Sylvie & Tessa

Komfortos iskola...

- Valójában csak össze vagyok zavarodva...- válaszolom egyből amikor a lány befejezte a biztatást. Figyelmesen hallgattam azonban, és lehet hogy igaza van, talán mindent elmondtak, csak a sokk miatt nem hallottam semmit sem. Össze vagyok zavarodva, nem is kicsit. Ismeretlen helyre kerültem, és fogalmam sincs, mihez kezdjek.
- Azt hiszem, mostantól rajtad fogok csimpaszkodni. - Remegtem bele mindegy egyes szavamba, akárcsak egy felsőfokú, menthetetlen pszichopata. A lányon látszik a határozottság, de rajtam... mint aki azt sem tudja, melyik a jobb keze, nem hogy még a bal kezét tudná.
Forgolódtam akárcsak egy ringlis hogy körbenézzek, és tájékozódjak. Ha ez az első emelet a fiú részleg, akkor gondolom a második lehet a lány részleg. Valahogy csak kilogikázom egyszer.
A képességemmel kapcsolatban eszméletlenül tudatlan vagyok. Éppen hogy csak használni tudom, bár inkább csak pusztítani, mint hogy építeni.
- És ezt az adottságot...- gondoltam a képességre.- Nem lehet visszacsinálni? - kérdezem abszolút blokkoltan.
Valahogy érzem, hogy lehetetlen lenne a dolog. Pedig csak szabad akartam lenni, és nem mutánsok közt felnőni.
- Meddig kell itt maradni az iskolában? Életfogytiglan?- kérdeztem ezt úgy, mintha börtönben lennék. Igen, természetesen, hiszen ... majdnem olyan.

Nem lett hosszú, bocsi <3

Komfortos iskola...

Figyelmesen hallgattam közömbös arccal, néha-néha bólintottam jelzésként, hogy értem, mit mondd. Közben be is mutatkozott; Sylvie Soleil. Nagyon szép neve van, erre el is mosolyodtam, és kezdtem megnyugodni. Milyen érdekes, az előbb még majd szétszedett a nyomottság, most pedig egész nyugodt vagyok.
Elmosolyodtam, aztán elengedtem a naplómat a levegőbe, míg nem magam mellett lebegett könnyedén. Csupán csak erre vonom a figyelmet a képességemmel szemben, így legalább nem okozok semmiben sem kárt.
- Ez a fiú részleg?!- Arcom eltorzult, mintha jól megrágtak, és kiköptek volna. Nos igen, az arcom körülbelül most ilyen, hogy megtudtam, nagyon-nagyon rossz helyen járok. Ah... hogy lehetek ennyire figyelmetlen?
Megrázom a fejemet szelíden, melyet pirosodás követ arcomon. Nem szeretnék egy fiúval sem találkozni, hiszen az én szívem másé, még mindig, bármennyire sincs itt ő. Már vagy egy éve nem láttam Joseph Williamsont, de érzem, hogy még mindig az övé vagyok. Hiányzik, nagyon is. A napok nélküle olyan, mintha monoton lenne. Ugyanaz, unalmas, semmi más. Hiányzik nagyon, hiszen már csak ő maradt az életemben, aki még él. Már nincsen egy élő rokonom, és ez fáj. Nincsenek barátaim...
Elérzékenyültem, bár azonban még mindig nyugodt voltam.
- Örülök nagyon neked, Sylvie.- Hangom nyugodt, de azonban nagyon elkeseredett. Amit mondtam, őszintén mondtam, hiszen ő az első, aki nem fordult el tőlem. Az önbizalmam amúgy is a padlót súrolja.
A levegőben elkaptam a naplómat, bár csak annyi ideig engedtem lebegni, ameddig elgondolkoztam a hiányon.
- Kimegyünk sétálni? Legalább tőled mindent megtudhatok a mutánsokról, és az iskola történetéről. Ami azt illeti, Charles és Eric hoztak el, viszont... sürgős dolguk volt, így nagyon nem mondták el az iskolára jellemző tulajdonságokat. Gondolták; vagyok annyira "okos", hogy magam is rájövök mindenre. De nem, sajnos rosszul hitték.- Semmiztem le magamat csak úgy félvállról. Olyan szétszórt vagyok mostanában. A birtokot nem hagyhatom el, és ez eléggé rossz.
Körbenéztem, és így a lány elmondása szerint felismertem most már mindent, hogy mi hol van. Ahamm... szóval azért volt itt ennyi fiú? Igen, az előbb kezdtem már aggódni, hogy itt egy lány sincs, de akkor úgy látszik, hogy még is. A legcikibb még az, hogy fogalmam sincs, hogy hol a szobám, hiszen csak leraktak a birtokra, és faképnél hagytak. Hát, úgy látszik a mutánsoknak önállóan kell élni itt is. Nehéz lesz, de bele kell szoknom.
- És itt egyébként mit tanítanak? - kérdezek rá, hogy azért még is tisztában legyek mindennel.- Nemrég találkoztam egy fiatal tanárral, akit Morgannak hívnak. Lehet ismered, bár nem sokáig beszéltünk.- Tettem hozzá elkeseredetten, hiszen nagyon örültem volna egy tanári eligazításnak, de még annak is örülök nagyon, hogy egy diák idejött hozzám.
- Ő nekem csak annyit mondott, hogy mutánstörténelmet tanít, és még azt hiszem.. Etika? - Gondolkoztam el kérdően, hiszen a minap volt, de már annyira nem emlékszem rá.
- De... gondolom a képességekkel kapcsán is tanítanak valamit, ugye? - kérdezem félően, mert ha nem, akkor azonnal elrohanok, és nem jövök vissza! Remélem hogy tanítanak itt ilyesmit, ugyanis rohadtul nem tudom kontrollálni a képességemet.

Komfortos iskola...

Lehunytam a szememet, hogy ne gondoljak a képességemre, hiszen akkor valamit tuti tönkreteszek itt az iskolában, és pont az hiányozna, hogy még ki is rúgjanak...
Hogy szabályozzam a hirtelen jövő képességeimet, általában mindig valamit lebegtetni szoktam magam mellett, hogy a gravitáció semmi másra ne forduljon, hanem a mellettem lévő tárgyra, így nem esik baja semminek sem, ami köröttem van. Azonban most ezeket a lépéseket hanyagoltam, mert még is meg kell tanulnom a szabályozását, már ha persze van rá esélyem. Ha eddig nem ment, akkor azt hiszem nem is fog. És ez szörnyű. Irigylem az embereket, akik átlagosan élik az életüket, a mindennapjaikat, én pedig itt vagyok mutánsok közt, jó magam én is az közöttük. Ez nem rossz jelző, bár eléggé barátságtalannak tűnik nekem a hely. Próbáltam ismerkedni, de aztán csak félvállról söpörtek le engem. Meggyalázóak voltak azok a pillanatok, és még én éreztem magamat bunkónak, hogy próbálkoztam ismerkedni. Lehet hogy a személyiségem egyenlő a nullával, de könyörgöm! Ember vagyok én is!
A csend már szinte üvöltött. Az először még levegőhiány volt a tömeg miatt, most pedig senki sehol. Nem tudom, hogy itt hogyan mennek az órák, és kitudja, hogy a bolyongásom hány óra, ami lógásnak számíthat itt. Nem tudom mi folyik itt, de ha még is gond lenne, akkor védekezésül meg fogom mondani, hogy mindenki tojt a fejemre!
Két napja vagyok itt körülbelül, és még fogalmam sincs semmiről. Jó magam sem tudom, hogy mit kezdjek itt.
Egy női hang szakította félbe dühöngésemet, s amikor megfordultam, a mellettem lévő asztalnál az ólomkristály pohár a folyosó falának vette az irányt szögegyenesen, majd a falhoz érve tört szilánkosra.
Igen, pont ettől féltem, hogy valamiben kárt teszek...
- Szia! - köszönök vissza kótyagosan, s szememet leveszem az ismeretlen lányról, míg végül figyelmem a csillogó pohárszilánkokra irányul.
Próbáltam magamon nagy erőt venni, s hirtelen azok a szilánkok a levegőbe emelkedtek fel fej magasságban.
Elakartam tüntetni a szilánkokat, mielőtt még valaki észrevenné, hogy rongáltam véletlenül.
- Ugye, nem árulsz be? - kérdeztem rebegve, aztán az izgő-mozgó apró szilánkok felpréselődtek a plafonba, belefúródtak úgy, hogy az nem fog mostanában leesni.
Egy nagy levegőt vettem megnyugodásként , bár még mindig hallom a fülemben a szilánkosra tört pohárnak a csengését, amikor összetört.
- Hát őőő... igen, új vagyok. Két napja vagyok itt, de még egyenlőre fogalmam sincs, hogy hol vagyok, és mit kell csinálnom itt. - Szorítom kínosan mellkasomhoz a kemény bőrborítású naplómat, ugyanis eléggé ciki ezt mondanom, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok. De nagyon örültem, hogy végre ide jött hozzám valaki önszántából.
Arcomon egy halovány mosoly képződött, ami tulajdonképpen csak a szégyenlősségemet takarta.
- A nevem Tessa Science, és köszönöm, hogy a segítségedet felajánlottad. Örülnék neki nagyon, hogy ha bemutatnál mindent, hiszen csak ide leraktak tudatlanul. - Duzzogtam egy kicsit, hiszen nagyon nem esett jól, hogy senki sem segített az itteni életben.
- Téged hogy hívnak? - kérdezem érdeklődően, akárcsak egy kisgyerek. A lány nagyon szimpi volt, bár kinek ne lenne az, ha segítségről van szó.

Komfortos iskola...  

Úgy érzem, hogy nehezen fogok hozzászokni ehhez a közösséghez. Eddig még senki sem segített nekem, és most csak bolyongok, mint gólyakaki a levegőben. A széles folyosókon dulakodás tört ki, én pedig gyáván állok félre a hosszú szekrénysoroknak a végébe. Karom közt a naplómat szorongatom, bár fogalmam sincs, hogy minek hordom magammal. Talán azért, mert már csak ez maradt hátra a szüleimből. Emlékek csupán.
Csak nézegetek félénken, hogy mennyi ismeretlen arc száguld el. Néztem, de nem láttam. Olyan... semleges volt minden. Nem tudom merre, miként, hogyan, és nem akarok hülyeséget csinálni. Éltem volna szívesebben szabadon, de úgy látszik hogy erre sem kerül soha sor. Szabad akartam lenni!
A szüleim halála megviselt, és főleg Joseph viselkedése, akit már rég nem láttam, és hiányzik! Egyedül vagyok. Olyan üres minden, pedig alig lehet elférni az iskolában. Sok idegen, akikhez hasonló vagyok. Mutáns... ahogyan hallottam még anno. Az iskola ismeretlen számomra, és félek. Nem merek senkihez sem odamenni, hogy segítséget kérjek, és ez nagyon szörnyű. Nem tudom hogy leszek itt el, főleg hogy ha egy tanár rajtakap, hogy csak ott állok, mint aki karót nyelt volna. A levegő is fogytán volt a tömeg miatt, bár ez a sok "csorda" lassan kezdett elválni, míg végül kitisztult az egész folyosó nagyjából. Pár ismeretlen arc még elsuhogott, s utánuk néztem, mintha kutatnék arcokat, kit ismerhetek-e, és ki idegen. De senki.
A hideg végigfutott rajtam, és egy nagy, fáradt levegőt vettem. Nem tudom, mit kezdek magammal. Talán jobban teszem, hogy ha körbenézek én magam az iskolában, hiszen nem várhatom a sült galambot a számba. Úgy hiszem, hogy magam kell körbejárnom úgy, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok. De nem baj, legalább elbolyongok, mint valami kóbor lélek.
A szekrények végénél kinyújtózkodtam, és tettem pár lépést a többi folyosók felé, melyek rémisztően haladtak ki egymásból, mintha végtelenek lennének. Nagyot nyeltem, de aztán csak az első folyosónál álltam meg, ahol eddig úgy néz ki nincs semmi. Nem szeretnék kárt tenni semmiben sem, de érzem, csiholódik, hogy valamit eltaszítsak velem ellentétes irányba. Nem tudom, mihez kezdjek. Inkább itt várok, és talán jön valaki, aki segítene. Bár jobban tenném, hogy ha ezt a rémült arcot lemosnám magamról, mert a végén még sikítva rohannak el.