Halálos iramban - Aaron & Eva

Egy félmosoly, mely azt a véleményt erősíti bennem, miszerint Eva érti a viccet. És ez jó pont, főképp, mivel a humorérzék sok konfliktust öl el. Mert ha tudunk nevetni a dolgon, nincs sértődés.
Pimasz, szavak nélküli ajánlatomra is csak újabb mosoly érkezik, majd szavak, immár egy fokkal lelombozóbbak. Bár tény, nme fűztem semmilyen reményt a dologhoz, végül is a mai éjszaka csak a játékról szól. És ott van még a lehetőség, hisz EVa is felveti a jövőbeli találkozást.
- Az egyetem környékén többnyire megtalálsz. És ha kerüljük a sztrádát, bármikor nekiveselkedhetünk újra - nevetek rá, és vigyorom tart, ahogy közelebb hajol, majd amint nem fejelem le, finoman meghajtom a fejem.
- Érdekes küzdelem volt - toldom még hozzá szavaim, majd csak a tekintetemmel köeetem, ahogy távozik a helyiségből. Nem megyek utána, még van söröm, és még Joe-val is váltani akarok néhány szót. De azért kétségtelen, remek este volt a mai...

//Én is köszönöm //

Nem kezdek szörnyülködni, sajnálkozni a továbbiakban sem családi tragédiáján. Nem szokásom különben sem, de jelenleg láthatóan erre nincs is szükség. Mondhatni megkönnyíti a dolgomat azzal, hogy nem könnyáztatta tekintettel néz rám. Azzal végképp nem tudnék mit kezdeni.
Munkám értelmezését végighallgatom, ám nem fűzök hozzá semmit, csupán egy féloldalas mosolyt. Igen, van abban valami, amit mond, amit azonban nem tud, hogy ezek az emberek általában nem önszántukból jönnek hozzám. Ez persze most mellékes és addig jó számára is, amíg ezzel nincs tisztában.
A kimondatlan ajánlatra csak jobban kiszélesedik a mosolyom.
- Talán majd legközelebb – toldom meg szavaim egy kacsintással – ha sikerül legyűrnöd a motorral. Esetleg. – hajolok közelebb csöppet utóbbi mondatom halkan suttogva.
- Köszönöm az italt, de elsősorban azt, hogy elfogadtad a kihívást – feltételezem, hogy marad még, elvégre, mint kiderült akad pár ismerőse, így bent köszönök el tőle és továbbállok. Ha ő is távozik, akkor együtt hagyjuk el a helyet és kint válnak el útjaink.

Sötét titkok a múltban, sötét titkok a jelenben. Szerintem ez minden embernél van, az persze már teljesen más kérdés, ki mit hisz sötétnek és bűnösnek. Az enyémek azt hiszem, minden tekintetben azok mások szemében, nekem viszont az életem kulcsfontosságú részei, amik nélkül nem lennék olyan, amilyen, és amik nélkül talán céltalan lenne az életem. Így talán a sötét titkok nem is olyan rossz dolgok.
- Igen, ő rosszabbul. Két anyát és egy apát vesztett el és még alig tizenhét. Az élet igazságtalan - újabb szavak, újabb kicsiny részletek a magánéletemből és újabb vállvonás. A múlton nem tudok és nem is lehet változtatni. Ha az ember feszt csak az elmúlt dolgokon töpreng, sose jut előre.
- Tanácsadó.. érdekes.. Csípem az emberekben, hogy nem képesek önállóan dönteni, legyen szó bármiről is. Akár ruha, akár ház, akármi. Lassan már akkor is tanácsot kérnek, ha levegőt akarnak venni - vigyorodom el, majd bocsánatkérőn hajtom is meg a fejem, mielőtt rossz néven venné.
- Ne értsd félre, nem a te munkád akarom ledegradálni. Neked ez még jó is, hisz nincs félnivalód, nem leszel állástalan. Csak az emberek ellustulásán, a tehetetlenségük és önbizalomhiányukon mosolygok - magyarázom, és csak egy cseppet remélem, hogy nem az a fajta, hűdekomolyan-veszemmagam karrierista nő, aki rögtön besértődik. Hanem inkább az a fajta, aki képes mosolyogni a helyzeten.
- Engem nem tartasz fel, szabad az egész estém - mosolyodom el, újfent belekortyolva a sörömbe. Nem köszönöm el, nem zavarom, ugyanakkor nme is tartóztatom, ha nem akar maradni. Csak a véletlen hozta úgy, hogy összefussunk, talán csak ennyi időt adott a véletlen. Ez már csak rajta múlik, és kapós-e a néma kihívásokra, vagy inkább hagyja az egészet.

Kényelmesen könyökölök fel a pultra és veszek a mogyiból, amit a számba dobálok. Szinte már szomorúan veszek tudomást arról, hogy a számom éget ért és értelmes agyzsibbasztás nélkül maradtam.
- Nem is feltételeztem ilyesmit rólad, bár sosem tudhatjuk miféle titkok bújhatnak meg egy másik ember múltjában. – Azt veszem észre, hogy nem különösebben viselte meg őt a szülei halála, esetleg csak nem az a fickó, aki a szívére vesz ilyesmit. Így nem sajnálkozom. Különben sem erősségem ilyen helyzetekben a támasznyújtás. De ez esetben erre úgy látszik, nincs is szükség.
- Gondolom a húgodat jobban megviselte, mint téged a helyzet.
Szóval nem tágít a téma mellől. Kitartó, azt meg kell vallani és nem mellesleg kíváncsi természet. Ugyan nem értem miért lehet ez fontos számára, netán csak azért kérdezi, hogy legyen a továbbiakban valamiféle téma kettőnk között. Hiszen magam is ezért kérdeztem rá a testvér témára. Persze beszélgethetnénk semmitmondó témákról is, hazudhatnék is neki, hiszen már nem érvényesek a sikátorban felállított játékszabályok. Végeredményben, miért is ferdíteném el a valóságot?
- Bizonyos embereknek segítek abban, hogy a helyes döntést hozzák meg. Amolyan tanácsadóféle vagyok, ha így tetszik. – mosolygok az italom fölött, majd egyetlen korttyal kivégzem a maradék tonikot. – De azt hiszem túl sokáig tartottalak fel. Úgy gondolom ideje távoznom.

Egy röpke pillanatig talán némi meglepett fény villan fel szemeimben, ahogy Eva az ajánlatomra előrébb hajol, ám hamar rá kell jönnöm, sokkal rafináltabba csaj, mint hittem. és szerencsére remek humorérzékkel rendelkezik, ami alapjában véve jó pont.
- Egészségedre - vigyorodom el, amint visszakapom a poharam és a vidámságot egy újabb korttyal kísérem le, mielőtt rátérnénk a családi helyzetemre. A rákövetkező kérdést pedig szinte már vártam, nem véletlen fogalmaztam úgy, hogy egyértelmű legyen, már nincsenek szüleim. A spétet pedig betudom az illem adta vacillálásnak, hisz sokan ennél a témakörnél megtorpannak, kényelmetlennek érezve azt.
- Nincs semmi sötét titok, nem öltem meg őket a vagyonért és még a kertben sem ástam el a testeket - húzom el a számat vigyorogva, jelezve, csak fanyar humor csendül a szavaimból, semmi gúny vagy perverzség.
- Úgy egy éve autóbalesetet szenvedtek és mindketten meghaltak - adom meg a választ egy vállvonás kíséretében. Nekem már annyira nem jelent az egész semmit. Apám már sokkal korábban elhagyott engem, anyám pedig talán sosem volt teljesen jelen. Na, de ezek azok a részletek, amikbe viszont nem megyek bele.
- És neked mi az a nagy munka, ami teljesen lefoglal? - dobom vissza a kérdést. Ha már a sikátorban feljött témákat kezdjük boncolgatni ennek is sorra kell következnie.

Elnézem az embereket, amint nem kifejezetten örömködnek zenei választásom miatt. Úgy érzem tényleg jó ideje nem látogattam meg hasonló helyet, mert meg mertem volna esküdni, hogy az efféle helyeken kedvelik ezt a zenei irányt. Képzeletbeli vállrándítással nyugtázom a dolgot, elvégre nem veszem különösebben szívemre, ha nem teszek mások kedvére. A cél nem ez volt.
Halványan elmosolyodom az ajánlaton, majd hirtelen ötlettől vezérelve beszállok a játékba. Rég nem volt részem hasonlóan gyermeki élményben, így ki nem hagyhatom a kínálkozó lehetőséget, hogy tréfát űzzek. Bólintok az ajánlatra, majd mielőtt letörölné a habot előrehajolok egy csöppet, miközben kezemmel a sörös pohárért nyúlok és megkóstolom. Igazán nem lehet egyetlen korty ártalmas rám nézve. Igazából, ha jobban belegondolok, nem is nekem lenne félnivalóm, hanem neki, csak erről épp ő nem tud.
- Köszönöm – adom vissza immár a sört, jogos tulajdonosának – Igazán kedves tőled, hogy felajánlottad – toldom meg egy apró játékos kacsintással a helyzetet.
Szóval egy húg. Elismerően bólintok, de szavak nem hagyják el a szám egyelőre. Eszembe jut egy fiútestvér, akiről semmit sem tudok már rengeteg éve. Nem mintha kerestem volna, de így van ez jól. Így kell lennie.
Elhessegetem a zavaró gondolataim és a jelenre koncentrálok. – Szóval egy lánytestvér. Mi történt a szüleitekkel? Ha nem vagyok tolakodó.

Nem, VIP kártyám még tényleg nincs, mivel ingyen nem fogyaszthatok én se. De elég sokat járok ide ahhoz, hogy már megismerjenek és hogy Joe tudja, ha nincs is nálam elég pénz, azt következő alkalommal behozom. Mert nem szeretek tartozni,néhány száz dollárnál pedig többet ér az, hogy kedvesen fogadnak és nem köpnek bele az italomba.
De mielőtt ezt kifejthetném, Eva feláll és a zenegépen egy elég ütős számot választ ki. Hallatszik, ahogy néhány táncoló, főleg a nőtagok felmorrannak, de egy számot talán kibírnak. Aztán majd kérhetik újra a lötyögős zenéjük. Bár kétségtelen, erre a dallamra nehéz odadörgölőzni a kiválasztott sráchoz.
- Nem izé, sörhab - vigyorodom el a kedvesnek és udvariasnak cseppet sem mondható jelzésére, és egyáltalán nem zavartatom magam a cicabajusz okán.
- Megkóstolod? - kérdem kihívón, incselkedőn megemelve a szemöldököm, és hacsak nem lep meg, hát egy pillanattal később saját kezemmel törlöm le a fehér csíkot, majd újat kortyolok a sörömből, immár habsáv nélkül hagyva az arcom.
- Barátnő? Nem - ingatom a fejem mosolyogva, miközben újabb sós mogyorót kapok a számba, finoman kettéharapva. Kissé úgy érzem magam, mint mikor meccset nézünk a haverokkal. Sör és mogyi. De most nem a haverokkal vagyok, hanem egy elég jó csajjal, még ha a helyzet nem is egészen az, mint amire sokan gondolnának.
- A rokonom. Pontosabban szólva a húgom. Faye még nem nagykorú, én vagyok a gyámja - magyarázom, és bár látszólag sokat mondok, igazából semmi olyat, ami terhelő lehetne a későbbiekben. A rokoni kapcsolataim nem titok.

Jobban szemügyre veszem a csapost is, miközben széles mosollyal helyesel Aaron felvetésére, melyre ráncba szalad kissé homlokom. Kortyolok egy újabbat az italomból, mellyel zavartságomat leplezem.
- Mintha valami olyasmit említettél volna az elején, hogy VIP kártyád azért még nincs – mosolygok magamban, majd nem várva meg az esetleges magyarázatot, felállok és megkeresem a zenegépet. Pár percig lapozgatom a lemezeket, majd némi aprót dobálok bele és kisvártatva felcsendül az idei év, szerintem egyik legjobban sikerült dala.
- Így már sokkal jobb – mosolygok szélesen, amint visszatérek, majd magam is megválok az idő közben magamon felejtett dzsekitől. Hiába idebent kezd melegem lenni – Egyébként van valami izé a szád szélén – érintem meg ajkam fölött a pontot, ahová bajszot rajzolt neki a sörhab.
Lábam ütemet ver a bárszéken a zene ütemére, miközben egyre inkább az az érzésem támad, hogy a beszélgetésünk lassan de biztosan zátonyra fut. Hiába, nem vagyok az a társasági ember. Azért még egy utolsó próbát teszek, amíg az italom kitart.
- Említettél a sikátorban egy személyt, aki fontos számodra. Elárulod, hogy ki lenne az? Netán egy barátnő vagy rokon? - érdeklődöm finoman.

- Na ugye - vigyorodom el az udvariasság témakör felett. Persze kiérzem a gúnyt Eva szavaiból, de nem reagálom le. Mi értelme lenne?
Inkább ráérős elégedettséggel ropogtatom a mogyorószemeket, míg ki nem érkezik italunk és fel nem merül az ominózus téma a lopással kapcsolatban.
- Azért kedves tőled, hogy sajnálod azt a pár dollárt a kölyöktől - nevetek rá csipetnyi sértettség nélkül. gondolom, hogy nem játszanak össze, és azt is sejtem, nem az a célja, hogy engem megkopasszanak. Ahhoz másképp állna hozzá, lévén nő a drága.
- Egyébként nem sok minden látnivaló lett volna. A sodromból nehéz kihozni, ami pedig a számlát illeti... Joe, ugye megvan még a hitelem? - fordulok a pultos felé, aki egy széles vigyorral bólint. Főképp, mert már kifizettem a kört és tudja, csak a csajnak akarom megerősíteni a szavaim.
- Szóval, akkor is nyugodt szívvel meghívtalak volna, és majd holnap behozom a pénzt. Ezért jó, ha az ember a megszokott helyre megy - kacsintok Evara, majd a számhoz emelem végre a poharat és nyelek egy párat a kellemesen hideg sörből. Élvezem, ahogy végigsimogatja a torkom, ádámcsutkám mint egy nyugtalan gyermek ugrál fel-alá. Aztán a félig kiürült poharat visszateszema pultra, és játékosan Eva-ra vigyorgok, miközben tudom, a kevéske hab gyermeki macskabajszot varázsolt a szám felé.

Olykor követem a tekintetét, mely egy-egy vélhetően ismerős arccal veszi fel a kontaktot, de végül egyikkel sem elegyedik beszélgetésbe a csaposon, Joen kívül. Feltételezem, hogy ezek az ismeretségek inkább felszínesek, mintsem baráti köteléken alapulnak.
- Azt már akkor gondoltam, hogy kedves is tudsz lenni, amikor engedtél nyerni, csupán azért, mert nő vagyok... – hangsúlyozom utolsó szavaim úgy, hogy kihallatsszon belőlük egy kevéske gúny.
Kissé csalódottan veszem tudomásul, hogy nem rövidítette meg őt a fiú, de ez arcomon nem látszik. Nem, nem a rosszindulat vagy a káröröm vezérel. Inkább arra lettem volna kíváncsi hogyan reagálja le, ha esetleg meglopják. Ráadásul olyan, akinek legjobb szándékai szerint segített.
- Miattam nem kell aggódnod – nevetek fel válaszul a kihívásra, majd kortyolok az enyhén kesernyés, hideg italból, miközben tartom a szemkontaktust - Egyébként pedig sajnálom, hogy nem rövidített meg a fiú, pedig a nyakam rátettem volna. Megnéztem volna, ahogy kénytelen vagy engedni, hogy egy "nő" rendezze a számlát.

Csak egy halvány mosoly a reakció Eva rendelésére, mi visszatükröződik a pultos arcán is, ahogy rábólint. Igen, ezen a helyen többynire az alkohol fogy, igaz, a többség nem is járművel jön. Illetve egy vezet, a többi meg vele utazik, tehát alkoholizálhat.
- Nekem egy pohár sört Joe - egészítem ki a saját kívánságommal a dolgot, és míg az italaink megérkeznek kettőnk közé húzok egyet a pulton sorakozó mogyoróstálkák közül és a számba nyomom néhány darabot. Kedvtelve rágcsálom a sós nasot, pillantásom végiszánkáztatva a bentieken, keresve az ismerős arcokat. Fel is fedezek néhányat, felém intenek én pedig visszabiccentek, miközben újabb falatokat dobálok a számba.
- Olykor én is tudok kedves lenne - fordulok újfent társaságom felé, már-már kölykösen bájos mosolyt vetve rá, mi nevetéssé szélesedik az újabb kérdés hallatán.
- Legfeljebb néhány darab zsepivel és egy kis zsebszösszel lett gazdagabb a fiú - vigyorodok el, majd sejtelmes lassú mozdulatokkal húzom le kabárom cipzárját, mintha csak műsort adnék. Lassan széttárom a megnyíló széleket, bár nevetésem sokat ront az összképen. Aztán kezem a kabát bal belső részén lévő zsebbe csúsztatom, kivéve a tárcámat. És elő is varászolom a megfelelő összeget, mit a visszatérő Joenak tolok, felcserélve az italokra.
- Hülye a az a motoros, aki külső zsebben tartja a cuccot - mosolyodom el, aprót kortyolva a kellemesen hideg italból.
- És amúgy is, megérzem, ha matatnak rajtam - teszem még hozzá egy kihívó pillantás kíséretében.

Magunk mögött hagyva a motorokat figyelem meg a helyet jobban és az itt lébecoló embereket. Egész tűrhetőnek néz ki, vonom le a következtetést első ránézésre. Belépve az ajtón sem változik az elképzelésem.
- Megnyugodtam – jelzem egy fél mosoly kíséretében, válaszul a megnyugtatónak szánt szavakra. Nem mintha különösebben be lennék tojva egy kis bunyótól, de nem probléma, ha törékeny nőnek tart. A látszat, mint tudjuk sokszor csal.
Figyelem, ahogy pár ismerősét köszönti, míg  a pulthoz érünk.
- Egy tonikot kérek – mosolygok kedvesen a csaposra. Lehet meglepetésre ad okot, hogy egy krimóban nem alkoholt iszom, de az én esetben és képességemmel, nem biztos, hogy helyes döntés lenne. Megváltozott tudatállapotban, még ha kevéssé is, de nem tudhatni milyen következményekkel járna, ha valamelyik embernek itt, adnék egy kis mentális löketet. Szóval az itallal, ha tehetem csínján bánok.
Amennyiben Aaron kérdőn néz rám, fejemmel a kint parkoló járgány felé intek.
- Kedves tőled, hogy segítettél a fiúnak - jegyzem meg, majd kis szünet után egy kérdéssel folytatom - Nem hiányzik semmid? - A kérdés azóta motoszkál a fejemben, amióta leraktuk a srácot a kapualjban. Ez volt az oka annak, hogy vele tartottam egy italra. Ugyanis erős a gyanúm, hogy Aaron zsebe, melyhez a fiú hozzáférhetett, üres.

Csak néhány röpke szó, míg nagyjából vázolom Eva-nak az útvonalat, ha már az én krimómra esett a választása. Ebből ugyanakkor két dolgot tudok leszűrni. Vagy nem ismerős a környéken, vagy nem akarja felfedni magát előttem egy általa választott hellyel. Bár igazából nincs nagy lényege a dolognak.
Most kissé ráérősebb tempóba hajszolom a Hondát, eljátszadozva az úton, mikor mellém hajt. Olykor játékosan felbőgetem a mocit, de nem rúgok ki, nem szaladok előre. Egy fogócska épp elég volt mára.
Aztán bekanyarodom az egyik sarkon és már fel is tűnik a hely villogó cégére. Nagy divat ez a neon, mostanában mindenhol így hívják fel magukra a figyelmet a szolgáltatók.
Lazán gördülök be a parkolóba, két a bejárathoz közeli helyet keresve, majd kipöccintem a támaszt és a két lábam a földre engedem, miközben már húzom is le a fejemről a sisakot.
- VIP kártyát még nem adnának, de azért megfordultam itt párszor - vigyorodom el kérdésére, egy gyors pillantást vetve a helyre. Nem túl elegáns, de nem is az a lepukkant városszéli csehó. Középkategóriásnak mondanám, mind színvonal, mind ár tekintetében. De az látszik, hogy elég felkapott hely, odabent valószínűleg egy zenegép adja az alaphangot, idekint néhány fiatal ücsörög a korláton, kezükben valószínűleg sört szorongatva.
- Nem a kocsmai bunyók fő központja, ha ettől tartasz - nevetek Eva-ra, majd lábam átvetem a gép felett és lassan megindulok befelé, persze őt is bevárva. Menet közben biccentek, vagy épp kézzel intek néhány ismerős arcnak, majd odabent a pulthoz lépek. Egyszerű elrendezésű a hely, egyszerű boxok sorakoznak az egyik fal mentén, míg a másikat a pult uralja. Hátrébb egy kis szabad placc látható, ahol már néhány párocska rázza magát a géppel felcsendülő ritmusra.
- Mit iszol? - fordulok társam felé, miközben kezet rázok a csapossal.

- Megfelel – toldom meg egy bólintással a javaslatot. Nem mondanám, hogy sokkal több szórakozóhelyet vagy bárt ismerek a kelleténél, ami szinte egyenlő a nullával. A gyors egyeztetés után újra bepöccintem a járgányt és követem az előttem haladó motort. Néha a játék kedvéért felgyorsítok és ahol az autók forgalma megengedi mellette haladok. Persze ez már nem a versengésről szól. No meg az óvatosság sem elhanyagolható. Most.
Felrémlik a fiú arca és tekintete, melyen egy darabig elidőzök, miközben haladunk. Emlékeztet egykori önmagamra. Tán ezért sem vettem be a mesét, az aggódó édesanyáról. Inkább más okokat véltem felfedezni szándékában, melyek úgy tűnik még ma éjszaka napvilágra kerülnek, ha feltételezésem helyes.
Ahogy megérkezünk leparkoljuk motorjainkat én pedig még a motoron szemlélem meg a helyet.
- Gyakran jársz ide? - kérdezem csak úgy kíváncsiságból, miközben leszállok a motorról.

Gondoltam, hogy nem a hazaút gyorsasága volt a lényeg. De a kölyök nem fejti ki jobban én meg nem faggatózok. Végül is nem az én dolgom.
Az útirányt viszont gondosan a fejembe vésem, majd Eva szavaira szélesen elmosolyodom, mielőtt lecsapnám a plexit. Aztán ahogy a srác karjai derekamra fonódnak lassan meggördítem a mocit, ki az utcára. Bár tempósan haladunk, ez most jóval szerényebb kör, mint amit a verseny során produkáltunk. És nem csak mert nincs kedvem újfent bújócskázni, hanem mert a srácon nincs se sisak, se védőcucc. Márpedig egy kölyköt nem szívesen ölnék meg felelőtlenségből.
De persze gond nélkül érkezünk meg, és bár a lábammal letalpalok, a motort nem állítom le, míg leszáll. Egy aprót biccentek felé, és tekintetemmel nyomon követem, míg eltűnik a kapualjban. Aztán újra felcsapom a plexim és elégedetten hallgatom társam szavait.
- A közelben van egy éjszakai bár, ha megfelel. Vagy mehetünk oda, ahova te akarod - felelem hasonló hangerővel. Még megvárom a válaszát, aztán aszerint vagy én követem őt, vagy ő engem.

A kissrác szeme felvillan. Hogy az örömtől, netán egyéb okból kifolyólag, azt nem tudhatom, mindenesetre csöppet meglepődöm, amikor Aaron vállalja a fuvart. Tán ezért is döntök úgy végül, hogy még egy darabig vele tartok.
- Nem – válaszolja a fiú röviden, a feltett kérdésre, de nem kezd bele hosszabb magyarázkodásba. Feleslegesnek találja, esetleg más oka lehet annak, hogy nem osztja meg riadalmát velünk. Amiért persze egy kicsit sem tudom hibáztatni.
Miután felügyeskedi magát a motorra, röviden elmagyarázza az útirányt Aaronnek.
- Egy darabig veletek tartok, aztán meglátjuk – kacsintok a fiúk felé, majd én is bepöccintem a motort és amint elindulnak, követni kezdem az előttem haladót, át a sikátoron, majd ki az utcára újból. Most sokkal óvatosabban és körültekintőbben járok el, ahogy Aaron is. Gondolom a fiú miatt, meg a zsaruk figyelmét sem lenne ésszerű újra magunkra vonni.
Nem kell sokat utaznunk, mire megérkezünk a kijelölt célhoz, ahol megállok a másik motor mögött, ám nem állítom le teljesen a motort. Figyelem, ahogy leszáll a fiú és illedelmesen elköszön, illetve megköszöni a gyors fuvart. Sokkal nyugodtabbnak tűnik már. Tekintetemmel végigkövetem ahogy eltűnik az egyik ház kapujában, még utána intek és elmosolyodom.
- Tudod mit? – nézek Aaronra és kiabálom túl a motorbőgést, levéve a sisakot, míg beszélek – Igyunk meg valamit levezetésképpen– mosolygok sokat sejtetőn.

- Úgy néz ki - mosolyodom el, nyugodtan forgatva ujjaim között a bukósisakom szíját. Valóban, úgy néz ki, ennyi volt a meseeste. Eva is felveszi sajátját, és én is követem a példáját. A negyedóra letelt, a zsaruk már tuti nyugodtabb vizekre eveztek, csak a bajszuk alatt emlegetve minket. Vagy lehet nem is emlegetnek, nehogy tudomást szerezzenek ról amások, hogy két motoros hülyét csinált belőlük.
Fejembe húzom a saját sisakom és bal lábam átvetem a motoron, helyére rúgva a támasztót, így már sajáttestemmel tartom meg a járgányt.
- Egy fuvarért loholtál ennyire? - kérdem elvigyorodva, ahogy a kölyök bogozni kezdi, mit szeretne. Valamiért kétlem, hogy tényleg csak ennyi lenne a baj. Ha késésben vagyok nem a hátam mögé pillantgatok. Amúgy nem vagyok az az irgalmas szamaritánus, de a srác merészsége megtetszett. Meg hát.. ennyi idősen engem is elbővültek a motorosok, talán ő is ebben a bűvöletben van épp.
- Mássz fel, de aztán jól fogózkodj - biccentek a vállam mögé, majd egy apró, szinte már zavart mosolyt vetek Eva-ra.
- Elkísérsz minket vagy járod a magad útját? Esetleg megiszunk valahol valamit vagy máskor? - kérdem, míg a kölyök felmászik mögém. Remélhetőleg jó erősen kapaszkodik majd, mert ez nem egy bicikli. És közben persze Evanak se hagyok igazán menekülőutat. Vagy most iszik meg velem valamit vagy máskor. De egyértelmű, szívesen találkoznék még vele.

A fiú megtorpan egy pillanatra, mintha nem ehhez a bánásmódhoz szokott volna hozzá és úgy tűnik némileg visszavesz harcias modorából. Arca is ellágyul kissé, ám még egyszer válla fölött visszapillant, majd egy-két lépéssel közelebb megy a motorosokhoz, akiken egyébként elidőzik pár pillanatra a tekintete.
- Látom épp menni készültök – jegyzi meg csak úgy halkan, mintha mellékesen mondaná, de szavai mögött megbújik még valami más is.

Közben magam is induláshoz készülődők, kézbe veszem a bukót majd átvetem lábam a járgányon és immár úgy csatolom fejemre a sisakot, miközben figyelem a kissrácot. Szemem rajta tartom, de egyelőre nem szólok, pedig láthatóan még szeretne valamit. Hiába, nem vagyok az az anyáskodó típus. De úgy tűnik végül csak beadja a derekát és újfent megszólal.

- Azt mondtad segítség – néz Aaronra reménykedve – Már otthon kéne lennem, az anyukám már biztos aggódik értem. Szóval… két saroknyira lakom innen. Esetleg… - nem fejezi be a mondatot, de azt hiszem világos mit szeretne. Mindenesetre nem az a szószátyár gyerek. Kíváncsian, arcomon egy félmosollyal figyelem Aaron reakcióját, mielőtt beindítanám a motort.

Nem rettenek el a farkasszemtől, pont nem egy ilyen kölyök fogja a frászt hozni rám. Makacssága viszont mosolyt csal arcomra, talán némi elismerést is. Vagy nagyon talpraesett amúgy vagy nagyon jól alakítja.
- Ha nem kell a segítség fel sem ajánljuk - vonom meg a vállam és magam is kicsit oldalt húzódom mint Eva hogy mutassuk a kölyöknek, tőlünk ugyan nem kell tartania. Nem azzal töltjük az időnk, hogy tizenéveseket ijesztgetünk.
- Tied az egérút - intek még kezemmel is magunk közé, sőt, kissé hátat is fordítok neki, miközben a bukósisakom szíjával kezdek babrálni. Lassan eltelik az a negyedóra, amit vízválasztóként megjelöltünk. Talán lassan Eva-val is elköszönhetünk egymástól. Bár tetszik a motorja és a csaj habitusa is. Talán valamikor máshol folytathatnánk ezt az érmés játékot.

A fiú arca kétségbeesettből pillanatok alatt vált át dacossá, ellenségessé. Megtorpanva áll és nem tudja mit kezdjen a helyzettel, azért a bizonytalanság nyomai felfedezhetők rajta, ahogy olykor hátranéz nem-e követte valaki.
- Semmi közöd hozzá – néz farkasszemet Aaronnal, de néha rám is vet egy-egy pillantást, bizonyára azért, hogy megbizonyosodjon, nem vagyok számára fenyegető. Emlékeztet valakire gyanakvó tekintete.
- Különben meg ja – gondolja meg magát hirtelen – De nem kell úgy tennetek, mintha segíteni akarnátok Csak egyszerűen engedjetek tovább – újra hátranéz és kissé megnyugszik, hogy még nem akadtak a nyomára. Lehet neki is sikerült leráznia az üldözőit. Hiába, ez egy ilyen este, úgy tűnik.
- Eddig sem álltunk az utadba, kölyök. – emelem fel a kezem megadóan, majd odébb állok az útból, hogy köztem és Aaron közt elférjen, ha arra akar menni. Nem szándékom bármiféle módon megakadályozni.

Mondhatnám, hogy elsőre kicsit csalódott vagyok, amiért ilyen könnyen annyiban hagyja a dolgot. De igazából nem. Végül is, én se faggattam tovább, mint az "megengedett" volt. Talán majd a következő körben. Pont ezért adom is át mihamarabb az érmét, hogy folytatódhasson a játék. És bár tekintetem a felpördülő fémdarabot követi, fülem már valami egyéb neszre koncentrál. Az érméről megfeledkezve fordulok az adott irányba, és amint körvonalazódni kezd előttem egy alak leszállok a motoromról és könnyed mozdulattal a bukóért nyúlok. Ha szükséges "menekülni", hát könnyen kapom fel és rúgom be a gépet.
De egyenlőre úgy tűnik, nem valamelyik kisebb köpcösebb zsaru lelt ránk, hanem egy riadt gyermek. Mert az a kölyök, akármilyenen is ez a környék, ő még csak egy gyermek. Aki láthatóan menekül valami elől. Talán egy verekedős apa, talán néhány rossz arc a suliból. Ki tudja, a mostani gyerekek épp mitől tartanak jobban.
- Valami gond van, fiú? - kérdem a lehető legbarátságosabb hangomon, miközben egy gyors pillantást vetek Eva-ra. Talán pont mi álltuk el a megszokott menekülőútját, így az a minimum, hogy rákérdezek. vagy legalább is megpróbálom magunk nem túl félelmetesnek feltüntetni.

Kezeim karba fonom magam előtt, ahogy továbbra is a falnak támaszkodok. Figyelem az elégedett vigyort az arcán. Örül, mint egy gyermek, hogy kijátszhatta ellenem a saját játékom. Igen, ez csupán egy játék, mely segít lerövidíteni a kényszerpihenőt.
Szóval nincs igazam. Nem szándékozom mélyebben belekérdezősködni, amennyiben újra nekem kedvez a szerencse. Nem célom megtudni róla olyasmit, amit egyébként nem mondana el. Ez most nem az a helyzet. Ha tudni akarnám, megtudnám, csupán úgy kéne kérdeznem, hogy válaszolni akarjon. Maga a tudat is elégedettséggel tölt el, mint mindig. Persze vannak kivételek, mindig vannak…
Közelebb lépek a felkínált érméért, elveszem és lendíteném is a magasba, amikor meghallom a siető léptek neszét. Tán egyszerre figyelünk a hang irányába, ahonnan egy alacsony alak kezd kirajzolódni. Talán gyermek, de nem vagyok ebben egészen biztos. Felénk közeledik, de mintha folyton hátrafelé nézne, miközben szaporázza lépteit. Menekülne valami vagy valaki elől? Egy pillanatra tanácstalanul nézek Aaronra, majd vissza a felénk közeledő alakra, aki ebben a pillanatban vesz észre minket. Igen, egy gyermek, most már egészen biztos vagyok benne. Fiú, olyan 13 év körülire saccolnám első ránézésre. Tekintete arról árulkodik, hogy valamitől nagyon fél. Ez megmagyarázza a szapora lépteket. Ráadásul mi sem ébresztünk benne bizalmat elsőre.

Tény, nem vagyok egy szabálybetartó ember. De csak is a rám kényszerített szabályokat szeretem áthágni, amit nem elfogadtam hanem rám erőltettek akár törvény, akár alkotmány címen. Ám ebben a játékban ketten hoztuk a szabályokat és mindketten önként fogadtuk el. Így nem azért nem erőltetem tovább a dolgot, mert nem érdekel, bár igazából nincs nagy tétje a dolognak, hisz valószínűleg ha felszállunk a motorokra két különböző irányba megyünk és sose látjuk egymást, hanem mert elfogadtam a szabályokat és ezért be is tartom.
És végre csendül a kérdés, arcomra pedig széles vigyor ül. Sokan ezt vonják le a motoros létből és talán a korábbi hozzászólásom is rásegített. Pedig ott van Faye, aki miatt élni akarhatnék, meg hát, élvezem én az adottat. Pusztán képességem révén nem igen van olyan sérülés, baleset, amiből fel ne épülnék minden maradandó nyom nélkül. Ezt persze nem kötöm Eva orrára, ahogy másokéra se szoktam.
- Nincs igazad - adom a választ elégedetten villantva rá szemeim. Ő is ködösített korábban, hát én se kezdek részletes mesedélutánba egyetlen kérdés hallatán. Viszont kínálom át a döntő érmét, ráhagyva az újabb dobást. A sikátor másik végében neszező alak egyenlőre nem jut el érzékszerveimig, ahogy valószínűleg még mi sem az övéig.

Egy bólintással nyugtázom a kijelentést, melyet megtoldok egy enyhe mosollyal. Tetszik, hogy nem firtatja tovább a kérdést, elfogadja a tényt, hogy nem arra kapott választ, amit ő kérdésnek szánt. Vagy nem érdekli komolyabban a válasz, amire gondolom sejti, hogy az előbbiekhez hasonlóan homályos választ kapna, vagy pedig olyan ember, aki tartja magát a szabályokhoz. Utóbbi felvetésem, az eddigiek alapján elvetném.
Figyelem az érmét ahogy ujjai közt forgatja. Tudom, hogy rajtam a sor kérdésekkel kapcsolatban. Engem azonban egyelőre nem érdekel mivel foglalkozik, mit csinál a szabadidejében. Más foglalkoztat.
- Azt mondtad az előbb, hogy nem félsz a haláltól. Amennyiben komolyan is gondoltad, arra következtetek, hogy nincs az életedben olyan személy, akit félsz magára hagyni. Magányos lovas vagy. – utalok a motorjára – Igazam van? – Teszem fel végül az én kérdésem, elvégre az egyetlen dolog, amiért félünk magunk mögött hagyni e világot, az szeretteink elvesztése. Félünk, hogy magukra hagyjuk őket, egyedül maradnak.
Míg a választ várom, rálesek órám számlapjára. Számításim szerint nemsokára elhagyhatjuk ezt a koszos sikátort feltűnésmentesen. Ám ahogy e gondolatok megszületnek fejemben, szinte válaszul érkezik a nesz, az szűk sikátor végéből. Mintha valaki erre tartana, de nem kivehető még, hogy kicsoda, micsoda, így egyelőre ő sem láthat minket.

Kevésbé szórakoztató, tény. De igazságos. Nem mintha annyira harcolnék az igazságosság mellet. Az élet nem igazságos és semmi más sem az. Ha igazságos lenne, anyám nem lett volna beteg, apám nem hagy el minket. Ha igazságos lenne, normális gyerekként növök fel. Ha az élet igazságos, nem kéne titkolnunk képességünk, hanem mint magasabb színvonalú egyed a többiek felé emelkedhetnénk. De az élet nem igazságos.
- Van benne valami - villantok egy mosolyt Eva szavaira, majd várakozón pislogok pár pillanatig, hogy megkapjam a valós választ is, ami igencsak késik. Aztán helyretesznek, noha kell egy lélegzetvétel míg le is esik, hogy milyen ügyesen rászedtek.
- Okos egy csaj vagy te - vigyorodom el és megvonom a vállam. Így alakult, legalább megtapasztalhattam, hogy motorostársam nem hülye.
Újfent nálam az érme, ügyesen dobom fel, hagyva, hogy kipörögje magát, majd csattan tenyerem a kézfejemen és az érmén. Egy apró vigyor, mi akkor sem lankad, mikor felfedem az érmét, ami most neki kedvez. Ujjaim között kezdem el pörgetni, míg a kérdésre várok. Most rajta a sor...