Elrabolva

Tárgy: Re: Elrabolva Vas. 31 Aug. - 8:33

Yellow submarine...

Niquenek sikerül nyakon szúrnia a fickót, úgy istenesen. Azonnal oda kap, hiába nem ér semmit, de hát ilyen az ösztönös emberi reakció. Spriccel a vér úgy istenesen, de sokáig nem tart a haláltusája, összeesik végül, aztán már csak a lassabban csordogáló vér árulkodik rajta, hogy nem rég halt meg, no meg az üvegesen a plafonra meredő szemei.
Scott vállát sikerül nagyjából elkötni, annyira, hogy kibírja, amíg elérnek valami biztonságosabb helyre. A kapitány közben szépen indul az említett öböl felé, ahol minden bizonnyal jól meg fog lepődni, hogy nincs ott egy darab ismerős sem, bár erre már sok ideje nem lesz, mert a közben magához térő Jack, miután el lett oldozva végső soron a cél előtt nem sokkal fejbe vágja a pasast. Azt már meg tudják oldani együtt, hogy felemelkedjenek a víz felszínére, ahol a csapat többi része már ott van.

//No záró, köszönöm a részvételt. Smile

Helyileg már nyugodtan írjatok eleve ide, hiszen már összefésülődött a két mese, ott lesz a végső összefoglalás is:
https://xmen-firstclass.hungarianforum.com/t849-tukororszagban//

Tárgy: Re: Elrabolva Szomb. 30 Aug. - 11:16

Látom, hogy Leah feltalálja magát, de úgy érzem, hogy nem ártana biztosra mennünk, ezért is kezdek neki a kutakodásnak és nemsokára egy műanyag, de valamennyire azért éles tárgyra lelek hátul. A kés jobb lenne, de így legalább biztosan nem ejtek komoly kárt benne, még akkor se, ha a helikoptert esetleg nem vezetné el tökéletesen. A zsarolás tehát megkezdődik, így kerül az előttem ülő férfi nyakához a műanyag fegyver és nagyon úgy néz ki, hogy mindez használ. A gép felszáll, de már miért is alakulna minden szépen, mint a filmekben? Valamiféle energialöketnek hála a gép lassan feladja a szolgálatot, a műszerek meghülyülnek, mindenféle fény villan, én pedig hátra is esek némileg a rázkódástól. A francba! Én nem is nézek még lefelé, amikor Leah megszólal, hogy ott vannak, így rögtön arra kapom fejem, majd a barna hajú lányra.
- Persze! Én ugrok először, és akkor el tudlak kapni. – közlöm is vele a tervet és már ki is nyitom a helikopter ajtaját, majd ugrok. Szárnyaim azonnal megfeszítem, így a levegőben maradok, ő pedig ha követ, már utána is lendülök, hogy átölelve kapjam el, szárnyaim pedig mindkettőnket tökéletesen megtartanak. Lassan ereszkedem lefelé a hajóra, ahol láthatóan dúl a harc, így miután leérünk,eleresztem a lányt és ha kell, akkor segítek, így legalább egy embert ha kell, szárnyaim segítségével küldök álomba, de ha későn érkezünk, akkor én magam is természetesen örülök a többieknek. Jó végre ismét együtt és most már érzem, hogy ki fogunk jutni innen és nemsokára Morgant is láthatom. Úgy hiányzik már… szeretném, ha végre újra a karjaiban tartana.

Tárgy: Re: Elrabolva Szomb. 30 Aug. - 1:36

I can't do everything, but I

can do something

Nem úgy értettem nyilvánvalóan, hogy bárki önző lenne itt. Egyszerűen csak kicsúszott a számon. Fáradt vagyok, elgyötört, csomókban vannak az idegeim és nem tudom, hogy hol vannak a bátyáim. Jó, nem igaziak, csak mindketten örökbefogadtak szavakkal, tettekkel és a lelkület adták nekem. Aggódom értük, Jethroért is, mert őt nem láttam, amióta a szigeten vagyunk, de Daveért is. Mert nem hagyhatom cserben, tudom, hogy küzdene értem. Viszont nem tudom mit tehetnék még úgy, hogy itt vagyok, hogy végig kell nézzem, ahogyan a legjobb barátnőmet keresztül lövik és csak annyit tudok vele tenni, hogy segítek letörni a nyílvessző végét, hogy ne zavarja annyira a mozgásban. És akkor még mindennek tetejébe itt van ez a Scott gyerek is. Kihúzza nálam a gyufát a megjegyzésével nem is kicsit. Visszakézből kap tőlem olyan pofont, amit remélem, hogy egy életre megjegyez. Az indulat különös erőt tud kölcsönözni.
- Vigyázz a szádra, te paraszt, mert nem vagy abban a helyzetben, hogy ilyen hangot üss meg. Ha hülye vagy még ehhez is, az a te bajod! – morgom oda, de nem kiabálok azért, csak a fogaim között szűröm a szavakat. Aggódom a testi épsége miatt, a vérspriccelés mértéke nem túl bizalomgerjesztő, de tudja már, hogy mit beszél! Többet tettem le az asztalra itt a szigeten, mint ő, aki csak arra volt képes, hogy megsebezze a barátnőmet, amiért soha nem bocsátok meg neki. Mi történt volna, ha Sylvie fejsérülése komolyabb? Azt hiszem, hogy akkor Scottot találta volna fejbe egy.. pfuj.. nos igen, egy valami hasonló dolog, mint ami előttünk lecsapta az idegent.
Nem rettegek a halottaktól, nem bántanak. Nem mondom, hogy gusztusos ez a nyílt fejseb vagy a koponyarepedés hangja, de be kell pattanjunk abba a tengeralattjáróba, ha esik, ha fúj. Nem akarok, de nincs más választásom. Innen nem jutunk ki, csak így, márpedig ha segíteni akarunk a többieknek, akkor kell ez az eszköz nekünk.
- Gyűrj gombócba valami anyagdarabot, hogyha tudsz, s azt kösd rá a sebre. Az elnyomja a vérzést.. – adok tanácsokat, s ha kell, akkor segítek is Sylvienek. Illetve segítenék, ha nem találnám szembe magamat a rádiós szőkével.
Reflexből cselekszem, nem gondolom át. A késem pengéje nem olyan hosszú, hogy a szívbe tudjam mártani, s különben sem precízen ölni akarok, egyszerűen csak valamit tennem kell, hogy megakadályozzam ezt a rádiózós műveletet. Ugrok egyet, nekivetődöm a férfinek (vagy nőnek, ebből a megvilágításból és ebben az idegállapotban csak a hajszínét tudom megállapítani és felfogni) és a kést nemes egyszerűséggel – nos ez túlzás, inkább heves védekezőösztönnel és elveszített józen ésszel – beleállítom a fő nyaki ütőér felső szakaszába, oda, ahol már csak felületesen fedi bőrszövet és nyakbőrizom. Ez az a pont, ahol egyébként az ér lüktetése is jól kitapintható szokott lenni, azért tudom eltalálni, mert sokszor játszottam azzal, hogy az apám által kikészített holttestek pulzusát ellenőriztem, hogy biztos halottak-e.
Ijedten rántom el a kezemet, ezzel kapva ki a bicskát a férfi nyakából, ha ugyan sikerült beleszúrjam. Azon túl, hogy valószínűleg fájdalmat is okoztam, ellátás nélkül el is vérezhet, s akkor még a nyakamba sül az a bélyeg is, hogy megöltem egy embert. Tönkre fogok menni, ha ez így halad. De ez már csak a jéghegy csúcsa.. elegem van, befejezném. Fáradt vagyok küzdeni, de valami még mindig visz előre.
A tengeralattjáró megindul, amitől megijedek. Akárhogy is sikerült a késes akció, vérmocskos lehet az arcom, hogyha megszúrtam akkor valószínűleg spriccelt rám a véréből. A rádiót igyekszem kikapni a kezéből. Nem kell erősítés. Nem lenne jó vége.
- Ki a franc vezeti ezt? – tátogom Sylvieék felé. Nem tudom mit kezdjünk a kapitánnyal. Talán meg kéne húzzuk magunkat. De a többiek.. basszus.. mi lesz velük? Mi lesz velünk? Szorongatom a bicska nyelét és közben igyekszem nem megengedni magamnak, hogy kitörjön belőlem a zokogás. Én még soha.. soha nem ártottam senkinek. Ezelőtt.

Tárgy: Re: Elrabolva Szomb. 30 Aug. - 0:59

Elrabolva

- Persze, hogy nem.
Felelem Nique megjegyzésére, és némileg a szívemre veszem, hogy kinézné belőlem, megtenném. Nem sokan fontosak úgy igazán a számomra, ez tény és való, de attól még nem vagyok ennyire önző és lélektelen. Mindegy, megsértődni nem fogok rajta, nem vagyok az a fajta, megemésztem, aztán majd kiköpködöm.
A nyílvesszőt végül nem húzom ki, csak eltöröm, de nem árt némi asszisztálás, mert mozgatni se nagyon kellene, ezt még én is felérem ép ésszel, szóval csak akkor töröm, ha tartja a vesszőt. Tetszik, nem tetszik, némileg aggódom Scottért, nem akarnám, hogy elvérezzen, még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám. Jah, mert a legnagyobb ellenségemet én akarnám megölni. Ahogy miatta meghalt az öcsém is.
Bár Nique és Scott között állok jobbára, mikor az utóbbi kicsit kiakadt a barátnőmre, nem mondok semmit, egyrészt, köszi, de most nem kérek életvezetési tanácsot a sráctól, mert tutira visszaküldene anyámba, másrészt Nique bőven van annyira karakán, hogy visszaszájaljon. Intézzék csak el egymás közt.
Az abszolút nem zavar, hogy nekem a barátnőm nem mond semmit, nem is kell, pláne Scott előtt, nem akarom előtte kiteregetni a lelki szennyesemet, egyrészt, semmi köze hozzá, másrészt nem szívesen lesném a nagyon is lehetséges fintorait. Elég, hogy fogja a kezem, ahhoz igen, hogy elég erőm legyen ne ordítani a fájdalomtól, vagy ami még rosszabb, esetleg elbőgni magam attól, hogy túl sok már nekem ez az egész.
- Ki kell...
Vagy ha nem jutunk, legalább valaki ne végezne fél munkát, és nyírna ki minket egyszerűen. Ez a macska-egér játék nem kenyerem, rühellem, ha szórakoznak velem, tegyék azt bármily módon. Több csapda szerencsére nincs, de nem állítanám azt sem, hogy tetszik a minket fogadó látvány, azaz a szikladarab a pasas fejében. Kiráz tőle a hideg, bár azért magamban megjegyzem, hogy nesze neked karma, megérdemelted. Ennek köszönhetően sikerül beslisszolnunk a tengeralattjáróra, de ettől még közel sem nyugodhatunk meg.
Amikor meglátom Jacket, rámutatok, de nem beszélek, jobb volna, ha minél később szúrnának ki minket, de az legalább megnyugtató, hogy itt van, és remélhetőleg él is. Halott ugyebár minek lenne megkötözve. Máris valamiféle kötszerért kutatok, de jelenleg megteszi bármilyen anyagdarab, ami átéri Scott kezét, nem fogom hagyni, hogy csak így elvérezzen nekem. Ha van rajta ing, akkor le fogom rángatni, hogy azzal oldjam meg a problémát, sőt, még Jack ruháit sem vagyok rest használni, amennyiben semmi nem szúrta ki a szememet a hajón. Igyekszem elkötni a sebét, és valamennyivel felette elszorítani, hogy lehetőleg a vérzés álljon el, mert ez nem járja. Közben nagyon remélem, hogy Nique megoldja a pasast, amíg az a majom rádión beszél, szerintem simán van esélye meglepni, és szerintem bőven felhalmozódott már benne is annyi feszültség, hogy ne akarjon finomkodni. Nem mondom, hogy nem féltem, de egyszerre csak egy valaki miatt vagyok képes aggódni, az pedig most Scott.

Tárgy: Re: Elrabolva Szer. 27 Aug. - 11:16

Darkness within

Az a szép a dologban, hogy szinte mindig kimondom, amit gondolok, ha mást nem akkor a pofavágásaimból simán le tudja venni, hogy mi is a helyzet. Nem csak ő, mindenki. Van ugyan egy manipulatív oldalam, amit még Anouk-tól vettem át, ha nagyon muszáj, tudok én mézesmázos is lenni, az utóbbi hetekben egyszer sem éreztem szükségét. Valahol a barnahajú tündér (nem Bellesandra!) még egészen jól kezeli a dolgokat, és csupán ritkán ad hangot annak, emnnyire is egy lelketlen barom vagyok. Talán már kerülni akarja a feszkót, talán mert elfogadja, hogy én ilyen vagyok. Ritka kivételek egyike.
Talán majd ha magunk mögött hagyjuk ezt az egészet, lesz néhány normális percünk átbeszélni, hogy van egyátalán értelme beszélgetni, mert bevallottan nem volt hozzá még egy értelmes mondatom is. Ha a saját közegemben, a jól megszokott bőrdzsekimben vagyok, nem hülye strandpapucsban, magabiztosabban tudom elküldeni az anyjába, ha sokat szájal. Vagy éppen mást tenni, ha úgy hozza a helyzet, magam sem tudom, bonyolult. Pimasz félmosolyra ragadtatom magam, ahogyan rajtam felejti a tekintetét. Nem hozom kellemetlen helyzetbe, hogy megjegyzéseket tegyek, sosem egymás külsejével volt gondunk. Neki a stílusommal, én meg saját magammal sem tudok dűlőre jutni, ennyi.
- Én se. – A szőke lányra pillantok, hogy vajon mit fűz hozzá, és bólintok. Közel sem vagyok olyan önző, mint hiszik rólam, ha együtt rohadtunk itt, az a minimum, hogy együtt is nyomjuk le a cseszett elrablóinkat, hogy diadalittas arccal húzzunk el a vérbe.
- Együtt, igen. – Mordulok fel, és már nagyon szeretnék annak a gigájára lépni, aki az egész helyzetet kihozta belőlem. Harcos hercegnőm a hosszútávú kínzás alapjaira is megtanított. És ha véletlenül rosszul csinálom, hát istenem, jobban szenvednek majd... Túlságosan elgondolkoztam mindezen, így az óvatosságom alábbhagyott, vagy csak szimplán balszerencse, mert a szúrós fájdalom a karomba hatol. Miután kitéptem a vesszőt, szikrázó szemekkel fordulok oda Dominique-hez.
- Kurva jókor mondod... Mi vagy te? Csapdamágus? – Fölé tornyosulok, még ha nem is neki szól a haragom, hanem ennek az egész helyzetnek. Már azonnal érzem a testemen végigfutó fájdalmat, amelyet a vér hirtelen sugárban spriccelése okoz, de honnan is kellett volna tudnom? Én nem szoktam elhullani, nem vagyok képben az ilyen hülyeségekkel, mint egy sérülés kezelése. Sylvie persze tökéletesen asszisztál a kis dokinéni egójához, így csak legyintek rájuk, és a falba támaszkodva zihálva próbálok erőt gyűjteni. Immár a szemüveggel a szememet összeszorítom a fogamat, rátapasztom a másik kezemet a sérült vállra, hogy legalább a tenyeremmel felfogjam az ömlést, de ez így... Nem lesz túl hatásos.
Az előttünk szerencsétlenkedő alak legalább megkapja a magáét, így be tudunk mászni a tengeralattjáróba. Némi feltörő hányingerrel oldozom el a maradék csomót, ha a két lány is bent van. Nagyjából ennyire voltam képes, bent leülök valahova, nem érdekel, hogy ki mit csinál. Csak hátradőlök, behunyom a szemem, próbálok tudatomnál maradni.

Tárgy: Re: Elrabolva Kedd 26 Aug. - 11:12

Where are you Tati?

Bólogatok Amy szavaira, szerintem is esélytelen, úgyhogy kénytelenek leszünk trükközni. Magam is meglepődöm rajta, hogy milyen jól sikerül a csábítós jelenet, még Amy is lefagy tőle, amire most nincsen idő. Beülünk, a kezem ügyében van a felsőm, nem szándékozom monokiniben nyomni, amíg haza nem érünk, amúgy is az épület tetején vagyunk, kezdek fázni. Szerencsés szárnyas társnőm máris feltalálja magát, és valósabb zsarolást talál ki, mint én, így a kettő összeadva már egészen jó képletnek bizonyul, fel tudunk szállni, csak éppen az a gond, hogy támadóink nem hagyják annyiban, mégis szívet melengető érzés, ahogyan Amy nevez.
- Kedves tőled, de tényleg. – Bólintok neki, miközben fenyegeti az illetőt. Nem tudom, hogy képes lenne e valóban megtenni, és barátnők sem voltunk eddig, ám abban igaza van, hogy az ilyen helyzetkben bizony bőven össze lehet kovácsolódni. A vészvillogókra már riadtan kapkodom a tekintetem, gyorsan magamra kapom a felsőmet, és visszaváltozom. Felállok, és kinézek a kopterből, nem vagyunk messze, de baromi magasan. Meglátom lent a csatározó Tatiékat, és ujjongva kiabálok Amynek.
- Ott vannak! Jajistenem! Le tudsz vinni? – kérdezem tőle, mert járművünk biztosan le fog zuhanni, de ekkora ugrástól minimum combnyaktörést kapnék, de esélyes, hogy túl sem élném. Kérdően pillantok rá, és ha mehet a menet, akkor kiugrunk, a fickó már tényleg nem érdekel, az ő baja, hogy ilyenekkel paktált le. Ha leérünk, akkor odarohanok besegíteni, de jó eséllyel akkor vagyunk csak ott, ha már nyertek, akkor Tati nyakába ugrok, örülve a viszontlátásnak.

Tárgy: Re: Elrabolva Hétf. 25 Aug. - 21:40

Yellow submarine...

Amy és Leah egészen ügyesen dolgoznak össze és felettébb jól is taktikáznak. Leah akciójától a már beszélt pasasnak finoman szólva is majd kiesik a szeme, mondjuk így nehéz a vezetésre koncentrálni, de amikor a lány rámarkol a már majdhogynem tényleg olyan állapotban lévő botkormányára, mint ha igazi lenne műanyagból... akkor azért egy pillanatra felmorran. Nem biztos, hogy mindez hatásos lenne, de mikor az Amy által talált kés - vagy inkább késnek látszó tárgy, mert csak egy letört műanyag darab hátulról, de ezt a fickó nem tudhatja - a nyakához kerül már tényleg beindítja a szerkezetet, és fel tudnak emelkedni. Az viszont már kellemetlenebb élmény, hogy az elektromos fickó konkrétan utánuk küld egy jó kis lövedéket, amitől már a víz felett szállva az egész gép bepattan. Minden lámpa villogni kezd, az egész szirénázik és a pasas láthatóan halálra vált arccal próbálja meg irányítani a gépet, ami érezhetően nem sikerül neki. Jó eséllyel itt már csak az ugrás van hátra, ha ezt megteszik, akkor a magasból kiszúrhatják még a távolban a parton épp befejeződő csatát, hiszen van ott tűz és elektromosság, elég látványos, no meg percek múlva a tengeralattjáró is ki fog futni alattuk a szikla takarásából.

Scott részéről tényleg felettébb rossz ötlet kihúzni a nyílvesszőt. Bár nem ért kifejezetten artériát a dolog, de így is elég erősen vérzik, jó ha bírja, amíg elérik a tengeralattjárót. A rosszabb az, hogy mindeközben az egész épület rázkódik, és egyre több szikladarab hullik alá. Talán a mázli szegődik melléjük, de az egyik épp köteled eloldó fickót úgy istenesen fejbe is találja az egyik. Nem szép látvány, ahogy bereped a koponyája és beledől a hullámzó vízbe, amiben a méretes monstrum himbálózik egyre inkább, hiszen az kötelei már majdnem teljesen el vannak oldva. A gépben egyébként csak ketten vannak, egy magas szöszi pont a hármas előtt tűnik el, akik még be tudnak jutni mielőtt az ajtó csukódik. A kapitány pedig odabent már az indulással foglalkozik.
Beljebb haladva megtalálhatják egyébként az egyik sarokban az ájult Jacket megkötözve, Scott pedig már egyértelműen alig áll a lábán el kéne kötni a karját, vagy biztos, hogy el fog ájulni, ekkor jön vissza a szöszi és látja meg a kis csapatot, aki ellen Nique próbálkozhat a késével. Mielőtt még nekimenne a pasas a kezében tartott rádiót izzítja be.
- Vétel! Megtámadtak. A rabok megszöktek, az egész épület összeomlik, ki kell futnunk, az öbölben felveszünk titeket. Vétel! - a parton lévőknek adja le a drótot. Egyébként láthatóan nincs semmi, a kapkodásban nem tudott ezzel is foglalkozni. A kapitány most a meneküléssel foglalkozik elsősorban, úgyhogy a tengeralattjáró közben megindul alattuk, hiszen tönkre vágnák a lezuhanó sziklák.

//Köv. hsz aug. 30.//

Tárgy: Re: Elrabolva Hétf. 25 Aug. - 18:39

I can't do everything, but I

can do something

- Sosem kerültem még olyan helyzetbe, hogy meg kelljen próbáljam, de ha sikerül elkössük esküszöm kitalálom mit kezdjünk vele, ha beledöglök is! – morgom az orrom a altt a tengeralattjárós kérdésre. Egyáltalán nem tetszik a helyzet, eddig se tetszett, de a remegő épület, a vakolat és a hangok, melyek megütik a fülemet még kevésbé teszik bizalomgerjesztővé a történetet.
- Senkit nem hagyhatunk itt! – jegyzem meg, mert remélem azzal Sylvie és Scott is tisztába került már, hogy elcseszett megmentési komplexusom van, tehát ha sikerül is élve lejussunk a tengeralattjáróhoz, s elkötjük, akkor nem fogom elhagyni a sziget környékét azzal a tudattal, hogy rajtunk kívül nagyon sokan rekednek itt. Ha ez a szándékuk, nem akadályozom meg őket, de én nem megyek sehová, az is tuti.
Nem tudom mikor alakult ki bennem ez a mánia, a sziget előtt azt sem tudtam, hogy képes vagyok bárkit ellátni, nem hogy azon törjem a fejemet, hogy hogyan mentsem meg mások életét. Talán azért van ez, mert apámat nem tudtam megmenteni, s így akarom jóvá tenni mindazt, amit elkövettem. Nem gondolkodom rajta sokat, főleg azért nem, mert az elém táruló látvány néma sikolyt olvaszt ajkaimra.
- Ki ne húzd! – emelem fel mutatóujjamat figyelmeztetőn, s Sylvie kérdésére is ez a válaszom, ám teljesen mindegy, mert Scott eddigre már megszabadítja magát a vesszőtől.
- Rohadt sok vért fogsz veszteni! – morgok oda a srácnak, s közben segítek Sylvienek, hogy ne egyedül törje le a vessző végét, nehogy megrángassa a sebet. Nyomókötés kéne Scott vállára, mert így a vérveszteségtől annyira sokáig nem fogja bírni, ám momentán még csak egy ingem sincs, amit felhasználhatnék. Nem hiszem el, hogy valaki nem hallotta még soha a „Sose húzd ki a nyílvesszőt!” intelmet.. legalább valami könyvből, filmből. Pedig alap, hiszen így semmi nem állja el a vér útját, szabadon tátong az üt9tt lyuk, míg hogyha benne van a nyílvessző, akkor kevésbé szivárog a vér. Sylvie jól gondolta, nagyon örülök, hogy nem követte a rossz példát, mert ha úgy húzta ki Scott a nyílvesszőt, hogy nem törte le előbb a végét, akkor a repítőtollas végével még jobban megroncsolta a szöveteit.
Rászorítok Sylvie kezére, s bár kéne mondanom valamit, nem vagyok rá képes. Nem tudom azt szajkózni, hogy nem lesz semmi baj, mert így is van baj elég. Aggódom nem kevés dolog miatt és esküszöm inkább engem lőttek volna vállon, de ne kéne néznem, ahogy mások szenvednek, megint!
- Fogalmam sincs mi lesz, de ki kell jussunk innen! – suttogom. Közben annyi időre elengedem Sylvie kezét, hogy kinyissam a bicskán a késrészt, s a „markolatra” fonjam ujjaimat. Sosem bántottam még senkit, de ha azokat bántják, akik bármilyen szinten is fontosak nekem, ez az egyetlen fegyver, amit használhatok. A képességem semmit sem érne itt, ha működne, akkor sem.
Scottot figyelem, a mozgását, hogy elbizonytalanodik-e. Ha nem talált el fontos eret az a vessző, akkor olyan hamar csak nem lesz baja a vérveszteségtől, de azért érdemes figyelni rá. Sok mindet elárul a test, ha szenved. Sylvienek fogom a kezét, fogom érezni, ha valami baj van vele. Nincs szabad kezem rá, hogy megérintsem a nyakamban függő medált, de gondolatban megteszem. Örülök, hogy Sebastian nincs itt velünk. Legalább ő jól van, s ez az egyetlen tudat, mely meg tud nyugtatni valamelyest.
- Figyelni kéne, hogy hová lépünk.. – jut eszembe még ez is. Elvégre nem tudom honnan jöttek azok a vesszők, de sose lehet tudni, hol van csapda még. A helyzet kilátástalan. Nem hiszem, hogy valaha hazajutok. Mert akármi is lesz, nem megyek el ebben az édes hármasban. Elengedem Sylviet, hogy megmeneküljön, de én nem tudnék élni azzal a tudattal, hogy hátrahagytam bárkit is. Még Bryceszal se tenném meg, pedig rá a legutóbbi óta nagyon mérges vagyok.

Tárgy: Re: Elrabolva Hétf. 25 Aug. - 16:29

Leah kérésére csak biccentek, majd nemsokára már el is távolodunk a többiektől, magányos akciózásba kezdve. Nem tudom még, hogy mennyire jó ez a döntés, hogy külön válunk, de mégse akarom magára hagyni a barna hajú lányt. Felérve egy felsőbb szintre Scar hangjára leszek figyelmes és bár szívem szerint segítenék nekik, megmondanám, mégse tudok, ezzel pedig tökéletesen tisztában vagyok. Nem kéne, hogy elkapjanak minket – ismét -, vagy rájöjjenek arra, hogy mindannyian kiszöktünk.
- Persze, menjünk, talán minden rendben lesz. – biccentek Leah felé, majd a lépcsőhöz érve felfelé haladunk, amely egészen egy helikopterhez vezet. Kíváncsian lépek felé pár lépést, majd ajkamba harapva nézek magunk mögé.
- Esélytelen, hogy ezt elvezessük, lezuhanni pedig nem kéne. – nem mintha nekem az miatt aggódnom kellene, de másoknak biztosan. Nem is tudom, hogy mi lenne a legjobb ötlet, de túl sokáig nincs időm gondolkodni, mivel ekkor remeg meg a lábunk alatt az épület, így ösztönösen kapom el ismét a lány karját, majd már nyílik is az ajtó, ahonnan előkerül az a bizonyos három fickó. Szavaikból hamar leszűröm, hogy itt sokáig nem maradhatunk, de a támadásuk meglep. Nem hittem volna, hogy ők is mutánsok, így amikor a fejem hirtelen fájni kezd, azonnal oda is kapok, szárnyaim megremegnek, majd a lányt követve dobom be magam én is a gépbe. Lehet, hogy eggyel el tudnék bánni, de kettővel vagy hárommal nem és nem kockáztatnám meg, hogy elkapjanak.
- Mi a fenét csináljunk most? – nézek Leah felé és hirtelen nem hiszek a szememnek, mert az, amit látok hát… teljességgel megdöbbent. Ajkam is eltátom, miközben a felsője lekerül és még le is tapizza az egyik muksót, de hamar észhez térek, így vágom be az ajtókat, hogy ne tudjanak már felszállni többen és mivel Leah beült előre a férfi mellé, így én hátul keresek valamiféle fegyvert, mondjuk egy kést, és ha találok, akkor azt a vezető nyakához érintem.
- Szállj fel és tedd azt, amit a barátnőm mond vagy véget ér az életed! – öltem már embert, így hangom ridegen hangzik, talán még Leah se tudná megmondani azt, hogy komolyan gondolom-e vagy sem azt, amit mondok. Nem lennék képes arra, hogy ismét elvegyek egy életet, de most a miénk a tét, muszáj valamit lépnem. Csak azt remélem, hogy a társaink jól vannak, nehogy bajuk essen az épületben.

Tárgy: Re: Elrabolva Hétf. 25 Aug. - 12:46

Elrabolva

Ha tudnám, hogy Scottnak valójában mi a véleménye rólam, vélhetőleg egy büdös hangot nem hallana tőlem az életben. Arról nem én tehetek, hogy valaki annyira ingerszegény, hogy képtelen másokra reagálni, csak az ő kis világa számít. Nem is tudom, hogy akkor most melyikünk az önző. Én alsóhangon is megtagadom lényem nagy részét, hogy kevesebb balhé legyen, a csapat érdekében, a kijutás érdekében, kötve hiszem, hogy ez azt fémjelezné, hogy én annyira csak magamra gondolok.
- Talán...
Nyögök fel egy fáradt sóhaj kíséretében. Hiába nem flegma, inkább csendes, de a megfogalmazása még így is magában hordozza az arculcsapást. Lehet, hogy csak túl sok volt már a sziget, fogalmam sincs, mindenesetre nagyon szeretném már, ha ennek az egésznek vége lenne. Akkor egyikünknek sem kellene a másik remek társaságában sütkérezni. Arrébb állok, nem gond, nem fogok ezen fennakadni, tudom, hogy mennyire erős. Tulajdonképpen ez még le is nyűgözhetne, ha nem lenne mellé ennyire összeférhetetlen. Nem csak velem, úgy vettem észre, hogy mindenkivel. Ez azonban aligha az én problémám, ami engem illet, inkább igazolom a rólam gyakran feltételezett sekélyességet, és időzik el tekintetem azon, miként feszül meg a teste az erőkifejtéstől. Ez legalább látványnak nem utolsó. A lelkem a pokolban fog megrohadni, ez teljesen biztos.
Jé, tud mosolyogni, a feje tetejére állt a világ. Vagy csak mégsem annyira reménytelen eset. Hm, inkább az előbbi.
- Én még tengeralattjárót sem láttam soha.
Említem meg, miközben némileg aggodalmasan ráncolom a szemöldököm. Istenem, amikor hangokat hallok, legszívesebben kilépnék a járatból, hogy megajándékozhassam őket egy jó nagy adag szenvedéssel, benne lenne minden, amit itt átéltünk, minden társunk fájdalma, és most először életemben biztos voltam abban, hogy meg tudnám csinálni, képes lennék rá, és a hideg számításnak köszönhetően nem szaladna el velem a ló, irányítanám is. Sosem vágytam még ennyire a képességem birtokában lenni, mint most.
Scott megtorpan, ami meglep az eddigi tempójának fényében, úgyhogy felkenődök rá, így sikerül beszereznem a másik nyílvesszőt a vállamban.
- Nique… figyi… ugye ne tépjem ki, hanem csak törjem el? Gondolom, úgy okozom a kisebb kárt.
Pillantok hátra, azért hozzá beszélek, mert ő a barátnőm, a tekintetem belekapaszkodik az övébe, némán kérem, hogy segítsen kibírni, hogy ne nyüszítsek fel a fájdalomtól. Nem akarom, hogy meghalljanak, hogy Scott meglássa, valahogy úgy érzem, nem szeretném, hogy tudja, hogy mennyire istentelenül fáj. Másrészt, mégiscsak ő volt a helyi felcser, szóval valószínűleg többet tud erről, mint én.
- A kurva életbe… a képességemet akarom.
Sziszegem felé, de tudhatja, nem neki szól, és mivel jól ismer, minden bizonnyal azt is, hogy most szakadt el végleg a cérna, és valami nagyon átkattant bennem, nem feltétlenül jó irányba.
Ha megkaptam a választ, annak fényében cselekszem, és vagy eltöröm a vesszőt, de a hegyét magamban hagyom, vagy kitépem az egészet. Szerintem az előbbi lesz a nyerő, s utána már indulok is Scott után. Muszáj innen kijutnunk, mielőtt ránk szakad az egész. Nique kezét megfogom, bármennyire is legyen túlságosan érzelmes elgondolás, de ha meghalunk, hát együtt akarom tenni vele…

Tárgy: Re: Elrabolva Hétf. 25 Aug. - 11:04

Darkness within

Még mindig nem fogja fel, hogy a reakcióim nem a saját viselkedésére adott válaszai. Hogy mennyire önző, megáll az eszem, hogy csak minden körülötte forog. Én magamtól vagyok ilyen, ha nem lenne a világon, akkor mást boldogítanék ezzel. Sőt, vele kapcsolatban igyekszem visszafogni magam, hogy ne legyek száz százalékosan bántó, csak kilencvennyolcban, és akkor már engedményes tárgyalásról beszélhetünk. Ezen túl viszont valahol magamat látom benne, ha nem is olyan megkeseredett nyomoronc, mint én, hajszolja a saját démonait. Amikor Josie-val róla beszélgettem, akkor csak egy megdugható kis barnárak írtam le, mert egyszerűbb volt, saját magam előtt is, másnak mondva pláne. Mélyebben gondolok néha csak bele, hogy teljesen másért hoztam fel pont Sylvie-t példaként, amolyan erőteljes, központi személyiségnek, akinek a tudatossága igen megdöbbentő tud lenni, mert még magáról sem hiszi el. Nem tudom, hogy hova tartunk, leginkább sehova, de oda szépen biztosan. Zsákutca, mint minden más kapcsolatom.
- Talán ha arébb állnál. – Ezúttal nem morranok rá, csendesen szólok oda, hogy adjon helyet nekem, ne erőlködjön. Az erdőben is megtapasztalhatta, hogy erő híjján aztán nem vagyok, a másfél mázsás disznónak is oda tudtam sózni, hogy belepaszírozzam a földbe. Benyomom a kitüremkedő kődarabot, ez még nekem is majdnem sok, bicepszem, és nyakamon kidagadnak az erek, ahogyan megfeszül a testem, de végre kattan a dolog, s a járat felnyílik lefelé. Megyek előre, hogy ha bármi gond lenne, én kapjam telibe. Stílusom ellenére megvan bennem a védelmező ösztön a két lány irányában. Odapillantok Nique-re, hogy mivel matat, majd szól, ha talált valamit. Sylvie mosolyát ellenben viszonzom, nagyon vidámak lettünk, úgysem fog sokáig tartani. Lefelé hullik ránk a vakolat, ezek szerint nincsen túl sok időnk, ha kezd összeomlani a rendszer. Talán a menekülésünk folytán olyat nyomtunk meg, amit nem kellett, és már számlál is vissza valami gigaszámítógép a végső robbanás előtt.
- Ha már tengeralattjáró, tudunk mi olyat vezetni? – Kérdezek hátra értetlenkedve, mert dicséretes, hogy kitörünk a börtönből, de hogyan fogunk távozni. A motorzúgást meghallom, felgyorsítok, és lám, igazam lett, mint amikor a hipochonder kiiratja a sírkövére, hogy na ugye! A nyílvessző a válamban landol, odakapva szisszenek fel, ahogyan látom Slyvie is kapott egy ilyet. Ezúttal elmarad a káromkodás, és a fenyegetőzés, hogy kit fogok torkon rúgni ezért, és az aggodalmaskodás is hogy mi lehet a másikkal, mert a végén még Nique-ből hozok ki valami olyat, hogy sugárban kezd el hányni a túlzott érzelgősködéstől. Földhöz vágom a kis vesszőt, és ha nem ájulok be a vérveszteségtől vagy az esetleges méregtől, akkor török továbbra is előre. Nem tudom, hogy ha a szigetet el tudjuk hagyni, visszatér-e az erőm, ezért biztos ami biztos, az orrnyergemre tolom a rubinkvarc napszemüvet.

Tárgy: Re: Elrabolva Csüt. 21 Aug. - 15:57

Where are you Tati?

Végül felérünk a szobába, ahol nem sok mindent találunk, így némi meglapulás után már irány is a folyosó, szép halkan. Most már a saját alakomban vagyok, mármint Leah-ként, ami megnyugtatóbb sokkal, mint egykori, csak kudarcokat megélt testemben lenni.
Nem javítottam ki őket, hogy a szamuráj Liam beszámolója alapján jószándékú volt, biztosan nem azonos ezzel a bizonyos Angel-lel, most viszont elgondkozom rajta, hogy New York után most éppen mi volt a szándéka velünk, a lényeg, hogy kijussunk, akár páran, hogy leleplezzük ezt az egész konspirációt. Ha a professzor már tudja, hogy itt vagyunk, talán onnantól egyszer dolgunk lesz, hogy mindenki hazataláljon.
- Ne kockáztassunk, csak keressük meg a kijáratot, nem érdekelnek a mocskos titkaik, jó? – Kérdezem a szép szárnyas lányt, akivel egészen jól össze tudunk dolgozni. Nem is értem, hogy korábban miért nem barátkoztunk. Talán mert az utóbbi időben eléggé magamnak való vagyok, remélem ezen Aaron tud változtatni. Az egyik szobából a géphang recsegésén túl meghallom én is az iskolatársunk hangját, de számomra egyértelmű, hogy távol van, tehát biztonságban. Biztosan ül valaki a rádió mellett, így megrázom a fejemet.
- Jussunk ki előbb, úgy már könnyebb lesz. – Pontosan tudom, hogy a barnahajú lány Liam élete párja, ennek ellenére nem érzem azt, hogy egy élet a fontosabb, azért váltunk ennyi felé, hogy bárkinek sikerüljön elszabadulni a szigetről. Nem akarom én leszólni Amy terveit, ha szeretne, menjen csak be, én el fogom húzni a csíkot, hogy a barátaim minél hamarabb segítséget kapjanak. A kérdésen eltöprengek, lehet hogy igaza van, felfelé megyünk.
- Öhm... nem tudom... csak menjünk. – Elbizonytalanodtam, a kérdése nagyon is helytálló. Kilépünk a felső ajtón, és végre megérezzük a régen óhajtott jeges szelet. Nem számít most az időjárás, a szabadság íze ez. Viszont... nem tudok vezetni, és Amy sem az a tipus, már csak a szárnyai miatt sem. Talán el tudna egy darabon vinni, de ha mindketten lezuhanunk. Ellenben mielőtt még megvizsgálnánk a rádiót, kivágódik az ajtó, és megjelenik a trió. Amyre vetek egy pillantást, nekem aztán semmi támadó képességem nincsen, az ő életét meg nem szeretném kockáztatni. Gyorsan bepattanok a helikopterbe, húzva magam után a sötét angyalt, aztán amikor bepattan mellénk a harmadik fickó, előkapom jól bevált fehérnemű model álcámat, és egész egyszerűen ledobom magamról a felsőmet.
- Ha elviszel minket, bármit megtehetsz velem... ! – Susogom igézően, még az ajkamat is megnyalom hozzá. Nem vagy egy csábító alkat, na de most az életünkről van szó. – Gyerünk a tengeralatjáróhoz! – Adom ki az utasítást, és rámarkolok a fickó botkormányára. Undorító ez így, de szükség törvényt bont!

Tárgy: Re: Elrabolva Szer. 20 Aug. - 20:04

Yellow submarine...

Leah és Amy sikeresen elspuriznak a folyosón. Éppen hogy elérik a lépcsőt, legalábbis úgy sejtik, hogy sikerül, mert az ajtó nyílik, aztán csukódik is odalent, mert hogy az út felfelé vezet igen. Elérik a tetőt, ahol azonnal az arcukba csap az esti hűvös szél, és megpillantanak egy helikoptert. Áll és láthatóan nem ül benne senki sem, viszont minden bizonnyal akad benne rádió. Elindulhatnak vissza lefelé, de megnézhetik azt is, hogy a rádió működik-e, hiszen odalent is működött, no meg amiről ők nem tudnak az, hogy az erőtér megszűnt, ami akadályozott mindenféle eljutási lehetőséget innen. Azt viszont már ők is megérzik, amikor az épület egyszerűen megremeg a lábuk alatt. Talán már nem is lenne okos ötlet elindulni visszafelé, marad hát a helikopter, amit nem tudnak vezetni, vagy a repülés, vagy... Na és ekkor vágódik ki mögöttük az ajtó, három fickóval, akik minden bizonnyal talán távozni szándékoznak, ugyanis még elkapnak pár utolsó szót, mielőtt felfedeznék őket, hogy itt vannak a helikopterről, meg a távozás lehetőségéről, mielőtt ahogy fogalmazott a legmagasabb, az egész kóceráj összeomlik. Egyébiránt ennek a magas illetőnek ezüstös színben izzik fel a szeme és mind két lány felettébb kellemetlen fejfájást érez meg magán, a másik két alakból az egyik mellé áll, és szinte azonnal egy elektromos löketet indít meg Leahék felé. Persze, ha ők közben a gépbe szálltak a rádió miatt, akkor a magastól szegény kap egy nem kellemes oldalba vágást, mert hát nem kéne kinyírni a légi járművet. A harmadik pedig a helikoptert célozza be.

Elemlámpa azért nincs a bicskán, annyira azért nem multifunkcionális szegény. Elindul hát a hármas lefelé, és úgy fél úton - ők persze nem tudhatják, hogy félút - de megérzik, amit odafent is, hogy az egész épület megremeg. A fejükre hullik egy kevéske töredezett kő és malter, meg egyéb adalékok amikből az épület összeállt, de egyelőre még úgy fest, tudnak tovább haladni. Lassacskán érdemi fényt látnak meg odalent, ellenben, ami rosszabb, hogy hangokat is hallanak.
- Ki kell hajóznunk, az egész be fog omlani kapitány! - úgy fest, hogy lent se jobb a helyzet, és hiába hallani egy másik hangot is, aki nem szeretné itt hagyni a fenti társakat, úgy fest, hogy ez nem sokat hat, ugyanis hallhatnak valamiféle erősen dübörgő hangot odalentről, ez lehet a tengeralattjáró motorja. Már nem messze vannak a lentről, amikor Scott egy tökéletes lépéssel érzi, ahogy elakad valamiben. Éppen hogy meg tud állni a lábán, ellenben a mögötte haladó Sylvie ennek hála belé ütközik, ezért kapnak mind a ketten a vállukba egy-egy igazán csinos kis nyílvesszőt a falból.

//Köv. hsz aug. 25.//

Tárgy: Re: Elrabolva Kedd 19 Aug. - 21:11

Elrabolva

Nem nagyon világos a számomra, hogy miért kapok egy ilyen szupert a pofámba, mikor tökre igyekszem legalább ilyen körülmények között nem elviselhetetlen picsaként viselkedni, de úgy tűnik, halálosan mindegy neki, mit és hogy mondok, mindenen fel tudja húzni magát. Ha nem akarnék viszonylagos békességben kiutat keresgélni, közölném vele, hogy idióta, és nyalogasson sünt, vagy valami hasonló aranyosság. Nem hittem volna, hogy ráakadhatok nálam nehezebb jellemmel megáldott lélekre a suliban, de lám, sikerült. Éljen, éljen. Erre már nincs mit mondanom, csak keresgélek csendesen, egy büdös szó, annyi sem hagyja el a szám Scott felé, sokkal inkább külön-külön keresgélünk hát, mint együtt. Éljen, szép az élet. Igazából, rohadtul nem az, de szeretem az iróniát, illik hozzám.
- Itt van valami, de nem bírom benyomni egyedül.
Vallom be töredelmesen, s nekem aztán mindegy, melyikük segít, de végül sikerül benyomni a követ, és elő is tűnik egy rejtekajtó. Nem lepődök meg túlzottan, valami ilyesmire számítottam azok után, hogy nem leltünk másik kijáratot. Az viszont határozottan meglep, ahogy Scott védelmezőn elém áll. Össze is vonom a szemöldököm értetlenségemben. Ez most megint mi akart lenni? Ugató kutya legyek, ha el tudok igazodni ezen a pasin. Inkább meg sem próbálom, és mivel nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok uralkodni a csípős nyelvemen, inkább csak egy mosollyal dobom meg hálám jeléül. Jó eséllyel persze tökéletesen hidegen fogja hagyni a dolog, de ez van, én legalább nem voltam bunkó, kivételesen.
- Valamivel jelezni kellene nekik, hogy itt jöttünk le, ha esetleg visszahúzódna az ajtó.
Sóhajtok fel, és jobb ötletem nem lévén, kitépem pár hajszálamat, és betömködöm a betolt kő réseibe, hátha ott marad, és kiszúrják. Ha nem, akkor szegényebb lettem pár barna szállal, de ez van.
Scott után indulok el, de természetesen bevárom a barátnőmet is, és így indulhatunk lefelé, A jelzőfények valamicskét azért segítenek, de ettől függetlenül óvatosan lépkedek, mert elég meredeknek tűnik, és közben nagyon figyelek a lábaim elé is, nehogy megcsússzak. Az viszont biztos, hogy ilyet még sosem láttam, mármint, eddig nem égett, bejöttünk, és ég, ez valami nagyon modern cucc lehet, fura… Mindegy is, leginkább most arra vagyok kíváncsi, hogy odalenn mi lehet.

Sylvie Soleil carried out 1 launched of one Hat oldalú dobókocka :

Tárgy: Re: Elrabolva Kedd 19 Aug. - 14:28

Darkness within

A csapat szétválik, a lányok az ablakon át távoznak, míg én a másik kettővel a folyosón ragadok, szárnyam nem lévén nem szándékozom mászni. Miután kijutottunk börtöneinkből, a kutatásnak végül nem sok eredménye támad az én szempontomból, hanyagoltam a gépeket s a kartonokat is, a kijárat nem léte mozgatta meg nagyon a fantáziámat, egyszerűen nem tudom felfogni, miért nem találjuk. Ha bent vagyunk, be kellett hozniuk valahogyan, és távoztak is utána. De merre? Kivéve... ha elrablóink szintén mutánsok, teleportációs, vagy szublimációs képességgel. Akkor hiába is keresnék egérutat. Erre egyenlőre jobb nem gondolni, nem célom a pánikkeltés, pedig aki rám néz, láthatja, hogy egyre jobban eluralkodik rajtam a cinizmus, Jean biztosan nem vágna hozzá jó pofát, csak engem vágna jól pofán. Nem, valójában kétlem, abból a lányból hiányzik az ösztönös erőszakosság, naíva még, azt hiszi, hogy a világot meg lehet váltani. Rám van egy szintű pozitív hatással, de most nincs ott, ha úgy tartja kedvem, akkor az első szembejövőt kivágom az ablakon át a szakadékba. Adja ég, hogy így legyen. Eddig jutok a gondolatmenetben, még Dominique sem vet rám ferde pillantásokat, s nem azért, mert nem rendelkezik távolkeleti ősökkel, de elvártam volna, hogy a földig le fog hordani, amiért kiütöttem a drágalátos barátnőjét. Miután visszavittem Sylvie-t a táborba, a szőke átvette, nem váltottunk szavakat azon túl, hogy szűkszavúan a sebét mutattam. A barna nyulánk szépség ellenben magához mérten igen közvetlenül válaszol, bosszúsan felhorkantok, valahogy azt vártam volna, hogy az aggódó kérdésem ellenére is elküld az anyámba. Beharapom az ajkamat, végül nem úgy szólok vissza, ahogyan az kikivánkozott volna belőlem, pedig isten az atyám, tudnék mit mondani. A végén még tényleg úgy tűnne, mintha aggódnék valakiért.
- Szuper. – Felelem epésen, visszaállva a saját szintemre, nekem így jó, így szoktam meg, és remélem ezt mindenki a helyén kezeli. Slyvie kérésre flegmán bólintok, nem szándékoztam megöletni magam egyedül, csak a fene essen bele, a lány tipikusan az a típus, akibe beleszeret az ember, vagy hogy ezt elkerülje, inkább megöli. Senkibe nem óhajtok beleszeretni, az erdőben is közöltem vele, hogy rém szar úton jár, ha belőlem mondatokat, érzelmeket akar kicsikarni. Felsóhajtok, és nem, nem kószálok vele. Valahol mellettük döngetem a falakat, amely mégsem az én kezem mozdulatára tárul fel, a lányok voltak olyan szerencsések. Valami kattanás, amelynek hatására nem vetem magam a földre, csak gyorsan átkarolom a lány (Sylvie) vállát, mintha a saját testemmel védeném egy kicsapódó csapda elől, mint a vaddisznó esetén anno. Ilyesi nem történik, így csak felmorranok, és a lent nyíló járatra sandítok. Eközben Dominique talál valamit, amit egyenlőre nem oszt meg velünk.
- Megyek előre. – Szólok oda neki, aztán keresek valami korlátot, ha nincsen ilyen, akkor egyszerűen jobbkézszabályt használva a falat használom támasztékként, hogy felderítsük, hova is fogunk kilyukadni. Azt mondjuk nem tudom, mennyi esély van, hogy ismét Amyékkel találkozzunk, most már mindegy. Egyre kisebb klikkekre bomlunk.

Scott Summers carried out 1 launched of one Hat oldalú dobókocka :

Tárgy: Re: Elrabolva Hétf. 18 Aug. - 11:06

Őszintén szólva elég sok mindenre számítottam akkor, amikor kirepültem az ablakon, de arra nem, hogy majd rám lő valaki, így nem kicsit esek kétségbe és mászom be, ahogy tudom. Mint hallom, a lányok is meglepődnek ezen az egészen, így nézek fel először Sylviere, majd Nique-re.
- Nem, szerencsére megúsztam, de azért durva volt. – ilyesmit még soha se éltem át és nem is akartam. Kár, hogy nincs itt Morgan, ő tudná, hogy mit kéne tenni, vagy ha nem is, legalább a karjaiba zárhatna, hogy megnyugodjak. Mégis, össze kell szednem magam, de engedek a barna hajú lánynak, jól is esik, hogy hozzám ér, hogy megpróbál felsegíteni, így egy hálás mosolyt és egy köszit intézek hozzá. Ideje viszont tovább haladnunk, tehát a következő állomásunk az a bizonyos gépterem, ahol mindenki megpróbál használható információkhoz jutni. A blokkoló mutánsról akad itt néhány információ, de nem elég, viszont úgy tűnik, hogy talán össze lehet rakni a szálakat.
- Hmm, igazad lehet, de az biztos, hogy elég erős ereje van ennek a fazonnak. – kissé összevonom szemöldökömet, majd haladok tovább az adatok között, így kerül szóba Angel és a tengeralattjáró is, majd Sylvie információinak hála még azt is megtudhatom, hogy ez az Angel valamiféle szamuráj. Azért remélhetőleg nem japánban vagyunk… nagyon nem lenne jó, ha ilyesmi derülne ki.
- Nem tudom, hogy miféle forrásra gondolsz. – sóhajtok fel picit szomorúan, majd ez után pattanok fel a géptől, ugyanis Leah úgy dönt, hogy magánakcióba kezd. Eleinte még nem akarok csatlakozni hozzá, de győz a lány miatti aggodalom – hiába nem ismerem még mindig igazán -, így nemsokára csatlakozom hozzá és szerencsére épségben, mindenféle golyóktól mentesen érkezünk meg együtt abba a bizonyos sötét szobába, ahol viszont legnagyobb szerencsétlenségünkben nincs semmi használható se. Nincs másra, mint előre, így halkan követem Leaht, ki a folyosóra, miközben érdeklődve pillantgatok egyik helységről a másikra. Szívem szerint benyitnék és kérdőre vonnám őket, hogy mi ez az egész, de nem vagyok én hős, biztosan én húznám a rövidebbet, ugyanis egyszerre max egy emberrel lennék képes elbánni, és mégse kérhetem meg az ellenségeimet, hogy szépen sorban várjanak a sorsukra. A rádióvétel se kerüli el a figyelmemet, de ahogy meghallom az ismerős hangot, hirtelen torpanok meg, és már az ajtó előtt is termek, kizárva Leaht, úgy hallgatózok.
- Scar. – szorul össze kissé a szívem, ahogy arra a lányra gondolok. Nagyon kedvelem őt, és örülök, hogy a szobatársam lett, és ezek szerint keres minket, talán keresnek minket. A remény szikrája megjelenik a szememben, miközben egy aprót nyelek, de a kellemes, idilli kép hirtelen vált át valami mássá, amikor az egyik férfi szavait hallom.
- Leah, el fogják kapni őket, Scart és akikkel van. Be kell mennünk, figyelmeztetni kell őket… - nézek rögtön a lány felé, amikor meghallom a közeledő lépteket, mégse indulnék meg, ha nem kapná el a karom. Az ajtó felé nézek bizonytalanul, szárnyaim is némileg megremegnek, de aztán engedek és megyek tovább a lépcső felé. Nem kéne lebuktatnom magunkat, jobb lenne, ha nyugton maradnék.
- Mi lesz, ha ők is ide kerülnek? A mi hibánk lesz… - harapok ajkamba, miközben tovább haladok lefelé, mivel a lépcső lefelé vezet, nem pedig felfelé és most nem óhajtom elereszteni a lány mancsát.
- Szerinted megtaláljuk a tengeralattjárót? – nagyon remélem, hogy nem ugyanarra a folyosóra fogunk visszakerülni, ahonnan elindultunk, viszont a fal mellett megyek, hogyha jönne valaki, időben észre tudjuk venni. A probléma az, hogyha meg is lesz a gép, akkor se tudom, hogy miként hozunk ide azonnal mindenkit. Mindenesetre ahogy tovább lépkedek, lassan megelőzöm a lányt, szárnyaim pedig felemelem, felkészülve arra, hogyha látunk itt valakit, akkor bizony az egy ölelést fog kapni tőlem… fájdalmas ölelést, amíg el nem ájul. Nem kockáztathatunk és most gyorsnak kell lennem.

Tárgy: Re: Elrabolva Vas. 17 Aug. - 16:58

Where are you Tati?

A társaink tehát maradnak a számítógép nyomogatásánál, karton nézegetésénél, és egyebeknél, én nem tudok tovább a fenekemen ülni. Kedves mosolyt vágok vissza a hitetlenkedő Amyre, s bólintok. A dzsungelben is elől mentem, New Yorkban is kellő magabizossággal mentem abba a fura gyárba, és azt hiszem a hajón is megálltam a helyem. Talán ez valami vezeklés, amiért el kellett vennem az igazi Leah életét, még ha győzködnek is a barátaim, hogy egyátalán nem így történt, ne csináljak belőle mártírt, mert inkább önzés volt a részéről, hogy ilyen helyzetben hozott, hogy cipeljem a sorsát. Én már csak ilyen vagyok, nehéz elfogadni a hallottakat. Az ablakpárkányba illesztem a lábaimat, és most nem sütöm el a poént, hogy ha nem jönnék tíz percig, akkor várjanak tovább. Nagy levegőt veszek, és elindulok fölfelé, amennyire csak tudom, kihasználva az általam valaha látott leghajlékonyabb lány alakját. Az információkat, amelyeket Amy még előttünk osztott meg velünk, félre kell tennem agyban, amikor a test dolgozik, akkor az agynak is oda kell koncentrálnia, különben leesek. Az én képességem most a helyén van, amit nem tudom, hogy minek köszönhetek, lényeg, hogy ismét önmagam vagyok. Tulajdonképpen ha jobban belegondolok, egy idő után már rühelltem Shannon lenni, de megváltozni gyenge voltam. Úgy jött az alkalom, mint valamilyen soha vissza nem térő esély. Tudom, hogy lefelé kéne menni, én pedig szorgalmasan emelegetem a lábam fölfelé, de kiváncsi vagyok, meg kell tudnom, hogy pontosan miért is vagyunk itt, és hol máshol kaphatnék válaszokat, mint a börtönünk tornyában. Szembe akarok nézni azzal, aki ezt tette velünk. Még ha nem is nagyon lenne esélyem, támadó képesség, és fegyverek nélkül semmiképpen sem. Csupán a makacsságom hajt előre, azaz fel.
- Ellökni magam a faltól? Ösztönösen kapaszkodnék azt hiszem, de megpróbálom, ha úgy alakul. – Bólintok, és csak teszem szépen a lábaimat a kiszögelésekben, egyenlőre úgy tűnik, hogy megy a dolog, büszke lehetek magamra, hogy nem hoztam fura helyzetbe a szárnyas társamat, hogy utánam kéne zuhanórepülésben kapnia. Festői látvány lenne, de azt hiszem már a sokktól összepisilném magam, és hát menekülés közben az nem a leghigénikusabb visszavonulás. Ott lapul a közelemben, és meg bólintok, és szépen haladok, ő a legvégén a párkányról húz fel, a derekamra fonódott ujjai furák, ahogyan magamon érzem, de örülök a segítségnek.
- Köszi. – Suttogom oda, most már halkra kell venni a figurát. Visszaváltozom önmagammá, és megnézem, hogy hova sikerült bemászni. Nagyjából semmit nem látok, így várok egy kicsit, amíg meg nem szokja szemem a sötétséget, aztán egymástól nem lemaradva araszolunk a kilincsig, ami megadja magát, és már a folyosón is vagyunk. Egy pillanatra úgy érzem magam, mintha valami náci, határmenti kastélyban lennék, ahol a különöböző rádiójeleket akarják elcsípni a szövetségesek hadmozulatait. Csak éppen azok a bizonyos szövetségesek ezúttal mi vagyunk. De miért.. ki akar ellenünk törni? A sercegő rádióhang ezt támasztja alá, na nem a nácikat, csak a szándékot. Összenézek Amyvel, de nagyon nincsen időnk ezen agyalni, vagy netán benyitni, a rádiónál ülhet is valaki, inkább rámarkolok a kezére, és a lépcső felé vetek hatalmas ugrásokat, mert jön valaki. Viszont egyre feljebb vagyunk, ha a lépcső után következő ajtó valami tetőtéri helikopter leszállóhoz vezet, akkor lepődök meg csak igazán...

Tárgy: Re: Elrabolva Szomb. 16 Aug. - 16:02

I can't do everything, but I

can do something

Isteni szerencse, hogy nem maradtam a teremben, ahogy előre elterveztem. Mindenki kifelé orientálódott onnan, szóval nem érezném jól magam egyedül várva a semmire. Nem olyan fából faragtak. Egyszerűen nem tudok ülni a hátsómon és nem csinálni semmit, mindannak ellenére sem, hogy azt hittem a cellában egy pillanatra, hogy mindennek vége van. Igazság szerint ez most sem változott, továbbra is ezt hiszem, de ha vége is, akkor is úgy szeretnék a végére érni, hogy a legutolsó leheletemig küzdöttem, mert úgy éreztem, hogy van miért.
Van, mindig van. Akkor is van, ha valójában nem vagyok olyan erős, mint amilyennek látszom. Eléggé megzuhantam attól is, hogy Carrie-Ann eltűnt, hab volt a tortán azt követőn, hogy még mindig nem tudom merre van Jethro, hogy Sylvienek egy vadmarha – akivel épp rohangászik – betörte a fejét és akkor arról ne is beszéljünk, hogy mit tesz az emberrel a tehetetlenség. Mert Davet illetőn pedig nem tudom mit tehetnék még. És ezek a dolgok szépen lassan felemésztenek, ha nem mutatom, akkor is.
Kolbászolok a folyosókon, mint a mérgezett egér, igyekszem hasznossá tenni magamat, mert ha nem teszek, akkor megbolondulok. Sylvienek és Scottnak nem érzem úgy, hogy tudnék bármiben segíteni, így marad a kutatás és a nézelődés.
Belerúgok valamibe, az tompán koppan a folyosó falán, majd mandinerből le is pattanróla, s közelebb csúszik a lábamhoz. Talán máskor le sem pillantanék és nem érdekelne, hisz tudom, hogy nincs nálam semmi, szóval én biztos nem ejthettem el. De most most van és nem máskor, szóval még le is hajolok, hogy felvegyem onnan a holmit. Nem, engem nem tanítottak arra a szüleim, hogy minden, ami a földön hever, az szemét. S jól is tették – tette apám – mert így most hozzám kerül ez a bicska.
Kinyitogatom minden részét, csekkolom, hogy mi az, ami tartozék hozzá. Kés, konzervnyitó, csavarhúzó, sörnyitó, dugóhúzó.. ilyesmik szoktak lenni az extrább bicskákon, hát tudnom kell, hogy ez mit tartalmaz. Közben mintha hallanék valamit a hátam mögül, fordulok hát. Ha nem vagyok olyan messze Sylvieéktól, akkor megiramodom feléjük.
- Várjatok meg! – kiáltom, jelezve ezzel, hogy én is velük szeretnék menn, ha már leltek lefelé vezető utat. A bicskát közben – zsebem híján (hiszen bikiniben vagyok, nincs rajtam nadrág, azt Liammel elhasználtuk kötélnek és azóta nem szereztem magamnak újat, minek? Így is hámlik már mindenütt a bőröm, annyiszor leégtem, tiszta se vagyok, s a megfázás sem érdekel.) - csukott állapotában a kezemben szorongatom. Ha sikerül utolérjem őket, akkor sereghajtóként indulok velük lefelé. Ha valami csoda folytán kis elemlámpa is volt a bicskán, akkor azt azért bekapcsolom. Talán segít valamit a látási viszonyok javításán.

Dobás:

Dominique R. Beaulieu carried out 1 launched of one Hat oldalú dobókocka :

Tárgy: Re: Elrabolva Pént. 15 Aug. - 20:51

Yellow submarine...

Leah és Amy sikeresen feljutnak. Jó eséllyel az, aki lőtt csak a távolba figyelt, talán csak véletlenül szúrta ki Amyt, vagy ilyesmi és nem figyeli a fel melletti részt. Be tudnak jutni egy sötét ablakon, ahol nem ég a fény és sikeresen elosonnak az ajtóig. Nincs itt igazán semmi, amit le tudnának dobni, no meg mivel közben a többiek is el kámforodnak nem is lenne nagyon kinek ugye, bár ezt nem tudhatják. Ahogy haladnak a folyosón, rendkívül csendben osongálva, egyértelműen hallhatják, hogy akadnak a szobákban, többen is, sok helyen gépek vannak, hallani a pötyögést, sőt mintha működő képes rádió sercegése is bejönne a képbe időnként. Még egy jelzést is elkapnak, egy hangot, ami talán Amy-nek lehet ismerős ugyanis történetesen Scarletté. Elég gyenge, de a szoba társa hangját mégis csak felismeri még az ajtón keresztül is. "Vétel! Hall valaki?" És hasonló kérdések ismétlődnek, majd hallgatnak el újra. Persze válasz nem érkezik innen rájuk, ellenben, ha netán hallgatózni próbálnak, akkor a benti alakok beszélgetése kiszűrődik.
- Mérd be a pontos helyüket, jelenteni kell Neki... aztán küldeni valakit eléjük. - aztán meg is hallják az ajtó felé közeledő határozott lépteket. A folyosón úgy három méterre van a lefelé vezető lépcső és egy szoba ajtaja pont e mellett, ők döntik el, hogy melyiket van nagyobb esélyük elérni.

A másik csapat Scott és Sylvie, no meg kicsit külön Nique elindulnak visszafelé. Nique nem talál kifejezett lejáratot, úgy tűnik, hogy nem ez lesz a megfelelő út, ellenben, ahogy nézelődik és keresgél talál az egyik fordulóban a földön egy bicskát. Olyan kis igazi svájci ezermester darab, még villa is van rajta, no meg persze kés, csavarhúzó és minden, ami talán hasznos lehet. Minden bizonnyal valakinek kicsúszhatott a zsebéből. Scott és Sylvie közben tapogatja a falakat, a padlót, a köveket, és végül Sylvie sikeresen talál a falban egy mozdítható követ, amit egyedül nem, de közös erővel be tudnak nyomni, aminek hatására már elmozdul a padlón egy rész, egyszerűen behúzódik a falba és feltárul a lefelé vezető lépcső. Már csak a vak sötét jelenthet gondot, ám amint elindulnak lefelé halvány szinte vészfénynek mondható fények gyulladnak felé, talán mozgás érzékelősek. A lépcső erősen lejtve vezethet lefelé.

//Köv. hsz augusztus 20-a.
Scott, Sylvie, Nique a következő hozzászólásotokban dobjatok 1-1 hat oldalú kockával plíz. Smile

Fent a formázó sávban kell hozzá a kis négyzetre kattintani, amiben három fekete pötty van, ez megjeleníti a többi gombot és ott már láttok egy fekete dobókockát, arra kell kattintani a hozzászólás végén, hogy belinkelje a kockadobót.//

Tárgy: Re: Elrabolva Csüt. 14 Aug. - 20:15

We're lost again

Félelem, aggodalom, düh és minden egyéb ilyesmik. Igen széles az érzelmi skálám, Sylvie mutatója is esélyesen kiakadna tőlem, ha érezné. Nem bánmom, hogy nem teszi, így nem érzem magam lebuktatottnak és nem is szégyenkezem. Egyébként a helyzet az, hogy nem sokra megyek ezzel a kutatással, mazon a ponton hagyom abba, amikor Amy visszatér.
- Nem mondod komolyan?- kerekednek el a szemeim. A lövést ha hallottam is - bár a hangtompító nyilván nem véletlenül van - akkor sem jutott el a tudatomig, hogy az egy lövés lehetett, így igencsak megdöbbenek mindazon, amit a lány mond.
- Nos, az derék.. - húzom el a számat. Ha odafent égnek a villanyok, akkor jah, nagy eséllyel vannak fent, bár én ebből a szigetből lassan mindent ki tudok nézni. Sylvie megjegyzésével mélyen egyet kell értenem. Valaki szórakozik velünk, elvégre igen, a szamurájnak és a tüzes ürgének is megvolt a képessége, s most Amy és Leah is visszakapták a magukét.
- Az a baj, hogy semmi logikát nem fedezek fel a képességekben. Mármint tényleg csak random szórakozás lehet, mert nem minden hasonló képesség tért vissza. - jegyzem meg csak úgy magamnak, de elég hangosan ahhoz, hogy hallhassák a többiek.
- Leah! Ne bomolj már! - kerekednek el a szemeim, de mondhatok én bármit, elindulnak, mindenki a maga feje után.
- Nem azért mondom, de nem kéne valakinek idebent maradni, hogyha visszajönnének, vagy esetleg elvételnék, hogy hová is kell visszajönni, akkor tudom is én, jelezni tudjunk nekik? - próbálkozom. Elég sokat kivettek belőlem azh elmúlt napok, nem brillírozom, értem én. Persze az is hozzá jár ehhez, hogy nincs itt Josie, akire felügyelnem kellene és nem ad erőt az, hogy valaki iránt előtör a védelmező mechanizmusom. Brycera meg amúgy is haragszom, mélg mindig. S Scottot sem imádom Sylvie fejsérülése miatt. Inkább csak egy diszkrét morgással jutalmazom a felmerülő kérdését. Pff.. ha nem kellett volna elrántani és jól lenne a feje.. mondhatnám, de inkább visszanyelem.
Angel.. A, mint Amy, L, mint Leam. Ha ez egy anagramma lenne, akkor most elkezdhetnék lovagolni azon, hogy vajon nem-e lehet ennek valami köze ahhoz, hoigy mi a helyzet a képességeinkkel. Ha innen nézzük, akkor Liamnek is vissza kellett volna kapni legutóbb.. Kár, hogy nincs közöttünk senki, akinek N, G vagy E betűvel kezdődik a neve. Akkor bizonyíthatnám az álláspontomat. Én D-s vagyok monogram tekintetében, szóval magamra nem gondolok.
- Valamit nem veszünk észre.. - morgom az orrom alatt. Arra ugyan nem kaptam választ, hogy látta-e Amy a tábort vagy sem, szóval magamnak kell megtalálni a választ erre a kérdésre. Gondolok egyet és nekiiramodom a folyosón, arra, amerről jöttünk. Ennyit arról, hogy maradjon valaki a helységben. Gyanús nekem, hogy csak egyirányú ez az út. Valahonnan elvileg felfelé is jutniuk kell a személyeknek, meg mi is felfelé jöttünk, szóval irány a lépcsősor. Ha vezetett felfelé, akkor vezetnie kell lefelé is. Lejjebb, a cellák szintjén túl. Hát arra veszem az irányt. Nem magánkezdeményezésből, inkább csak tempós felderítőként. Nem megyek sehová, ha meg is találom a cellák szintjénél lejjebb vezető utat. Inkább visszatérek a hírrel a többiekhez. Közben pedig figyelek. Bármi, őszintén, bármi fontos lehet, amit utam során megláthatok.

Tárgy: Re: Elrabolva Csüt. 14 Aug. - 11:14

Elrabolva

Valahogy örülök, hogy még nem tért vissza a képességem, bár be kell vallanom, mostanra kicsit úgy érzem magam nélküle, mintha vak lennék. Nagyon furcsa. Most viszont biztos vagyok benne, hogy Nique fél, abból viszont nem kérek. Azóta az éjszaka óta mániákusan kerülöm ezt az érzést, így bárki részéről megérzem, el kell tűnnöm, egyszerűen rettegek a gondolattól, hogy megint megtörténhet.
- Rád lőttek? Te jó ég… ugye nem találtak el?
Nem vagyok az az aggodalmaskodó típus, de azt azért szeretném, hogy mindenki élve visszajusson az iskolába, nem igazán lenne jó temetésekre járkálni. Segítek Amynek felállni, és tartom, ha szükséges, amíg összeszedi magát.
- Akkor a felső szintet el kellene kerülni.
Tudom, tudom, gyáva nyúl vagyok, valamiért Scottra pillantok, hisz megkaptam tőle a múltkor, hogy a veszély elől nem elfutni kell. Nos, én futnék, mivel más fegyverem nincsen jelenleg a világ ellen. Még a képességem birtokában sem lenne, mert túlságosan be vagyok tojva attól, hogy használjam.
Nem olyan egyszerű kisilabizálni a dolgokat a gépekről, nem értek hozzájuk olyan jól, mint amennyire mondjuk zárat fel tudok törni, amire mondjuk nem vagyok épp büszke, de ez van. Viszont láttam már ilyen masinát, és Amyvel együtt kiokoskodjuk a dolgokat.
- Ez nem igaz. Ez nem olyan képesség, mint Ethané, és igenis szelektál. Amikor voltunk felszereléseket keresni, és találkoztunk azokkal a mutánsokkal, nekik volt erejük. Én élek a gyanúval, hogy akik visszakapták az erejüket, az direkt történt. Akkor is játszottak velünk, most is játszanak velünk.
Feszülök meg a méregtől, és most éppen az sem segít sokat, hogy hallottam Ethan nevét. Próbálok nem gondolni rá, valahogy nem segítene most a helyzetemen, ha körülötte forognának a gondolataim. Épp akkor szólít meg Scott is, és fura, de valahogy nyugodtabb leszek akkor, amikor ráemelem a pillantásom. Nem is értem, inkább felhúznia kellene, de talán, épp eléggé lerendeztem már magamban a dolgokat ahhoz, hogy ne viselkedjek vele büdös gyökér módjára. A kérdés hallatán még el is mosolyodom. Íme, az elviselhetőbb oldalam.
- Kutya bajom, köszi!
Vágom rá rögtön, azt akarnám mondani, hogy ne aggódjon, de még mielőtt kiejteném a számon a szavakat, rájövök, hogy miattam nem szokása aggódni senkinek. Jó, Nique és Chad kivétel, de ők a barátaim, ismernek, szeretnek, de úgy… ennyi. Bár, még így sem lehet okom panaszra, legalább vannak ilyen emberek az életemben.
- Scott, megtennéd, hogy nem kószálsz el egyedül? Légyszi…
Nem arra kérem, hogy maradjon, inkább arra, hogy vigyen magával valakit, mert szerintem nem épp életbiztosítás errefelé egyedül császkálni. Mindenesetre én még nem tudok utána menni, mert a gépet bújom.
- Róla is hallottunk a szamurájról, már akkor is úgy gondoltam, hogy ez az Angyal lehet itt az atyaúristen, de most már biztos vagyok benne. Akkor egyébként azt mondta, hogy keressük a forrást, amiről fogalmam sincs, mi lehet. Itt sem találok semmit. Ti?
Vakarom meg a tarkóm, örültem volna neki, akkor talán könnyebb lenne egy kicsivel, de ha meg kell találnunk azt a forrást, akkor meg fogjuk, én mindig is hittem a sorsban, bármennyire is történtek velem szomorú dolgok.
- Nekem gőzöm sincs a tengeralattjárókról.
Csóválom a fejem, és nem ismétlem el mindazt a problémát, ami ezzel az egésszel van. Szerintem már az is nagy szám lesz, ha egyben ki tudunk innen jutni, és az tuti, hogy ennyire kevesen nem léphetünk meg a tengeralattjáróval. Sosem hagynám itt a többieket, a szégyen megölne utána.
Amikor kiaknáztuk a gép rejtette lehetőségeket, én is kimegyek a szobából, Scott után, úgy sejtem, ott semmi baj sem érheti a többieket, mert nincs honnan bejönni, de azért remélem, ha végeztek, jönnek ők is. Én a falakat tapizom össze mindenhol, a kastélyban sok rejtekajtó onnan nyílik, és bár lefelé kell mennünk, de hátha van valami falba épített felvonó, ki tudja… Egy próbát megér, jobb ötletem nincsen. Azért néha kipislogok egy ablakon, hogy látom-e még a lányokat, meg nem árthat körülnézni, hogy jön-e veszély valahonnan kintről.

Tárgy: Re: Elrabolva Csüt. 14 Aug. - 9:55

Darkness within

A gépek már foglaltak, a kartokonokkal nem akarok feleslegesen molyolni, így csak az ablakon át nézelődöm. Amy felrepül, a lövést véletlenül hallom, így megrezzenve engedem őt be, amikor közli is, hogy valaki megpróbált rálőni. Meresztem a szememet, hogy melyik ablakból érkezhetetett a merénylet, egyenlőre ez még nem derült ki. A két lány végül eldönti, hogy elindulnak felfelé, Leah mászik, a szárnyaska pedig repül, immár nem tehetek értük semmit, visszasietek hát a cellás folyosóra, és a nagyterembe. Karbafont kézzel ácsorgok, Slyvie mellé sodródom, most talán nincsen annyira ráakaszkodva levakarhatatlan szőke barátnője.
- Jobban van a fejed? – Más most nem jut eszembe így elsőre, már mondtam neki az erdőben, hogy sajnálom. Nem indult túl jól a viszonyunk, és a folytatás is erősen kétséges. Nem tudom, hogy milyen öncélú kínzás vezérel hozzá, mert eddig csak bántottuk egymást, van bennem valami rendellenes, hogy más módon nem tudok kapcsolatokat kezdeményezni, csak sötétséggel a lábnyomaimban. – Ha kellek, akkor itt leszek a közelben. - Ha nem kíván rám szót fecsérelni, hát az sem gond. Mindkét esetben úgy döntök, hogy visszatérek a folyosóra, megvizsgálom a most már üres, nyitott cellákat, és a folyosó padlóját, mert nem létezik, hogy nincsen semmiféle kijárat. Valahogy behoztak ide minket. Ha vannak szőnyegek, elhúzom őket, ha nincsen, akkor csak a port fújkálom, söprögetek, hátha meglátok valami oda nem illő csempét, kődarabot, netán vasgyűrűt, amit elmozdítva feltárulhat valami csapóajtó. Ha tengeralatjáróval lehet elhagyni a szigetet, annak itt kell lennie, ahogyan Amy is mondta, mindig csak lefelé. Ha találnék valamit, kinyitom, és szólok a többieknek. Ha egyedül nem menne, akkor elsőként Bryce-nak szólok, mégiscsak ő a férfiember.

Tárgy: Re: Elrabolva Kedd 12 Aug. - 20:18

Ahogy az ablakhoz érek és eltervezem, hogy kirepülök rajta, körbenézve, hogy látok-e valami furcsát vagy bármi érdekeset, jól esik azért az, amikor hallom az aggódó szavakat, így mosolyodom el kissé, majd biccentek a bent lévőknek, így jelezve, hogy megpróbálok vigyázni magamra. Az lenne aztán az igazán kellemetlen, ha eltűnne a képességem, ahogy kijutok az ablakon, de próbálom nem az ördögöt festeni a falra, így jutok ki és szerencsére minden normálisan működik tovább, tehát a szárnyaimat kitárva tudok fent maradni a levegőben, így mérem fel, hogy nagyjából milyen magasan lehetünk és hogy vannak-e valahol mások is, akikről odabentről nem volt tudomásunk. Mint látom, akad még felettünk egy szint, ahol szinte minden szobában ég a villany, így bizonyára vannak is bent emberek, ahogy pedig lefelé nézek, úgy pedig magasságot is felmérem. Nem vagyok a legjobb benne, de azért úgy saccra 10 méter biztosan van alattunk. Már repülnék feljebb, hogy bekukucskáljak az egyik fent lévő ablakba, amikor meghallom magam mellett azt a bizonyos hangot. Még soha se lőttek rám, mégse vagyok olyan hülye, hogy ne rakjam össze a képet, így ijedten kapom fel a fejem, majd sietek vissza az ablakhoz, ahogy csak tudok.
~ Melyik is volt az? ~ - némi nézelődés után csak kiszúrom azt a bizonyos függönyt, amely a célhoz vezet, ahogy pedig bejutok, szinte azonnal a földre dobom magam, majd kissé elsápadva nézek fel a többiekre.
- Valaki rám lőtt! – jelentem ki a számomra legfontosabb információt, majd kell némi idő, amíg észhez térek, amíg összeszedem magam, így picit remegő testtel kelek fel, még mindig a falnak dőlve, majd ez után összegzem a látottakat.
- Úgy 10 méter magasan lehetünk és van fölöttünk egy másik szint még, ahol szinte mindenhonnan fény szűrődik ki, de azt nem tudom, hogy kik és hogy hányan lehetnek bent. Feljebb akartam repülni, de inkább nem kockáztatnék meg egy golyót. – elhúzom kissé a számat, majd megpróbálok most már ténylegesen lenyugodni, hogy tovább haladhassunk, így jutunk el egy bizonyos gépterembe. Viszont úgy hiszem, hogy kevés az időnk, mivel észrevettek engem, így gyorsan kutatok, akár csak a többiek és nemsokára jönnek is ám az információk.
- Ahogy nézem, egy blokkoló mutáns vette el a legtöbbünk képességét, de azt nem tudom, hogy akkor hogyan tért vissza párunknak az ereje. Úgy tudom, hogy Ethan képessége is mindenkire kihat, nem szelektál, ahogy eddig ezé az emberé se, lehet, hogy történt valami. – próbálom megfejteni a dolgokat, miközben kutatok tovább, így pedig egyre többször bukkanok rá egy bizonyos névre, amely akár én is lehetnék más nyelven.
- Hmm, van valami Angel nevű ember, akit elég sokszor említ a rendszer, de nem tudom, hogy ki ő. – Bryce felé tekintek, hátha ő rájött már erre, hiszen ő is a gépet nézi, én pedig közben tovább nézelődöm, így találok egy tervrajzot a szigetről, majd pedig egy másik képet egy tengeralattjáróról. Szemeim felcsillannak, ahogy ezt a csodát figyelem és kissé meg is köszörülöm a torkomat, hogy tuti mindenki figyeljen.
- Van egy kis gond. Innen csak egy tengeralattjáró segítségével tudunk kijutni, ami valahol lent lehet logikusan. Szóval… a gond az, hogy a többieket is valahogy ide kéne hoznunk, lejutni és elhúzni vele a szigetről úgy, hogy nem tudjuk, hogy hol vagyunk, se pedig irányítani azt a hatalmas járművet. Vagy esetleg valaki ért a hajózáshoz? Gondolom hasonló lehet… - sokat beszélnék? Lehet, de ez a feszkó miatt van és inkább beszélek, minthogy magamban tartsam mindazt, amire rájöttem. A nagy nézelődésből Leah kérdését rángat ki, így elkerekedett szemekkel kapom el a lány kezét és próbálom meg visszahúzni.
- Leah, megőrültél? Megpróbáltak rám lőni, ha Téged eltalálnak, meghalsz, ha lezuhansz. Szerintem maradj a fenekeden! – én se akarok már kimenni ismét, nem akarok kockáztatni, de ha a lány mégis kimászik, akkor tudom, hogy muszáj lesz. – Igen, elbírok. Itt leszek, ha kellek, de azért vigyázz magadra és ha gond van, inkább lökd el magad a falról, majd én elkaplak és visszahozlak. – bár nem lesz könnyű, de képes vagyok rá, hiszen a szárnyaim nagyon erősek és már Chad-ot is elbírtam annak idején, szerintem mással se lesz gond. Otthagyom a gépet, több információt amúgy se találtam, majd az ablakhoz ülök én magam is, felkészülve arra, hogyha szükséges, akkor Leah után vessem magam és megmentsem őt. Érdekes, hogy valaki képes felvenni mások alakját, még soha se láttam eddig így átváltozni senkit se, így igen csak meglepett szemekkel figyelem a lányt, de próbálok ám nem nagyon ámulni, így marad egy bátorító mosoly. Néhány másodpercig ücsörgöm úgy, ahogy azt mondtam, de aztán hirtelen ötlettől vezérelve ugrok ki az ablakon, hogy Leah mögé kerülve lapuljak a falhoz, ahol talán nem vesznek észre. Biztosan nem gondolják azt, hogy vagyok olyan hülye, hogy egy lövés után ismét kockáztatok.
- Menj csak felfelé, veled tartok! – suttogom halkan és bizony nem térek vissza a többiekhez addig, amíg Leah se teszi azt, így ha minden jól megy, vele együtt fogok bemászni egy ablakon, miközben mutatom is neki az utat, hogy merre láttam azt a sötét szobát, ahol talán célt érhetünk. És hogy mi vár ránk majd ott? Egyelőre fogalmam sincs, de az tuti, hogyha felérünk, akkor segítek majd bemászni a lánynak, tehát finoman ölelem majd át derekát és teszem be, hogy utána én magam is bemászhassak, felkészülve mindenre. Na jó, majdnem mindenre.

Tárgy: Re: Elrabolva Hétf. 11 Aug. - 20:16

Where are you Tati?

Beérünk a terembe, ahol tényleg nem tudok mit kezdeni magammal, kijárat sincsen, a gépekkel, kartonokkal próbálok valamit ügyködni, nyomozni. Megint azok a nyomok jönnek elő, mint New Yorkban, az aktáink, nevekkel, képességekkel, ez már komolyan mondom, nagyon fura. Leülök valahova a földre, és egymás után lapozgatom át a mappákat, most bezzeg nincsen itt sem Tati, sem Liam, akivel ezeket át lehetne beszélni, hiszen velük kezdtem bele ebbe az egész molyolásba. Nique úgy látom feltápászkodik, és sikerült irányba állítanom a barátnője felé, így most már a saját dolgommal kéne foglalkozni. Amy leül a gép elé, meg Bryce is, időnként odakukkantok, de nagyjából kínai nekem az egész, inkább csak arra figyelek, ha Amy időnként kireppen, nézelődik. Kihajolok, de óvatosan, hogy azért ki ne essek, és meresztem a szememet. A lövést szerencsére nem hallom, mert akkor az életben nem próbálkoznék a kinti megoldással.
- Srácok én megpróbálok felmászni. – Nyelek egy nagyot, Tatira gondolok, hogy mi van, ha leesek. Meg Aaronra, biztosan nem komálna úgy, hogy ha szétplaccsantam. De most üljek a fenekemen? Remélem, hogy ha megcsúsznék, akkor Amy elkap, vagy kisegít, nem is tudom.
- Elbírsz valakit? – Kérdezem a szárnyas lánytól, na nem magamra gondolok, hanem hátha fel tud vinni valakit. Megpróbálok agyalni azon, hogy ki is volt az életemben, aki nagyon jó külsőleg rendelkezett, ami egy mászásban segítség lehet. Hátha láttam vékony, hajlékony táncosakat, hosszú ujjakkal, hogy tudjak kapaszkodni. Felidézem, és igyekszem ezt a gyakorlatban is megvalósítani. Átváltozom egy ilyen táncos bigévé, nagy levegőt veszek, és megindulok felfelé. Lesz ami lesz. Ha elérek valami párkányt, akkor oldalazok rajta, amíg el nem jutok a sötét ablakhoz, ott kell bejutni, ahol éppen alszanak, vagy éppen üres. Ha bent vagyok, keresek valami lepedőt, amit össze tudok kötni, és ledobni a népeknek. Vagy kötelet? Ha horkol bent valaki, akkor csak átosonok a szobán, és óvatosan kisasszézok a szobából, meglapulva.

Tárgy: Re: Elrabolva Vas. 10 Aug. - 19:36

Grides everywhere...

Leah nem talál másik kijáratot a szobából, ugyanarra lehet kimenni, ahol be is jöttek. Amy sikeresen kirepül az ablakon és nem zuhan le, tehát talál nyitottat, bár a visszatérés macerásabb, a függönyből tudja azért belőni, hogy mi a cél, ez a mázlija, mert amúgy sötétek ugye az ablakok. Az épület, ahol most vannak még a szintjük felett plusz egy szintes, plusz a tető, de a sötétben olyan sokat nem tud belőle kivenni. Mozgást nem lát, ellenben a fenti szinten van fény szinte minden szobában, egy kivételével. Ellenben gyorsítania kell a visszatérésen, ugyanúgy hallja, ahogy valami elsuhan mellette, bár el nem találja, de elég nagy az esélye, hogy egy hangtompítós lövést adtak le rá, csak a sötét miatt, hála a fekete szárnyaknak nem volt meg a tökéletes célzás.
Bryce nem igazán talál bazi nagy köveket az épület folyosóján, maximum apróbb lemállott betont tud kidobni, aminek viszont nincs zengő visszhangja, amiből ki tudná számolni a magasságot, bár Amy a minimálisan visszatükröződő fényekből a hullámokon valamelyest be tudja lőni, hogy 10-15 méter lehet alattuk a mélység.
Azok, akik az aktákat nézik hasonló anyagokat találnak, mint amilyennel Leah már találkozott egy előző kaland alkalmával New Yorkban. Sokuknak ott vannak az adatai, nevek, születési dátumok, család, többüknek még a képessége is, elég részletes adatokról van szó, de úgy általában a helyről nem sok az adat.
A gépek azért annyira nem egyszerűek, '86-ot írunk, tényleges tudás kell hozzá, hogy valaki eligazodjon, képek nincsenek, mappák között sem lehet egér kattintgatással könnyedén keveregni, lévén még egér sincs. A technokrata ismerős nem sokat számít, akkor se lesz valaki profi tábortűz gyújtó, ha van egy pirokinézises ismerőse. Mindenesetre együttes erővel néhány adatot sikerül összehozniuk, vagy inkább kiimádkozni a kusza kódhalmazok közül. Többször is felmerül a leírások között az Angel név, mint és úgy tűnik, hogy ez a valaki valamiféle vezető lehet, aki alatt jó néhányan szolgálnak. Az is kiderül, hogy a szigeten a képességeket egy bizonyos személy blokkoló ereje korlátozza, bár nem tudják, hogy ennek ellenére miért tért vissza mégis néhányuknak, ez egyelőre rejtély. A fontosabb viszont az, amit sikerül kisilabizálni, miszerint a szigetről az egyetlen használható kiút egy tengeralattjáró, ami az épület alatti barlangrendszerekből indul, ez képes csak átjutni a szigetet körülölelő zátonyrendszeren, amik hullámtörőként visszadobnak minden hajót, tutajt, egyebet.

//Köv. hsz 15-e//

Tárgy: Re: Elrabolva

» Elrabolva