Bastien Caine

"Rövid idézet, mely passzol a karakteredhez"

Userinfó: Titkos karakter

Név: Bastien Caine
Mutáns név: Sötét angyal
Születési dátum: 1961. május 16.
Besorolás: Független
Képességek: Blokkolás, Fekete szárnyak.

Elsődleges képesség: Blokkolás
Osztályozás: Delta mutáns
Aktiválódás: 8 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Egy érintéssel képes vagyok bárkit ledermeszteni. Ez persze nem azt jelenti, hogy az illető lefagy, hiszen ugyanúgy tud lélegezni, csak éppen mozogni nem fog tudni. Amikor ez a képesség jelentkezett, alig egy percig tudtam bárkit is "ledermeszteni", de gyakorlással, és az idő múlásával jelenleg 10-15 perc a maximum.
Képesség távlatai: Talán idővel képes leszek kontrollálni ezt a dermesztést apróbb testrészre, arc, ujj, vagy csak külön a lábakat, és remélem idővel fel is tudom oldani ezt az állapotot, de jelenleg erre képtelen vagyok.

Másodlagos képesség: Fekete szárnyak
Aktiválódás: 33 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Egyik reggel fekete tollakat találtam a lepedőn, de nem tartottam különösnek, úgy gondoltam, a huzat fújta be az ablakon éjjel, majd a hátamon erős viszketést éreztem, ami napokkal később erős fájdalommá vált. Aznap éjjel nem aludtam, viszont mikor a hajnal utolért, két hatalmas, majdnem három méteres szárny pihent a hátamból kinőve mögöttem.
Képesség távlatai: Ez a képesség nem fejlődik tovább.  

Jellem: Határozott jellemnek mondanám magam. Olyannak, aki szereti a kezében tartani az irányítást. Nem szeretek másoktól utasításokat elfogadni, de ha igazat adok neki, akkor nagy szájhúzások közepette, de elfogadom és átadom az irányítást, de mindent megteszek annak érdekében, hogy minél előbb visszavegyem a "főnök" szerepét. Konok vagyok, és önfejű, szinte soha nem hallgatok másra, még akkor sem, ha tudom, hogy igaza van. A saját igazamért képes vagyok a végsőkig elmenni, és bármilyen eszközzel elérni azt. Nem hátrálok meg a gyilkosságtól sem, habár erre csak kétszer volt precedens, az is csak a sarokba szorított helyzet miatt. Ha valaki ezt eléri nálam, akkor semmi jóra ne számítson, mert ilyenkor a csapdába esett vad szerepét öltöm magamra, és mindent megteszek, hogy elmenekülhessek a szorult helyzetből. Nem vagyok büszke arra, hogy öltem, és nem is hangoztatom, ahogy azt sem, hogy a rideg külső mögött lapul egy érző szív, ami egykor - vagy talán még most is - nagyon szeretett egy nőt. Akiket szeretek, azokat védelmezem ha kell, akkor magamtól is, viszont akiket gyűlölök, azok jobb, ha elkerülnek. Zárkózott vagyok, nem szívesen adom ki magam másoknak, egyetlen egyszer került valaki közel a szívemhez, de őt is magamtól kellett védenem. Az élettől, amibe nem illett bele, mégsem tudtam kilökni őt onnan. Legalábbis addig a szörnyű napig. Azóta is kínoz a bűntudat, amit vele kellett tennem, de nem volt más választásom. Csak elvettem az életét, és a fiatalságát, így el kellett engednem. Pedig egészen addig a napig nem hittem volna, hogy van még bennem lelkiismeret, vagy bűntudat, hiszen úgy éltem, hogy sosem éreztem ilyeneket, de Rebeca megtanított erre is. Igyekszem úgy élni azóta is, hogy semmit se bánjak meg, és igyekszem elkerülni is őt, mert nem akarom, hogy miattam szenvedjen.
Sosem voltam törődő típus, de ritkán előfordul, hiszen mégis ember vagyok, vagy legalábbis valami hasonló. Szavatartó ember vagyok, de igyekszem kiforgatni az adott szót, és megtalálni a kiskaput, ha esetleg nem tetszik az alku. Igyekszem mindenből a magam malmára hajtani a vizet, céltudatosságom sokszor kisegít a céltalanság karmai közül. Haragtartónak nem mondanám magam, mégis néha csak élvezetből hagyom, hogy azt higgyék... De az igazi haragom ennél sokkal rosszabb, de eddig még talán csak az a két szerencsétlen tapasztalhatta meg. Szókimondó, néha bántón őszinte ember vagyok, akár egy gyermek, és néha hozzájuk hasonlóan tudok lelkesülni dolgokért, és ugyanilyen gyorsan vesztem el az érdeklődést. Mindent összevetve tökéletesen meg vagyok elégedve azzal, aki vagyok, még akkor is, ha mások ezt megkérdőjelezik, de soha nem érdekelt a többiek véleménye.

Külső: A külsőm ugyanolyan tökéletes, mint amilyennek a jellemem gondolom. Magas testalkattal áldott meg az élet, legalább 195 cm vagyok. Testalkatom kidolgozott, hiszen rendszeresen sportolok még a szárnyaim sem hátráltatnak benne. Hajamat van, amikor megnövesztem, de van úgy, hogy levágom, ez is mind hangulattól, vagy az aktuális időjárástól függ. Karakteres arccal rendelkezem, melyen sokszor enyhe borosta pihen, mely arra enged következtetni, hogy lusta vagyok leborotválni, de igazából jobban szeretem így. Jeges kék tekintetem többnyire fagyosan és bizalmatlanul nézi a világot. Az öltözetem átlagos, ha emberek közé megyek, kénytelen vagyok leszíjazni a szárnyaimat, hiszen kinéznének a tömegből, vagy bezárnának. Efölött a szíjazás fölött egy póló, esetleg farmer ing van, kényelmesebb farmerrel. Szeretem a bőrkabátokat, a bőrdzsekiket, de persze sosem öltözöm túl feltűnően, így is elég eltakarni a szíjak alatt megbújó szárnyakat.

Előtörténet:
1984. augusztus 5. éjjel, és 6., Denver, Colorado
Rebeca-t a motelben kellett hagynom egyedül. Valami történik velem, és nem akarom, hogy a holnapi napon fáradt legyen, és emiatt hibát vétsen. Nem bocsájtanám meg magamnak, ha valami baja esne. Ezzel egyedül kell megbirkóznom. Így is aggaszt a beszélgetés, melyet a fivéremmel folytattam le pár napja, mielőtt faképnél hagytam. A pár napja tartó viszketés mára fájdalommá nőtte ki magát, mintha valami felhasítaná a bőrt a hátamon. Egy éles fájdalmat ordítás kísér, majd ájultan estem össze a földön. Fogalmam sincs meddig voltam ebben az állapotban, csak annyira emlékszem, hogy fázom, és a sikátor nedves köve mossa a ruhám, felülről meg szemerkélni kezd az eső. A fájdalom tompa lüktetéssé csökkent, de még nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy felálljak, és megnézzem a hátamat. A következő pillanatban sietős léptek közelednek.
- Bastien! - hallom meg az ismerős hangot nem messze tőlem, s én csendben várom, hogy itt hagyjon. Remélem, hogy nem lát meg, de a hátam mögül hallom a hangját. - Jézusom Bastien... - a hang meglepett, és egyben rémült, ami nem méltó egy férfihez. Éppen válaszolni akarok, mikor a karomnál fogva felrángat.
- Adam, már megmondtam, hogy hagyj békén! Eddig sem kerestél... - mérem végig a fivéremet. Ő volt az idősebb, de egy idő után lelépett, és magamra hagyott. A sors fintora, hogy közben zsarunak állt. Nem is akármilyennek. Az FBI egyik részlegén dolgozott, az olyan bűnözőket követi, amilyen én is vagyok. De az egyik balhé rosszul sült el. Megöltem egy rendőrt, persze nem volt a homlokára írva. Rebeca nem is tud róla, de nem mertem elmondani neki. Nem akartam, hogy meggyűlöljön.
- Mik ezek a szárnyak? - hallok meg egy felesleges kérdést, majd a karomat megragadva vonszol maga után, miután megpróbálja letakarni a szárnyakat, amiket még esélyem sem volt szemügyre venni. Sosem firtattam, miért lépett le, és addig nem jutottunk el, hogy erről beszélgessünk, arra sem figyeltem igazán mit mondott. Talán valamit magyarázott arról, hogyan mentse meg a seggem, amire nem volt szükségem, ráadásul gyanús is volt ez a hirtelen törődés, így ott hagytam, most mégis hagyom magam, hogy vezessen a kocsijáig, majd a hotelig. Milyen véletlen, hogy pont azt az ügyet kapta meg, ami az én saram nem igaz? Egészen eddig el tudtam kerülni a nagy és ijesztő igazságszolgáltatást, de a bátyám szerint itt a vége. A hotelszobába felérve whiskey-t tölt, melyet elfogadok, mielőtt megnézném a tükörben azokat a szárnyakat. Először elborzaszt a látvány, ahogy a fekete szárnyak fölém magasodnak, és a földet érik. Mint valami bukott angyal.
- Tudják, mit terveztek, Bastien könyörgöm, hadd segítsek! - kezd bele ismét a bátyám, de látszólag nem figyelek rá. A szárnyaimat tapogatom, s egy pillanat alatt meg tudom mozdítani, csak akarnom kell.
- Nem kérek a segítségedből. Jól megvagyunk! - mordulok fel egykedvűen, majd sóhajtok egy nagyot.
- Nem lehetsz ekkora barom, hogy elcseszd annak a kis fruskának az életét a saját önzőséged miatt! - emeli meg a hangját hirtelen, melyre elszakadok a tükörképemtől, és jeges tekintettel nézek vissza rá.
- Azt a fruskát Rebeca-nak hívják, és tudok rá vigyázni! - jelentem ki, és odalépek az asztalhoz, hogy lecsapjam a poharamat, ezzel jelezve, hogy töltsön még egyet, mert ez a beszélgetés ismét felszítja bennem azt az éktelen haragot a családom iránt.
- Van egy tervem, hogyan mentselek ki, de csak téged! Elég időt hagyok... Rebeca-nak, hogy elmeneküljön - kissé meglep, hogy ilyen jól fogadja a szárnyas kisöccsét, és még így is meg akarja menteni.
- És mégis mit tehetnél te? - szegezem neki a kérdést, miközben az asztalra támaszkodom.
- Megrendezem a halálod! - áll végre elő a farbával, én pedig egy pillanatra felnevetek.
- Kicsit kevés vagy te ahhoz nem gondolod? - kérdezem, miközben minden egyes szavamból csak úgy csöpög a gúny.
- Nem értesz. Használom az erőmet, illúzió lesz az egész... - kezdene bele, de én egyből a szavába vágok, miközben elveszem tőle a kitöltött italt. Kettőnk közül úgy látszik, ő a nyugodtabb.
- Szó sem lehet róla. Rebeca-nak is tudnia kell! - rázom meg a fejem, miközben farkasszemet nézek a fivéremmel. Nem is értem, hogy gondolhat erre? Talán félti azt a rohadt kis állását? Szó sem lehet arról, hogy elengedjem őt. Nem tehetem meg. Túl fontos nekem, és még el sem mondhattam neki.
- Fogd már fel azzal a csökött kis agyaddal, hogy ezzel őt is megmented! - rivall rám hirtelen. Úgy látszik mégiscsak ki lehet hozni a béketűréséből. De mégis megérint, amit mond. Szeretem Rebeca-t, de nem lehetek önző vele. Hogy néz ki egy szárnyas idióta, és ő egymás mellett? Ráadásul milyen sorsa lenne? Engem bezárnak, ahogy őt is. Kísérleti nyulak leszünk. Nem tehetem ezt vele, nem érdemli meg. Én pedig meghalni sem akarok. A bátyám tud rólam mindent, és talán képes lenne akkora illúziót kelteni. Elvégre van köztünk vagy tíz év.
- És hagyod elmenni? Ha kitörölsz minden piszkos adatot róla, akkor megegyeztünk! De ha megszeged a szavad, megöllek! - lépek hozzá fenyegetően közel, hogy lássa, mennyire gondolom komolyan a szavaimat. Szeretem Rebeca-t, de ezek a szárnyak mindent megváltoztatnak. Adam beleegyezett a feltételembe, de arcáról lerítt az a gúnyos fölény, mert ő illúziókat tud kelteni. Megtörten hagytam, hogy visszavigyen a lányhoz, akit megszerettem az elmúlt évek alatt. El kell engednem, amíg nem késő. Tudom, hogy nem helyes, amire készülök, de meg kell tennem. És meg is tettem. Kívülről figyeltem az illúziót, amit Rebeca látott. Ahogy zokogott, legszívesebben odarohantam volna, hogy láthassa, hogy élek. Hogy magamhoz ölelve valljam be, mit érzek iránta. A rablás igazi volt, de a földön fekvő haldokló énem csak egy illúziókép. Ahogy az a rendőr is. a szívem darabokra tört, és ekkor már tudtam, hogy ez az egész ötlet egy idióta baromság volt. Csak mert hallgatni akartam az bátyámra. Halvány gőze sem volt arról, hogy hol leszünk, és mit akarunk kirámolni, csak az agyamba férkőzött, de ekkor ezt még nem tudtam. Hagytam, hogy irányítson, mert végre akartam egy családtagot.
- Kössétek le a kezeit, és a szárnyait! - hallom meg a hangját a fivéremnek. Egy pillanatra sokk ér, és ez a tekintetemen is látszik. Hittem neki, mert hinni akartam. Soha nem féltette Rebeca-t, csak azt akarta, hogy végre egyedül legyek.
- MI? Átvertél - mondom ki a rég tudott tényt hangosan, és a bátyámra nézek. Tekintetéből gúny csöpög, és a diadalittas mosoly az arcán arra utal, hogy élvezi ezt.
- Meglepetés! Téged akart a főnököm, hát meg is kap! Ez után az előléptetés csak hab a tortán! Ha láttad volna az arcodat! - kacag fel, miközben hátrálok a segédeitől. Szárnyaimmal nagyot csapok, mely hátráltatja őket, és az egyiket le is dermesztettem az érintésemmel.
- MEGÁLLJ! - dörren fel Adam hangja, majd egy durranás, ami a fegyveréből jött. Egyenesen a szívemnek szegezi a fegyvert, és lő, de a ledermedt társát magam elé rántom, így őt éri a lövés. Közben ismét próbálok felszállni, de még sosem repültem velük, így csak megemelkedem, és visszaesek egyenesen Adam lábai elé. Érzem a fegyver csövét a halántékomon, miközben lassan felállok, és egy enyhe érintéssel lefagyasztom a fivéremet.
- Soha ne kerülj hozzám testközelbe, ha felbosszantasz! - jelentem ki, majd megfogva a kezét, magára irányítom a csövet, és meggondolatlanul lövök. Megöltem a fivéremet, de nem volt szándékos. A harag sötét köde elfedte az elmém, és a túlélésért küzdöttem, ahogy Rebeca is, aki addigra eltűnt. Nem akartam megkeresni, jobb neki nélküle, de mindennek két éve már. Talán ideje lenne felkeresnem...