Angela és Liam

-Én elég sokáig úgy éreztem, hogy átok ez a képesség. Talán mióta megszerettem a birtokot és a társaim, gondolom másképp. De néha még sokat bajlódom a képességemmel. Most viszont, hogy nincs, jövök rá, hogy nagyon is hiányzik. - Mondom és ezúttal komolyan is gondolom, hogy hiányzik. Mikor először döbbentem rá, hogy van, nem csak megrémültem, de utáltam is. Irányíthatatlan volt és csak hátráltatott. De amint kezdtem hozzá szokni, egyre jobban tekintettem rá úgy, mint valami fegyverre ami szintén nem volt jó dolog. Titokban tartottam mindenki előtt, hogy más vagyok, de közben keresgéltem hátha ráakadok olyanokra akik hasonlóak hozzám. A birtokra kerülésem után már szembesültem azzal, hogy bizony nem vagyunk kevesen. Elkezdett érdekelni, hogy vajon vannak-e olyan mutánsok akik nem a békén gondolkodnak hanem fel szeretnének lépni az emberekkel szemben. Mint kiderült Ők is vannak épp elegen. Talán egyszer fordult meg a fejemben, hogy nekem lehet ott a helyem, de persze hamar el is űztem ezt a gondolatot, nem akarok háborút hisz a szüleim is emberek, nem szeretnék szenvedést okozni nekik, így hát szép lassan hozzászoktam a jelenlegi helyzethez. Mostanra meg már annyira hozzám nőtt a képességem, hogy szinte egynek érzem magammal, az, hogy csak úgy eltűnt nagyon nyomasztó, olyan mintha elveszítettem volna egy pajzsot és egy fegyvert is egyben, védtelennek érzem magam.
-Köszi! - mosolygok vissza Liam-re. Blaise talán messze a legjobb dolog ami velem történhetett és biztos vagyok benne, hogy Liam is így érez Scarlettel kapcsolatban. Az aggodalmát át tudom érezni, hisz mi se tudunk róluk semmit, de ők se rólunk.
-Mind összeismerkedünk és egy nagy csapatként térünk majd vissza. - Mosolygok most már én is, csak elért minket egy pici pozitív gondolat ami most nagyon jól jön.
-Jól teszed! És biztos vagyok benne, hogy még találkozunk! - Köszönök el én is tőle. Bár nem rossz ha sok embert megismerünk, de az se lenne rossz, ha ezt normális körülmények között tehetnénk meg.

// Köszi a játékot! Klassz volt //

-Egyetértek, semmi kedvem itt megpusztulni. - Tényleg reménytelennek tűnik a helyzetünk. Nem biztos, hogy sokkal többre mennénk a képességeinkkel, de valami támaszt biztosan nyújtana számunkra, nem éreznénk annyira egyedül magunkat. Meg az se tűnik jónak, hogy mintha itt valami blokkolná a képességeinket, hisz ami eleve a génjeinkben van nem tűnhet el egyik percről a másikra csak úgy.
A baj, hogyha itt van valami ami lefed mindent akkor nem hiszem, hogy Charles megtudna találni minket. Ezek már eleve nem jó kilátások. Hisz ki más tudna a segítségünkre jönni, mint a professzor és néhány tanár? Másokra nem számíthatunk. A hajó különös eltörésének körülményei se kecsegtetnek sok jóval, mert mi van akkor, ha az összes hajó ami erre közeledik egyszer csak megfeneklik és elnyelik majd a habok? Miért nincs egyáltalán semmi pozitív az egész itt létünkben? Már a gondolattól is viszolygok, hogy be kell majd mennünk a dzsungel mélyébe, hogy vizet és élelmet szerezzünk. Annyira megrémít már a sziget is, de hogy fogalmam sincs mi lehet a mélyében, még jobban.
Hiányzik Blaise. Valahogy nagyon elveszett vagyok nélküle. Persze nem csak Ő hiányzik. Mag a birtok is sikeresen a szívembe lopta magát pedig az elején nagyon kívülállónak éreztem magam. De annyi barátra tettem szert a birtokon, hogy mostanra már otthonomnak tekintem a helyet amit nem rég még álmomban sem mertem volna elképzelni. Mondjuk sokban segít most az, hogy nem diáktársaimmal vagyok a szigeten hanem a barátaimmal. Hisz mennyivel nehezebb volna, ha senkivel nem ismerkedtem volna össze és most teljesen egyedül ülnék egy fának dőlve és fogalmam se lenne arról mihez kezdjek.
-Persze hogy nem olyan rossz dolog, de nem gondoltál még bele, hogy milyen lenne normálisnak lenni, hogy nem bélyegeznek meg egyetlen egy szóval, hogy mutáns. Persze most, hogy elvesztettem már nem így gondolom, hiányzik. - Teljesen más szögből látom a dolgokat most már, de eddig szerettem volna képesség nélkül élni, de ha számít a véleményem akkor örüljön az akinek még megvan, mert a hiánya nagyon rossz érzés.
Kérdésére láthatóan elpirulok. Már mondhatni ezzel megadtam a választ.
-Blaise X-men és igen együtt vagyunk. - Bár az, hogy nagyon jó barátok vagyunk az is igaz hisz mindent megbeszélünk egymással, mi nem csak együtt vagyunk, de barátok is vagyunk.
-Én is úgy érzem bőven lesz időnk megismerni egymást, mert ez a sziget nagyon ragaszkodik hozzánk. - Bárcsak rosszul gondolnánk és hamarosan kijutnánk innen.

Sajnos számítok még rosszra, Túlságosan hamar elült a vihar, kikerültünk a szigetre és azóta csend van, semmi sem lepett meg minket és ez rosszabb, mint szembesülni a bajjal. A szigetnem van valami rossz kisugárzása és ez nagyon megrémiszt, vajon mi lehet a dzsungel belsejében? Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan megtudjuk és szerintem jobb ha nem pici törpéket és egyszarvúakat képzelgek, mert az kizárt, hogy itt bármi is jó lenne.
-Vannak olyanok akiknek gyerekjáték meglátni a jót ott is ahol egyáltalán nincs, sajnos én nem ilyen ember vagyok, tudok pozitív lenni, de egy ilyen helyzetben sajnos egyáltalán nem. - Szeretnék az lenni és remélni egy vagy két napon belül értünk jönnek és hamar hazaérünk, a birtokra ahol biztonságban vagyunk. De hiába is szeretném ezt remélni, valamelyik részem azt súgja, korán sincs vége a bajoknak, még csak most kezdődnek.
Gondolom Liam is hiányolja Scarlettet. A lány tényleg maga a pozitív kisugárzás, csak néha láttam eddig, úgy konkrétan még nem beszéltem vele, de sose láttam búskomoran, mindig vidámnak tűnt. Egyszer szeretném majd megismerni.
Fura, de nekem is van egyfajta hiányérzetem. Kicsit többet gondolok Blaise-re, mint mikor mellettem van. Persze semmi pénzért nem szeretném, ha itt lenne, jó volna, persze, támaszt nyújt és biztonságban érzem magam vele, de jobb, hogy nem kell ezt mind átélnie. Rosszabb lenne ha Ő is szenvedne így legalább tudom, hogy jól van és remélhetőleg még nem tudja mi történt a hajóval. Ismerem annyira, hogy tudjam, aggódna értem és az nem hiányzik, jobb ha nem tud semmit.
A képességem is hiányzik, majd megőrülök nélküle, hasznát tudnám venni, és még sincs. Mondhatjuk úgy is mintha a barátomat veszítettem volna el, Sose szerettem, de most meg hiányzik. Rossz mutánsnak lenni, de még rosszabb átlagosnak.
-Szerintem nagyon sokan vagyunk úgy, hogy képességek nélkül elvesztünk, még én is így vagyok vele, pedig sose szerettem a képességem. - Abba belegondolni, hogy talán soha többé nem kapjuk vissza nagyon rossz, ez azt jelentené, hogy ott kell hagynunk a birtokot, a menedéket és vissza kell mennünk a nagyvilágba. Eleinte nem szerettem a birtokot, de mostanra már megszoktam, megismertem Blaise-t és a barátaimat is, ezt mind elveszíthetném, nem szeretném.
-Meghiszem azt, jobb is, hogy nem éli mind ezt át, én is így gondolom Blaise-zel kapcsolatban. Jobb, hogy nincs itt bár hiányzik nagyon is. - Nem akarok úgy tűnni mint aki majd belehal, mert egyedül van, csak éppen tényleg hiányzik Blaise optimizmusa. Ő képes megnyugtatni, és most nagyon ideges vagyok.
Elnevetem magam. - Igen, lehet, hogy egy barom, de lehet, hogy nem, majd kiderül.

Igaza van, ha ezekben mind látnék valami röpke jót akkor alighanem valami nagy baj lenne a fejemben. Végül is mi jót lehet látni egy hajótörésben és egy látszólag lakatlan szigetben? Félek és aggódok egyszerre, a pozitívum igen csak hiányzik most belőlem, de az itt lévők között se sokan érezhetnek úgy, hogy most már csak jó jöhet. Mert még mindig úgy érzem, hogy ez a hely tartogat számunkra meglepetéseket.
-Scarlett-nek igaza van. De itt annyi a negatív dolog, hogy a jó elveszik közte és olyan érzésem van mintha tűt keresnék a szénakazalban. - Egymás után törtek ránk a rossz dolgok, szépen sorjában történtek meg azok amiket max hírből hall az ember és úgy van vele, hogy mással megtörténhet, de vele ilyesmi soha. Hát itt a bizonyíték, hogy megtörténhet. Hosszú percekig éreztem úgy, hogy ugyanúgy végzem, mint a testvérem, de ez nem következett be. Túléltem, a halál félelem mégse mondathatja azt velem, hogy nézd a pozitív oldalát, még élsz.
Rengeteg barátunk maradt a birtokon és most örülök ennek, szerencséjük volt, hogy nem jöttek. Bele se merek gondolni, hogy esetleg meg is halhattak volna, ha eljönnek. Egy pillanatra átsuhan egy gondolat a fejemben, mit csinálhat most Blaise? Tudomást szerzett már arról, hogy hajótörést szenvedtem? Aggódik? Lehet még mindig csak annyit tud, hogy úton van a hajó és ennyi. Csak sóhajtok. Örülök, hogy nem jött velünk, nagyon örülök, képességek nélkül mind védtelenek vagyunk és senkinek se kívánom, hogy ezt átélje.
-Nem kizárt, de rendesen bepánikoltam, eltűnt a hozzám nőtt képességem és úgy éreztem elvesztem. Biztos lett volna valamiféle életösztönöm, hogy ugorjak azonnal a vízbe és ússzak vagy hasonlók, de akkor éppen semmi ilyesmit nem éreztem. - Scott a legjobbkor talált rám. Csak rá kellett hagyatkoznom és még most is élek. Egyedül már lehet nem lennék ilyen állapotban. Liam sérüléseit elnézve alighanem ájult volt mikor kimentették, de szerencséje volt. A félelemtől nem láttam, hogy a körülöttem levőkkel mi történik, csak arra koncentráltam, hogy túléljem, önzőség, de szerintem ez volt az a késői ösztön.
-Scarlett hogy-hogy nem jött a hajóútra? - Ez tényleg érdekel, hisz ha Liam itt van akkor gondolná az ember Scarlett is itt van valahol, de nem. Mondjuk Blaise se jött csak mert én igen. Azért ez mégiscsak fura.
-Majd megpróbálok jóban lenni vele, talán tényleg nem olyan, mint amilyennek mutatja magát, végül is mindenkiben ott van egy szikrányi jóság csak valakiben kevesebb, valakiben több. - Lehet, hogy Scott a lelke mélyén egy jó ember csak fél megmutatni ezt az oldalát is.

-Komoly gondok lennének veled, ha pozitívan látnál most bármit is! – mondom vigyorogva. – Scarlett szerint könnyebb elviselni a rosszat, ha a jót keresem bennem, ezért próbálkozom, de nekem se megy valami jól. – mondom egy halvány mosollyal az arcomon. Próbálom én meglátni a jót ebben a helyzetben, de nagyon nehéz. Ha Scarlett itt lenne, akkor könnyedén megtalálnám a jót, de nincs itt, és igazából ennek örülök valahol. Nem kellett ezt átélnie, és ez remek, csak… csak az a baj, hogy én meg nem tudom miért nem jött végül el. Lekéste. Mi más történhetett volna? Direkt biztos nem tette volna, vagy legalább szól előtte. Akárhogyan is, de remélem, hogy most biztonságban van, és meg kell próbálnom innen minél előbb kijutni, mert ez így nem állapot.
Abban biztos voltam, hogy teljesen kész van, és legszívesebben lefeküdne a homokba és átaludna vagy két napot. Ezért senki nem hibáztathatja őt, mindannyian így vagyunk ezzel. Én eddig csak azért nem kezdtem el aludni, mert minden bizonnyal az ájulással járna, nekem pedig nincs többet kedvem elájulni. Már ott a hajón is rémes volt, ahogy szép lassan megszűnt létezni a világ. Először nem láttam semmit, majd már nem is hallottam, teljesen megfosztottak minden érzékszervemtől, csak lebegtem a semmiben, egyetlen gondolattal, egyetlen arccal a fejemben, míg végül el nem nyelt a sötétség. Nem akarom ezt még egyszer átélni. Igaz, hogy úgy legalább nem fájna ennyire a sebem, de… de érezni akarok, gondolkodni, emlékezni, magam elé képzelni Scarlett arcát, ahogy azt mondja minden rendben lesz. Neki elhiszem,de csakis neki.
-Ugyan! Az emberben állítólag van egy életösztön, ami az ilyen helyzetekkor előjön. Biztos csak kellett volna még egy kis idő, mire biztosan rájössz, hogy tenni kell valamit, különben meghalsz. – mondom bíztatóan, miközben kicsit jobban hátradőlök a homokban és az alkarjaimon támasztom meg magam, ahogy a tengert nézem és keresem a hajónk roncsait, de sehol nem találom. Már elnyelte a tenger. Vagy óceán. Tökmindegy, mindkettő víz. És az eredmény is ugyanaz. Hajótörött diákok, képességüktől megfosztva. Csak azért nem mondom, hogy ennél rosszabb már nem is lehet, mert úgyis rosszabb lesz. Érdekes módon az élet mindig képes überelni azt a sok rosszat, amit neked ad.
-Jól van, te tudod, de szerintem azért tegyél egy próbát. Nem mindenki olyan, mint amilyenek mutatni akarja magát. Talán van oka annak, hogy ilyen, de… de nem hinném, hogy valójában ilyen lenne. Mindenkiben van valami jó. – ezt is Scarlett mondta. És igaza van.

Igaza van abban, hogy csak pozitívan kell nézni mindent. De hogy nézhetnék bármit is pozitívan ha egy szigetre kerültem a társaimmal miután elsüllyedt a hajónk és majdnem odavesztünk? Egyszerűen képtelen vagyok mindent úgy látni mintha ennél csak jobb jöhetne. Általában pozitívan állok a dolgokhoz. De most félek, nagyon félek, hogy mi lesz velünk.
-Szerinted nagy baj, ha ezúttal nem látok semmit sem pozitívan? - Teszem fel félve a kérdést hisz látszik Ő próbál minden rossz dolognak egy jobb ruhát adni. De az, hogy már keresnek vagy nem sokára fognak, szerintem nincs így, hisz talán csak mostanában fognak értesülni arról, hogy a hajó elsüllyedt, de az is lehet még mindig azt hiszik minden rendben van. Miután megkeresik a hajót még mindig hátra van a helyszíni szemle és kutatás és csak utána fognak keresni bennünket is, kitudja mikor lelnek rá erre a szigetre. Akárhogy nézem pár napig még itt leszünk csak tartsanak ki a betegek és mi is.
Persze, hogy visszamosolygok rá, lehet túlságosan felfújtam a dolgot, de senki se nézi csak úgy végig ha az egyik kedves barátja rosszul van. Persze, hogy aggódok érte ahogy a többiekért is.
-Nagyon helyes, tessék megnézetni magad! - Nevetem el magam. Mindenképp meg kell nézesse a tarkóját. Bármennyire is nem tűnik annyira vészesnek mint néhány barátunknak a sérülése mégiscsak ellátásra szorul.
Magam miatt nem aggódok, Scott kihúzta azt a szálkát vagy mit, fertőzésnek semmi jele, azt hiszem jól vagyok. Fizikailag jól vagyok. Az már más, hogy belül kész idegroncs, de majd jobban leszek, mondjuk akkor, ha mindenki épségben kijut erről a szigetről.
-Ha rajtam múlt volna, lehet leülök a fedélzeten és szépen kivárom míg agyoncsap valami. Semmi lélek jelenlétem nem volt a hajón. Ha Scott éppen nincs ott, szerintem tényleg elsüllyedek a hajóval. - Már most kicsit könnyedebben fogom fel az egészet hisz túl vagyok rajta.
-Szerintem jó ember a maga módján, megmentette az életem, köszönő viszonyban maradunk azt hiszem, Ő úgy cselekedett ahogy abban a helyzetben kellett, de szerintem a barátságról itt szó sem lehet Ő úgy van vele, megmentette az életem én pedig úgy, hogy élek. Itt vége is. - Mondom komolyan bár, szeretném, ha barátok lennénk, de erre semmi esélyt nem látok. Sajnos.

-Igen, biztosan így lesz. -Bele is borzongok a hajó gondolatába. Tudom, hogy a fulladásos halál az egyik legrosszabb. Szép lassan megtelik a tüdőnk vízzel és égető érzés kerít a hatalmába, majd szép lassan meghalunk kínok között. Inkább halnék meg egy kocsi által vagy valami ennél is gyorsabb módszerrel. A fulladás nem tetszik. Belegondolni is rossz, hogy a testvérem átélte ezeket a kínokat még mielőtt elnyelte a víz. Azért ironikus lenne ha ugyanabban halnék meg, mint az ikertestvérem.
Egyből gondoltam, hogy szédülhet és hányinger is szerepel a listáján. Egy ilyen sérülés után az lenne a fura ha nem így lenne. Egyszer édesapám is beverte a tarkóját úgy istenesen, enyhe agyrázkódást szenvedett és még vagy két napig hányingere volt és szédült mintha éppen körhintán volna. Pocsék volt, pedig nem is én szenvedtem.
-Tényleg kérj segítséget, mert ez magától nem fog sec perc alatt elmúlni, hidd el nekem. - Biztatóan rámosolygok. Bár tényleg lehetne ennél rosszabb is a helyzet, de szerencsére nem így van. Látok sokkal rosszabb helyzetben tengődő emberkéket. Nem ártana ha valaki kicsit konyítana a sérültek ellátásához. Mert bár szívesen segítenék én, de többet ártanék mint használnék. Nem értek a gyógyításhoz.
Kicsit elgondolkodok. Az úgy szép és oké, hogy kijutottunk a vízből, de hol fogunk aludni vagy mit fogunk enni? Szép lassan elgondolkodom ezen és nem áll valami fényesen a helyzetünk. A sérülteket biztonságba kellene helyezni, mit fogunk csinálni? Azt hiszem a pánik szele elért hozzám is.
Aztán kérdése szakítja meg a gondolatmenetemet.
-Igen, a seggfej Scott. Én is így meglepődtem, de neki köszönhetem, hogy most élek. - Hálás vagyok neki, de még mindig tartok tőle egy picit és örülök, hogy Liam érti amit mondok. Scott egy olyan személy akiből soha nem néztem volna ki, hogy segítene bárkinek is. Mégis megtette, talán javítható.

- Pedig azzal fognak még értünk is jönni! – mondom mosolyt villantva Angie felé. Nem hiszem, hogy olyan könnyedén fognak minket beletuszkolni abba a hajóba, hiába az az egyetlen reményünk a kijutásra. Ezek után mindenhova repülővel megyek, attól legalább nem félek. Oké, azzal is lezuhanhatunk, de inkább a becsapódástól haljak meg egyből, minthogy percekig fulladozzak mielőtt feldobom a bakancsot. Szerintem mindenki gyors és fájdalommentes halált szeretne, ezt pedig nem fogja megadni egy elsüllyedő hajó.
- Majd megyek és kérek segítséget, de tényleg nem olyan nagy a baj, csak szédülök és hányingerem van, volt már rosszabb is! – mondom egészen aprókat bólogatva még mellé. Mindig is utáltam kórházban lenni, de még inkább utáltam, mikor elesettnek éreztem magam. Lőttek már meg, le is szúrtak, kis híján még a karomat is letépték, ezek mellett meg sem kottyan ez a kis hányinger. Bár nem láttam még a sebet, azt eltudom képzelni, hogy nem néz ki valami szépen, de ha Dave túléli ezt az egészet, akkor megéri a fájdalom. Ha nem élné túl, akkor is megérné, csak…mindegy, a lényeg, hogy maradjon életben és nekem egy szavam sem lesz, hogy mennyire is fáj a fejem. Az már sokkal inkább zavaró, hogy mindenből legalább hármat látok, de ezt nem szeretném megosztani Angievel, mert akkor talán azonnal el is küldene, hogy szerezzek segítséget, vagy még ennél is jobban nézne elesettnek. Nem, amiről nem tud az nem is fájhat neki, amúgy se olyan nagy dolog, hátha elmúlik majd, és jobban fogok szuperálni, mint valaha. Na jó, erre még a leghalványabb esélyt sem látom, de a fő, hogy mindenhez pozitívan álljunk hozzá, úgyhogy ezt fogom tenni. Kijutunk és a fájdalmaim is enyhülni fognak, csak talán kelleni fog egy kis pihenő. Meg amúgy is, nem hiszem, hogy olyan nagyon szakszerűen eltudjuk majd látni a sérüléseinket, de remélem, hogy azért van köztünk valaki, aki konyít valamit az orvosláshoz, mert égető szükségünk lenne rá.
- Scott?Mármint Scott, mint a seggfej? – mert a múltkor mintha azt mondta volna, hogy a legnagyobb barom a diákok közül akit ismer az Scott, és…talán mégsem akkora barom, ha megmentette őt nem? Mindenkiben van jó, csak elő kell valahogy csalogatni, és ez a fickó is segített megmenekülni Angienek, ahelyett, hogy a saját irháját mentette volna és ez mindenképpen dicséretes.

Hát nem mondhatom azt, hogy örömmel tölt el egy hajó gondolata. Egy életre elegem lett a hajókból. Márpedig nem hinném, hogy repülővel vagy tengeralattjáróval jönnének majd a megmentésünkre. Bár izgisen hangzik, de repülni nem szeretek a víz alatt meg egyszerűen olyan érzésem van, mintha rám telepedne az egész tenger és megakarna fojtani. Mondtam már, hogy nem vagyok komplett? Ha nem mondtam volna most mondom.
Ez az egész kirándulás nem volt kötelező én mégis jelentkeztem, jönni akartam és mi lett az eredménye? Itt tengődünk egy szigeten amiről fogalmunk sincs hol is van pontosan vagy, hogy mi rejtőzik a belsejében.
-Én már gondolni se akarok rá. - Éppen elég borzasztó látvány volt ahogy egyre lejjebb süllyedt és szép lassan minden összedőlt rajta. Majd ahogy egy kisebb bugyborgás után elnyelte a sötétkék víz. A csónakról ahol biztonságban voltam is rossz volt ezt mind végignézni. A sziget se tűnik egy élménynek. Élelmet nem látok, ivóvíz sincs. Ezek a kilátások egyre jobb kedvre derítenek. A gond az, hogy nem nagyon tudok ilyen helyzetekben pozitívan állni a dolgokhoz. Azt szoktam mondani, jobb ha nem számítunk semmi jóra, mert ha mégis jó történik akkor jobban fogunk örülni neki. Hülyeség, de engem ez nyugtat meg.
Nem mondhatnám, hogy megnyugtat a tarkójának látványa. Nekem nem úgy fest, mintha egész flottul lenne. Egy ilyen sérülést kísérhet hányinger és egyéb kellemetlen mellékhatások is. Most ha jobban meg nézem, nem tűnik úgy mintha egész jól festene.
-Nem lenne szükséged valamilyen ellátásra? Lehet nem halálos a sérülésed, de azért elég komoly. - Eszem ágában sincs Őt arra utasítani, hogy menjen és gyógyítassa meg magát, de azt se szeretném ha rosszul lenne.
Kérdésére cseppnyi gondolkodás nélkül rávágom a következőt.
-Nekem semmi bajom, igaz a vádlim enyhe karcolás szenvedett, de semmi komoly. A kijutásom nem rajtam múlt. Ha úgy lett volna szerintem a hajóval süllyedek el mint egy jó kapitány. Scott mentett meg és rakott bele egy mentőcsónakba. Ha nem gondolkodik higgadtan ott veszek a hajón. - Mondom a legnagyobb komolysággal. Tény, hogy Scott-al nem a legjobb a kapcsolatunk, de akkor is hálás vagyok neki, hogy nem hagyott a hajón. Liam már be van avatva ebbe a a dologba. Szerintem Scott továbbra sem lesz a legjobb barátom,d e talán egy köszönés erejéig hozzám szól majd.

-Megértelek, soha többet nem akarok hajót látni! – mondom mosolyt erőltetve az arcomra. Pedig muszáj lesz, hiszen valószínűleg a megmentésünkre is azzal jönnek majd. Mert jönni fognak, ebben biztos…akarok lenni. Elégé pesszimista vagyok, és sajnos a rossz dolgokat én általában sokkal rosszabbnak látom, azonban…nem csak Scarlett tanul tőlem, hanem én is Scarlettől. Muszáj volt tőle elesnem, hogy miként tud ennyire optimista maradni mindenben, és hogy képes a legrosszabb dolgokban is meglátni a jót. Nem vagyok benne valami jó, de azért fejlődöm, és…remélem, hogy ezt ő is láttam, mert tényleg igyekeztem, hogy ne legyek mellette annyira pesszimista. Olyan furán érzem magam mikor csak úgy süt róla az életkedv, én pedig nem vagyok képes meglátni a legkisebb jót sem a dolgokban. Mellette sokkal könnyebb jól éreznem magam, de néha beférkőznek a fejemben azok a gondolatok, amiket próbálok távol tartani, és most, hogy nincs itt velem…mintha elvesztettem volna a pajzsomat, ami eddig megvédett mindentől. Az a másfél hét is pokolian nehéz volt nélküle, most pedig kitudja milyen hosszú időre itt ragadtam ezen a szigeten. Annyival könnyebb a mostani helyzet, hogy vannak itt még rajtam kívül egy páran, és legalább van társaság.
- Voltam már jobban is, de túlélem! – mondom mosolyogva és egy pillanatra csak a tarkómat mutatom. Nem akarom, hogy sajnáljon vagy valami, mert tényleg nem érzem olyan vészesnek a dolgot, csak ha már kérdezte, akkor megmutattam. Zúg a fejem, enyhe hányingerem is van, meg nem is tudom olyan gyorsan mozgatni a fejem, félek, hogy egy hirtelen mozdulattól könnyedén elájulnék a homokba. Nem szeretem, ha elesetnek néznek mások, nem tudom, hogy ez valami személyes dolog, vagy mindenki így van ezzel, de…de nem, vannak akik szeretik, ha elesettnek látják őket és törődnek velük, viszont én nem tartozom ide. Amúgy is, ahogy elnéztem rajtam kívül még pórul jártak páran, főleg Dave, aki szemmel láthatólag csak rosszabbul van van, mióta kiszedtük őt az árbóc alól. – Veled minden rendben van? Hogy jutottál ki? – nem szeretném őt a friss emlékekkel traktálni, csak kíváncsi vagyok, hogy neki miként is sikerült elkerülnie a halált. Az a hajó kis híján mindannyiunk koporsója lett.

Bármennyire vártam is ezt a napot most annyira sírom vissza a szobámat és a piciny ablakot amin mindig figyelemmel kísértem a naplementét. Azt hittem majd kirándulunk, jó lesz a hangulat, kikötünk egy hasonló szigeten, de helyette majdnem megfulladtunk és bár tényleg kikötöttünk egy szigeten, de nem szánt szándékkal és nem pihenni. A dzsungel elég rémisztően hat rám, a fura hangok se nyugtatnak meg. Egyedül az vigasztal, hogy úgy tűnik mindenki megúszta ezt az egészet. Remélem azért hamarosan megérkezik a felmentő sereg, mert azért elég feltűnő lenne, ha ennyi diák nyomtalanul eltűnne és még csak nem is keresné őket senki. Az meg, hogy nincs képességem se még inkább kiakaszt. Mitől veszíthettem el? És egyáltalán, hogy süllyedhetett el egy egészen újnak tűnő hajó? Csak nem a Titanicot akartuk újra lejátszásra tenni? Mert akkor ez sikerült.
Mikor megpillantom Liam-et egyszerre könnyebbülök meg és érzem úgy, hogy még nem vagyunk túl a nehezén. Szép lassan odaérek hozzá, vagyis rohanok mint egy félőrült. Igen, elég volt abból, hogy magamra maradtam a gondolataimmal. Rémes mikor senki nem köti le a figyelmem és van lehetőségem gondolkodni a jelenlegi helyzeten.
-Szia Liam! Hát hogy is mondjam, eddig nem nyaraltam tengerparton és most már nem is akarok. - Eresztek meg egy halovány mosolyt én is. Mindig is szerettem volna tengerparton nyaralni, na, de nem ilyen körülmények között. Hajóra meg aligha nem többet nem szállok csak ha élet és halál kérdése.
-Hogy vagy? - Teszem fel a kérdést. Annyit tudok, hogy én épségben megúsztam az egészet hiszen Scott segített mentőmellényt találni és még mielőtt megfulladhattam volna csónakot is szerzett. A vádlimon lévő seb szinte már nem is foglalkoztat. Ez legyen a legkevesebb, járhattam volna rosszabbul is.
Valószínűleg vannak olyanok is a hajóról akik sokkal nagyobb sérülésekkel vannak most itt mint én.
Nem fogom megérteni, hogy egy igen kellemes hajókázásból, hogy történhetett ekkora tragédia. A hajót nem sajnálom, mondjuk lehet éppen annyira sajnálom, hogy kár, azzal már nem tudunk hazamenni, de máskülönben nyugodtan maradhat a víz fenekén, nem zavar. A társaim miatt viszont még mindig aggódok és fogok is addig míg nem tudom mind jól vannak-e.

A partraszállás nem volt egy leányálom. A gyomrom felkavarodott a nyílt vízen plusz rettegtem is, hogy esetleg egy nagyobb hullám a mélybe taszítja a kis csónakot. A testvérem halála óta félek a víztől, nem annyira, hogy már a látványától rettegek, csupán annyira, hogy tartsak a megfulladástól. Egy ilyen helyzetben, mint a mostani például engedélyeztem magamnak, hogy féljek.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre egy szigeten kötünk ki. Egyelőre nem törődök azzal, hogy mi lakozhat a dzsungel belsejében, leköti a figyelmem az, hogy élek és, hogy nem imbolyog alattam a talaj. Miután gyerekes viselkedéssel homokangyalkát rajzoltam a sziget homokjába felállok és leporolom magamról a rám ragadt apró kavicsokat. Körülnézek és van ahol látok néhány sérültet, de vannak szerencsére épségben is emberek.
Nem értem ezt az egészet, nincsenek meg a képességek, hajótöröttek vagyunk, sok a sérült és sehol a segítség. Abba már belegondolni sem merek mi várhat minket a sziget belsejében. Kizártnak tartom, hogy bármi is normálisan alakuljon miután ilyen szerencsétlenek lettünk. Szememmel ismerőst kutatok. Szeretnék egy biztos pontot, mert most elég elveszettnek érzem magam. A képességemtől mindig is szerettem volna megszabadulni, de most, hogy már nincs velem egyedül érzem magam. Védtelennek. Magamtól úgy 100 méterre megpillantom Liam-et. Megkönnyebbülve kezdek szaladni felé. Le se tagadhatom, hogy örülök neki. A sok történés miatt értem itt a hajó elsüllyedését, a szigetet, a képességem elvesztését, teljesen meg vagyok szeppenve. Liam-ről meg tudom, hogy rá lehet számítani, így örülök, hogy Őt látom meg először.