Gabriel & Sarah

First topic message reminder :

Olyan hamar ideértem az iskolába hogy az csak na... Jó igazából csak számomra tűnt az út rövidnek New Yorktól idáig. Az iskolában úgy ahogy körbevezettek. Azt egyértelműen meg tudtam állapítani, hogy ez a hely valami eszméletlen!
Ami azt illeti félszemmel viszont mindig azt figyeltem hogy látom-e Gabet... De szerencsére jó ideig nem sikerült találkoznunk.

Kaptam egy kis időt hogy magam is ismerkedjek a környezettel vagy kifújhassam magam. A következő napokban úgy is bele kell szoknom az itteni életbe meg egyáltalán a dologba hogy ez az egész valóság. Ami azt illeti, hogy a történtek után másnap reggel úgy ébredtem, mintha rosszat álmodtam volna. Aztán rá kellett jönnöm, hogy valóban így volt, de attól még minden ami történt valóság is volt egyben.

Gabet valamikor akkor pillantottam meg, mikor a kertekben kószáltam. Háttal állt nekem. Úgyhogy úgy döntöttem mögé lopózok, és a hátára ugrok. Ördögi mosoly suhant át az arcomon, majd átkaroltam a nyakát és egyszerre dobbantottam.

-Minden rendben van - erősítem meg Sarah-t a hitébe...vagyis a korábbi hitében. Véletlenül azt a hangom használom közben, amikor a kicsiknek adoma  tudtára, hogy márpedig a takarodó este 8-0at jelent, és nem hajnali 3-at, ezért megköszörülöm a  torkom, és valamivel lágyabban szólok azért még hozzá:
-Ügyes lány vagy, gyorsan bele fogsz jönni. Tudom, hogy most még ijesztő, de ne aggódj, itt leszünk, és segítünk benne...
Közben a zsebembe túrok, és kihúzok belőle egy egész mogyorós milkát, amit már nyújtanék is Tati felé, hagy pusztítsa a bűnjelet, de aztán összeráncolt homlokkal sandítok kedvesemre, és visszahúzom a csokit.
-Energiavámpír? - Kérdem picit szemrehányón, de aztán megforgatom a szemeim, és mosolyogva adom oda neki a csokit. Képes voltam  másodpercig megorrolnia  lányra valamiért. Új rekord. ez van, nehéz mérgesnek lenni, miközben hallom azt a szívderítő nevetését, még ah kicsit halkabban is, mint megszoktam.
-Ó, tényleg a tüskék...kösz, hogy emlékeztetsz rá, már épp kezdett zavarni, hogy túl sokat alszom...egész éjjel, meg minden. Bár, ah jól emlékszem, utána a te arcod is kizöldült édes.
Aztán hagyom, had majszolja a csokit, és visszafordulok Sarah felé.
-Szóval, mire fogod költeni a húszasodat, ha megint látjuk Dean-t? - Kérdem egy pici kárörömmel a hangommal, de pukkadjon meg az öcsém, amiért képes volt ellenem fogadni.
-Na jó...szóval, ha rosszul vagy így gyógyítod magad...akkor a teleportáció tényleg csak végső esetre, megjegyeztem.

Apám szerint azért jó annyit utazni, mert így lehetőségünk van felfedezni a világot, megismerni rengeteg új dolgot, idegen embert, gyűjteni a tapasztalatokat. Nos apukám, nekem ki se kell mozdulnom a Xavier birtokról, az újdonságok jönnek elém.
Hagyom, hogy Gabe a padhoz támogasson, igazság szerint már épp kérni akartam, hogy ugyan, nem ülhetnék-e le. És mostmár cseppet sem zavarkodva helyezem magam kényelembe az ölében, apró, hálás mosollyal fogadva a dörzsölgetést, mitől enyhül a zsiborgás a karomban.
- Még nem kontrollál - biccentek, ahogy megemlíti, húga még csak nemrég van tudatában erejével. Nincs bennem harag, így meg aztán főképp nincs. Nem egy olyan fiatal mutánssal találkoztam már a suliban, aki nem tudja még kordában tartani az adottságát. Minden "mutáns óra" fő alapelve is az, h tanuljuk meg kontrollálni, uralni a képességünk, hogy ne bántsunk másokat. Nos, azt hiszem, Sarahnak még bőven van mit tanulnia.
- Semmi gond - fordulok immár egy halovány, még is barátságos mosollyal Sarah felé, miközben a fejem Gabe vállára ejtem. Mert jó így, kényelmes, és mert szeretem a közelségét.
- Tehát energiavámpír vagy - jegyzem meg, és remélem, nem érzi sértésnek a dolgot. Anyám sokat használta ezt a szót olyan emberekre, akik mellett hamar elfárad, akikkel ha huzamosabb időt tölt teljesen lemerül. Persze úgy hiszem, nem szó szerint gondolta, nem úgy, mint ahogy Sarah teszi. Bár ki tudja, lehet azok az emberek is mutánsok voltak, csak minimális képességgel,e setleg tudtukon kívül.
- Majd megtanulod uralni is - vetek még felé egy bíztató mosolyt, hisz egyrészt nem tehet róla, bízom benne, hogy nem szándékosan tette. Másrészt Gabriel húga, akivel szeretnék jóban lenni. Harmadrészt.. szeretem az életerőm...
- Én az első találkozáskor kaktuszt csináltam Gabrielből, csak úgy, demonstratíve - nevetem el magam az emlékem, egyben jelezve a másik két riadt félnek, kezdek jobban lenni, szerencsére csak minimális leszívásban volt érszem.
- Hmm.. a csoki jöhet. Bármikor - dörzsölöm az orrom mosolyogva Gabe állához.

Fellélegeztem kissé, hogy a lányt is hallottam beszélni, és Gabe is azt mondta minden rendben lesz. Bár igazából Tatjana hangja először nem tűnt túl meggyőzőnek. De legalább volt hangja... tehát valamennyire magánál volt. Ami egyet jelentett azzal, hogy él, ami egyértelműen pozitív jel volt.
Hagytam őket a padhoz menni. Ami azt jelentette hogy körívben kerültem meg őket tartva a távolságot. Majd mikor leültek, én leguggoltam az arcomat eltakarva pár pillanatra, majd hátra tűrtem a hajam.
- Igazán nem akartam. Bocsánat - néztem föl végül. - Három napig nem történt semmi, azt hittem minden rendben van...
Ami azt illeti valóban, szépen kontroll alatt tartottam magam az utóbbi napokban, de kezdtem fáradni. Tekintve hogy féltem bármilyen érzelmet kicsit is intenzívebben megélni, így igyekeztem mindent ellenőrzés alatt tartani, de én is tudtam hogy ez nem mehet így örökké.
Küldtem Gabe felé egy halovány mosolyt, jelezve hogy valamennyire sikerült megnyugtatnia. de a hangsúly a valamennyin volt.
- Ez én voltam - feleltem Tatjananak, úgy mint a ki a bűnét vallja be - mások erejéből tudom meggyógyítani magam, de úgy látszik anélkül is megy hogy bármi bajom lenne...

Ide oda kapkodom a tekintetem közöttük, és bár igyekszem azt a látszatot kelteni, hogy baromi nyugodt vagyok, a valóságban ennél távolabb nem is lehetnék tőle. A húgom véletlenül bántotta a kedvesem, és ki tudja, mi fog történni a következő pillanatban. Ó, nem, ennél tényleg csak akkor lehetne magasabba vérnyomásom, ha még Tati elhaló hangon a fülembe suttogná, hogy terhes. Aztán Sarah hátrálni kezd, és egyszerre nehéz nem sajnálni szegény lányt. Ehhez még hozzájön az is, ahogy Tati is ösztönösebben kapaszkodik belém szorosabban, mint ahogy akkor szokott, ha készül a teleportációra, és amikor azt mondja, hogy elvileg jól van, végre megkönnyebbülten sóhajtok egyet.
-Ő sem tudja valami régen, hogy mutáns - mondom kedvesemnek magyarázatként, aztán Sarah felé fordulok.
-Nincs semmi baj, átéltünk már rosszabbat is, te pedig...nos eleinte ez előfordul sajnos.
Közben szinte húzom magammal Tati-t az egyik padhoz, hogy leültessem. Kemény csaj, de azért...had pihenjen egy kicsit. Természetesen mellette maradok, és most őt ölelgetem, csak kissé másképpen. Neki még azt is hagyom, hogy a vállam kispárnának használja, ráadásul őt az ölembe ültetem, és nem a padra. Ha mégis teleportálni kell, így könnyebb gyorsan eltűnni.
-Ne aggódj, nem lesz semmi baja - ismétlem meg, most már mosolyogva, és dörzsölgetni kezdem Tati felkarját, mintha fázna, és így próbálnám melegen tartani. Mondjuk, van benne valami, tényleg elég hideg a bőre tapintása.
-Kis pihenés, meg egy pár tábla csoki, és rendbe jön...szerencsére maradt még a múltkori...bevásárlásból....

Nem szeretem a heveny rosszulléteket, bár igazából ki szereti? Látom, ahogy hanyatlik a karom, de igazából, mintha nem is az enyém volna, mintha nem érezném igazán. De szerencsére ez a kellemetlen illúzió megszűnik, ahogy Gabriel megfogja, kezének melege átjárja a bőröm, és bár életre nem kél a végtag, legalább tudom, hogy még megvan.
És közben megannyi dolog történik egyszerre, mind kis apróság, és mégsi mind fontos mozzanat. Sarah elenged és hátrébb lép, már-már tisztes távolságot tartva közöttünk, miközben Gabe és ő is a jóllétről firtatnak, bár hirtelen nehéz eldönteni, ki kiét? És ugyanakkor érzem, ahogy erősebben fog, mint mikor teleportálunk, pedig most nem látom igazán okát a dolognak, végül is nem volt betervezve út.
- Én? - emelem tekintetem Sarah-ra, úgy döntvén, az ő kérdése, mentegetőzése nekem szól.
- Jól... azt hiszem... - biccentek, bár kétségtelen kissé össze vagyok zavarodva. Újfent ujjaim bámulom, lassan mozgatva őket, és valójában rácsodálkozom, ahogy moccannak is. Különös. Kicsit, mintha jól bepiáltam volna és mindent testen kívülinek hinnék.
- Ez mi volt? - pislantok fel újra, immár folyamatosan szorítva ökölbe az ujjaim, majd ki, megindítva lassan a véráramlást benne, bár a hála nem sok, hisz a zsiborgás is feltámad.

Áhá... szóval erről van szó... kissé felcsillannak a szemeim, és biztos voltam benne, hogy erre még visszatérek, és nem fogom annyiban hagyni. Mégis milyen király lehet csak úgy a világ másik felében szét nézni, mert az ember kedve úgy tartja?
A helyzet nem is volt olyan szörnyű mint hittem... És már épp válaszolni akartam az elhangzott kérdésekre mikor látom hogy a lány kezd rosszul lenni... Elkerekedtek a szemeim, és egyből elengedtem a kezét. Majd hátra is léptem két nagy lépést... majd még egyet. Nagyjából ha jól emlékszem ilyen távolságból beszélgettünk a múltkor Charlesszal és akkor nem mintha figyeltem volna arra mennyire csapongnak az érzelmeim vagy sem. Így már rendben kellett lennie, és magamat is is igyekeztem összeszedni, de ami azt illeti szép kis bűntudatom kerekedett hirtelen.
- Te jó ég! Eszméletlenül sajnálom! - nos az eszméletlen talán nem a legjobb szó választás volt. Nem tudtam hogyan vagy miért... de kizárásos alapon csak én lehettem az oka...
Meredten néztem a lányt, hogy tudjam ha bármi baja van. És ha kell akár tovább hátráljak.
- Jól vagy? - Aztán Gabehez fordultam. - Mondd hogy jól van? - néztem rá kétségbe esetten.

-Jajj, nyugi - mondom nevetve, és összeborzolom Sarah haját - nem kell írásos kérvényt benyújtani, vagy ilyesmi, csak nem szeretik, ha egy új mutáns, akinek még kicsit ismeretlen a képessége...nos, elég kiszámíthatatlan, hogyan reagálnak az emberek egy teleportálásra.
Aztán közelebb hajolok hozzá, és halkan még hozzáteszem:
-De persze, nem kell tudniuk mindenről. Ha szeretnél még eljutni Japánba, kis gyakorlás után lehet róla szó.
Rákacsintok, aztán nem sokkal később már itt van az én Tatim! Először fel sem tűnt, annyira örültem neki, hogy végre látom - nem lógunk eleget a suliból...heh, egy iskolai dolgozó gondolatai....ahol az igazgató telepata...király... - de most azért feltűnik, hogy valamiért kicsit feszült. Majd később rákérdezek.
-Nem tudtam - felelem halkan, még egy puszi utána füle mellett, aztán mosolyogva figyelem ahogy bemutatkoznak egymásnak. Fura, most Sarah olyan...nem tudom. Pedig a családomban még őt gondoltam a legkönnyebb esetnek, ha bemutatom a barátnőmet, mi lesz itt, ha apu, vagy anyu találkozik vele? Na jó, ha nem erőltetjük, az őszinteséget, és áruljuk el a mutáns dolgot, akkor semmi de...
-Jól vagy? - Kérdem, amikor feltűnik, hogy valami nincs rendben, nem kevés aggodalommal a hangomban, és azonnal elkapom a lány lehanyatló kezét, mintha attól félnék, hogy elszakad a helyéről, vagy ilyesmi. Aztán kérdőn nézek Sarah-ra.
-Minden oké? - Kérdem, készen arra, hogyha baj lenne, azonnal elteleportáljam innen Tatjana-t. Nem ő lenne az első mutáns, aki elveszti a kontrollt, és véletlenül felgyújtja ezt a kertet, vagy hasonló, szóval inkább nem kockáztatok.

Amilyen görcsös, pesszimista gondolatokkal teli voltam, Gabe annyira lazán pattan fel és siet hozzám, végre tényleg mosolyt csalva arcomra. Bár valahogy feszélyez a másik lány jelenléte, valahogy... noha a szobatársaim előtt se titkoltuk soha, mégis, az érzelmi elvadulásaink többnyire négyszemközt maradtak. Így hát én se erőltetem jobban a dolgot, pont elég az apró puszi és a mozdulat, ahogy átöleli a derekam, miközben bemutat az újoncnak.
Elsőre meglepetten pislogok Sarahra, majd Gabrielre, miközben kérdőn vonom fel a szemöldököm.
- Nem mondtad, hogy ő is - jegyzem meg halkan, végül is nem biztos, hogy Sarah valóban mutáns és azért van itt. Lehet Charles hozta látogatóba. Bár ide nem szoktak csak úgy bárkit beengedni pont a lebukás veszélye miatt.
- Örülök, hogy végre találkozunk. Gabe már sokat mesélt rólad - fordulok ekkor már Sarah-hoz és nyújtom a kezem, mert végül is így illik. És mert egy röpke perc alatt, valós magyarázat nélkül tisztázódott a helyzet, legnagyobb örömömre.
- És a létezésem a javadra billenti a fogadást vagy a károdra? - kérdem mosolyogva, de a mosolyom hamar lefagy, ahogy valóban megérint. Mintha egy vedér jeges vízbe dugtam volna a kezem olyan érzet fut végig rajta, szinte lebénítva az ujjaim, miközben karom erőtlenné válik és valljuk be, a lábam is beleremeg a gyengeségbe. Talán csak azért nem billenek meg, mert Gabriel még mindig ölel.
- Mi a ... - morranok fel, elkapva a kezem, vagy is inkább, mintha egy roncsbabát mozgatnék úgy hanyatlik le fázós végtagok, miközben zavartan kapkodom a tekintetem a két Hannon között. Ez most mi a franc volt?

Elkerekedtek a szemeim. És a felvázolt jelenet kicsit élesebben sikerült elképzelnem mint kellett volna. Megborzongtam, és úgy éreztem szinte már ettől ki megy a tagjaimból a vér. Nem tudom így mennyire lesz bátorságom utazni Gabe-bel a közel jövőben, pedig olyan jól hangzik!
- Nos, annál jobb - húztam el a szám, és ki tudja, talán már látszott is hogy egy kicsit zöldülök is.
- Mi? MI?! Most meg miről beszélsz? Na álljunk csak meg! Miféle engedély?
Nem akartam hinni a fülemnek... Sőt belegondolni sem akartam. A dolog így első értelmezésre is annyira ütközött a jövővel kapcsolatos álomképeimmel, hogy kivettette az agyam ennek a mondatnak az értelmezését.
Még mindig ezen kattogott az agyam, mikor egyszerűen Gabe eltűnt mellőlem. Annyira hogy ha nem veszem észre magam az utolsó pillanatban lehet el is dőltem volna a padon úgy ahogy vagyok.
Lehet én voltam még túl gyerekes... de csak egy kevés hiányzott, hogy kiöltsem a nyelvem. Blee.. túl sok nyál... szó szerint is. Valószínűleg csak én nyomtam be a harcihörcsög üzemmód gombját. De amennyire izgatott voltam a testvérem boldogságát illetően az előbb amíg csak elméleti síkon, jelenleg zavart a plusz társaság. Lehet velem volt a baj... Lehet az zavart hogy a mosolya valahogy nem tűnt az igazinak... Lehet ez női megérzés, de valahogy nem igazán tetszett a dolog.
Kissé kelletlenül felálltam.
- Helló - nyújtottam a kezem a lány felé. Nekem nem ment annyira a mosolygás tettetése mint neki, de igyekeztem. Sőt annyira nem, hogy amint megfogta a kezem szinte villámcsapás szerűen szaladt végig a kezén a hideg érzete és az erőtlenség.

-Ha te mondod... - Végül is ez az első napja, inkább nem firtatom vele, milyen az, ha valaki vasvillával kergeti...ami vicces, de velem megtörtént. Valahogy nem olyan romantikus a New Hampsihe-i mezőkön az eső után szaladni a zsenge zöld fűben mezitláb, miközben az ember meztelen testét a lágy szellő csiklandozza, mint ahogy azt a filmek sejtetik az emberrel, de jobb, ha erre inkább nem is gondolok. Végül is haza jutottam élve.
-Jaja, papírzsák! Ami azért kell mert...nos, hogy is fogalmazzam ezt meg. Emlékszel, amikor egyszer telehánytam a szobámat, és anyu nem hitte el, hogy nem ittam semmit? Nos, akkor még csak sejtettem, mostanra viszont már biztos vagyok benne, hogy a teleportációt eltart egy darabig, amíg megszokja a legtöbb ember, és...nos, lehetne rosszabb is nem? Legalább nem pelenkákat osztogatok az első alkalmas utasaimnak...
Aztán ártatlanul vigyorgok, és megvonom a vállaimat.
-Valójában, engedély nélkül úgyis csak akkor vihetnélek magammal ilyen fiatalon, ha életveszélyben lennél, szóval ne bánd.
Már éppen ott tartok, hogy ideje lenne jól megcsikizni őt, de persze gyorsan, ha már ennyire elfoglalt, hogy nem bírja kivárni ezt a pár percet, amikor meghallom a csengőt. Na égre! És, nemsokára látom is közeledni Tatjana alakját, én pedig mosolyogva mászom ki Sarah mellől, és lépek oda kedvesemhez.
-SZIA! - Kiáltok rá vidáman, és én bizony nem fogom vissza magam, hacsak az nem számít annak, hogy a saját lábaimmal lépek oda elé, mint a villám, és meg tudom állni, hogy ne teleportáljak. Gyorsan magamhoz ölelem, és nyomok egy puszit a szájára, újfent visszafogva magam, nehogy szegény közönségünk tényleg agybajt kapjon miattunk, már az elején. Lesz még rá ideje bőven.
-Emlékszel még amikor meséltem Sarah-ról? Tudod, a kishúgomról. Nos...meglepetés! Én is csak fél órája tudtam meg, hogy itt van.
A padon ülő barna hajú lány fel mutatok, aztán félreállok, de Tati derekát nem eresztem, miközben bemutatom őket egymásnak.
-Tehát, Tatjana, ő itt Sarah, Sarah, ő itt Tatjana.

Az utolsó órán már szinte a falat tudtam volna kaparni, vagy legalább is a padot. Kicsit morcos vagyok ilyenkor, hogy anyámék kötötték az ebet a karóhoz a profék megjelenésekor, hogy csak akkor engednek el, ha lehetőségem van befejezni a sulit. Persze értem én, a képességemből nem lehet megélni, legalább is nem tisztességes módon. Meg hogy szeretnék, ha elmondhatnák, hogy az egyetlen lányuk be is fejezte a középsulit. Végül is, azzal nem dicsekedhetnek, hogy képes vagyok víziókat megidézni. Pedig az mennyivel nagyobb szám!
Az elmúlt néhány napban nem találkoztunk igazán Gabriellel. Azt tudtam, hogy valahova el kellett mennie, x-men ügy címmel. De az én legutóbbi kalandom után azt hiszem, jobban paráztam, mint kéne. Szerintem Leah csak szeretetből és türelemből hallgatta végig a megannyi rémsztorim és nyavalygásom este. Tegnap este láttam egy pillanatra, egy mosoly erejéig, de aztán bement Charles irodájába, nekem meg takarodó volt. Kissé leharcoltnak nézett ki, de megvolt keze, lába, mindene. Ez elég volt ahhoz, hogy gyomorgörcs nélkül aludjak.
De ez a nyamvadt óra nem akar véget érni! Morcosan lesem a mutatót, mikor biccen már odébb, mikor jön el a pillanat, mikor végre kirúghatom magam alól a széket...
És végre! Felkapom a füzetem és a könyveim és mint egy villám robogok fel a lépcsőn, hogy mindezt lecseréljem a rajznoteszemre és egy cerkára, és már futok is lefelé a kertbe. Nem beszéltük meg fixen, de az első találkozás óta ez a hely valahogy olyan megbeszéletlen találkahelynek lett minősítve. Tudja, hogy mindig ide jövök rajzolni, és tudom, hogy itt megtalál. Persze mielőtt kiérnék az épületből lefékezem magam, nem szeretném, ha túl feltűnő lenne, mennyire hiányzott, mennyire a nyakába vetném magam. Lesimítom a fekete pólóm, leseprek egy nem létező szöszt a farmeromról, majd lapostalpum nesztelen toppan a kaviccsal felszórt úton. Ujjaim szinte már görcsösen markolják a füzetet, benne az első alkalommal kapott origami virág lapított darabjával együtt, miközben bal kezemmel zavartan tekergetem a vállam felett átvetett tincseim. Mert mi van, ha nincs itt? Nem túrhatom fel az egész kastélyt, mint egy elmeháborodott? Viszont tényleg az leszek, ha nem találkozunk, ha nem mondja el, hogy tényleg semmi baja...
De szerencsére az istenek megmentenek az őrülettől, hisz ahogy közelebb érek, kiszúrom ismerős alakját az egyik padon.. egy másik lánnyal. Egy leheletnyi idő, míg úgy érzem, darabokra omlik a világ körülöttem, és legszívesebben sarkon fordulnék. Ez a mi helyünk, itt mi szoktunk találkozni...
Aztán erőt veszek magamon, végül is nem nyuszi vagyok, hanem egy mutáns. Lerugdostam már róla egy marcona tulkot, lerugdosok én róla mást is.
- Sziasztok - már mosolyogni is képes vagyok, mire hozzájuk érek, bár türtőztetem magam, és nem vetődök a nyakába, jelezvén birtoklási jogom és szándékom.

- Mért? Szerintem tök buli? - vigyorodtam el. Na jó persze egy jó kis inkvizíciós boszorkány égetésre én sem vágytam. Az viszont hogy aranyosnak titulált, most kifejezetten jól esett.
- Akkor mindegy - fanyalodtam el végül. Tényleg érdekelt volna mégis mire gondolhatott, vagy mi juthatott eszébe. De úgy tűnik ezt már nem fogom meg tudni, főleg tekintve, hogy ő sem tudta pontosan.
- Papírzsák???! - vontam fel a szemöldököm. Hogy miii? Ez most rendesen kizökkentett a gondolat menetemből. - Na ezt most azonnal fejtsd ki!
Ahogy áttért arra, hogy ismét ódákat zeng a ,,szeretett nőről", kiöltöttem a nyelvem oldalra. De valószínűleg nem vette észre, hiszen azzal volt elfoglalva hogy a lányról álmodozzon. Persze, én kértem... De ez nekem túl sok nyál volt... Ennek ellenére örültem amúgy neki... Azért annyira én is lány voltam, hogy örüljek neki, ha a bátyám talált magának valakit akiért ennyire oda van.
- Ó, hogy pár percet? - tettem úgy mint aki föl akar állni... - épp most jutott eszembe, hogy dolgom van... - aztán megforgattam a szemeim. - Persze megvárom, már úgy is kíváncsi vagyok rá.

-Őh...
Megvakargatom a fejem. Vajon létezik kedves módja annak, hogy felhívjam rá a figyelmét, hogy arra való tekintettel, hogyan töltötte az utóbbi három napját, talán nem neki kéne kioktatnia arról, hogy hogyan ne adjak aggódásra okot. Rövid úton rádöbbenek, hogy ehhez nem vagyok elég kreatív, úgyhogy inkább nem mondok semmit.
-Lehet nem istennő...csak képregényhős...Mindegy, hagyjuk, a lényeg, hogy aki ennyire aranyos, nem lehet démon, vagy szörny, vagy mi a rákot olvastál abban a könyvben. Egyébként is, épp elegen hisznek minket boszorkánynak, meg hasonlónak, szóval ne kezd te is.
Arra, hogy időben jött felnevetek, és tovább ölelgetem. Hiába na, hiányzott már ez a kis rosszcsont.
-Ó, szóval már láttál mindent? Na, akkor majd később mutatom meg amit mégsem, most úgysincs nálam papírzsák...akartam szerezni, amikor az előbb elugrottam, de pont kifogytam belőle.
Aztán, amikor elkezd cukkolni, csak az elejét hallom, ugyanis a távolba révedek, és boldogan sóhajtok fel, mint aki nem tud a külvilágról.
-Ó, hát ő tényleg olyan, mintha a képzeletemből pattant ki. A legtöbben amolyan bajkeverő vagány csajnak tartják, szóval biztosan jól kijöttök majd, de amúgy a legédesebb lány, akit valaha ismertem, és képtelen vagyok nem mosolyogni, ha a közelben van. Na, de mindegy...
Adok egy puszit a homlokára gyorsan.
-Úgyis látni fogod nemsokára. Ha vársz egy pár percet, biztosan felbukkan. Mindig ide szokott jönni rajzolgatni órák után.

- Na látod ez a baj veled... - róttam fel neki, és már is úgy éreztem magam, mintha rajtam keresztül anyu beszélne. - Mindegy, rövidre fogom - sóhajtottam. - Aggódni mindig is fognak érted, ha akarod ha nem, a te dolgod az, hogy ne adj okot az aggódásra...
Aztán elhallgattam. Ennek most nem itt volt a helye, de azért Gabet nem ártott emlékeztetni.
- Miféle istennő? - kérdeztem vissza kissé hitetlenkedve. Nem jutott eszembe egyetlen istennő se, akire gondolhatott... hiszen, még ha elméletben is, az istenek azért istenek, hogy ilyesmire ne legyen szükségük.
Nem volt stílusom ez a nagy érzelgősség, de most nem taszítottam el magamtól a bátyám. Ami azt illeti végső soron én is örültem hogy itt van. Hiába amúgy nem lettem volna egyedül, de azért egy tesó mégis más volt.
- Akkor még pont időben jöttem - viccelődtem. Hiszen nem én döntöttem úgy hogy gyilkos erők támadnak bennem pont most, bár igaz hogy annyira nem bántam a dolgot, amennyiben nem bántok senkit akit nem szeretnék.
- Igen.. nagyjából körbevezettek, és nem, nincs programom... ép hogy csak ideérkeztem ma, úgyhogy kaptam egy kis időd megszokni a dolgokat, meg pihenni...
- Gyerünk... hajrá, had halljam azokat az ódákat a képzeletbeli barátnődről - vigyorodtam el. Persze nem kételkedtem benne hogy létezik, de azért egy kis cukkolás sosem árt. - Már úgy is megszoktam az utóbbi időkben...

Legyintek egyet, mintha idegesítő szúnyogként próbálnám arrébb pofozni a veszélyt, és közben visszafogom magam, hogy ne üljön ki a grimasz az arcomra, amiért hirtelen mozdítottam meg a kicsit még mindig sajgó bal karom.
-Miattam fölösleges aggódni. De komolyan...Tati is eleget csinálja, ne szokj rá te is...
Elsőre fel sem tűnt, most viszont azért kicsit csodálkozva nézek, ahogy beleharap a fagyiba. Nekem a már a látványtól is csaknem evakuálják a fogaim magukat a számból, mielőtt én is hasonlót tennék. Kiráz a hideg, aztán meg csak pislogok. Hong mester ő a...Á MEGVAN!
-Szerintem inkább olyan vagy, mint...nem jut eszembe, de volt valami görög istennő, aki erre volt képes...vagy ezt egy képregényben olvastam volna? Na mindegy, szóval rá emlékeztetsz, csak neked aranyosabb az arcod.
Ami az öcsköst illeti, fogalma sincs. Remélem ő kimarad ebből a buliból. Eléggé csodabogár így is, és nem valami biztató a tudat, hogy lehet benne potenciál arra, hogy még több dolgot robbantson szét.
-Akkor jó, és ne aggódj, eszem ágában sincs elhajtani innen.
Ez után elhuppanok mellé a padra, amint megette a fagyiját, és ellentmondást nem tűrve húzom magamhoz, hogy jól megölelgessem, és összeborzolja a haját egy simogatás keretében. Még egy puszit is kapa homlokára.
-Jajj te, úgy örülök, hogy itt vagy! Komolyan, már kezdtem becsavarodni, hogy nem mondhattam el ezt senkinek! Hú...van valami programod ma délutánra? Vagy...körbevezettek már a suliban?
És ekkor a pókösztönöm jelezni kezdett. Csak nem elfelejtettem valamit a nagy izgatottság közben? Ja igen, Tati!
-Ó, jut eszembe...nekem találkozóm van itt valaki mással. Hmm...őt illene megvárnom. Mondjuk, még eltart egy darabig, amíg még ideér. Meséltem már neked Tatjana-ról ugye?
Költői kérdés, az utóbbi két hétben annyit hallgatott róla a telefonon, hogy csoda, ha nem kapott agyvérzést tőle.

Felvontam a szemöldököm. Lezuhant a gépe? Szokták mondani hogy a tesók néha le sem tagadhatják egymást, na de azért ez már kicsit túl nagy egybe esés volt. És nagyon fura is.
- Talán most akkor innentől miattad kéne aggódnom, és nem magam miatt? - vontam fel a szemöldököm. - Mindenesetre, természetesen, örülök hogy nem... vagyis hogy úgy látom egyben vagy.
Kijavítottam magam. Hiszen ebben az esetben nem tudhattam mennyire esett baja-e vagy sem, csak azt hogy viszonylag jól tartotta magát.
Nem tudtam elmosolyodjak-e, vagy inkább felrobbanjak az idegtől azért amiért így elbohóckodta a témát. Minden esetre még egyet haraptam a fagyiból elrágódva rajta. Biztos volt ha így haladok, hamar vége lesz. Tudom fagyit nem így szokás enni, de ez most kicsit sem tudott érdekelni. Így esett jól és kész. - Igen, pontosan... Ami azt illeti emiatt vettem minél sietősebbre, hogy ide jöjjek. Féltettem anyuékat... Kórházba pedig senki nem szeret járni - fanyalodtam el. Azzal én is tisztában voltam, hogy lehet az átlagosnál jobban utáltam a kórházat. Bosszúsan csettintettem egyet a nyelvemmel. Azt hiszem ezek után sem fogom jobban szeretni... még a végén bent lévők fejére, ilyen képességgel.
- Olyan vagyok mint az a szörny Hong mester könyvében... - morogtam magam elé fél hangosan, a felfedezésemen bosszankodva. A mesteremtől kaptam kölcsön egy kínai legendákkal és mitikus lényekkel foglakozó angol nyelvű könyvet, azt olvastam mostanság esti mesének. Bár egy ideje félre tettem. Vagy visszaadtam neki? Nem akartam lenyúlni a mesteremet. Mondjuk az is igaz nem találkozom vele lehet egy darabig. - Csak szerencsére nem a csúnyábbik fajtából - sóhajtottam.
- Ami azt illeti talán az öcsénkkel még bejöhet a számításod, ki tudja - vontam meg a vállam. - Már ha kiderül róla, hogy valami van.
- A lelki megrázkódtatáson, és azon kívül hogy félek bármilyen lobbanékonyabb érzelmi megnyilvánulástól, nem nincs bajom. Meggyógyultam... a kezem is meggyógyult, ha belegondolok rendesen meghúzhattam mikor kiszabadultam...
- Igen, elhajtani sem tudnál... - na nem mintha ilyesmire számítottam volna tőle. Ami azt illeti mikor Charles elköszönt az nap este, már akkor izgatott voltam az egész dolog miatt. Nem látszott rajtam jelenleg, de ha van esély is arra hogy irányítani tudom a képességemet, akkor nem tartottam ezt olyan rossz dolognak...

Mostanában másodszor hallom egy szerettemtől, hogy nem voltam ott, amikor bajban volt, és ezúttal sem esik jobban a dolog. Más kérdés, hogy ezúttal esélyem sem lett volna ott lenni, de banyek, mire jó a teleportáció, ha még őt sem tudom megvédeni? Jó, rendben, szinte már hallom is, mit mondana Charles: "arra, hogy messzire juss, és olyan barátokat szerezz, mint én, akikre számíthatsz, hogy ilyen helyzetben is segítsenek rajtad". Na igen...a jó öreg prof...lesz hozzá pár keresetlen szavam, amiért nem szólt arról az apróságról, hogy idehozta Sarah-t. Ha előre tudom ezt...banyek, mióta lehet itt?
-Sajnálom...lezuhant a gépem és amire visszajutottam...hosszú történet, de ne aggódj, nem te vagy az egyetlen, aki leharapja a fejem miatta.
Arra azért felkapom a fejem, hogy meg is ölhette volna a pasast. Nem először hallok tőle ilyesmit, de máskor inkább büszkébb erre, és nem ilyen véresen komoly a hangja. Most...most más a helyzet.
-Minket nem kell féltened... - mondom, és megsimogatom a buksi fejét - engem pláne nem. Ha nem hiszed el...nos, hogy ízlik a fagyi? Valakitől azt hallottam, hogy a svájci a legjobb, de ismerek egy cukrászdát Angliában, ahol fillérekért adják, és szerintem ennél sokkal finomabb nem létezhet...
Nem, nem terelni próbálom a témát, csak arra célzok, hogy amennyiben nem a bolygó felrobbantása a képessége, én meg tudok szökni előle. Amúgy valóban a vágást keresem, de amikor kiderül, hogy eltűnt....fura...
-Hát...úgyis utáltál kórházba járni. Ezek szerint...ha jól értem...valahogy elszívtad az életerejét, amikor rád támadt, és ezért gyógyultál meg olyan gyorsan? Érdekes...
Megvakargatom a fejem. Ez furcsa...nagyon furcsa...
-Mindig azt hittem, hogy ha nem is ugyan az, de valami hasonló képessége lesz a tesóimnak, ha egyáltalán...de ezek szerint nem. Na mindegy...de akkor ezek szerint neked semmi bajod?
Még azért megnézem pár oldalról, és vetek rá néhány aggódó pillantást, de...nos jobban néz ki, mint én, pedig nekem annyira azért nem volt rázós...viszonylag.
-És akkor mostantól ide fogsz járni te is?

Na erre nem számítottam, hogy csak így itt hagy. De ami azt illeti így legalább volt egy kis időm átgondolni a dolgokat.
A fagylaltot a kezembe nyomta és én csak néztem egy darabig. Épp úgy mint az utóbbi pár napban mindent. Távolról, mintha nem én tenném a dolgokat, én csak kiadom a parancsokat, hajtom előre magam, mert másfele nem tudok menni...
Aranyos volt tőle igazából... és tudtam, hogy amint rendeztem mindent, nagyon is jól fog esni. Talán lenyugtatja az idegeimet, amelyek úgy feszültek, hogy csak egy kicsi kellett hozzá, hogy elpattanjanak, és amiről szint úgy nem voltam hajlandó tudomást venni.
Az ominózus vallomásom után, felnéztem Gabere.
- Nem voltál ott Gabe... - mondtam, a hangomból csak úgy sugárzott a csalódottság, és és a fáradtság. - Talán ezért haragszom rád leginkább. Persze tudom, hogy nem lehet ott egyetlen ember sem mindenhol - folytattam. Azt mondtam haragszom, de a monológomat egy sci-fi filmbeli robot is mondhatta volna. A dolgok viszont már ezekután csak úgy dőltek belőlem.
- Ha jól gondolom meg is ölhettem volna a pasast... anélkül hogy hozzáértem volna, azért mert megvágta az arcom. Ami azt illeti azóta sem tudom mi történt valójában vele... Nem kérdeztem Charlest felőle. Hiszen ismersz, az ilyennek nem érdekel ezek után a nyomora. Inkább másokat féltek... titeket.
Mély levegőt vettem. Talán magam miatt. Talán a bátyámnak akartam hagyni egy kis időt hogy a dolgokat felfogja. Nagyot sóhajtottam, majd úgy ahogy volt, egy nagyot haraptam a fagylaltból, majd félig rágva majszoltam, mintha nem lenne olyan rohadt hideg, hogy a fél arcom megfagyjon tőle.
Oldalra pillantottam, csak azért hogy premierplánban lássam bátyám képét, mintha valamit elváltozást vagy ki tudja mit akarna megnézni rajtam. Ha nem ez lett voln a helyzet még azt is gondolhattam volna hogy egy nagy pattanás van az arcomon vagy ilyesmi és azt firtatja.
- A vágás az arcom másik felén volt - világosítottam fel, és úgy próbáltam fordítani a fejem, hogy valamennyire lássa -, de szinte azonnal meggyógyult. Vagyis hát nem tudom mennyire volt azonnal. A kertvárosból futottam a belvárosig és csak utána vettem észre hogy eltűnt.

-Nos...ezzel nem vagy egyedül... - Sóhajtok fel én is, de aztán legyintek, mintha az emlék egy idegesítő szúnyog lenne, én pedig így csapnám pofán a rohadékot. Úgy kell neki, mit dong itt körül, amikor van nagyobb gondom is. Arra is bólintok, hogy nincs cukorból. Szerintem mondjuk eszméletlenül aranyos, de ha nem lenne a húgom, és nem a Xavier ninjaképzőben töltöttem volna az utóbbi négy évet, akkor biztosan ijesztőnek tartanám a csajt.
-Várj egy picit... - mondom halkan, aztán közel hajolok hozzá, és adok egy puszit a feje búbjára, mielőtt kámforrá válnék. Apró szellő szerűség szívja a levegőt hűlt helyem felé, aztán jó fél percig semmi, majd újra megjelenek, hatalmas szélviharral érkezve, és két tölcsér fagyival a kezemben. Az egyiket átnyújtom neki.
-Tessék, remélem még mindig ez a kedvenced.
Elkezdem nyalni a sajátomat, miután mellé ülök a pad háttámlájára, lábaimat az ülőrészen tartva. Tudom, hogy nem valami illedelmes, vagy biztonságot, de lássuk be, a háttámla tisztább, ott nem járt senkinek sem a cipőtalpa sokáig. Amúgy sem szoktam hanyatt esni, bár most, hogy közli, mi történt vele, majdnem sikerül.
-Mimimi??? És nekem miért nem...ja, igen, nem voltam telefonközelben, de ugye jól vagy? - Kérdem hadarva, és közelebb hajolva újra szemügyre veszem, mintha súlyos sérüléseket keresnék rajta.
- De, ugye tudod, hogy most már minden rendben lesz? Ha valaki megpróbál még egyszer ilyet, és nem kapod szét azonnal a manust, ott termek melletted, hogy segítsek.

Felsóhajtottam, majd nagyot nyeltem. Mintha az utóbbi pár nap keserűségét kellett volna egybe lenyelnem. Nem volt egy kellemes érzés. Beleborzongtam.
ismét Gabere pillantottam, majd úgy döntöttem egyenlőre feladom a cukkoló hadjáratomat ellene. Na nem azért mintha nem esett volna jó őt piszkálni... és abban is biztos voltam hogy még nem itt a vége. De saját érdekemben is, és az övében is felfüggesztettem a dolgot egy ideig.
- Tudod az utóbbi pár nap nem volt valami túl kellemes... - kezdtem bele, de csak azért hogy egy újabb nagy jelentőségű szünetet tartsak.
- Tudod milyen vagyok Gabe, nem vagyok cukorból faragott királylány akit a legkisebb esőtől is védeni kell mert félő hogy elolvad, vagy széltől félve hogy eltörik. De ez kicsit nekem is sok volt... - az igazság az hogy azért szaporítottam a szót, mert nem mertem kimondani azt hogy mi történt. És nem Gabe lelkivilágát féltettem... hanem testi épségét. féltem ha hangosan kimondok dolgokat az engem is felkavar, és mi van ha nem csak a félelem, és a testi fájdalom indítja be a képességemet? Valamennyire tudok uralkodni magamon, de nem a végtelenségekig.
Előbb vagy utóbb viszont így s úgy is meg kellett szólaljak.
- Három nappal ezelőtt elraboltak Gabe... - mondtam ki a történet kezdetét végül, és egy pár pillanatra meglátszott, hogy milyen fáradtnak is érzem magam jelenleg lelkileg. Ez az a fáradtság amivel nem akartam törődni. Hiszen akkor minden csak rosszabb lett volna.

Fanyar mosoly a válasz csak arra, hogy "mintha" börtönbe szuszakoltak volna itt. Majd meglátja szegény...viszont amikor feltételezi, hogy nem tudnám elnyomnia rendes szkanderben, egyszerre lepereg a szemeim előtt az utóbbi négy év, és látom magam előtt, ahogy az Eye of The Tiger zenéjére futtatnak az épület körül, emeltetnek velem egyre nagyobb súlyokat, miközben a verejtékem tsunamija végigsöpör az iskolán, és dobálnak meg mágnesesen vezérelt vasgolyókkal, amíg foltosabb nem leszek, mint egy párduc.
-Egész biztos...és egyébként figyeltelek titeket, nagyon is. Mondjuk nem rád gyanakodtam...öcsi szobájából gyakrabban hallok robbanásokat, szóval ő jobb célpontnak tűnt.
Aztán felsóhajtok. Remek, a titkom biztonságban van...a titkunk. Na, ezt fura lesz megszokni...
-Ja...talán jobb...gyere...
Leülök mellé a padra. Nagyon nem aggódom miatta, végül is a húgom, csak nem fog bántani. Bízom benne...ha meg mégis baj lenne, elhúzni könnyen eltudok.
-Szóval...elmeséled mi történt?
~És vajon Charles mi az istenért nem szólt, hogy bővül a családi vállalkozásom itt mutánsfalván.~

- Ó a jó istenit! Úgy mondod mintha legalább börtönbe szuszakoltak volna téged. És biztos vagy te abban, hogy rendes szkanderban nem menne?Amúgy te, furábbnak mint aminek ismerünk? Ugyan már! - legyintettem. Egy pillanatra elkomorodott az arcom. Ami azt illeti én sem szóltam otthon, de főleg anyu miatt.
- Az mondjuk egyszer sem jutott eszedbe hogy néha legalább egy félpillantásnál többet vess ránk, hátha valamelyikünkön nem jelentkezik hasonló? hiszen, ha neked van ,,lehet hogy nekem is van", sőt talán az öcsénknek is, de még nem derült ki? hiszen akkor így valószínűbb nem? Én...
hirtelen nyeltem egyet, és még el sem kezdtem a következő mondatot, de nem is folytattam. A hajamba túrtam, és mély levegőt vettem. Ez így nem lesz jó. Túlságosan is felizgatom magamat, ilyesmi miatt. Pedig eddig olyan jól ment minden. otthon nem aggódtam ilyeneken.
- Talán jobb ha leülök - jelentettem ki, és ott helyben le is ültem a földre. - Talán jobb ha te is kicsit távolabb mész... - néztem fel rá aggódva.
Nem válaszoltam a kérdésére, ennek teljesen tudatában voltam. De nem akartam ilyen könnyen adni az egészet. És most talán jobb volt ha arra koncentrálok, hogy lenyugodjak.

-A te pénzed, de Tati létezik, nagyon is, és ha meglátod, el fogsz ámulni, mekkora piszok mázlim volt, hogy...szerintem már párszor meséltem róla, úgyhogy inkább nem ismétlem magam.
Aztán oldalra döntöm a fejem, ahogy magyarázni kezd. Enyhe fintor jelenik meg az arcomon, amikor arról kérdez, elég jó csaj-e ide. Ha objektívan nézzük...az, de banyek, tényleg had ne én döntsem ezt el!!!
-Biztos vagy benne, mert szerintem legfeljebb agyszkanderben...de lehet még abban sem. - A nyelvem nyújtom rá, a mézédes hangja pedig nem tud hányingerkeltően hatni rám, az én szememben ugyanis mindig öt éves lesz, szóval ez csak természetes. A szigorú testtartásra, és arcra viszont megvakargatom a tarkóm.
-Pont azért, mert már megszoktam, hogy nem tudja senki. Gondoltam jobb nektek ha...azt hiszitek normális vagyok...vagy legalábbis nem furcsább, mint amire emlékeztek. Na, de akkor elárulnád, hogy....neked milyen képességed van, hogy erre a sulira ítéltek?

- Hidd el meg érné - vigyorogtam rá nagyban. Igen valóban, a legjobban elköltött 20 dolcsim lenne...
Megvontam a vállam.
- Egyenlőre még nem láttam. Hidd el ez nem azt jelenti, hogy nem hiszek neked. De ki tudja, az öcskösnek is lehet szerencséje egyszer az életben... - váltottam hirtelen olyan unott hangra mint akinek biológia órán a papucsállatkák szociális életéről magyaráznak etológiából. Brr... papucsállatkák...
Nos amikor viszont amikor Gabe befejezte a kérdéssel megtoldott monológját, jött egy testvéri legyintés jobbról. Na jó igazából tényleg csak ujj heggyel és csak úgy hogy csattanjon.
- Na te nagyon zseni... szép, még ezt sem tudod kimatekozni magadtól? Vagy talán szerinted nem vagyok elég jó csaj, hogy ide járjak? Jó persze ezt nem neked kell feltétlenül megállapítanod, ez igaz... Vagy talán elég okos nem vagyok bűvészkém? - hangzott az utóbbi kérdés olyan cukkeron, mintha egy rózsaszín pudli dörgölőzne az ember lábához. Bizonyos esetekben ez már hányingerre lenne valós alap, és kínozni lehetne vele! - Amúgy meg igazán ezt soha nem vettem be, agyszanderben bármikor lenyomlak... is.
Elhallgattam egy pillanatra, aztán folytattam.
-Észrevettem - tettem karba a kezeimet. - Bár én lehet nem így fogalmaztam volna... De most komolyan mindent úgy kell kicsikarni belőled vagy kinyögöd amit talán évekkel ezelőtt kellett volna? - néztem rá kissé sértődött képpel.

Na igen, Sarah mindig az úri modoráról volt híres...ami alatt azt értem, hogy kell zabálni! Ez van, aranyos kis csaj a húgom, vagy legalábbis ezt írtam a volt pasija gipszére. Ha már gipsznél tartunk, azért próbálom nem összeroppantani szegény lányt, és nemsokára hátrébb lépek tőle, ahogy elkezd kérdezősködni. Értetlenül pislogok rá.
-Ugyan Sarah, ha ezt mondod neki, azt 20 dolcsid bánja. Egyébként meg, mi az, hogy "már ha létezik"???
Na igen, ez mindig nagyon ment, csipkelődni, és közben átsiklania többi kérdés felett. De aztán sóhajtok, és tekintetem végigvezetem a kastélyon.
-Hát...tudod. Rájöttek, hogy rejtett zseni vagyok és...kiderült, hogy ide járnak a legjobb csajok az államban, szóval gondoltam...de most komolyan, beszöktél ide, vagy mi?
Vagy esetleg...? Hát, a testvérem, szóval elképzelhető, hogy ő is...rejtett zsenialitásokkal bír de...á, minek hülyéskedni, úgyis látta az előbb nem?
-Ó, és mellesleg, teleportálok. Ha esetleg érdekel...