szégyenlős-szerű hatást keltek így, enyhe zavarom felesleges lepleznem. De ez a fajta érdeklődés valahogy... kellemes érzés. Jó érzés tudni, hogy ő azon gondolkodik, hogy én mit érezhetek. És hogy úgy gondolja, vele akarom párhuzamba állítani a férfi ideálomat. Felpillantok rá, hófehér, jeges szemeim csillogva mélyednek az ő koromfekete mélységébe. Aztán szemeiről arcára, ajkára, nyakára, vállaira, karjaira kúszik a pillantásom, lassan, ráérősen mérem végig, amennyit látok belőle az asztal okán. Férfi ideál. Létezik egyáltalán ilyen? Az ilyesmit leginkább külsőre szokták mondani. A belsőre nem igazán. A külső megfog, a belső megtart. Ezt hallottam egyszer, még régen valahonnan. Victornak lehengerlő modora van, a szavaival és tetteivel nagyon jól bánik, de észrevehetően távolságtartó.. már ami őt illeti. Gondolok itt arra, hogy nem mesél származásáról. Nem azt mondja, hogy nem tudja, tereli a szót. Ha nem volna ez meg, akkor... igen. Victor kétségkívül olyan férfi lenne, akibe félperc alatt beletudnék habarodni. De ez a távolságtartás olyan, mint egy tikk a fejemben. Folyton megjelenik és megrémiszt, óvatosságra int, pedig... a nagyobbik fele lényemnek leginkább eltaposná ezt a ciripelő bogarat a fülemben.. -Öm..-szólalok meg végül, hogy ne csak hallgassak gondolat menetének megosztása után...de egyszerűn nem tudom, hogy mit mondhatnék... Ismét csak rápillantok arcára, kicsit tanácstalanul, zavartan. Nem tudom, mit akart mindezzel. Elmondtam, amire kíváncsi volt. Visszakérdeznék, de... mint előbb mondottam: Victornak remek érzéke van ahhoz, hogy bárkit meggyőzzön, vagy az ujja köré tekerjen. Nem kételkedem abban, hogy a magánélete épp oly tökéletes, akár csak a karizmája és ő maga.
Érdeklődve hallgatom beszámolóját, miközben minden mozzanatát, rezdülését igyekszem megfigyelni. Olyan ez, mint mikor valami kivételes jelenséget lát valaki, mint addig soha. Tudni szeretné, hogyan működik, honnét érkezett. És nem utolsósorban szabályozni, hová tart és miként. - Jól sejtem, hogy a partnerek keresésében az emberek múlandóságának jelensége sem volt segítségedre? Kérdésére mosolyom szélesebbre kúszik, keze körül pedig összezárom a magamét. Nem pillantok oda, mindössze ennyit teszek. Amennyiben újból tenyeremet vizsgálnám, nem állok ellen törekvéseinket. Ennyit úgy hiszem, megengedhetek. - Hosszú ideig tanulmányoztam az emberek párválasztási szokásait, és az ezzel kapcsolatos ösztöneiket. Véleményem szerint te magad valamiféle rég keresett férfiideált is megpróbáltál, tán még mindig igyekszel azonosítani jómagammal. Már ha eddig nem sikerült. Ennek kapcsán merült fel bennem iménti kérdésem. Nem tartom kizártnak, hogy némi zavart tapasztalhatok majd viselkedésében iménti kijelentésem okán, bár ezt már koránt sem veszem oly biztosra, mint első találkozásunkkkor. Azóta sok, egészen sok idő eltelt. Még ha időtartamra nem is oly hosszú létünkhöz mérve, mindenképpen tartalmas. Igen sokat adott Hóvirágom határozottságához, mely a túlélés és egyre határozottabban kiemelt nőiességéhez is nagyban hozzájárult.
Kezdőlap 
by 
Ruha 
/