Dorothy szobája

Tárgy: Dorothy szobája Szer. 28 Május - 18:37

First topic message reminder :

Dorothy & Scarlett

Itt van, itt van az iskolában és nekem így is napokba telt mire rászántam magam, hogy meglátogassam. Hiába tudtam már, hogy melyik a szobája, inkább elkerültem, inkább maradtam én a sajátomban, hogy ne kelljen csak úgy spontán összefutnom vele. A kezdeti leszidást követően megkaptam az infot az alapítóktól, hogy itt van a húgom is az iskolában, hogy megtalálták, pedig ez az én dolgom lett volna. Nekem kellett volna őt megkeresni, de nem tettem és most úgy fest, hogy nincs más választásom, mint közölni vele, hogy már hetek óta nem vagyok bezárva és hogy én nem azzal foglalkoztam, hogy őt felkutassam, hanem inkább egy kicsit önző módon élni akartam. Szerelmes lettem és még csak azt sem mondhatom, hogy megbántam, ami történt, mert nem így van. Ha változtathatnék, akkor is ez lenne a döntésem, akkor is elmennék Liammel, mert csodás volt az a három nap, csak a vége ment fuccsba.
Nagyot nyelek, amikor elérem az ajtót. Egyszerű farmer van rajtam, egy szimpla lila póló, pöttyös mintával, de még így is húzogatom, mintha nem lenne jó, mintha jobban ki kellett volna ehhez öltöznöm. Bizonytalanul emelem fel a kezemet, hogy kopogtassak, de aztán persze pillanatokig úgy maradok. A legrosszabbtól tartok, hogy utálni fog, hogy ha kiderül ki vagyok, akkor nagyon mérges lesz rám. És mi van ha meg sem ismer? Tíz éves voltam, amikor elvittek, ő még fiatalabb, lehet hogy már alig emlékszik, én is csak alig emlékszem rá, de meg fogom ismerni, meg kell, hogy ismerjem! Mi van, ha ajtót nyit én pedig megkérdezem, hogy hol van Dorothy? Aztán kiderül, hogy ő az, én pedig elsüllyedek szégyenemben. Elmondhatatlanul izgulok és csodás lett volna, ha meg tudom ezt beszélni valakivel, de Liamet most nem terhelhettem, hiszen van egyéb baja is, nem azzal kell most foglalkoznia, hogy nekem találkoznom kell a húgommal és nem tudom, hogy mi lesz a következménye. Rémesen félek, elmondhatatlanul. Végül csak megmozdul a kezem és pár elég gyenge kopogást sikerül összehoznom. Nem viszem túlzásba, most csak ennyi telik tőlem, azt hiszem már ez is több, mint a semmi, mert az is megfordult a fejemben, hogy forduljak meg és próbáljam meg később.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Pént. 20 Márc. - 21:36

Dorothy & Scarlett

Tudom én, hogy ez olyan hír lesz, amit nem egyszerű csak úgy közölni vele és nem is akarom csak úgy hirtelen rázúdítani. Szépen fokozatosan is lehetne... nem tudom, az a baj, hogy nem lehet óvatosan adagolni, mert akkor meg csak elkezdene aggódni, ha nem térek azonnal a tárgyra. Főleg, hogy ismerem már annyira a húgomat... az új negatív változatát is, hogy tudjam, hogy képes lenne akár egy fél elejtett mondat alapján is egyből a legrosszabbat feltételezni, szóval... nem, inkább marad a hirtelen közlés. Már a miatt is látom, hogy aggódik, hogy valami fontosat akarok közölni vele, pedig az akár jó hír is lehet, nem is tudom... hogy férjhez megyek, vagy ilyesmi. Jó erről nincs szó, ennél sokkal komolyabb és hirtelenebb dologról, amiben nagyon remélem, hogy mellettem áll majd, mert ez... nekem nagyon fontos lenne. Tudom, hogy nem lesz egyszerű kezelnie a dolgot, de... valahogy akkor is muszáj lesz, és azért szeretném, ha nem valami negatív reakciója lenne. Azért bennem is van még mindig egy nagy adag félsz, azt szeretném, ha mellettem állna ebben.
A meglepett arc viszont nem pont az, amire várok, a kérdése pedig főleg nem. A "Hogy mi van?" nem a legkedvesebb érdeklődési forma és nem is mondanám boldog reakciónak. Jó persze neki ettől még nem kell boldognak lennie, vagy ilyesmi, nem várom én ezt el, csak... csak azt hiszem valami támogatás félét. Tudom, hogy húsz vagyok, de anyu is kb. ennyi idő volt, amikor szült engem, hiába hogy akkor még más idők jártak és ő akkor már férjhez ment, de... nem minden történik úgy az életedben, hogy el tudod tervezni előre igaz? - Hát... igen, babát várok, mármint... várunk. - bököm ki, kissé persze megilletődötten. Hát na, azért látom rajta, hogy még a mosolyt is eléggé úgy szenvedi oda az arcára és így valahogy nem is passzol ide. Azt gondoltam, hogy meglepődik, de ő inkább kifejezetten rosszul fogja a hírt, pedig azért ez nem rossz dolog. Csak egy... kisbaba és én szeretem Liam-et, miért lenne olyan rémes dolog ez? Persze nem most akartuk, későbbre volt tervezve, és elég hülye dolog is az, ahogyan fogant, legalábbis sejtem, hogy mikor történhetett, amikor nem védekeztünk, de... attól még nem rossz dolog tényleg. Én azért örülök neki. Egyébként is szerettünk volna családot, ha nem is most azonnal.
- Ha... gratulálsz, hát... akkor igen. - éreztem én ott a kérdő hangsúlyt a végén, nagyon is, és kár lenne tagadni, hogy nem vagyok oda a dologtól, de hát mit tehetnék? Végül csak sóhajtok egy aprót és a keze után nyúlok közelebb ülve mellé. - Tudom, hogy ez most így elég... hirtelen jött, mi sem terveztük tudod? Egyszerűen csak... megtörtént és végül is jó dolog. Egy kisbaba, egy ártatlan lélek, aki attól van, akit imádok, ez... ez jó dolog Dorothy. - tudom, hogy nehéz lesz vele ezt megértetnem. Ő egészen máshogy látja a világot, sokkal... sötétebbnek és komorabbnak, de szerintem a világ akkor is szép hely is egyben és vannak benne jó dolgok és egy babának is van benne helye, még ha ilyen hirtelen is jött és nem számított rá senki sem.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Szer. 18 Márc. - 18:43

- Ez egy fura és merőben szokatlan mondat a te szádból, de… jó, elhiszem – felelem, talán ma valami tréfarépát reggeliztem, de azt hiszem ez jobb, mintha morgós tőmondatokban kommunikálok másokkal. Talán nálam ez nevezhető maximális fejlődésnek. Akinek nem tetszik, annak pedig bármikor vissza tudom szolgáltatni a régi, dúlok-fúlok Dorothyt, csak egy szavukba kerül! Bár reményeim szerint Scarlett nem sírja vissza, hogy az arcába vágjam az ajtót, és egyéb ilyen nyalánkságokat, úgyhogy nem hiszem, hogy problémája lenne a kialakulóban levő új hozzáállásommal, ami az élet dolgait illeti. Őt, meg másokat, meg minden egyéb fontos dolgot, amelyekkel korábban fikarcnyit sem törődtem, és jól elrejtettem magamban a törődés legkisebb szikráját is. De legalább megéltem azt is, hogy újra elővehessem az érdeklődő, a kíváncsi Dorothyt, akinek bár biztosan mindig csapnivaló lesz a humora, lesz egy-két szúrós megjegyzése, de azért nem olyan távoli és megközelíthetetlen, mint egy tüskés bozóttal benőtt várkastély…
Kíváncsian pislantok rá, kicsit felvonom a szemöldökömet a nyugalom emlgetése végett, mert még nem igazán látom, mire akar kilyukadni. Még hogy nyugalom, mi…? Amióta itt vagyok olyasmiben nem igazán volt részem, és most, hogy pár napja azért nem történtek drasztikus izgalmak, én még nem vagyok benne biztos, hogy ez az állapot tartós lesz. Sajnos ez tapasztalat. De azt hiszem, ez ellen hiába tiltakoznék, és kapálóznék, ha akar, a baj akkor is meg fog találni, ha semmit sem csinálok kivételesen, ez már rég bebizonyosodott… nem marad hát más, mint élvezni az egyszerű hétköznapokat, amikor megadatnak, és némán fohászkodni, hogy a következő nap is valami jót hozzon. Ha pedig újra jön a baj… akkor legalább ne csőstől jöjjön. Meg mondjuk éljük túl.
Türelmesen kivárom, amíg kiböki, de aztán amikor meghallom a „kisbaba” szót, úgy szerintem jó két percig úgy bámulok rá, mint akinek fogalma sincs, miről van szó - Hogy mi van? – csúszik ki a számon akaratlanul is, és továbbra sem akar igazán leülepedni ez az információ - Mármint… úgy érted, hogy… terhes vagy? – kérdezek rá, mint aki azt várja, hogy erre a „nem” a válasz, és mondjuk találtak egy kisbabát az iskola ajtajában és fel akarják nevelni, vagy valami kevésbé tényszerű, vadregényes oka van ennek a kijelentésnek, de Scarlett arcáról azt olvasom le, hogy ez nem vicc és nem átverés. Meg azt, hogy valószínűleg nem reagáltam megfelelően a dologra, úgyhogy még egy kissé kényszeredett mosollyal hozzáteszem - Öhm… gratulálok? – azt hiszem ezt még egy kicsit meg kell emésztenem. Ez most akkor… azt jelenti, hogy nagynéni leszek? Hogy_mi_van?

Tárgy: Re: Dorothy szobája Kedd 10 Márc. - 15:58

Dorothy & Scarlett

Azonnal benyitok, amikor meghallom a hangját. Nem akarok én zavarni, de ezt akkor is el kell mondanom neki minél előbb. Nem lenne valami szép, ha utolsók között tudná meg, hiszen mégis csak ő lesz nagynéni, bár fogalmam sincs, hogy mennyire fogja ez majd meglepni, netán sokkolni. Azért remélem, hogy nem nagyon, mert még azért bennem is van egy jó adag ijedtség, szóval sokat segítene, ha ő mellettem állna. Már így is épp elég izgalomnak tettem ki mostanában. Nem elég, hogy megtalált, vagy hogy nem sokkal az idekerülése után eltűnt a szigeten, ezek után még én is eltűntem pár napra nem is olyan régen és most benézek hozzá egy ilyen hírrel. Nem lepne meg, ha először nem is akarná elhinni az egészet, bár gondolom, hogy mi járhat a fejében, ha azzal indítok, hogy valami fontos ügyről akarok beszélni vele. Én is tuti, hogy a legrosszabbra gondolnék.
- Semmi baj nincs, nyugalom! - mosolyodom el azért, mert nem nehéz észrevenni, hogy finoman szólva is aggodalmas kis ráncocskák jelennek meg a homlokán és hát nem akarom én hogy itt izguljon, amíg ki nem bököm a lényeget. Lehuppanok inkább szépen az ágyára. Nem szabad ezt húzni, csak nem tudom, hogy pontosan hogyan is kéne megfogalmaznom, ez a nehezítés az ügyben azt hiszem. Össze kellene szednem szépen a gondolataimat, bár már eddig is próbáltam és még nm sikerült tökéletes nyitómondatot kitalálni. - Dehogy, szó sincs róla. Remélhetőleg mostanában nyugtunk lesz, amúgy is ez most elég fontos lenne. - oké nem jó felvezetés, vagy is nem is kéne egyáltalán felvezetnem, egyszerűen csak ki kell bökni a lényeget igaz? Egy apró kis sóhaj azért még kiszalad a számon, mielőtt végre rá pillantanék. Nagy levegő és csak szimplán ki kell mondani, aztán figyelni a döbbent arcát, mert tuti biztos, hogy ez lesz majd a vége igaz?
- Tudod mostanában éppenséggel nem voltam a legjobban és... úgy gondoltam az elrablás miatt lehet, tudod kimerített, meg minden, de... úgy néz ki, hogy semmi bajom, és nem erről van szó, hanem... szóval Liamnek és nekem... kisbabánk lesz. - meg van, kiböktem, ennél többet nem tehetek, és máshogy nem is indíthattam ezt az egészet. És akkor most jön a feszült várakozás, vajon mit fog mondani, vagy egyáltalán hogyan reagál majd. Nagy meglepődés jön gondolom, csodálkoznék, ha nem ez lenne, aztán meg majd a kérdések? Bennem is millió kérdés sorakozik most, úgyhogy nem tudom, hogy tudnék-e az övéire rendesen válaszolni. Persze attól még meg fogom próbálni, mert mindenképpen segíteni akarok feldolgozni neki ezt. Azért megpróbálok egy óvatos mosolyt az arcomra varázsolni, hátha ezzel mondjuk belőle is elő tudok csalogatni valami hasonlót. Tudom, hogy nem arra számított pár hónapja még, hogy visszakapja a nővérét, aztán még nagynéni is lesz hirtelen, de ha azt nézzük, akkor legalább jó dolgok is történnek az életünkben nem? Mert ez... bármennyire is bonyolulttá tesz majd talán sok mindent, de attól még jó dolog.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Vas. 8 Márc. - 20:22

Nem is olyan régen arra a kellemetlen következtetésre jutottam, hogy errefelé nem sok nyugodt pillanatnak nevezhető perce akad az ember lányának. Régebben nem is igazán vágyakoztam ilyesmire, de az élet a birtokon, az iskolában sokkal intenzívebbnek bizonyult, mint amire én még tavasszal számítottam. Most már szinte egyenesen örülök, ha nincs miért aggódnom, és ha nincs miért aggódnom, nem is igyekszem betölteni ezt az űrt valami általam kreált problémával, vitával, vagy bármi kellemetlenséggel, amin aztán vígan, vagy nem olyan vígan elpöröghetek. Szinte kívánatos délutáni programmá változott az, hogy keresek magamnak valami könyvet a könyvtárban és elvonulok vele a szobámba. Régebben soha nem olvastam. Mit ne mondjak, a bácsikám nem igazán nevelt ilyesmire, és nem is érdekelt a dolog, de ez is csak egy olyan dolog, ami megváltozott, mióta ide kerültem. Isteni áldásként tekintek arra, hogy akár csak egy teljes napig is tudom, hogy biztonságban vagyok, Scarlett biztonságban van, és éppen senki nem akar egyikünket sem elrabolni, meg nincs az iskola mondjuk bombatámadás alatt, vagy bármi ilyen otromba hülyeség, amit sokszor magával vonz a mutáns-lét… csak egy csendes, átlagosnak is nevezhető délután. Égi csoda. Az bizony.
- Bújj be! – felelek a váratlan kopogásra, nem is fáradok azzal, hogy az ajtóhoz ugorjak, mert bár oké, kicsit jobban alakul a szociális életem, mint pár hónappal ezelőtt, de azért majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy az ajtó másik oldalán a nővérem kopogtat. A szobámban ritkán keresnek mások. De minden lustaság ellenére azért belököm a könyv lapjai közé a könyvjelzőnek használt papír fecnimet, és ülő helyzetbe tornázom magam az ágyamon. Vicces, mintha folyton így beszélgetnénk.
Nem mondom, hogy egy pillanatra nem rántom fel aggodalmas gyanakvással a szemöldökeim a „nagy beszélgetés” szókapcsolatot hallva - Hacsak nem azt kell megbeszélnünk, hogy most ki akar elrabolni, vagy ki elől kell elmenekülnünk innen… akkor persze – talán ez szar vicc, de azért annak szánom, mert bár Scarlett mintha kicsit ideges lenne – bár hozzám képest ő mindig olyan, mintha legalábbis én hajtanám őt elektromossággal -, de azért annyira nem, hogy valami ilyen újabb rémségről legyen szó - Csüccs! És… mizu?

Tárgy: Re: Dorothy szobája Csüt. 5 Márc. - 19:56

Dorothy & Scarlett

Az az igazság, hogy még én is a feldolgozási fázisban vagyok, ami a nagy hírt illeti és azt hiszem még kelleni is fog egy kis idő, amíg sikerül a dolgot elfogadni és felfogni, hogy igenis gyerekünk lesz. Azért ez elég nagy dolog, és tény és való, hogy nem igazán így számoltunk az életünkkel, de attól még nem fogunk pánikba esni, legalábbis nagyon remélem, hogy utólag sem kerül erre sor, amikor már ténylegesen felfogtuk, hogy mi is történik. Az viszont biztos, hogy el kell mondani azoknak, akik közel állnak hozzánk. Azt szokták mondani, hogy az első három hónapban nem szabad nagydobra verni az ilyen hírt, de én nem hiszem, hogy három hónapig bírnám, hogy csak magunkban tartsuk. Még Reninek is el kell mondani, de azt majd ketten tesszük meg, de Dorothy-t nem akartam lerohanni így. Azt hiszem neki akkor is sokkoló lesz, ha én egyedül beszélek vele, bár... fogalmam sincs, hogyan fog reagálni. Már eljutott addig, hogy lassacskán beilleszkedik, de nem tudom, hogyan kezel egy olyan hírt, hogy a nővére történetesen terhes, miután nem rég raboltak el és megint rá hoztam a frászt, persze nem szándékosan, sosem teszem szándékosan.
E miatt van, hogy azért jócskán aggódom és feszengek, miközben az ajtó felé lépkedek. Érthető azt hiszem, hogy félek, hogy mi lesz a reakciója. A húgom, remélem hogy mellettem lesz és támogat, mert azt hiszem nekem is el fog jönni az ideje, ahogy rendesen felfogom az egészet, hogy kissé netán majd megijedek és akkor nagyon is szükségem lesz rá, hogy velem legyen. Azt sem tudom még, hogy Liam jól fogja-e végig kezelni ezt és akkor is kell, aki mellettem lesz és támogat, arról már nem is beszélve, hogy majd gondolom babacuccokat is be kell szerezni és... még azt sem tudom, hogy ezt hogyan oldjuk meg. A professzor azt mondta, hogy maradhatunk egyértelmű, és segítenek mindenben, és nem lesz semmi baj. Nagyon kedves fickó, de azért még így is van bennem épp elég kérdés és aggodalom igazából, bármennyire is szeretnék nyugodt maradni. Kívülről annak látszom, de belül nem vagyok teljesen az, sőt... ahogy telnek a napok (pedig még csak tegnap tudtuk meg a hírt) egyre több a kérdés.
Tudom, hogy nekem nem biztos, hogy nagyon kell kopogtatni, de nem csak ő lakik itt és az sem biztos, hogy bent van, no meg akár alhat is, vagy ki tudja és akkor mégis csak az az evidens, ha kopogtatok szépen, és megvárom, amíg ajtót nyit. Oké, most hogy így szembe állok vele, csak még jobban elbizonytalanít a pillantása... pedig azt se tudja, hogy miről van szó nem igaz? - Szia hugi! Ráérsz most egy kicsit egy nagy beszélgetésre? - kétlem, hogy azt mondaná, hogy nem, de így legalább azt is felvezetem kicsit, hogy nem arról akarok beszélni vele, hogy mi volt a tegnapi ebéd, vagy milyen lesz a holnapi időjárás, hanem... fontos dolgokról.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Kedd 2 Dec. - 12:20

Arra jutok, hogy ma inkább tényleg kihagyom azt a megjegyzést, hogy „én egyedül is simán tudok bajba kerülni”, mert ha csak így mondanám, lehet, hogy el sem hinné, meg hát azt hiszem ez nem is olyasmi, amit erényként kéne lebegtetnem a fejem felett. Noha azt hiszem én eddig kimondottan akképp gondoltam rá, valami kitekert módon, hogy ha valaki bajkeverő, akkor talpraesett és ügyes is, meg a fejében sem rózsaszín csillámpor van, de ebben a környezetben a baj tényleg olyasmi lett számomra, amit nem keresni és nem keverni kell, hanem akkor is megtalál, amikor legkevésbé sem számítanál rá, és te magad sem akarod. A sziget tökéletes példája a dolognak. Kivételesen tényleg nem azért szálltam fel arra az elátkozott hajóra, hogy balhésnak titulálható módon mulassam az időt, hanem csak kedvem támadt kihasználni a lehetőséget, hogy utazhatok valahova. Aztán nézzétek meg, mi lett belőle. A végén még tényleg megélem azt a napot, amikor visszaveszek magamból, és a saját akaratomból, nem pedig mások kedvéért. Ez még mindig a jobbik verzió, szerintem.
- Azt hiszem így van – hagyom rá a dolgot végül apró bólintással, mert ha még én is meg tudom lepni saját magamat, és azt hiszem, ma nem csak Scarlettet leptem meg, de valóban magamat is, akkor nem feltételezhetem azt, hogy másokat tökéletesen ki tudok ismerni. Noha jó lenne. Mennyivel egyszerűbb lenne barátkozni, ha könnyedén ki tudná választani az ember azokat első látásra, akikkel tényleg tudna egy hullámhosszra kerülni? De gondolom sokkal unalmasabb is lenne. Mostanában egy kis unalmasságot azt hiszem el tudnék viselni.
- Nem, dehogy, szeretném – mondom egy fokkal élénkebben, mint aki komolyan is gondolja, amit mond, és bár talán a „szeretném” egy kicsit túlzás az érzéseimet tekintve, de azért voltaképpen mégis csak úgy gondolom, hogy elmennék, ha hívna. Ha hívnának. Valahol el kell kezdeni. Nem akarok egyedül, barátok nélkül kipurcanni egy következő lakatlan szigeten. Vagy egyedül, mint a vén, mogorva macskás hölgy… Scarlett mellett szinte el is tudom hinni, hogy lehetséges másképp is élni, még nekem is, aki annyira igyekezett elzárni saját magát a világ elől egész eddigi életében… - Tudod, mit? Akkor ágyba kérem a reggelit – mondom aztán, amikor elhúzódik tőlem, és hátrahanyatlok a párnára, mint egy úrinő, akinél mindennapos az ilyesmi. Ágyba reggeli. Ha csak gyerekkorunkban nem csináltunk ilyet, nem hinném, hogy valaha is lett volna részem ilyesmiben. Az élet apró örömei. Ja, hogy az ilyesmi…!

//én is köszöntem szépen, dobok majd neked Charles-ra egy pmet a napokban! :3 //

Tárgy: Re: Dorothy szobája Szer. 26 Nov. - 9:25

Dorothy & Scarlett

Valahogy én is így éreztem amikor a suliba sikerült keverednem, hogy első körben jó lenne csak elkezdeni valami normális életet, barátokat szerezni és megtenni minden olyat, amire előtte nem volt szükségem. Nem akartam én hirtelen szerelembe esni, egyáltalán nem gondoltam rá. Az is lehet, hogy pont ezért történt meg, mert nem volt bennem leküzdhetetlen vágy, hogy találjak valakit, akinek mindennél fontosabb vagyok, elég lett volna néhány olyan ember, akinek számítok valamit. Aztán mégis csak úgy alakult, ahogy alakult és nem kellett sok idő, hogy menthetetlenül szerelmes legyek. De egyáltalán nem bánom, hogy ilyen hirtelen jött, egyáltalán nem bánom, hogy rábukkantam azon a kis padon a szökőkút mellett. Örülök neki, hogy így alakult, még ha járt ez bőven fájdalommal is, amikor lelépett egy hétre, vagy ez az egész sziget ügy, de most minden olyan tökéletesnek tűnik. Ma, és ezt a mai napot szeretném egy időre megtartani magamnak és nem igazán várom a holnapot, mert az megint nem tudom, hogy mit hoz majd. Itt van Dorothy, és a szobájában Liam is vár, na persze nem szó szerint, mert épp békésen alszik, de a lényeg, hogy ott van, így pedig ez a nap tényleg tökéletes.
- Nem baj az, legalább téged sem kever bajba, de tudod... az emberek tudnak ám meglepetést okozni. - teszem hozzá egy mosollyal, mert hát lássuk be igenis az igazi jó fiúk is tudnak időnként olyasmit tenni, amit nem is gondolnál. Mint ahogy még én is tudok olyat művelni, amire én se gondolnék, de ha valakit kedvelsz, akkor furcsa és meglepő dolgokat tud kihozni belőled, ami persze mindenképpen jó dolognak mondható. Azt mondjuk tuti, hogy nem is akarom tudni, hogy netán a húgom mennyire szokott bajba keveredni, mert hát... jó lenne ha nem kéne aggódnom érte, de már az is valami, hogy most itt tudunk beszélgetni.
- De tényleg csak, ha szeretnéd. - látom én rajta azt a cseppnyi bizonytalanságot és nem akarom ráerőltetni a barátaimat, még véletlenül sem. Tegye azt, amit szeretne, és amitől jó neki, mert nekem ez a fontos, nem az, hogy az én barátimmal ismerkedjen. Végül nem tudom megállni, de kicsit oldalra fordulok és röviden, de megint megölelem. Tökéletes nap, ez egy... tökéletes nap! - Lejössz velem, vagy akkor hozzam ágyba a reggelidet? Utóbbi esetben meglepi lesz. - persze azon is múlik, hogy mit találok a hűtőben, de lelkes vagyok, ez látszik rajtam, szívesen hozok én neki enni. Viszont így vagy úgy, de vele, vagy nélküle lassan eltűnök, hiszen mégis csak enni is kéne, aztán majd visszamászom a fiúk szintjére, mert hát... mégis csak másfél hónap, és azt egy éjszaka nem pótolja, amíg együtt lehettem az én egyetlenemmel.

//Kööööszönöm szépen újfent a játékot, szupi volt! ^^//

Tárgy: Re: Dorothy szobája Vas. 23 Nov. - 0:00

Inkább csak vigyorgok, ahelyett, hogy azt mondanám, arra ugyan még várnia kell… egy ideig… ha éppenséggel nem sokáig. Talán ehhez sem így kellene hozzáállnom, de egyelőre kimondottan távolinak tűnik számomra az ilyesmi. Még barátaim sincsenek igazán, akkor hogy lenne pasim, nem? Különben is, ha választanom kéne, melyik a fontosabb, akkor azt hiszem, barátokat még mindig könnyebben szerzek, és jobban is szeretnék szerezni, mint egy olyan… nagyon fontos másik felet. Fiatalnak érzem még magam azt hiszem ahhoz, hogy ezt az egész felhajtást, meg az „sz”-betűs szót komolyan vegyem. Ráérek még az ilyesmivel, nem? - Hát, ha te mondod - ráhagyom inkább a dolgot a vigyor mellett, de talán sokat elárul az is, hogy egy kicsit zavartan babrálok a pulcsim ujjaival. Most nem tudok ilyeneken gondolkodni, vagy aggódni. Épp elég végiggondolnom azt is, mostantól mennyiben lesz más az életem Scarlettel, vagy egyáltalán a jövőre gondolni, és már enyhe szorongás fog el. Ki tudná, mit hozhat a jövő? Eddig nem arról voltam híres, hogy nagyon tudnék terveket szőni, de kezdem úgy érezni, hogy ideje lenne, ami… nos, egy kicsit azért frusztrál. De legalább egyedül nem leszek, az is valami. Sőt… az is rengeteget jelent már nekem.
- Ó, hát tudod… aki sosem csinálna semmi rosszat, sosem keveredne bajba, meg a többi - mondhatnám azt is, hogy Logan egyszerűen nem olyan, mint amilyen alapállásban én vagyok, de most nem érzem szükségét annak, hogy a negatív énemet reklámozzam Scarlettnek… ha nem hallott még eleget rólam másoktól, vagyis arról, hogy szeretek bajba kerülni, és borsot törni mások orra alá, akkor annak inkább örülnöm kellene, semhogy én magam hívjam fel rá a figyelmét. Jobb a békesség, nem igaz? Nem akarok olyan ígéreteket tenni, amelyeket talán nem tudok betartani, úgyhogy inkább nem hozom fel a témát egyáltalán, és nem teszek olyan nagy kijelentéseket, hogy mostantól példásan pedáns gyerek leszek, mert úgysem leszek az, ezen azt hiszem Scarlett sem tudna változtatni. De azért tudom, hogy kellene változnom. Csak egy kicsikét. Főleg, ami a hozzáállásomat jelenti bizonyos dolgokkal kapcsolatban.
- Végül is… oké - bólintok rá a javaslatára, noha igazából a hideg futkos a hátamon annak gondolatára, hogy egy számomra csomó ismeretlen lánynak kelljen velem jó fej módon viselkednie, csak mert Scarlett húga vagyok, de hát… valahol el kell kezdenem az ismerkedést, úgyhogy ezt azt hiszem le kell nyelnem, ő volt itt előbb, vagyis mások akaratlanul is hozzá fognak hasonlítani. De úgyis rá fognak jönni azt hiszem, hogy mi ketten nem vagyunk olyanok, mint két tojás. Ahogy igaz ez a legtöb testvérre amúgy is, gondolom.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Csüt. 13 Nov. - 19:30

Dorothy & Scarlett

- Igen, tudod... izgi lenne kibeszélni a pasijainkat, meg minden. - jó, hát én se vagyok ebben még olyan profi és persze amúgy se teregetném ki csak úgy az összes szennyest Liamről. Nem sok negatívuma van, ha meg csak folyton áradoznék, annak gondolom nem lenne sok értelme, de na akkor is jó lenne akár ilyesmiről is beszélgetni a húgommal. És... hát nem is tudom, anya már nincs, majd az én dolgom lesz az, hogy tanácsokat adjak neki azt hiszem, mondjuk abban, hogy mit tegyen ha tényleg oda van valakiért, vagy ha eljön... az a bizonyos pillanat. Bár azért tuti, hogy rendesen zavarban leszek, ha egyszer tényleg ilyesmiről kellene beszélnem vele, de az embernek akkor is jót tesz. Én is kérdezgettem a lányokat, a szobatársakat, de miután Amy szintén nem volt még tapasztalt, Jill meg túlságosan is, túl sok jó tanácsot nem sikerült bezsebelnem, de én talán csak segíthetek majd a húgomnak, hogy ne féljen tőle... vagy ilyesmi. Bár az is lehet, hogy totál nem is érdekli a véleményem.
- Mit jelent az, hogy túl rendes? - oké, kissé értetlenül pislogok rá, mert tényleg nem tudom, hogy milyen az a túl rendes. Nem láttam még túl rendes embert. Az csak jó, ha valaki rendes, de értem én, hogy jó barátok és ilyesmi, szóval nem fogok nekiállni rossz öregasszonyt játszani, aki már egyből fejben férjhez is adja a húgát az első sráchoz, akinek felmerült a neve. Ennyire azért nem esem túlzásba, egyszerűen csak... talán jó lenne tudni, hogy van valaki, aki még rajtam kívül is igazán figyel rá, sőt akár szereti is. Ha esetleg mégis... valami bajom esne, vagy bármi, akkor jobb lenne nekem a tudattal, hogy biztosan van mellette olyan, aki figyel rá. Tudom, nem jó dolog a falra festeni az ördögöt.
- Igen tudom, de majd itt jobb lesz már. Bemutatlak mondjuk pár barátomnak, ha van kedved hozzá, és elmehetünk majd együtt is erre-arra. Mondjuk... nem is tudom, vásárolni, meg ilyenek. - elmosolyodom, nekem igenis fontos az, hogy számára Liam szimpatikus, mert hát mégis csak mindketten nagyon fontosak nekem és az azért elég rossz érzés lenne, ha nem bírná. - Örülök neki, hogy... egész okés. Reméltem, hogy az lesz. - mert igenis érezze, hogy számít nekem a véleménye, nagyon is. A húgom... hát hogy a fenébe ne lenne fontos, hogy mit gondol azokról, akik közel állnak hozzám?

Tárgy: Re: Dorothy szobája Szer. 12 Nov. - 15:21

- Izgi? – kérdezek vissza hunyorogva, hamiskás félmosollyal, hát erre én magamtól sosem gondolnék. Mi izgi van abban…? Jó, oké, tudom, nem kellene ítélkeznem olyan dolgokról, amelyeket valójában nem is ismerek. Nem azt mondom, hogy még soha életemben nem tetszett nekem fiú, de szerintem Scarlett nem csak erre utal, hanem arra, ami közte és Liam között van, az azonban olyasmi, amivel én magam, személyesen még sosem találkoztam. Néha azon kapom magam, hogy már arra sem emlékszem, anya és apa milyenek voltak együtt. Pedig biztos szerették egymást. A legtöbb gyerekkori emlékem nagyon vidám, de hát gyerekként az ember még olyan biztosnak veszi a szülei egymás iránti szeretetét, hogy nem igazán figyel rá, nem tanul a kapcsolatukból semmit… és most, hogy esetleg már érdekelne a dolog, nem igazán tudok semmit az ő példájukhoz igazítani. Még csak azt sem tudom, hogy találkoztak. Lehet, hogy sosem kérdeztem, de az is lehet, hogy elfelejtettem, mint annyi minden mást, mert egy idő után, ahelyett, hogy újra és újra felidéztem volna őket magamnak, inkább felejteni akartam. Talán túl jó munkát végeztem. De ami meg az itteni fiúkat illeti… hát, egyébként sem vagyok itt annyira régóta, hogy sokukhoz szerencsém lett volna, akihez meg igen, azzal jó eséllyel valami konfliktusba keveredtem. Mint azzal a sráccal a pincékben is. Hát, ez vagyok én.
- Talán egy kicsit túl rendes is – mondom aztán tovább a magamét, most egyrészt amúgy is túl fáradt és még kába vagyok az elmúlt napok eseményeitől, másfelől meg igazán túlzásnak érezném, ha ezt az alkalmat Scarlettel nem ragadnám meg, amennyire csak tehetem - Sokkal rendesebb mint én, az legalábbis biztos – hát igen, Logan, Logan, akinek könyörögni kell, hogy akár még egy diákcsínyben is benne legyen. De azért rá lehet venni - Csak úgy együtt lógunk néha, tudod. De tényleg rendes, jó barát, azt hiszem – még egy kicsit nehezen mondok ki ilyeneket, megszoktam, hogy nincsenek állandó emberek az életemben, de a sziget előtti kalandom Logannel meggyőzött róla, hogy valóban megbízható, és azt hiszem most már ő is elhiszi ezt rólam. Ez sem történik meg velem minden nap.
- Hát… nem, nem igazán. Na meg, nem is az az ideális helyzet barátok szerzésére, ha éppen ki akarnak nyiffantani titeket, gondolom – megvonom a vállam. Nem igazán tudom elképzelni, hogy bárkivel is szorosabb kapcsolatom alakulna ki majd ezek után azokkal, akikkel együtt szenvedtünk - De Liam azért egész okés – mondom, mintha legalábbis szüksége lenne az áldásomra, de persze tudom, hogy nem így van.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Vas. 2 Nov. - 23:17

Dorothy & Scarlett

Hozok neki reggelit, bármit hozok neki, amit csak szeretne, tényleg bármit! Ott volt a szigete, ennyit megérdemel és egyébként se voltam vele olyan nagyon sokáig, e miatt pedig főleg megérdemli. Szeretnék vele tölteni sok időt, mert annyi mindent kéne pótolnunk. Tudom, hogy már nem lesz semmi sem olyan, mintha ez a sok év ne esett volna ki, de lehet hasonló igaz? Mindent újra lehet kezdeni és mi is felépíthetjük újra a testvéri kapcsolatot. Én szeretném és most végre úgy látom, hogy ő is szeretné és ez... ez el sem tudom mondani mennyire boldoggá tesz. Egyszerűen rémes volt ez a másfél hónap, nélkülük, aggódni értük, rettegni, hogy talán nem jönnek vissza, de most minden csodás. Liam itt van végre, X-men lesz ezek után szinte biztos, talán... talán van rá esély, hogy legyen egy közös szobánk, hogy tényleg vele tölthessem minden pillanatomat, hogy vele kelhessek és ő legyen az utolsó, akit látok, mielőtt lehunyom a szemem. És végre itt van a húgom is, aki nem haragszik, aki nyit felém. Én... én nem vágytam ennél többre, csak ezt akartam és végre megadatott. Szeretném, ha nem venné ezt el tőlem senki, ha végre így maradna sokáig, jó hosszú ideig, mert boldog vagyok, úgy érzem, hogy végre tényleg igazán boldog lehetek.
Tudom, hogy nem remélhetem igazán, hogy minden így marad, hogy semmi sem volt változni, de most nem akarok gondolni sem rá, hogy mi romolhat még el. Mutánsok vagyunk, egy veszélyes világban, én is tudom, hogy lesz még baj, de reménykedhetek benne, hogy nem nagy igaz? Hogy legalább egy ideig most nyugalom lesz, hogy kiélvezhetjük azt, amit kaptunk, hogy együtt lehetünk, családként, ha csak ketten is.
Erre vágytam, nővérként beszélni vele, kíváncsian kérdezni rá egy fiúra, akiről beszél, mert miért ne tetszhetne neki valaki? Nem ismerem annyira, túl kevés időnk volt együtt. Sejtem én, hogy zárkózott és nem az az ismerkedős típus és jó eséllyel nem szeretne bele az első srácba, aki megcsókolja, bár az én esetem sem ilyen prózai. Tényleg szerelmes vagyok és nem csak azért, mert ilyen gyorsan történ minden és előtte nem volt más, tényleg érzem, hogy ez különleges és remélem, hogy a húgom is talál majd magának egy ilyen fiút, akinek igazán fontos, akinek mindennél fontosabb. - Jól van, akkor nem, de... izgi lenne. - izgi lenne kibeszélni a fiúkat, izgalmas lenne megbeszélni vele mindent. Az mindig nehéz, ha neked van valakid, de a másiknak, akivel beszélgetsz nincs, mert hát nem akarod, hogy rosszul érezze magát, miközben te áradozol, de hát nem. Bár ez a heves reakció... - Oké, de ha rendes srác, akkor ez a lényeg, és biztosan az, ha kedveled. Mesélsz róla? - akkor is kíváncsi vagyok, egy barátra is. Szóval feszülten figyelek. Komolyan nem lenne rossz akár reggelit felhozni neki, nekem se ártana, bár úgy volt, hogy majd Liammel eszem. - De majd változni fog, majd jobb lesz és jobban kijössz másokkal is. A szigeten nem volt valaki... nem is tudom, aki kedvesebb volt? - szeretném, ha lennének barátai. Nem azért, hogy bebiztosítsam magam, hogy ha nem vagyok itt, akkor is legyen vele valaki, egyszerűen csak szeretném, ha jó lenne másokkal is a kapcsolata, ha boldog lenne.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Szomb. 1 Nov. - 21:59

- Hát jó – mondom, mintha bármit is jelentene jelen helyzetben az, hogy rá hagyom a dolgot, mondhatni beleegyezem, de hát van egy olyan érzésem, hogy ezt egyébként sem tudnám megváltoztatni, ha akarnám sem. De azt hiszem tényleg nem akarom. Nem tudom, miben fogom érezni igazán ezt a változást, hogy valaki mellettem áll, még akkor is, ha nem kérem… és különösen akkor, ha nem kérem, de van egy olyan érzésem, hogy előbb-utóbb úgyis sikerül majd olyan helyzetbe kerülnöm, ahol ez fontos lehet. Annak ellenére, hogy tudom, eddig elég elutasító voltam, most hogy végre épségben újra itt vagyok, nagyon izgatottan várom az életem hátralevő részét. Ha szabad ilyen drámaian fogalmaznom. Nem mintha nagy terveim lennének. Fogalmam sincs még, merre fog sodorni az élet, de éppen ezért megnyugtató annyira, hogy Scarlettel egy tető alatt vagyunk újra. Bárhova megyek is, talán már nem leszek annyira egyedül.
Valami megértő-mosoly-féleséget produkálok, legalábbis remélem, hogy a mosolyom az akaratomnak megfelelően mutat. Most nincs szívem azt mondani, hogy nekünk talán sosem lesz nyugodt életünk, pedig bárki másnak biztosan ezt mondanám… és én magam sem érzem most olyan optimistának a helyzetünket. Nyugodt élet… na ezt nem igazán látom a jövőmben, bárhogy is próbálkozom, de az is lehet, hogy már egyenest unatkoznék, ha nem lenne valami felforgás az életemben, úgy hozzászoktam. Nem tudom. Ki kéne gondolom próbálnom ahhoz, hogy ezt biztosan állíthassam, de mégis mikor lenne erre lehetőségem? Ezt is csak az idő döntheti el számunkra. Végül csak megvonom a vállamat - Ki tudja, mit hoz a jövő – mondom semlegesen, mert így mégis csak kevésbé hazudtolom meg önnön gondolataimat.
- Mi? Jesszus, dehogy! – szinte el is nevetem magam, igazán nem tudnék máshogy gondolni a gyakorlatilag egy szem barátomra, mint a barátom. Többnyire egyébként is mindig fiú barátaim voltak, odahaza is… amennyire lehet barátoknak nevezni olyan embereket, akikkel az „előbb magadat mentsd”-elv alapján léteztünk inkább egymás mellett, mint együtt. Hát… talán itt meglesz a hatása annak, ha még tovább leszek összezárva velem egykorúakkal. Bár azt hiszem, a változáshoz még egy kicsit meg kell erőltetnem majd magam - Tényleg csak a barátom – mondom aztán még egyszer, mielőtt Scarlettnek további ötletei támadnának a hirtelen tagadásomról - De azt hiszem összességében nem jövök ki annyira jól az itteniekkel. Egyelőre – vallom aztán be kissé félszegen, bár igazán nem akarom, hogy sajnáljon. Utálom, ha sajnálnak.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Kedd 28 Okt. - 13:48

Dorothy & Scarlett

- A nővéred vagyok és az a dolgom, hogy aggódjak, úgyhogy ezt innentől már nem úszod meg. - mosolyodom el. Na igen ezt hívják hangulatváltozásnak, de most jó értelemben sikerült. Nem rég még sírtam, de azt is örömömben persze, hogy megölelt, és most már nem lehet eltüntetni a mosolyt az arcomról. Ha lehetne, akkor folyamatosan csak ölelgetném, amíg csak nem lesz elege belőlem. Lehet, hogy idővel megunja a dolgot, de nem érdekel, engem most már ezek után nem fog tudni levakarni magáról és igenis az a dolgom, hogy aggódjak érte, hogy mellette álljak és nem tudnak innen elvonszolni senki... semmilyen körülmények között. Ah... szép álom, de ha bármi történne, akkor is azon leszek, hogy visszatérjek hozzá. Már nem tíz éves vagyok, már felnőttem és már nem tehet bárki azt, amit csak akar velem. Nem passzolhat el a nagybátyám és nem zárhatnak be csak úgy, meg akkor megszököm, amíg újra vissza nem találok hozzá! Isten bizony!
- Persze! Az ágyba reggelit, komolyan. Még akár azt is megmondhatod, hogy mit kérsz. Persze annak a függvényében, hogy mit találok a lenti hűtőben. - nem, mint mondtam nem lehet eltűntetni a mosolyt az arcomról. Reggelit, ebédet, akármit hozok neki ágyba, főleg mert most jött vissza arról a rémes szigetről. Biztos vagyok benne, hogy Liam megértené, ha most vele tölteném a reggelt, ő még amúgy is alszik, ha jól sejtem. Eléggé lefáradt és én se hagytam, hogy azonnal aludjon, miután végre visszatértünk a szobájába. De majd alszik, lesz még ideje és nekem is, és együtt is leszünk rengeteget, de most itt van a húgom, aki végre beszél velem, aki végre láthatóan érdeklődik irántam, ezt pedig még véletlenül sem akarom elszúrni, egy rossz szóval, vagy egy rossz tettel.
- Néha pedig jó lenne. Úgy... úgy szeretnék egyszer nyugodt életet. Családot és... távol lenni ettől a sok zűrtől, de napról-napra úgy érzem, hogy ez esélytelen. - még Liamnek sem mondtam ezt, de szerintem ő is sejti. Ennyit a tengerparti kis házról. Az is kész csoda, ha itt a birtokon biztonságban van az ember és akkor még csak nem is tudom, hogy mi lesz, ha a világ megtudja, hogy mik vagyunk, nem teljesen emberek. Azok, csak tovább fejlesztve. Nem tudom, hogy erre ki mennyire van felkészülve, de félek, hogy nem nagyon. - Logan? És ő... milyen? Tetszik neked? - bukik ki belőlem azonnal a talán kissé tolakodó kérdés. Jó barát értem én persze, de hát ki tudja, hogy nem viszonyul-e ehhez ő máshogy mondjuk. Igazából persze nem tudhatom, nekem még nem igazán volt fiú jó barátom, Liammel ez... nem kifejezetten így alakult. A barátom, a legjobb, bármit elmondhatok neki, de mi nem kifejezetten lassú barátkozással indítottunk. Nem is baj ez, így volt tökéletes.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Szomb. 25 Okt. - 22:28

- Tényleg jól vagyok. És tényleg nem kell miattam aggódnod. Tudok magamra vigyázni… nos, többnyire, legalábbis, és a fák nem szoktak akadályt jelenteni – mondom egy féloldalas kis mosollyal, mert bár van egy olyan érzésem, hogy fogunk mi még összekülönbözni azon, hogy milyen dolgokkal szokásom elütni a szabadidőmet, meg hogy mennyire nem vagyok hajlandó komolyan vigyázni, ez a gondolat most valahogy egyáltalán nem kellemetlen, épp ellenkezőleg. Jól esik, hogy valaki rágni fogja majd talán a fülem a sok butaságom és a meggondolatlanságom miatt, és azt hiszem el fog tartani jó ideig, amíg ezt képes leszek majd tehernek érezni. Évek óta nem mondta senki, hogy aggódott értem, és mit ne mondjak, reggelit se akart nekem az ágyba hozni senki… megkockáztatom, hogy soha, szóval mielőtt fegyelmezhetném a vonásaimat, szélesen elmosolyodok a javaslatára - Ágyba reggelit? Komolyan? – igen, tudom, hogy most egy kicsit olyan vagyok, mintha megint öt éves lennék, és el sem hinném, hogy ilyet nekünk is szabad csinálni, nem csak a felnőtteknek. Persze nem arról van szó, hogy ne hinném el, azt hiszem ha kérnék, tényleg hozna nekem reggelit ide, most és azonnal, de valahogy… igen, még szokatlan ez az egész, kislányokként, gyerekekként emlékszem magunkra, főleg magamra, de Scarlettre is, és bár a testvéri kötelék maradt, soha nem lesz olyan, hogy ő ne lenne a testvérem, akármilyen is éppen a viszonyunk, de még nem tudhatjuk, milyenek leszünk mi ennyi évvel később, mennyit változott vajon igazán a kapcsolatunk, vagy milyenné is változik most majd pontosan. De ez most nem is izgat annyira. A lényeg az, hogy itt van. És remélem, hogy itt lesz. Minden más, majd… kialakul valahogy. Nem mintha meg tudnám ezt tervezni, és hát egyébként sem arról vagyok híres, hogy tudnék egyáltalán előre tervezni.
- Szóval sosem lesz itt unalmas semmi – vonom le a magam következtetését, de persze ez sem olyasmi, ami itt és most úgy igazán aggasztana. Később majd lehet, hogy fog, de egyelőre igazán nem számít - Áh, értem. Hát… - igyekszem elraktározni az információt, ki tudja, még jól jöhet, de aztán persze a kérdésére eléggé erősen el kell gondolkodnom. Nem mintha nagy listát adhatnék neki, mert nem igazán mondhatnám, hogy sok barátot szereztem volna itt, inkább olyanok vannak, akiket már sikeresen felbosszantottam, megsértettem, vagy kéretlenül szórakoztattam nem épp a legjobb módokon… szép kis hírű testvér lehetek, komolyan mondom - Van egy srác, Logan, ő asszem afféle… jó barátom? Vagy ilyesmi – és akkor inkább meg sem mukkanok többet a témában, mert a folytatás már nem lenne ilyen pozitív.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Vas. 19 Okt. - 19:46

Dorothy & Scarlett

Cseppet sem zavarna, ha piszkálna ezzel. Tudom én, hogy sokan minden bizonnyal úgy vélekednek rólunk, hogy túlzás, hogy ilyen csak a mesékben van, hogy az ember nem lehet ennyire szerelmes, mert ez már csöpögős, de engem nem érdekel. Én csak azt tudom, hogy ez a másfél hónap iszonyatosan kínzó volt és azt, hogy semmi másra nem vágyom csak, hogy vele töltsem minden időmet. Lehet, hogy ez túlzás, és majd idővel esetleg csökken, vagy elmúlik, de nem érdekel és szerintem nem is fog. Valahogy túl erős ez az egész közöttünk, mintha csak így kellett volna történnie, mintha a sors akarta volna, hogy összefussunk aznap a padnál és hogy kiderüljön az édesanyját keresi, akit én képes vagyok megtalálni. Mi ez, ha nem sorsszerűség? És mindezek után még húgomat is itt találtam meg, tehát így kellett lennie, erre a birtokra kellett jönnöm, hogy végre rendes és teljes életem lehessen.
- Talán több is, mint érdekes. - nem tudom eltüntetni a mosolyomat. Túlságosan jól érzem most magam. Persze a szemem még könnyes kicsit, még piros, de nem érdekel ez már egyáltalán, mert végre beszél velem, mert megölelt és tényleg úgy érzem, hogy újra van húgom, újra van kit szeretnem. A végén még tényleg jól alakul minden, úgy érezhetem, hogy igazán van családom, mert bár a szüleink nem jönnek vissza sosem, de azért mégis csak van két olyan ember, akiket nagyon szeretek és ez most épp elég.
- Ha két hétig fára másznál és bajod lenne belőle, akkor is a aggódnék, ez a dolgom. Szóval, ha az ágyba kéred ma a reggelit, akkor csak egy kérés és maximum tizenöt perc múlva itt vagyok egy igazi terülj-terülj asztalkámmal. - simán megtenném, csak gyorsan kell leszaladni a lépcsőn és kifosztani a hűtőt. Akár eleve jöttem volna hozzá reggelivel is, de nem mertem, mert ha rám vágja csuklóból az ajtót, akkor félő, hogy az ebész a földön landolt volna. Egyébként is akartam felvinni Liamnek is valamit, szóval akkor előbb ide, aztán majd oda, ha jól sejtem még úgyis javában durmol. A kérdésére elmosolyodom csak. jogos a kérdés, de nem mintha sokkal tájékozottabb lennék. - Nem nagyon tudom, én se vagyok itt annyira régen, bár hallottam már ezt-azt. Azt hiszem nem az itteni élet az, inkább a... miénk, azért amilyenek vagyunk. - vonom meg végül a vállam. Na igen ezzel nem lehet mit tenni, nem vagyunk átlagosak és ez sajnos meglátszik abban, hogy mik történnek velünk, és félő, hogy ez nem is fog pozitív irányba változni.
Örülök neki, hogy az ölelésből sem húzódik el, és nem csak pillanatnyi dolog volt ez a előbbi, ami az ajtóban történt. Ugye már nem is fog megváltozni? - Ő azt hiszem barát, bajtárs, vagy ilyesmi. Ő volt az erősebb, ő mondta, hogy keressünk meg titeket, mert a párja is a szigeten rekedt, mint nekem. Kedves srác. - magyarázom, mert igazából sokkal többet tényleg nem tudok Sebastianról. - És te? Barátkoztál már valakivel? - a hangom reményteli, remélem, hogy így van, hogy sikerült már barátkoznia másokkal, örülnék neki.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Pént. 17 Okt. - 23:36

Úgy sandítok fel rá, mintha valami aprócska rosszaságon kaptam volna. Nos, igen. Akivel elsőre hosszabb beszélgetést folytattam (bár szerintem szerinte a társalgásunk nem merítette ki az igazi beszélgetés fogalmát, szerintem igen) talán, mint a nővéremmel, de hogy finoman fogalmazzak, azok extrém körülmények voltak. Meghökkentő, mit tesz az emberrel, ha nem tud hova menekülni a társai elől. Mindenesetre kurta, mindenttudó mosolyt villantok Scarlettre. Nem mintha érteném igazán az ilyesmit, soha életemben nem játszottam még el, hogy romantikus hősnő vagyok, de ha kívülről szemlélem Liamet és Scarlettet, akkor rögtön ez ugrik be. Amit egyszerre találok rettentő nyálasnak… és valahol, jó mélyen, tényleg nagyon mélyen, igazán szépnek. Jó lenne, ha egyszer majd valaki rólam is így beszélne. Egyszer. Nem most. Egyelőre nem tudom, hogy képes lennék-e ilyesmire, arra, hogy én is így, ennyire feltétlenül és önzetlenül szeressek valakit, aki nem a családom. És hát ugye, családból sincs sok, aki egyhamar elhitethetné velem, hogy nyugodtan hordhatom a szívemet kívül, hogy boldog-boldogtalan lássa.
- Tényleg érdekes – végül csak ennyit mondok, lekaparom a vigyorgás maradványait a képemről. Most úgy érzem, hogy simán tudnám viccelődve piszkálni olyasmivel, mint hogy juuuujjj, de szerelmes, ahogy egy igazi hugica tenné, de valahogy úgy érzem, azzal elrontanám a pillanatot, ez nagyon nem illik ide, és talán, még egy icipicit, túl korai is.
Halványan elmosolyodok az aggódására. Tagadhatnám, de jól esik - Ne aggódj, kutya bajom, ennél sokkal rosszabb is lehetne. Semmivel sem komolyabb, mintha folyton fára másztam volna két hétig – igazság szerint más értelmes tevékenységet egyébként sem sorolhatnék el arról, mit is csináltunk a szigeten. Ettünk, ittunk, amíg volt mit, meg épp amit találtunk, aludtunk, aggódtunk, szétrúgtunk pár segget… gondolom errefelé ez a szokásos, legalábbis ezt szűrtem le a szigeten rekedt társaink viselkedéséből, szavaiból, egy-kettőéből legalábbis igen - Itt mindig ilyen… khm, mozgalmas az élet? – teszem fel a kérdést, ha már itt tartunk. Remélem, hogy egy kicsit tényleg kiheverhetem a nyári élményeket, és nem csöbörből vederbe fogok esni. Még számomra is meglepő, de most tényleg vágyom egy kis nyugira.
- Dehogy – kényszerítem magam, hogy ne csak egy vállvonással reagáljam le a javaslatait, noha többet nem mondok. Nem megyek innen sehova. Hova is mehetnék? És miért mennék? Kezdtem egész jól érezni magam, mielőtt felszálltam arra a hülye hajóra, talán most majd tényleg sikerül az otthonommá tenni ezt a helyet. Elvégre itt van a családom is - Semmi baj. Tudom – nem húzódom el a fél-ölelésből, talán megnyugtató a pillantás, amivel ránézek. Vagyis hát… remélem - Mindenki erről beszél, tudom, hogy kerestetek minket – ami igaz is, Scarlettet leszámítva nem mindenki volt olyan kegyes, hogy ne dumáljon lyukat a hasunkba már tegnap este, és amikor az orvosi szobában vesztegeltem, rettentő sok hülyeséget hallottam, de egy-két… hasznos dolgot is arról, hogy itt mi történt, amíg nem voltunk meg.
- Szóval… Liamet már ismerem. Sebastian kicsoda? – végtére is, ezt kellene most tényleg csinálnunk, nem? Megismerni egymást. A másik életét. Barátait. Nem mintha nekem sok lenne belőlük, sőt… de akkor legalább az ő ismerőseit ne akarjam a jövőben elküldeni melegebb éghajlatra.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Kedd 14 Okt. - 15:53

Dorothy & Scarlett

Normális... én azt mondom, hogy az életem normális, én is az vagyok, normálisközeli, legalábbis úgy próbálok élni. Tudom, hogy az átlag ember élete nem ilyen. Nem adja el a nagybátyja, nem halnak meg a szülei egyik pillanatról a másikra, nem veszíti el a húgát és főleg nem zárják el évekre a normális élettől, de... nekünk ezzel kell együtt élni. Nem azt mondom, hogy ezt kell szeretni, de igenis ezzel kell megbarátkozni és ebből építeni fel a legjobbat. Nekem pedig jelen esetben épp elég az, hogy vele lehetek, hogy végre nem néz úgy rám, mint aki haragszik, mint aki legszívesebben elküldene, csak nem mer. Végre megölelt, és én komolyan nehezen engedtem el és még most is minimum a kezét szorongatnám, ha nem félnék attól, hogy túlzásba esnék és nem értékelnék. Ez van, nálam a testi kontaktus fontos, hajlamos vagyok akkor is ölelgetni másokat, amikor nem kellene, vagy amikor számukra meglepő. Van aki ezt szereti bennem, van aki így lát jónak, de persze az ellenkezője is előfordul, olyankor nem erőltetem rá magam a másikra, de azért a húgomra valahol mélyen szeretném. Nem leszünk már olyanok, mint régen, de attól még lehetünk hasonlóan jó testvérek, nem igaz?
- Azt hiszem nem feltétlenül hasonló azoknak a képessége, akik rokonok. Ez csak úgy... kialakul, sejtelmem sincs, hogy mitől, de azért sors szerű, hogy a számomra két legfontosabb személy szinte ugyanarra képes. - mosolyodom el aztán, hiszen ő és Liam ugyanúgy az áramot képesek irányítani, manipulálni. Nem tudom, hogy tényleg egyforma-e a képességük, de nagyon hasonló. Ki tudja lehet hogy van ennek valami oka, de az is lehet, hogy puszta véletlenről van szó. Talán még tudja is, hogy kiről beszélek, talán a szigeten beszéltek is, bár erről nem sokat tudok. Liam alszik most is, nem faggattam még olyan sokat, hogy pontosan mi történt, tegnap... hát nem pont ezzel voltunk elfoglalva. A viszont látás öröme jóval kellemesebb volt, mint arról beszélni, hogy milyen rémes dolgokon kellett átmennie.
- Oh! És ugye elláttak? Kaptál rá valami kenőcsöt, hogy gyorsabban rendbe jöjjön? - kék-zöld foltok csak, de attól még nekem olyanok, mintha durvább lenne, mert a húgomról van szó, és még ennyit se szabadott volna elszenvednie. - Most majd pihenhetsz, sokat, és amikor épp nem pihensz akkor... akkor majd együtt leszünk jó? Olyan sok mindenről beszélhetnénk és elmehetnénk a városba is együtt és... Lőj le, ha sok vagyok. - elnézést kérő mosollyal nyúlok a válla után, hogy kicsit átkaroljam. Nehezen fogom vissza magam. Legszívesebben csak ölelgetném most, hogy lehet, de nem nyújtom el, nem viszem túlzásba, mert a végén még morcos lenne miatta. Annak is örülni kell, hogy most ez van, hogy nem haragszik, hogy nem utál. - Tudod én... kerestelek titeket, de az a valami nem engedte, aztán voltunk Sebastiannal hajóval a tengeren és... volt az az adás. Aztán nem sokkal később meglettetek és én... Oh rémes volt! - a legrosszabb, hogy nem találtam őket. Tudtam, hogy élnek, de azt nem, hogy nem épp durva kutyaszorítóban vannak-e. A professzorék meg nem mondtak úgy igazán semmit sem, ez volt a legrosszabb az egészben.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Vas. 12 Okt. - 22:34

Majdnem normális érzés, ahogy itt ülünk az ágyamon mi ketten. Majdnem normális, annak ellenére, hogy mi mindenen mentünk keresztül, de talán éppen ezért soha nem leszünk teljesen átlagosak. De azt hiszem ez nem is baj. Nem szeretek átlagos lenni. Mondjuk eleve egy különleges embereknek alapított iskolában vagyunk, úgyhogy az átlagosra azt hiszem annyi esélyünk sincs, mint egy bolhának, ha elefánttá akarna változni. Se szüleink, se otthonunk ezen a helyen túl, nincs a külvilágban senki, akinek hiányoznánk, aki várna ránk, aki azt akarná, hogy menjünk haza hozzá hálaadásra, vagy karácsonykor. Nekünk csak ez a hely van. És csak egymás családjai lehetünk. De talán elég lesz ez is. Talán nem kell az embernek rengeteg nagynéni, nagybácsi, még négy testvér, szerető nagyszülők ahhoz, hogy boldoguljunk az életben. Valahogy eddig is megoldottuk, megoldjuk ezek után is, és bár megszoktam, hogy én intézem a saját dolgaimat, és nem kérem mások segítségét, azért valahol, jó mélyen a tudatomban tudom, hogy mostantól akár számíthatnék is Scarlettre, ha úgy hozná a szükség.
- Hát, tudod. Csak akarom, hogy jöjjön és jön – megvonom a vállamat, biztos neki is ugyanolyan evidensnek tűnik a saját képessége, mint nekem az enyém, de valahogy az övé annyira… más? Igen, azt hiszem ez a jó szó, az enyém egyszerűen fizikai eredetű, itt van bennem, valahol, bár nem tudnám megmondani pontosan hol, és ha akarom előhívom, végigbizserget a gyomromtól egészen az újbegyeimig, és akkor már azt kezdek vele, oda irányítom, ahova csak akarom. Scarletté olyannak hangzik, ami sokkal inkább a fejében van, míg az én esetemben szinte köze sincs a dolognak a gondolataimnak, vagy a gondolkodásnak - Fura, teljesen különbözőek a képességeink – mondom egy kicsit eltűnődve, de talán ez a normális, és attól még, hogy testvérek vagyunk, egyáltalán nem törvényszerű, hogy hasonlóbb legyen a tehetségünk. Nem jártam még eleget órákra itt, fogalmam sincs, hogy mit kellene tudni az X-génről, és hogyan működik, meg hogyan működik, vagy nem működik testvérek esetében. Nem ismerek itt túl jól testvéreket, úgyhogy nincs összehasonlítási alapom.
- Ó, jól vagyok. Csak egy-két kék-lila folt, meg horzsolás – húzom fel a pulcsim ujját, tele van még a karom is egy-két kék-zöld folttal, de igazság szerint a felét nem is harcban szereztem, csak fára másztam, a kemény földön aludtam, nekimentem dolgoknak, leestem dolgokról… hát na, nem volt épp kipárnázva a kis életterünk - És valahogy… fáradt vagyok. De mára már sokkal jobb. Jó megint itt lenni…

Tárgy: Re: Dorothy szobája Pént. 10 Okt. - 14:57

Dorothy & Scarlett

Képes lennék bármit megígérni neki, ha megbocsátana nekem. Nem az én hibám volt, hogy elvittek, az sem, hogy nem tudtam eljönni onnan, de attól még azt szeretném, hogy elnézze ezt nekem, hogy elfogadjon, hogy lehessek újra a nővére, hogy újra elmondjon nekem minden apróságot és én is mesélhessek neki az életemről. Semmi másra nem vágyom jobban, csak hogy újra egy család lehessünk. A szüleink már nem lehetnek soha sem itt velünk, de mi attól még lehetünk egymásnak és remélem, hogy ez az ölelés most az jelenti, hogy ő is ezt szeretné. Megértem, hogy fél. Rémes lehetett egyedül, én is félek... néha még a mai napig is, hogy ez az egész szerte foszlik. Azóta alszom csak könnyen, mióta nem egyedül kell tennem. Eltűntek a rémálmok, Liam elzavarta őket talán végleg, és úgy érzem, hogy amíg ő itt van nekem, addig tényleg nem lehet semmi baj, mert ő tényleg meg védene mindentől és mindenkitől. Ahogy én is megvédeném a húgomat, mindentől, csalódástól és fájdalomtól. Nem bánthatja őt senki sem, és én sem fogom soha többé.
Nagy nehezen sikerül csak elengednem, törölgetve a szemeimet lépdelek be egy gyenge bólintás után. Nem könnyű visszafogni magam, nem könnyű elengedni őt, és igazából én még véletlenül se nézek körbe, hogy vajon kik vannak odakint, nem is nagyon érdekel, hogy figyel-e minket valaki, és ha igen, akkor mégis kicsoda. Ez a mi dolgunk, nem izgat ki üti bele az orrát, amíg kifejezetten bele nem szól. Lehuppanok mellé és azért baromi nehéz megállni, hogy a szemem megtörölgetése után ne karoljam át legalább a vállát, de végül csak sikerül. A kérdés viszont picit meglep. Hát na, nem az a tipikus ismerjük meg újra a testvérünket jellegű kérdés ez, inkább olyan, amit egy új ismerősnek tesz fel az ember a suliban.
- Nem igazán tudom. Miért te hogy csinálsz áramot? - mosolyodom el,bár még mindig kissé könnyesen, de legalább már mosolyról beszélhetünk. Én azért többet tudok ám róla, kérdezgettem másokat, no meg Liam is mesélt kicsit, hogy beszéltek a szigeten, és hogy miket akciózott. Rémes, hogy az én képességem még csak arra se jó, hogy megvédjem azokat, akiket szeretek, mert semmi ütős harci hatása nincs. - Igazából ez csak úgy... megy. Rákoncentrálok arra, akit keresek, elég erősen ahhoz, hogy lássam magam előtt. Jó ha van tőle valamilyen személyes tárgy, aztán... kell egy térkép, meg egy tű és valahogy bevillannak a képek, a kezem pedig megtalálja a helyet. - röviden összefoglalva. Persze azért számít a távolság is, mert ha valaki nagyon messze van, akkor nem tudom pontosan belőni a helyet. Mint amikor Liam édesanyját kerestük, kellett egy második kör, amikor Atlantába értünk, mert pontosan innen nem tudtam meghatározni a hollétét. - És hogy vagy? Ugye nem... nem sérültél meg? - nem teszem hozzá, hogy nagyon, mert ha csak egy kicsit is, nekem az is ugyanúgy fájna. Liamen láttam azért nem kevés sebet, biztosan a húgom is kapott a szórásból, de remélem, hogy semmi igazán komolyat, ami mondjuk még most is fáj, vagy nyoma maradt.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Csüt. 9 Okt. - 15:23

Rég volt, hogy bárki bármit is megígért volna nekem. Önszántából pláne, mivel kérni egész eddig, jó régóta nem kértem senkit. Általában nem szeretem az ígéreteket. Az emberek többnyire megszegik az adott szavukat… néha nem is igazán akarják talán, de attól még megteszik. Elfeledkeznek az adott szavukról, vagy találnak valami fontosabbat, amit nem szabad megszegniük. De el kell kezdenem újra bízni az emberekben. Rettentő ijesztő gondolat, ha nem lenne Scarlett, azt hiszem nem is tudom, hol kezdeném, de így legalább tudom, honnan kellene indulnom. Benne kell megbíznom. Ha nem okoz csalódást… akkor talán majd másokban is könnyebben tudok majd. Mert egyetlen dolgot tudok csak: soha többet nem akarom magam egy lakatlan szigeten találni, csupa olyan emberrel, akiket nem hogy én nem ismerek, ők sem ismernek engem, és az egyetlen dolog, ami igazán összetart minket, az a falkaszellem, de ha belegondolok, soha senki nem nézett ott úgy rám, mint most Scarlett. Senki. Talán mégsem így a legérdemesebb leélni egy életet…
De azért úgy érzem, ha most elsírom magam, soha az életben nem hagyom abba, pedig ugyancsak nehéz megállni úgy, hogy a nővérem is itatja az egereket. Nagyokat nyelek, hogy eltűnjön a gombóc a torkomból, nagyokat pislogok, hirtelen azt sem tudom, mit mondjak, de aztán eszembe jut, hogy az ajtóban folytatjuk a melodrámánkat, úgyhogy odébb lépek - Bejössz? – kérdezem most meg hirtelen sietősen, mintha kíváncsian kukucskáló arcokat láttam volna két ajtóval odébb, és nekik ehhez semmi, de semmi közük. Becsukom az ajtót Scarlett után, és visszabotorkálok az ágyamhoz, fáznak a lábaim, felhúzom őket, mutatom neki, hogy nyugodtan mellém ülhet ő is.
- Azt hogy csinálod? Mármint tudod… hogy csak úgy meg tudsz találni másokat – nos, azt hiszem még nem is beszélgettünk igazán a képességünkről sem, de attól függetlenül, hogy nem nagyon mutattam érdeklődést személyesen Scarlett iránt a nyári kalandocskám előtt, azért még felszedtem és megtudtam róla egy-két dolgot a többi diáktól. Na nem vallatásszerűen, a nagy részét inkább véletlenül, a többit meg egy-két jól irányzott kérdéssel, de ezt már akkor sem igazán értettem. Elég különleges képesség. Na meg nem utolsósorban éppenséggel hasznos is. Ha fiatalabb lettem volna, amikor ez kiderül róla, biztos arra kértem volna, hogy keresse meg anyáékat… de már rég tudom, hogy őket nem találhatja meg és nem hozhatja vissza.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Vas. 5 Okt. - 21:47

Dorothy & Scarlett

Az az igazság, hogy láttam legutóbb, hogy ő milyen és nem gondolom úgy, hogy ha velük maradtam volna, akkor nem tudtam volna mit kezdeni a stílusával. Az a helyzet, hogy... ha vele maradok, akkor úgy hiszem nem vált volna ilyenné. Én képes voltam rá, minden rossz ellenére kibírtam. Nem lettem savanyú, nem lettem negatív, egyszerűen csak megpróbáltam tovább lépni, túlélni és remélni, hogy egyszer majd igenis jobb lesz. És végül is jobb lett nem? Akkor volt mire várni, volt miben reménykedni! De ő fiatalabb volt és én nem voltam mellette, hogy reményt öntsek belé. Elveszítette a szüleinket és engem is, én pedig nem tudtam, hogyan szökhetnék meg és hogyan juthatnék vissza hozzá, pedig nagyon akartam! Amikor pedig sikerült féltem, hogy nem akar látni, hogy így fogad, mint ahogy most először tette, de ez... ez most végre jó. Végre megölel és végre azt érzem, hogy talán tényleg minden rendbe jöhet az életemben, aminek csak lehet. A szüleinket sose kapjuk vissza, de egymásnak itt vagyunk és kapaszkodhatunk is egymásba, mint ahogy most is. Épp ezért iszonyatosan nehéz őt elengedni, és igazából nem titkolom, hogy volt ott könnycsepp, ami legördült nálam. Nem is tehetne boldogabbá most ezzel az egyetlen mozdulattal.
Sejtem jól jól, hogy ő is hasonlóképpen van, mint én, hogy próbálja visszafogni a könnyeket, pedig nem kellene, tényleg nem, én nem várom el tőle. Nem kell erősnek lenni, én... én megvédem, mert az a dolgom, hogy védjem a kishúgomat, mindentől és mindenkitől. Ha ott lettem volna azon a szigeten... ha mellette lehettem volna, akkor se tettem volna más, el se rugdalhatott volna maga mellől. Fülelek, hogy a saját szipogásom ne nyomja el a szavait, és csak még szorosabban ölelem magamhoz, ha ez egyáltalán lehetséges és nem érdekel, nem fogom magam vissza, nem kell, egyszerűen kitör belőlem a sírás és képtelen vagyok válaszolni. Csak rázom a fejemet, és akkor vagyok csak képes elengedni, amikor ő az, aki óvatosan elhúzódik. Párás a tekintete, én viszont sírok, mint annak a rendje, de nem érdekel, csak rázom a fejemet veszettül.
- Soha... megígérem, hogy soha nem hagylak el! Én... én már meg tudlak találni, bárhol vagy, bármi történjen rendben? Ez a másfél hónap is, hogy te is ott voltál és Liam is és... Elviselhetetlen volt! - alig aludtam, alig ettem, sikerült lefogyni, pedig amúgy se voltam túl nagy darab. Mintha csak én is ott lettem volna velük, csak nem értek sérülések legalább, de iszonyatos volt. És most itt van, én tényleg soha az életben nem fogom őt elengedni. Nem hagyom senkinek, hogy akár csak megpróbáljon elszakítani tőle. Már nem tíz vagyok, már többre vagyok képes, mint régen, már... nem teheti meg senki. Vele akarok lenni és vele is leszek mindig, amikor csak szüksége van rám.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Szomb. 4 Okt. - 18:30

Még azt sem mondom, hogy semmi baj, vagy bármi mást, ami megmagyarázná a következő, hirtelen tettemet, de nagyon remélem, hogy nincs is rá szükség. Hiszen erre várt, nem igaz? Azt hiszem én is erre vártam, de… féltem. Féltem, hogy megint csalódni fogok, hogy megint itt hagy. Féltem, hogy már nem kellek neki, féltem, hogyha tudná, milyen emberré nőttem fel és hogyan, nem akarna velem lenni, nem akarná, hogy emlékeztessem arra az életre, amiből kiszakították. Hiszen nem volt az sem fenékig tejfel. Mióta anyáék meghaltak… semmi sem volt igazán önfeledt és igazán boldog, és én sem voltam azt. Sőt. Ha ismerne igazán, vagyis ha ismert volna akkor és ott, a bácsikánk mellett, talán semmi mást nem látott volna belőlem csak savanyúságot és keserűséget. Néha én magam sem találok ott semmi mást, és talán szomorú, hogy egy lakatlan szigeten kellett vergődnöm ahhoz, hogy ezt én magam is beismerjem, de legalább eljutottam idáig. Nem akarok tovább így élni. Nem akarok egyedül lenni. Tudom, hogy egyik pillanatról a másikra nem fogok tudni megváltozni, főleg nem másokkal, idegenekkel szemben, de ha valahol el merem kezdeni, akkor… akkor talán mégis csak a saját nővéremmel kezdeni a legbiztonságosabb.
Gombóc van a torkomban, szúr a szemem a kitörni akaró könnyektől, nyelek egy nagyot. Mióta nem sírtam vajon…? Amikor anyáék meghaltak rengeteget sírtam. Miután egyedül maradtam, Scarlett nélkül, szintén itattam az egereket éjszakáról, éjszakára, amikor nem látott senki. Aztán egy idő után elfogytak a könnyeim. Kiszáradtak. Kiszáradt belőlem minden, ami arra a kislányra emlékeztetett, aki valaha voltam. Muszáj volt megkeményednem. Muszáj volt valahogy felejtenem, és lezárni a múltat, elzárkózni a jövőbeli csalódások elől… most mégis úgy érzem, hogy menten elsírom magam, ahogy szipogni hallom őt is, de nem akarok sírni. Végtére is, ez nem egy rossz dolog, nem? Ugye nem?
- Megígéred, hogy… hogy… - elharapom a mondatot, mintha nem szabadna kimondanom, de behunyom a szememet, és úgy hadarom el, hogy talán meg sem fogja érteni - Hogy soha többé nem hagysz el…? – nyár elején még biztos előbb rúgtam volna hasba magam, semhogy ilyesmit mondjak. Csak így, mindenféle előzmény nélkül, azelőtt, hogy bármiféle időt is töltöttem volna vele, és tudnám egyáltalán, hogy milyen ember lett belőle. Biztos nem olyan, mint én. Ezt az egyet úgy gondolom, biztosan tudom.
Újra nyelek, egy jó nagyot, mintha a gombóc kicsit oldódna, lassan, óvatosan engedem el, mintha kárt tehetnék benne a puszta jelenlétemmel, idegesen gyűrögetem a pulóverem ujjait, ahogy most már a szemébe nézhetek, enyhén párás tekintettel.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Pént. 3 Okt. - 12:49

Dorothy & Scarlett

Szeretnék én bátrabb lenni vele, de nem megy. Féltem tőle már tegnap is, hogy megint olyan lesz... goromba. Tudom én, hogy meg van rá az oka, de attól még ugyanúgy rémesen rosszul tud esni az ilyesmi. Én csak szeretnék újra a nővére lenni, hiszen már csak ő maradt nekem, és legalább a család egy apró kis szeletkéje legyen, ha már lehet nem? Nem szabadna ezt csak úgy veszni hagyni. Itt van nekem Liam, ez tény és való, de... attól még kell a család is. Szüleink már sose lesznek, őket nem kaphatjuk vissza, de egymásnak itt vagyunk és én szeretném megosztani vele az életemet. Örömöt, bánatot, mindent, amit csak lehet. Megóvni őt a fájdalomtól, vele nevetni, ha boldog, hiszen a testvérem. Már nem fésülgethetem úgy a haját, mint régen, de meghallgathatom a történeteit, mint anno, amikor még az iskoláról mesélt, hogy az a galád Bobby megint meghúzta a haját, pedig nem is tett ellene semmit. Olyan szép kis lány volt és már szinte felnőtt és még mindig mese szép, biztosan lesznek majd fiúk, akiket itt érdekelni fog, és bár nem vagyok én se túlságosan tapasztalt, de szeretnék én lenni az, aki segít neki, aki tanácsot ad. Nekem nem igazán volt semmiben sem, aki támogatott volna, persze Liammel kapcsolatban a szobatársaim azért valamelyest próbáltak segíteni, de az még sem ugyanaz. Én csak... szeretnék újra a testvére lenni, úgy igazán és rettegéssel tölt el, hogy talán amint kinyílik ez az ajtó megint csak csúnyán fog rám nézni és majd megint nem tudok mit mondani neki, és ő se nekem.
Az ajtó pedig nyílik, és egy ásító arcot látok csak, aki fáradt és álmos és talán én ébresztettem fel, pedig mi is elég sokáig aludtunk, Liam még mindig húzza jó eséllyel a lóbőrt, de én akkor se bírtam tovább magammal, nem tehetek róla. - Ne haragudj, én nem akartalak... - kb. itt folytja belém a szót azzal az alig elhaló köszönéssel, de főleg azzal, ahogy a nyakamban köt ki. Meglep, iszonyatos módon meglep, de miután pár pillanattal később sikerül magamhoz térni az első sokkból sírós mosolyra görbül a szám. Nehéz eldönteni, hogy felfelé, vagy lefelé, jelenleg az arcorma se tudja pontosan, hogy mit reagáljon, de hát ilyen érzelmes típus vagyok, legördül néhány könnycsepp, ahogy szorosan magamhoz szorítom és jó eséllyel csak akkor engedem el, ha már kifejezetten azt érzem, hogy nagyon szabadulni akar a csapdából, amibe önként sétált be. Hát na... erre vártam már mióta, nem csoda, ha most nem igazán tudom abbahagyni.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Szer. 1 Okt. - 17:56

Fene sem gondolta volna, hogy ilyen jó tud lenni ágyban aludni. Magadra húzni a takarót, ami nem csak meleg, és nem csak puha, de tiszta is. Úgy ájultam be az ágyamba tegnap egy gyors ellenőrzés után, hogy egyben van minden végtagom, nem szedtem össze semmi undormány betegséget, és egyebeket, mint aki legalább már egy éve nem járt „otthon”. A félresikerült nyaralás után azt hiszem fokozottan el fogok kezdeni úgy gondolni erre a helyre, mint az otthonomra. Jobb híján… meg egyébként is. Amikor a semmi közepén csücsülsz meglehetősen kevés pozitív kilátással, akkor elég meglepő tud lenni, hogy mi az a hely, ami elsőként eszedbe jut az „otthon” szóra gondolva. Nyilván nem vágytam vissza túlságosan a bácsikámhoz. Ha mondjuk a sziget és Henry bácsi között kellett volna választani, akkor lehet hogy mégis csak Kanada nyert volna, de ha a régi és az új otthonom között kellene választani… akkor mégis csak az új nyert volna. És nem csak azért, mert itt sokkal jobb a kaja, és nem nagyon cseszeget senki. Hanem azért, mert van itt valaki, akitől még csak el sem köszöntem…
Annak ellenére, hogy nem keveset gondoltam a nővéremre a nem épp szándékos száműzetésben, az első esténken mégsem sikerült tovább eljutnom, mint valami nagyon béna integetésig, mielőtt tovább toloncoltak volna befele a többiekkel együtt, aztán pedig tényleg semmi másra nem vágytam igazán, csak az ágyamra, a takarómra, és a párnámra. Úgy elaludtam, mint akit leütöttek, és mintha az a pillanat is épp csak két szemhunyásnival azelőtt lenne, hogy valaki mintha az ajtómon kopogtatna. Átfordulok a másik oldalamra, félálomban, még nem bizonyosodva meg róla, hogy nem csak álmodtam, hanem valaki tényleg kopogtat az ajtómon, de aztán újra hallom a neszezést. Ez bizony valóságos kopogtatás, és bár még mindig nem teljesen éberen, de sikerül lerugdalnom magamról a takarót, és mezítláb elcsattogni az ajtóig, hogy egy méretes ásítás kíséretében tárjam azt szélesre.
Na ez aztán a kedves üdvözlés, ugye? Megdörgölöm a szemeimet a pulcsim hosszú ujjával, és végül csak tudatosodik bennem a dolog, hogy a nővérem áll velem szemben, és ez nem csalás, nem ámítás, és tényleg visszatértünk a szigetről mind, többnyire épp bőrrel, és… és most mi? Nem egyszer gondolkodtam ezen azon az elátkozott helyen, de sokra nem jutottam azt a jelentős apróságot leszámítva persze, hogy mégsem állapot az, ha az ember nem beszél a nővérével, még akkor sem, ha az éppenséggel elég nehéz dolog számomra.
- Szia – mondom álomtól még kótyagos fejjel, de aztán minden átmenet nélkül, magamat meglepve is mozdulok, hogy mielőtt még elszaladhatna bárhova is, a nyaka köré fonjam a gyűrött pulóverbe csomagolt karjaimat.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Hétf. 29 Szept. - 21:01

Dorothy & Scarlett

Félek, rettegek, reggel is féltem és tegnap is. tudom, hogy nem kéne, mert a húgom, de a visszautasítástól félek, hogy megint nem érek el nála semmit. Persze nem adom fel, eszem ágában sincs, de attól még... Már reggel felkelni is nehéz volt, hiába noszogatott Liam. Azt mondta pedig, hogy ő lesz az, aki sokáig alszik majd, mert kimerítette a sziget... Na persze mérget vennék rá, hogy miután engem rávett, hogy felkeljek és igenis próbáljam meg, ő még simán visszafeküdt. Én is azt akarnék inkább! Nem lehetne mondjuk... cserélni? Ő beszél a húgommal a nevemben, én meg alszom, csak mondjuk cserébe beszélek az édesanyjával. Már gyakorlott vagyok abban, hogy ne egyek és ne igyak semmit sem a közelében, ne hogy valami kábító jellegűt tegyen bele, szóval nem lenne gond. Oké, ezek csak vágyálmok, tudom, hogy nekem kell ezt elintézni. Tegnap is lehettem volna ügyesebb, nem csak egy gyors köszönés, de a tekintetéből láttam, hogy totál ki van és féltem tőle, hogy ha akkor támadom be, akkor... nekem annyi, komolyan annyi. Szóval gyáva voltam és választottam az egyszerűbb megoldást, azt akiről tudom, hogy szeret és akivel így legalább végre együtt lehettem egész délután és egész éjjel és... Nagyon remélem, hogy amint felkel majd szépen elintézi, hogy ha már X-men akar lenni, akkor legyen saját szobája, mert nekem eszem ágában sincs többet nélküle aludni és nem hiszem, hogy jó néven venné bárki is, ha beköltöznék a szobájába. Bírom én a szoba társaimat, Jill és Amy is nagyon kedvesek, de... mégis csak érthető, ha lehetőség szerint azzal szeretném tölteni az estéimet és az éjjeleimet, akiért oda vagyok igaz?
De most nem ez a lényeg, most meg kell próbálnom erőt venni magamon valamilyen úton módon, mert csak pár lépés és elérem azt a szobát, ami előtt persze újra nagyot nyelek. Talán még alszik, talán nem kéne felébresztenem, mert akkor morcos lesz. Emlékszem, hogy kis korunkban milyen sokszor keltett fel kora reggel, de igazán sose zavart. Valahogy rászokott egy idő után, hogy inkább engem zargasson, én pedig jobban bírtam, mint anyáék, így ők még pihenhettek egy kicsit. Most viszont lehet, hogy én leszek az, aki felébreszti és ezért le fog nyelni keresztbe. Na nem mintha amúgy nem tenné ugye... Nem kéne félnem a húgomtól, de... attól még félek! Végül nagy nehezen ráveszem magam, hogy kopogásra emeljem a kezem, és megpróbáljak az arcomra mosolyt varázsolni. Olyat, amin nem látszik a zsigerekig hatoló rettegés... ez utóbbi nem megy tökéletese, de azért tényleg nagyon-nagyon igyekszem ám.

Tárgy: Re: Dorothy szobája

» Mo szobája
» Serena szobája
» Jamie szobája
» Violet szobája
» Lucas kolesz szobája