Angela és Liam

barátokra mindig szüksége van az embernek. Ők azok a személyek akik reálisan állnak a dolgokhoz. Míg mi vagy úgy ítéljük meg a dolgokat, hogy világvége van vagy éppen szárnyalunk a boldogságtól ők a legnagyobb egyszerűséggel közlik velünk a valóságot miszerint semmi sem úgy van ahogy mi jelenleg érezzük. Ha azt hisszük mindenki ellenünk van akkor ők bebizonyítják, hogy nem így van, mert Ők mellettünk állnak. Ha a boldogság elveszi az eszünk akkor lehoznak minket a fellegekből mondván, nem szeretnék ha nagyot koppannánk miután kiderül nem annyira rózsaszín minden mint azt mi gondoljuk.
Barátokra mindenkinek szüksége van. Nélkülük üres az ember. Támaszt nyújtanak és ha kell a helyes útra rugdosnak minket akaratunk ellenére is.
Roxy-val így voltunk. Legtöbbször neki kellett rugdosnia, mert nem voltam hajlandó úgy élni ahogy az jó lett volna a számomra. De mindig képes volt helyes útra terelni, volt hozzá tehetsége. Én viszont csupán támogatni tudtam őrült terveiben, és persze mikor besokallt valamitől én voltam a kikapcsolódás, ilyenkor addig veszekedett velem míg az előbbi problémái semmiségnek tűntek a veszekedéshez képest. Sose vettem komolyan mikor szinte a hajamat is leüvöltötte a fejemről. Szimplán eszelősnek tartottam. Az én eszelős legjobb barátnőm volt. Igen, volt. Hiányzik, hogy ordítson velem, vagy, hogy megpróbáljon lelket önteni belém. Egy barátság lehetséges, hogy ennyivel véget érjen? Hisz nekünk múltunk van, a legtöbbször úgy végződik, hogy a két ember kibékülve beszéli meg a dolgokat, hát Roxy és én úgy váltunk el, hogy mind a ketten magunkban tartottuk a mondanivalónkat és lehet pont ez a baj.
Hát a legszívesebben Scott elé állnék és csak úgy egyszerűen kiadnám magamból, hogy roppant idegesít a viselkedése. Gyerekes és nem éppen hozzá illő a duzzogása. De nem teszem, Egy: mert semmi kedvem beszélgetni vele még ha ezzel le is zárhatnám a konfliktust. Kettő: Nem akarok annak a lánynak tűnni akit egy ilyen alak mint Ő megbánthat és utána még teper is a megbocsátásért. Nem, ez nem én lennék.
-Megbeszéltük. - Mosolyodom el. Hát ha lenne rá jó megoldás azonnal útra kelnék, hogy rátaláljak.
Csak mosolygom mikor elmondja, hogy megy kiengesztelni egy szomorú lányt, legalább valakinek jól jött ez a kis beszélgetés, bár úgy érzem, hogy nekem is segített.
-Igen ott leszek hajón. Örülök, hogy megismerhettelek Liam. Szia! - Hát ez sem mondható egy szokványos napnak. De legalább rádöbbentem, hogy nem vagyok egyedül, mindig vannak olyan emberek akik nem hagyják, hogy így legyen.


// Én is köszönöm a játékot! //

-Néha egy jó barát nagy főnyeremény. - Mosolygok rá. Emlékszem, Roxy-val az általános iskolában ismerkedtem meg. Egy félős kislány voltam aki az osztályterembe sem mert belépni. Akkor jött Ő és szépen köszönés nélkül berángatott a terembe majd közölte, hogy mostantól Ő az én legjobb barátnőm és fordítva is így van. Csak nagyokat pislogtam és bólogattam, mert eszelős tekintetétől igazán megijedtem. Attól a naptól kezdve barátnők voltunk. Eleinte csak minden nap együtt játszottunk és persze egymás agyára mentünk, de barátságunk kitartó volt és hosszú évekkel később is kiálltunk egymásért. Természetesen továbbra is Ő volt az aki hangot adott nem tetszésének és kimondott diktátornak számított a suliban. Kedves megnyilvánulása is csak szökő évente fordult elő egyszer. Én mégis mindig a legjobb barátomnak tartottam. Megjegyzéseit mindig félre tettem vagy az igazi valójukat kutattam mögöttük. Kivételes egy lány volt. Csinos, idegesítő, tiszta agyrém és az én teljes ellentétem. Míg Ő mindenhol ott volt és tevékenykedett addig én a háttérben meghúzódva figyeltem. Se a külsőm nem volt olyan megnyerő és azt hiszem, ha eltűntem volna se vették volna észre. Kettőnk barátsága lehet, hogy pont emiatt volt szoros. Míg én magamba roskadtam Ő kirugdosott a melankóliából. Ha pedig Ő volt túlbuzgó akkor kicsit visszavetettem vele a tempójából, hogy azt is észrevegye ami eltörpül és a nagy rohanásban feledésbe merül. Ilyenek voltunk mi mind addig míg az életembe nem férkőzött az a fiú aki teljesen megváltoztatott és miatta elveszítettem Roxy-t is. Ahogy rádöbbentem a hibámra már késő volt, Őt nem tudtam visszaszerezni, elvágtam nála minden köteléket és többé szóba sem volt hajlandó állni velem. Mindig is úgy tartottuk, hogy egy fiú nem állhat a barátságunk közé és mégis így történt. Pont egy fiú választott szét minket. Azóta pedig minden gondomat magamra zúdítom, a legjobb barátommá váltam, rémes.
Sokszor szeretném viszontlátni, és még ha nagyon idegesítő is volt a cinizmusa és versenyszelleme az is hiányzik. Nélküle egy kicsit elveszett vagyok. Na jó, nem kicsit hanem nagyon.
-Azok közé én nem tartozom. Nem azt mondom, hogy legyen mindenki a barátom, de nem szeretem ha olyasmi miatt van konfliktusom amiről abszolút nem nem tehetek. - Természetesen ha valaki belém köt azt nem hagyom szó nélkül, de ha csak azért van valakivel bajom, mert nem tetszik neki az ami vagyok akkor azt csak sajnálni tudom, természetesen tényleg vannak olyanok is akik csak hobbiból utálnak valakit, hogy ne unatkozzanak. Mindenki más.
-Nem tudom. Ebben a kérdésben nem igazán van jó döntés. - Hogy mi is lenne a legjobb azt nem tudom. Hagyni, hogy a szeretteink segítsenek ezzel kockáztatva azt, hogy megbántjuk őket vagy éppen messze tartani őket a bajainktól ésmegkímélni őket a szenvedéstől.

A csalódásoknak van értelmük, mert arra késztetnek, hogy felvegyük velük a harcot és győzzünk. Szükségem volt valamilyen szinten arra, hogy a volt barátomban csalódjak. Mert így rájöttem, hogy sokkal jobb embert érdemlek, aki törődik is velem és nem csak arra használ, hogy felvághasson velem. Viszont a pozitívum mellett ott van az is, hogy ennek köszönhetően nagyon félek a kapcsolatoktól. Nem tudom megmondani azt, hogy ki az aki komolyan gondol dolgokat vagy ki az aki csak tetteti, hogy komolyak a szándékai. Nagyon gyanakvó lettem és ez nem jó, mondhatni tönkre tette az életem. De akkor a saját lábamon kecmeregtem ki a gödörből és döntöttem úgy, hogy visszacsinálok mindent amit elrontottam. Most is azon a véleményen vagyok, hogy egyedül kell újra rátalálnom arra a bizonyos ösvényre ami majd elvezet oda ahol nem lesznek kételyeim és bátran neki vágok majd az életnek.
Magamban is folyton csalódok. Változni szeretnék, de olykor ez nem sikerül és teszek olyan dolgokat amire nem vagyok büszke. Szeretnék olyan lenni mint néhány évvel ezelőtti önmagam. Miért nincs egy gomb amit megnyomva visszarepítene a boldogabb időkbe és hagyná, hogy újra átgondolhassak mindent és ne azt az utat válasszam amin már egyszer elindultam. Túl szép is lenne, ha létezne ilyesmi, mindenki ide-odaugrálni csak, hogy jobbá tegye az életét.
Azt hiszem még ha ez létezne is, valahogy mindig egy rossz utat választanék, mert bár fáj, hogy nagyot csalódtam és sokáig szenvedtem miatta, de azt hiszem ennek köszönhetően vagyok itt, mondhatni egy új kezdet nyitányánál. Csak még ki kell találnom mit is kezdhetek ezzel. Mert dönthetek most is rosszul vagy kivételesen jól is alakulhatnak a dolgaim. Rajtam áll, egyedül rajtam.
-Nekem hiába voltak ott a szüleim, nem beszéltünk a testvéremről vagy mert fájt nekik vagy mert engem okoltak érte. Egyedül küzdöttem meg a fájdalommal és küzdök még most is. - Azért nem ártott volna ha valaki mellettem áll akkoriban, de senki nem tette. Sose értettem a szüleim viselkedését, a testvérem egyszerűen tabu téma volt otthon. Mintha nem halt volna meg csak éppen szégyent hozott volna a családra és ezért kitagadták volna...Jó ez baromság, de tényleg úgy viselkedtek mint akik nem gyászolnak csupán elfogadják a tényt, hogy már nincs fiúk. Furák voltak, pont úgy viselkedtek mint amikor elmondtam nekik, hogy képességem van, meg se lepődtek, még csak ki sem akadtak miatta. Ezeket a dolgokat nem tudom hová tenni, nem értem.
-Természetesen tudom, hogy nem barátkozhatom össze minden emberrel a Földön, de igazán haragban sem szeretnék velük lenni. - Voltak már utálóim, millió számban, főleg azután, hogy szakítottunk a barátommal, a haverjai mind utálni kezdtek és a régi ismerőseim is ferdén néztek rám, nagyon szép félév volt, az életem egyik fénypontja. És most mikor tényleg nem tehetek semmiről akkor meg szerzek szintén egy embert aki nem kedvel, ehhez nekem tehetségem van.
-Igen, erre fel vagyok készülve, mert aki szeret minket az szeretne a fájdalmunkban is osztozni mint ahogy az örömünkben is, de ezt nem szabad hagyni. - Igen, igaza van. Csak úgy nem zárhatsz ki az életedből valakit csak mert védeni akarod, mert azt Ő nem fogja hagyni. Nem mondhatnám, hogy könnyű ez.

Ha azt mondom, hogy fogalmam sincs ki irányítja az életem, hihető? lehet azt mondani, hogy nem vagyok normális, mert hát ki más irányíthatná mint saját magam, de szerintem ez nem így van. Először az öcsém veszti életét úgy, hogy én életben maradok pedig vele kellett volna tartanom. Majd jönnek sorjában a megpróbáltatások amikhez igazából hozzá sem járultam csak úgy megtörténtek. Az első nagy szerelem ami teljesen kifordított önmagamból majd a hatalmas csalódás, hogy nem jelentettem neki semmit sem csak voltam, hogy villoghasson a "barátnőm van" címszóval. Utána szembesülnöm kellett, hogy csalódtak bennem, a kicsit sem mondható jó viselkedésemnek hála. Elvesztettem mindent ami akkor fontos volt, barátokat és szülői bizalmat is egyaránt. Egyáltalán nem mondhatnám, hogy ezt mind magam alakítottam ki. Se az öcsém halálát nem akartam, se azt, hogy szerelembe essek, ezeket mind valaki más rendelte el felettem. Nem tűnnek olyan bajoknak amiket ne lehetne áthidalni, beletörődni vagy egyszerűen elfelejteni. Nekem mégse megy egyik sem. Se felejteni nem vagyok képes se beletörődni. Ha belegondolok sose tudtam elfogadni, hogy velem ilyesmik történnek. A szerelmi csalódást még betudtam kamasz problémának, mert miért ne? De a többiről halvány fogalmam sem volt miért kaptam. Azt mondják, ha megértük a bajainkat azok majd erőssé tesznek minket, kérdem én, ez mikor jön el? Mert már nagyon unom, hogy nem hogy erőssé válnék, de egyre jobban süllyedek le és kezdem elveszíteni minden akaraterőmet. A képességem sem hajlandó meghajolni az akaratomnak így nap mint nap nehezebbé teszi a helyzetem.
Szeretnék én is olyan lenni mint a többiek, de miért nem tudok? Egyszerűen csak meg kellene feledkeznem a bajaimról és élnem az életem, de természetesen nekem egyre csak ezeken jár az agyam. Most meg ez a levél, előhozott minden eddig gondosan elrejtett fájdalmat ami köré hosszan építettem fel a falat, hogy bezárhassam. Szerte foszlott minden.
Csak hallgatom szavait, lehet igaza van, mindennek oka van, de kérdem én, milyen oka lehet bárminek is megfosztani a testvéremet az élet csalódásaitól vagy örömeitől? Ő is ugyanúgy megérdemelte volna, hogy szerelembe essen vagy éppen csalódjon. Miben lehetek jobb a testvéremnél? Lehet csupán csak könnyebben tudom pokollá tenni az életem, ebben nagyon jó vagyok. Pedig mikor idejöttem egész jól megbirkóztam a helyzettel, még jól is éreztem magam, szereztem barátokat, de aztán jött ez a levél majd szép lassan a képességem is az agyamra ment aminek köszönhetően nem nagyon mentem már társaságba, íme, a leglúzerebb diák a földkerekségen.
-Remélem idővel kitisztul előttem mi is az az ok amiért én élek Ő pedig már valószínűleg nem. - Igazán kíváncsi lennék arra az okra. Talán még meg is érteném, ha tudnám miért.
-Fogalmam sincs akarná-e, hogy bánkódjam miatta, valószínűleg nem, de a helyemben megtenné Ő is. Tudom, hogy idővel majd minden fájdalom enyhülni fog és, hogy megsiratom attól még nem fog itt teremni mellettem. De fogalmam sincs ezt hogyan is tudnám kezelni.- Igazán rám férne már egy kis feledés, megkönnyebbülés. Az idő minden sebet begyógyít csak a gond, hogy temérdek időnk van és nem tudhatjuk abból amennyink van mikor áll be a változás ami segít.
-Nem azt mondom, hogy felemészt a bánat, mert szereztem egy utálót csak éppen nincs szándékomban haragban lenni senkivel még egy ilyen alakkal sem mint Scott. - Bár szívesen nézném levegőnek azért ha valakivel volt egy kis bajod, képtelen vagy levegőnek nézni. Nehéz eset ez. Mondhatom azt, hogy ebben sincs túl sok tapasztalatom, de tudom, hogy nem követtem el azzal hibát, hogy nemet mondtam neki. Biztosan nem fogok ezért elnézést kérni, ha utál hát utáljon, beletörődök.
-Szerintem akik fontosak nekünk nem érdemlik meg, hogy szenvedjenek amiatt ami minket ér. Szívesen terhelné az ember a szeretteit a bajaival, de gondolni kell arra is, hogy utána Ő miket fog átélni. - Egyelőre nekem senkim sincs úgy igazából akinek akár megemlítenék valamit vagy olyan fontos lenne az életemben. De talán majd egyszer lesz valaki akinek majd én akarom óvni a lelki világát.

Semmi kétségem afelől, hogy megtesz minden tőle telhetőt. Maga az, hogy iskolát biztosít a mutáns növendéknek is hatalmas tett. Van hol tanulnunk, laknunk és itt senki sem bélyegez meg minket.
Úgy van, megtesz minden tőle telhetőt, többet nem is várhatunk tőle. - Mondom őszintén. Sokaknak hatalmas segítséget nyújt, hogy van hol önmaguknak lenni. Még ha nem is ez az iskola a kedvenc helyem, magam is belátom, hogy jó helyen vagyok, biztonságban. Sose leszek képes megszokni a különböző képességeket, jellemeket,d e idővel talán eljutok odáig, hogy jól fogom magam érezni, megszokom ami körülvesz. Az, hogy nem vagyok képes uralnia képességem talán így jó. Minden egyszerűbb lenne, ha soha nem kellene tanulnunk semmit, értenénk mindenhez. De akkor hol maradna a küzdés, a győzelem, hogy valami sikerült? Ezek mind kihalnának. Fura dolog egyszerre küzdeni valamiért és valami ellen.
A képességem sosem lesz a birtokomban, megtanulhatom kezelni, irányítani,d e sose lesz a rabszolgám, mondhatom azt, hogy én vagyok a főnök, de ez nem teljesen van így. Kordában lehet tartani, de megtörni soha. Mindig lesz egy része ami sose lesz irányítás alatt.
Hiába mondja, hogy ne hibáztassam magam, egyszerűen képtelen vagyok nem hibásnak tartani magam. Úgy érzem, hogy ez mind miattam történt. Lehet, hogy kicsik voltunk, de ha elég gyors lettem volna...vagy időben szólok anyuéknak akkor nem történt volna meg. Könnyű mondani, hogy ne tartsam magam bűnösnek, de ezt nem értheti.
-Milyen ok? Mire vagyok jobb mint a testvérem? Ugyanolyanok voltunk, olyan nem lehet, hogy oka volt amiért én maradtam életben. Mind a kettőnknek ugyanolyan joga volt az élethez. Tehettem volna valamit...megmenthettem volna. - Kezd a sírás fojtogatni. Kiakar törni belőlem. Bármilyen könnyűnek is tűnik megfeledkezni az egész történetről, nem megy. Nem tudom magam felmenteni a vád alól csak mert kisgyerek voltam. Eltelt 10 év és még mindig mardos a bűntudat. Lesz ez valaha jobb? Elmúlik majd a fájdalom? Könyörgöm had kapjak rá választ.
-Hát a jelenlegi állás szerint aligha jártam jól, szereztem egy személyt aki szívből utál. Nem a legjobb - De azért viszonozom a mosolyát. Tudom, hogy egy-egy ilyen egy éjszakás kaland csak arra jó sokaknak, hogy elfeledtessék magukkal, egyedül vannak. Nem mondom, hogy én teljesen ellene vagyok ennek, mivel volt már ilyenben részem, de tény, hogy az ember mindent jobbnak él meg ha azzal teheti akit szeret.
-Igazad van, de olykor valahogy mégis jobb egyedül megbirkózni a fájdalommal mint áthárítani olyanra aki fontos nekünk.

Így, hogy már jó ideje itt vagyok azt hinné az ember mindent megszoktam és úgy kezelek mintha hétköznapi dolog volna, nem így van. Rengeteg különböző embert ismertem meg és képességekben sem szenvedtem hiányt. Mégis még mindig van ami meglep. Nem tehetek róla, nekem ez még mindig kicsit szokatlan.
-Ha tudna segíteni nem lenne megalapítva ez az iskola. - Mondom mosolyogva. Hát tényleg jó lenne egy e fajta segítség, de azt hiszem arra várhatunk. A képesség teljes kifejlődése olyan mint mikor olvasni tanulunk. Az is aprólékosan halad, betűről betűre. Jobb lesz hozzászokni ahhoz, hogy csak szintről szintre haladhatok. Majd ha sikerrel kitanultam akkor biztosan úgy emlékszem majd vissza rá, hogy de szép idők is voltak...vagyis remélem, hogy így lesz. A gondom csupán annyi a képességemmel, hogy egyszerűen képtelen vagyok érzelem nélkül irányítani. Vagy dühös vagyok vagy egyszerűen szomorú és ezek vegyítése nem tesz túl jót se nekem se az erőmnek. Hangulatomtól függően működik. Néha legszívesebben vissza se fognám és hagynám tombolni. Olykor hatalmas megkönnyebbülés lenne csak mindent szabadon engedni és élvezni ahogy irányítás nélkül is képes vagyok megmutatni mire teremtettek. Ha nem kellene bujkálni és egy épület falai közé menekülni, hogy azok lehessünk akik vagyunk, akkor szabadon gyakorolhatnánk és nem kellene félnünk attól, hogy végül a visszatartott erőnk emészt fel minket. Ha érzelem nélkül használjunk a bennünk lakozó erőt akkor az nem ugyanaz mint akkor mikor a düh lángja tombol bennünk, olyankor erősebbek vagyunk. Egyszerűen fel se tudom fogni, hogy mire tanítanak itt bennünket. Az erőnk elnyomására vagy használására? Mert amit eddig tanultunk az se ez se az nem volt.
-Az elmúlásra, elvesztésre tényleg nem lehet felkészülni. Az a sok szakkönyv meg egy halom szemét amit csak azért írtak, hogy legyen valami amit az ember végső elkeseredésében elolvas. Meg persze jó pénzt hozott az író számára. - Ha létezik olyan, hogy valaki előre eldönti az emberek sorsát akkor miért ilyen igazságtalan? A testvérem egy ártatlan kisfiú volt és mégis halálos csapást mértek rá. Akármi is történt én nem tudom elfogadni.
-Sokkal jobb lett volna, ha engem ragad el az ár és nem Őt, nekem kellett volna helyette a folyóba kerülnöm. - Komolyan gondolom amit mondtam. Egyedül én tehetek a tragédiáról. Fogalmam sincs mihez kezdhetnék. Azt hiszem senki sem tud ebben tanácsot adni nekem, de még a szakkönyvek sem tudnak erre példát mutatni.
-Ennek ellenére igen bunkó tud lenni, már nem azért, de kötelességem lett volna vele tartani? Szerintem nem. Duzzogása meg elég gyerekes. De ha jól sejtem a fél iskolát már megkapta magának. - Na igen, Scott nem annak a fajtának tűnik aki sokáig bánkódik egy visszautasítás miatt, helytettem biztosan vagy 10 lány jelentkezett. Így van ez.
-Talán azért, mert egyedül könnyebben feldolgozom a dolgokat. Meg igazából senkihez sem állok olyan közel, hogy elmondjak neki mindent. Mindig is egyedül oldottam meg a problémáimat, nem tudom, hogyan kell másképp. - Mondom őszintén. Ha volt bajom akkor mindig egyedül néztem velük szembe. Fogalmam sincs mit kell tennem, hogy hogyan is oszthatnám meg minden gondolatom valakivel.

Nos tényleg azért van az iskola, hogy tanuljunk. Kár, hogy vagyok annyira türelmetlen, hogy szinte már-már egyik napról a másikra mennék el a nagy világba, de a képességem nem úgy gondolkodik ahogy én. neki több időre van szüksége. Még egy darabig biztos itt leszek Charles megfigyelése alatt és azt hiszem még utána is nyomon fogja követni hol és mit csinálok. Őrületbe tud kergetni ezzel a fejben olvasással vagy mivel.
-Tudom, de miért nem úgy jön elő a képességünk, hogy már eleve úgy tudjuk használna ahogy kellene? - A leghülyébb kérdés ebben az évszázadban. Ez olyan mintha azt kérdeztem volna, hogy születésünk után miért nem vagyunk már egyből felnőttek. Rémesen hülye kérdés. Sokan csupán csak azért vannak itt, mert jobb választást nem találtak. Miután pedig idekerültek megismerkedtek valakivel aki fontos lett a számukra és onnantól kezdve ez a hely vált az otthonává. Vannak szerencsések, de ezek közé nem tartozom. Van még egy csoport akik sokkal jobbnak látták itt meghúzni magukat mint az emberek között. Felszerelés elég magas szintű. Tudom, hisz számtalanszor kipróbáltam már őket. Sokban segített a képességem csiszolásában. Bár sokkal könnyebb lenne az élet, ha úgy élhetnénk mint a többi ember, titkok nélkül, szabadon. De félnek tőlünk, félnek az ismeretlentől. Sokunk igaz, hogy csak beilleszkedni akar, de vannak olyan is akik háborút akarnak indítani, ez vegyes. Mindenki másra akarja a képességét használni, valaki segítésre valaki pedig fájdalom előidézésre. Itt szintén megoszlik a mutánsok csoportja, így az emberek viselkedése is megérthető. Sok ember társunknak a hatalom tetszik meg bennünk és olykor Ők sem tartózkodnak egy-egy kisebb csatározástól. Igazából nem tudom megérteni ezeket az embereket és mutánsokat. Sokkal egyszerűbb lenen elfogadnia másikat és úgy élni egymás mellett mint a jó szomszédok, vagy ez csak nekem ilyen egyszerű?
Szeretnék hinni neki és bizakodni abban, hogy az öcsém nem volt teljesen védtelen. Nem is tudom mi lenn most ha Ő akkor nem esik bele a vízbe.
-Szeretném ezt hinni én is. Csak egy hatéves kisfiú volt, nem volt még itt az ideje annak, hogy eltávozzon, miért ilyen igazságtalan az élet? - Teszem fel a kérdést, de igazából nem várok rá választ. Ha mégsem volt mutáns akkor természetesen nem sok esély van arra, hogy életben van. Olykor álmodom róla, de úgy mintha már velem egy korú volna, ezek az álmok megrémisztenek és nem tudom hová tenni őket. Mintha jövőbe látás lenne egy rosszabb formában. Meg is érteném a dolgot ha jövőbe látás lenen a képességem vagy valami hasonló, de nem így van.
-Mindenkinek másmilyen az élete valakinek sokkal több a csalódása valakinek kevesebb. Nem vagyunk egyformák. Örülök, hogy neked ilyenben nem igazán volt részed, de ne is legyen. - Mondom egy mosoly kíséretében. Úgy érezni, hogy valakinek te vagy a legfontosabb és csalódni mikor kiderül, hogy végig csak kihasznált, egyszerűen borzalmas és leírhatatlan. Nagyot csalódtam benne és ezt a sebet semmi sem gyógyíthatja be, nem igazán vagyok képes azóta megbízni bárkiben is.
-Igen, olykor van bennük valami ami feldobja a szürke hétköznapokat. Velem csak szimplán bunkó. A múltkor hagyta, hogy egy buzogány nyél csak úgy karon vágjon holott tudott volna segíteni, meg mellesleg azóta ilyen mióta visszautasítottam az ajánlatát, nem akartam elmenni vele egy szórakozóhelyről. Csupán ennyi. - Azt hiszem megadtam a választ arra, hogy mi ketten miért vagyunk elég felhős viszonyban.
-A többiekről eddig csak jó véleményekkel tudok szolgálni. Bár nem sok embert ismerek még.

Nos akkor lenne nem semmi ha éppen tudnám is úgy használni ahogy kellene. Sajnos ez még elég nehezen megy. Tény, hogy amint befejezem a gyakorlását és sikerül irányítanom akkor veszélyes lesz. Nem csupán apró tárgyak lebegtetésére leszek képes vagy holmi kis ceruza forgatására hanem igazán hasznossá válok. Nagyot sóhajtok erre az elgondolásra, hol van még ez a rész? Egyelőre annak is örülök, ha éppen nem verem fejbe az osztálytársam egy vaskos lexikonnal. Nos tapasztalatból beszélek, egyszer sikerült rendesen tarkón vágni egyik társam, nem direkt, de az már nem számított.
- Addig mondd míg nem láttad hol tartok. - Nevetek fel. Száz meg száz másik képességet is eltudnék képzelni magamnak, de nekem ez jutott. Láttam diákokat állattá változni és olyat is ahol képes volt a srác vizet fagyasztani, az tetszett, de ezzel ami nekem van nem tudom mit kezdhetnék. Azért sokkal izgalmasabb lenne pajzsot formálni magamnak vagy éppen kard nagyság hegyes tüskéket növeszteni vagy nem is tudom. Például Logan vagyis a tanár úr képessége a regenerálódás az kimondottan hasznos és klassz is. Idővel majd megszeretem ezt a kis bűvésztrükköt is amit nekem szánt a sors. Mondjuk azért azok a képességek amik képesek sec perc alatt ölni nem tetszenek, megrémít a gondolat, hogy akár pár másodpercen múlhat az életem. Még mindig jobb olyan dolgot birtokolni mint a telekinézis aminek kevésbé életveszélyes hatása van. Erről ismételten eszembe jut egy megtörtént eset, nem rég egy 10 éves kölyök úgy helyben hagyott a gyakorló teremben, hogy kettőt nem tudtam pislogni közben. Ebből is látszik mi a hasznos és mi van csak úgy. Az emberek meg megint egy másik külön álló csoport. Szerintem nekik teljesen mindegy lenne kinek halálos a képessége is kinek inkább hasznos, egytől egyig veszélyesnek tartanának bennünket. Az pedig semmi jóhoz nem vezetne.
-Hát reménykedem benne, hogy az volt és, hogy ez adott neki némi esélyt a vízzel szemben. Nálam 15 évesen aktiválódott a mutáns gén, Ő akkor még csak 6 éves volt. - Mondom elszoruló hangon. Újra rám akar törni a zokogás. csak arra gondolok, hogy egy kisgyerek volt még akkor máris összeszorul a szívem. Mivel ikrek voltunk, így az esély arra, hogy Ő is mutáns volt/lett volna igen nagy.
Az, hogy valaki részvétét fejezi ki egy elhunyttal szemben olyan mintha megpróbálná magát beleélni a család fájdalmába,d e ez így nem megy. Lehet sajnálni bárkit és mondani, hogy tudjuk milyen, de ez nem így van, tudom jól, hisz én is fejeztem már ki gyászom ismerőseim körében, de hiába mondtam, hogy tudom mit éreznek, közben én nem éreztem semmit. Volt sajnálat bennem, de az mégse ugyanaz ami őket marcangolta.
-A fiatalság nem minden. Hatalmasat csalódtam egy emberben akiben bíztam és azóta úgy vagyok vele kapcsolat csak akkor ha úgy is érzem számítok én is nem csak Ő. Magamat emiatt számtalanszor elveszettem, megakartam felelni neki és a bábjává váltam. Hiba volt, most már tudom. - Előttem az élez szóval még bármi érhet, de csalódni nagyon nem szeretnék ismét, pedig biztos, hogy még fogok egy jó párszor. Ez az élet rendje, a saját hibáinkból tanulunk.
-Egyezzünk. - Mosolygok. Mind a ketten szerencsések ha jó kapcsolatban vannak. És látszólag igen.
-Nos, erre tényleg válaszoljak? Scott Summers az. Velem legalább is igen. Hangulat ingadozásban szenved véleményem szerint. Egyszer bunkó másszor egész normális, na a másszor ritkán fordul elő. - Nevetem el magam. Tulajdonképpen Scott jó úgy ahogy van, visz egy kis színt a suli komor falai közé.

Kérdésére először elmosolygom magam, ezen a héten körülbelül ez harmadik, hogy megkérdi valaki, hogy mi a képességem. Betanultan válaszolok is.
-Telekinézis. De én csak bűvésztrükknek hívom. Másra nem igazán jó, most még nem. - Vonom meg a vállam. Beletörődtem, hogy rengeteg gyakorlás árán tudom majd csak irányítani. Egyelőre csak úgy van. Még azt se igazán tudom, hogyha sikerül megzabolázni a képességem mihez kezdek majd. Itt nem szeretnék maradni, bőven elég lesz addig maradnom míg kitanulom amire szükségem lehet. Tartom magam idevalónak. Meg hát lássuk be, belőlem iszonyú tanár válhatna, X-Men meg pláne. Ez nem az én asztalom. Jobb meghagyni ezeket a posztokat a rá érdemeseknek. Eddig mint egy jól nevelt diák bejártam a kötelező órákra, de leginkább a gyakorlóterem köt le. Ott törhetek zúzhatok kedvemre, senki nem torolja meg. A tanárok rémesen unalmasak akárcsak a normális Gimiben, ott se tanultunk sokkal érdekesebbet. Szeretnék már ezen is túlesni. Na igen, türelmetlen vagyok, mindent egyszerre szeretnék. Szeretném ha irányításom alá kerülne a telekinézis, szeretnék elmenni innen és szeretném ha végre tudnám mire számíthatok mutánsként a világban.
-Ezen már én is gondolkodtam. Szépen is hangzik. Mi lenne ha...? Esély az van rá, hisz én is mutáns vagyok. Ő az ikertestvérem volt, így a gén lehetséges, hogy benne is megvolt. Számtalan ötlet járt már a fejemben. Örülnék, ha egy nap viszont láthatnám. Olyan volt nekem mint egy támasz. Elvesztése számomra olyan volt mintha egy darabot kiszakítottak volna belőlem. - Nem tudom, hogy érti-e. Az ikrek ugyebár sokkal jobban ragaszkodnak egymáshoz mint más testvérek. Mikor elvesztettem üresnek éreztem magam, ez az üresség még most megvan, de már nem veszek tudomást róla. Az meg végképp nem segített a dolgokban, hogy a szüleim egy szót sem ejtettek a halála után róla. Ritkán került csak szóba így hát nehezen tudtam feldolgozni a halálát. Pszichológustól jártam pszichológusig. nehezen nyíltam meg előttük, de mégis sikerült és valakivel megtudtam osztani a gyászom, a szüleim erre nem voltak alkalmasak.
-Értem. Azért önmagunkat sem szabad elvesztenünk. Vigyáznunk kell arra, hogy megtartsuk azt akik vagyunk. - Mosolya engem is mosolyra késztet. Teljesen értem amit mondd. Én számtalan alkalommal vesztettem már el önmagam, de valahogy mindig sikerült visszatérnem arra az ösvényre ami hozzám vezetett.
-Szerintem ez kölcsönös. Mind a ketten szerencsések vagytok, ha szeretitek egymást. - Mondom nagy bölcsen, miközben én vagyok az aki egyszer sem volt még olyan kapcsolatban ahol nem csak szenvedett. Nekem sose volt szerencsém, mindig egyedül maradtam a végén, vagy átvertek vagy nem foglalkoztak velem. Hát ez van, nem jöhet össze mindenkinek.

Szavaiban van igazság. A mutánsok nem olyan lények mint a kutyafajtáknál a Puli és a Németjuhász, Mi az emberi faj egyik ágazata vagyunk csak még nem fogadtak el minket. Nem kaptunk törzskönyvet és igazoló papírt, hogy igen, létezünk és mostantól úgy élhetnénk ahogy minden más ember. Ha tömegesen kitudódna a mutánsok létezése, tömeghisztéria, talán még háborúk is lennének. Az meg kinek jó? Igaz, hogy a suli nincs a top 3 kedvenc helyeim listáján,d e úgy betudom csúsztatni, hogy legalább listás legyen. Itt béke van és senki sem mondja ránk azt, hogy különcök vagy mások vagyunk. Bár lehet, hogy pont ez fojt már meg, hogy mindenki udvarias, kedves vagy éppen jó indulatú. Kivéve Scott-ot, na őt nem tudom hová sorolni, egyszer ilyen egyszer olyan, hangulatingadozásban szenvedhet vagy csak szimplán utál engem. Sokszor pont ez az érzésem. Mintha csak velem lenne ennyire utálatos. Félre értés ne essék egyáltalán nem érdekel az Ő véleménye csak hát mivel én nem voltam olyan vele, neki sem kellene. De mindegy is.
-Legalább itt biztonságos. A képességem pedig nem fog magától fejlődni és mivel elég felszerelt ez a hely, ezért érdemes maradnom. - Mosolygok egyet, bár igen haloványra sikeredett ez a produkcióm, remélem neki nem tűnt fel. Az előítéletekre visszatérve, a normális emberek helyében a reakcióm ugyanaz volna. Védeném a családom az ismeretlentől. Jelen esetben a mutánsoktól. Már megszoktam a sok bonyolult és érdekes, de olykor veszélyes képességet. Viszont aki először találkozik ilyesmivel bizony nem kizárt, hogy azonnal védekező üzemmódba kapcsol. A háború nem lenne megoldás. Csak nagyobb bajt kavarna mint van. Néhány mutáns így se akar békét, ha még okot is adnának az emberek a harcokra biztosan véget érne az ideiglenes béke.
-Fogalmam sincs mit higgyek. 6 évesek voltunk csupán mikor elragadta mellőlem az áradat a nyaralónknál. Soha többet nem láttam. A szüleim látták a holttestét én nem. Reménykedni lehet, de 10 év elteltével már csekély az esély, hogy életben van. -Mondom közönyösen, de a hangom így is elcsuklik. Hát igen, nem megy ez még, egyelőre képtelen vagyok úgy beszélni róla mintha semmi sem történt volna. Nem merem beleélni magam abba a tudatba, hogy lehet életben van. 10 év hosszú idő és eddig halottnak hittem, ezek után nem tudom miért változna meg a véleményem, ugyanúgy nincs velem, szinte halott számomra, elvesztettem.
-Nekem úgy jön le az egész mintha már feladtad volna. Nyerni is lehet, ha igazán odatesszük magunkat vagy nagyon elakarunk érni valamit. - Olyan mintha már most legyőzték volna. Nem tűnik úgy mintha harcolna. Még én is harcolok pedig nem sok értelmét lelem, feladni csak a vesztesek szokták és én nem szeretném ezt a tábort gyarapítani, így is többen vannak mint kellene.
-Szerencsés lány lehet, ha ennyire szereted. - Mondom ki tárgyilagosan. Látszik rajta, hogy oda van érte meg vissza. Szerintem már Ő érte megéri harcolni.

Ha lenne itt valami ami fontos a számomra...Talán ebben van valami igazság, ha úgy érezném idetartozom valami vagy éppen valaki miatt biztosan nem terveznék minden napra egy szökési tervet amit egyáltalán meg se próbálok megvalósítani. Csak néha jó érzés eljátszani magamban egy-egy ötletet, hogy vajon előre látják-e vagy sem és, hogy egyáltalán volna-e sikere. Nem azt mondom, hogy ez az iskola unalmas meg, hogy átlagos, csak éppen nem tudom magam beilleszteni a polcai közé. Még itt is kicsit különcnek érzem magam. Pedig képességem ugyanúgy van akárcsak itt bárki másnak és mégis kitűnök a többiek közül. Azt hittem itt majd minden másabb lesz mint otthon. De nem érzek semmi változást. Igaz, hogy képességem szép lassan kibontakozik és gyönyörű pillangó lesz nem csak egy csúf hernyó.
-Igazad lehet, de sajnos semmi sincs ami itt tarthatna azon kívül, hogy muszáj kontroll alá helyeznem a képességem, de ettől még nem fogom ezt a helyet második otthonomként kezelni. - Képtelen lennék rá. Nekem nem megy olyan könnyen az új hely megszokása, a beilleszkedés. Még most is hiányzik az otthonom pedig én akartam idejönni. Rossz döntéseket mindig hozok, de ez messzemenőleg a legrosszabb.
Végül elmesélem a nagy gondom amire kérdése egy cseppet sem lep meg. Én is elgondolkodtam már ezen, hogy voltunk képesek egy másik kisfiút eltemetni a testvérem helyett? Szüleim levelében egyáltalán nem látszik az, hogy ez Őket annyira meglepte volna. Furcsálom, az viszont biztos, hogy én teljes idegroncs lettem attól, hogy abban a sírban ahová évekig jártam virágot vinni nem is a testvérem nyugszik hanem egy névtelen kisgyerek.
-Személy szerint én nem vettem részt a temetésen, mert a szüleim szerint nagyon felkavart volna a dolog. Fogalmam sincs mi történt akkor, de ezek szerint nem az feküdt a sírban akinek készült. - Tényleg abszurd dolog, de most, hogy így mondja tényleg képtelen vagyok elhinni, hogy két gyerek ennyire hasonlítson egymáshoz. A szüleimnek meg kellett volna mondania, hogy nem Ő az és mégis mást temettek el. Egyre bizarrabb. Már nem is tudom mit kellene hinnem.
Az Ő problémája sem egy könnyű eset. Mondanom kellene neki, hogy egyszer megoldódik minden, de ha én se hiszek ebben akkor miért hazudjak? Hamis szavakkal nyugtatni meg valakit olyan, mint díszdobozban hajtűt kapni. Semmit sem ér. Csak felületi megnyugvást ad, de biztonság érzetet nem. Kívül jó, de belül csupa rossz. Mosolya hamisan játszik, de azért én is elmosolyodom.
-Néha meg kell vívnunk a magunk harcát. Idővel egyik felünk úgy is győzedelmeskedni fog. - Legalább is így gondolom. -Tehát egy lányról van szó? - teszem fel félszegen a kérdést, nem akarok olyan talajra lépni ami könnyen besüllyedhet alattam.

Néha talán jobb ha fogalmunk sincs a teljes igazságról. Az öcskös halála után a szüleimmel együtt próbáltunk mindenre rájönni ami egy kicsit sem volt világos a helyzettel kapcsolatban. Végül feladtuk és eltemettük az emlékét is mintha azok is vele haltak volna azon a napon. Nem igazán beszéltünk az öcsémről. Úgy gondoltuk így könnyebben dolgozzuk majd fel az elvesztését. A szüleim sose mondták, hogy hibásnak tartanak a balesetért, de éreztem, hogy olykor inkább eltávolodtak tőlem. Mindig is az öcsém volt a tökéletesebb gyerek. Illemtudóbb és valamivel aranyosabb is volt mint én. Én a lázadozó kis sötét angyal voltam már kicsinek is. Így hát miután az egyetlen olyan dolog is kihullt az életemből aki visszafoghatott volna, eszeveszett rossz kölyök lettem ami később drogokba majd alkoholba váltott. Egyszer börtönben is ültem amire már most nem vagyok büszke. Ott történt meg velem először, hogy a képességem megmutattam magát. Dühös voltam a bezárás miatt és a dühöm hatására az egyik rács ami nem olt már éppen a mai kiadás egyszerűen kirepült a helyéről. csak néztem nagyokat és nem tudtam hová tenni a dolgot. Majd amint a rendőr is tétlenül vakargatta a fejét még inkább összezavarodtam. Lezárta egyszerűen azzal, hogy ócska az egész börtön. De több ilyen furcsaság is történt körülöttem és lassanként rájöttem, hogy ezt mind én csinálom. Általában a dühöm hozta elő a tárgyak mozgatását majd végül már a kisebb dolgokat akaratommal is megtudtam mozdítani. Ezúttal pedig itt próbálgatom a tehetségem és most már semmi törvénybeütköző dolgon.
-1 hónapja talán ha itt vagyok, de már nem is számolom, tiszta börtön érzésem van itt a falakon belül. Kiakarok szabadulni. - Egyszer már ellógtam innen egy napra ami meg is felelt úgy kb egy hétig, de utána ismét rám tört a bezártság fóbia. Nem bírom ha egy helyre vagyok korlátozva. Szeretem ha nem irányítanak. Itt viszont a szabályok szerint kell élni. Muszáj alkalmazkodnom.
-Ezen nem igen tud senki sem segíteni. Kiderült, hogy a 10 évvel ezelőtt eltemetett öcsém nem is Ő, egy másik kisfiút temettünk el abban a hitben, hogy a testvérem nyugszik ott. Tanácstalan vagyok és ez kétségbe ejt. - Mondom ki szinte egy szuszra. Meglepődöm, hogy a mondataimat nem kíséri újabb kövér könnycsepp. Kicsit jobban is érzem magam, hogy nem kezdek el sírni előtte.
-Neked mi okozza a nagy bánatot? - Ha már én elmondtam a bajom, remélem Ő is elmondja. Más ötletem nincs, hogy fent tudjam tartani a beszélgetést. És mivel végre valaki szóval tart így nem kell újra magamba roskadni, szeretném ha még maradna.

Leroskadtam a térdeimre és csak a zokogásom ritmusát figyeltem. Szerettem volna a szüleimmel személyesen is beszélni, de egyelőre ez megoldhatatlan. Miért most kellett exumálni a holttestet? Lehet valaki kereste a rég eltűnt kisfiát? Ezek a kérdések egyszerűen megőrjítenek. Szeretnék mindenre megoldást találni. Nagyon nehezen tudtam hozzászokni a gondolathoz, hogy a testvérem meghalt méghozzá az én hibámból. Erre most 10 évvel később megérkezik ez a levél és felbolygat mindent. Itt vagyunk mi a szüleimmel akik most nem tudnak választ találni arra, hogy akkor hol van a  testvérem? Ha az a kisfiú egy másik család gyermeke, hogy került pont oda? A levél a könnyeimtől áztatva hever mellettem, már ránézni sem szeretnék, így is kívülről tudom mi áll benne. Kósza levegőbe engedett kérdésemre nem vártam választ mégis kaptam. Meglepetten felnézek és egy 20 év körüli férfival találom szemben magam. Válaszában van igazság, de valójában én a megoldásra lettem volna kíváncsi ami megmondja mit is tehetnék.
-Kár, hogy kevés az igazság. - Törlöm meg a szememet majd felállva elfogadom a felém nyújtott kezet. -Én Angela vagyok. - Viszonzom a mosolyt is, bár nagy erőfeszítésekbe kerül, hogy véletlenül se grimasznak tűnjön. Szerintem senki sem képes azonnal mosolyogni miután hosszú ideig az egereket siratta. Márpedig ha Liam nem jön akkor valószínűleg még egy vagy két órán keresztül itt fuldokoltam volna a könnyeimben. Igazából azt se értem, hogy egy embernek, hogy lehet ennyi könnye.
-Téged még nem láttalak a suliban, új vagy? - Egy hatalmas hülye kérdés. Én vagyok itt az új diák, valószínűleg csak nem nyitottam ki a szemem eléggé. A szobán és a tantermeken kívül nem sok helyre szoktam eljárni. A társalgókat és egyéb olyan helyeket ahol tömegesen gyűlnek a diákok általában kihagyom. A parkban szoktam még hosszú időket eltölteni, de az nem éppen a közkedvelt helyek egyike. Lehetséges, hogy pont ezért nem láttam még.
-Bocs, kicsit most szétszórt vagyok. - Mondom ki a felesleges mentséget. Hisz láthatja a kisírt vörös szemeimet. Újra megtörlöm a szememet, de már csak reflexből. A levelet ami még nem rég a földön hevert gyorsan elrakom a zsebembe és megpróbálok úgy tenni mintha most már semmi baj sem lenne. Egyszerűen képtelen vagyok elviselni ha valaki látja a gyengeségemet. Sírni is csak néhány héttel ezelőtt kezdtem el. Azelőtt nem sírtam egyáltalán, mert a gyengeségemnek tartottam és féltem, hogy bárki felhasználhatja ellenem, butaság, de még most is azt hiszem.