Mollie Bentley

"Mutiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!"

Userinfó: Főkarakter

Név: Mollie Bentley
Születési dátum: New York, 1980. május 1.
Besorolás: Független
Képességek: Alakváltás – állatias átalakulás
Képes felvenni egy macska alakját (kölyökmacska)

Elsődleges képesség: Alakváltás – állatias átalakulás
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 5 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Jelenleg semmi másra nem képes, mint egy közönséges macska (kivéve, hogy a haja enyhén, 1-2 miliméternyire megemelkedik, amikor dühös, mintha felborzolná a bundáját), viszont emberként már nem rendelkezik a macskalét előnyeivel, vagyis nincs élesebb hallása, szaglása, és fára mászni sem tud ügyesebben, mint bármelyik másik gyerek. Táplálkozás szempontjából azonban képessége igencsak nagy előny, mivel macskaként kevesebb táplálékra van szüksége, vagyis szűkösebb napjaiban egyszerűen tartja a macska alakját, hogy kevesebb koszt is elég legyen neki. Egyébként macskaként is ugyanazt szereti, mint emberként, vagyis kizárt például, hogy megegyen egy nyers egeret, de egy csokitortának így is nekiesne.  
Képesség távlatai:
- emberként is képes dorombolni
- emberként is fejlettebb hallás, szaglás (nem fejlettebb egy átlagos macskáénál)
- emberként is képes kiereszteni a ,,karmait” (nem lesznek macskaszerűen hegyesek, csak hosszabbak)
- macskaként is képes beszélni

Jellem: Kíváncsi. De nagyon ám. Néha még az életösztönét is felülírja, mert muszáj látnia, hogy mi is csillog ott a sínek között, mit is dugdos a táskájában a verekedős bácsi, szóval amellett, hogy egyeseket esetleg zavarhat ez a néha valóban kellemetlen tulajdonsága, nem is mindig praktikus. Ugyanakkor ezzel az jár, hogy gyorsan tanul, mivel mindemellett remek memóriája van. Imád játszani (elég izgága, nehezen marad meg nyugton a fenekén), meséket hallgatni hercegnőkről a habos-babos ruháikban, meg a hősies sárkányölő lovagokról, és naphosszat bóklászni az utcákon új helyeket keresve, amiket még nem fedezett fel, de alkalmas lenne várkastélyt építeni ott magának egy-két játék erejéig. Nagyon vidám és bizakodó természetű, nehéz lehangolni, mert nehezen tudja elképzelni, hogy bármi végzetesen rossz dolog történjen vele (hiszen ő a főszereplő, ugye, és ők a végén mindig boldogan élnek, amíg meg nem halnak). Meggyőződése, hogy bármi rossz dologgal is kell szembenéznie, az úgyis csak rövid ideig tart. Persze ő is fél a szörnyektől, a mumusoktól, a szellemektől, a zsákos embertől, meg persze utálja a sötétséget, de attól sem keseredik el túlzottan, hiszen majd úgyis előbukkan a napocska, amikor már ő is kialudta magát, és akkor megint világos lesz, és elül a veszély.

Külső: 95 cm magas, szőke, szögegyenes hajú, babaarcú. Ez utóbbi fiatal korára való tekintettel csak még szembeötlőbb. Hatalmas zöld szeme nagyon beszédes. Ha valaminek örül, szinte emberi alakjában is látni, ahogy lelkesen csóválja hozzá a farkát, ha viszont mérges, a haja pár miliméternyire elemelkedik a fejétől, mintha felborzolná a haját. Kényelmesen szeret öltözködni, a ruháira viszont nem nagyon vigyáz, ahogy a gyerekek általában, bár nála az életkörülményei is hozzájárulnak ehhez.
Átváltozva vöröses színű, csíkos kölyökmacska.

Előtörténet:

Egyesek szerint nem jó az utcán élni. Szó se róla van hátulütője bőven, de ha az ember ezt szokta meg, és nem ismer mást, akkor úgy máris könnyebb. Legalábbis szerintem. Persze de szeretnék én is olyan szép ruhában forogni, mint a mesékben a hercegnők, és valahonnan szerezni egy igazi terülj-terülj asztalkámat, de nem vagyok én olyan mohó. Világéletemben hajléktalan voltam, és néhány másik utcalakó, akik ismerték anyukámat, azt mondták, hogy ő is az volt, igaz, csak nem sokkal azelőtt lett az, hogy megszülettem. Rá sajnos nem emlékszem, mert még kicsi voltam, amikor elment.
Onnantól Mary vigyázott rám, egy idősebb néni, akit a mama akkor ismert meg, amikor még nagy volt a pocakja, mert én benne voltam, és túlságosan mocorogtam, onnan tudta, hogy már nagyon jönni akarok. Persze meg tudom magamat érteni, olyan sokat egy helyben lenni! Biztos halálra untam már magam. Mary akkor már évek óta az utcán élt. Észrevette, mi történt, és ő lett a mama doktor nénije, és aztán próbálta őt is ápolgatni, mint engem, de alig egy év múlva már annyira elfáradt, hogy muszáj volt kipihennie magát. Mary azt mondta, azok a bácsik a villogós autóval azért vitték el, mert itt nagyon nagy a zaj, de most már egy szép, csendes helyen van, ahol nyugodtan alhat. Meg is ígérte, hogy ha majd nagyobb leszek, megmutatja, hol van, de még nem lehet, mert kicsi vagyok, és csak felverném szegényt, hiába mondtam neki, hogy majd nagyon csöndben leszek. De majd egyszer nagy leszek, és akkor Mary nélkül is meglátogathatom a mamát, mert a felnőttek azt csinálnak, amit akarnak, és a mamájukat is akkor látják, amikor akarják.
A papáról csak annyit tudok, hogy a mama is alig ismerte. Mary szerint a nénik és a bácsik nem mindig szerelmesek, csak azt hiszik, vagy direkt füllentenek a másiknak róla, hogy együtt alhassanak. Azt hiszem, megértem őket, hiszen én is nehezen tudnék elaludni, ha Mary nem énekelne nekem altatót, vagy nem mondana esti mesét. Biztos a nénik és a bácsik is félnek egyedül a sötétben, és ezért akarnak együtt aludni. De amikor a mama és a papa együtt aludtak, akkor a gólya biztos félreértette, és azért tett a mama pocakjába. Szegény gólya jól ráfázott. Feleslegesen repkedett, pedig helyette elmehetett volna a játszótérre vagy enni egy fagyit. Ha a gólyák esznek fagyit. Szerintem békásat biztosan. De a papáról Mary csak annyit tudott mondani, hogy jobb, ha sosem keresem meg, mert ő mutáns, és azok gonoszak, mint a sárkányok a mesékben, úgyhogy jobb is, hogy nem ismerem.
Egy éve viszont kiderült, hogy én is az vagyok. Nem nagyon tudtam eltitkolni, mert hónapokig tartott, mire megtanultam, hogy válthatok alakot akkor, és addig, amikor és ameddig én akarok. Mary teljesen kiborult, azt mondta torzszülött vagyok, és évekig kígyót melengetett a keblén, hiába ismételgettem, hogy a macskák nem is kígyók, azt meg nem is tudom, mi az a kebel, de nem érdekelte. Azt mondta, többet látni sem akar, mert ugyanolyan szörnyeteg vagyok, mint az apám, aki miatt anyámat az utcára dobták, hogy képes volt összeszűrni vele a levet. Mondjuk ezt sem értettem, hogy milyen levet. Megitta a kakaóját, és azért lettek rá dühösek?
Eleinte nagyon szomorú voltam, mert Mary nélkül nagyon elveszettnek éreztem magam. Ő tanított meg, hogy találhatok magamnak biztonságos alvó helyet, hogy tudok ehető ennivalót szerezni, mit csináljak, ha beteg vagyok, szóval mindent, de még mindig nem voltam olyan jó bennük, mint ő, hiszen ő már nagy volt, én meg még nem. És most egyedül maradtam. Mary nélkül. Esti mese nélkül.
Aztán eszembe jutott, mit mondott. Hogy olyan vagyok, mint az apám. Elhatároztam, hogy megkeresem. Jó lett volna megkérdezni a mamát, hogy merre keressem, de róla sem tudtam, merre alszik. Igaz, nem szívesen ébresztettem volna fel, de az én anyukám biztos a legkedvesebb néni az egész világon, úgyhogy segített volna, sőt, velem is jött volna, hogy ne legyek egyedül, hogy majd azután szundikáljon tovább, miután elvitt a papához... meg talán a hintákhoz is... meg a vattacukroshoz... meg a nagy-nagy boltba a sok macival...
Még nem találtam meg a papát, de nem is adtam fel. Mutánst kell keresni, ebben biztos vagyok. És belőlük nagyon sok van, az egyik csak a papa lesz. Gólyát sajnos csak kettőt láttam eddig, és hiába tudtam elég közel menni hozzájuk, egyik sem akarta elárulni, hogy merre látta utoljára, vagy legalább hogy néz ki. Remélem, a papa már nem olyan álomszuszék, mint a mama, de ha az is, akkor most rossz leszek, és azért is felébresztem. De nem kell ám majd nagyon sokat lovacskásat játszania velem. Csak, ha ő is akarja.