Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság...
A szemöldökfelszökésének ikrét produkálom, lényem legmélyebb rejtekére dogdosva a kikívánkozó morgós szemforgatást. Annak rendje és módja szerint megakadok az egyenruhamentességen, s bár elsőre nem szólok semmi olyat, amiből elképedésem érzékelhető lenne, úgyis biztos vagyok benne, hogy nem sokáig fogok tudni lakatot tartani a nyelvelem. Egyszerűen nem az én műfajom. - Hasonlókat, uram! – hagyom el a banális „biztos úr” kifejezést, főképpen mert a szirénáján kívül semmi más rendőri nincsen benne. A modorából egyelőre nem csepegtetett annyit, hogy ráfogjam: tipikus buta tulok rendőrruhába bújtatva. Hát na, sosem volt jó véleményem a rendmániás fajtáról. Mind olyan sótlanok. - Milyenkor? – kérdezek vissza, csípőből tolva az arcába azt az egyértelmű tényt, hogy nem hiszem, hogy jogköre lenne vegzálni engem ezzel a jogosítvány-dologgal. Nem is mutatok hajlandóságot arra, hogy előkapjam az irataimat, inkább csak várakozóállásba – ülésbe – helyezkedem. Mivel úgy látom, hogy kapirgál valami után, türelmesen kivárom, hogy mit is szed elő. Ha jelvény lesz, akkor majd újratervezem a dolgaimat. De így egyelőre szórakoztat a helyzet, s nem támad gusztusom elküldeni az anyjába. Bár, ha már gusztusnál tartunk, rá azért tudnám mondani, hogy megcsorran a nyálam képzeletben. Nem is vagyok rest tetőtől talpig végigmérni, telve pimasz kíváncsisággal. Amíg nincs jelvény vagy hivatalos dokumentum arról, hogy rendőrrel lenne dolgom, addig nekem ő csak egy falat hús, akit azért küldött az éj, hogy legyen min legeltessem a szemem. Vajon finom íze lehet? Ha sokáig rabolja az időmet, lehet, hogy megkóstolom.. Erről árulkodik élveteg mosolyom is.
Az unatkozó, fánkot zabáló, kövérkés helyi erők dolga lenne lefülelni egy gyors hajtót, nem pedig az enyém, aki már épp álomba szenderedtem, de... pipa vagyok, amiért felvert, nem is kicsit, meg aztán egy lélek sincs a környéken, aki itt lenne, hogy elkapja a csajt, pasast, édes mindegy. Nem játszunk ilyet, hogy csak úgy száguldozunk és felverjük a szegény FBI-os fickót, aki aludni próbál az úgy szélén, mert nem jutott már el a következő motelig. Már önmagában ezért is járna az illetőnek egy kellemes fejmosás, hiszen a törvény őre vagyok - vagy valami hasonló - és nagy szükségem van néha pár óra alvásra, különben baromira nem megy ez az őrködés. Egyébként is elég nehéz volt leráznom a kollégát, ha most itt lenne tuti, hogy nyafogna rajta, hogy nem normális ágyban alhat, én pedig csak forgatnám a szemem egy ideig, amíg végül úgyis meggyőzne, mert a nyávogást tuti nem bírnám reggelig hallgatni. Szerencsére a kocsi lassít, majd végül le is húzódik. Kész élmény, mert őszintén szólva szívből utálom ezt a nyomorult szirénát, úgyhogy határozottan örülök, amikor végre kikapcsolhatom, mikor leállítom a motort és nem sokkal mögötte megállok. Kikászálódom, morcos tekintettel és persze már szinte semmi sem látszik abból, hogy nem rég keltem és három napja nem aludtam összesen 8 óránál többet. De bírom, a kávé sokat segít, főleg ha annyit iszik az ember belőle mint én. Kicsit kihúzom magam, mert hát mégis csak fontos a tiszteletet sugárzó megjelenés, legalábbis anno az egyik parancsnokom ilyesmiről hadovált össze. Volt vagy 150 centi, pocakos, szinte már rikácsoló hangú... ő csak tudta. Rajtam ellenben egy gramm felesleg nincs, ami a súlyomhoz hozzá ad az csak izom, és ez nagyjából látszik is a farmer és póló kombinációban, mert hogy semmiféle menő egyenruhám nincs. Nem valami kis járőr vagyok, ez hamar szembe tűnik - Kellemes estét... hölgyem! - sikerül előkapni a legkedvesebb modoromat, ennyi telik. A szemöldököm kissé felszökik a bájos mosolyt látva. Ah... jön majd mindjárt a "Jajj biztos úr, nem akartam én gyorsan hajtani, csak beakadt a tűsarok a pedálba." Én pedig majd enyhén szólva is cinikusan nézek, mert ezt nincs az a hülye, aki bevenné. - Jogosítványt, forgalmit... tudja, mi ilyenkor a szokás. - közben szépen hátra nyúlok a far zsebemhez. Elő kéne kotorni a jelvényt is, mert a végén még azzal jön nekem, hogy nem ad oda semmit, mert azt se tudja ki vagyok, bár elég butácskának tűnik ahhoz, hogy ez talán eszébe sem fog jutni.
Sok -féle cifra szitkot ismerek, de ettől függetlenül nem sokat felejtek el a repertoáromból kimondani, amikor meghallom a sziréna félreismerhetetlen hangját. Elszidom a rendőr anyját, apját, testvérét, sírban rothadó, múmia őseit és mindenkit, aki él és mozog ezen a földtekén. Persze nyilván nem hallja és nem az a dolog lényege, egyszerűen csak kiszaladnak a számon. Utálom ezt az éjszakát! Rákattintok az indexre, majd heves és kelletlen szemforgatás közepette ráérősen fékezni kezdek. Az index csak azért kell, hogy észrevegye követőm, hogy nem vagyok teljesen idióta, hajlandó vagyok én megállni, de azért nem rohanok tárt karokkal a temetésemre. Ráér az a koporsó, meg a szeg is benne büntetés címén. Nagyon szeretném, hogy rendőrnőt fogjak ki. Most valahogy semmi kedvem egy hithű férfival viaskodni olyan hülyeségeken, mint sebességkorlátozás, szabályok, büntetés, fogda, bírság. A hócipőnek hiányzik ez a beszélgetés! Végül csak lelassul annyira az autóm, hogy le tudok húzódni a leállósávba, ahol aztán le is állítom a Dodgeom motorját. A cipőmet lelökdösöm az anyósülésről az előtte elhelyezett gumiszőnyegre, fekete a magassarkú, legalább beleolvad a környezetébe. Elmémben szorgosan pörgetem az erre az államra vonatkozó jogszabályokat, bár nem sok közlekedési szabályozást ismerek, elég kevésre volt szükségem a munkám során. Míg gondolkodom, ráérősen kikönyökölök a kocsiablakon fél kézzel, s még ki is hajolok, hogy jó előre lássam érkező hóhérom holdfényben fürdő alakját. Ajkaimon a legérzékibb és legangyalibb mosoly csücsül, olyan, amit csak igazán különleges alkalmakra tartogatok. Egyelőre nem jövök elő a naiv „csak nincs valami gond, biztos úr?” című frázissal, elvégre nagyon is jól tudom, hogy mi a baja. De ami késik az nem múlik, ugyebár. Épp csak azt tudnám, basszus, hogy hogy került erre a kihalt útszakaszra és hogy a fenébe szegődött ilyen gyorsan a nyomomba? Komolyan, ez mindennek a teteje!
Tudom-tudom, ne aludj a kocsidban, mert valami eszméletlenül kényelmetlen tud lenni reggel az ébredés, amikor kb. minden tagod fáj és legszívesebben leroppantanád a saját nyakadat a helyéről, csak hogy ne érezd mennyire hasogat. De ha egyszer már nem volt energiám este elmenni és megkeresni a következő útba eső motelt? Túlságosan húzós volt a nap. Eleve kimerítő tevékenység első körben lerázni a társadat, mert már megint olyasmibe ártod magad, amit a főnökség talán nem nézne jó szemmel. Na nem mintha amúgy bármikor is jó szemmel néznék a ténykedésemet. Nem számít. Szóval sikerült a kölyköt lerázni, aztán utána menni a gyanús alaknak, aki aztán olyan frankón lerázott még a városban, mint annak a rendje. Az a baj, hogy ha olyan emberek után kutatsz, akik igazából nem is emberek, akkor igazán nem várhatod el, hogy jelentős sikereket érj el. Azért baromi kiborító, hogy eleve ennyire kiegyenlítetlen a küzdelem. De térjünk vissza az ébredéshez, szóval a nyakam hasogat, és még csak világos sincs, tehát nem aludtam valami sokat, csak maga a tény vert fel az éjszaka közepén, hogy egy kocsi olyan hangerővel és sebességgel hajt el mellettem, ahogy azt... nagyon nem illene. Lehet, hogy valami részeg vadállat, aki pár kilométer múlva legázol egy szarvast, rosszabb esetben egy... gyereket. Nekem most most talán még jól is jön, ha van kin levezetni a mérgemet, szóval egy pillanat múlva már ülő helyzetbe tornászom magam és gyakorlott mozdulattal fordítom el az amúgy is a helyén lógó slusszkulcsot, aztán úgy taposok a gázba, hogy csak úgy csikorognak a kerekek, miközben kellően nagy port verek a hátam mögött, de hát kit érdekel? Irány tehát a kocsi, ami kicsit most még távol van, de én megszeghetem a sebességkorlátozást nem igaz? Ő viszont nem, tehát nyugodtan nyomhatom tövig a pedált és pörgethetem fel a kedvenc masinámat. Közben persze kutatok a kesztyűtartóban. A végén én ütöm el azt a szarvast... de csak nem. Nagy küzdelem árán találom meg azt a szirénának nevezett villogó szart, amit végre kivágok a kocsi tetejére. FBI ügynök vagyok, de az ilyesmi hasznos, még ha nekem ritkán is van rá szükségem, de így csak észre veszi az a vadállat is, hogy tán le kéne állni és bevárni a... kedves rendőr bácsit.
Amikor az étterem előtt bepattantam a Dodge Charger-embe még nem tudtam, hogy merre fogok menni. Rettenetesen jó estének indult a mai, a partnerem több volt, mint eszményi, imádtam volna, hogyha lesz közöttünk valami. Már hónapok óta dolgozom vele, várok rá, mint egy szűzlány és majd' kiugrottam a bőrömből, amikor múlt héten végül elhívott vacsorázni. Általában nem vagyok ilyen szánalmasan romantikus, hogy vacsora és pasi párhuzamába beleépítsem a lehetséges csókkal illetve egyebekkel végződő este ígéretét, de úgy tűnik mostanság sok jutott nekem a magányból. Szóval repesve vártam a ma estét, még egy új ruhát is beszereztem és megfogadtam, hogy nem fogom használni vágyam eszményi tárgyán a képességemet. Meg az étterem személyzetén sem. Jó kislány akartam lenni, de persze telibe köpte mindezt az, hogy a jómadár a vacsora kellős közepén a kezembe csúsztatott egy meghívót az esküvőjére. Komolyan ekkora feneket kellett keríteni ennek? Miért nem tudta odaadni egyszerűen az irodában? Majd' felrobbantam, de persze nem akartam, hogy ő tudja ezt. Méltóságteljesen a pofájába öntöttem a harmadik – ezúttal meg nem ivott - Cosmopolitan koktélomat, majd nemes egyszerűséggel felálltam és dögös lábaimon kilejtettem az étteremből. Odakint aztán bevágódtam a kocsimba és mit sem törődve azzal, hogy nem nulla százalékos a vérem alkoholtartalma, nekilódultam az utaknak. Cipőm az anyósülésen hever, mezítláb vezetek. Tövid lehúzott ablakokkal haladok, élvezem, ahogyan képembe vág az esti, lassan éjszakai szél. Nem repesztek életveszélyesen, de azért túllépem a sebességkorlátot. Nem érdekel. Mi történhet? Annyira kihalt ez a hely, hogy csak nem meszelnek le. Ha meg igen, hát sokat nem ronthat a már amúgy is tropa estémen. Utálom a férfiakat! Mindet, egytől egyig. S legfőképpen azt utálom bennük, hogy ma estére nem jut nekem belőlük. Eskü, ha leszólít egy rendőr, a képébe tolom a feromonjaimat. Ha nő, ha férfi. Szétvet a méreg, kell egy kis szórakozás!
Kezdőlap 
by 
