Carrie-Ann Bell

"Nem érezni a fájdalmat néha olyan, mint egyáltalán nem is érezni."

Userinfó: Főkarakter

Név: Carrie-Ann Bell
Mutáns név: Sebezhetetlen
Születési dátum: 1969. január 7. North Salem, USA
Besorolás: Diák
Képességek:

Elsődleges képesség: Spontán regeneráció
Osztályozás: Béta
Aktiválódás: 12 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: A szervezetem gyógyítja önmagát. Nem fognak rajtam a betegségek, a sérülések és a halál sem, bár ez utóbbit még nem fogtam fel, hogy pontosan mit is jelent, hiszen fiatal vagyok. Egy gyerekkori sérülés miatt a fájdalmat sem érzem, ami egy-egy sebesüléssel járna együtt, olyan mintha a fájdalomközpont teljesen ki lenne kapcsolva.
Képesség távlatai: A képesség elérte maximumát nagyjából, maximum a gyógyulás üteme lehet a jelenleginél is gyorsabb.

Másodlagos képesség: Képességblokkolás
Osztályozás: Alfa
Aktiválódás: 15 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Képes vagyok blokkolni mások képességét, akár egy nagy (szigetnyi...) hatótávban is. Képes vagyok kiválasztani olyanokat, akiket kivonok a saját képességem alól, de csak ha elég közel vannak hozzám és a saját elsődleges képességemet is tudom blokkolni, de ehhez erős koncentrációra van szükségem. A képességem nem állandó, én döntöm el, hogy mikor aktív és mikor nem.
Képesség távlatai: A blokkolt hatótávot tudom változtatni, növelni, ahogy telik az idő, és képes vagyok egyre többeket kivonni a blokkolás alól, akkor ha már találkoztam velük úgy is, ha távol vannak. Idővel akár azt is meg tudom határozni, hogy akinek két képessége van csak az egyik legyen aktív, még a másik passzív marad.

Jellem: Azt hiszem a legjobb szó rám az alkalmazkodó. Egészen kiskoromtól fogva ebben voltam a legjobb. Sosem voltam az a kifejezetten hisztis típus, aki mindig mást és jobbat akar, valahogy könnyen elfogadom azt, amit kapok és megpróbálok a helyzethez mérten alkalmazkodni ahhoz, ami történik. E miatt elég jól és könnyen megértem magam másokkal, hiszen nyitott vagyok mindenre és könnyen beilleszkedem. Ha szomorúnak látlak, megvigasztallak, ha vidámnak, veled együtt nevetek. Az életem egy nagy visszacsatolás. Tudom, hogy hogyan kell reagálni bizonyos történésekre, eseményekre, és annak fényében reagálok is. Azért van ez mert szó szerint rettegek, hogy idővel képtelen leszek magamtól eldönteni, mikor mi a helyes. Vajon ha nem érzel semmiféle fájdalmat, akkor a lélek fájdalmát sem érzed majd idővel? Mintha olyan tompa lenne körülöttem minden, ezért szinte már pánikszerűen keresem az interakciókat, a kapcsolatokat, hogy még véletlenül se érezzem, hogy... már nem érzek. Azt hiszem társaságfüggő lettem, nem viselem jól az egyedüllétet, a magányt, e miatt többnyire gyorsan és könnyen beilleszkedem mindenhová, mert tudom hogyan kell alkalmazkodni és ritkán teszek olyat, ami másnak ellenszenves.

Külső: Nem vagyok túl magas, sem alacsony, átlagos kinézettel áldott meg a sors, bár elvileg még nőhetek, de szerintem egy olyan 165 centit nem fogok túlszárnyalni sosem. Nem is akarok magas lenni és kitűnni a tömegből, senki se szereti a túlságosan feltűnő elemeket. A hajam hosszú, a hátam közepéig ér, szőkésbarna. Gyakran hordom kiengedve, maximum egy-egy csat kap benne helyet. Igazi kis kedves babaarcom van, amire a bájos mosollyal rá is játszom, de persze tudok komoly is lenni, ha valaki nem bírja a túlságosan tömény édességet. A ruháim általában szolidan egyszerűek és lengék, sosem voltam egy kihívóan öltözködő alkat.

Előtörténet: A szüleim egész kiskoromban meghaltak autóbalesetben. Az én életem is csak egy hajszálon függött, nagyon sokat tettek azért az orvosok, hogy túlélem négy éves koromban azt, hogy oldalról belénk jött egy kamion. Sajnos anya és apa nem voltak ilyen szerencsések, őket soha sem láthatom már újra, csak képről, mert még csak nem is emlékszem rájuk. Túl fiatal voltam, amikor meghaltak. Ebben a balesetben szereztem egy olyan erős fejsérülést, ami miatt amikor aktiválódott a képességem egyszerűen kikapcsolt a fájdalom központom is. Nyugodtan belém vághatsz egy kést, nem fogok érezni belőle semmit, sőt elég gyorsan fel is gyógyulok, ha ilyesmi történne. Persze azért ez ennyire nem egyszerű, de haladjunk sorban.
Nagyszülők és egyéb rokonok híján árvaházba kerültem, ahonnan aztán egy családhoz úgy öt éves koromban. Egész rendesek voltak, csak épp már volt három idősebb testvérem, közülük egy szintén örökbe fogadott, így aztán olyan sok figyelmet, vagy törődést nem kaptam. Inkább el voltam magamban és szép lassan rájöttem, hogy akkor lesz minden jó, ha alkalmazkodom. Akkor fognak kedvelni, ha azt teszem, amit kell. Egyszerűen minden testvéremmel elkezdtem úgy viselkedni, ahogy az nekik kellemes volt. Peterrel sokat verekedtünk, de persze mindig hagytam, hogy ő győzzön, aztán ott volt Megan, aki megtanított biciklizni, bár én utáltam az egészet, de örömmel vettem, hogy segít és mivel számára ez sikerélmény volt, végül már én is úgy éreztem, hogy ez tényleg jó. Aztán persze ott volt Mikah, a legidősebb bátyám, akinek az volt a kedvenc időtöltése mindig is, hogy elcsente a cuccaimat és elrejtette őket, én pedig élvezettel keresgéltem őket szerte a lakásban, mert ő jól szórakozott ezen. Én persze kevésbé, de... ez nem számított.
A kevés figyelem viszont olyan téren elég hasznos volt, hogy nem szúrt szemet másnak, amikor a képességem aktiválódott. Nem volt feltűnő, hogy sosincs rajtam sérülés, hogy amikor elestem egyszer a biciklivel, le kellett volna horzsolnom az egész térdemet, de nekem semmi bajom sem lett. Néha a kevés figyelemnek is meg vannak az előnyei. Igazából az életem elég unalmas és eseménytelen volt. Suli jártam, volt egy csomó barátom és még persze most is megvannak, aztán pár hónapja jött ez a két fickó. Így már világos lett minden, és az is kiderült, hogy miért nem érzem a fájdalmat. Nem a képességem miatt van, hanem a képességem hibája miatt, és azt mondták ezen nem is lehet változtatni. Néha vágyom rá, hogy érezzem, ha elesek, hogy érezzem, ha megütöm magam. Előfordult már, főleg a kezedet-kezdetén, hogy direkt okoztam magamnak sérülést, hátha végül mégis működik, hátha csak időleges ez a hiba, de sajnos nem. És most itt vagyok, a családom közel North Salemben, ahogy a régi barátok is, de most újak is akadnak. Nem baj az, ha minél többen vesznek körül, nekem a tömeg a mindenem, akkor érzem, hogy élek, ha sokakkal lehetek együtt.