Kertváros

Tárgy: Re: Kertváros Szer. 22 Ápr. - 10:37

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Tárgy: Re: Kertváros Hétf. 1 Szept. - 19:56

- Hogy lehet úgy menni valamerre, hogy nincsen semmi célja? - A nő egy pillanatra értetlenül nézett a férfira, majd gyorsan hozzátette:
- Ne haragudjon, nem úgy értettem!
- Semmi gond, nem vettem magamra. - válaszolt a férfi mosolyogva. - Elég egyszerű. Az ember elengedi magát és hagyja, hogy arra vigye az út, amerre alakul. Ehhez tudatosan szabadon kell engednie magát.

Ami nyilván jóval nehezebb annak, aki még sosem próbálta. A férfi tudta, hogy a mindennapi rutin az embereknek kapaszkodót, keretet ad az élethez, és ez nem is volt rossz. Nem nézte le a szokásokat követő átlagembereket. Sokszor egyenesen irigyelte őket, főleg az értelmiségieket, a normális élet miatt, és azért, mert mással is tudtak foglalkozni a túlélésen kívül. Jürgen mindig is okos gyerek volt. Talán, ha nem így történnek az események, talán, ha nem robbantják szét a családom, talán ha nem vagyok... Mutáns.... Akkor talán másképp alakul. Mindenesetre, a hétköznap kötelékeiből való kiszabadulás neki is olyan luxus volt, mint mindenki másnak, neki viszont a menekülés, a folytonos utazás, az idegőrlő készenlét és a nyomok gyűjtése volt egy jó ideje a mindennapos rutinja. Most, hogy ezt hátrahagyhatta, olyan szabadnak érezte magát, mint már nagyon régen.

Miután a lány megválaszolta a kérdéseit, Jürgen egyre inkább megerősödött első benyomásában, hogy az precíz, rendszerető és kiegyensúlyoozott személyiség. Sakura néven mutatkozott be, mondatai pedig nem voltak hosszabbak a szükségesnél. Egyfajta szerénység és önfegyelem vette körül a lányt, mint egy kemény, éveken át épített szamurájpáncél, nem sokat engedve látni az alatta lévő személyiségből.
- Az én nevem Jürgen Stark, örvendek, Miss Sakura. Ha már így kisegített, nincs kedve csatlakozni? Jól jönne egy élő ember társasága, egész nap egyedül kóboroltam.
A férfi a lányra nézett bátorító mosollyal, ahogy a válaszára várt.

Tárgy: Re: Kertváros Kedd 19 Aug. - 10:11

- Igazán nem szeretném feltartani...
- Ugyan, kisasszony, - vágott közbe a férfi - Igazából nem tart fel, mert én sem nagyon tudom, merre megyek.
Jürgen elmosolyodott. Aranyosnak tűnt a vékony, ázsiai lány de az északi úgy érezte, csak a jéghegy csúcsa, amit lát. A metakommunikációja, a testtartása, a pillantása, mind összeszedett, fegyelmezett személyiségről tanúskodtak. A férfit máris érdekelte, ki ez a lány.

Egy újabb állat jelent meg mellettük, méghozzá egy kutya. Kettejük lábánál ült le és egyik emberről a másikra nézett. A férfi ránézett a kutyára és derűsen figyelte a kis szerencsétlent. Kicsi hülye éhenkórász, gondolta magában, és belenyúlt a zakója zsebébe, mert még maradt néhány sonkás keksz nála, amit ebéd gyanánt rágcsált az út közben. A kutya finoman nyüszíteni kezdett az ételszagra, Jürgen pedig lehajolt és odaadta neki a kekszet, barátságosan megveregetve az állat pofáját, majd kicsit megvakarta a füle tövét. A kutya jóízűen elcsámcsogott a kekszen, majd ásított egyet, megnyalta a szája szélét és kérlelően újra a férfira nézett.
Jürgen elnevette magát.
- Te kis dög, több kajám nem maradt. Majd legközelebb, ha erre járok.

A férfi a kutyát nézve rájött, hogy ő maga is mennyire borzalmasan éhes. Az ereje növekedésével étvágya és táplálékigénye is meredeken megnőtt, és a sonkás keksz nem nagyon nyomta ki a gyomrát. Hirtelen ötlettől vezérelve a lányra nézett.
- Igazából, ha már az úticéloknál tartunk, kisasszony... Ismerős a környéken? Egy jó helyet keresnék, ahol valami finom harapnivalót lehet kapni. Nem nagyon ismerem ezt a kertvárost.

Tárgy: Re: Kertváros Hétf. 18 Aug. - 23:52

Találkozás
Szakura és Jürgen

Jürgen Stark megszokott, hoszú lépteivel, kezeit új öltönyének zsebeire mélyesztve haladt végig a kertváros nyugalmas kis utcáin. Egy hete már nem látta üldözők jelét, és ez az első néhány nap gyanakvása után szokatlan nyugalomnak adott helyet. Az északi hirtelen úgy érezte, fellélegzett. Nincsenek támadók, nem ugranak ki gépkarabélyos kommandósok a fák mögül. Úgy tűnt, lerázta egy jó időre a Sun Network embereit. Felszínes gondolatokba merülve sétált végig az utcán. Igazából nem is volt kifejezett célja az útnak. Először azért indult el, hogy eladó lakásokról keressen hirdetéseket, aztán egy central parki kávé után kocsival haladt tovább és mire feleszmélt, elhagyta New York-ot. Azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy másik kocsiba száll és puszta ösztön alapján elindul. Maga sem tudta, hogy merre. Valahogy ebben a nyugalmas kisvárosban kötött ki, és a férfi élvezte, hogy sétál a napsütésen. Őj öltönye, új napszemüvege, bőrcipője, nyakkendője tökéletesen összeillettek. A férfinak tetszett, hogy végre elegáns lehet. Megtehette. Egy időre megunta a csak célszerűség vezette öltözködést. És most már volt alkalma kerülő utakon hozzányőlni a Sun Network-től kikanyarított forrásokhoz. Bőven kárpótolták a fáradságot. A férfi örömmel gondolt arra, hogy a lenyúlt pénz akadályozhatja az árnyékszervezet munkáját, ám tudta, csak áltatja magát. A Sun Network olyan lehetetlenül hatalmas forrásokkal rendelkezett, hogy az szinte elképzelhetetlen vol. Mindegy, vont vállat Jürgen, egyelőre a háború egy szakasza véget ért.

Így hát nem maradt más hátra, minthogy elsétáljon még pár utcát és megnézze azt az autókereskedést, amiről a közeli boltban hallott. Hátha talál egy kedvére való kocsit. A férfi azon kapta magát, csak okokat keres a kitérőkre, célállomásokra és igazából csak meg tovább, amerre az út viszi. Felfeküdt az árra.

Hátradőlni és sodródni az árral végtelenül felszabadító, csodálatos érzés volt. Hagyni, hogy a dolgok történjenek, ahogy akarnak. Hagyni, hogy az út vigye az embert, amerre kell. Jürgen már megpillantotta a sarkot, ahol be kellett fordulnia, amikor egy vékony, sudár ázsiai lány kanyarodott be elé a járdán az egyik ház felől. Az északi már ki akarta előzni a lányt, amikor az váratlanul megbotlott és egyensúlyát vesztve dülöngélni kezdett, majd egy valószínűtlen ötlettől vezérelve egy random madár a fejére szállt. Jürgen finoman megfogta a lány felkarjait, hogy segítsen visszanyerni az egyensúlyát, és udvariasan megkérdezte:
- Jól van, kisasszony?

Tárgy: Re: Kertváros Kedd 5 Aug. - 13:32

Szabad játéktér, új játék kezdhető.

Tárgy: Re: Kertváros Hétf. 4 Aug. - 14:59

Jill & Simon

- Mert egy barom volt. – ehhez körülbelül ennyit tudok mindössze hozzáfűzni. Az apját a legnagyobb jóindulattal is mindössze az érzéketlen barom jelzővel tudom illetni, és ha tudom azt, amit most már tudok, akkor valószínűleg hagytam volna azokon a gépeken megdögleni. Anyám régen mindig azt mondogatta, hogy nem a vér az, ami összeköt egy családot, hanem az egymás iránt érzet szeretett. Kitalálhattátok, hogy nem igazán érdekelt a család definíciója akkor sem. Ha anyám elképzelése szerint nézzük a dolgokat, akkor nem volt soha apám, se nagyszüleim, se senkim az anyámon kívül, akit a döntő pillanatban végül végérvényesen elhagytam, hogy egyedül haljon meg. Nem volt valami mintacsaládom, de jobban jártam, mint Jill, de én még azt a kevés jót is képtelen voltam elfogadni. Most pedig, ha átnézem a családfámat, akkor rajtam kívül senki nem maradt, csak én tudnám újjáéleszteni, de megvallom az igazat, hogy kevés esélyt látok erre. Én nem utasítom el a tökéletes élet gondolatát, hiszen nyitni kell és változni, de nem tudnék mondani olyan embert, aki egy életen át elviselne engem. Jillnek is elég nehezen megy. A lényeg, hogy én vagyok most az új családfa gyökere. Minden értelemben. És ha azt nézzük, amit tudunk rólam, akkor minden bizonnyal ez az új családja még azelőtt megfog dögleni, hogy megvalósulna.
- Ja, sajnos nem tudtam. Hülyén hangozhat ez pont az én számból, de nagyon nem szeretem, ha úgy bánnak egy lánnyal, ahogy veled bántak. – nem is hülyén hangzik, inkább már nevetségesen, de ez van. Nem ismertem Jillt valami jól, az igazat megvallva észre se vettem, egészen addig a kémia órán. Persze, sejtettem, hogy miként áll hozzám, és tényleg nem azért hívtam meg arra a bulira, hogy aztán ez legyen a vége. Igazából még én sem tudom, hogy mi vitt rá arra, hogy meghívjam őt, sokan mondták is, hogy minek őt hívtam meg? Még sértegették is kicsit, de ezek a fickók nem jöttek el a bulira, a kórházban hozták helyre a törött csontjaikat. Könnyedén borul el az agyam, és valahogy nagyon nem bírtam azt, hogy így leszólják, mikor még csak a nevét sem tudják. Én akkor még arra emlékeztem, a buli után pedig már csak az volt meg, hogy hazavittem. – Ez csak természetes, de ne köszönd, nem tettem semmit sem. – pedig rohadtul kellett volna, nem is igazán fér a fejembe, hogy miért nem vettem észre azt rajta, hogy az apja verte. Mert azért az meglátszik, és nem hinném, hogy sminkkel azt olyan jól ellehetne tüntetni. Miért nem vette egyáltalán senki észre azt, hogy mi történt? Röhejes…
- Oké, jogos, majd igyekszem, hogy a sminked megmaradjon. – mosolygok vissza rá. Igen, azért elégé sáros vagyok én is a dologban, mert ha mondjuk egy kicsit jobban kezelem a helyzetet, akkor mindez simán elkerülhető lett volna, szóval… az én hibám… is. Mert azért lássuk be, hogy azért ő sem tudja valami kiválóan lereagálni a helyzeteket, szóval én maradok annál, hogy ez megint csak kettőnk hibája, nehogy már az én nyakamba varrjuk az egészet, mikor én csak én voltam, erre meg leöntött sörrel! Oké, tudom, ez nem ilyen egyszerű, és én sem gondoltam igazából komolyan. Tudom, hogy elég paraszt voltam vele, de azért valamennyire ő is hibás a dologban, azért ezt ne tagadjuk, még akkor se, ha a dolog oroszlánrésze az én reszortom már megint. Tényleg igaza van abban, hogy kéne találni valami megoldást, mert érdekes egy kapcsolat ez, ahol öljük egymást, máskor meg… ez van, mint most. Tudom, hogy ebben az is benne van, hogy elég bénák vagyunk, ha érzelmekről meg emberekről van szó, de … nem hittem volna, hogy ennyire bénák vagyunk. Vagyis nem, mert így tényleg bénának érzem magam. Nem hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz a dolog.
- Mindegy, ideje volt, hogy sörrel is leöntsenek egyszer. – legyintek egyet a dologra, és nem is igazán lovaglok rajta, mert érzem, hogy valahol jogos volt, de… de miért pont sörrel? – Én is bocs … nem akartam ennyire paraszt lenni. – sikerült, naná, hogy sikerült, de hátha segít az valamit, ha nem volt szándékos. Furcsán hangzik, de tényleg nem volt szándékos, én csak ilyen vagyok, már rutinból megy mások sértegetése és piszkálása.
- Nem tudom, jobb most már biztosra menni. – nehogy az legyen, hogy azért akad ki legközelebb, mert nem kérdeztem meg, hogy megy-e valahova. Oké, tudom, hogy ennek nincsen valami nagy esélye, de gondoltam egy kicsit megpróbálok nem is tudom… figyelmes lenni, vagy mi, de akkor ezek szerint mindegy. – Akkor gyere, húzunk innen! – bökök a fejemmel előre, majd ha nincs ellenére, akkor a vállánál átkarolom és magamhoz húzom. Nem tudom miért, csak… csak úgy és kész.

Tárgy: Re: Kertváros Vas. 3 Aug. - 21:45

Simon & Jill

♪ Sorry seems to be the hardest word ♪
A múlt olyasmi, amin nem kellene rágódni, de persze az ember sosem képes erre igazán, akármennyire is logikátlan a dolog, mert úgy se változtathatsz, bármennyit is kínzod magad vele. Ő sem hozhatja már vissza az anyját, nem változtathat azon sem, amit velem tett, csak megpróbálhatja valahogy legalább ezt jobbá tenni és kár lenne tagadni, hogy azért egyértelműen igyekszik is. Én is próbálkozom és persze én se változtathatok a múlton, bár nem tudom, hogy lenne-e min. Nem hiszem, hogy bármit is tehettem volna azért, hogy az apám máshogyan álljon hozzám, nem hiszem, hogy bármit is tehettem volna azért, hogy szeressen, nem ért volna semmit, ha máshogyan viselkedem, hiszen nagyon sokáig megtettem mindent, amit csak akart, mindent úgy igyekeztem csinálni, ahogy szerette volna. Mintagyerek voltam, de komolyan, csak aztán egyre kevésbé éreztem, hogy bármit is elérek vele, mert akkor se figyelt oda, akkor se volt egy kedves szava sem és néha egy-egy véletlen hibának máris meg volt a durva következménye, akkor pedig... nem volt értelme törni magam. Nem sok minden van, amin változtatnék az életemben, ami a saját tetteimet illeti természetesen, mert másokén meg nem tudok.
- Tudom, de... nehéz elhinni, hogy így van, hogy tényleg érdekelte, talán csak a halál előtti megbánás, de ha nem ez lett volna... ugyanúgy hidegen hagyja, mi van velem. - finoman megrántom a vállam. Már nem olyan nehéz erről beszélni, mint régebben, mint mondjuk pár éve. Már sokkal könnyebben kezelem, hogy ilyen apát kaptam az élettől, aki nem törődött velem, nem védett meg és még csak nem is szeretett, képtelen volt rá. Én nem az anyám voltam, ő tett olyanná. Senki sem születik csalónak, vagy rossz embernek, mindenki azzá válik, mert az élet olyanná formálja. Engem az apám formált ilyenné, no meg Simon adta meg az utolsó lökést és tény, hogy a külsőm előnyére változott, de a belsőm... hát az nem kifejezetten. Nem vagyok jó ember, én is csak azt teszem, mint amit velem tettek, ártok másoknak, kihasználok másokat és nem törődöm azzal, hogy kinek okozok vele fájdalmat, pedig minden bizonnyal sikerült már. Vannak érzékeny fiúk, vannak igenis olyanok, akiket bizonyára rosszul érintett, hogy csak úgy leléptem reggel, vagy rosszabb esetben azonnal az után, hogy lezajlott a lényeg.
- De nem tudtad, senki sem. - halványan elmosolyodom. Azért jól esik, még ha nem is hiszem, hogy tényleg így lett volna, mert miért védett volna meg, ha nem is ismert és ha amúgy is meg volt a maga nyugis kis élete, amibe nem tartozott bele a védjük a gyengéket és ártatlanokat, hanem hogy szórakozzon és tegye azt, amihez épp kedve van. Egyébként meg talán tudta volna, ha ismer, bárki tudhatta volna, ha jobban ismer, mint a felületes elmegyünk egymás mellett a folyosón, vagy van néhány közös óránk, de a legtöbb ember általában nem akarja észrevenni azt sem, ami nyilvánvaló, ha ez olyasmi, ami amúgy kellemetlenül érintené. - De azért kösz - teszem még hozzá egész halkan, mert jól esik még az is, hogy... hát ez most így eszébe jutott, még ha igazából tényleg nem is tudom a dolgot komolyan venni.
- Ha nem éred el, hogy folyton bőgjek, akkor nem fog elkenődni. - újabb halvány mosoly, hiszen igazából sok esetben magamnak köszönhetem a dolgot, mert kissé néha túlreagálok dolgokat, de azért nagyban közrejátszik a hülye hozzáállása, meg a folytonos figyelmetlensége is. Én meg persze istenesen kiakadok végül mindenen, ami már lassan tökéletesen megszokottá válik, le kéne szoknunk róla, hogy vagy összeborulunk, vagy öljük egymást. Kéne találni valami arany középutat. - Azért bocs... mármint a sör miatt. - azért ezt mégis csak hozzá kell tennem, mert tényleg sajnálom, bár igazából megérdemelte ám valahol a dolgot, nagyon is. A kérdésére azért eléggé meglepődöm, nem is tudom lemosni az arcomról. - Szétfolyt a sminkem, más cipője van rajtam, úgy festek, mint akit most rángattak ki egy kukából... szerinted megyek még valahova? Kell egy zuhany, aztán egy kiadós alvás, aztán egy kiadós reggel, vagy... ebéd. - dehogy akarok még menni valahova, eszem ágában sincs. Ez a nap már így is totál kiborító, pedig még alig kelt fel a nap, nem kockáztatok, hogy még rosszabb legyen.

Tárgy: Re: Kertváros Vas. 3 Aug. - 0:50

Jill & Simon

- Ja, jobb később, mint soha. – most próbálkozok, de akkor nem próbálkoztam. Pedig… adhattam volna neki vért, vagy megkérhettem volna a dokikat, hogy nézzék meg miért vagyok ilyen és gyógyítsák meg vele az anyámat, de nem, ez még csak meg sem fordult a fejemben, és inkább buliztam meg csajoztam, minthogy az anyám mellett legyek, aki a szemem láttára haldoklott, mégsem mentem oda hozzá, hogy megnyugtassam, hogy segítsek neki. Nem is beszéltem vele, mintha két idegen lettünk volna, akik egy lakásban élnek. Az a nagy igazság, hogy elcsesztem, rohadtul elcsesztem. Bánom már, hogy a francba ne bánnám, de most már késő, hogy jóvátegyem ezt. Meghalt, már nem fogom többet látni, nem fogok többet beszélni vele, és nem tudom elmondani azt sem, hogy sajnálom, amiért akkora seggfej voltam. Nem, ez most már benne marad, és felzabál belülről. Szuper érzés, mintha termeszek rágnák folyamatosan mindenemet. Ez lehet a lelkiismeret. Mindig azt hittem, hogy csak túloznak azzal, hogy a lelkiismeret öl, de ez… a lelkiismeret megkínoz, megver és kiköp, majd csak aztán öl meg téged. Szar egy dolog annyi biztos, és még csak el sem nyomhatom a kis egyességünk miatt. A pia meg csak még inkább felerősítené, úgyhogy… reménytelen egy helyzet ez. Nem tenni semmit, csak rábízni magad valami olyasmire, amit utoljára talán tizennégy éves koromban érezhettem.
- Igen, szerintem érdekelte. Nem tudta, hogy hol vagy, csak azt, hogy valahol messze tőlem, és ez elég volt neki. Megtudom érteni. Messze attól, aki… tudod. – nem, nagyon nem jön a számra az, hogy megerőszakolta, mert… mert nem és kész! Nem emlékszem rá, nem akartam és rohadtul szarul is érzem magam a dolgok miatt. Én nem ezt akartam, mikor elhívtam abba a buliba. Pont azért hívtam el, mert más volt, mert… emberi volt, és ezt nem is értették páran, nekik eltörtem néhány csontjukat. Sok mindent tolerálok, de azt nagyon nem, mikor a háta mögött beszélnek ki valaki olyat, aki…aki más. Ezt ennél jobban nem fogom tudni elmagyarázni, de a lényeg az, hogy én szúrtam ki Jillt, és nem akartam ilyenné tenni. Éppen ezért is volt elég lesújtó megtudni azt, hogy mit is tettem vele, mert csak annyira emlékeztem, hogy hazavittem. Ebből meg máris arra gondoltam, hogy igen nagy hatással lehetett rám, de ezek szerint csak… kevésbé akartam paraszt lenni. Kerestem őt sokáig, mindenhol körbekérdeztem, hogy mi történt a csajjal, de végül mindenhol csak falba ütköztem, mert senki nem akart semmit sem mondani nekem. De végül a sors újra összehozott minket, úgyhogy… kösz sors.
- Tudod, ha tudtam volna, hogy mit csinál veled az apád… csúnyán elláttam volna a baját. – tudom, hülyén hangzik ez tőlem, hiszen miért is foglalkoztam volna egy olyan lány gondjaival, mint Jill? A válasz elég egyszerű: rühellem, ha valaki erőszakos egy nővel. Tudom, én se voltam valaki kedves aznap Jillel, de… az nem én voltam, hanem egy seggfej, részeg változatom. A lényeg az, hogy nehezen viselem, ha valaki kezet emel egy nőre, éppen ezért Jill apját… nos én küldtem volna a lélegeztető gépekre, ha a fülembe jut, hogy mégis mit tesz a lányával. Nagyon rossz kamaszkora lehetett. Verték, bezárták… ahelyett, hogy megadtak volna neki mindent, amit megérdemelt volna. Az apa dolga az, hogy törődjön a lányával, hogy segítsen neki, hogy védje, hogy seggbe lője azokat a fickókat, akik a lányának udvarolnak… de nem, Jill apjával komoly gondok lehetnek, én ezt nem tudom be annak, hogy csak Jill anyja miatt lett ez így. Egy apának a lánya a legfontosabb az egész életében, igaz? Független attól, hogy ott van mellette az anya, vagy nincs. Olyan nem létezik, nem kéne, hogy létezzen, ami Jillel történt. Erre meg jövök én és még inkább tönkreteszek mindent… pedig nem akartam, rohadtul nem.
- Megcsináljuk, sikerülni fog! – bólogatok komolyabban, hogy lássa azért rajtam, hogy nem viccként fogom fel a dolgot, nagyon is komolyan. Segíteni akarok neki, és segíteni is fogok, ha beledöglök is. – Tudod, felesleges igazából sminkelned magad, mert folyamatosan csak elkenődik az egész. – mondom mosolyogva a fejemet csóválva, ahogy az elkenődött sminket letörlöm az arcáról. Arról már nem is beszélve, hogy sikerült elégé vörösre sírnia ki a szemét, szóval… mindenesetre eltüntetem az arcáról a lefolyt sminket, és csak aztán válaszolok mosolyogva a szavaira. – Aha, alkoholistaszagom van, pedig egy kortyot sem ittam. Nem semmi. – bólogatok mosolyogva, ahogy az órámat nézem. Hajnal van. – Én akkor hazamegyek bedobni egy zuhanyt. Jössz, vagy… mész valahova? – nem tudhatom, hogy akar-e valamit még, vagy ennyi volt... vagy... valami.

Tárgy: Re: Kertváros Szomb. 2 Aug. - 21:17

Simon & Jill

♪ No me ames ♪
- De már te is próbálkozol Simon. - nem azt mondom, hogy tökéletesen megy is neki, de attól még próbálkozik és majd idővel talán többet ér a dolog. Én is még csak a próbálkozási fázisban vagyok és egyáltalán nem biztos, hogy el is érek valami értelmeset, egyáltalán nem biztos, hogy valami jó sül ki majd ebből az egészből, de lehetőséget kell adni rá, magunknak... valami normális életnek. Nem akarok fiatalon meghalni, mint az anyám és nem akarok olyan érzelmi nyomorult lenni, mint az apám, hiába sokáig nem voltam hajlandó ezt beismerni se magamnak, se másnak. De mégis minden alkalommal, amikor rávilágít akarva, akaratlanul, hogy milyen pocsék az életem, kénytelen vagyok rájönni, hogy tényleg az, hogy... hogy mást akarok, jobbat, tényleg valami értelmesebbet, és nem hiszem, hogy ezt mással el tudom képzelni, mert ő az, aki tudja, hogy milyen voltam régen, ő az, aki most is tudja, talán képes gyúrni ebből valami átmenetet, valamit ami úgy is egész marad és működőképes. Nem tudom még hogyan, de... valahogy hátha sikerül.
- Szerinted legalább az utolsó pillanataiban... kicsit is érdekelte, hogy mi van velem? - ebből talán ezt kéne leszűrnöm, de nehéz, mert ez előtte fel sem merült. Egyáltalán nem, egy pillanatig sem. Soha nem tűnt úgy, hogy kicsit is érdekelném az apámat, hogy kicsit is szeretne, vagy kötődne hozzám. Egyszerűen hidegen hagytam és még akkor is ártott csak, amikor segítenie kellett volna, amikor minden normális szülő segít, nem pedig árt a gyerekének, de ő ártott, ő képtelen volt akkor is tenni értem, vagy mellettem lenni, és nem tudom, hogy ezt hogy lennék képes megbocsátani neki, egyszerűen... lehetetlennek tűnik, hiába lenne jó, mert azzal talán az én lelkem is könnyebb lenne. Simonnak meg tudok, mert most segít, mert most mellettem van, de az apámnak... hiszen soha életében nem mondta semmire, hogy bánja, hogy nem kellett volna azt tennie, ártania nekem, amikor nem vétettem ellen semmit. Én nem, az az anyám volt! És miatta büntetett engem is, a helyett, hogy megpróbálta volna elérni, hogy legalább mi legyünk egymásnak. Hát nem ez lett volna a kézenfekvő, nem ez lett volna a logikus, hogy legalább én ott legyek neki? Úgy fest, hogy nem.
Ő pedig segített neki, meghalni, tovább lépni, persze miközben nem tudta, hogy egyáltalán nem érdemelte meg, vagyis... nem tudom. Nem tudnám ezt így kijelenteni, akármennyire is gyűlölöm az apámat, mégis csak az apám és ezen képtelen vagyok változtatni. Ha most elém állna - ami lehetetlen, hiszen meghalt - és azt mondaná, hogy sajnálja, hogy szeret, csak eddig képtelen volt kimutatni, akkor azt hiszem képes lennék neki elnézni mindent... Tudom furcsa egy kifacsarodott lelkem van. Már csak attól is hülyét kapna bármelyik pszichológus, ha látná, hogy én vagyok az, aki odalépek hozzá, várom, hogy megöleljen, amikor még percekkel ezelőtt szinte kiabáltam vele, amikor még nem rég sört öntöttem a nyakába és még alig hajnal van és már kétszer sikerült bőgnöm miatta. Most mégis arra várok, hogy megöleljen, ami végül csak megtörténik, én pedig végre emelem a karjaimat, hogy szintén így tegyek. Meg kéne már nyugodnom, tisztában vagyok vele, de nem egyszerű ennyi minden után, túl korán van még és túl sok volt az információáradat. - Te csak az utolsó lökést adtad meg igazából. Ha ez nincs meg... talán még évekig elviselem azt, amit tesz velem. - igen, azt hiszem nem álltam volna a sarkamra, ha nem esik úgy nekem akkor este, ha eleve nem vagyok totálisan kiborulva. Hülyeség, de valahol még hálás is lehetek neki, bár nem pont a legjobb volt ez a megoldás. - Ha van rá még lehetőség, akkor... meglátjuk. - végül csak elengedem, hogy megtöröljem a szemem. Komolyan pocsékul festhetek már. - Sörszagod van... rád férne egy fürdés. - halvány mosoly jelenik meg az arcomon, bár elég erőtlen próbálkozás, de próbálkozás. Én öntöttem rá a sört, szóval... de akkor is baromira sör szaga van.

Tárgy: Re: Kertváros Pént. 1 Aug. - 8:14

Jill & Simon

-Ja, fogalma sem volt róla milyen ez. De legalább próbálkozott, én még azt sem. – nagyon sokat próbálkozott azzal, hogy valahogy helyretudjon hozni, de aztán egy idő után abbahagyta, rájött arra, hogy nem az apám vagyok. Apám egy piás senki volt, ha szerencséje volt kifogott valami vak csajt, aki megfázott és nem érezte a szagát. Én nem ilyen voltam, nekem sokkal jobba, sokkal könnyebben ment a csajozás, ismert voltam, és a legtöbb esetben még csak meg sem dolgoztam érte. Még szép, hogy jó érzés volt, mikor beléptem legelőször a suliba, és minden szempár engem nézett. Szeretek a figyelemközéppontjában lenni, ez tagadhatatlan, szóval jólesett. Anyám meg rájött arra, hogy hagyni kell, ahogyan ő is írta abban a levélben. Ha tényleg ezt akarom, akkor gyerünk, bár azért nem hazudtolta meg magát, a végére csak oda került az a de, hogy mi várna rám, ha megpróbálnék változtatni. Ja, anyám az a romantikusabb fajta volt inkább, már csak ebből kifolyólag sem nagyon értem, hogy miként állt össze egy olyan barommal, mint az apám, de most már mindegy. Most már rohadtul nem számít, hogy mi volt. Én nem változtam volna meg az biztos, magamtól nem, ahhoz, hogy egyáltalán a gondolata megforduljon a fejemben a dolognak kellett Jill, kellett ez az egész.
- Nem, szerintem úgy értette, hogy jó helyen… minél messzebb tőlem. – minden bizonnyal most forog a sírjában az apja, már ha egyáltalán eltemették, mert van, akit hamvasztanak, de… de igazából ez nem számít most. Nem mintha olyan nagyon jó véleménnyel lennék az apjáról, de azért a halálos ágyán csak elküldött a maga módján a fenébe, mikor a lányát kerestem. Ha egy kicsit cinikusabb vagyok, akkor még el is kezdek tapsolni, hogy volt egy apához hasonló pillanata. Nem apai, csak hasonló. Bár nem tudta volna megmondani, hogy hol van a lánya, úgyhogy mindegy mit mond, de legalább nem mondott még annyit sem. Kicsit előbb is rájöhetett volna az ellenem irányuló harag, és akkor nem feküdt volna abban a kórházi ágyban. Annak a baromnak nem a lányát kellett volna, hogy megverje, hanem el kellett volna jönnie hozzánk, és velem bunyóznia. Minden bizonnyal hamar seggre ültettem volna, de a szándék a lényeg, csak az apjában még annyi sem volt. Mindent egybevetve megérdemelte azt, amit kapott, szar apa volt, szar ember, bár tudom, ez elég hülyén hangzik az én számból, de én éppen a megjavulás útján vagyok, vagyis inkább valahol a startvonalnál, én próbálkozom, ő még próbálkozni sem próbálkozott.
- Igen, azt hiszem… valami olyasmit. – furán hangzik ez, hiszen általában az ember nem úgy segít a másoknak, hogy megöli, főleg úgy nem, hogy most már legszívesebben hagynám megdögleni a gépeken, mert rohadtul nem érdemelte meg, hogy gyors halált kapjon. Persze ezt Jillnek nem mondom el, mégiscsak az apja, és ha az apjáról ilyeneket mondok, akkor rólam mit mondjon majd más, igaz? Minden bizonnyal én is valami hasonlóképpen fogom végezni, egyedül, mint a kisujjam, de ezzel a gondolattal már szinte összebarátkoztam. Elég sokat szidtak már, meg elég sok mindennek el is mondtak, kívántak már páran a pokolba, és szörnyű kínokat is ígértek a hátralévő életemre. Szóval igazából nem szapulhatnám az apját, hiszen én sem vagyok sokkal jobb, elvégre a lányát tönkretettem, ahogyan sokan másokat, legutóbbi példának ott van John, aki most valahol az utcán csövezik, mert el kellett adnia mindent, hogy fizesse a tartozását. Szerencsétlen egy fickó, de teszek rá, nem az én gondom, hogy hülye és nem képes felfogni, hogy a pókerhez szerencsénél kicsit több kell. Tudás, jó megérzések, de az a hülye csak emelte folyamatosan a téteket és végül mindig elvesztette a pénzét. Akinek nem megy, az ne is erőltesse, de John csak azért is folytatta és végül elvesztette mindenét. Szívás.
Meglep, mikor hirtelen előrébb lép, és a feje már a vállamnál van, de nem vagyok olyan érzéketlen, hogy ne csináljak semmit, szóval kapcsolok és meg is ölelem őt. Valahol mélyen azért én is érző lény vagyok, legalábbis annak kell, hogy legyek, igaz? – Ne beszélj hülyeségeket! Te is tudod, hogy nem tehetsz róla. Én meg az apád… mi csesztük el így az életedet. – ő verte és semmibe vette a lányát, én pedig megerőszakoltam szóval… nincs valami nagy szerencséje a pasikkal, de én akkor nem is voltam igazából magamnál, mert ha így lett volna, akkor ilyet nem teszek. – De segíteni fogok helyre hozni, amit elrontottam, oké? – egyrészt mert ennyivel tartozom, másrészt meg… segíteni akarok neki? Nem tudom, rohadtul nem értem miként működnek ezek az érzésnek nevezett valamik, de a lényeg, hogy segítek és kész.

Tárgy: Re: Kertváros Csüt. 31 Júl. - 16:07

Simon & Jill

♪ Why don't you love me ♪
Tényleg próbálkozik, kedvesnek lenni, megértőnek lenni, én pedig igazán igyekszem ezt elfogadni és lekezelni. Tényleg nem várok én senkitől sem ömlengést, vagy csöpögős szavakat, az igazán nem illik hozzám. Én egyszerűen csak élem az életem, ahogy éppen jól esik és azt teszem, ami épp jön. Sosem dédelgettem nagy álmokat, mert a nagy álmok csak fájdalmasan törnek össze és azt nem akarom átélni. Kinőttem már ebből. Volt időszak, amikor még én is naiv kislány voltam, aki hitt a mesékben, aki hitt a szőke hercegben, aki majd egyszer kimenti a sárkánytól, aki megmenti az apjától és elviszi messzire, ahol minden szép lesz és jó, ahol majd egyszer tényleg szereti valaki, de rá kellett jönnöm a szomorú tényre... A sárkányt rohadtul nem fogja megölni senki, a hercegkisasszony ott rohadhat meg abban az elcseszett várban, ha nem tesz magáért lépéseket és nem ő maga filézi ki a sárkányt. Ha pedig késve, de mégis megérkezik az a szőke herceg, akkor nem marad más, mint szépen beinteni neki és elküldeni a jó édes anyjába, hogy képes volt olyan sokat váratni. Az a baj, hogy ha kénytelen vagy önállónak lenni, megoldani az életed és egyedül feldolgozni mindent, akkor már elég nehéz ezek után másra támaszkodni, bízni benne, hogy aztán nem hagy cserben, én most mégis próbálkozom és a magam elfuserált, defektes szőke hercegét nem lerugdalni a szakadékba a sárkány mellé. Mondjuk nem kifejezetten könnyíti meg a dolgomat, még most sem.
- Talán igaza volt, bár azt hiszem sejtelme sem volt róla, hogy ez milyen nehéz. - jegyzem meg egy halvány mosollyal. Na igen, neki is és nekem is. Neki soha sem voltak szép álmai, csak egy élet, amit megszokott és most próbál valami másban élni, valami mást kialakítani. Én pedig már eldobtam az álmokat és elfogadtam ,hogy ez van, elég furcsa és nehéz kezelni, hogy most mégis változott a helyzet, és hogy mégis mik történnek, hogy mi sülhet ki belőle. Félek... hát hogy a fenébe ne félnék!? Elvetettem azokat az álmokat már rég és most megint felépíteni őket, hogy meg legyen az esélye, hogy újra ripityára törnek, hát nem kifejezetten egyszerű, és akkor még finoman fogalmaztam, rohadtul nehéz! Ő pedig nem segít benne az őszinteségi rohamával. Miért kell ezt, miért most kell, amikor amúgy is minden olyan bizonytalan lábakon áll? Fáj hallani és még csak azt sem tudom, hogy miért. Jó, talán súlyt vett le a vállamról ezzel, hogy nem én voltam, aki megölte az apámat, bár igazából én, mert én váltottam ki az alapját, én törtem össze annyira, hogy nem volt más választás. Most pedig hallgatnom kell, amit mond, és képtelen vagyok értelmes reakciót kipréselni magamból.
- Jó helyen? Jó helyen egyedül a... világban? - megremeg a szám, de végül csak nagyot nyelem, hogy megpróbáljam visszatartani a gombócot, ami már megint a torkomba gyűlt. Ez a reggel valami rémes, és még csak alig múlt hajnal, komolyan mi jöhet ma még? Bevallja, hogy levadászta az anyámat is? - Így végül ugyanúgy én öltem meg Simon, én... én zúztam össze annyira, te csak befejezted. Segíteni... segíteni akartál neki? - azt hiszem jól értem, hogy azért tette, mert szenvedett az apám, és fogalma sem volt róla, hogy még talán meg is érdemelte volna azért, amit tett velem, amilyen volt velem egész életemben, hogy akármit is tettem, képtelen volt szeretni. Pár pillanatig csak meredten nézek rá, képtelen vagyok bármit is kinyögni, hiába akarok, hiába próbálom, csak nézem, aztán végül hirtelen lépek közelebb, hogy a fejemet a vállába fúrjam, hogy átöleljen, hogy megszűnjön végre a remegés. Nem akarok... nem akarok ilyen összetört szerencsétlenség lenni, nem akarok! - Soha semmi jó nem volt az életemben... semmi! Miért Simon? Mit tettem, hogy nekem csak ez jutott? - ha létezik előző élet, akkor ott valami rémes ember lehetettem, aki csak szörnyűségeket tett és ez most a büntetésem, mintha csak nem is igazi élet lenne. Nem... nem fair, hogy ezt kaptam, nem fair, hogy vannak akik boldogan élnek, vannak, akiknek értelmesek a körülményeik, én pedig nem kaptam soha semmi jót... soha.

Tárgy: Re: Kertváros Szer. 30 Júl. - 1:02

Jill & Simon

- Igen, én sem mondtam még ilyet, de… egyszer el kell kezdeni mindent, igaz? – az már nekem is leesett, hogy nem valami nagy romantikus alkat, aki szerelmes dalokat hallgat egész nap és álmodik a hercegéről, aki majd fehér lovon viszi el őt. Se ő, se én nem hiszünk ebben. Nem vagyok valami nagy szerelempárti, bár gondolom nem igazán mondhatnám ezt, hiszen még csak esélyt sem adtam a dolognak, de… de tartom magam ahhoz, hogy egy olyan valakit, mint én nehéz szeretni. Mármint úgy… szerelemmel. Nem szomorít annyira el, mert eddig is jól megvoltam egyedül, de már értem, mikor anyám azt mondogatta, hogyha így folytatom, akkor egyedül végzem, mint a kisujjam. És igaza lett, annyiban tévedett, hogy most itt van Jill. Azt, hogy ez mégis mennyit ér, vagy jelent nem tudom, de amit mondtam, azt komolyan is gondoltam. Megfogom őt védeni, akár bízik bennem, akár nem. Már aznap este is megkellet volna védenem, csak éppen akkor önmagamtól kellett, most azonban önmagamtól nem fogom, mert nem akarok neki ártani, viszont másoktól… szarul jár az, aki megpróbálja őt bántani, ezt garantálhatom. És nem is biztos, hogy kórházba jut, sokkal inkább hullaházban. Nehezen tartom kordában az érzéseimet, mikor megpróbálnak valami… számomra kedveset elvenni tőlem. Nagyon nem viselem jól, éppen ezért előre is sajnálom azt a barmot, aki valaha is megfog ezzel próbálkozni.
- Azt írta a levélben, hogy csináljam azt, ami boldoggá tesz, mert csak ez számít. Azt írta, hogy akárhogy is lesz, mindig a fia maradok, és amíg azt teszem, amit… a szívem diktál, addig nem lehet semmi baj, addig jó úton vagyok. És majd ráfogok jönni arra, hogy sokkal jobb megosztani magamat egyvalakivel igazából, mint becsapni másokat. – a hangom azért jóval gyengébben cseng, mint szokott, ezt még nekem is sikerül azért kihallanom a saját hangomból. Jill kezét mosolyogva nézem, amint megszorítja az enyém. Talán valami ilyesmire gondolt anya is. Hogy legyen valami… valami őszinte, valami igaz dolog is az életemben. Hát most van, ha ezt akarta, akkor célt ért, jól megjósolta a dolgokat, mert a világom úgy hullik darabjaira, ahogy volt, én pedig csak egyhelyben állok és tétlenül nézem, ahogy minden, ami… ami voltam semmivé lesz. Nem mintha olyan hatalmas esztétikai értéket hordoztam volna magamban, de mégsem olyan jó érzés azért látni azt, hogy minden hiába volt az utóbbi években, amit tettem. Elég sok dologtól megkímélhettem volna magam, és akkor most nem kéne annyit szenvednem azzal, hogy megnyílok másnak. Fura egy helyzet, anyám talán jós volt titokban.
Az apjával kapcsolatban viszont nem tudok semmit mondani. Fura, olyan mintha valami lenne a torkomban, ami miatt nem tudok beszélni. Talán pont, amiatt, hogy kinyírtam volna az öreget? Így nem igazán mondhatok róla rosszat, pedig nagyon akarnék. Ehelyett inkább most én nyúlok Jill keze után, de nem húzom vissza egyből, hanem ott is hagyom. Ha már eddig ő próbálkozott, akkor most én jövök, és akkor miért ne kockáztassak. Az apja egy barom volt, aki képtelen volt úgy bánni a lányával, ahogy az megérdemelte volna, ahogy egy normális apának kellett volna. Az én apám is egy seggfej volt, anyám viszont legalább törődött velem, még ha én erről nem is vettem tudomást. Engem próbált helyrehozni az anyám, velem kedves volt, és hiába emlékeztettem őt folyamatosan az apámra, kitartott mellettem. Apám mellett nem, de mellettem igen. Azt monda, hogy abban a pillanatban mikor megszülettem tudta, hogy én leszek a legfontosabb férfi az életében, az egyetlen férfi az életében. Én meg cserbenhagytam, hagytam… egyedül meghalni, pedig ott kellett volna lennem fogni a kezét és mondogatni, hogy nem lesz semmi baj. Mondani, hogy találkozunk majd még…. akárhol is legyen az. Megköszönni azt, amit értem tett, de én nem voltam sehol. Részegen estem haza egy buliból, úgy találtam őt meg a földön feküdve.
A szavaimra persze gondoltam, hogy nem reagál valami jól, de… de muszáj volt ezt elmondanom, mert már nem nagyon tartogathattam volna tovább, és mikor mondjam el, ha nem a nagy lelkizésnél, igaz? – Mikor bementem harmadszor is a kórházba, hogy megkérdezzem hol vagy, akkor kért meg arra, hogy kapcsoljam le a gépekről. Szenvedett, nem volt semmi esélye túlélni, a dokik viszont nem kapcsolták ki a gépeket. Azt mondta, hogy jó helyen vagy. Távol tőlem. Aztán megkért, hogy kapcsoljam le. Én pedig lekapcsoltam őt. – nem hazudok, ez most a teljes igazság. Elmondtam az apjának, hogy tegnap este hazavittem a buliból a lányát, és onnan tudta, hogy én voltam az, aki miatt megverte a lányát. Magamtól is lekapcsoltam volna, mert nézni is rossz volt, ami történik vele, de megkért rá. Nem ismertem, és szóba se kellett volna, hogy álljon velem, de megkért, én pedig megtettem. – Nem a te hibád az, ami vele történt, én tettem. – mondtam, hogy megvédem, ha kell, akkor a bűntudattól is. – Azt mondtad nyissak feléd. Nyitottam, ezt elmondani neked… nehéz volt tudod? Tudom, hogy elveszíthetlek ezzel, de megkértél, hogy nyissak, én pedig megtettem! – aztán persze lehet, hogy én voltam hülye, és rohadtul nem kellett volna, de ez… mindjárt kiderül.

Tárgy: Re: Kertváros Kedd 29 Júl. - 21:04

Simon & Jill

♪ Lost stars ♪
Azért kissé meglepetten pillantok rá, amikor felfogom, hogy mit is mondott. Azért akárhogy is, de ez nagy előrelépés és főleg nagyon meglepő azok után, hogy pár órával ezelőtt ő még azzal a Hófehérkével... szóval nem éppen társasoztak na. Azt hiszem meg is látszik rajtam, hogy meglep a válaszával.
- Nekem még nem igazán mondott senki ilyen szépet. - halványan elmosolyodom. Nem vagyok az a tipikus romantikus alkat igazság szerint, ez azt hiszem egyértelművé vált már ennyi idő alatt és nem is az vagyok, aki szerelmes dalokra vágyik, meg hasonló nyáladzásra. De az, hogy meg akad valaki védeni az nagyon nagy dolog számomra, hiszen nem igazán volt még erre eddig példa, épp ezért esik határtalanul jól. Nem mondom ki, még nem menne, de igenis azt hiszem képes lennék bízni benne, hiszen kiborultam már párszor ő pedig egyszer sem hagyta, hogy faképnél hagyjam, egyszer sem engedte, hogy csak úgy lelépjek, vagy ilyesmi, pedig megtettem volna már vagy két-három alkalommal is. Ez azt hiszem már eddig is azt kellett volna, hogy mutassa számomra, hogy fontos vagyok neki, amúgy miért törte volna magát? Gondolom a legtöbb nője esetén csak simán útjára engedi őket, vagy még inkább ő tesz róla, hogy maguktól lépjenek le. Csak ugye, ha nem túl gyakran történik veled ilyesmi, akkor nem látod meg a nyilvánvalót sem.
- Sajnálom Simon. - halkan sóhajtok egyet és ha még mindig előttem áll, akkor újra kicsit előre nyúlok, hogy megszorítsam a kezét. Csak egy pillanatra, csak hogy érezze, hogy itt vagyok, és főleg hogy én megbocsátok neki azért, amit tett és biztos vagyok benne, hogy az édesanyja sem haragszik rá egy pillanatig sem. - Tudod azt hiszem azzal tudsz... tenni érte, ha tényleg megpróbálsz olyanná válni, amit szeretett volna. - nem mondom, hogy én nagy hozzáértő vagyok, hogy annyira jó vagyok lelkiek terén, de azért igyekszem azt hiszem valamiféle tanácsot adni neki ezzel. Ha az édesanyja azért küldte el, hogy legyen mellette valaki, hogy ne legyen egyedül, akkor pont azzal tehet érte és veheti le a súlyt a lelkéről, ha megpróbál most már tényleg tenni ezért és változtatni, ha nehéz is. Annyit már nem merek megtenni, hogy megkérdezzem mi volt abban a levélben, azt hiszem nem is rám tartozik, az csak az ő kettejük ügye, nekem igazán nincs közöm hozzá. Biztos volt benne sok szép és biztató szó, nem olyanok, mint amiket nekem az apám írt, na abban nem volt semmi szép és semmi biztató.
- Ez van. - finoman megrántom a vállam. Persze azért sokkal jobban bánt, ami történt, mint ahogy ki akarom mutatni. Nem ilyen egyszerű ez, nem lehet rá tényleg csak úgy vállat rántani. - Tudod én mindig csak azt akartam, hogy elfogadjon, de anya azt hiszem annyira összetörte, hogy képtelen lettem volna rá. Minden nap csak rá emlékeztettem, hogy elhagyta. - na igen, nem jó dolog, hogy nem az én hibám volt ez az egész, de mégis engem hibáztatott. Normálisan kellett volna viselkednie, akár örülni, hogy legalább én vagyok neki, de nem, nem történt ilyesmi. Azért a biztató szavakra megpróbálok egy halvány mosolyt az arcomra varázsolni. - Kösz! De azért jobb lett volna máshogy ilyenné válni. - vagyis nem teljesen ilyenné, hanem valahogy máshogy alakítani az életemet. Igenis jó lett volna, ha minden máshogy van, de már nem lehet rajta változtatni, már csak ez van és most ezzel kell beérni sajnos, én pedig igazán igyekszem, hogy tényleg túléljem valahogy az... életet, bármennyire is hülyén hangzik ez ebben a formában. Valahogy sikerülnie kell, tovább lépni, normális életet kialakítani. Ha nagyon akarja az ember, akkor csak sikerülhet igaz? És én azt hiszem most eléggé szeretném, főleg, hogy még ő is igyekszik. A következő szavait viszont szinte alig hallom meg, vagy inkább csak nehezen fogom fel, hogy tényleg mit is mond. Pár pillanatig csak értetlenül pislogok rá, mintha nem is akarnám érteni a szavait.
- Hogy érted... hogy érted, hogy te voltál? Mi... miért? Milyen beteg játékot játszol velem Simon? Változzak meg, nyissak, aztán... aztán benyögöd, hogy lényegében megölted az apámat? - megremeg a hangom, és ha nem érezném azt, hogy ha megmoccanok, akkor a lábaim talán nem tartanának meg, akkor most újra jönne a faképnél hagyás, azt már úgy is eleget gyakoroltuk. De nem megy, nem tudok megmozdulni és nem akarok megint bőgni, az isten verje meg, nem akarok!

Tárgy: Re: Kertváros Kedd 29 Júl. - 0:19

Jill & Simon

- Nem, tudom, hogy éppolyan nehéz ez neked, mint nekem. Azonban az a bökkenő, hogy nekem fontos lettél, érted? Ha nem is bízol meg mennem, azt tudnod kell, hogy akármit is csinálsz, rám számíthatsz. Vigyázni fogok rád. Nem kell hinned nekem, vagy bíznod bennem , de így lesz. – most az egyszer az életben így lesz. Mert ebbe az egészbe vagy beledöglök, vagy… vagy tényleg sikerül megváltoznom. Valamelyik a kettő közül, és akkor már inkább legyen az utóbbi, mert semmi kedvem nincsen feldobni a bakancsot, ha kell, akkor élek átlagos életet. Amit viszont az előbb mondtam, azt komolyan is gondoltam. Bírom a csajt, fontos is lett nekem, éppen ezért nem hagyom soha elmenni, és éppen ezért nem is használtam ki bármennyire is kiakartam volna. Nem kell, hogy bízzon bennem, bízhat másban, ha úgy jólesik neki, de az biztos, hogyha bajba kerül, akkor én ott leszek, hogy segítsek neki, megvédem őt, mert… mert nem tudom, mert úgy érzem, hogy meg kell tennem és kész. Nem azért, mert bűntudatom van a múlt miatt. Bűntudatom van miatta persze, de nem emiatt védem őt meg. Hanem azért meg kedvelem. A vele eltöltött normális beszélgetéseinkben többször voltam emberibb, mint az egész életem alatt együttvéve, azért az nem semmi.
- Mindennap. De a hiányánál sokkal jobban fáj az, hogy cserbenhagytam. Meghalt volna mindenképp, de meghalhatott volna boldogan is, de nem, én inkább a rohadt bulikat választottam helyette. És tudod, hogy mi a legfurább az egészben. Hogy ő az egyetlen, aki kitartott mellettem, pedig nem érdemeltem volna meg. Még a halálakor is velem törődött. Én meg mit tettem? Hagytam egyedül meghalni. Nincs olyan nap, hogy ne érezném szarul magam emiatt is. – mert még bőven van olyan dolog, ami miatt úgy kelek fel mindennap, hogy bűntudatom van. Eddig nem igazán volt, mert elnyomtam, de mióta feltűnt az életemben Jill, azóta minden reggel úgy kelek fel, hogy érzem magamban a súlyát a tetteimnek, és néhányat még sajnálok is. Nagyon fura érzés, olyan halál közeli szinte, azt hiszem hamarosan a világvége is itt lesz a nyakunkon. Nem szoktam hozzá a lelkiismerethez és a bűntudathoz nem, hát még ahhoz, hogy van, akit kedveljek. Anyám halálakor ezt végleg lezártam magamban, megesküdtem, hogy nem érzek soha többet semmit, de megszegtem. Talán elnéző lesz nekem az élet, hiszen jót teszek vele nem? Elméletben legalábbis mindenképpen jót teszek vele. Gyakorlatban meg… majd kiderül, ha eljutunk arra a szintre, hogy ne ötpercenként essünk egymásnak valami baromság miatt.
- Sajnálom. Komolyan. Főleg, hogy… apád téged bántott helyettem, mikor... mikor az lett volna a dolga, hogy engem akarjon kinyírni. Mondanám, hogy bocs, amiért elhívtalak, de… de nem bánom. Mármint azt igen, amit tettem veled, de… de néz magadra! Ennek a Jillnek legalább olyan sikere lett volna, mint annak a Simonnak, aki ilyenné tette. – elég hülyén magyaráztam el a dolgot, de azért bízok benne, hogy megérti, mert talán úgy jöhet le a dolog, hogy örülök annak, hogy megerőszakoltam. Nem, nem örülök, még csak nem is emlékszem rá! Viszont azt nem sajnálom, hogy elhívtam, mert akkor most nem lenne ilyen, és akármit is tettem, azért valahol jó is kisült belőle igaz? Még akkor is, ha most ezt is akarjuk rendbe hozni. Vagyis ez így nem igaz, mert nem akarjuk rendbe hozni csak… csak megtalálni az aranyközép utat és kész. A lényeg, hogy ennek mind meg kellett történnie, hogy Jill ilyen legyen, és letudjon jönni a barom apjától és maga mögött hagyja a szaros szerencsemanók hazáját. Jól néz ki, határozottabb lett, van élettapasztalata, nem egy szürke kis egér, hanem egy igazi ragadozó. Nem vagyok büszke magamra, de rá azért kicsit igen. Nem úgy, mint a művemre, hanem mint nőre vagyok rá büszke. Fura, rohadtul fura.
- Ha már nyitottság. Nem ölted meg az apád. És nem is ő kapcsolta le magát a gépről. Hanem én voltam mikor kerestelek téged és a kórházban jártam. – mondom ki az őszintét és már az állkapcsomat összefeszítve várok a pofonra, bár… talán a csontjaimat töri össze megint, kitudja.

Tárgy: Re: Kertváros Hétf. 28 Júl. - 16:03

Simon & Jill

♪ Don't stop ♪
- Szerinted nekem több bizalmam van az emberekhez? Nekem még csak... egy anyám sem volt, akinek fontos lettem volna. - értem én, hogy nincs túl sok bizalma mások felé, sőt megértem, hogy szinte semmi sincs, de engem se áldottak meg sokkal többel az nagy helyzet, szóval... szerintem megpróbálhatná elfogadni a tényt, hogy én is nagyon erősen próbálkozom, pedig nekem sem egyszerű, sőt talán még nehezebb is mint neki. Soha nem volt jó példám, és még csak barátaim se sok, hiszen anno a suliban eléggé lesajnált mindenki, mert nem úgy éltem, mint az átlag, mert az apám nem engedte, hogy úgy éljek. Neki legalább volt pár ember, aki fontos volt. Oké, tudom ők leléptek, meg minden, de... attól még igenis ha már mindketten defektesek vagyunk, és félünk attól, hogy másik cserben hagy, talán nem fogjuk megszívatni egymást, vagy legalábbis nem könnyen nem igaz? Persze azért így is istenesen sikerül táncolni egymás idegein, sőt azt gyakrabban sikerül mint normálisan hozzáállni a másikhoz, de mégis csak azért idő kell, hogy tényleg tudjunk rendesen viselkedni. Neki is... és hát nekem is, mert én se vagyok épp a toppon, tudom, hogy sokszor kiakadok és nem pont jól reagálok a sörrel, meg a folytonos faképnél hagyással.
Most is igyekszem, bár nem tudom, hogy személyes kérdés alatt pontosan mit is értünk, mennyire legyen személyes, mert hát vájkálni sem igazán akarok, vagy olyat kérdezni, ami a végén jól megbántja, szóval azt hiszem óvatosan kell, de végül mégis kicsúszik az a kérdés, az édesanyjával kapcsolatban, még ha nem is akartam, vagy talán mégis? Megnyílásról volt szó, azt hiszem az részben együtt jár azzal is, hogy sebeket tépünk fel... vagy ilyesmi. A sütit igyekszem megjegyezni, de persze nem az érdekel igazán, sokkal inkább a másik kérdés. - Értem, és... hiányzik? - újabb olyan kérdés, amit őszintén szólva nem mondok ki túlságosan könnyen, de akkor is úgy érzem, hogy muszáj, mert érdekel és ha már arról van szó, hogy megismerjük egymást, akkor hozzá tartozik ez is igaz? Nem tudom, hogy egyáltalán nem lehet ez olyan téma, amire szívesen gondol, és tuti, hogy nem szívesen beszél róla, de ez is fontos állomása az életének, nem is kicsit. Aztán persze nem meglepő, hogy visszakapom a kérdést és az a helyzet, hogy válaszolni mindig sokkal nehezebb, mint kérdezni, bár szerintem ezzel mindenki így lehet. Nem is tudom, hogy hirtelen mit válaszolhatnék, inkább csak a betont nézem valahol magam mellett, és csak nagy nehezen szánom rá magam, hogy végül felemeljem a tekintetemet és rá is nézzek. Most ez tényleg nagyon-nagyon nehezemre megy.
- Nem tudom... nem tudom Simon. Azt hiszem egész életemben vártam arra, hogy hátha majd egyszer... Kaptam tőle nem rég egy megkésett levelet, vagy talán valami ügyvéd adta fel utólag, de abban is csak azt közölte, hogy ki az anyám, és mint kiderült már ő is meghalt. Örülnöm kellett volna, hogy meg halt, de... akkor is az apám. - elhúzom a számat. Nem tudom, tényleg, nem tudom, hogy milyen érzések vannak bennem ezzel kapcsolatban. Egyszerűen rosszak, mindig akartam, hogy szeressen, hogy normálisan nézzen rám, hogy foglalkozzon velem és még az után is reméltem, hogy egyszer így lesz, hogy eljöttem otthonról, de nem adatott meg... soha és ezt igenis a mai napig is baromi nehéz feldolgozni.

Tárgy: Re: Kertváros Vas. 27 Júl. - 15:44

Jill & Simon

- Ne vedd magadra, csak tudom milyenek az emberek. Lelépnek és elhagynak előbb-utóbb, így, vagy úgy. – vagy önként lépnek le az életedből, vagy meghalnak és úgy hagynak téged az életnek nevet szartengerben. Apám is lelépett, az az egy-két ember, akit talán barátomnak hívhattam, azok is leléptek, anyám pedig meghalt, úgyhogy azt hiszem meglehet érteni, ha rosszul állok kicsit a dolgokhoz. Nem mondom, hogy igazam van, csak a tapasztalat beszél belőlem, és emiatt látom így a dolgokat. Mégis mennyi az esélye, hogy Jill élete végéig tartja majd velem a kapcsolatot? Na, erről beszélek, nem valami sok, és nem csak azért, amit a múltban tettem vele, hanem, amúgy is. Találni fog egyszer valami fickót, akivel megértik egymást, elromantikázhatnak és én máris le vagyok cserélve és itt maradtam egyedül. Erről beszélek, ezt nem akarom átélni, de úgy tűnik muszáj, és akkor legalább méltósággal dögölhetek ebbe az egészbe bele. Mintha jelentette valami az, hogy miként mész tönkre. Tökmindegy mitől és hogy milyen úton, a lényeg csak az, ami leszel, minden más mellékes és csak azért mondod, hogy kifogásokat keress, arra hogy miért is cseszted el így az életedet. Szar ügy, de ez van, majd meglátjuk mi lesz ebből, talán nem is érem meg, hogy ő menjen el, mert…. mit tudom én, mondjuk fejbe lőnek és feldobom a bakancsot. Bármi megtörténhet, úgyhogy felesleges igazából ezen agyalni.
Mikor kibukik belőle a kérdés, meredten nézek rá pillanatig, majd lassan kifújom a levegőt, ahogy lehorgasztom a fejemet. Igen, ez már elég személyes kérdés, és pár pillanatig csak a földet bámulom, mielőtt felemelném a fejemet, hogy ránézzek. – A tiramisu a kedvenc süteményem. – igen, így sokkal egyszerűbb belekezdeni a dolgokba, hogy valami teljesen jelentéktelent mondasz. Naná, hogy olasz kaja a kedvenc süteményem. Aztán végül egy pár másodperc hezitálás után végül választ adok a kérdésére, komolyabb arccal és hanggal. – Voltam. Kétszer. Egyszer mikor eltemették, és egyszer mikor olvastam a búcsúlevelét. Akkor jöttem el Írországba, mert ezt akarta, azt, hogy legyen valaki mellettem, mindegy mennyire… hülye, csak legyen valakim, ezért mentem a bácsikámhoz. – igazat mondtam, tényleg csak kétszer voltam a sírjánál és nem is biztos, hogy többet leszek, elvégre Olaszországban van, oda azért nem éppen két dollár a visszaút, és… miért menjek vissza? Hogy sírjak meg szarul érezzem magamat? Semmit nem érek vele, meghalt, magára hagytam és bármennyire is kérek bocsánatot egy márvány sírtáblától, nem fog nekem megbocsátani, mert meghalt! Nem lát, nem hal, ő már nincs, elmúlt és kész. Nem hiszek a mennyben meg a második életben meg a többi hülye baromságban, amit összehord a sok hülye. Elég volt eltemetni, magamon érezni azt a sok vádló pillantást, amiért nem foglalkoztam vele. Aztán mikor a végrendeletével együtt előkerült az a levél… az volt a borítékra írva, hogy a sírjánál olvassam el. Az volt az utolsó nap, hogy éreztem, akkor döntöttem el, hogy nem akarok többet ilyet átélni. A levél még megvan, ott van a lakásban a polc legtetején lévő könyvbe, mert egyszerűen nem tudom széttépni, vagy elégetni, mert nem megy, bármennyire is megakarok szabadulni tőle, csak az köt össze a múltammal, és ami még fontosabb: az anyámmal.
-Most én jövök! Milyen érzés volt megtudni, hogy az apád meghalt? – vagy inkább megöltem, akárhogy fogalmazhatunk, de meghalt volna előbb-utóbb, én csak a könnyebb utat adtam neki, bár azok után, hogy kiderült, verte Jillt…. hagyni kellett volna szenvedni azt a rohadékot, és tudom, pont nekem nincsen arra semmi jogom, hogy lerohadékozzam, de… nem, nincs de. Én is ugyanezt érdemlem, tudom, ezért nem fogok most itt magam mellett érveket felhozni, mert nem is nagyon tudnék. Egy elég rossz ember vagyok, egy elég jó külsőben, és tudom, hogy mit érdemelnék, meg, hogy mit nem. Tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok éppen szent ember, és igazán kedves sem, de próbálkozom javítani a helyzeten, úgyhogy… ez számít valamit, nem?

Tárgy: Re: Kertváros Vas. 27 Júl. - 12:19

Simon & Jill

♪ Aicha ♪
Elhúzom kicsit a számat, de persze értem, nekem sem megy egyik pillanatról a másikra, akármennyire jó is lenne, érthető, ha neki is nehezebb ez, de akkor is igyekezhetne legalább egy kicsit jobban, mert így folyton csak az a vége, hogy megbánt, hogy a végén rémesen rosszul érzem magam, hogy bőgök és... mostanában már túl sokat bőgtem, ami baromira idegesítő és akkor még finoman fogalmaztam. Az a helyzet, hogy jó lenne igenis egy kis megértés, megtehette volna, hogy együtt érzően néz, hogy megölel, vagy franc se tudja, a helyett, hogy tesz egy idegesítően bántó megjegyzést. Mindegy, azt hiszem azt kell mondanom, hogy fátylat rá, és megpróbálni nem kiborulni mindenen, még ha nagyon nem is egyszerű ez. Jó lenne tényleg egy kicsit értelmesebben beszélni vele néha, de nekem se megy könnyen. Lehet, hogy én is megpróbálhattam volna ezt megbeszélni vele, mondjuk... normális módon csak a tudtára adni, hogy jó lenne, ha segítene és nem egyből sört önteni az arcába, de hát úgy fest, hogy egyikünk se tudja igazán jól kezelni az efféle élethelyzeteket, meg azt hiszem semmilyet sem, ez a legnagyobb baj. De az főleg ezek után tényleg meglep, hogy még kedvel is, mert... mert azt hiszem szerettem volna, ha kimondja ezt, most viszont mégse tudom, hogy hogyan reagáljak rá.
- Azért az elég szar érzés, hogy eleve úgy állsz hozzám, hogy tuti csalódni fogsz bennem. - húzom el a számat, mert na tényleg bántó a dolog. Jó, tudom, hogy nem vagyok kifejezetten tökéletes ember, meg ő sem az, de attól még nem feltétlenül automatikusan evidens az, hogy mindenképpen csalódnia kell majd bennem nem? Jó, én is félek tőle, hogy így járok majd, de ha meg se próbáljuk, akkor... úgy érzem, hogy ő fél ettől jobban, bár ebben az is benne van, hogy ő jóval hosszabb ideig élte a mindenkit eltaszítós életformát, amikor senkit sem enged magához közelebb, én meg csak pár éve. Előtt azért nagyon is vágytam rá, hogy valaki figyeljen rám, hogy valaki kedveljen, és épp ezért könnyebb is kezelnem, ha esetleg tényleg ez történik, vagy legalábbis valami hasonló. Aztán csak halkan sóhajtok egyet. Tudom én, hogy nehéz váltania, nekem is az, és lehetnék egy kicsit megértőbb, de az én helyzetemben ez nehéz. Ha valami csaj lennék, akinek soha semmi gondja nem volt, olyan, akinek egyszerű, akinek... nyugis élete volt eddig, akkor biztosan többet próbálkoznék azért, hogy áttörjem a falait, akkor kevésbé akadnék ki, de ez sajnos nincs meg, nekem pocsék életem volt és én se viselem jól, ha még most is szívok, mellette pedig ez túl gyakran történik meg. Mégis próbálkozom, a kezéért nyúlok, legalább egy kicsit, bár nem sok reakciót kapok rá. Azt hiszem azzal is be kell érnem, hogy legalább nem húzza el az övét... igaz?
- Nyitni igen, azt hiszem. - bólintok egy aprót. Megint pocsékul festhetek és ez zavar is kellően, amikor szemben megáll velem, bár már látott rosszabb állapotban is, szóval... ezen aztán nem kéne fenn akadnom, ha jól sejtem. Eléggé bizonytalanul pillantok rá, amikor megint megszólal. Valami személyeset... fogalmam sincs, hogy mit is kéne kérdeznem, tényleg nem tudom. - Olyasmit, hogy... mi a kedvenc sütid? Vagy személyesebbet, mint hogy voltál-e legalább valaha az édesanyád sírjánál? - az utolsó szavaknál őszintén szólva nem nagyon merek a szemébe nézni, nem is igazán teszem, csak futólag, csak egy röpke másodpercre, mert nem tudom, hogy a személyes ilyen apróság, mint a sütik, vagy tényleg valami komoly és mély, amivel... tényleg meg lehet ismerni valakit.

Tárgy: Re: Kertváros Szomb. 26 Júl. - 15:09

Jill & Simon

- Igen, azt kéne, de nekem nem megy ez olyan könnyen. Mindig így éltem, nem megy egyik napról a másikra az átállás. – már vagy tizenöt éves korom óta élek így. Nők, pia és a cigi szentháromságában, és nem olyan könnyű ezt csak úgy elfelejteni, mert szinte már rutinból megtudom bántani a másikat, nem is nagyon kell azon agyalnom, hogy mivel, mert már zsigerből azon vagyok, önkéntelenül, hogy minél távolabb tartsak magamtól mindent és mindenkit. Az emberek csak érzéseket generálnak bennem az érzések pedig nem jók, bántanak, fájdalmat okoznak,éppen ahogy az emberek is csak ehhez értenek. Erre most felrúgok mindent az életemben, hogy egyetlen csaj miatt véghez vigyem a lehetetlent és megjavuljak, már amennyire tudok. Hülye egy helyzet, mert hibás vagyok, egy érzelmileg elég defektes fickó, erre mit kell tennem? Naná, hogy érezni, és nyitni még a virágzó virág felé is. Rohadt nagy szarrágó az élet, hogy mindent folyamatosan helyreakar hozni, aminek persze csakis fájdalom és szenvedés az útja. Komolyan meglepődnék, ha kiderülne, hogy a fontos dolgok jók is. Merthogy ilyen nem létezik, vagy ha igen, akkor engem direkt elkerülnek, mert életemben nem láttam még olyat, hogy ami helyes, az jó is. Nem, ami helyes az szar, az fáj. Ha helyesen akarsz cselekedni, az olyan, mintha befizetnél valami hosszú távú kínzótáborba. – Tényleg. És ezért vagyok ilyen, érted? Rutinból bántottalak már megint meg, mert megkedveltelek, mert tudom, hogy mindennek csak a rohadt csalódás a vége! De leszarom. Ha csalódnom kell azért, hogy normálisan élj, akkor csalódok. Megteszem, csak idő kell, hogy elfogadjam ezt. – hogy elfogadjam, bármit is teszek, én fogok belőle szarul kijönni. Eddig mindenben csak a saját hasznomat figyeltem. Kivéve persze a szexet, de ez most teljesen mellékes. Egy önző barom voltam mindig is, és most előbújt belőlem az önzetlen kis Simon, akivel csak most ismerkedek, most tartunk a megismerkedés első fázisánál, mert eddig soha nem láttam ezt a fickót. Mindig elbújt valahova nagyon mélyre, és ha akart, akkor nem engedtem felszínre törni, de most itt van, és fogalmam sincsen, hogy mi a francot is kéne, hogy tegyek. Azzal kompenzálom azokat kis a kedvességeimet, hogy utána folyamatosan csak bunkó vagy, mert nem tudom, hogy mégis milyen vagyok. Nem kísérleteztem én azzal, hogy milyen vagyok. Nem, én úgy döntöttem, hogy leszek én egész életemben seggfej, csak legyenek körülöttem nők, piával a kezükben. Nem tudom milyen vagyok, és félek attól, ami kiderülhet. Hozzá kell szokni. Meg kell barátkozni a gondolattal, hogy mindenképp rácseszek.
- Tudom, ezért nem volt soha senkim. – nem véletlen nincs egy normális barátom, vagy ismerősöm se. A legtöbben utálnak, mert folyamatosan csak megbántom őket, meg az érzéseiken lépkedem, de én ilyen vagyok, ez a védekező mechanizmusom az ellen, hogy még véletlenül se következzen be a világvége, hogy én kötődök valakihez. De most bekrepált ez a védelmi rendszer, és jól tönkre is ment. A világnak vége, legalábbis az eddigi világomnak mindenképp. És nem tudom, hogy örömömben, vagy bánatomban sírjak. Lehet, hogy ezt más simán eltudná dönteni, de én rohadtul nagy dilemmának látom ezt. Nekem már az is elég nehezen megy, hogy kimutassam az érzéseim, nemhogy eldöntsem melyik opcióval járok kevésbé szarul. A kezemre siklik a tekintetem, ahogy megfogja egy pillanatra, majd fel rá. Oké, nem vagyok azért annyira érzelmileg retardált, hogy ne tudjam ez mit jelent, csak hát… fura. Furán…jó, azt hiszem.
- Fogalmam sincsen. Mindig ellökni akartam az embereket, nem pedig magam mellett tartani őket. – mondom kicsit elhúzva a számat, hogy ennyire…bénák vagyunk, hogy ketten se vagyunk képesek kitalálni valami megoldást. – Nyitni kell egymás felé, igaz? – kérdezem tőle, ahogy ellököm magamat a faltól és vele szemben állok meg. – Akkor nyissunk! Kérdezz valami személyeset! – hátha így megy. Talán egy elég hülye ötlet, de most el a legjobb hülye ötletem.

Tárgy: Re: Kertváros Szomb. 26 Júl. - 8:14

Simon & Jill

♪ Hole in my soule ♪
Nem kell nekem agyturkász, csak normális hozzáállás, csak egy kis rendes figyelem, hogy ha valami bajom van, akkor abból a másik ne csináljon hülye viccet, mert nem vicces és nagyon nem értékelem, ha így viselkedik velem. Egyszer az életben lehetett volna egy kicsit megértőbb, viselkedhetett volna igenis normálisabban, nem pedig így. Nem érzem úgy, hogy furcsa, hogy kiborulok ezen, mert megpróbálhatott volna legalább kicsit együtt érezni, segíteni, de nem, ő inkább viccnek fogja fel az egészet, és poénkodik rajta, mert úgy könnyebb mi? Nem lehet mindent megoldani azzal, hogy szórakozunk rajta, mert nem minden poénos, és ha képtelen látni, hogy én épp totál ki vagyok bukva, akkor az már eleve régen rossz. Én voltam a hülye hogy egyáltalán maradtam, vagy hogy elmondtam neki, hogy igenis kedvelem, hiszen ő még csak meg se próbálta a tudtomra adni. Egy pulcsi, meg egy cipő még nem minden, azt megteszi gondolom másokért is, olyanokért, akiket csak szimplán le akar festetni és kész, de én... én nem az vagyok, nekem akkor segítsen, ha tényleg képes rá, ha tényleg akar, és ne azért, mert... tudom is, én de ez így akkor se volt valami jó lépés!
A sörkérdésre csak megrántom a vállam, szóval jobb a pofon? A fene se gondolta volna és amúgy is, amikor pipa vagyok akkor pont nem azon agyalok, hogy mi a jobb neki, hanem azt teszem, ami nekem jobb és ha én attól érzem jól magam, hogy az arcába löttyintek egy nagy adag sört, akkor kérlek azt meg is teszem. Na nem mintha sokkal jobb lett volna utána, de... attól még ugyanúgy kikívánkozott a dolog.
- Talán... talán egy kicsit figyelned kéne és nem folyton kiborítani. - bököm ki, amikor végre rászánom magam, hogy felnézzek rá. De legalább... tényleg jól hallottam, hogy azt mondta? Azt mondta, hogy minden hülyeség ellenére is kedvel? - Tényleg... kedvelsz? - nehéz elhinni, mert nem igazán az a típus, aki ezt kicsit is kimutatná. Egyáltalán nem olyan. Láthatóan eddig is jól meg volt a maga kis világában, jól meg volt a csajaival és kész, nem tűnt nekem fel, hogy kicsit is kedvelne, főleg hogy folyton belém rúg akkor is, ha totál ki vagyok akadva, pedig figyelnie kellene rám, legalább egy kicsit és nem elpoénkodni olyan helyzeteket, amikor magam alatt vagyok. Mégis hogy gondolhatja, hogy ez a megoldás? Fel se foghatom ép ésszel! - Csak csinálhatnád kicsit ritkábban, mert... rohadtul bántó. - nem tudom szó nélkül hagyni. Jó, lehet hogy én is voltam már nem egyszer tapintatlan, bunkó, de most elvileg arról van szó, hogy megpróbálunk változtatni és én úgy érzem, csak én teszem ezt, ő meg frankón el van a saját kis életével, ahogy az van és nem igazán igyekszik, legalábbis az ilyen megjegyzéseknél nem érzem. Nagy nehezen rászánom magam végül, hogy feltápászkodjam, újra megtöröljem a szemem és mellette dőljek neki a falnak, miután végigmondta a kis monológot. Halkan sóhajtok egyet és kissé bizonytalanul nyúlok a keze után. Talán csak egy pillanatra fogom meg, de aztán el is engedem. Ez olyasmi, amit... nem szoktam csinálni, sosem. Mindig csak a nyers szex van és kész, ahhoz értek, minden más... ismeretlen terep.
- De szerinted mit kéne csinálnunk ezzel az egésszel, vagy egyáltalán... hogyan? Láthatóan nagyon nehezen vagyunk képesek a normális viselkedésre, csak akkor megy, ha előtte jól leüvöltjük egymás haját. Nem tudom... nem tudom, hogy kell ezt normálisan csinálni. - tényleg nem és az a baj, hogy ő sem, így csak marjuk egymást. Mennyivel sokkal egyszerűbb lenne hagyni az egészet a fenébe? Mennyivel sokkal egyszerűbb lenne csak szimplán kihátrálni és élni úgy, ahogy eddig mindenféle bonyodalmak nélkül.

Tárgy: Re: Kertváros Pént. 25 Júl. - 1:33

Jill & Simon

Találnom kell valami agyturkászt, akit feltudok bérelni, hogy fejtse meg nekem Jillt, mert ezen a csajon lehetetlen kiigazodni. Olyan, mint valami lengőajtó. Ha nem figyelsz, ha elejtesz egyetlen kis félreérthető szót, már vissza is csap, és egy jó kis parasztlengővel üt ki. Már megint beleszaladtam valami hülye kis kényes témájába. Egyszer le kell vele ülnöm beszélgetni… ha menne, mert írásban semmi kedvem vele dumálni. A lényeg, hogy kéne valami lista, hogy Simon ezekről kussoljon, mert Jill kitör, mint valami vulkán. Mint most. Felpattan és mikor azt hinném, hogy pofán akar vágni, leönt sörrel. A jó életbe már! Mi a baja ennek a csajnak egyfolytában? Más biztos nem akadt volna ki ennyire a semmin, de ő ugye nem más csaj, ő Jill és rohadtul képes mindenen kiakadni. Szerintem még képes lenne abba is belekötni, hogy a nap miért világít. Mert ég, nem? Vagy legalábbis rohadt meleg van és az egész valami láng bolygó vagy mi, legalábbis halványan dereng valami ilyesmi még a suliból, de biztos van, aki ezt jól eltudná magyarázni, de az nem én vagyok. Én beérem azzal hogy ég azt kész, más nem kell. Ég és ez a lényeg, azon meg, hogy pár millió év múlva nem fog… kit érdekel? Az már nem a mi dolgunk rohadtul. Mindegy, elégé elkalandoztam térjünk is vissza oda, hogy rohadt dühös vagyok, amiért már megint én vagyok a seggfej, pedig most semmit nem csináltam. És ez a sok barom is nézeget, mintha minimum halálosan sértettem volna meg Jillt, pedig még hozzászólni is alig szóltam. Mindenesetre a fickót lerendezem, kussol, nem járna jól, ha most elkezdene itt keménykedni, a pincérnő pedig egy grimasz kíséretében már tölti is meg a korsómat, mikor kilépek az ajtón, hogy utánanézek ennek a két lábon járó vulkánnak. – Ja, inkább, mint leönteni sörrel. De mindegy, ezt a kört már lefutottuk. – az lenne a szép, ha ezek után még pofon is vágna. A történet pedig… nem tudom miért mondtam el, csak úgy kikívánkozott, hátha segít valamit, bár gondolom az égvilágon semmit nem hozott a helyzeten. Szuper, rohadt jó. Már megint itt vagyunk. Egy újabb veszekedés kapujában mert ő felkapta valami megjegyzésemen a vizet. A sminkjét meg kidobom majd a francba, mert fölösleges sminkelnie magát, ha folyamatosan lesírja az egészet. Azon meg egyenesen elkezdenék röhögni, hogy miért nem tudok másként viselkedni. Apám nem volt valami nagy hatással rám, elég korán el is hagyott a börtön miatt, aztán pedig csak sodródtam az árral és valahogy belekeveredtem ebbe az életformába. Már nem is emlékszem, hogyan kezdődött, biztos seggrészeg lehettem akkor is, főleg mert akkor még nem kúrálta ki magát a szervezetem, mint most, és a csontjaimmal sem tudtam kedveimre szórakozni még akkoriban. Ez egy elég új dolog nekem, alig pár éve van meg, talán négy, vagy öt éve, de nem mondanám, hogy olyan nagyon fejlesztem. Mégis minek? Mi vagyok én, valami rohadt nindzsa? Időm és kedvem sincs ahhoz, hogy fejlesztgessem magam, nem is kell igazából, mert mégis mit fejlesztenék? Regenerálódom és csontokat növesztek ki magamból. Ennyi, ezen nincs mit fejleszteni, és igazából használni is utálom, mert fájdalmas és gyomorforgató.
-Tudod ez kész röhej. Észrevetted már, hogy mindig itt kötünk ki? Én megbántalak akaratomon kívül, mire te vagy eltöröd a csontjaim vagy leöntesz sörrel és lesírod a sminked, miközben én itt magyarázkodom arról, hogy nem akartalak megbántani. Rohadtul kéne, hogy idegesíts, mégis kedvelek minden hülye szarság ellenére, amiért vitatkozunk. Hülye egy helyzet, mi? – oké, talán kicsit, nagyon kicsit érhető amiatt kibukott, de ennyi. Én tényleg csak úgy poénból kérdeztem rá, hagyhatta volna figyelmen kívül is, meg hát amúgy is… mindegy, rohadtul mindegy, mert ha mondok valamit, akkor megint csak elkezdünk vitázni és komolyan kezdek attól félni, hogy elájul itt nekem a folyadékveszteségben a folyamatos sírás miatt. – De most nem fogok magyarázkodni. Ilyen vagyok, érted? Néha becsúsznak ezek a … tapintatlan megjegyzések, de őszintén, neked soha nem volt ilyen? – nem várok rá választ, gondolom volt, ha mégse, akkor majd lesz, tökmindegy, nem ez a lényeg. – Azt hiszed nem foglalkozom veled, de… foglalkozom! Nem hagytalak egyszer sem elmenni, mikor elakartál, nem használtam ki a helyzetet abban a rendelőben, és utánad jöttem most is. Értem én, hogy nehéz ez, nekem is az, nem is vagyok jó ebben, tudom, de… de próbálkozom, és nekem se könnyű, hogy folyton leugatsz. Ez nem csak neked nehéz, nekem se megy könnyen az átállás. Nem csak téged zavarnak a csajaim, hanem az a baj, hogy engem is, mert már nem érdekelnek. Nem csak te kedveltél meg engem. – sóhajtok egyet, majd nekidőlök a falnak, ahogy rájövök arra, hogy pontosan mit is mondtam. Az a baj, hogy akikkel ágyba bújtam az utóbbi időben,elég… elég furák voltak. Nem ők, csak a helyzet. Nem olyan volt, mint régen. Jill miatt. Amiatt, hogy kedvelem, és valamiért megpróbáltam a többi csajt hozzá hasonlítani, és…nem olyanok, nagyon nem.

Tárgy: Re: Kertváros Csüt. 24 Júl. - 19:07

Simon & Jill

♪ Don't say a word ♪
Én tényleg nem értem, rosszul mondtam volna? Ennyire nem jött át neki, hogy egyáltalán nem volt a dolog kellemes? Ennyire nem volt egyértelmű, hogy nem életem legszebb élményét meséltem el? Igen ott a pasi, aki csak rám emlékszik, lehetne gyanús, de rendes volt, és azt még nem is meséltem el, hogy lefestett, hogy pénzt adott, csak mert elmentem vele kicsit játszani, mármint szerencsejátékot, nem mást. Nem értem, hogy miért kell így viselkednie, miért nem képes egy kicsit megértőbb lenni. Egyszerűen elmondhatatlanul rosszul esik. Nem vicc volt, nem az a jó kérdés, hogy akkor én most a perverz alakokért vagyok-e oda. Az kellett volna, hogy kiborulva mondjam el, hogy sírjak, hogy lássa az arcomon, hogy rohadtul nem viseltem jól, hogy valaki simán erősebb volt nálam és hogy képtelen voltam hová tenni azt az egészet? Nem tudom még máig sem eldönteni igazán, hogy rémálom volt, vagy mi a franc, hogy mit csinált az a fickó, hogy miért csinálta és hogy ezek alapján tényleg vissza kéne fognom magam, tényleg muszáj lenne... jobban átgondolnom, hogy mikor mit teszek és főleg hogy kivel. De nem megy, képtelen vagyok rá, vagy talán direkt vadászom a rosszat, mert az jár nekem amúgy is.
Hát persze, hogy mindezek után arcon öntöm a sörével és faképnél hagyom. Nem érdekel, hogy mennyire húzza fel magát rajta, nem érdekel, hogy mennyire nem tetszik neki a dolog, mert igenis baromi bunkó dolog volt ez tőle. Nem lehet ilyet mondani valakinek, aki amúgy sincs jól. Pontosan azt csinálta, mint az apám, vagy ha nem is ugyanazt, de hasonlót. Ő sem segített, amikor kellett volna, ő sem azt mondta, hogy nem lesz baj, hogy majd ő meg véd. Nem, még én voltam a hibás, most meg én vagyok a perverz, aki arra bukik, ha ki akarják csinálni szex közben. Hát rohadtul nem így van! Csak egy kis megértésre vágytam, hogy megpróbálja felfogni, hogy nem vagyok jól és ha annyira nem lenne nagy dolog ez az egész, akkor nem lettem volna miattam már napok óta padlón? Látta rajta nem? Olyan nagy hülyeség kiakadni azon, ha valaki konkrétan... nem is tudom, hogy mit csinált velem abban a kocsiban, de olyan voltam utána, mint aki átment az úthenger... kétszer minimum.
Nem is nézek hátra, amikor hallom, hogy nyikorogva nyílik az ajtó. Eszem ágában sincs, talán csak valaki ki jön, miért ő jönne utánam ezek után? Láthatóan rohadtul nem érdekli, hogy mi van velem, láthatóan rohadtul hidegen hagyja, hogy nem vagyok jól, akkor meg minek jönne ki? de mégis meglátom végül a sziluettjét a földön, aztán őt is előttem. Nem nézek fel, csak a szememet törölgetem, és próbálom összekaparni magam. Nem megy jól, most sem. Csak hallgatom a szavait, és őszintén szólva meg tudom érteni az anyját. - Szóval pofán kellett volna vágnom téged? - pillantok fel végül. Igen, sikerül leszűrni a lényeget, bár persze értem azt hiszem, hogy miért mondta, vagy nem is tudom. Az anyjának igaza volt, az apja egy bunkó volt és nem értem, hogy ő miért nem képes máshogy viselkedni. Pont most volt róla szó, pont most mondta, hogy azért igyekszik, erre... erre ez lesz az egészből? Hogy nem érti min akadtam ki ennyire? Nem nem érteni kell. Ha a másik kiakad azért, hogy... esik a hó, akkor nem elmagyarázod, szinte már lecseszve, hogy télen esik a hó, ne rinyálj, hanem megvigasztalod, vagy főzöl neki egy forrócsokit, hogy jobb legyen neki. Ő meg még engem szól le, mert kiakadtam, mert nem jogos, hát... hát kapja be!
- Én nem kérek a cinizmusodból Simon. Szarul vagyok érted? Pocsék volt, ami történt, ki voltam bukva utána, nagyon. Olyan volt... olyan, mint mikor te... csak még durvább az egész, olyan érthetetlen. És erre képes vagy megkérdezni, hogy én erre gerjedek-e? Úgy tűnt? Úgy meséltem, mint valami marha jó sztorit? - rohadtul elegem van már ebből az egészből, már megint csak a szememet törölgetem, már tiszta vörös az egész. A helyett, hogy segítene csak még jobban kiborít. Mi a francért nem hagyta, hogy elmenjek, már akartam... kétszer! Minek erőltetjük azt, ami úgy sem megy? Úgyse lesz képes megértően állni hozzám, és én se tudom igazán jól kifejezni, ha gondom van, akkor meg minek erőlködünk? Képtelen vagyok megtartani valami arany középutat. Vagy minden elzárok magamban, vagy minden a felszínre tör. Nem volt lehetőségem rá, hogy megtanuljam ezt az egész érzelmi hullámvasutat kezelni, ezért csak csapongok ide-oda a szélsőségek között. Tudom, hogy nehéz lehet követni kívülről, de az a helyzet, hogy nekem is rohadtul nehéz.

Tárgy: Re: Kertváros Csüt. 24 Júl. - 18:40

Jill & Simon

Oké, tudom, hogy viccel, és amúgy se nagyon szokjon hozzá ahhoz, hogy én minden reggel majd csinálok reggelit, mert ez esélytelen, általában mindig rendelek magamnak valami kaját. Pizzát, vagy kínait általában, de nagyon ritkán csinálok magamnak kaját. Majd akkor valahogy igyekezni fogok jó fej lenni, bár nem ígérem, hogy egyből menni fog, mert azért nehéz az átállás. Egész eddig így éltem. Érzéketlen és tapintatlan barom voltam, ne várja azt tőlem, hogy majd csettintésre megváltozok és kész Amerika kapitány lesz belőlem. Nem, mert nem vagyok amerikai egyrészt, bár nem tudom, hogy milyen nemzetiségű vagyok, mert Angliában születtem, de apám ír volt anyám meg olasz és éltem még Svájcban is, szóval… a franc sem tudja, hogy milyen nemzetiségűnek kéne vallanom magam, de mindegy is. Nem vagyok valami igazság bajnoka típus, utálom az igazságot amúgy is, mert minden tönkretesz, sokkal egyszerűbb hazudni, de végül abból is csak baj lesz, szóval… az élet elég szar, erre akarok ezzel kilyukadni. Tökmindegy, mert az élet mindenképpen kifog cseszni velünk, akármit is csinálunk ellenünk van, és ez így szép meg jó, ha nem kell foglalkoznod vele. Nekem pedig kell, most már kell, és ez… kicsit azért idegesítő, sőt, félelmetes. Igen, ez lesz a jó szó rá, a félelmetes.
-Azért ez tényleg elég durva ez. Hogy elfelejt mindent, csak téged nem… - sőt, azt hiszem ez nem is fura, hanem szinte lehetetlen. Az nem fordult meg még a fejében, hogy a pasi kamuzik neki? Hogy mondjuk csak megfigyeli, vagy bármi hasonló? Én nem akarok bogarat ültetni a fülébe, meg semmi, isten ments, de azért nem árt vigyázni, ha az ember mutáns, kitudja kik akarna minket elkapni. A különleges embereket mindig rajongás övezte, de ha alaki úgy különleges, mint mi mutánsok.. hát akkor nem rajongást kapunk, hanem inkább megvető pillantásokat. Emlékszem, hogy mennyire undorodó pillantásokat kaptam, mikor látták, ahogy a csont kinő a kezemből. Persze, nem hibáztatom őket, elvégre szerintem is elégé undorító a dolog, de attól még nem kéne ennyire kimutatni ezt. Elvégre én sem nyíltan gyűlölködöm az emberek iránt, nem igaz? Akkor ők se tegyék, inkább csak szó nélkül nézzék, hogy milyen vagyok és kész.
Elégé meglep az, ahogy hirtelen felpattan. Már megint mit mondtam, ami bántó? Semmit, erre meg… ez most komoly? Még az arcomba is önti a sörömet? Baszki, én ezt nem hiszem el, mi a francért kell már megint kiakadni a semmin? Nem mondtam semmi sértőt, még kedvesen mosolyogtam is, erre meg mit kapok? Pofán önt sörrel. Basszus, basszus, basszus. Most aztán kedvem lenne valakit jól pofán vágni, mert mérges vagyok nagyon, de végül sikerül annyira megnyugodnom, hogy ülve maradjak, ahogy kiviharzik. Látom a furcsálló és elítélő pillantásokat, amiket mások vetnek rám, majd még a pincérnő is ”véletlen” rám önti a kezében lévő sör tartalmát. A női összetartás… de mi a francot csináltam? Talán azzal volt baja, ahogy mondtam? De még abban sem volt igazából semmi sértő. Na jó, akkor most nyugodjunk le, és menjünk utána. Nyugodtan állok fel a székből, és még mielőtt az ajtónál ülő fickó megszólalhatna, belé fojtom a szót. – Kussolj! – aztán a pincérnőre nézek, ahogy az ajtót lököm már ki. – Hozzon még egy sört! – ha már az egyiket rám öntötték teljesen jogtalanul, mert nem csináltam semmit! Meglepve tapasztalom, hogy még itt van, és ezt kihasználva óvatosan közelítem őt meg. – Kiskoromban, még Svájcban, egyszer eltűntem. Azaz inkább elrabolt egy fickó. Apám elhagyott engem, és valami fickó felvitt magához, hiába ellenkeztem. Az volt a szerencsém, hogy az ajtó nyitva maradt, így eltudtam futni és szóltam a rendőröknek. Apám meg persze egyből jött azzal, hogy nem hoztam-e el valami piát, vagy pénzt, mire anyám ugyanazt mondta neki, amit te nekem. Csak őt pofán vágták és nem sörrel öntötték le. – igazából nem tudom miért mondtam ezt, csak talán úgy kezdeményezésképpen dobtam be, vagy… nem tudom, nem szoktam agyalni azon, hogy mit miért mondok, csak úgy jönnek a szavak és kész. – Nézd, én nem úgy értettem a dolgot. Ez csak… cinizmus érted? Nem akartam bunkó lenni, talán így tűnhetett, de nem akartam az lenni. Komolyan. – és már megint ott vagyunk, hogy én magyarázkodom, pedig ő öntött le azzal a rohadt sörrel! De mindegy, úgy látszik ez a keresztem, hogy folyamatosan csak magyarázkodom azért, mert a semmire rág be folyamatosan, és ez már komolyan mondom, hogy idegőrlő, főleg egy nap már kétszer. Komolyan mondom, hogy ez kikészítő, de mit tehetnék? Ez van, muszáj valahogy hatnom rá, de nehéz, ha minden szavamra berág.

Tárgy: Re: Kertváros Csüt. 24 Júl. - 16:12

Simon & Jill

♪ Six degree of separation ♪
Tudom én, hogy nem bántana és azt is, hogy tud rendesen is viselkedni, csak nem viszi ezt túlzásba, pedig azért néha tényleg kicsit jobban próbálkozhatna. Jó tudom, az én jellemem sem épp a legkellemesebb, az is néha nagyon fárasztó és idegesítő tud lenni, de... azért ő sincs elmaradva tőlem és én azért tényleg próbálkozom, ő pedig még csak azt se vette észre, hogy tényleg nem vagyok jól, hogy egy kicsit jobban kéne kérdeznie, egy kicsit jobban kéne akarnia, hogy választ is adjak neki, de ha egyszer még csak kimondani sem képes, hogy egy kicsit is kedvel, mégis hogy viszonyuljak hozzá? Én is tartok mindenféle kötődéstől, így pedig csak még inkább, ha ő nem mutat ki felém az ég világon semmit sem. Oké, pulcsi, cipő... de ezek csak apró gesztusok, amiket gondolom minden csajnak megtenne, akit az ágyában akar látni, de én nem ezt akarom. Nem vagyok tucat akárki, én ennél igenis több vagyok, ha már nyitok valaki felé, akkor érezzen ő is többnek. És ha már neki beszélek őszintén arról, amit érzek, vagy arról, ami történ velem, akkor az az első, hogy igenis megpróbál legalább egy kicsit odafigyelni rám. Nem várok én olyan sokat tőle.
- Hát akkor csinálj majd reggelit és megetetlek, ha ez kell hozzá, hogy rendesen viselkedj. - halvány mosoly suhan át az arcomon, de persze nem mondom komolyan. Pont hogy az lenne a lényeg, hogy máskor is képes legyen rendesen viselkedni, ne csak néha egy-egy alkalommal, hanem mondjuk most is. A szavaira csak finoman megrántom a vállam, de végül nem válaszolok. Bírtam igen, csak épp az más volt, azt hiszem belezúgtam, mint ahogy a legtöbb lány is a suliból és ezért még sokkal rosszabb volt az, amit tett. Képtelen voltam rajta tovább lépni, valahogy az egész úgy bennem ragadt és pont miatta nem is hiszem, hogy képes lennék arra, hogy szeressek valakit, úgy igazán, mert az... nem szül semmi jót. túlságosan erős volt a tapasztalat, túl nagy volt a pofon az élettől, amikor elhittem, hogy valakit érdekelek is, és közben persze nem így volt, vagy talán egy kicsit, de ahhoz nem eléggé, hogy képes legyen visszafogni magát, vagy leállni, amikor azért könyörögtem neki. Inkább elhessegetem ezt az egészet és megpróbálom neki felvázolni legalább nagyjából azt, ami történt, ami miatt úgy ki vagyok borulva. És ebből Joshua csak a kisebb apróság.
- Igen, olyan, mint mi, de ez valami baleset miatt van neki így, nincs köze ahhoz, amire képes. És nem tudom, valami miatt rám emlékszik, látott egyszer valami bárban még Írországban. Ő se tudja miért van. - finoman megrántom a vállam. Igen, jó eséllyel így van, de én se tudom az okát, sőt ő sem, és azt sem, hogy ezek után elfelejt-e, vagy ugyanúgy megmaradok benne, mint valami kis állomás, ami mindig az elméjébe ég, akárhányszor találkozunk. Aztán persze megpróbálom neki felvázolni a második gondomat is, vagyis az igazi gondomat és persze egyáltalán nem úgy reagál, ahogy kéne, ahogy elvárnám, vagy én adtam elő rosszul? Nem hiszem, de először csak elhúzom a szám, amikor a mosolyát látom meg, aztán jönnek rá még a szavak is, én pedig csak szó szerint elképedve bámulok rá. Egyre inkább kikerekedik a szemem, amikor megkérdezi, hogy én erre gerjedek-e, és mindezek után azt mondja, hogy ez semmiség? Hogy nem kéne kiakadnom rajta? Nem vele történt meg, nem ő volt ott, mégis hogy a fenébe állhat ehhez így hozzá. Nagyon közel vagyok hozzá, hogy most tényleg elcsattanjon az a pofon, nagyon-nagyon közel, de végül csak felpattanok. A székem is majdnem feldől olyan hirtelen sikerül a mozdulat, aztán a még mindig kezem ügyében lévő már talán csak félig lévő sört egyszerűen egy laza mozdulattal a képbe löttyintem. - Hogy lehetsz ekkora bunkó? - megremeg a szám, aztán csak faképnél hagyom. Ki akarok menni, ki innen, a levegőre, a hűvösbe, mert tényleg úgy érzem, hogy mindjárt megfulladok. Miért gondoltam azt, hogy van értelme bármit is elmondanom neki? Hülyeség volt, már megint rohadt nagy hülyeség! Nem jutok persze túl messze, sok már ez mára, és még csak épp hogy kezdődik ez a nap. Engedek reszkető térdeimnek, és egyszerűen csak összecsuklom, a sarkaimra ülök le, akármennyire is kényelmetlen most ez ebben a hülye cipőben. Egy pillanat alatt megerednek a könnyek is. tényleg nem értem, hogy lehet ennyire érzékelten.

Tárgy: Re: Kertváros Szer. 23 Júl. - 18:40

Jill & Simon

Oké, értem én, hogy nem vagyok a mértékletesség élőszobra, de nem kell úgy leírni engem, mint valami kegyetlen gyilkost. Már nem iszok annyit, hogy megint valami olyat tegyek, amit valójában nem akarok, és nem látom nagy esélyét annak, hogy csak úgy leszúrnám Jillt. Megakarom őt menteni magától, nem pedig elvenni az életét, szóval nem kell ilyentől tartania. Ha nagyon felidegesít, maximum leszúrok valaki mást, de nem hinném, hogy csak úgy nekiesnék. Józanon azért akkora barom nem vagyok, hogy neki essek egy nőnek. Egy férfi már más tészta, de a nőket békén hagyjuk, elvégre szeretem a gyengébbik nemet.
-Kösz a megerősítést! – nem azért nem mondtam eddig azt, hogy bírom, mert nem így lenne, pusztán csak… nehéz ezt kimondani, oké? Talán másnak könnyedén menne, de nekem ez felér egy komoly lelki dilemmával. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy kedveljenek, ahhoz meg még inkább nem, hogy én kedveljek valakit, szóval nem hiszem, hogy ne lehetne azt megérteni, hogy nem tudom csak úgy egyből kinyögni azt, hogy kedvellek. Amúgy meg kedvelem, ha nem látja, akkor vak. Oké, egy pulcsi meg cipő nem valami nagy dolog, de attól még próbálkoztam, és ha nem foglalkoznék vele, akkor már itt hagytam volna őt akkor, mikor elkezdett hisztizni arról, hogy én mennyire nem figyelek oda rá. Nem akarom, hogy lelépjen, bár az igaz, hogy önkéntelenül is nagyon azon voltam, hogy valahogy kitúrjam, de mostantól akkor megpróbálkozom jóval kedvesebbnek lenni. Csak úgy meg nem igazán érzem magam hűnek az eddigi énemhez. Persze, gondolom a változás azzal jár, hogy mint ember is változzak, de szinte már megbarátkoztam a cinikus és seggfej Simonnal, fura, hogy most majd jófiút kell játsszak, de ez is megy, ha arról van szó. Csak most ez nem ideiglenes szerep kell, hogy legyen, ennyi az egész. Ennyi az egész… baszki, rohadtul nem ennyi, mégis, hogy a francba csináljam? Régebben még az is elégé ellenemre volt, hogy egy kakaót csináljak a csajnak reggel, úgyhogy nyugodtan kijelenthetem, hogy a kedvesség eddig elég távol állt tőlem ,most pedig a részemmé kéne tegyem.
- Megy anélkül is, az csak egy kis ösztönzés. – mondom mosolyogva. Igen, abban igaza van, hogy az volt az eddigi legemberibb pillanata közös életünknek, ami azért elég szánalmas, mert mások képesek normálisan eldumálni, mi meg már azon összevesztünk, hogy nem akartam neki kaját csinálni szóval… nem vagyunk könnyű eset, de ez van, így vagyunk jók. Elvégre nem hinném, hogy kedvelném, ha olyan nagyon könnyen kitudnék rajta igazodni. Szerencsére a legtöbb megjegyzésemet nem veszi magára, csak ha teljesen ki van, de akkor még a legkisebb apróságból is elefántsegg méretű problémát csinál.
- Bírtál, nem? Az egyetlen csaj voltál a suliból, akit csak a második gondolatom volt fejben levetkőztetni. Talán jól kijöttünk volna, ha aznap kevesebbet iszok. – mondom mosolyogva, majd rántok egyet a vállamon. Elvégre nem tudhatom. A suliban a legtöbb csaj odavolt értem, ez alól ő sem volt kivétel, és ha talán aznap kevesebb a pia, akkor most úgy beszélgetnénk, mint két jó haver. Oké, a csajaimról akkor se tudnék bele beszélgetni, de igazából nem is akarok, csak húztam az agyát. Minek beszéljek olyanokról, akiknek még csak a nevét sem tudom? A csak szex és semmi más ötletet én támogatnám, ha nem lenne ez a nyiss más felé dolog. Mert ez azt jelenti, hogy valami… többet kell éreznem az iránt, akit ágyba viszek nem? És akkor ezek szerint elég lenne az oknak, hogy bírom őt? A franc se érti ezt a sok érzelmet meg minden, eddig mindent az élvezet miatt csináltam, nem pedig valami kötődés vagy mi a fene miatt. Azt már megdumáltuk, hogy nem fog saját magán kívül más csajt találni a lakásban, de azt egy szóval se mondtam, hogy vele ne tölthetném együtt az estét. Elvégre elég jó csaj, csak egy vak fejében ne fordulna meg az, hogy mennyire lehet jó az ágyban. Mert könnyedén megy neki az, hogy másokat szed fel, tehát gondolom nem kérdés az, hogy elég jó teljesítményt tud nyújtani, a kérdés csak az, hogy mennyire. Kitudja, talán egyszer ki is deríthetem. Persze, ehhez két ember kell, de azért annyira neki se lenne ellenére a dolog nem? Tiszában vagyok azzal, hogy nem nézek ki rosszul, sőt, egész jól nézek ki, hisz nem lenne akkor ilyen sikerem, nem? Azaz csak volt ilyen sikerem, mert mostantól Jill az egyetlen nőnemű lény az életemben. – Évente elfelejti, hogy kicsoda? Az elég szar ügy. És ez a fickó is olyan, mint mi? Vagy csak van valami ilyen betegség? És mi az, hogy rád emlékszik gyerekkorodból? Ismer téged? Ezek szerint elég mély benyomást tehettél rá. – semmi rosszindulat nincs a hangomban, és remélem, hogy a szavaimból sem ez jön le neki, mert nem akarok semmiféle veszekedést most. – Nem kell tudnom arról, hogy mit csináltatok a hátsó ülésen, ezt a részt kihagyhatod. – mondom egy villámgyors mosoly kíséretében. Ha már nekem megvan tiltva, hogy beszéljek a csajaimról, akkor ő se mesélje el, hogy milyen is volt ez a horror-szex. Amúgy se nagyon gerjedek az ilyesmire. – De azért annyit árulj el, hogy te erre gerjedsz? – nem árt felkészülni, mert ha tényleg erre indul be, akkor lehet elvettem az együttlétünk ötletét. – És emiatt borultál ki ennyire? Hogy találkoztál egy pedofillal meg pszichopatával? Ez egy átlagos hétfő délután Amerikában. – a hangomból azért most kiveheti azt, hogy nem egészen gondolom én komolyan se a pedofilt, se a pszichopatát, csak azt a részét, hogy emiatt még nem kellett volna annyira kiborulnia.

Tárgy: Re: Kertváros Szer. 23 Júl. - 10:45

Simon & Jill

♪ Rolling in the deep ♪
Azért az megnyugtató, hogy csak úgy hobbiból nem gyújtana fel senki sem, sőt még talán akkor sem, ha nagyon morcos. Persze láttam azt, hogy mire képes, tudom, hogy akár velem is végezhetne gond nélkül, ha elpattanna nála valaki. Persze azért én valamelyest védeni tudom magam, törni darabokra azt, amivel árthatna nekem, ellenben, ha csak egyszer eltalál akkor annyi, én nem gyógyulok meg, ez abból is látszik, hogy az ő sérülése elég gyorsan rendbe jött, az enyém viszont... még mindig nem tökéletes, megmaradt a nyoma és jó eséllyel örök életemre meg is fog.
- Fejlődsz, próbálkozol, szó se róla. - halvány mosol jelenik meg az arcomon. Igen, azért igyekszik, de a magam módján én is. Bár tényleg nem megy a legjobban, de én legalább megpróbáltam kimutatni valamit, ha ő nem is teszi. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt elmondani neki, amit akartam, mert nem tudhatom, hogy mikor jön majd az, hogy neki ez sok és nem kell. Épp az a baj, hogy őt kedveltem meg és épp az a baj, hogy talán nem akarok csak úgy lelépni, de ő azzal, amilyen elérheti és nem igazán hiszem, hogy olyan nagy erőkifejtéseket tenne azért, hogy teszem azt... ne menjek. Jó, odaadta a pulcsiját, szerzett nekem egy cipőt is, hogy ne menjen szét a lábam és érdekli elvileg, hogy mi a bajom, de ez nem biztos még, hogy mindent jelent. Ez csak egy apróság, egy része a dolgoknak és én... őszintén szólva félek tőle, hogy bármi is motoszkál bennem vele kapcsolatban, az csak bennem van meg, ő nagyon jól ellenne a saját életével, mert minden mást túlságosan bizonytalannak tart. Én is, de mégis ki mertem mondani, hogy kedvelem. Ő mondta? Nem... egy árva szóval sem. Csak arról a csajról beszélt, és ennyi, de talán csak neki nehezebben megy, hiszen jóval hosszabb ideig élt úgy, amit én csak pár éve űzök. Ettől persze nem esik kevésbé rosszul.
- Jól van. Néha azért megy, remélem nem csak akkor, ha közben az öledben ülök és rántottával etetlek. - halvány mosoly, kis emlékeztetés azt hiszem, mert igenis akkor volt a legnormálisabb és az a helyzet volt a legértelmesebb kettőnk között. Aztán persze jött is a következő nap, amikor már nem számított az egész, kicsit sem. Most pedig marad az, hogy iszunk valamit hajnalban és én megpróbálom elmondani neki, hogy pontosan mi is a bajom, hogy mégis mi történt velem, ami miatt nem vagyok épp a legjobb passzban. Igazából az egészben az a legrosszabb, hogy nem hiszem, hogy bármit is változtat az, ha elmondom neki, mert változtatni úgysem tud rajta nem igaz?
- Legjobb haverok... eléggé kifacsart helyzet lett volna. - nem is tudom, nem vagyok az a legjobb haver típus, meg hát amúgy sem szokásom csak úgy megosztani mindent valakivel és akkor nekem számolt volna be a csajozásairól, meg mindenről? Nem igazán vagyok kíváncsi rá, bár ezt már tisztáztuk. Plusz nehéz azzal a legjobb havernak lenned, aki egyébként valahol talán érdekel. Nem véletlenül másztam rá miután meglőttek. Persze, hogy megkívántam, mert jó pasi, nem csak azért, mert ki voltam bukva, bár persze az is nagyban közre játszott, de akkor talán nem zavarna az, hogy közben másokkal mászik ágyba, és az viszont tényleg felettébb kiborít. Csak ugye... most komolyan mégis mit várok tőle? Akkor velem tegye? Abból nem tudom, hogy mi sülne ki, sejtelmem sincs. Maradhatnánk valahogy a csak szex és semmi egyéb vonalon mondjuk?
Nem zavar, hogy két sört iszik, amíg én semmit. Az ő dolga, tényleg, én most nem kívánok italt. Így is megint túl sok minden esett ki a tegnapi napból, mert túlzásba vittem és nem hiszek ebben a kutyaharapást szőrivel dologban. Kész csoda, hogy még nem kezdett el úgy istenesen hasogatni a fejem, talán még nem tértem rendesen magamhoz, a fene se tudja. - Melyikkel kezdjem? A pasassal, aki nem emlékszik a múltjából semmire, és évente törlődik a memóriája, rám viszont valami miatt emlékszik még gyerekkoromból, vagy a másikkal aki... - elhallgatok. Na ez a rész a nehezebb,ez egyértelmű, és fogalmam sincs, hogy hogyan kezdjek bele, vagy hogyan próbáljam meg egyáltalán előadni neki. - Volt az a fickó a tóparton és én nem tudtam ártani neki, simán visszagyógyult. Nagyon fura dolgokat művelt velem, valahogy tudod... kívánóssá tett. Tudom, hogy ő csinálta, nem is tudom, hogy milyen módon, aztán már a kocsija hátsó ülésén voltunk és ott nagyon furcsa volt az egész. Mint valami B kategóriás horror... - megrázom a fejem, és végül magamhoz veszem a neki kihozott egyik sört, hogy jól meghúzzam. Eddig tartott a nagy ásványvíz őrület. Attól még persze ugyanúgy nem tudom, hogy magyarázzam el, hogyan lehet ezt egyáltalán elmesélni.

Tárgy: Re: Kertváros