Dorothy szobája

Tárgy: Dorothy szobája Szer. 28 Május - 18:37

First topic message reminder :

Dorothy & Scarlett

Itt van, itt van az iskolában és nekem így is napokba telt mire rászántam magam, hogy meglátogassam. Hiába tudtam már, hogy melyik a szobája, inkább elkerültem, inkább maradtam én a sajátomban, hogy ne kelljen csak úgy spontán összefutnom vele. A kezdeti leszidást követően megkaptam az infot az alapítóktól, hogy itt van a húgom is az iskolában, hogy megtalálták, pedig ez az én dolgom lett volna. Nekem kellett volna őt megkeresni, de nem tettem és most úgy fest, hogy nincs más választásom, mint közölni vele, hogy már hetek óta nem vagyok bezárva és hogy én nem azzal foglalkoztam, hogy őt felkutassam, hanem inkább egy kicsit önző módon élni akartam. Szerelmes lettem és még csak azt sem mondhatom, hogy megbántam, ami történt, mert nem így van. Ha változtathatnék, akkor is ez lenne a döntésem, akkor is elmennék Liammel, mert csodás volt az a három nap, csak a vége ment fuccsba.
Nagyot nyelek, amikor elérem az ajtót. Egyszerű farmer van rajtam, egy szimpla lila póló, pöttyös mintával, de még így is húzogatom, mintha nem lenne jó, mintha jobban ki kellett volna ehhez öltöznöm. Bizonytalanul emelem fel a kezemet, hogy kopogtassak, de aztán persze pillanatokig úgy maradok. A legrosszabbtól tartok, hogy utálni fog, hogy ha kiderül ki vagyok, akkor nagyon mérges lesz rám. És mi van ha meg sem ismer? Tíz éves voltam, amikor elvittek, ő még fiatalabb, lehet hogy már alig emlékszik, én is csak alig emlékszem rá, de meg fogom ismerni, meg kell, hogy ismerjem! Mi van, ha ajtót nyit én pedig megkérdezem, hogy hol van Dorothy? Aztán kiderül, hogy ő az, én pedig elsüllyedek szégyenemben. Elmondhatatlanul izgulok és csodás lett volna, ha meg tudom ezt beszélni valakivel, de Liamet most nem terhelhettem, hiszen van egyéb baja is, nem azzal kell most foglalkoznia, hogy nekem találkoznom kell a húgommal és nem tudom, hogy mi lesz a következménye. Rémesen félek, elmondhatatlanul. Végül csak megmozdul a kezem és pár elég gyenge kopogást sikerül összehoznom. Nem viszem túlzásba, most csak ennyi telik tőlem, azt hiszem már ez is több, mint a semmi, mert az is megfordult a fejemben, hogy forduljak meg és próbáljam meg később.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Szer. 2 Júl. - 22:05

Dorothy & Scarlett

Nem tudom, hogy mit mondhatnék még, tényleg nem tudom. Próbálom neki megmagyarázni, próbálom megértetni vele, hogy miért történt ez az egész, hogy nem az én hibám, hogy nekem sem volt könnyű, hogy féltem és rémes volt az a kilenc év és hogy most itt vagyok, de ő... Mintha nem is hallana mindent, amit mondok, csak azt, amit akar, csak ami ott van a fejében, de az én hangom valahogy elveszik félúton közte és köztem, mert túl nagy a távolság. Hogy tudnám lecsökkenteni? Hogyan mászhatnám meg azokat a magas falakat, amiket felhúzott maga köré? Hogy segíthetnék, hogy ne legyen ennyire nagyon csalódott? Szeretnék, nagyon! Csak vele töltenék egy kis időt, ha hagyná. Bármit megteszek, hogy jobb legyen, tényleg akármit! De mintha semmit sem akarna engedni nekem, mintha semmit sem akarna változtatni... megérteni, hiába igyekszem olyan nagyon. Lebiggyed a szám és már képtelen vagyok visszatartani a könnyeket, hiszen minden szava bántó, minden egyes elhangzott mondat marja a lelkemet. Tudom én, hogy hibáztam, hogy meg kellett volna keresnem, de csak pár nap telt el! Csak... csak pár nap, amíg elmentünk, csak pár nap, amíg rám talált a szerelem és a boldogság és ezért hibáztat olyan nagyon. De hát bocsánatot kértem, mit tehetnék még ezen kívül? Ha lenne bármi, amivel javíthatnék ezen az egészen én isten bizony azonnal megtenném, de... láthatóan nincs.
Nem is néz rám, csak az ágyat, csak bármit, ami nem én vagyok, pedig én keresem a tekintetét, mintha azzal szuggerálhatnám, hogy jobb legyen, hogy figyeljen rám, hogy elhiggye, hogy nem akartam ártani neki, hogy nem volt szándékos, csak... nem tudtam, hogy mit tegyek. Vagyis tudtam, de egy picit önző voltam, csak egy egész kicsit, és ezt ő most valahogy nem tudja, nem akarja megérteni, hiába próbálom neki elmagyarázni minden erőmmel. Az újabb szavakra összeszorul a torkom. Meg kéne nyugodnom, de egyre kevésbé megy. Nem igazán segít nekem, nem igazán engedi, hogy én segítsek. Mit mondhatnék erre mégis? Mit kéne tennem? Félek, hogy ha most felpattannék, hogy megöleljem, hogy a karjaimba zárjam, akkor ellökne, nem érezné jól magát tőle, nem érezné magát jobban kicsit sem, sőt talán még zavarná is. Normális, hogy attól félek a testvéremet zavarná egy ölelés?
- Sajnálom Dorothy... úgy sajnálom, mindent! - bököm ki aztán, bár ezt inkább már majdhogynem zokogás közben miután felpattantam az ágyról. Rá pillantok még, de rémesen érzem magam, és nem hiszem, hogy ez most segítene, hogy tehetnék bármit ebben a helyzetben. Talán kell neki egy kis idő, hogy átgondolja, talán kell neki pár nap, hogy... hogy majd ő nyisson felém, ha akar egyáltalán. Úgy szeretném, hogy akarjon! Utolsó pillantást vetem még rá, aztán szó szerint futólépésben tűnök el a szobájából. Nem akar látni, ez nyilvánvaló, ha akart volna már tett volna valamit... bármit, de erre nem került sor, én pedig nem akarom erőltetni ezt, így nem, mert nem bírom. Muszáj... muszáj friss levegőt szívnom, különben szétrobbanok!

//Köszönöm a játékot! :alllove:

//

Tárgy: Re: Dorothy szobája Szer. 2 Júl. - 16:51

Nem mert? Ezt valahogy nehezen tudom megérteni. Biztosan azért, mert én soha nem mentem korábban sehova, valójában inkább ahhoz kellett bátorság, hogy ide eljöjjek, amikor hívtak, hazamenni nem lenne kihívás. A fogamat kéne mondjuk húzni hozzá, hogy akarjak ott lenni, de ha valahol, hát odahaza nem vár semmiféle veszély, csak a halálos unalom. A bácsikámmal már mesterfokon ignoráljuk egymást. Ha visszamennék, talán csak morogna valamit, hogy nincs kaja a hűtőben, ami egyenlő azzal, hogy gondoskodjak magamról, és minden máris visszazökkenne a régi kerékvágásba. Scarlettre is ez várt volna. Meg én. Egy ideig legalábbis vártam…mire jött volna…nem, jelen helyzetben nem tudom elképzelni, hogy az milyen lett volna, mennyivel lenne jobb, mint ez. Talán csak annyival, hogy akkor hozzám jött volna. Igazán hozzám. Ezen a helyen nem miattam van. Egyáltalán nem…persze abban, amit mond, nem kevés logika van. Nem emlékszem ugyan, hogy keresték volna rajtunk Scarlettet akkortájt, amikor megszökött, de talán csak ez is olyasmi volt, amit a bácsikánk nem kötött az orromra, olyankor történt, amikor nem voltam otthon. Ki tudja? Lehetséges. Mégsem látnám be szavakkal is, hogy voltaképpen ebből a szemszögből érthető a félelme. A sértett felet játszani annyival könnyebb…főleg, hogy idejét nem tudom, mikor kért tőlem bocsánatot bárki is, és hogyan kellene azt mondanom, vagy sokkal inkább hazudnom, hogy semmi baj. Van baj. Talán nem Scarlett tehet róla, de van, mindig is volt. Tudnám még folytatni a vádaskodást, akár végtelenségig is. Vagdalózhatnék azzal, hogy ha nem jött, legalább írhatott volna. Felhívhatott volna. Ha a számunkat nem is, a címünket tudta. Ha nem volt benne biztos, és hogy is lehetett volna, hogy én is ide találhatok, valahogy úgy érzem keresnie kellett volna. Szólnia. Legalább neki. Mástól már nem várnék vakon ilyesmit, valahogy mégis rá kell ébrednem, hogy akaratlanul is álomképeket dajkáltam az én egyetlen, szerető nővéremről.
Elfordítom róla a pillantásomat, most éppen a saját takaróm mintáját találom rettentően érdekesnek. Milyen hülye egy helyzet…valahogy minden fájdalom és csalódottság között ez zakatol a fejemben újra meg újra. Elfojtom a makacsul feltörni kívánkozó könnyeimet. Én nem fogok sírni. Fixírozom még egy ideig voltaképpen a semmit, nagy, lassú levegőket veszek - Akkor mostantól teadélutánokat fogunk tartani és elcsevegünk arról, melyikünknek volt szarabb? – a korábbiakhoz képest színtelenül kérdezem, tudom, hogy nem rá kellene dühösnek lenne, de az vagyok. Nehezen állítom le magam az azonnali támadásról, de tudom, hogy így helyes. Könnyedén el tudnám marni magam mellől őt is, nehéz bevallani, de ez most tényleg más. Ő más. Mégis csak a testvérem. Fogalmam sincs már, ez mit jelent, fogalmam sincs, hogyan fogjuk ezt rendbe hozni, de attól még az…ennek jelentenie kell valamit, ugye?

Tárgy: Re: Dorothy szobája Hétf. 23 Jún. - 9:43

Dorothy & Scarlett

Tényleg nem tudom, hogy milyen volt neki, milyen volt a bácsikánkkal, csak tippelni tudnék, hogy nem jó, hiszen akkor nem lenne velem ilyen távolságtartó, akkor nem lenne mérges, mert az, ez nem kérdés. És nem kezdhetem azzal, hogy megpróbálom neki elmagyarázni, hogy nekem is épp olyan rossz volt, vagy talán még rosszabb is, mert nem mentegetőznöm kell, hanem bocsánatot kérni akár ezerszer is, talán valamikor célba ér majd. Szeretném, hogy ne haragudjon rám, hogy egyelőre sajnos látom, hogy erre semmi esély, és igaza van, vele kellett volna foglalkoznom, őt kellett volna megkeresnem először, de féltem. Féltem attól, mi lesz, ha utál, féltem attól is, mi lesz, ha újra visszakerülök oda, mert nem akartam. Ha végre megtapasztalod a szabadságot, akkor nem akarsz újra rácsok mögé kerülni és lehetőség szerint bármit megtennél érte, hogy ne kelljen.
- Én... én nem mertem. Sajnálom, tényleg sajnálom, de féltem. - normál esetben még csak nem is biztos, hogy emlékeztem volna, hogy hol laktak akkor, hiszen majdnem tíz év telt el, de meg tudtam volna találni a képességemnek hála, de attól még ugyanúgy féltem. - Megtaláltak volna ott Dorothy, vagy a nagybátyánk egyszerűen szól nekik és visszavisznek megint. Nem akarok visszamenni. - talán túlságosan mérges, de ha egy kicsit is figyel rám, akkor érezheti a hangomból, hogy nagyon nem volt ott jó nekem. Ezt a helyet meg se közelítette, itt csak egy diák vagyok, oda mész, ahova szeretnél, akkor amikor szeretnél, de ott nem így volt. Csak azt tehettem, amit ők akarnak, nem mehettem ki, nem élhettem úgy, mint egy normális tinédzser és most rossznak érzem magam azért, mert miután lehetőségem adódott rá én ezt választottam és nem a kockázatát annak, hogy újra megtalálnak. Tényleg nagyon sajnálom, de nem mondhatom azt, hogy másképp cselekednék. Nem tudhattam még azt sem, hogy mutáns, ezért nem szóltam az alapítóknak sem, hogy van egy húgom. Honnan tudhattam volna, hogy ő is ide járhat? A szavai viszont elmondhatatlanul fájnak. Tudom, őt kellett volna megkeresnem először, de...
- Próbálj megérteni... kérlek. Ez nem... nem olyan egyszerű, nem mehettem egyből haza, nem tehettem. - összeszorítom a számat, mert már nem bírom túlságosan. Ahogy néz rám, amiket mond, képtelen vagyok sokáig nézni őt és közben nem elbőgni magam. Tudtam, hogy hibáztatni fog és valahol jogos is, de rémes érzés, hogy még csak kicsit sem próbál belegondolni abba, hogy milyen volt nekem. Neki se lehetett könnyű, de legalább nem volt bezárva, legalább ha akart, akkor kimozdulhatott volna. - Én még csak moziban sem voltam soha tudod? Sehol... nem csináltam semmit, amit a korombeliek. Szerettem volna egy kicsit... élni is, olyan rémes ez? Csak pár nap volt... pár nap! - nem megy, nem tudok a végtelenségig gátat szabni a könnyeknek, legördül pár csepp, de azonnal le is törlöm. A húgom, örülnie kéne nekem, én örülök neki, de mégis hibáztat, és... mintha én lennék az oka mindennek, ami történt vele. Nem én vagyok, nem én tehetek róla! Egy hibám van, hogy nem kerestem őt azonnal, de egy hiba még nem ok arra, hogy kicsit se örüljön, hogy itt vagyok.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Vas. 22 Jún. - 19:11

Görcsben áll a gyomrom. Úgy érzem, nem így kéne viselkednem, hogy örülnöm kéne, hogy meg kellene nyugodnom, amiért én sem vagyok teljesen egyedül, mint a kisujjam, hanem él és lélegzik, és egyben van egy értelmes, normális rokonom is, aki nem a bácsikám, de valahogy olyan nehéz most örülni. Annyira nem értem én ezt az egészet. Az ember bármit meg tud szokni, valahogy elkönyveli magában a rossz dolgokat, valahogy alkalmazkodik az élet bukkanóihoz, de amikor így felkeveri valaki a múltat…az sokszor még úgy is fájdalmas, hogy talán hordoz magában ez a váratlan fordulat valami jót is. Talán együtt képesek leszünk lezárni a régi hibákat és fájdalmakat, ebben az első, szent percben azonban úgy érzem, ilyesmi még nagyon-nagyon messze van tőlünk. Még elképzelni sem tudom.
És nem tudom, mit mondhatnék. Nyilvánvalóan fogalma sincs, hogy milyen volt az élet a bácsikánkkal, ugyanakkor nekem sincs fogalmam arról, hogy voltaképpen milyen is volt ez a hely, ahova elvitték, és milyen volt ott neki. Nem tudom, hogy milyennek kéne elképzelnem, de akaratlanul is ehhez a helyhez hasonlítom, elvégre itt is a különlegességünk miatt vagyunk itt, és annyira nem rossz ez a hely, sőt, ami azt illeti a kaja ezerszer jobb is, mint „otthon”. Semmit sem tudok, de legfőképp bízni nem tudok Scarlettben, hiába a saját nővérem. Egyszerűen nem ismerem. Fogalmam sincs kicsoda, kivé lett, miért lett olyan, amilyen, és ő sem fog két perc alatt megfejteni engem. Nem mintha azt feltételezném, hogy hazudik, de a szavak csak szavak maradnak. Én magam sosem voltam a szavak embere, inkább bízom mások tettében, mint szavaiban, de perpillanat nem tudom mi lenne más lehetőség, mint beszélni…
- És teszem azt eszedbe sem jutott, nézzük csak, nem is tudom, hazajönni, miután megszöktél? – kétségtelenül van némi vádaskodó irónia a kérdésben, de erre valóban nem tudom elképzelni a választ - Nem mintha hibáztatnálak, Harry bácsival az élet igazi móka és kacagás volt – folytatom végül élesen, ha egyszer egy seb felszakad, akkor hiába, újra vérezni kezd…tudom, hogy nem ő tehet róla, hogy mennyire nem volt alkalmas a bácsikánk arra, hogy gyereket tartson, még egy páfrányt sem tudna életben tartani, és az sem az ő hibája, hogy a szüleink is meghaltak, ugyanakkor ha nagyon akart volna, úgy érzem hazajöhetett volna. Ha akart volna. Volna, volna, volna.
- Biztos izgalmasabb mások anyja után kajtatni, mint felülni egy buszra és elmenni valahova, amit ismersz. Persze, értem én – összefonom magam előtt a karjaimat, akaratlanul is jelezve, hogy nem fogom a következő percekben sem csöpögős teadélutánra invitálni, pedig már nekem is erősen szúrnak a szemeim a makacsul elfojtott könnyektől, és legszívesebben kirontanék innen, hogy fussak pár kört, fussak, amíg össze nem akarok esni, és akkor talán elpárologna belőlem ez a mérhetetlen düh, ami céltalanságában akaratlanul is Scarlettet marcangolja, holott a világot, a körülményeinket, és az átkozott életet magát kellene…

Tárgy: Re: Dorothy szobája Hétf. 16 Jún. - 21:14

Dorothy & Scarlett

Én igazán igyekszem, de legalább már tudom, hogy okkal féltem ettől az egésztől. Úgy érzem egyértelműen engem hibáztat, hogy úgy gondolja én tehetek róla, hogy nem voltam vele. Pedig én akartam, tényleg nagyon akartam, csak egyszerűen nem volt rá lehetőség. Akármennyi is próbálkoztam a legtöbb ötletem befuccsolt, évek kellettek hozzá, hogy a beletörődés után újra próbálkozzam, hogy megint rá vegyem magam, hogy megpróbáljak kijutni. Csak abban reménykedtem, hogy neki azért jobb, hogy nem utál annyira, amennyire félek, hogy igen. És most itt vagyok és szinte biztosra érzem, hogy ki nem állhat, vagy ezt már csak bemagyarázom magamnak, miután eleve napok óta ezen rágódtam? Nem tudom, próbálom fürkészni az arcát, de abból valahogy semmi jót nem sikerül leszűrni, akármennyire próbálom. Mennyivel könnyebb lenne, ha mondana végre valamit, valami olyat, amitől jobban érzem magam. Nem akarok én önző lenni, hogy csak nekem legyen jó, de... jó egy kicsit talán mégis így vagyok vele. Azért igenis rosszul esik, hogy ennyire hideg velem, pedig én legszívesebben megölelném, a nyakába vetném magam, csak épp félek, hogy esze ágában sem lenne viszonozni.
Szinte már fájdalmasan ér az az egy-egy szó is, amit kiejt a száján. Már-már azt kívánom bár csak inkább ne mondana semmit, akkor kevésbé érezném rosszul magam, de sajnos ez lehetetlen. Abban sem vagyok biztos, hogy elhiszi, amit mondok, hogy nem volt választásom, hogy vittek és kész, hogy a nagybátyánk ha jól sejtem szemrebbenés nélkül adott oda, bár valahol a lelkem mélyén mindig élt bennem valami naiv remény, hogy csak nem volt választása, hogy azért tette, hogy megvédje a húgomat. Tudom, hogy butaság, de így könnyebb volt nekem. Most viszont itt vagyok és válaszokat vár tőlem, én pedig nem tudom mit mondhatnék. A legrosszabb az az egészben, hogy fel sem merült bennem, hogy őt idehozzák, hiszen nem tudtam, hogy ő is olyan, mint én. Csak azért volt bűntudatom, mert nem kerestem meg azonnal, hogy kijutottam. Ezért ér a kérdése is kissé váratlanul, pedig egyértelmű volt, hogy ez is fel fog merülni.
- Én... megszöktem, pár hete sikerült. Előtte is próbáltam, de nem ment és aztán próbáltam megoldani, de egyedül fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, aztán végül... rám találtak és ide kerültem. - nem, azt hiszem nem ez lesz, amit hallani akar, de nem vagyok az a típus, aki hazudna a húgának, nem is tudok igazán hazudni. Lesütöm a tekintetem, és kell pár pillanat mire rászánom magam, hogy újra felnézzek rá. - Sajnálom, én... meg akartalak keresni, csak féltem, hogy látni se akarsz, hogy utálsz és úgy érzed cserben hagytalak, aztán itt volt Liam és segítettem megkeresni az édesanyját és onnantól végképp minden összezavarodott, de... - elhallgatok, mert megint sikerült átváltani hadaró üzemmódba és amúgy is csak részinfókat adagolok, amin nehéz lehet kiigazodni. - Úgy volt, hogy csak pár nap és megkereslek, de mire visszajöttünk már mondták, hogy itt vagy és... sajnálom. - nem akarok bőgni, de őszintén szólva nagyon közel vagyok hozzá. Olyan nagyon kevés inger ért akkor, mikor bent voltam, és most az utóbb időben hirtelen annyira sok lett az érzés bennem, hogy azt se tudom, hogyan lehetne ezt egyáltalán kibírni, vagy kontrollálni.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Vas. 15 Jún. - 19:08

Semmilyen gyereknek, soha nem kívánnám, hogy egyedül nőjön fel. Persze, tudom, ismertem sokakat, akiknek ott voltak a szüleik, vagy a nagyszüleik, volt esetleg testvérük és valahogy mégis egyedül voltak, sokszor nem ezen múlik…én viszont minden értelemben egyedül voltam. Mindenki, aki gyerekkoromban számított, akik vigyáztak rám, akik mellettem voltak, azok elmentek. Manapság már csak fanyar mosollyal gondolok vissza arra, mennyire vártam, hogy haza jöjjenek. Az ablaktáblák közé rejtettem a leveleket, mint a Mikulásnak, hátha reggelre eltűnnek, választ hagynak hátra, vagy legalább csak tudják a hevenyészett, kisiskolás firkálmányokból, hogy még mindig itt vagyok, még mindig várok rájuk. Még a bácsikám lehetetlen tagadása ellenére is, aki nagyon is világosan és tisztán, rengetegszer közölte velem, hogy ilyesmiben ne is reménykedjek. Azért én csak reménykedtem egy ideig, aztán dühös, csalódott konoksággal vettem tudomásul, hogy talán igaza van. Nem jönnek. Egy idő után már könnyebb elfogadni a csalódást, és sokkal nehezebb tovább reménykedni, amikor az ember még egy aprócska jelt sem kap, ami bizakodását indokolttá tehetné. Elmentek, és többet nem jönnek vissza. Elfogadtam. Mégis űrt hagytak maguk mögött, mégis fájt, fájt, hogy nekem nincs meg az, ami sokaknak másoknak, a normális család, a vacsorára terített asztal, egy tetves fenyőfa karácsonyra, legalább annyi…volt, hogy haragudtam rájuk, volt, hogy igyekeztem elfelejteni, volt, hogy úgy csináltam, mintha soha nem is léteztek volna. Mert úgy könnyebb.
Gondosan felépítettem a falakat, amik végleg lezárták azt az időt, erre most itt ül Scarlett, a fal tetején, próbálván eldönteni, hogy átjöhet-e, hogy átengedem-e. Talán nem is kéne hezitálnom, egyszerűen csak örömmel kéne fogadnom, tehetnénk úgy, mintha mi sem történt volna, de…olyan sok idő telt el. Annyira sok…! Elsőre szinte meg sem ismertem. A lány, aki itt ül előttem már nem tíz éves, és nem is tűnik annyival idősebbnek sem, mint amilyennek régen láttam. A nagy testvérem volt, aki mint az idősebb okosabb és tapasztaltabb, és fel mer mászni a felső szekrényhez, hogy ragtapaszt keressen nekem. De már nincs szükségem arra, hogy nagyobb és bátrabb legyen nálam. Nem kell ragtapaszt hoznia, mert már nem töröm össze magam. Megtanultam járni meg fára mászni is, egyedül.
- Igen, én is – kicsit gorombára sikerül a megjegyzés, nem tehetek róla, olyan nehéz kibújni ebből a vastag bőrből, amit növesztettem, hogy senki ne jöhessen nekem és bánthasson csak úgy, és egyébként is ijesztő felismeréssel kell konstatálnom, hogy…ő is csak olyan, mint mások. Nem bízok bennük. Csak úgy, csak mert a nővérem, csak mert a vérem…mégis mit jelent ez egyáltalán, amikor annyi közünk sem volt egymáshoz éveken át, hogy mondjuk karácsonyi lapokat küldözgessünk egymásnak? A nővérem, ám fogalmam sincs, hogy kicsoda. Semmit sem tudok róla, amit tudtam, az is már mind olyan réginek és bizonyára butaságnak tűnik…mindenki változik. Én már csak tudom.
Bizonytalanul bólintok, emlékszem azokra a fickókra. Ha másért nem azért, mert utána romlott el minden. Utána haltak meg a szüleink, és utána vitték el Scarlettet. Én ne emlékeznék? Akkor volt a legrosszabb. Nem tudom, mit mondhatnék. Hogy talán neki is rossz volt? Ebben nem kételkedem, talán csak egy kicsit…mégsem tudok ezzel mit kezdeni. Oké, elvitték. Talán nem tehet róla. Talán nem volt választása. Most azonban valahogy mégis ide került. Nem hiszem, hogy így van, hiszen akkor nem csak most jött volna, egy kis részem mégis reménykedik, hogy miatta vagyok itt én is. Talán szólt rólam…talán kérte őket. A buta reménykedés azonban csak idegessé tesz. Ez nem én vagyok, én nem reménykedem, nekem nincs szükségem rá…! Legalábbis szeretném elhinni, hogy így van - És hogy kerültél…ide?

Tárgy: Re: Dorothy szobája Szomb. 7 Jún. - 20:19

Dorothy & Scarlett

Nem tudom, hogyan kezdjem, nem tudom, hogy mit tegyek, hogy mit mondjak, hogy... egyáltalán lehet-e ebből az egészből valami jó. Van rá esély, hogy megérti majd? Ha jól sejtem millió dolog lehet most a fejében, kérdések, vádak, aggodalom, meglepettség... és még sorolhatnám. Megértem, én is így voltam vele, amikor megtudtam, hogy itt van, csak épp bennem önvád is van, no meg bűntudat, pedig nem én tehetek erről, nem én hagytam el, elvittek. Nem én akartam távol maradni, csak nem volt lehetőségem eljönni, vele lenni, mégis attól félek még mindig, hogy hibáztat e miatt, hogy utálni fog, mert nem voltam vele, mert egyedül kellett megbirkóznia a fájdalommal, mert egyedül kellett élnie eddig és én nem lehettem ott vele. Nem ölelhettem át, amikor sírt éjjel a szüleink halála után, csak pár éjszakán még az elején és nem fonhattam be többet a haját, pedig mindig szerettem fésülgetni. Olyan kis nyugodt volt, hogy szinte mint egy igazi játékbabát, úgy kezelhettem. Persze tudtam én, hogy a testvérem és hogy rá jobban kell vigyázni, mint egy babára, de akkor se nyafogott sose, hogy mást akar csinálni. Úgy érzem... jó testvérek voltunk, most pedig úgy néz rám, mint egy idegenre és nekem sincs halvány sejtésem róla, hogy ki is lehet most Dorothy, hogy milyen ember lett belőle.
Úgy várok legalább egy bátorító mosolyt, bármit, de csak szó nélkül hellyel kínál, én pedig bizonytalanul ülök le az első székre, amire rásiklik a tekintetem. Ő viszont járkál, csak egy pillanatra találkozik a hátsója az ággyal, de fel is áll, mintha szögeket rejtettek volna a paplanba. tudom én, hogy nem jó a kérdésem, akkor már végképp nyilvánvaló, amikor hallom, hogy remeg a hangja. Rémesen nehéz visszafojtani a könnyeket. Be kell harapnom a szám, hogy a fájdalom elnyomja a késztetést, amit a tokomat szorongató gombóc próbál kihozni belőlem. Nem akarom már az az elejét sírással kezdeni, neki lehet hogy sokkal inkább van oka kiborulni. Rémes hallani a szavait, rémes látni, hogy mennyire dühös és a legrosszabb, hogy úgy érzem még igaza is van, hogy az egész teljesen jogos és nincs okom rá, hogy azt mondjam nincs igaza. Ha más nem, hát vezesse le rajtam a dühét, ha nem tudta még senki, én majd... majd elviselem.
- Sajnálom. - bököm ki végül, mintha ez az egyetlen szó bármit is számítana. Aztán kibukik belőle a kérdés és még az is kicsit nehéz, hogy rajta tartsam a pillantásomat. Biztosan évekig hibáztatott, hogy nem jelentkeztem, talán egy ideig aggódott, máskor pedig rémes elméleteket gyártott, hogy én direkt nem keresem meg, hogy jó életem van valahol a világban és hogy minden remek körülöttem, amíg ő ott senyved és sejtelmem sincs, hogy miken mehetett keresztül.
- Egy... támaszpont szerűségen azt hiszem. Emlékszel... emlékszel arra a két fickóra, akik egyszer eljöttek hozzánk és el akartak vinni valamilyen elit iskolába és anyáék nem engedték? - nagyon kicsi volt, csak nyolc éves, egyáltalán nem biztos, hogy akár csak halványan is rémlik neki ez az egész, és az sem biztos, hogy jó ötlet ezt elmondani. Mi van, ha engem fog hibáztatnia végén azért is, hogy a szüleink meghaltak? - Azt hiszem a nagybátyánk odaadott nekik, miután a szüleink... - elharapom a mondatot. Butaság, de még a mai napig is nehéz ezt kimondanom. - Azt akarták, hogy találjak fel dolgokat, mert... ezt tudom, mint kiderült. - zárom le végül az elejét. Azt hiszem ebből értheti, hogy nem azért nem mentem vissza, mert nem akartam, hanem mert nem volt rá lehetőségem. Akartam, tényleg nagyon akartam, de nem ment.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Szomb. 7 Jún. - 11:03

Elállok az ajtóból, amit egyébként elég lelkesen szoktam őrizni, és egyáltalán nem engedek be csak úgy, bárkit, mert miért is tenném? Ez az egyetlen hely, ahol jobbára el tud rejtőzni az ember, és ha a fejére húzza a takarót, akkor még a szobatársa sem zavarhatja annyira. Persze kérdés, mit jelent itt egyáltalán a magánszféra, amikor egyesek lazán átsétálnak a falakon, meg több fal között is meghallják, mit mondanak két szobával arrébb. Igazság szerint ezt még mindig kimondottan frusztrálónak találom. De jelen esetben, nem óhajtom a folyosón megtárgyalni, hogy esetleg tényleg a saját véremmel állok szemben, hogy csak úgy, bárki elsétálhat itt és kedvére hallgatózhat. Akkor már inkább csukjuk be az ajtót, és tűnjünk el a kíváncsiskodó szemek előtt, illetve reméljük, hogy ma épp senkinek sincs kedve hallgatózni. Nincsenek mondjuk nagy reményeim, mindegy milyen különleges iskola ez, biztos vagyok benne, hogy pletykák ugyanúgy terjednek…
Becsukom hát mögötte az ajtót, teszek valami suta mozdulatot, hogy nyugodtan üljön le, már ahova tud, én a magam részéről az ágyam szélére telepszek, aztán végül mégis felállok. Valahogy most végképp nem tudok megülni a fenekemen, hirtelen idegessé lesz minden egyes porcikám, hogy muszáj mozognom, fel-alá tipródnom, vagy félő, hogy megőrülök egy szempillantás alatt. Annyi kérdésem lenne. Kezdve azzal, hogy hol volt, mit csinált, miért nem írt, miért nem telefonált soha, csak nem felejti el az ember két perc alatt a levelezési címet, ahol a húga lakik…hogy került ide, mióta van itt, miért csak most jött, ha tudott rólam…? Bele fog ebbe fájdulni a fejem, a torkomban méretes gombócot érzek, ami nem tudom eldönteni, hogy a beszédben akar megakadályozni, vagy egyszerűen csak sírni fogok. Azért sem fogom sírni, idejét nem tudom, mikor sírtam utoljára.
Minél tovább nézem, annál nehezebb ragaszkodnom a buta, makacs kis képzetemhez, hogy ez csak valami átvágás. Nem az. Ez itt Scarlett, aki régen befonta a hajamat, és akinek sírva aludtam el az ágyában, miután anyuék meghaltak. És Scarlett, akiről olyan régóta nem hallottam semmit, hogy jó okom volt azt feltételezni, hogy ha nem is halt meg esetleg, akkor sem látom életemben már soha többet. A bizonytalanság a legrosszabb, azzal sosem tudtam mit kezdeni, hát inkább elfogadtam a tényt, hogy semmi esélyem a viszontlátásra. Erre most itt van, de már rég nincs semmi mondanivalóm…felnőttem, túléltem nélküle is. Bárki nélkül is. A kérdéseire megrándul az arcom. Most erre mégis mit mondjak? Köszönöm, remekül vagyok, befogtak a mutánsképzőbe, mint őt is? Nem nyilvánvaló? - Mi történt velem…? – ismétlem meg a kérdését remegő hanggal, és számomra is megmagyarázhatatlanul, de hirtelen dühösnek érzem magam - Mégis mi történt volna velem? Boldogan éltem éldegéltem, pontosan ott, ahol legutoljára láttál. Ja, nem, annyira igazából nem volt felemelő, de hát ez van, nem igaz? – végül mégis leülök, beleszédülök a saját tipródásomba, az ujjaimat szorosan összekulcsolom, mert bosszant, ahogy remegnek. Igen, dühös vagyok. Talán nem igazán Scarlettre, egyszerűen csak mindenre. Mindenre és mindenkire, amiért ilyen elcseszett élet jutott nekem.
- Hol voltál…? – szegezem rá a pillantásomat, hirtelen bukik ki belőlem a kérdés anélkül, hogy végiggondoltam volna egyáltalán, ezt akarom-e kérdezni. De igen, ezt akarom. Tudni akarom hol volt, mit csinált, hallani akarom, hogy nem csak jó kedvében döntött úgy, hogy soha többé nem kell nekünk kettőnknek találkozni.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Szer. 4 Jún. - 10:25

Dorothy & Scarlett

Mégis hogyan kellene közölnöd az előtted álló húgoddal, hogy a húgod, akit nem láttál lassan tíz éve? Akitől elvittek és próbáltál ellenállni, de nem tehettél semmit, és hogy végre sikerült megszöknöd, de mindezek után nem az volt az első dolgod, hogy őt megkeresd, hanem egy vadidegen srácnak az édesanyja után mentél inkább Atlantába, mert féltél, hogy utálni fog, vagy nem is akar látni, ha esetleg betoppansz nála? Hogy mondhatnád el, hogy még azok után is napokat vártál, hogy visszajöttél az iskolába, pedig akkor már tudtad, hogy itt van és tisztában voltál vele, hogy az lenne a legfontosabb, hogy vele foglalkozz, hogy megkeresd, mert csak ti maradtatok egymásnak a világon, mint család. Oké, ott van a bácsikánk, de vele nem tudom mi van és az alatt a rövid idő alatt sem kedveltem meg, amíg ott laktam nála, aztán persze se perc alatt lepasszolt gondolom egy elég szép summáért cserébe, bár néha reméltem, hogy talán csak nem volt más választása, de nagy az esély rá, hogy ez csak az én naiv feltételezésem lenne értelmetlenül. Most pedig itt állok, ő nem ismer fel, én pedig csak motyogok, pedig ki kéne nyögnöm valami értelmeset is. Nem sikerül, csak a hadarás, amire ő szinte falfehérre vált és látom, ahogy szorítja az ajtót, és tökéletesen meg tudom érteni a reakcióját. Az is megfordul a fejemben, hogy faképnél hagy egyszerűen csak és lelép, mert nem tud mit kezdeni a helyzettel. Igazán megérteném a dolgot, simán.
- Igen, ha lehet, bemennék. - bólintok, aztán bizonytalanul lépem át a küszöböt. Mit mondjak? Mit kérdezzek? Nevetséges lenne az, hogy "Hogy vagy?", és az is, hogy "Mi történt veled?" Annyira sok idő telt el azóta, hogy nem láttam. Felnőtt, más lett, biztos vagyok benne és velem is rengeteg minden történt. Ilyenkor hogy lehet belekezdeni az egészbe? Főleg, hogy nem valami könnyes egymás nyakába borulást történt, pedig... titkon évekig reméltem, hogy ha egyszer újra találkozom vele, akkor majd valami ilyesmi történik. De nem, semmi, csak mint két idegen, amitől összeszorul a szívem. - Nem tudom... nem tudom mit mondjak. Hogy vagy? Mi történt veled? - és még mindig bizonytalanul ácsorgok, és a hangom is kissé magasabb, mint kéne, mert kb. úgy érzem magam, mint aki mindjárt elbőgi magát. Be kell harapnom a szám, hogy ez ne történhessen meg, főleg azok után, hogy sikerült azt a két kérdést feltennem, aminek igazából értelmét sem láttam. Most leül és elmond mindent? Nem tudom, túl komoly az arca ahhoz, hogy erre esélyt lássak.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Kedd 3 Jún. - 18:55

Bámulok rá, mint borjú az új kapura, már akkor is, amikor a jelek szerint némileg nehezére esik kinyögni bármit is. Na ennyire nem vagyok ijesztő. Vannak itt kisebbek, akik már pontosan tudják, hogy nem, marhára nem fogom visszadobni a labdájukat, ha hozzám vágják, de úgy alapvetően nem igyekeztem túlságosan azzal sem, hogy saját negatív híremet keltsem…legalábbis nem jobban, mint szükséges. Türelmetlenül vizslatom, idegesíteni kezd, hogy valamiért az az érzésem, hogy tudnom kellene kicsoda, de persze minduntalan lerázom magamról az érzést. Nem mindegy, kicsoda? Itt tanul, ahogy én is, de nem vállalok felelősséget, ha esetleg összemostam az enyéimmel a ruháit a mosodában, vagy valami ilyesmi…
Kedvem támadna azt mondani, hogy „jó, akkor szia, szép napot neked is!”, és csak becsukni az ajtót az orra előtt, hogy visszaszerezhessem a betervezett nyugodt délutánt, de aztán csak megered a nyelve. És hát mit mondjak…erre nem számítottam. Már a mondandója felénél hevesen tiltakozik egy részem, valahogy úgy, hogy „ez nem lehet igaz, ez nem lehet igaz, ez egyszerűen nem lehet igaz…!”, másfelől gyanakszom arra is, hogy ez csak valami szar vicc, biztos van itt valahol rólam egy akta, valaki biztos jó viccnek találta kicsempészni és megnézni, ki is az új csaj, meg szívassuk már meg egy kicsit. Annyival könnyebb összeesküvés-elméleteket szőni, mint elfogadni valami ennyire…hihetetlent és váratlant. De kénytelen vagyok jobban megnézni magamnak. Kénytelen vagyok elfogadni, hogy hasonlít az orrunk és a szánk vonala, meg a hajunk színe. Kénytelen vagyok belátni, hogy ha igazán felidézném, milyen is volt kislány szemmel Scarlett, akkor nagyon is hasonlónak látnám. Rosszul vagyok. Mármint nem miatta, nem azért mert itt van, csak attól, amire emlékeztet, és…és most mit kellene mondanom? Mit kezdjek ezzel a helyzettel, mit kezdjek vele?
Lassan tíz éve lett volna, hogy nem láttam. Emlékszem régen még mit meg nem adtam volna azért, hogy újra velem legyen, annyi mindent akartam megosztani vele, de mára már…ebből semmi sem maradt. Elfelejtettem, milyen az, ha az embernek testvére van, mert így volt könnyebb. Inkább elfelejtem, semhogy örökké vágyakozzak valaki után, akit talán soha többet nem látok, erre egyik pillanatról a másikra, mint derült égből a villámcsapás itt van. Én pedig ritka pillanataim egyikét élem, amikor is egy szó sem akar a torkomra jönni, csak azt érzem, hogy bizonyosan teljesen lesápadtam, és olyan görcsösen szorongatom az ajtó lapját, hogy ha erősebb lennék, talán ki is törnék belőle egy darabot.
- Te…meg én…és… - oké, remek, valaki más biztos jól mulatna azon, hogy a hebegésünk szinte igazolja a rokoni kapcsolatot, amiről legalább egy értelmes dolog eszembe jut, amit megkérdezhetek - Öhm…bejössz?

Tárgy: Re: Dorothy szobája Vas. 1 Jún. - 21:32

Dorothy & Scarlett

Várok, túl sokat várok, egyre nagyobb az esély, hogy egyszerűen csak hátat fordítok az ajtónak és lelépek. Túlságosan félek attól, mi lesz, amikor ajtót nyit nekem és valahogy sokkal könnyebbnek tűnne az, hogy megpróbáljak minél gyorsabban lelépni, mint hogy mégis szembe nézzek vele. Talán nincs itt. A tudatom még azt is kizárja, hogy motoszkálást hallani bentről, mintha így tényleg elhitethetném magammal, hogy nincs itt senki az ég világon, tehát nyugodtan távozhatok és majd vissza jövök pár óra, nap... hét múlva. Amikor újra képes leszek rászánni magam. A legnagyobb baj az igazából, hogy ha most elmegyek, nem tudom, hogy valamikor újra erőt tudok-e venni magamon, akkor viszont kénytelen leszek a szobámba száműzni magam, mert ha véletlenül futok össze vele a folyosón és megismer, akkor aztán végképp biztos, hogy el fog küldeni melegebb éghajlatra, főleg ha rájön a tényre, hogy én tudtam, hogy itt van és ennek ellenére direkt kerültem a lehetőséget, hogy találkozzunk. Rémes alak vagyok, rémes!
Az ajtó pedig végül kinyílik, én pedig pár pillanatig csak állok az ajtó előtt szinte megkövült állapotban. Tényleg képtelen vagyok egy értelmes szót is kinyögni, főleg hogy úgy fest tényleg nem ismer meg. Én viszont őt igen. Talán csak azért, mert én vagyok az idősebb, és nekem több minden rémlik régről, vagy mert a szeme annyira anyáé még most is, de... neki fogalma sincs, hogy én ki vagyok, ami olyan érzés, mintha most vágtak volna pofon, minimum kétszer.
- Szia! Én... - jó, nagy levegő, mielőtt itt helyben ájulok el, mert attól félek most is látszik, hogy az arcom vörös az idegességtől és nem vagyok épp a legjobb állapotban. - Te... - oké, sikerült kinyögni három szót, amikben eddig semmi összefüggés sincs és tuti biztos, hogy minimum sült bolondnak néz, vagy kezd attól tartani, hogy itt eszek össze az ajtaja előtt, amire őszintén szólva minden esély meg is van. - Scarlett vagyok, Scarlett Willow, te pedig Dorothy vagy, ha minden igaz, ami annyit tesz, hogy a húgom, és most mindketten ide járunk és én az utóbbi jó pár napban nem volt az iskolában, aztán nem mertelek megkeresni, miután szóltak nekem, hogy itt vagy, és most mégis itt vagyok és fogalmam sincs, hogy hogy kéne ezt az egészet előadnom, de tuti, hogy... nem így. - igen, azt hiszem sikerül hoznom a szokásos két végletet. Van a nem tudom hogy és mit mondjak, aztán ez, amikor úgy árasztom el a másikat szavakkal, hogy azon is el kell gondolkodnia, mikor vettem levegőt a mondat alatt, mert egyébként szinte lehetetlen lett volna ezt egy levegővel kimondani, de nekem mégis sikerült.

Tárgy: Re: Dorothy szobája Szomb. 31 Május - 17:00

- Ó, ne már – már majdnem sikerült elaludnom. Begyűrtem a párnám alá a könyvet, amivel az egész becses délutánt tölteni akartam, megfelelő távolságban minden létező és lélegző embertől, mert arra a következtetésre jutottam, hogy néha kimondottan zsúfolt benyomást hagy bennem ez a hely. Mármint…tudom én, hogyan kerüljek el olyan embereket, akiknek nem bírom a képét, meg hogyan találjak egy nyugodt zugot, de amikor még egy doboz kólát sem tudsz anélkül felhajtani, hogy ötvenen keresztülmenjenek rajtad, valami „kinek királyabb az ereje?” párharc közepén eltaláljon egy gigantikus vízlabda, meg nekimenj valakinek, aki láthatatlan…na olyankor nem hiszem el, hogy csak én vagyok annyira antiszocális, hogy tele legyen az a bizonyos hócipő. Néha csak jobb a négy fal között, bár bárki kérdezi, simán letagadom, hogy olvasni akartam egész délután, nem mondjuk valami potenciálisan szabályelleneset és/vagy mások kárára történőt terveztem be mára. De hé, hát nem lehet mindig valami rosszban sántikálni!
Lerugdalom a lábfejemre tekeredett takarót, felülök, de még egy jó hosszú percig úgy bámulok az ajtóra, mintha legalábbis azt várnám, hogy valami megtorlás vár a túloldalán, de ha kivárom, valami csak egyszerűen az arcomba robban…vagy legalább mire ajtót nyitok, a csendháborító továbbáll, gondolván, hogy nincs itt senki. Egy dolgot nagyon jól megtanultam már a harmadik napomon: ne lepődj meg semmin, bármi megtörténhet. Még akkor is, ha nem vezettem még áramot senkibe, de hát ugye, ami késik, nem múlik…oké, oké, csak vicceltem, az ilyesmit egyáltalán nem tudom úgy kontrollálni, ahogy szeretném, úgyhogy nem nagyon szoktam arra vetemedni, hogy másokon próbáljam ki, ők milyen jó vezetők.
Nagy nehezen felállok, és a hajamba túrva, mintha ez bármit is segítene a helyzeten, ujjaimat a kilincsre fonom, és egy nagy sóhaj után, kinyitom az ajtót - Igen? – szegezem a kérdést rögtön a küszöbön várakozó lánynak. Nem rémlik, hogy lett volna hozzá különösebben közvetlenül szerencsém. Ismerősnek ugyan ismerős, de gondolom az itt semmit sem jelent. Meg kell szoknom, hogy ennyi arc vesz körül minden egyes nap, együtt eszünk, együtt járunk órákra, és akárhogy is nézzük, össze vagyunk zárva.

Tárgy: Dorothy szobája Szer. 28 Május - 18:37

Dorothy & Scarlett

Itt van, itt van az iskolában és nekem így is napokba telt mire rászántam magam, hogy meglátogassam. Hiába tudtam már, hogy melyik a szobája, inkább elkerültem, inkább maradtam én a sajátomban, hogy ne kelljen csak úgy spontán összefutnom vele. A kezdeti leszidást követően megkaptam az infot az alapítóktól, hogy itt van a húgom is az iskolában, hogy megtalálták, pedig ez az én dolgom lett volna. Nekem kellett volna őt megkeresni, de nem tettem és most úgy fest, hogy nincs más választásom, mint közölni vele, hogy már hetek óta nem vagyok bezárva és hogy én nem azzal foglalkoztam, hogy őt felkutassam, hanem inkább egy kicsit önző módon élni akartam. Szerelmes lettem és még csak azt sem mondhatom, hogy megbántam, ami történt, mert nem így van. Ha változtathatnék, akkor is ez lenne a döntésem, akkor is elmennék Liammel, mert csodás volt az a három nap, csak a vége ment fuccsba.
Nagyot nyelek, amikor elérem az ajtót. Egyszerű farmer van rajtam, egy szimpla lila póló, pöttyös mintával, de még így is húzogatom, mintha nem lenne jó, mintha jobban ki kellett volna ehhez öltöznöm. Bizonytalanul emelem fel a kezemet, hogy kopogtassak, de aztán persze pillanatokig úgy maradok. A legrosszabbtól tartok, hogy utálni fog, hogy ha kiderül ki vagyok, akkor nagyon mérges lesz rám. És mi van ha meg sem ismer? Tíz éves voltam, amikor elvittek, ő még fiatalabb, lehet hogy már alig emlékszik, én is csak alig emlékszem rá, de meg fogom ismerni, meg kell, hogy ismerjem! Mi van, ha ajtót nyit én pedig megkérdezem, hogy hol van Dorothy? Aztán kiderül, hogy ő az, én pedig elsüllyedek szégyenemben. Elmondhatatlanul izgulok és csodás lett volna, ha meg tudom ezt beszélni valakivel, de Liamet most nem terhelhettem, hiszen van egyéb baja is, nem azzal kell most foglalkoznia, hogy nekem találkoznom kell a húgommal és nem tudom, hogy mi lesz a következménye. Rémesen félek, elmondhatatlanul. Végül csak megmozdul a kezem és pár elég gyenge kopogást sikerül összehoznom. Nem viszem túlzásba, most csak ennyi telik tőlem, azt hiszem már ez is több, mint a semmi, mert az is megfordult a fejemben, hogy forduljak meg és próbáljam meg később.

Tárgy: Re: Dorothy szobája

» Mo szobája
» Serena szobája
» Jamie szobája
» Violet szobája
» Lucas kolesz szobája