"Mindnyájan kaptunk tehetséget az úti tarisznyánkba, a hamuba sült pogácsa mellé. Más kérdés, hogy megpróbáljuk-e hasznát venni, vagy inkább a sütire bukunk. Aki a tehetséget választja, hamar rádöbben, hogy ő nem úr, hanem szolga."Userinfó: Emily Hope Wilson
Név: Winter Bailey
Mutáns név: Marionette
Születési dátum: 1971. 12. 24.
Besorolás: Diák
Képességek: Életre keltés, Pszichometria
Elsődleges képesség: Életre keltés
Osztályozás: Béta
Aktiválódás: Tipegőkor
Képesség jelenlegi szintje:
Képesség távlatai: Másodlagos képesség: Pszichometria
Osztályozás: Béta
Aktiválódás: 14 éves kor
Képesség jelenlegi szintje:
Képesség távlatai: Jellem: Nem vagyok sem túl kedves, sem kifejezetten bunkó. Ha beszélgetni szeretnél velem, akkor találnod kell valami jó témát, amire ráharapok, különben nem nagyon fecsegek, csak ha kérdeznem. Szeretek olvasni, magamba merülni csendesen, sétálni, akár másokkal, akár egyedül, de nagy társaságba nem sokáig érzem jól magam.
Külső: Emlékszel a lányra a kémiaóráról, aki mindig az első sorban ült, és folyamatosan csak az ő keze volt a magasban? Na, az voltam én. A magam 162 centijével nem vagyok egy "kimagasló" egyéniség, na meg széles sem vagyok eléggé ahhoz hogy feltűnő legyek. Hosszú, egyenes, napfényben vörösen csillogó szőkésbarna hajam van, sötét szemeim, és egyesek szerint alattomos tekintetem... Egyszerű, kerekded arcom nem sokat dob a megjelenésemen, különben is jobban szeretek a háttérben maradni, szóval öltözködésem túl kirívó, szeretem az egyszerű ruhákat, szimpla anyagokat, a farmer-kardigán-póló kombót.
Előtörténet:- 14 éves vagyok. Az anyám 3 hónapja szemem láttára lőtte fejbe magát. Beszélgetek a plüssmackómmal, és válaszol, ha meg hozzáérek valamihez, rohamszerűen rám törnek a képek, hogy kié, mié volt, mit látott eddig, és esküszöm, olyan, mintha megerőszakolna a Halál. Mr. Xavier, Mr. Lensherr, megtennék, hogy most megfogják ezt a pisztolyt, a halántékomhoz emelik, és meghúzzák a ravaszt? Sejtettem. Viszontlátásra! - a fegyverrel a kezemben kisétálok a két pasastól, és a csúzlit az ujjaimon pörgetem.
Két napja jöttem. Nem ismerek senkit, nem is baj, nem is érdekel. Látszik a fejemen, hogy "Inkább hagyjatok békén, mert golyót repítek a csöpp kis szádba!"-hangulat, de ha a helyemben lennéne, eddig sem bírták volna.
Hallom, hogy rólam mondanak valamit a hátam mögött. Épp elsétálok egy szék mellett, hozzáérek, az pedig a pletykások egyikét térden találja, lehuppan rá az illető, és már ringatózva a levegőbe is emelkedik.
Aztán puffan. Picit mosolygok, nem tudtam, szerencsétlen szék mit fog vele csinálni, de ezek szerint semmi durva, ez végül is jó, nem akarok én senkit bántani, 15 évesen még fiatal vagyok a gyilkossághoz, nem? Amúgy sem vagyok annyira biztos magamban.
A játékaimmal gyerekkorom óta "beszélgetek", és kicsit máshogy játszom, mint a többi kölyök, de semmiféle használati tárggyal nem próbálkoztam egészen addig, ameddig az anyám ki nem nyírta magát.
Sőt, szerintem ettől is lettem erősebb. Bevágom magam mögött a szobám ajtaját, ahogy a kilincshez érek, ködös, értelmetlen képek szaladgálnak a szemeim előtt, hogy kik érintették már ezt a kilincset, vagy, hogy mi történt ebben a szobában. A könnyeimmel küszködve az ágyra dobom a csúzlit, úgyis el fogják kobozni, és leülök a földre. Megérintem az asztalon álló vizes palackot, lecsavarodik róla a kupak és felém lebeg. Iszom belőle, amennyit tudok, mostanában csak sírok, és teljesen kiszáradok tőle.
Vajon mit csinál apu?
Mióta itt vagyok, fel sem hívott, bár nem is csodálom. Mióta anya megkóstolta a pisztolycsövet, annyira sem érdeklem, mint azelőtt. Még szerencse, hogy 4 éve eljött hozzánk Xavier, hogy elvigyen - akkor anyu nem hagyott jönni - , most legalább nem kell otthon lennem. Nem azt mondom, hogy itt sokkal jobb, csak... Mégsem vagyok otthon.
Kimegyek a folyosóra, megállok középen, megvárom, hogy jó sokan legyenek hallótávolságon belül, és elkiáltom magam.
- Van itt olyan mutáns - nyitom nagyra a szám és fordulok körbe - , aki olyan képességgel bír, ami elveszi az emlékeket? - Senki nem válaszol, néhányan csak néznek bambán, van, aki szó nélkül tovább sétál, és van, aki kuncog.
- Jó, akkor máshogy kérdezem! -próbálom meg újra. - Van itt olyan mutáns, aki hajlandó kinyírni? - mivel ismét nem érkezik válasz, megrántom a vállam, és egy rágót a számba dugva inkább sétálni indulok.
***
Már egy éve itt vagyok, de még csak annyi változott, hogy nem rohamszerűen törnek rám a képek. Lensherr azt mondta, ezt hívják Pszichometriának. És ha én nem akarok Pszichometra lenni?
Apával egy éve nem beszéltem, azóta, mióta kirakott a birtokon és lelépett. Hiányzik. Még jó, hogy mást rokonomat nem ismerem, nincs, aki miatt honvágyam lenne... Öröm az ürömben, nemigaz?
Azt hiszem, megbarátkoztam a helyzettel, hogy itt vagyok. Most már legalább vannak barátaim, meg persze biztonságban érzem magam.
De anyu még mindig hiányzik.
Miért ment el?
Mit nem bírt elviselni?
Lőjetek le.