Sam & Mollie

- Olyan, mint amikor az ember fejét simogatják meg - magyaráztam neki, és ha előre dőlt a felé kalimpáló kezem alá, akkor ezt be is mutattam rajta, nekem ugyanis továbbra is túl messze volt, és nem értem el. - Olyan, mintha mindenhol hajad lenne. De azért lehet érezni.
Ha megnöveszted Télapósra a szakálladat, és valaki megsimogatja az arcodat, azt is érzed. Olyanom meg nekem nem lesz soha. Olyat csak a fiúk tudnak. De jópofa hajad van - nevettem fel a tincseivel játszva. - Tehetek bele szép masnit, ha találok? Be is fonhatom? És akkor a végére tenném a díszt. Olyan lennél, mint azok a fésülős babák a kirakatban!
Az igaz, hogy nem voltam benne biztos, hogy Emily nem lenne-e féltékeny, ha meglátná, hogy a jövendőbelijét fésülgetem, de csak nem hinné azt, hogy én akarom feleségül venni. Hiszen az én lovagom majd az lesz, akit a papámtól kapok, és ő még nincs meg. Meg még egyébként sem házasodhatok, hiszen nem érném fel az oltárt a gyűrűkért, és úgy máris fuccs az egésznek. Tehát Sam már elkelt, Emily-vel házasodik össze, és úgy látom ezért ő is legalább annyira lelkesedett, mint én.
- Hát persze. Mindent meg kell kapnia, amikor csak a szemének-szájának hányingere van. De ám a lovagnak is meg kell adni mindent, különben azt hiszi majd, hogy rossz fiú volt, és szomorú lesz, és sír, és az nem jó, és... mi az a pia-asztal? - néztem rá kíváncsian.
Samet néha nagyon nehéz volt követni. Vagy azért mert sokkal okosabb volt, mint én, és ami neki egyértelmű volt, ott nekem a szavai is egybefolytak (például ha van kétszer tíz cukorkám, akkor minek számolgatni, hogy az mennyi, két perc és már egy sincs!), vagy olyan szavakat használt, amiket én sosem hallottam még azelőtt. De nem baj, legalább már ezeket is tudom. Vagy legalábbis nem lesz teljesen ismeretlen a számomra, ha megint hallom őket.
De valamihez meg én is értettem. Ez persze nem feltétlenül jelentette azt, hogy ő meg nem, de jelen helyzetben nekem kellett halkan, észrevétlenül működnöm, hogy megszerezzem, amiért Emily táskájához osontam. Mondhatni jutalomnak fogtam fel a váratlan meglepetést, hiszen igazán nem számítottam rá, hogy éppen ezen a napon, és éppen itt fogok végre kézbe kaparintani egy csudiszép lufit! Még ha nem is játszhattam vele túl sokáig, én azért már ennek is nagyon örültem. Sokkal mókásabb volt, mint amilyennek elképzeltem, ráadásul még Sam is azt mondta, hogy ügyes voltam, és úgy nevetett, hogy biztosra vettem, ő is nagyon szereti a lufikat. Biztos neki is van otthon egy csomó. De hát ez is véget ért, vissza kellett adnom jogos tulajdonosának. Egyébként sem volt szívem tovább visszatartani, hiszen láttam Emily-n, hogy már ő is mennyire játszana vele, de mikor Sam mellettem termett, már biztos lehettem benne, tényleg nincs mese, le kell mondanom róla. Kicsit lelombozódva kullogtam hát vissza a pulthoz magamban szomorú búcsút véve a lufitól.
- Emily! - szóltam még utána, amikor már az ajtóban volt.
Bár nem értettem, mintha a legmélyebb rémületet láttam volna megcsillanni a szemében, ahogy megfordult, és rám nézett. Hát miért kéne tőlem félnie?
- Ha majd nagy leszek, akkor hozok neked sok lufit, és akkor majd játszol velem?
- Én akár már most adhatok neked néhányat, kisszivem! - jelent meg mellettünk egy nagyjából akkora bácsi, mint Sam, de jóval nagyobb pocakkal, vörös orral, bökős szaggal, és furcsa szédelgéssel. Viszont nagyon vidáman rikoltozott boglyas bajsza alól, ahogy Emily felé dülöngélt. - Mit szólsz, édes csillagom? Játszol velem egy kicsit?
- Juj, igen, igen, igen! - tapsikoltam lelkesen, hátha a jókedv átragad végre Emily-re is, mert mintha megint elsápadt volna. - Ő is játszhat velünk. De jó lesz! Ő biztos meg tudja mutatni, hogy kell belőle állatkát vagy virágot hajtogatni, ahogy az utcai bohócok csinálják. Hiszen ő is bohóc!
- Látod, angyalom, még ő is... Hogy mit mondtál?! - förmedt rám.
- Bohóc - ismételtem, és kuncogva szegeztem mutatóujjamat az arcának. - Hiszen olyan piros nózija van, mint a bohócoknak szokott. Tud még mást is, ugye? Jaj, tudom már! Emily, van itt egy torta, amit az arcába vághatunk?
- Te pimasz kis...
- Nem is, nem is, egy nagy-nagy egérfogó kéne, amit a fenekére lehet csapni, és akkor jajgatva fog körbe-körbe ugrándozni a popóját markolászva - kezdtem vidáman szökdécselni a lelkes tervezgetések közepette, miközben a bácsi arca már egészen olyan árnyalatú volt, mint az orra.
Magasra emelte a kezét, én pedig csillogó szemmel figyeltem, mi fog történni, virágot ránt elő az ingujjából, vagy madarat röptet az ujjai közül, esetleg elővarázsol egy nyuszit a semmiből, de végül egyikre sem került sor. Hacsak Sam nem lépett közbe, Emily felemelt hangjára rezzent össze (ha igen, akkor Emily csak utána szólította meg):
- Uram, kérem, rendezze a számláját, és távozzon. Ittas személyeket a bár nem szolgál ki.
Erre az morgott valamit a bajsza alatt, a pultra lökött néhány bankót, majd tovább dúlva-fúlva otthagyott minket.
- De jó, morci bohóc volt! - kacagtam fel a többiek felé fordulva.
Emily nagyot sóhajtva hajolt le hozzám, és miután cuppanós puszit nyomott a homlokomra, mélyen a szemembe nézett.
- Tudod, hogy mindig örülök, ha beugrassz, Mollie, de esküszöm neked, bármit megadnék, ha végre lehetne egy unalmas napom!
Aztán bement a konyhába, és többet ki sem jött. Szokott ilyen lenni, amikor sok a vendég, és ki kell segíteni odabent, de mindig jobban szerettem, amikor inkább kint volt körülöttem. Nem baj, majd legközelebb!
- Sokba kerülök? - húztam össze értetlenül a szemöldököm Sam megjegyzésére, mikor már ismét szemben ültem vele a bárszéken. Majd elkerekedett szemmel bámultam a kiürült poharamra. - Ó, én nem tudtam, hogy ez ilyen sokba kerül! Sajnálom, hogy miattam szegény lettél. De figyelj, rengeteg szélvédett helyet ismerek, meg azt is megmutatom neked, hogy hol szokták ritkábban üríteni a kukákat, meg merre lehet jól elbújni, hogy a gonoszok ne találjanak meg, jó? Majd valahogy jóváteszem, hogy miattam te is az utcán fogsz élni, de nincs pénzem, nem tudom kifizetni. De majd megvédelek. Mellettem biztonságban leszel, nem bánthat senki, és nem eshet semmi bajod. Jó lesz így? Nem akartam sárkányos lenni. Tényleg. Hidd el.
A titkokat, amiket találtam, már alig találtam fontosnak ezek után, de ha ő igen, végül is miért hallgattam volna el előle?
- Találtam nála mogyorós csokit, és volt nála keresztrejtvény, és zsiráfos kulcstartója van. Vagyis ezeket szereti. Ilyenekkel leveheted majd a lábáról. Csinálj neki mogyorós csokit, szerkessz neki keresztrejtvényt, és vegyél neki egy zsiráfot! Biztos örülne, és beléd szerelmesedne.
Az ajánlatára pedig, hogy elvinne magához, egészen leesett az állam. És olyan sok másodpercig csak bámultam rá elképedve, amíg szerintem már el sem tudnék számolni. Annyira váratlanul ért, és nem voltam hozzászokva az ilyesmihez, hogy először nem is tudtam, hogy reagáljak. Meg utána sem.
- Mármint hogy... én? - hebegtem vakondtúrásnyi szemekkel. - Én... oda, ahol laksz? Én bemenjek egy... egy... lakásba? Én... nekem szabad olyat?
Iszonyúan zavarban voltam. Egyszerre éreztem határtalan örömöt, a legmélyebb döbbenetet, végtelen rémületet és pezsgő izgatottságot.
- Ha lehet nekem is... akkor igen - bólintottam végül félszegen elmosolyodva. - Ha biztos vagy benne, hogy szabad, akkor igen.
Kicsit megszeppenve néztem körül, hogy hallotta-e valaki, mert hátha igen, és közbeszól, hogy én olyasmiről még csak ne is álmodjak. Ismét Sam nyakába másztam, hogy a fülébe súghassam:
- Még sosem voltam lakásban.

Bár egyetlen kukacot sem láttam körülöttünk, azért a biztonság kedvéért magamhoz öleltem a poharamat, mert ha Samet ennyire nem is zavarta, engem kimondottan. Nem, a kukac csak ne egye meg! A turmix az enyém, én kaptam.
- Jó, de addig mennyit kell még aludni? - erősködtem, mert hiába próbált vigasztalni, hogy egyre kevesebbet, attól az még valamennyi volt, és ezt ő sem tagadhatta le. - Remélem, annyit, ameddig még megy a kiszámolás...
Két kezemet magam elé emelve kezdtem neki ellenőrizni, hogy hol is tartok, mert mindig csak onnan tudtam, ha végigpörgettem a számokat, egyébként nem volt könyvjelző a fejemben. Minden számnál kinyújtottam az egyik ujjamat, hogy lássam, hol tartok, meg azért mert a kinyújtott ujjak képe emlékeztetett, hogy melyik szám is jön. Azért néha közben ellenőrzésképpen újraszámoltam őket feléjük biccentve a fejemmel, mintha szaporán bólogatnék, vagy az épp használatban lévő ujjbegyeimet elgondolkodva érintve az orrom hegyének, egyiket a másik után.
- Eeeeeeegy... - néztem meg nagyon figyelmesen a hüvelykujjamat, mert ha nem a megfelelő ujjamat nyújtom ki, nem jó az egész. -... keeeeettőőőőőő... háááááárooooom... öööööööt... haaaaaat... néééééégy... nyooooooooolc... Mi jön a nyolc után? - néztem Samre a sokadik átszámolás után, mert csak nem akart eszembe jutni. - Mindig elfelejtem, mi jön ott. Meg, hogy a tizenhúsz az hányadik. Az az én melyik ujjam? - nyújtottam felé mind a tízet, hogy arra hajtogassa őket, amerre kell.
Kevésbé volt nehéz feladat a számomra a sok-sok játékszer megértése, amit magánál hordott. Nagyon irigyeltem értük, de hát ő már nagy volt, biztos annyit tarthatott magánál, amennyit csak akart.
- Úgy érted, ha jók voltak, játszhatnak vele, ha meg nem akkor nem adod oda nekik? - kérdeztem érdeklődve szemlélve a sok magára aggatott kincset. - Ha meg nagyon rosszak voltak, akkor megdobálod őket? Vagy kipukkasztod őket? Húúúúú, vagy van nálad viszketőpor is, és azt beleszórod a ruhájukba? - terült szét az arcomon egy széles, rosszcsont vigyor. - De úgy kell nekik, miért kellett egy lovagot szekálniuk, nem igaz? Én neked szurkolok.
Persze tudtam, hogy arra nincs szüksége, hiszen biztos jobban bánik velük, mint mondjuk én, de azért az igazság fontos, én sosem fogok a gonoszoknak szurkolni. Annál inkább meglepett, amikor kijelentette, hogy ő kimondottan szereti, ha a királykisasszonya egy kicsit sárkányos. Persze aztán meg is magyarázta, de csak annál kevésbé volt számomra értelme.
- Hát a királykisasszonyt otthon kell hagyni, hogy zoknit kössön neked, amíg te sárkányokat kardozol le, meg mindenféle szörnnyel, meg mumussal, meg boszival harcozol - magyaráztam neki. - A királylányok nem is mennek a lovagokkal a csatába, ők azért vannak, hogy ha a lovagok estére elfáradtak a csatákban, akkor ők jól megnyugtassák őket. Meg azért, hogy sose fázzon a lábuk. Bizti neked is lesz ilyen... öh... - próbáltam visszaemlékezni a jelzőre, amivel az álombeli hölgyet írta le, majd diadalmasan vágtam ki: -... dilis királykisasszonyod!
Ami engem illet, számomra ez nem is volt kérdés, hiszen ez volt a dolgok rendje. A rossz elnyeri méltó büntetését, a jó meg a jutalmát. Azon egy pillanatig sem akadtam fel, hogy eltette a poharát, amiből ivott, hiszen én is rengeteg mindent szoktam összeguberálni, amiből sok mindent meg is tartok. Biztos megtetszett neki a pohár, azért akarta magával vinni. Megértem, tényleg nagyon szép darab volt. Vagy úgy akar udvarolni Emily-nek, hogy hazaviszi, elmossa, és visszahozza neki tisztán, hogy segítsen neki? Mondtam én, hogy lovagos. Akkor viszont tényleg lakat lesz a számon, hogy megmaradjon a meglepetés ereje.
- Persze, hogy szeretem - nevettem fel némiképp csodálkozva. - Azt mindenki szereti, ha megsimogatják, nem? Te talán nem?
Hát úgy tűnt, hogy nagyon nem, bármit is válaszolt. Hiszen csak nevetett, amikor Emily ott volt, pedig szegény lány mindent megtett, hogy a tudomására hozza, mennyire szeretné, ha udvarolna neki: dadogott, hogy biztosan ne maradjon le egyetlen szóról sem, és még emelt hangon is beszélt, hogy kétséget kizáróan meghallja, pirosra váltotta az arcszínét, hátha az jobban tetszik neki, sőt végül még ki is rohant a konyhába, biztos, hogy Sam lássa, mennyire imádna neki főzni. A bácsik olyan furcsák, hogy nem veszik észre az ilyesmiket, mikor annyira egyértelmű! Hogy hihette, hogy Emily csak viccelt?
- Én csak segíteni akartam - vontam vállat még mindig az előbb történteken töprengve, hiszen egyáltalán nem úgy történt az egész, ahogy kellett volna. - A mai nénik és bácsik annyira nem jól csinálják. Főleg, ha még egy kislányt meg egy kisfiút is akarsz. Ha nem veszed gyorsan feleségül Emily-t, a gólya sosem fogja idehozni neked egyiket sem, hanem inkább megtartja saját magának, és a végén még csőrük nő, és majd jól kicsúfolják őket.
Persze tudtam, hogy Samért nem kell aggódni. Hiszen itt vagyok én, akinek nem olvastak olyan régen esti mesét, mint valószínűleg neki, úgyhogy én még jobban emlékszem rá, hogy mi is ennek a menete.
- Hogy én? - pislogtam rá, de azonnal fel is lelkesültem az érdekes kérdésen. - Hát a királylánynak legyen több méteres haja, és nagy csillogós-puha szoknyája, és szép kavicsos koronája, és csillámos palástja, és ha énekel, mindig repüljön néhány madár az ujjára, és ő legyen a világon a legis-de-legszebb, és legyen egy nagy-nagy erkélye, ahova a lovag felmászhat hozzá. A lovag meg legyen hatalmas nagy, és legyen háborús, de ne olyan nagyon, hogy bele is halódjon, és akkor hozhatna a királylánynak virágokat, meg finom dolgokat, mondjuk sonkás szendvicset, és mindig mosolyogjon sokat, hogy a királylány mindig tudja, hogy milyen kedves, és majd jól megvédi, ha jön a sárkány, de a sárkányra ám sose nem mosolyogna, hanem inkább lenyisszantaná a fejét, és mindig meginná a bökőset is, hogy a királylánynak ne fájjon, mert neki nagyon de nem fájna, mert ő nagyon lovagos lenne, aki ezerszázmillió tonnát fel tudna emelni, de inkább csak a sárkányokat dobálná jó messzire, meg a királylányt vinné mindenhova a karjában, hogy a királylánynak ne fáradjon el a lába, és mindig tudja, hogy a királylány mit szeretne nagyon-nagyon, és akkor azt vagy odaadná neki, vagy nem, de azért biztosan tudná, hogy nagyon szeretné, és nem csúfolná ki.
Elgondolkodva néztem a konyhaajtó felé. Sam igazán elég lovagos ahhoz, hogy megérdemelje a legjobb királykisasszonyt az egész földkerekségen. Emily pedig ugyan nem felelt meg mindennek, amit az imént felsoroltam, de hát ez az én listám volt, és ha jól láttam az imént, Samnek sokkal több pontban megfelelt, és ez volt a fontos.
- Megvársz? - súgtam neki elszántan, és leugrottam a padlóra. Így a fejem búbja épphogy elérte a térdét, szóval jó magasra kellett felszegnem a fejem, hogy rá tudjak nézni. - A turmixért cserébe te is kapsz ajándékot tőlem. Hozok neked titkokat, hogy a gólyának ne kelljen annyit várnia.
Azonnal alakot váltottam, mert már buzgott bennem a tettrekészség. Mivel a konyhába egy lazán rögzített lengőajtó vezetett, nem volt nehéz bejutnom, és nem is volt feltűnő, mivel a méreteim miatt nem igazán szúrtam szemet senkinek, és még az ajtót is alig kellett egy picur résnyire betolnom. Tudtam, hol tárolják a holmijukat az itt dolgozók, nem először voltam itt, mivel Emily sokszor elbújtatott már itt, ha jött a főnöke, aki nem szívesen látott itt. Hamar meg is találtam a keresett táskát. Immár emberként, gyors mozdulatokkal átkutattam, és igyekeztem minden fontosat megjegyezni. Elvinni így nem volt szükséges semmit, tekintve, hogy... Illetve... Ez meg micsoda? De furi! Hihi, milyen jópofa!
- MOLLIE, NE!!! AZONNAL HOZD VISSZA!!!
- SAAAAAM! - robbantam ki boldog nevetéssel a konyhából a magasban lóbálva a szerzeményemet, miközben a holtra vált arcú Emily próbált utolérni. - SAM, NÉZD, MIT TALÁLTAM!
Végre befordulhattam a pult mögé (vagyis elé), ahol Sam ült. Vidám rikkantással lengettem meg a zsákmányomat.
- LUFIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII!
Sosem volt még lufi a kezemben, mindig csak távolról csodálhattam őket, így a boldogságom egyszerűen határtalan volt.
- Nem is tudtam, hogy a lufik ilyen furcsa csúszós-nyálkás-izések. Nézd, Sam, nézd! Ugye, milyen szép? Az első kettő beleakadt a táska cipzárjába, és kilyukadt, de ez végre sikerült! Én fújtam fel egyis-egyedül ilyen nagyra, és még a csomóban sem segített senki. Ügyes vagyok?
- MOLLIE!!!
Vidám kacajjal szökdécseltem-táncikáltam körbe a helyiséget az asztalok között a megrökönyödött vendégek tekintetének tüzében. Szerintem még ők sem láttak sosem ilyen szép lufit.
- Mollie, add vissza! - sipította Emily, aki valamiért mintha nem mert volna kibújni a pult mögül.
- Még egy picit hadd játsszak vele - kérleltem lebiggyedő szájjal visszaslattyogva hozzá. - Te aztán úgyis annyit játszol vele, amennyit akarsz.
Valamiért úgy éreztem, nem éppen ezt a választ akarta hallani, legalábbis nagyon különös volt az a nyögés, amit hallatott.
- Csak a gólyának akartam segíteni, és megtaláltam ezt - tártam szét a kezem, hogy megnyugtassam.
- Tessék?!
- Sam egy kislányt szeretne tőled és egy kisfiút, én csak segíteni akartam benne.
Emily döbbenten meredt Samre.
- Na! - dobbantottam, hogy végre megértsék. - Samnek jól kell udvarolnia, és akkor majd a gólya is jó kisbabákat fog nektek hozni.
- Oké - túrt a hajába Emily feldúltan. - Mindegy, én ezt már... Mindegy. Csak add vissza a... hát... khm... Csak add vissza! És az ég szerelmére ne lóbáld már!
- De olyan szép. És neked biztos van még, hadd tartsam meg!
- Ami azt illeti, ez az ut... Nem mindegy? Csak add ide, kérlek, ez már igazán...
- De ha nem jól csináljátok, akkor a gólya nem fog megtalálni.
- Ez nem egészen így működik. És egyébként is éppen ezért kell nekem. Mármint kellett volna. Ezt már úgysem használhatom, csak legalább ne...
- Hogy jön a gólya ahhoz, hogy én elhasználtam az összes lufidat?
- Mollie, könyörögve kérlek! - nyüszített fel Emily a pultra hanyatló karjai mögé rejtve az arcát.
Szegényt nem akartam elkeseríteni, úgyhogy odamentem, és engesztelően nyújtottam át neki a lufiját. Végül is így is játszhattam vele, és ő is biztos nagyon várta már, hogy ő legyen a soros. Ennek ellenére csak szó nélkül elvette, és azonnal visszafarolt a konyhába.
- Akarod hallani, hogy milyen titkokat találtam? - kérdeztem Samtől, miközben próbáltam visszamászni a bárszékre, de az megint csak a segítségével sikerülhetett.

A pultnál ülő zsoldos hangosan felnevetett, amikor Mollie ujjacskáját behajlítva próbálta megtudakolni a férfi őszinteségének mértékét, s kissé összeborzolta hajtincseit a feje búbján. Nevetése kitartott még bőven a likőrös ital megízleléséig is, majd mikor a kislány nemtetszését fejezte ki a pohár tartalma végett, csak mosolyogva, helyeslően bólogatott.

-Azt nem kétlem! No vigyázz csak azzal a nyelvecskével, mert még a végén elkapom!

Véleményezte vigyorogva a két lábon járó fegyverbazár a lányka felvetését magassága kapcsán s játékos javaslatot tett a nyelvszellőztetés végett is, aztán Mollie nyelvöltése kapcsán csak megmutatta sajátját is.

-Bleee!

Grimaszolt kancsalítva Molliera halk nyelvöltésekor, majd röviddel később a procedúra lényegi részét megismételni "kényszerült", bár ezúttal már csak szimplán mosolygósra véve a figurát, a grimasz és a bandzsítás immár elmaradt.

-Ugyan nem nagyon illik az ilyesmi, de egye kukac!

Kacsintott sokadszorra a tündéri mutánsra, aztán az eperturmix és annak előállítása került szóba annak részleteiben.

-Te már most is nagyon okos vagy, csak még nem hallottál mindenről. De ez már csak idő kérdése, szóval ami konkrétan a napokat illeti, attól tartok, még több kell hozzá, mint ahány ujjacskád van, de máshonnan nézve a dolgot minden nap múltán épp egy nappal közelebb kerülsz hozzá, és egyre kevesebb kell! Így már nem is hangzik olyan rosszul, ugye?! Amikor már majdnem ilyen nagy lesz a nyelved, és mindent tudni fogsz, azt fogod gondolni, milyen hamar elmúlt az az idő, mire megnőtt akkorára!

Mondta kedvesen, megdícsérve Molt, és szinte már meg sem lepte az az ártatlan kreativitás, amivel a kisasszonyka a fegyvereit szemlélte.

-Végülis arra is jók lehetnének talán, de ezek a munkámhoz kellenek. Segítenek sok dologban, megvédenek ha kell engem és másokat, és megbűntetik azt, aki rossz volt, vagy kihúzta a gyufát, ha szükséges, és még sorolhatnám. Sokmindent lehet kezdeni velük, hogy miket csinál velük az ember, az csak rajta múlik. Lehet hasznos dolgokat, jó dolgokat, és gonoszakat is.

Magyarázta Sam fegyverzetének funkcionalitását illetően amikor az került szóba némileg nagyobb komolysággal az eddigiekhez képest, és persze a Királykisasszonyos téma kapcsán is elkezdte a maga mondókáját. Mollie kissé lehangoltan fogadta a hallottakat, bár Pengetáncosnak egyáltalán nem állt szándékában ilyesmit elérni, de aztán láthatóan felvillanyozta őt a mesék boldog végeit taglaló aranyszabályok hosszú sora.

-Azt mondod, igazi királykisasszony, hmmm? Lehet, hogy igazad van. Kár, hogy nem lehet túl sok belőlük, vagy csak olyan nehéz megtalálni őket. De tudod, az a valószínűbb, hogy az az én nagy hibám, hogy én titokban talán az olyan királykisasszonykákat kedvelem, akik picit sárkányosak, és nem csoda, ha olykor pórul járok! Vagy csak mindig megtetszik Sam-bácsinak egy, mielőtt elárulná magáról, hogy olyan! Csalafinták ám az ilyesmi sárkányfélék! A legravaszdibbak a világon! Igazából azonban még az is előfordulhat, hogy egy ízig-vérig szuper királykisasszony nem tudná ám velem jól érezni magát, mert az előtt talán nem is lehet rossz dolgokról beszélni, durvaságokról, nekik csak a szép dolgok dukálnak, csak a jó dolgokat szabad nekik látni-tudni, nekem pedig az a munkám, hogy sokat harcoljak. De a harc az csak a lovagokhoz illik, a királylányokhoz nem, igaz-e? Hozzájuk talán egy szép és daliás, békeszerető herceg való. Talán a lovagok bátrak és erősek, azért tudnak jól harcolni, de viszont nincs valami túl sok eszük, ha egyszer a csatározást választják a buzgó királyságigazgatás és királylánykeresés helyett... Egyébként azért a szörnyeteg jelző szerencsére erős túlzás annak kapcsán is, akiről meséltem. Mindenesetre nagyon kedves tőled, hogy így gondolod, köszönöm! Maradjunk is annyiban, hogy valóban, jó volna nekem egy idilli királykisasszony egyszer!

Mosolygott a fegyveres, és valahol mélyen egészen meghatódott, milyen jóindulatú is a mellette ülő gyermek az élet súlyos problémáinak ellenére.

-Meglátjuk, mit tehetünk majd az ügy érdekében, de összehozzuk, amit csak lehet, rendicsek?

Nevetett Molliera mikor az ifjú tünemény hangos tervezgetésbe fogott.

-Igazán lekötelezel, hogy beavatnál a titkos bejárat rejtélyébe! Ehhez az ajtóhoz egyelőre kulcsot adni nem tudok, de ha legközelebb felhívsz a telefonszámon, amit mindjárt leírok neked, az lesz a belépőd oda, jó? Jó lenne, ha meg tudnád jegyezni, de persze vannak annál fontosabb dolgok is, segítséggel menni fog a hívás, abban biztos vagyok.

Osztotta meg elképzeléseit Mollal a kardforgató, mielőtt átadta neki az egyik névjegykártyáját, egyezségüket megpecsételendő a másikra pedig egy cuki kis tappancsnyom került. Ez utóbbi ugyan egy kis gondolkodásra késztette Samet, de azért nem esett kétségbe, hisz meg tudta oldani így is, amit eredetileg akart. Poharából kiitta italát, majd egy kisebb, zárható szájú szatyrot vett elő az egyik zsebéből, abba süllyesztette az ivóalkalmatosságot, az ily módon elcsomagolt eszköz pedig balllonkabátjának egyik méretes zsebébe került.

-Így ni!

Zárta le a gumilapokkal megerősített zsebet, amelyben mérgeket és egyéb vegyszereket tartalmazó fioláit szokta tárolni.

-Örülök, hogy akkor ezek szerint sokat fogunk még találkozni, őszintén mondom, nagyon bízom ebben! És abban is biztos vagyok, hogy ha erre jársz, akad majd neked néhány jófalat!

Simogatta meg Mollie hátát, akitől rövidesen egy hatalmas -és persze valamelyest azért ragacsos- puszit is kapott. Dehát ez nem is kellett már, hogy meglepő legyen, hisz Mollie immár a királyi kishercegnő titulust birtokolta, s mint olyan, bármikor adhatott Samnek egy puszit. Legalábbis Pengetáncos így gondolkozott. A cicalány eztán megkérte, lökje vissza őt eredeti helyzetébe, merthogy őkelme a nyakába borult.

-Persze!

Válaszolt vidáman a férfi, és eleget is tett menten feleletének, aztán kicsit később letörölve a ragacsot ezúttal ő kérdezett, elvégre már úgyis igazán rajta volt a sor.

-Mondd csak azt szereted, amikor cica alakodban megsimogatnak?

Érdeklődött "Smith uraság", majd a hozzájuk lépő pincérnőhöz intézte szavait.

-Ugyan, dehogy zavar, a legkevésbé sem! A kis hölggyel nagyon jó barátságban vagyunk, igaz, Mollie!? Én pedig egyébként sem vagyok túl ijedős fajta...

Nevetett a pincérnőre, majd a kislányra tekintett, és aprót koppintott a nózijára mutatóujjával. A kis alakváltónak persze ebben a pillanatban felderült az arca, szemmel láthatóan úgy vélte, nagyon jó ötlete támadt, és annak fényében megpróbálta menten összeboronálni a fickót a csinos pincérlánnyal. Míg Emily nem győzött lélegzetvételért kapkodva magáhoztérni a meglepetéstől, majd elnézéstkérően szabadkozni a kislány gyors és voltaképpen felettéb eszes, megkérdőjelezhetetlenül jó logikájú akciója végett, Sam, aki persze egyébként is sokkkal könnyebb helyzetben volt, de alapvetően is gyorsabban esett le neki a tantusz, a hasát fogva a nevetéstől bukott a pultra, de annyira, hogy jó nagyot koppant is rajta a feje. Ez persze a legkevésbé sem gátolta meg a további vihogásban, merthogy bár pár másodpercig az illendőség kedvéért megpróbálta a dolgot, nem tudta visszatartani nevetését.

-Ne is gondoljon vele kisasszony, és ne haragudjék, nem magácskán nevettem!

Szólt a talán zavarában a konyhahelyiség felé sietősen eltávozó pincérnő után, majd ismét kirobbant belőle a nevetés.

-Hát kedves királyi hercegkisasszonyom, ezen igazán jót derültem!

Morzsolta el egy a nevetéstől kigördült könnycseppét, majd erőt véve magán, s lehigadva folytatta, amit mondani szeretett volna, merthogy a vendéglátós leányzó Mollie általi "megkörnyékezése", és az utána felsorolt, "bökős ital" nélküli és gólyákkal-porontyokkal teli ábrándok végett már az oldala is szúrt a nagy vidámságtól:

-Azt hiszem, a sárkányos után a nyelves rész tette fel nála az i-re a pontot, és bár valóban nagyon csinos királykisasszony-jelöltet választottál nekem, köszönöm szépen, attól tartok, egy időre bevette magát a konyhába. Sajnos ennél több kell hozzá, hogy a felnőttek észrevegyék egymásban a királyi párt, mint a mesékben, de végülis egy próbát megért... Mindenképpen, ez nagyon nagy volt, sőt, hatalmas...!

Kezdett el vigyorogni megint, mint a vadalma, és vadul küzdött az ismét előtörni készülő nevethetnékével.

-Azért legközelebb, talán hagyja meg a hercegkisasszonyka a királyfinak és a királylánynak, hogy esetleg észrevegyék és megkedveljék egymást, mert alighanem, most Emily is úgy gondolja, hogy ki hallott még olyat, hogy nem a lovag-királyfi, hanem egy hercegkisasszony küzd meg a happy-endért?! No sebaj, majd legközelebb!

Somolygott Molliera, s reflektált a felvetett víziókra.

-Azt hiszem, egyelőre még korai lenne kissé rögtön az esküvőt tervezgetni, nem gondolja kiskegyed? Bár felettéb hálás vagyok az igyekezetért, nem mondom...! Egyébként a gyermekáldást ha így vezeted fel két idegen között valakinek, azt hiszem, esélyesen szívinkfartust kap, te kis gezentor! Nagy kópé vagy ám, annyi bizonyos! Szóval gyerekek... Hát, nem is tudom, egyszer majd azért szeretnék, mondjuk egy kislányt és egy kisfiút legalább. De ha már ilyen gyorsan a királylányválasztás elébe szaladtunk ~mit szaladtunk, törtettünk, rongyoltunk ezerrel, mint a hétfene!!!~, inkább te áruld el, te milyennek képzeled el a legeslegszebb lovagot, és királylányt? Hogy néznek ki? Milyen színű a hajuk, miegymás? Az persze vitán felül áll, hogy nagyon kell szeressék a cicákat, ez nem is lehet kérdés!

Kacsint Molliera vidáman.

- Komolyan? - meredtem rá elképedve, amikor beismerte, hogy eleinte még a nagyok is szoktak hibázni. - Bizti nagyon komolyan mondod? És így görbülj meg? - emeltem fel a behajlított mutatóujjamat.
Kimondhatatlanul örültem neki, mert így máris nem volt olyan elérhetetlen, hogy egyszer majd nekem is jól menjen. Az meg külön örömet okozott, hogy most már volt közös titkunk. Pláne, hogy Sam már nagy volt. Ha mégis rám bízza egy titkát, az már komoly dolog. Éppen ezért bírhattam volna kicsit jobban a nagyos innivalót, még akkor is, ha legszívesebben parazsat nyeltem volna, hogy hűsítse egy kicsit a torkomat, meg a bendőmet ezután a rémség után.
- De igenis szúrós-bökős - erősködtem csak azért is beárulva a gaz italt. - Ilyet csak a nagy bácsik tudnak inni.
Úgy tűnt, ebben egyet értünk, mert ő is azzal magyarázta a véleménykülönbséget, hogy még gyerek vagyok (noha ezek szerint ez nem is feltétlenül perdöntő). Viszont azt nem hagyhattam, hogy ennyit ecsetelje, mennyire kicsi vagyok, úgyhogy megelőzendő a félreértéseket, azonnal megráztam a fejem.
- Nem vagyok én olyan pici, sem én sem a nyelvem. Már egészen a fejem búbjáig érek. Sőt, lábujjhegyre is tudok állni, és akkor akár e mögül a pult mögül is simán majdnem kilátnék. A nyelvem meg i'e' nyaaaaaa' - büszkélkedtem el vele jól kinyújtva a helyéről, megcsavarva, megkígyóztatva, és jókora, színpadias mozdulatokkal mutogatva rá, nehogy szem elől tévessze. Aztán, miután visszakúsztattam a számba kíváncsian néztem Samre. - Muti a tiédet! Mekkorára kell növesztenem a nyelvem, hogy már ne csípjen, ami még túl nagyos?
Ennek felmérése volt azonban az utolsó, amennyiben eleget tett a kérésemnek. Helyette most én nevettem fel hangosan, annyira mókásnak találtam az arcát, ahogy a nyelvét nyújtogatta.
- Még egyszer, még egyszer! - rugóztam ültő helyemben, miközben lelkesen tapsikoltam, és ha megint megtette, visítva kacagtam fel.
A turmixom megérkezésével aztán volt bőven mivel foglalkoznom, ami átmenetileg elfeledtette velem a nyelvbeli különbségeket. Miközben én a rózsaszín itókámat szürcsöltem nagy vidáman, Sam bácsi mindenféléről mesélt nekem. A bocik színes-javas tejcijéről, amiből a turmixot lehet csinálni, meg a habot, sőt még azt is tudta, hogyan kell elkészíteni ezt az isteni innivalót, meg, hogy hogy működik a gép, ami előállítja.
- Nahát, de okos vagy - suttogtam elragadtatva. - Alig várom, hogy én is nagy legyek, és okos. Addig még mennyit kell aludnom? - emeltem fel tanácstalanul a maszatos ujjaimat, hogy kiszámoljam, ha segít.
Ahogy pedig ismét megakadt a szemem a magánál tartott fegyvereken, kíváncsian böktem az engem leginkább harcos késekre emlékeztető darabokra. Rémlett, hogy talán tőrnek hívják őket, de nem voltam benne biztos.
- Akkor ezeket azért tartod magadnál, ha esetleg megszomjaznál, és nincs nálad turmixgép?
El tudtam képzelni, ahogy a markában tart néhány eperdarabot, aztán ide-oda forgatja a pengéket, ráönt némi tejszínt, és hipp-hopp, így lett az eperturmix, de ahogy néztem ő inkább a bökős innivalókat kedvelte, amit ha minden igaz, nem kellett felaprítani. Legalábbis nem láttam, hogy használták volna a turmixgépet, mint az enyémnél, amikor az italát keverték. De fontosabb volt egyenlőre a szomorú történet róla és a sárkány-királykisasszonyról. Elszontyolodva hallgattam a borús történetet, amit egyáltalán nem találtam igazságosnak, hiszen ha már tényleg győzött le sárkányokat, akkor már meg kellett volna kapnia a méltó jutalmát. Nem egy újabb sárkányt!
- Neked igazi királykisasszony kell - jelentettem ki határozottan, mert ha nem is voltam olyan okos, mint ő, a mesék szabályait pontosan ismertem. - Olyan, aki sehol sem szörnyeteg, mert az nem jutalom a hősiességért, hanem olyasmi, amiért jutalmat érdemelsz, ha legyőzöd.
Ami a fogadott hercegnői rangot illeti, nagyon is tetszett. A szám elé kapva a kezem sikkantottam fel boldogságomban, és azonnal nekiláttam a heves bólogatásnak.
- Lehetek olyan hercegnő, akinek van egy szárnyas egyszarvúja? Meg rózsaszín falú szobája? És hintón jár bálba? És csillogós koronája van? Mondjuk, hogy van egy titkos szigetem is, amin vattacukorfák vannak, és a tenger igaziból eperturmix, és csak én tudom, hogy hogy lehet oda eljutni. De neked persze elmondom. És akkor lenne egy nagyon-de titkos ajtó, amin át oda lehet jutni, és csak mi tudjuk, hogy hol van, jó?
Úgy lekötött a tervezgetés, hogy észre sem vettem, amikor előhúzta a papírokat meg a tollat. Irigykedve néztem, hogy ő bezzeg már milyen gyorsan tud írni, de hamar felvidultam, amikor kiderült, hogy nekem elég összemaszatolni a másik papírszeletet, nem kell a lassú írásommal vacakolni, pláne, hogy nem hittem, hogy sokra menne azzal, hogy "MAMA" "PAPA" "BABA" "CIPŐ" "HÁZ" "123" Vigyorogva váltottam alakot, és úgy tapicskoltam rá a lap fehér oldalára, otthagyva egy apró, rózsaszín mancs lenyomatot. Ezek után ismét emberként ültem vissza a helyemre.
- Eddig is mindig sokat jöttem, ha tudtam - emlékeztettem. - A kedves nénik ezután is biztos adnak majd a maradékból. Ha meg nem... - Kissé erőltetett könnyedséggel vontam meg a vállamat. -... hát megoldom. Eddig is mindig megoldottam.
Persze a dolog nem volt ilyen egyszerű, de én soha nem ismertem más életet, hozzászoktam hát a nehézségekhez, és nem láttam értelmét panaszkodni. Persze így Mary nélkül nehezebb volt, nem szerettem az egyedüllétet, viszont már az sem volt éppenséggel újdonság a számomra. Nem volt hát kétséges, hogy ahogy a mai napot túléltem, ugyanúgy túl fogom élni a holnapit is, elvégre ami egyszer sikerült, az sikerülni fog a következő alkalommal is. Annál jobban estek a kedves szavai, főleg, hogy már eléggé elszoktam tőle, hogy valaki vigasztalni próbáljon. Hálás mosollyal löktem magam előre, hogy elérjem, így pedig bárszékestől borultam a nyakába, hogy jól megölelgessem, majd cuppanós puszit nyomtam az arcára, amitől ugyan csupa ragacs lett, de reméltem, hogy nem harapja le érte a fejemet.
- Visszalöksz?
- Ugye, nem zavarod az urat, Mollie? - lépett oda hozzám megint a pincérnő játékosan megcsikizve az orromat, majd Samhez fordult. - Nyugodtan szóljon, ha egyedül szeretne lenni. Elvan ő egyedül is, mi meg úgyis figyelünk rá.
Elbizonytalanodva néztem Samre. Ha zavartam, bánatosan kullogtam odébb, de azért nagyon reméltem, hogy nem voltam a terhére, elvégre nem mindennap találkozik az ember egy igazi lovaggal, aki még a turmix-bocikhoz is értett. Ha maradhattam, a pincérnő mosolyogva bólintott, majd a térdére támaszkodva lehajolt hozzám.
- Rendben van, de legyél jó kislány, nehogy elijeszd innen - hunyorgott Samre.
- És ő? - rikkantottam felbuzdulva a fantasztikus ötleten, elkapva a kezét, és Sam felé nyújtva. - Emily nagyon szép és kedves is, és én odaadom neked a kezét...
- Mollie! - kiáltott rám elhaló hangon.
- Ne félj, ő egy igazi lovag - nyugtatgattam.
- Elnézést, uram, kicsit élénk a fantáziája - sikerült megint Samre mosolyognia, miután visszaszerezte a kezét.
- De tényleg! - makacskodtam. - És igazán nagy. Még a nyelve is irtózatosan nagy. Megmutatod neki, Sam?
- Atyaisten! - szűkölt az arcára dermedt mosollyal, majd sarkon fordulva elsietett a konyha felé.
Értetlenkedve néztem utána, majd visszafordulva Samhez vállat vontam.
- Mindegy, azért feleségül veszed, ugye? Ő nem sárkányos. Tényleg nem az. És akkor lehetne olyan szép nagy ruhája csipkével, meg fátyollal, meg hintótok is lenne, meg hatalmas tortátok, és sok süti, meg turmix, meg... bökős az nem, az nem illik egy esküvőre! Ha gondolod, keresek nektek egy gólyát. Hány gyereket szeretnél?

Mikor sikeresen elfoglaltam a helyemet, még problémát jelentett, hogy a pultot csak a fejem búbja érte fel, úgyhogy kénytelen voltam feltérdelni, hogy lássam is mi van ott. Ez már csak azért is volt fontos, hogy az orromat szinte az itallapnak nyomva próbáljam kibogarászni, mi minden van odaírva, bár ezt kénytelen voltam feladni.
- Sokat gyakorolok ám - feleltem gyorsan, nehogy azt higgye, nem vagyok elég szorgalmas. (Mi értelme jó kislánynak lenni, ha senki sem tud róla?) - De még mindig csak a rövid szavak mennek. Viszont le tudom írni azt, hogy MAMA. Az már mindig megy, és nem is lyukad ki mindig a papír.
Itt azért egy picit elbizonytalanodtam. Sam olyan kedves volt eddig hozzám, nem szívesen hazudtam neki. A füllentésem pedig kellemetlenül szorította a mellkasomat, vagyis őszintének kellett lennem vele.
- Mondok egy nagy-nagy titkot, jó?
Bűnbánóan ejtettem le a vállaimat és szusszantam fel, majd, hacsak nem ellenkezett, felé dőlve elkaptam a vállát, hogy legyen mibe kapaszkodnom, különben lezuhantam volna a székeink között tátongó borzalmas mélységbe.
- Igaziból - súgtam a fülébe számat a szabad kezemmel elernyőzve, nehogy bárki más meghallja - még sokszor eltévesztem, mert a mama-betű annyira hasonlít a nagyi-betűre, azt meg Mary szerint kivételes tehetséggel írok mindig fordítva, pedig én bizti sohase nem írok fejjel lefelé. De ezt nem tudhatja senki, mert én már hat éves vagyok, és a nagy lányoknak már jól kell írniuk.
Visszaegyensúlyozva magamat egyenes ülő helyzetbe, kicsit még feszült pillantással néztem rá.
- De ez nagyon titkos - ismételtem meg. - Nagyon, de nagyon. Nem mondod el senkinek, ugye?
Akárhogy is, az eperturmix azonnal, késedelem nélkül villanyozott fel, történhetett bármi, volt eper turmix, amiről nekem fogalmam sem volt, hogy micsoda, de nagyon tetszett a képe.
- Hogy tud botra jutni egy koldus? - kíváncsiskodtam a lábamat lógázva a nálam kétszer nagyobb széken ücsörögve ismét a fenekemen, mivel így kényelmesebb volt, és már nem volt semmi a pulton, ami érdekes lett volna. - Egyensúlyozik rajta? Elbírja a bot?
Azon, hogy megkóstolhattam az italát, egészen elképedtem. Először nem is mertem a pohárért nyúlni, hátha csak viccelt.
- De ez nagyos inni - meredtem rá nagy szemekkel. - Biztos szabad?
Azonban, ha nem gondolta meg magát, engem sem kellett tovább nógatni. Magamhoz húztam a poharat, megszemléltem a világos italt, meg is szaglásztam, megbökdöstem az ujjammal, hátha annyira szúr, hogy harap is, de miután kellőképpen ártalmatlannak ítéltem meg, két tenyerem közé markolva kortyoltam belőle egy jó nagyot.
- FÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚJ! - visítottam fel könnybe lábadt szemekkel, undorodva törölgetve a számat, amiről szinte éreztem, ahogy sisteregve lemaródik a bőr. Ezt kimondani természetesen csak azután voltam képes, hogy kellőképen kiköhögtem magam, mivel a torkomon mintha forró lávát öntöttek volna le. - Ez borzalmas! Ezt ki tudja meginni? Ez csíp! Csííííííííííííp! Nagyon csíp, és harapdálja a torkomat. Szólj rá, hogy ne harapdáljon!
Kellett pár perc, amíg magamhoz tértem, és utána is néha ide-oda fészkelődtem, hogy biztosan tisztes távolságban legyek a veszélyes méreggel teli pohártól.
- Vigyázz vele, nagyon csúnya - figyelmeztettem Samet az italra bökve. - Téged nem harapdál?
Ezek után kimondottan jókor jött a beszámolója, amit tátott szájjal, lenyűgözve hallgattam. Mennyi mindent tudott mesélni! Eddig csak mesékben hallottam lovagokról, olyan jó volt most egy igazival is találkozni.
- Te nagyon lovagos vagy - biztosítottam, mikor megjegyezte, hogy igyekszik legalább úgy viselkedni. - Úgyhogy az is vagy. Lovag. Van már királykisasszonyod? Tudod, aki ki kell menteni a toronyból, mielőtt a sárkány megeszi, és aztán feleségül kell venned, és születik háromszáz fiútok és háromszáz lányotok. Van olyanod?
Mocorgás közben (mert miért tudnék nyugton ülni ilyen hosszú ideig?) a könyököm nekiütődött valaminek. Odatekintve megláttam egy hatalmas nagy üvegkelyhet, benne rózsaszín masszával, meg piros darabkákkal, meg fehér habbal a tetején.
- Ez az enyém? - leheltem elragadtatva. Már éppen estem volna neki, amikor eszembe jutott a rám leselkedhető veszély. Félénken néztem Samre. - Ez, ugye, nem fog harapni?
Ha nem harapott, nem is tétováztam tovább. A kanalat észre sem véve tömtem két kézzel a számba a habot, majd mikor kiderült, hogy a rózsaszín része már túl folyékony ehhez, azt már inkább ittam.
- Mi ez a hab? - kérdezgettem közben. - És ez a piros dolog? És a rózsaszín? Az már a turmix? Mi az a turmix? Azt az eperboci adja?
Hamar kiürült a kelyhem, de mielőtt még nekiláthattam volna a mosakodásnak, Sam megtette ezt helyettem egy nedves szalvétával. Hát jó sok dolga akadt.
- Csak akkor jövök ide, amikor a kedves néni van bent - válaszoltam a kérdésére, miközben hagytam, hogy letörölgesse a maradékot az arcomról s a kezeimről. A szóban forgó illető észrevette, hogy rámutattam, és nyilván a szavaimat is meghallotta, mert mosolyogva lépett oda, csak annyira, hogy kicsit felborzolja a hajam, majd ment tovább dugig rakott tálcával, hogy kivigye a rendelést. - Őt nem zavarja, hogy átváltozós vagyok, és mindig ad tejet, meg ha van valami maradék ennivaló, akkor azt is. A többi néni mindig elzavar. Máshol meg... nem tudom - vontam meg a vállamat könnyedén, miközben gyorsan lenyalogattam még az ujjaimról annyi maszatot, amennyit csak tudtam, mielőtt Sam eltüntette volna. - Amerre éppen találok valami jó helyet út közben. De nem igazán szoktam tudni, hogy merre vagyok, csak úgy megyek, hátha megtalálom végre a papát. Tudod, még sosem láttam, de ő a papa: biztos meg fogjuk ismerni egymást. És az ő kedvéért talán a mama is fel fog végre ébredni, és akkor majd játszhatok velük, és lesz aki altatót énekel nekem, meg esti mesét olvas, és saját takaróm is lesz, és majd lesz, aki lök a hintában, és már nappal is bemehetek a játszótérre, nem csak akkor, amikor senki sem látja, és majd ihatok kakaót is. Hű, nagyon sok dolgunk lesz - sóhajtottam gondterhelten. - Nagyon kell majd igyekeznünk, hogy mindennek a végére érjünk, de majd én odafigyelek rá, hogy kész legyünk mindennel.

Sam füligmosollyal arcán nézte végig, amint Mollie eltűntette az édességet, majd ahogy a kislány tisztálkodni kezdett. Voltaképpen nem is volt igazán meglepő, hogy mily módját választotta a műveletnek, így a férfi csak halkan felnevetett, mikor szembesült a tisztálkodás ezen formájával, majd a kis tüneménnyel együtt kiválasztották, hogy mi is legyen az ígért itóka az ifjonc alakváltó számára. A rövid betűzés kapcsán a zsoldos ismét aprót kacagott, majd újra megsimogatta a kislány fejecskéjét.

-Persze, lássuk csak, milyen finomság jöhet szóba a kisasszonynak! Egyébként pedig valóban nagyon jó úton jársz az olvasásban, ügyes vagy, csak így tovább, ne csüggedj! Tessék sokat gyakorolni, mert ez fontos, hasznos dolog!

Felelte Sam a gyermeknek, mikor előadta tudományát betűfelismerés terén, aztán segítséget kért a választási lehetőségek felsorolásában. Bíztatása közben kacsintott egyet Molliera, aztán rögtön azután egyet a pultoslányra is, aki korábban a leányzó elé tette a tejet is, és most jó előre a kért extra szalvétákat is biztosította Mr. Smith számára, majd mímelve Mollie komoly hozzáállását szintén megköszörülte a torkát, kihúzta magát ültében, és tettetett fontossággal-komolysággal, kifejezetten jól érthetően felolvasta az itallap azon részeit, amik azokat a fajta italokat taglalták, melyet hajlandó lett volna jószívvel ajánlani egy gyermeknek. Miközben olvasott, minden egyes képet, illetve egyéb illusztrációt megmutatott a mellette ücsörgő apróságnak, és persze a rakás extra szalvétával gondosan, alaposan letörölte az itallap laminált lapjairól a Mollie által rákent tortamennyiséget. Végül mintegy mellesleg, néhány szalvétát félrecsúsztatott az egész magas halom tetejéről, majd az italába helyezett díszítések segítségével kipecázott egy jégkockát a kókuszos narancsléből, hogy az hadd olvadozzon majd a neki szánt papírokon.

-Szóval eperturmix? Legyen! Talán még koldusbotra sem jutok egy ilyen ital miatt, úgyhogy mindenképpen jó döntés!

Vigyorgott még szélesebben Molliera mondandója végén, hogy éreztesse vele, természetesen csak viccelt a csúfos anyagi helyzet kapcsán, aztán biccentett egyet az egyik alkalmazott lánynak is, aki szem- és fültanúja volt a választási procedúrának. A szorgos hölgyemény értette a dolgát, és ennek kapcsán a férfi jelzését is, ezért ennek fényében visszabólintott, és elment elkészíteni az eperturmixot.

-Igazán örvendek, Mollie!

Szólt a lánykához, majd részéről egy főhajtás következett, egyszersmind a bemutatkozás fogadása kapcsán, másrészt pedig ezzel is jelezte, hogy teljesen elégedett lesz a "Sam" megszólítással. Ezután a gyerkőc kérdezett újfent, s a kérdéshez használt szúrás kifejezésen Pengetáncos ismét felnevetett, s Mollie elé tolta az italt.

-Tudod, ez nem túlságosan erős ital, és nem igazán szúrós. Szerintem egészen finom. Megkóstolhatod picit, ha szeretnéd, de egyébként ez nem való neked, mert a szúrós, ami benne van, alattomos dolog ám! Ha iszol belőle egy kicsit, nem lesz semmi bajod tőle, de a gyermekekkel, mint amilyen te is vagy, ha többet isznak belőle mint egy kóstoló, valamivel később, például másnap, cudar dolgokat művel. Pedig amikor issza az ember, akkor meg egészen fincsi. Ha pedig sokat megiszik belőle valaki, akkor még a felnőttekkel is kitol, mert majd úgy fogják érezni magukat, mint akiket kupán vágtak, bizony! De azért ők ez előtt valamivel többet megihatnak belőle.

Mondta kedvesen Mollienak, mivel nem volt tudatában, a leányzó mennyire van tisztában az alkohol hatásaival. A kislány ekkor leugrott a pultról, Sam pedig már készült rá minden idegszálával, hogy elkapja őkelmét a levegőben, ha rosszul esne, de erre nem lett szükség. Viszont a kis ugrabugrálónak utána meggyűlt a baja a visszajutással a székre, ezért épp egyszerre azzal, hogy Mollie megkérte rá, a zsoldos magától is visszasegítette az ülőalkalmatosságra.

-Persze, hogy segítek, kérned sem kell cicahölgy!

Vigyorgott a lánykára továbbra is, hisz mi mást is tehetett volna ilyen édes kis jelenség társaságában, s úgy felelt a mókás kérdésre, miután az elpáholt figurákat érintő szavakra buzgón, helyeslően bólogatott.

-Nos, ami azt illeti, részben. A teljes nevem Sam Stuart Smith, így végülis de, a Sam az igazi nevem, vagyis annak egy része. Hogy ezt minek kapcsán kaptam, azt nem tudhatom egészen biztosan, de lehet, hogy amikor nekem adták, akkor azt gondolták, ez épp megfelelő lesz egy afféle lovagnak, ha fogalmazhatunk így. Konkrétan sárkány fejét pedig még nem vettem, de azt hiszem lehet sok rossz ember, aki inkább megérdemli az ilyesmit, mert rosszabbak, mint a csupafog jószágok... Mumussal még nem találkoztam, csak olyannal, aki valakinek volt a "mumusa", és azoknak jól elláttam a baját sok estben, mo és persze olyan embereknek is kiosztottam már jópár pofont, akiket lehet végülis zsákosembernek hívni, mert tudod jóóó nagy zsákjuk volt, tele mindenféle csúnya dologgal. Bizony, jó nagy hátizsákjuk!

Neveti el magát sokadjára is, és egy újabb ropogós zöldhasút tol oda az időközben az eperturmixot kihozó pultoslánynak a legnagyobb címletek közül.

-Kardom az van, kettő is, majd talán egy arra alkalmasabb helyen meg is mutatom, nehogy mások megijedjenek, de palástot azt nem hordok, legfeljebb ilyesmi kabátokat helyette, mert tudod a gonoszok akkor többek között messziről kiszúrhatnának, és elmenekülhetnének a megérdemelt bünti elől! Végezetül, tudod olyan sokat járkálok erre-arra, hogy úgy gondoltam, nem fárasztanám a derék hátasokat, inkább hadd legelésszenek addig is, amíg én a dolgom végzem, így a négylábú patások helyett inkább egy autót vettem. Abban viszont jó sok lóerő van, bár se nem repül, se nem beszél. De legalább nem is felesel! -Kacsitott megint a gyermekre- Viszont kint vár a közelben, és sokak szerint annyiba kerül, mint egy fele királyság! Én jobban is szeretem, mert kevesebb vele a gond, habár megvannak a saját lakásaim, ahol kiskirálynak érezhetem magam, ha úgy tetszik. Hogy lovag vagyok-e, azt pedig tulajdonképpen nem tudom, de mindenesetre igyekszek legalább lovagiasnak lenni többnyire! Huhh! Jó sokat tudsz ám kérdezni! Ez persze nem baj, mert én meg rengeteget tudok beszélni, ugye? De erre muszáj kortyolnom párat, legalább addig is befogom a lepénylesőm!

Fejezte be jókedélyű, hosszas válaszkénti monológját, majd jó részét elfogyasztotta maradék italának.

-Mondd csak, itt a közelben lehet téged legtöbbször megtalálni, vagy merre szoktál játszani?

Kérdezi, s az eddigre a pulton a szalvétákra tett jégkocka elolvadásának köszönhetően vizes papírral csak azért is áttörölgeti-megtisztítja Mollie arcocskáját és aprócska kezeit, mert erről egész eddig nem állt szándékában letenni.

-Így ni! Most az igazi!

Somolyog Molliera.

Eléggé meglepett, hogy így odavolt a képességemért, de a jó értelemben. Kezeimet kecsesen oldalra vágtam, és mélyen meghajoltam, mintha a pódiumon álltam volna egy nyuszival és egy cilinderrel a kezemben, miközben a közönség tapsolt. Igenis varázsló voltam! Aki még sütit is kapott! Nem hallottam, mit mondott, talán valamit a szalvétáról, de már csak akkor emeltem fel a fejemet, mikor a mosakodásról beszélt.
- Hm? - néztem fel a két tenyerem mögül, amikbe megkaparintottam a tortát, és habzsolva befaltam (Kinek kell az a tányér?). - Ja, hogy én?
A pult mögött lévő fali tükörre néztem, amit az italos üvegek takartak ugyan, de a rések közé lavírozva a képmásomat ki tudtam venni, hogy az arcom már alig látszik ki a csokis masszából, és bizony a kezeim sem jártak jobban. Rögtön neki is láttam tisztálkodni. Ami alatt azt kell érteni, hogy bőszen nyalogattam a kezeimet, mintha még mindig macska lettem volna, és időnként az arcomat is végigsimítottam, hogy azt is rendbe tehessem. Mikor felém nyúlt, hogy letörölje az orromat, segítőkészen nyújtottam előrébb a nyakamat, aztán visszatértem a nyalakodáshoz. Most aztán tényleg kimondottan élveztem, hiszen a ,,kosz" most egyet jelentett a finomsággal.
- Tényleg? - csillant fel a szemem, amikor felajánlotta, hogy vesz nekem valamit inni. Megragadtam az itallapot (jól összemaszatolva), és bogarászni kezdtem a hosszú, több oldalas listát. - Tudok ám olvasni. Mary megtanított.
Fontoskodva köszörültem meg a torkomat, majd mutatóujjammal követve a betűket hangosan olvasni kezdtem:
- Mama-betű... áfonya-betű... lovacska-betű... nagyi-betű... Mö-á-lö-nö... Mö-á-lö... Ez nagyon hosszú! - adtam fel elszontyolodva, és a sok játékos bácsi elé tolva kérlelő-szomorkás tekintettel néztem rá. - Segítesz?
Ha elkezdte nekem sorolni, egészen addig csak a betűket próbáltam követni (persze szinte nulla sikerrel), amíg meg nem hallottam az eper turmixot.
- Olyat! - tapsikoltam. - Olyan olyat! Azt lehet? Nem túl sok? Van annyi pénzed? Kérhetek olyat? Légysziiiiiiiiiiiiiiii!
Ennek örültem volna a legjobban, de természetesen bármit kaptam, örültem neki (kivéve, ha bökős innit, amit csak a nagyok tudnak meginni).
- Mollie vagyok - integettem neki. - És akkor te meg Sam leszel. Nem szúr nagyon? - mutattam az italára, amiből most nagyokat kortyolt.
Mivel nem bíztam a billegő magas székben, először a padlóra ugrottam. A magasságtól nem kellett félnem, tudtam, hogy kell talpra esni. Utána viszont akárhogy próbálkoztam, nem sikerült felmásznom a tényleg nagyon magas székre. Végül csak annyi sikerült, hogy hason kapálóztam rajta, és perceken belül már másodszor kellett feladnom valamit.
- Segítesz? - néztem rá ismét, hátha megint megszán. Ha már stabilan ültem a helyemen, határozottan ráztam meg a fejem. - Azok nagyon gonosz bácsik voltak, megérdemelték! Sarokba is kellett volna állítani őket. Örüljenek neki, hogy nem küldted oda őket!
Érdeklődve döntöttem oldalra a fejemt, ahogy végignéztem rajta.
- A Sam nem az igazi neved, ugye? Amikor lovaggá ütnek valakit, mindig kap egy új nevet. Elmondod nekem, hogy mi a tiéd? És mikor történt? Levágtad egy sárkány fejét? Elzavartál egy nagy csomó mumust? Legyőzted a zsákos embert? És hol van a kardod és a palástod? És a lovad? Kint vár? Tud beszélni? És repülni? Még sose nem találkoztam igazi lovaggal. Kaptál fele királyságot is?

Az ütésekre azért jócskán megszeppentem, de ha fedezékből is, azért figyeltem, hogy tanuljak, hiszen nem minden nap láthattam ilyen közelről az önvédelem fortélyait. Most már viszont még inkább ízt kívántam, hogy sose legyen rá szükségem. Elég ijesztő látvány volt, és az ütésbe szinte az én állkapcsom is belesajdult. A földön nyögdécselő társai azonnal talpra ugrottak, hogy felsegítsék, de szerencsére úgy tűnt, nem szándékoznak bosszút állni, legalábbis szitkokon és sötét pillantásokon kívül más nem repült felénk az irányukból. Fellélegezhettem, hogy szerencsésen inukba szállt a bátorságuk, még épp időben ahhoz, hogy több csontjuk itt ma ne törjön. A többi vendég sem lépett közbe, de a zúgolódás is mellettünk szólt, úgyhogy egyébként sem kellett attól tartanom, hogy esetleg velük is meg kell majd küzdenünk. Jól van na, akkor csak neki, de azért én is segítettem neki egy kicsit. Hát... őriztem az italát, meg... nem akadályoztam... azt hiszem... Akkor is jó szárnysegéd voltam!
Így aztán, amikor ismét hozzám fordult és elhalmozott becenevekkel büszkén húztam ki magam, és a veszély elmúltával bátran merészkedtem elő a fedezékemből, kiélvezve cirógató babusgatását.
- Miú! - mutatkoztam be illedelmesen, és a mancsomat a hüvelykujjának támasztottam, mintegy helyettesítve a kézfogást. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet volna a gonosz bácsik előtt átváltozni, mert náluk aztán végképp nem akartam kockáztatni, hogy vajon szeretik-e a ,,fajtámat" vagy nem. Jól vannak így, sebesült barátjukat a kijárat felé támogatva, nem adnék nekik okot arra, hogy visszaforduljanak.
Mikor felhozta a sült husi ötletét, kitárt mancsokkal öleltem meg a kezét, hogy kimutassam, mennyire kedvemre való a gondolkodása. Visszazuttyanva négy lábra, lelkes farokcsóválással forogtam, járkáltam ide-oda, hogy vajon hol van, mikor jön már az a finom husi, de csak nem láttam sehol. Türelmetlen és kissé csalódott nyivákolással néztem rá, bánatos szemekkel, hogy most tényleg csak viccelt-e, és nem is lesz itt semmilyen kaja. De mintha csak varázsütésre történt volna, egyszer csak ott termett egy hatalmas szelet torta, ami nagyobb volt, mint én. Na, itt aztán megbabonázva tettem le a fenekemet, miközben vágyakozva emeltem meg a nyávogás hangerejét, szememmel egy pillanatra sem eresztve a finomságot. Nem érdekelt, hogy nem illett más szájából kinézni az ennivalót, ez egyszerűen szívfájdítóan jól nézett ki.
- Miú! rikkantottam fel boldogan, mikor megkaptam a porciómat, és azonnal rávetettem magam.
Az egész helyiségben hallani lehetett a csámcsogásomat, ahogy földöntúli boldogsággal csócsáltam a sütit, még levegőt is alig vettem közben. Valami elképesztően finom volt. És friss! Hajléktalanként nem igazán volt természetes, hogy friss ennivalókat egyek, úgyhogy ez még ennyivel megdobta ezt a csodálatos élményt. Viszont ebben a méretben sokkal hamarabb lettem teli, hiszen a pocakom is kisebb volt. Reménykedve emeltem fel a fejem, és mire egyenesbe hoztam, máris emberi alakomban ücsörögtem a pulton törökülésben. Az arcom maszatosabb volt, mint a szalvéta, amit két kézzel nyújtottam előre reménykedve.
- Kaphatok még, Sam bácsi?

Amikor a mellettem ülő vendég megszólított, már nem rezzentem össze, mint a hangos koppanásnál, hiszen tudtam, hogy ott van, és hacsak nem vak, észre fog venni. Menet közben megálltam, rápillantottam, és miután nem tűnt gonosz bácsinak, óvatosan megközelítettem a pulton pihentetett kezét, amiben az itallapot tartotta, és hacsak nem húzta el, el is helyezkedtem a rejtekében. Tökéletes búvóhely volt, ugyanis bőven eltakart. Néha kikukucskáltam a csuklója mögül, hogy tiszta-e a levegő, amikor pedig a rejtélyes pulóver tulajdonosa úgy tűnt, kellőképpen belemerült a társaival folytatott beszélgetésbe, nagyon óvatos, puha léptekkel előmerészkedtem. Először elrugaszkodva ugrottam fel a rejtekhelyül szolgáló alkarra (harmadjára sikerült is), majd megközelítve a kiszemelt célpontot egyetlen végtelenségig halk neszezés nélkül közelítettem meg, hogy végre lássam, mi is az.
Ami utána következett, számomra kicsit nehezen volt követhető. Már az is váratlanul ért, hogy hirtelen felkaptak, és odébb dobtak (bár, amikor nem esett bajom, legszívesebben megkértem volna, hogy csinálja még egyszer, mert egész mókás volt), aztán a védőhálóm azonnal a védelmébe is vett. Nem értettem, miért. Nem is ismert. Miután visszasegített a pultra, odaügettem közéjük, és leülve figyelmesen kapkodtam a fejemet jobbra-balra, attól függően, hogy éppen ki beszélt, bár csak az egyikük használt hosszabb, összefüggő mondatokat, a másik csak fenyegetőzött és nagyon csúnya szavakat használt. Alapjában véve eléggé megijesztettek mindig az ilyen figurák, de annál is inkább meg akartam figyelni, hogy mit lehet ilyenkor csinálni. Nekem ugyanis ötletem sem volt, mit lehet kezdeni egy ilyen helyzettel, amikor a másik ennyire szurka-piszka.
Érdeklődésem azonban némiképp halványult, amikor letették a megrendelt, engem narancslére emlékeztető italt. Nem is annyira az üdítő vonzott, inkább a belőle kiálló szívószálról lelógó papír dísz, ami úgy fityegett ide-oda, mint egy állóóra ingája. Közelebb húzódva hozzá érdeklődve kezdtem el felváltva hol az egyik, hol a másik mancsommal pofozgatni. Nagyon élveztem. Közben fél füllel azért hallgattam azt is, ami mögöttem folyt, bár nem egészen értettem, hogy hova lehetne feldugni egy pohár italt, és minek, de nem foglalkozhattam sokat ennek a fejtörőnek a boncolgatásával, mert ekkor majdnem magamra borítottam a narancslevet. Lehet, hogy nem kellett volna nekiugrani. Az közelben ácsorgó pultos ugyan még idejében elkapta, így alig loccsant ki belőle pár csepp, de hát macska vagyok, na! Nem szeretjük, ha elázunk. Azonnal menekülőre fogtam hát, bár a sima, csúszós felületű pulton pár másodpercig csak helyben futottam, de aztán végre nekilendülhettem, hogy a tulajdonosa ölébe ugorva próbáljak bebújni a kabátja alá.
És akkor megláttam. Úgy éreztem magam, mint a játékbolt kirakata előtt. Hiszen itt minden van! Ugrókötél, lovacskázó rúd, labdák! Nem hittem volna, hogy a felnőttek is szeretnek ilyesmikkel játszani, ráadásul annyira, hogy ennyi mindent magánál tartson. Lelkes nyávogással és farokcsóválással támadtam be őket azonnal. A labdák nagyon tetszettek. Akkorák lehettek, mint én, és ugyan nem voltak szép színesek, de volt bennük valami jópofa pöcök, ami a végén úgy kunkorodott, mint egy gyűrű. Nem nagyon akart kijönni a helyéről, de nem adtam fel. Ha oda lehetett tenni, akkor ki is lehet venni.
- Mész onnan te koszos dög! Nem akarok a levegőbe repülni! - kiáltott fel a vízipisztolyos. Kicsit mintha rémült lett volna.  
Ez ugyan furcsa volt, mert azt ki ne szerette volna, nincs is jobb egy jó kis trambulinon ugrabugrálásnál, de hát ő tudja. Legalább nem fog elém vágni a sorban, amikor a játszótéren vagyok. Igaz, azt sem egészen tudtam hova tenni, hogy egy labdától miért repülne bárki is, de ez a lehetőség csak még jobban fellelkesített. Ez még ilyet is tud? Ez a világ legjobb játéka!
Mindez viszont eltörpült amellett, hogy miért mart el onnan. Persze nem kellett rajta sokáig töprengenem. Mégiscsak magának akarta a labdát. És még én vagyok a dög, miközben neki már van egy vízipisztolya! Nagyot haraptam büntetésből a kezébe, de miután a szitkozódva a pultra pottyantott, azonnal elbújtam a narancsleves pohár mögött. Csak a biztonság kedvéért.

Két okból is imádtam ezt a helyet. Egyrészt azért, mert nem volt bekamerázva, úgyhogy amikor elemeltem egy-egy falatot, vagy egy-két dollárt, másrészt azért, mert az itt dolgozó pultos lányok mindig kitörő lelkesedéssel fogadtak, és amint besurrantam a pulthoz, már tették is le nekem az előre megmelegített tejet egy kis tálkában. Ha nem volt sok dolguk, még az ölükbe is kaptak, hogy jól megölelgessenek. Persze mindezt csak akkor, amikor macska formámban mutatkoztam, egyébként a küszöböt is alig tudtam átlépni, máris rám szóltak, hogy gyerekek nem jöhetnek be. Oké, megértem, hogy itt elsősorban alkoholt szolgálnak fel, de hát én úgysem kérnék azt.
De nem is számított, mert ma nem volt bent a tulaj, úgyhogy megengedték, hogy a pulton lefetyeljem a finom langyos tejecskémet, amibe még cukrot is tettek, szóval nem lehetett okom panaszra. Igaz, jobban örültem volna, ha a bár nem lett volna ennyire hangos a ricsajtól, és más esti mesét kellett volna hallgatnom, mint a tévében harsogó híradó, miszerint valahol a rendőrség szerencsésen meghiúsított egy bankrablást, azért hajléktalanként nagyon fel tudta dobni a napomat, amikor került valami a korgó hasamba.
A hozzám legközelebb ülő széken, tőlem nagyjából egy karnyújtásnyira (az ő karjával számolva) egy férfi ült, köztünk két üres szék is állt. Üresen is maradtak, mivel az újonnan érkező három vendég a másik oldalára ült le. Én éppen tele pocakkal nyújtózkodtam egy nagyot, majd párszor körbeforogva a tengelyem körül, lassan összegömbölyödtem, hogy aludjak egyet. Ekkor azonban az érkező három férfi, akik mind mélyen az arcukba húzták a pulcsijuk kapucniját, helyet foglalt, egyikük pedig a pultra dobta a bőrkabátját, ami valamiért jó nagyot csattant, amire összerezzenve kaptam fel a fejem. Nem is törődtem volna vele többet, legfeljebb arrébb fészkelődtem volna, ha nem láttam volna megcsillanni valamit a zsebében. Fogalmam sem volt, mi lehetett az, de nagyon fúrta az oldalamat a kíváncsiság.
Felállva odaballagtam hozzájuk, ellépkedve a köztünk helyet foglaló vendég előtt, végigtapicskolva az egyébként sem túl tiszta bárpulton. Az volt a szerencsém, hogy elég apró voltam ahhoz, hogy ne szúrjak nekik szemet, bár egyébként is elmélyülten beszélgettek valamiről, fojtott hangon, úgyhogy feltűnés nélkül tudtam elkapni a kikandikáló fém valaminek a végét a számmal, hogy nagy nehezen kijjebb vonszoljam onnan. Valami cső volt az. Legalábbis az a része, amit megkaparintottam, mert volt még belőle.
- Mi a... ?
Ártatlan szemekkel néztem rá, hiszen én csak meg akartam nézni, eszembe sem jutott ellopni (legalábbis nem komolyan, hiszen úgysem tudtam volna mit kezdeni vele), de úgy tűnt, ez őt nem érdekli.
- Tűnj innen, te bolhazsák! - dörrent rám, majd marokra kapva arrébb hajított, egészen pontosan a mellettem ülő arcába, aki hacsak nem kapott el, lecsúsztam az ölébe, és onnan próbáltam eredménytelenül visszaugrani a pultra, hogy megnézhessem, vízipisztolyt találtam vagy olyat, ami műanyag bogyókat lövöldöz. Talán ha most szépen kérem, kölcsönadja, hogy játszhassak vele.