Gabriel & Sarah

First topic message reminder :

Olyan hamar ideértem az iskolába hogy az csak na... Jó igazából csak számomra tűnt az út rövidnek New Yorktól idáig. Az iskolában úgy ahogy körbevezettek. Azt egyértelműen meg tudtam állapítani, hogy ez a hely valami eszméletlen!
Ami azt illeti félszemmel viszont mindig azt figyeltem hogy látom-e Gabet... De szerencsére jó ideig nem sikerült találkoznunk.

Kaptam egy kis időt hogy magam is ismerkedjek a környezettel vagy kifújhassam magam. A következő napokban úgy is bele kell szoknom az itteni életbe meg egyáltalán a dologba hogy ez az egész valóság. Ami azt illeti, hogy a történtek után másnap reggel úgy ébredtem, mintha rosszat álmodtam volna. Aztán rá kellett jönnöm, hogy valóban így volt, de attól még minden ami történt valóság is volt egyben.

Gabet valamikor akkor pillantottam meg, mikor a kertekben kószáltam. Háttal állt nekem. Úgyhogy úgy döntöttem mögé lopózok, és a hátára ugrok. Ördögi mosoly suhant át az arcomon, majd átkaroltam a nyakát és egyszerre dobbantottam.

Hát elég nagy hanggal puffantam a földre... Na jó azért annyira nem. De tenkitve hogy a lábaim már a levegőben voltak, és Gabe eltűnt, így az is amire a testsúlyom nagy részét terheltem, így elég furcsa módon sikerült a földre érkeznem. A kezeimmel kapálóztam kicsit, de talán ennél több kellett volna hogy én elessek. De vajon tényleg? Ennél több... Azért nem kicsit voltam meg lepődve. Pár pillanatra magam elé bámultam a földre, ahol az előbb még a bátyám talpai voltak, és csak annyi jött ki, hogy:
- Hö? - és vontam fel a szemöldököm.
Az egyik lábamra helyezve a testsúlyt, megpördültem amikor Gabe hangját meghallottam. Egyből csípőre akartam vágni a kezem ragadozóként mosolyogva, de Gabe letámadott, és megpróbált megfojtani bennem minden csipkelődő szándékot. De nem hagyhattam neki csak ilyen egyszerűen.
- Tudod... - billentettem oldalra kissé a fejem, miközben a szemeimben egy kivehetetlen érzés jelei csillogtak. Alapvetően igaz volt, hogy én is örültem a bátyámnak, ritkán látom, de kissé bosszús is voltam rá. - Mondhatnám azt is, hogy csak azért jöttem, hogy én is ezt kérdezzem tőled - vigyorodtam el száz wattosan. - Szóval ki vele, mielőtt még a fejembe veszem, és felhívom öcsikét, hogy azt hazudjam neki, hogy biztosan nem létezik az a képzeletbeli barátnőd. Tudod milyen, évszázadokig fog szekálni, és ha az orra elé is tolod az említett leányzót, már a ha létezik, akkor sem fog neked hinni...

Az utóbbi pár nap elég...nomádra sikerült. Dél-Amerika sosem tartozott a kedvenc helyeim közé a világon, de ezek után biztosan nem leszek oda érte. No, de sokáig nem érdemes neheztelni egy kontinensre, végül is túléltem nem igaz? Jelenleg épp a kert egyik víztükrében nézem az arcom, mennyire vészes. A monoklim szerencsére gyorsabban elmúlt, mint reméltem volna, és a seb a homlokomon sem olyan randa, hogy ne lehessen eltakarni egy közepes méretű sebtapasszal. Nem mintha nagyon izgatna a külsőm, csak utálom, ha aggódnak értem. Egy óra, és kicsöngetnek a felsősöknek is, és akkor...
Annyira el vagyok merülve a gondolataimban, hogy fel sem tűnik az orvtámadás, csak amikor már túl késő. Reflexből aktiválom a képességem, és tűnök el a kezei közül, hogy a háta mögött jelenjek meg ugyanabban a pillanatban, felvéve a védekezőpózt. Nem tudom, ki volt ez a bátor, de nagyon rosszkor....
-Sarah...? - Kérdem pislogva, és érzem, hogy most hirtelen vagy 20féle problémával kéne szembenéznem egyszerre, de aztán mindezt félredobva teszem meg rohanva a négy lépés távolságot, és ölelem magamhoz szorosan rég látott kishúgom.
-Sarah! Hát te mit keresel itt? - Kérdem nevetve, mintha abban reménykednék, hogy ha elég szélesen mosolygok, el fogja felejteni az előző térváltós trükkömet. Mondjuk ennek ellenére az örömöm nem színjáték. Tényleg boldog vagyok, hogy látom csak, furcsa...hogy került ide, és miért nem szólt erről senki?

Olyan hamar ideértem az iskolába hogy az csak na... Jó igazából csak számomra tűnt az út rövidnek New Yorktól idáig. Az iskolában úgy ahogy körbevezettek. Azt egyértelműen meg tudtam állapítani, hogy ez a hely valami eszméletlen!
Ami azt illeti félszemmel viszont mindig azt figyeltem hogy látom-e Gabet... De szerencsére jó ideig nem sikerült találkoznunk.

Kaptam egy kis időt hogy magam is ismerkedjek a környezettel vagy kifújhassam magam. A következő napokban úgy is bele kell szoknom az itteni életbe meg egyáltalán a dologba hogy ez az egész valóság. Ami azt illeti, hogy a történtek után másnap reggel úgy ébredtem, mintha rosszat álmodtam volna. Aztán rá kellett jönnöm, hogy valóban így volt, de attól még minden ami történt valóság is volt egyben.

Gabet valamikor akkor pillantottam meg, mikor a kertekben kószáltam. Háttal állt nekem. Úgyhogy úgy döntöttem mögé lopózok, és a hátára ugrok. Ördögi mosoly suhant át az arcomon, majd átkaroltam a nyakát és egyszerre dobbantottam.