Aaron & Jared

Egy apró homlokemelés és egy fanyar vigyor csupán a válaszom szavaira. Nem, romantikázni aztán végképp nem akarok a pasassal. Bár sokrétű az ízlésem, ő valahogy nem tartozik bele.
Aztán szépen megvitatom szavainak többszínűségét, kitérve szinte minden eshetőségre, és értelmezhetőségre. De úgy tánik, amit akart, azt lefogta.
- Mi másra is... - ismétlem szavait, bár hangsúlyom kissé talán pimasz avagy szemtelen. Kétségtelen, hogy van a pasiban valami különös, valami olyan, amitől a normál embernek a szőr is feláll a hátán és inkább messzire kerüli. Ám én sem vagyok normál, végül is... mindketten rendelkezünk azzal az ismeretlen mutációval, mi neki az árnyékjárást, nekem a gyógyulást adta.
- Az üzemorvosi jobban érdekelne, mint a könyvelés, főképp jó fizetésért. Csak kérdés, mennyire jelentene gondot, hogy még nem végeztem el az orvosit. Bár rengeteg fakultatív órát hallgattam már így is végig, így mondjuk egy epeműtétnél még kérdéses a páciens életbenmaradási esélye. De gondolom effélére itt nem is kell számolnom - jelentem ki rögtön, megvétózva a saját szavaim. Kétségtelen, hogy az orvosi pálya jobban birizgál, mint tucatnyi számokkal teli könyvelés felett görnyedni.
- Meg persze azt is hozzá kell venni, hogy még vannak aktív óráim, amikra szükséges bejárnom - teszem még hozzá figyelmeztetésként is. Nem mintha a pénz nem lenne jó dolog, de van bennem annyi ambíció, hogy apapírt is megszerezzem, amit diplomának hívnak. végül is, ki tudja, meddig maradnék itt, máshol pedig nagy eséllyel kérnék a diplomát az orvosi pozíció betöltéséhez.
Aztán hirtelen vált a főnök, az összemelegedésnél csak nem bírom elfojtani a féloldalas vigyort, ám hamar elvesztem a figyelmet a gúnyolódás felett, hisz valami olyasmit mond, ami sokkal érdekesebb, minthogy efféle kicsiny játékokra vesztegessem az időmet.
- Nem, még nem hallottam. Volt már szerencsém pár fajtánkbelihez, de kifejezett gyűjtőhelyről még nem volt tudomásom.
Eddig... Szinte mohón kapnék az újfajta információ után. Egy csapat mutáns, megannyi különböző képességgel. Egy kutató fellegvára, legalább is az olyané, aki tudja, mit kezdjen ennyi különböző mintával.

- Remek, hagyjuk is a további romantikázást - jegyzem meg cinikusan, majd egy pillanatra elhallgatok. Nem mondanám, hogy nagyon elgondolkodtat ez a fiú, de azért megfordul a fejemben az, amit mondott. Sok szerepre el tudok neki még mindig képzelni, de viszont eszembe jut a tény, hogy hátha hallott azokról az alakoktól, akik azt a gyűjtőhelyet működtetik.
- Mi másra gondolnék, mint a munkabírásra? - kérdezem egy ártatlanabb arcot vágva, majd elmosolyodom, habár a mosolyomban nincsen semmi érzelem, és ettől ijesztőbbé válik, holott nem az a szándékom. Sokat megéltem már, és sokat tapasztaltam, talán ezért vagyok ilyen kiismerhetetlen, és másoknak zavaros, de nem nagyon érdekel.
- Nos, van esetleg üzemorvosi állás, vagy főkönyvelő, ha érdekel, persze rendesen megfizetve - forgatom meg a szemeimet, mintha gondolkodnék, majd azon gondolkodom, hogyan is hozhatnám fel a fő érdeklődésem tárgyát. - Viszont ha már ilyen jól összemelegedtünk, hallottam egy intézményről, ahová a mutánsok gyűlnek össze, esetleg te tudsz erről többet is? - teszem fel végül a kérdést, amely azóta foglalkoztat, amióta megláttam, hogy a sebe hipp-hopp összeforrt.

- Kemény és következetes. A kérdés az, hogy a maga szemében mi számít annak. Bár, következetesnek mondanám magam, a keménység szubjektív dolog. Nem szokásom döngetni a mellem és bárkibe belekötni, csak hogy azt mutassam, milyen kemény vagyok. Ugyanakkor ha fizikai téren érti, mint látja, nem sok kárt tudnak bennem tenni - engedek meg egy apró vigyort felé. Persze tudok én is verekedni ha kell, igaz, nem rajongom. De a képességem révén sok mindent nem tudnak velem kezdeni, nincs az a sérülés, amit ne élnék túl. Najó, talán ha egy az egyben levágjám a fejem, de ezt meg nehéz kivitelezni azért.
- Viszont ha szívósságra és munkabírásra érti a keményt, szintén vállalhatom - biccentek folytatva a kifejtésem. Nem öntömjénezem magam, még csak virítani sem akarok. Ugyanakkor van önbizalmam, és mivel igen akaratos és határozott vagyok, így ha valamit eldöntök, azt bármi áron véghezviszem.
- Még nem fejeztem be az egyetemet - ingatom a fejem a következő kérdésre. Ha csak egy csipetnyi figyelmet is fordítana az emberei felé láthatta volna a személyi anyagomban, hogy aktív tanulmányaim vannak. Ugyanakkor egy ekkora fejestől nem is várhatnánk el, hogy az utolsó postázóval is foglalkozzon.
- Hallgattam már biológiát, fizikát, kémiát, matematikát az egyetemen, jelenleg az orvosira járok. Sokrétű az érdeklődésem és szerencsére jó az agyam - bökök mutatóujjammal a halántékomra, majd visszaengedem a kezem. Eddig semmi konkrét ajánlat nem érkezett, amin elgondolkodhatnék, ugyanakkor semmi olyan se történt, ami menésre késztethetne.

Hogy miért is tettem ajánlatot? Nem tudom. szeretem a tehetséges embereket. És ez a kölyök nem csak tehetséges, hanem vissza mer beszélni. Egyenes. Egyszerre idegesít és becsülöm eme szórakoztató élcelődést, amiben próbál keményfiú lenni, de tudnia kellene, hogy ő itt a kishal. Be fogok férkőzni a fejébe a szavaimmal, és elültetem az apró kis bogarat, hogy érdekelje az, amit mondani akarok. Mikor kissé lenyugszik, vagyis azt látom, hogy rám figyel, akkor a szemébe nézek.
- Érdekes ötletem igen csak sok van. De ez tőled is függ, mit szeretsz... A benned lévő spiritusz miatt még választhatsz is, ha tudsz kemény és következetes lenni - nem akarom a véletlenre bízni. Ha itt nekem elszúrja a dolgokat, akkor nem leszek boldog. Lehetne műszakvezető, vagy berakhatnám akár szakácsnak is, bár kétlem, hogy dolgozott volna szakácsként. Bár sok lehetőség áll előtte, mégsem fogok könyörögni. az nem az én műfajom. Ha nem, akkor nem, találok mást olyan posztokra, kevesebb pénzért, amire őt is betenném.
- De mond csak mi is a végzettséged? - na erre nem emlékszem, bár nem is igazán érdekel, hiszen a postakocsinak nem kell képzettség, viszont van egy olyan képessége, ami még hasznomra lehet. A nagyobb terveimbe még nem fogom beavatni, de idővel elnyerheti a bizalmat, ha jól játszik...

Hogy miért kaptam ezt a postázói állást nem igazán kezdem el boncolgatni. Mert felesleges lenne. Nem a képességem számított, még csak nem is akorom. Akkor épp erre a helyre kerestek embert, nekem meg tökéletesen megfellet, hogy nem foglal el túl sokat az időmből és az egyetem mellett is nyugodtan csinálthatom. Ilyen egyszerű...
És ugyanígy némán elmegyek a főnök sajátos monológja mellett. Kicsit olyan ez, mint egy B-kategóriás filmben a főgonosz szónoklata, mikor épp arról győzködi a leigázott népet, hogy majd meglátják a jót is a dologban. Mint az őrültek többsége, igazolni vágyja saját gondolatait. De pont én törnék felette pálcát, mikor megvannak a saját démonjaim? Talán ha testem nem regenerálódna, már rajtam is elurhódtak volna, mint régen anyámon. De még ha nem is lenne ez a sötét felleg felettem.. Azt hiszem, mindannyiunknak megvan a maga kis őrülete, legfeljebb a többség jól leplezi és csak ritkán, igazán belső körökben ad hangot neki.
- Senki sem normális - vonom meg a vállam egy apró vigyor kíséretében, noha a fogyatékosságra vonatkozó kérdése inkább volt költői, mintsem valós. De igazából az árnyék aköt le, mi az ajtót zárja, és bár talán azért teszi ezt, hogy némi "nyugalmat" biztosítson nekem, esetleg mozgásteret adva, ugyanakkor lefedve a menekülési útvonalat, nem mozdulok. Nem vagyok ideges, elég őrülttel volt már dolgom az életben, hogy ne csináljam össze magam tőlük. Hisz az egyikkel születésem óta szimbiózisban is élek.
- Nem tartok attól, hogy parlagon maradnék. Elég eszem van és elég sok szakágba belekóstoltam már. Viszont az érdekes ötleteket mindig meghallgatom - jelentem ki, lecsúsztatva vállamról a zsákom, és immár kényelmesebben dőlök hátra, mellkasom előtt fonva össze kezeim. Ez az ember gazdag, és mutáns. Mindkét dolog kecsegtető, a stílusa pedig lepereg rólam, hisz nekem nem az életet iztosító vezér. De hülye lennék csak úgy kirohanni a szobából, mint egy durcás gyerek, makacsul semmibe véve a lehetőségeket. Ha nem tetszik, utána még mindig odébb állhatok.

Pimasz és provokatív. Egyéb esetben nem viselném el, mégis látok benne valamit, ami miatt még tetszik is ez a hozzáállás. Hogy képes válaszolni a kérdéseimre, és nem fél tőlem. Mert az ereje engedi, hogy ekkora egója legyen. Bár lehet, hogy e nélkül is lenne, de akkor nem viselném el. Valahogy egy-egy tagja a fajtámnak kifejezetten szimpatikus, de a másik részről viszont feláll tőlük a hátamon a nem létező szőr is.
- Ugyan, Fiam, túl szűk látókörű vagy. Azért kaptad a postás munkát, mert semmire nem becsülöm az embereket, akiket alkalmazok. Ráadásul te még fiatal vagy, hogy megrekedj egy szaros postásként - legyintek, miközben neki támaszkodom az egyik szekrénynek. Könnyedén tartom fogva az árnyékát, legalábbis egy darabig. A saját árnyékom bezárja az ajtót, így enged egy kis szabad mozgást a fiatalembernek. Egyszer majd csak megjegyzem a nevét nem igaz? Bár nem tartottam ezeket sosem fontosnak. Nálam dolgoznak, és kész. Hogy mi a nevük? Majd a kis titkárnőm megmondja. Persze ez sem biztosíték arra, hogy meg is jegyzem, de hát nekem ezt el lehet nézni. Öregszem.
- Igen sokan hülyének néznének, de nekem ott is van fülem, ahol másnak nincs. Eljön majd az az idő, mikor nem fognak hülyének nézni, sőt megköszönik a segítőkészségemet - jelentem ki csak úgy, mintha a ragyogó napsütést dicsérném. Feltett szándékom, hogy tönkre tegyek minden olyan megmozdulást, ami számomra nem hoz semmiféle hasznot. Mint amiről az a két kis fruska beszélt. Valami biztonságos hely. Első gondolatom az, hogy a föld alatt van, de az túl egyértelmű lenne. Túl nyilvánvaló.
- Erre a kérdésre muszáj válaszolnom? - felelek kérdéssel a fogyatékosságát firtató kérdésre. Persze nekem mindenki az, de még mindig nem érti a lényeget. Nagyot sóhajtok, majd az árnyékomnak parancsolva szedetek elő vele egy másik széket, hogy fordítva üljek rá, és a támlájára támaszkodjak.
- Nem, nem postázói állásra gondoltam... És mi lenne, ha nem kellene azon gondolkodnod, mi lesz az egyetem után? - válaszolok ugyanolyan nyersen, ahogy ő is beszél velem. Nem kenyerem sem a kínzás, sem a verés. Bár néha célravezető, de nem Aaronnál. Nem szükséges ehhez folyamodnom azt hiszem. Felajánlottam neki valamit, amit el is utasíthat. Most még.

- Még szerencse, nem az esetem - engedek meg egy gúnyos vigyort a pasi felé. Nem tartozom az itt dolgozók többsége közé, akiknek szinte az élete, a mindennapi megélhetése függ ettől a helytől. Nem mintha a pénzt én nem tudnám elkölteni, vagy épp nem önmagamra paracsoltam volna rá, hogy a mocim javítási költségeit külön fizessem. De attól még nem olyan függő a helyzet, mint sokaknak.
- Segíthetne? Talán megemeli az órabérem vagy ad mellém még egy postázót? - kérdem teljesen érdektelen hangon. Talán nincs megszokva ezzel a stílussal, talán a következő percben maga hajít ki innen. Nagy dolog. Találok más munkát, New York elég nagy, én meg elég okos vagyok.
És ahogy újra felhozza a sebgyógyulásom, már csak a vállam vonom meg. Minek erőltessem, hogy nem történt semmi, mikor ezek szerint tényleg látta. De hogyan? Viszont van a tagadásnak az a fázisa, mikor már csak önmagad teszed hülyévé, én viszont nem óhajtok erre a szintre lépni.
- Kinek mondaná el? Legfeljebb hülyének néznék - teszem hozzá azért, mintha csak figyelmeztetni akarnám az ürgét. Ahány mutánshoz eddig szerencsém volt, mint rejtette képességét, többségről a családja sem tudta, hogy az, az én szerencsémre.
Közben int kezével, én pedig kissé morcosan tekintenék körbe, hogy merre bujkálhat még ember. Talán egy labirintus ez a hely, teli átjárókkal, ami nem épp szerencsés. már az a titok sem titok, amit ketten tudnak, de ha van ott egy haramadik is, az már szinte pletyka. Ám legnagyobb meglepetésemre nem egy újabb versenyző kerül a képbe, hanem Jared árnyéka mozdul meg, alám tolva a széket, mintha nem egy alaktalan fényjáték lenne, hanem egy önálló egyed.
Szerencsére jók a reflexeim és az életösztönöm, így a székre csuklok le, nem a földre, újabb gyógyulásra kész sebeket szerezve. És a pillanatnyi megdöbbenésem hagyja is, hogy mindez megtörténjen, bár vállamon a táskámmal kissé púposan üldögélek. Hát ő is egy közülünk. Méghozzá elég érdekes képességgel. Ezek szerint nem az épület van teli átjárókkal, hanem az árnyékát mozgatja. Vagy valami hasonló. Roppant érdekes....
- Tervek egy postázói állással? Hát fogyatékosnak nézek én ki? - térek magamhoz a kérdéstől, még egy vigyort is megeresztve felé.
- Nem itt akarok karriert befutni. Összeszedem a motorom javítására elég összeget és kész. Majd az egyetem után kezdek el vakarózni karrier terén.Talán kissé nyers vagyok, netalán már sértő. De mit is lehetne kezdeni és tervezni egy ilyen állással. Nekem ez csak úgymond egy kis nyári meló a plusz kiadásokra. Semmi több, így nincs is bennem félsz a főnök iránt. Mit tehet, kirúg? Egye fene? Esetleg megver, megkínoz? Ugyan már....

- Aaron, Arnold, tökmindegy... És a szexuális identitásod sem mozgat... - legyintek feszült hangon. Hamar el tudom veszíteni a fejem, és cseppet sem segít, hogy pimaszkodik. Ráadásul neki áll feljebb. Nem kötelező nálam dolgozni, ő jött, én felvettem, ennyi volt. Személyesen talán két mondatot beszéltem vele, nem többet. Egy postakihordónak nem kell sem diploma, se más. Csak egy kocsit tologat és kész. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy hagyom az egészet, sőt elküldöm úgy, hogy ne is térjen vissza, de inkább nem teszem. Látok lehetőséget a srácban, ha elfogadja, főként azért mert ő is olyan mint én. Mutáns. A sebe meggyógyult, de tereli a témát, mintha nem venném észre a váltást, de régebb óta élek, mint ő.
- A munkaidőd akkor jár le, ha azt mondom, kölyök. És inkább én segíthetek neked, mint te nekem... - engedek el egy gúnyos félmosolyt. Lehet, hogy egy kicsivel alacsonyabb vagyok nála, de megjelenésem tekintélyes és tiszteletet parancsoló, ám egyben rideg és felsőbbrendű. Ezt sosem fogom levetkőzni, de nem is nagyon akarom. - Láttam, ahogy begyógyult a sebed, nem kell terelni a témát, tőlem senki nem tudja meg, ülj le - veszem ki a zsebemből a kezem, és intek az árnyékomnak, hogy tolja alá a széket, ami az asztal mögött volt. Nem is kell csak pár másodperc, és a srác ha akarja, ha nem, megcsuklik a lába és a székre huppanhat. Persze ha ügyes. Ha nem, akkor melléesik, vagy megüti magát, nem az én dolgom.
- Szóval mik a terveid ezzel az állással? - vágok bele, nem szeretem a kertelést. Sőt inkább jobb egyből a tárgyra térni, mint félórákat fecsegni üresen. A tettek embere vagyok.

Árnyak, tünemények? Nem foglalkozom mesebeli dolgokkal, főképp, mert ez az egész irodaház amolyan horrorfilmbe illő díszlet hangulatot áraszt. Persze nincsenek rémálmaim tőle, de attól még hátborzongató, ha jobban belemélyedünk.
A helyére tolom a kocsit, épp a kabátomért és a hátizsákomért nyúlnék, mikor záródik az ajtó, és egy hang csendül fel a hátam mögött. Meglepetten, kissé talán dühösen fordulok hátra, és tökéletesen ellenálok annak az emberi kényszernek, hogy eldugjam a kezem. Mint egy gyermek, azonnal felhívnám a figyelmet rá, ám már megtanultam kezelni az ilyen ingereket.
- Aaron. A nevem Aaron. Az Arnold olyan buzis - javítom ki a számat húzva mellé. Szeretem a nevem és igazság szerint azt hiszem, nem is annyira nehezen megjegyezhető, hogy átkereszteljenek. Főleg nem Arnoldra.
- Segíthetek valamiben? - emelem kérdőn szemöldököm, egy könnyed mozdulattal vetve a vállamra a zsákot. Szavait, mik az adományra vonatkoznak egyértelműen elengedem a fülem mellett. Nem kezdek el hápogni, értetlenkedni, nem. Az olyan átlátszó és szerencsétlen.
- Széthordtam az összes küldeményt, a munkaidőm lejárt - teszem még hozzá, mintha csak sürgetni, vagy inkább figyelmeztetni akarnám, feltart.

Nem sok jövőt jósolok ennek az unott képű kölyöknek, aki csak életunt arckifejezéssel viszi a postát. Egy pillanatra eszembe jut, hogy felfedjem magam, és lehordjam, de egyből nevetséges mitugrásszá válnék, amit nem engedhetek meg magamnak. Nem szokásom minden nap lesni az alkalmazottakat, vannak aranyos beépített embereim, akik szeretik beköpni a lustálkodó kollégáikat. Itt van például ez a Jenny. Kedves nő, habár eléggé félénk. Azt hiszem egy gyereket nevel. Kell neki a pénz, és így mindig félve jelenti, hogy ki mit csinál, és meddig szünetel. Kedvelem ezt a nőt, de ahogy látom ennek az új fiúnak, Arnoldnak is megtetszett. Elégedetten vigyorodom el a nevetséges színjátékon, és már indulnék is tovább. A telefon megcsörren, és apró mozdulat az egész, de mintha vöröslő cseppeket vettem volna észre a srác tenyerén.
Már az elején furcsa volt nekem ez a kölyök, de meglátom, mit hoz ki ebből az egészből. Szerencsére a folyosó növényei árnyékot vetnek, amiben kedvem szerint rejtőzhetek, ahogy a srác lemossa az ivókútnál a tenyerét. Unalmas volt ez a nap, de tévedtem. Ez a kölyök olyan mint én, legalábbis nem olyan erős, és nem gyakorlott, de a képességet nézve ugyanolyanok vagyunk. Ráadásul figyelmetlen is, hiszen fel sem tűnk neki, mikor egy pillanat alatt átillanok az árnyékába, onnan pedig a postázó félhomályos helyiségébe. Talán egy tünékeny foltként vehette észre, hiszen nem mindig ügyelek az óvatosságra, ha ismerős a terep. Az egyik sarokban lépek ki végleg az árnyékból, azt hiszem elég volt ennyi mára, majd a félig csukott ajtót bezárom, hogy a fiú háta mögé kerülhessek.
- Csodálatos adomány, nem igaz? A sérülés hipp-hopp eltűnik, mintha soha nem is lett volna... Arnold? - szólalok meg rekedt hangomon, és szavaimban kiérződik egy csepp akcentus is. Végigmérem a fiút, de még mindig nem vagyok biztos a nevében. Sajnos Sally fenn van, így nem kérhetek gyors segítséget, de egy-egy véletlen átkeresztelés tőlem már megszokottá vált.

Még egy iroda, és végzek. Éljen, egy újabb nap vége, egy újabb nappal közelebb a munka végéhez. Mennyit is kell még? Egy hét vagy kettő? Annyit ha kell, fél lábon is kibírok.
- Posta - dünnyögöm a soron következő körben, folyamatosan pakolgatva az asztalokra a paksamétákat. Majd megállok egy röpke perce az egyik asztalnál. Jenny már erős harmincas, de egész jól tartja magát és már az első naptól kezdve villogtatja felém a szemét. Már tudom, hogy elvált, egy kölyköt nevel otthon. Mindig megállít egy röpke szóra a kávéautomatánál, mikor szünete van. Máskor nem mer, fél, hogy kirúgják. Ő rá van szorulva a munkájára és a fizetésére, én nem.
- A posta - engedek meg egy mosolyt felé, csak hogy kellemesebb legyen ez a szürke napja. Mert elég ennyi is egy elhanyagolt magányos nőnek, főleg az új fiútól. Adok még max két napot neki, és úgy is meg kell nála szerelni valamit. Csak ebben a merev renddel tartott helyen döcögősen haladnak a dolgok. Itt nem mernek cseverészni az emberek.
De persze az apró, szinte észrevehetetlen flörtök megengedetten, vagy legalább is nehezen melőzzi az ember. Így hát meg sem lepődök, hogy Jenny nyúl is rögtön a papírokért, lopva ujjaival cirógatva meg kezem. Én pedig rámosolygok, jelezve, vettem a dolgot, csak hát tudjuk mindketten, a hely nem alkalmas ennél többre. nem az első alkalom, hogy ezt csinálja, és mivel adtam neki még két napot, azt hiszem, nem is az utolsó.
Már épp engedném el a lapokat, mikor megcsörren a telefon az asztalán, ő pedig riadtan rezzen össze, mint egy őzike, és kapja ki kezemből a lapokat. Nem szándékos tudom, a beidegződés. De óvatlan mozdulatával a lap éle végigszánt tenyeremen, finoman felhasítva a bőr felszínén. Fel is buggyan néhány csepp vér, én pedig rögtön ökölbe szorítom, nehogy valaki észrevegye és még nekiálljon elsősegélyt nyújtani. Szerencsére Jenny telefonál, és rajta kívül már csak egy asztal van, amire gyorsan rálököm azt a két megmaradt levelet és már tolom is a folyoróra a kocsit. Szerencsére, mint minden emeleten, itt is van a folyosón ivókút, egy kis vizet engedek a tenyeremre, lemosva róla azt a néhány érulkodó cseppet, majd a szebemből egy zsepit halászva elő törlöm meg. Fel se veszem, hogy a fehér papírdarab fehér is marad, zavartalanul lököm a szemeteskosárba és egy halvány vigyor kíséretében pislantok sebzetlen tenyerembe, majd újra ráfogok a kocsimra és lassan visszagurítom a postázóba. Mára ennyi volt a meló.

Élvezetes használni az erőm, miközben az alkalmazottaim nyugodtan dolgozva azt hiszik, hogy ki sem léptem az irodából. Egy szobából ki tudok jönni az árnyékon keresztül, de elég nehéz még. De mire jó, a gyakorlás? Azt hiszem egy napon az árnyak magába nyelnek majd, és ott élek tovább, csak néha előlépve. Hogy egy kis erőt gyűjtsek, ha kisebb árnyéba rejtőzöm, de most nem nagyon kell ezt tennem. Az új srácot figyelem, hogy végzi a munkáját. Egy egyszerű levélkihordó, ő csoportosítja, majd viszi az asztalokhoz a levelet. Ez egy négy emeletes irodaház, tele sok feszült emberrel, amit örömmel látok. De kíváncsi vagyok erre a fiúra,mi is a neve? Adam? Nem, Aaron. Azt hiszem. De persze lehet, hogy Arnold. Nem nagyon szoktam az újak nevét megjegyezni, arra tartom a titkárnőmet, hogy ő tartsa fejben. Dögös spiné, de egy baj van vele, hogy ember. Persze próbálja itt tenni a szépet, de nem hinném, hogy egy negyvenhez közeledő mogorva és sunyi fickó érdekelné. Csak a pénzért és a fizetésemelésért ilyen, amilyen, én pedig őrült lennék, ha nem használnám ki, ahol tudom. Nem jelentenek sokat számomra. Ahogy New York sem, bár az éttermem is itt van, és a forgalom miatt már megéri. Lassan vissza kellene mennem az irodámba, de olyan jó elnézni, ahogy dolgoznak, így csak kilépek a posta kihordó srác következő célba vett helyiségében az árnyékból, hogy pihenjek egy kicsit. Néha érzem, hogy nem vagyok a régi, és lassan elér az átkozott idős kor, de még addig rengeteg évem van.

Hogy szeretek-e dolgozni? Ki szeret? Hogy muszáj-e? Nem, nem igazán. Még nem. Még elvagyunk Faye-el a ránk hagyott örökségből és életbiztosításokból. Én döntöttem úgy, hogy a nmotorom javítására szükséges pénzt nem a közösből vonom el. Nem mintha Faye ellenkezne miatta. Szerinte minden jó, amit eldöntök. Egyszerűen én akarom így. Mert ha minden piti dolognál a pénz seggére verünk, hamar elfogy. És akkor meg gürizhetek mint egy hülyegyerek a minimumért. Nem,a hobbi saját költség, a sulik és az élet a közös.
Unottan tologatom ezt az idétlen kerekes kocsit, rajta a halomba pakolt, név és osztály szerint rendszerezett levelekket, katalógusokkal, értesítőkkel. Nem egy álommeló, de csak néhány órát kell dolgozni és az egyetem mellett ez tökéletes. Agyilag nem köt le, fizikailag nem nehéz. És amint összegyűlt a javítás összege úgy is lelépek.
- Posta - dünnyögöm unottan, ahogy belépek a soron következő irodába és a névtáblák alapján lassan az asztalra szórom a kötegeket. Valakinek csak egy jut, valakinek egy kész paksaméta. Valaki örül, talán fizetési csekk, valaki kevésbé. Lehet letolás, vagy újabb feladat. Nekem tök mindegy. Ezzel a körrel végeztem, jöhet a következő helyiség.