Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Csak úgy záporoznak a könnyeim, megállíthatatlanul. Szinte már azt se tudom, ugyan miért is sírok. Elvonultam erre a helyre ahol tudom, hogy senki se zavarhatja meg keserves néhány órámat. Miért vagyok ilyen állapotban? Ezt a kérdést feltettem már magamnak számtalanszor ebben a pár percben, de a válasz nem akar a segítségemre sietni. Igazából megkönnyebbülést kellene éreznem, de helyette csak újra magamat hibáztatom. 6 éves önmagam itt kárörvendezik előttem és folyton azt mondja, hogy akkor is a te hibád volt. De még mennyire igaza van. Sírásom kezd alábbhagyni, de a hangulatom még mindig mélyponton van. Ez az egész a szüleim levele miatt van. Azt hittem azért írnak, hogy megtudakolják hogy vagyok, de a levél tartalma teljesen mást takart. Mikor elolvastam ledöbbentem és újra végig kellett futnom a sorokon, hogy megbizonyosodjak jól olvastam el és nem tévedek. De nem tévedtem. A levélben az állt, hogy exumálták a testvérem holttestét és kiderült, hogy akit 10 évvel ezelőtt eltemettünk nem is az ikertestvérem volt, hanem egy azon a napon eltűnt kisfiúé aki borzalmasan hasonlított a testvéremre. Nem tudtam elhinni ezt az egészet. De főleg nem tudom, hogy ez pontosan most mit is jelent. A testvérem életben van valahol? Vagy meghalt, de sosem került elő? Ez a két magyarázat maradt. Még mielőtt átgondolhattam volna mindent az emlékek olyan elemi erővel törtek rám, hogy a könnyeimet ha akartam volna se tudtam volna visszatartani. Csak zokogtam a levél felett akárcsak most itt a szökőkút mellett. Ahelyett, hogy örülnék neki, hogy van még remény itt ülök és szinte belefullasztom magam a könnyeimbe. A szobánkban a levél felbontását néhány darab törött tárgy kísérte, nem csak zokogásom nem tudtam visszafojtani, de a képességem sem tudtam megzabolázni. Amit mozgatni tudtam az mind a falnak csapódott vagy csak összekoccant és most valahol a földön van elterülve. Majd ha már összeszedettebbnek érzem magam felmegyek és rendet rakok. Az összegyűrt levelet ismét széthajtom és átfutom a sorokat, amit édesapám cirkalmas betűkkel vésett a vékony lapba. Vajon Ők mit éreztek miközben ezt a levelet írták? Milyen volt a reakciójuk? Valószínűleg nem úgy kezelték a dolgot mint én. Most is magamat hibáztatom azért mert elvitte a folyó mellőlem. Egymásra kellett volna vigyáznunk, de én csak a magam szórakoztatásával voltam elfoglalva. Ha nem találom ki azt a hülye versenyt akkor most nem lenne ez. -Miért? - Teszem fel halkan a kérdést és várom, hátha valaki megválaszolja helyettem, mert én nem tudom a megoldást.
Szerző
Üzenet
Vendég
mutant and proud
Vendég
Tárgy: Re: Angela és Liam Vas. 25 Május - 17:04
Angie & Liam
Pár nappal ezelőtt még a legboldogabb ember voltam a világon, most mégis ólomként nyomja a szívemet a múlt, a múlt, ami ismeretlen számomra, mert amire én emlékszem, az csak töredéke az egésznek, részlet életem filmjéből, mint egy válogatás a boldog pillanatokból. Vigasztalnia kéne annak, hogy nem estem szét, legalábbis teljesen nem, de közel állok hozzá. Mostanában kicsit kerülöm Scarlettet, ami borzasztóan nehéz. Ha tehetném, akkor a nap minden percét vele tölteném, nem venném le róla szememet, de…nem tehetem, vagyis inkább nem akarom, mert nem szeretném, ha így látna. Sebezhetően, összetörten. Erősnek kéne lennem, hogy lássa nem török össze, de legszívesebben megtenném, ez az egész túl sok volt nekem. Csakis miatta vagyok itt, csakis miatta mosolygok, egyre inkább az az érzem van, hogy miatta is élek, mert…mindent, amit teszek, amit gondolok, hozzákötöm, róla szól minden percem, és nem bánom, örülök neki, így a valami jó dolog jár a fejemben, nem pedig magamat kínzom az emlékezéssel. Nem mintha tudnék, de legalább nem próbálkozom vele, és így nem csalódhatok. Csak abban csalódhatsz, amiben hiszel, amit teszel. Én hittem, tényleg hittem abban, hogy fontos voltam az anyámnak, elhittem neki, hogy ketten voltunk a világ ellen. Aztán meg kiderült, hogy mindez hazugság volt, szemrebbenés nélkül töröltetett ki belőlem mindent, amit szerinte meg sem kellett volna élnem, és igaza van ebben. Elfogtak és megvertek kisgyerekként újra, és újra, ez egy olyan dolog, amit nem kellett volna átélnem, de ez nem jelenti azt, hogy el kell felejtenem, hogy helyettem kell dönteni az életemről. Viszont nem tudtam sírni, zokogni, valamiért nem megy, pedig milyen jó is lenne! Állítólag a gondot is kisírod magadból ilyenkor, bár ez elég meredeken hangzik, de legalább jól hangzik, és nekem ennyi éppen elég is lenne. Már megint itt. Nem tudom mit vártam azzal, hogy újra eljövök ide, a szökőkúthoz. Itt találkoztam Scarlettel, itt voltam a legboldogabb, és azt hittem, hogy ezt a helyet látva visszajön egy kicsit az életkedvem, de…tévedtem. Önkéntelenül is elmosolyodok, de ez nem az a boldog mosoly. Jó látni, újra itt lenni, de semmiben nem segít, nem tudom, hogy mit kéne tennem, miként. Tudom mit akarok, de azt már nem, hogy mit kéne azért tennem, hogy meg is történhessen. Én csak továbbakarok lépni, belenyugodni ebbe, és tudom, hogy nem megy egyről a kettőre ez, de…legyen már vége. A kérdésre kapom fel a fejemet, és csak most veszem észre, hogy tőlem nem olyan messze sír egy lány. Ránézésre elég fiatalnak tűnik még, túl fiatalnak ahhoz, hogy ennyire sírjon, hogy valami ennyire megbántsa őt. – Mert semmi nem igaz, de minden megengedett. – mondom egy röpke mosoly kíséretében, majd kezet nyújtok a lánynak. – A nevem Liam.
Angela Whitmore
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Alexis Bledel
Hozzászólások száma : 350
Kor : 27
Tárgy: Angela és Liam Vas. 25 Május - 15:11
Liam és Angie
Csak úgy záporoznak a könnyeim, megállíthatatlanul. Szinte már azt se tudom, ugyan miért is sírok. Elvonultam erre a helyre ahol tudom, hogy senki se zavarhatja meg keserves néhány órámat. Miért vagyok ilyen állapotban? Ezt a kérdést feltettem már magamnak számtalanszor ebben a pár percben, de a válasz nem akar a segítségemre sietni. Igazából megkönnyebbülést kellene éreznem, de helyette csak újra magamat hibáztatom. 6 éves önmagam itt kárörvendezik előttem és folyton azt mondja, hogy akkor is a te hibád volt. De még mennyire igaza van. Sírásom kezd alábbhagyni, de a hangulatom még mindig mélyponton van. Ez az egész a szüleim levele miatt van. Azt hittem azért írnak, hogy megtudakolják hogy vagyok, de a levél tartalma teljesen mást takart. Mikor elolvastam ledöbbentem és újra végig kellett futnom a sorokon, hogy megbizonyosodjak jól olvastam el és nem tévedek. De nem tévedtem. A levélben az állt, hogy exumálták a testvérem holttestét és kiderült, hogy akit 10 évvel ezelőtt eltemettünk nem is az ikertestvérem volt, hanem egy azon a napon eltűnt kisfiúé aki borzalmasan hasonlított a testvéremre. Nem tudtam elhinni ezt az egészet. De főleg nem tudom, hogy ez pontosan most mit is jelent. A testvérem életben van valahol? Vagy meghalt, de sosem került elő? Ez a két magyarázat maradt. Még mielőtt átgondolhattam volna mindent az emlékek olyan elemi erővel törtek rám, hogy a könnyeimet ha akartam volna se tudtam volna visszatartani. Csak zokogtam a levél felett akárcsak most itt a szökőkút mellett. Ahelyett, hogy örülnék neki, hogy van még remény itt ülök és szinte belefullasztom magam a könnyeimbe. A szobánkban a levél felbontását néhány darab törött tárgy kísérte, nem csak zokogásom nem tudtam visszafojtani, de a képességem sem tudtam megzabolázni. Amit mozgatni tudtam az mind a falnak csapódott vagy csak összekoccant és most valahol a földön van elterülve. Majd ha már összeszedettebbnek érzem magam felmegyek és rendet rakok. Az összegyűrt levelet ismét széthajtom és átfutom a sorokat, amit édesapám cirkalmas betűkkel vésett a vékony lapba. Vajon Ők mit éreztek miközben ezt a levelet írták? Milyen volt a reakciójuk? Valószínűleg nem úgy kezelték a dolgot mint én. Most is magamat hibáztatom azért mert elvitte a folyó mellőlem. Egymásra kellett volna vigyáznunk, de én csak a magam szórakoztatásával voltam elfoglalva. Ha nem találom ki azt a hülye versenyt akkor most nem lenne ez. -Miért? - Teszem fel halkan a kérdést és várom, hátha valaki megválaszolja helyettem, mert én nem tudom a megoldást.
Kezdőlap 
by 
