Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
♪ One love was the focus ♪ Bár ne lenne ilyen rossz előérzetem, de sajnos van. Ahogy beszél, ahogy telnek a percek egyre inkább érzem, hogy valami eszméletlenül rossz vége lesz ennek, hogy tényleg olyat fog mondani, hogy olyat tesz, amit nagyon nehezen viselek majd el. Olyan jó lenne, ha nem így lenne, annyira... annyira jó! Tudom, hogy hibázott, megölte azt a fickót, tudom, hogy nekem is ártott, de nem akart és én gond nélkül el tudom ezt felejteni neki. Számomra nem olyan nagy dolog, még ha neki tényleg az is. Olyan jó lenne, ha megértené végre, hogy nem számít semmit, amit tett, hogy nekem csak ő számít, csak az, hogy vele lehessek, csak az, hogy mindennél jobban szeretem, még ha ezt talán sokan nevetségesnek is tartanák, hiszen nem ismerem még olyan jól. Lehet, hogy sokak szerint nem létezik olyan, hogy szerelem első látásra, de... a szüleim így ismerték meg egymást, és én... én is azt hiszem így vagyok most ezzel. Elragadott a tekintete, a szeme csillogása, egyszerűen csak ő maga és akármit mesél a múltjáról, akármit is mond arról, hogy milyen rossz ember volt, ez kicsit sem érdekel. Az sem, amit most tett és az sem, amit még a jövőben tenne. Lehet, hogy elvakult vagyok, de... hát akkor legyek az, nem izgat. - De mégis hogy kényszerítenéd, ha én önként vállalnám őket? - butaság, de már lassan úgy érzem, hogy könyörgőre kell fognom, hátha az ér valamit, bár attól félek, hogy az sem érne most sokat. Akárhogy próbálom meggyőzni, ő ezt már... Igen, azt hiszem ő ezt már eldöntötte. Talán épp amikor ide hozott, vagy amíg várt odakint. És most már akármit is mondok, nem tehetek semmit sem az ellen, amit a fejébe vett. Egyre inkább kezdem úgy érezni, egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem akarom hallani, amit mondani akar. Legszívesebben befognám a fülem, hogy tényleg ki tudjam zárni, bár tudom, hogy ez gyerekes viselkedés, hogy enyhén szólva is strucc-politikának minősülne és nem érnék vele semmit, mert attól még úgyis kimondaná. - Akkor ne tedd... akkor... ne kerülj. - ezt szinte már csak magam elé mondom suttogva, elhaló hangon, mert ez a mondat... ez a pár szó, amit most mondott csak valaminek a felvezetése volt. Valami olyannak, amit nem akarok hallani, amiről nem akarok tudni, hogy ott motoszkál a fejében. És végül kimondja, én pedig csak megütközve nézek rá, bár talán nem is ez a jó szó. Meglepetten, talán kicsit kétségbeesetten is. Nem mondja komolyan, hogy ez a megoldása, hogy elmegy... ki tudja, hogy mennyi időre. Napok... hetek? - De nem kell, hogy... hogy... Te már eldöntötted. - Megremeg a szám széle, amikor végre tényleg tudatosul bennem, hogy ő már akkor tudta, hogy mit szeretne mondani, amikor belépett azon az ajtón. Remélem, hogy akkor még nem tudta, amikor elmentünk a teniszpályára, mert ha már akkor is... De nem, akkor még mosolygott, akkor még jól volt, most viszont tényleg azt mondja, amit hallottam, tényleg el akar menni, tényleg ki tudja, hogy meddig itt hagy és egyedül akar megküzdeni a démonaival, miközben én segíteni szeretnék neki, de esze ágában sincs hagyni. Képtelen vagyok viszonozni a szavait, most nem megy, azonnal nem megy, bármennyire is szeretném. Lecsukom a szemem, ezzel legalább egyelőre megakadályozom, hogy a szemembe szökött könny ezt a kit tudja meddig utolsó csókot szennyezze. Csak ösztönösen hagyom, hogy cselekedjen a testem, viszonozom, mert tudom, hogy ha most nem teszem, akkor ő kimegy azon az ajtón és jó ideig nem is lesz rá lehetőségem. Feláll, én pedig csak nézek utána és nagyon-nagyon igyekszem, hogy ne engedjek utat a gombócnak, ami a torkomat fojtogatja. Tudom, hogy mondanom kéne valamit, tudom, hogy viszonoznom kéne a szavait, azt az utolsót, de mégsem megy. Ha most megszólalnék,akkor nem úgy jönne ki az a fontos szó, ahogy kéne. Így csak végignézem, ahogy becsukja maga mögött az ajtót és csak akkor vagyok képes szinte csak magam elé suttogva alig hallhatóan kimondani. - Szeretlek... - aztán nem marad más, csak a párna, amivel felitathatom a könnyeimet, amik megállíthatatlanul törnek utat maguknak. Nincs már itt, nem kell, hogy visszafogjam magam.
Megölni valakit….mindegy, hogy véletlen vagy szándékos, a lényeg az, hogy megtetted, megtettem. Azt hinnéd képtelen vagy rá, hogy csak úgy kioltsd valaki életének a lángját, azt hiszed nem tudnál gyilkolni, mert jó ember vagy, mert ehhez gyenge vagy, éppen azért mert próbálsz jó maradni egy rosszakkal teli világban. Képes vagy rá, a szíved legmélyén, a lelked legeldugottabb zugaiban ott rejtőzik egy halovány, de mindenre eltökélt lényed, aki tétovázás nélkül teszi meg azt, amit kell, hogy életben maradj, vagy megteszi azt, ami ellen harcolsz, ellened van, és közben mégis veled. Nincs olyan, hogy teszel valamit, és azt mondod nem te voltál, hanem…valaki más, valami más, mert az is te vagy, te tetted, csak segítséget kértél akaratlanul a legsötétebb énedtől, aki elvégezte helyetted a piszkos munkát. Mindegy mi az indíték, mi az ok, a lényeg, hogy megtetted. Megöltem őt, csak mert dühös voltam, csak mert erősebben ragadta meg Scarlettet, és ettől egy pillanat alatt vált bennem a düh haraggá, és nem tudtam már irányítani a képességemet, magamat, csak az járt a fejemben, hogy elintézem a pasast, de megölni akartam, csupán csak arrébb állítani. De ez nem számít, már nem számít semmit. Mondják, hogy mikor megölsz egy embert, akkor a lelked egy része vele együtt hal meg, de…nem érzem úgy, mintha hasogatna a lelkiismeret, mert valahol tudom, hogy ezt kellett tennem, csak… nem így. Bűnösnek érzem magam, de nincs lelkiismeret furdalásom. Megöltem őt, elvettem a gyerekeitől az apját, a feleségétől a férjét, a szüleitől a gyermekét, de…nem csak az én hibám volt ez, ha elengedni Scarlett kezét, mikor szólok, akkor talán nem ez lett volna a vége. Nem szeretném ráhárítani a felelősséget, de akkor sem csak én hibáztam, én pusztán csak nagyobbat, ami egy ember életébe került, és…soha nem akartam gyilkossá válni, álltam már közel hozzá, de nem történt meg, most pedig még csak nem is gondolkodtam, hogy mi történhet, csak cselekedtem, és még Scarlett is idekerült emiatt. Megértem őt, megértem, hogy velem akar lenni, és én sem szeretnék napokat eltölteni nélküle, nem csak neki fáj ez, nekem is, de jól tudom mivel jár az, ha mellettem marad most, és azt nem akarom, akkor már inkább egyedül túljutok ezen valahogy, de megakarom óvni őt ettől, még ha úgy is érzi, hogy most bántom, valójában védem őt. Tudom, hogy bántja az, hogy így vagyunk most, hogy annál a pár napnál több nem jutott, de…fog még jutni, csak ki kell ezt bírni, valahogy ki kell. -Értsd meg, nem akarom, hogy miattam szenvedj, nem szeretném az én gondjaimat rád kényszeríteni, nem…nem akarlak bántani. – tudom, hogy ezzel is bántom, de ezzel kevésbé, és ez most…elég, sajnos elég. Nem akarok dönteni helyett, nem is dönthetek, de a magam részéről igen, és döntöttem, nem fogom engedni, hogy miattam átélje azt, amit Larinak kellett, nem, ahhoz túlságosan is fontos nekem. Igen, megtarthatná azokat a falakat, képes lenne rá, de nem szeretném, ha megtenné, mert akkor egy olyan útra lépne velem, ahonnét…nem lehet ugyanúgy visszajönni, mint ahogy elindultál rajta. Tudom, már egyszer végigjártam, képes leszek még egyszer, de ezúttal egyedül, mert elegem volt abból, hogy mások szenvednek, csak mert én is. Sokkal többet szenvedne, ha engedném, hogy segítsem, és ezt nem hagyom, ha már mindenképpen szenvednie kell, akkor a kevesebbet választom, megóvom őt, még ha ezt nem is érti meg, de nem is kell, nem várom el, mert fordított esetben ugyanúgy tennék, mint ő. Az én hibám ez az egész, elfelejtettem, hogy milyen vagyok ilyenkor, illúziókat kergettem, azt hittem, hogy majd ha ülök és gubbasztok a szobámban attól jobb lesz, közben pedig, ha kimentem volna, ha Scarlettel lettem volna, akkor most nem itt lennénk, nem öltem volna meg senkit, és őt sem juttatom a gyengélkedőre. Az én hibám, nekem kell jóvátennem, nekem kell szenvednem miatta, nem neki. - Én…képtelen vagyok csak úgy szó nélkül elmenni melletted, nem akarlak tovább kerülni. - az, hogy kerültem őt…ha az érzések tudnak ölni, akkor kis híján belehaltam abba. Mikor megláttam őt, és nem mentem oda, kényszerítenem kellett magamat, hogy továbbmenjek, de végig ő volt a szemem előtt, ő volt minden gondolatom, nem tudtam szabadulni tőle, de nem is akartam. – Idő kell, visszamegyek a nyaralóba, vagy valahova messzebb. – elhallgattok pár pillanatra, csak a szemeit nézem és…remélem, hogy megért engem, meg kell, hogy értsen! – Megfogom oldani ezt, vissza fogok jönni hozzád! – nem akarok búcsúzkodni, mert…az olyan, mintha vissza se jönnék, de én visszafogok, követem őt akárhova is menjen. Nem tudom meddig kell távol lennem, talán pár, vagy pár hét, tényleg nem tudom. Azt viszont igen, hogy megfogom őt találni, és amint túl leszek ezen, az első utam hozzá fog hozzávezetni. – Szeretlek! – mondom kissé elcsukló hanggal, majd felé hajolok, és úgy csókolom meg, hogy tudom: egy ideig ez lesz az utolsó. Nem számolom a másodperceket, nem érdekel az idő, de mikor az ajkaink elválnak egymástól szomorúan, lassan állok fel. Talán csak az időt húzom, hogy minél tovább lehessek vele. Nem csak neki nehéz ez, de meg kell értse, most...erre van szükség. Még utoljára visszanézek rá az ajtóból és úgy érzem megszakad a szívem. Soha nem fogom kimondani azt, hogy vége, mert soha nem lesz vége. Előbb felejteném el az életem, mintsem, hogy őt felejtsem el.
♪Addicted to you♪ Nagyon-nagyon rossz érzésem van és ezt kár lenne tagadni. Látszik rajta, hogy nem olyasmit akar mondani, amiből jól jöhetek ki, jól jöhetünk ki. Ezért is van azt hiszem, hogy még ebbe az egyetlen ölelésbe is úgy kapaszkodom, mintha csak attól kéne félnem, hogy jó időre ez lesz az utolsó. Az a baj, hogy tartok tőle, tényleg így lesz és ezt nagyon nem akarom. Miért gondolják azt egyesek, hogy azzal védenek minket, ha ártanak nekünk? Miért nem dönthetem el én, hogy mit akarok? A szüleim nem beszéltek nekünk arról, hogy miért volt ott az a két fickó, egy szót sem. Persze tíz évesen nem is értettem volna, Dorothy pedig még annyira sem a maga nyolc évével, de talán ha elmondják, akkor később megértjük azt, hogy mi miért történt. De nem, inkább magukban tartották, hogy minket óvjanak, aztán pedig meghaltak és... kész. Ezzel nem védtek meg senkit, csak még sokkal rosszabb lett. Ha elmegyek azokkal az emberekkel akkor, most nem lenne ez az egész, bár jó eséllyel, akkor nem is ismerem meg Liamet, bár lehet hogy igen, és akkor is idővel ide kerülök, ezt nem tudhatom. - Én kibírom, nem olyan nagy dolog egy kis fájdalom, ha közben veled lehetek. - ezt nem tudom, miért nem érti meg. Tényleg nem akarok mást, csak mellette lenni, teljesen mindegy hogy ez mivel jár. Majd jobban átgondolom a dolgokat, mert jobban figyelek, hogy máskor ilyesmi ne történhesse meg. Majd a bitrokon maradunk és akkor nem lesz baj. Ez most csak egy véletlen volt, egy baleset, mindenkivel előfordul. Egy villám, vagy ha valaki elesik miattad, igazából egyre megy. Tudom, azért az durvább, hogy megölt valakit, de azt sem szándékosan tette, ha így lenne, akkor nem lenne ennyire kibukva miatta. Egyszerűen csak olyan jó lenne, ha megértené, hogy én csak vele szeretnék lenni és mindennél jobban fáj, hogy ezt tagadja meg tőlem, hogy úgy kell minden nap átvészelnem, hogy itt vagyunk egy épületben, de mégis olyan távol egymástól. Olyan nehéz minden áldott nap elmenni az órákra, vagy csak beszélni másokkal... mosolyogni, ha ezt nem úgy tehetem, hogy közben ő is mellettem van. Rémes, ha megtapasztalod milyen boldognak lenni, milyen amikor végre sok év után fontos vagy valakinek és ő is neked, és csak pár napot kapsz ebből az érzésből, aztán újra kezd semmivé foszlani, mert most így érzem, hogy ez történik, hogy az a kevés kis jó, mit végre kaptam most el fog veszni. - És, ha én szeretném? Miért nem dönthetem el én, hogy mit vállalok és mit nem? - olyan mintha ezzel nem is lenne beleszólásom a saját életembe, a saját döntéseimbe. Csak olyan jó lenne megint úgy lenni, mint az úton, mint a nyaralójukban, mint akkor este. Túlságosan szép volt az egész, és én el sem tudom mondani, hogy mennyire szeretném, ha megint ez lenne. Nekem még ez az egész új, egy kapcsolat, akár csak maga a csók és túlságosan kellemes ahhoz, hogy ne akarjak többet, de nem kaphatom meg, mert... ő így döntött. Nem arról van szó, hogy önző vagyok és csak azt akarom, hogy nekem jó legyen, az is fontos, hogy ő jól érezze magát és nem vagyok buta láttam, hogy jó volt neki most is, amikor elmentünk. Mosolygott és jól érezte magát és egy kicsit igenis vissza tudtam hozni azt a jó kedvű Liamet, akit kicsit megismerhettem. Olyan jó lenne minél többször visszahozni őt. Tudom, hogy most rémesen érzi magát, hogy olyan, mintha egy világ kezdene összeomlani körülötte, de én úgy érzem képes lennék megtartani a falakat, hogy ne dőljenek rá. Menne, akarnám, hogy sikerüljön és ez akkor is elég kell, hogy legyen. Olyan jó lenne, ha ő is megértené és nem kéne azt éreznem, amit most, hogy egyre nagyobb az esély rá, hogy... nagyon rossz dolgon töri a fejét. - Mit akarsz ezzel pontosan mondani? - megremeg kicsit a szám, de inkább beharapom, hogy ne törjön elő még véletlenül se a sírás, pedig egyre inkább úgy érzem, hogy nagy az esély rá, hogy ez be fog következni. - Eddig is kerültél, napok óta kerülsz, akkor most már... ennél is jobban fogsz? - rá kell kérdeznem, mert úgy érzem, hogy ez motoszkál a szavai mögött. Nem akarom, hogy így legyen, de sajnos attól tartok, hogy ez következik, de nem tudom, hogyan fogom elviselni, ha kimondja. Azt végképp nem bírnám ki, ha azt mondá, hogy vége, hogy ennyi volt... azt nem tudnám feldolgozni.
- Tudom, de…nem tudom, hogy kéne megóvjalak téged ettől, bármit teszek neked az fáj, és nem akarom, hogy így legyen. – tudom, hogy mire vágyom. Érzem legbelül a szívemben, és néha megesik, hogy másokra vetítem ki. Olyas valakire, aki nem tudja mit jelent a szerelem, nem tudja milyen szeretni és szeretve lenni, aki soha nem tapasztalta meg még, hogy milyen mikor megölelsz valakit és soha nem akarod elengedni. Csak hallgatni a lélegzetvételeit, lehunyni a szemeidet és örökre magadba zárni a pillanatot, harcolni, hogy ne múljon el. Ez a valaki én vagyok, mert egészen Scarlettig minderről fogalmam sem volt. Nem szeretem úgy még senkit, mint őt. Mikor megölelem, tudom, hogy képtelen lennék tőle elszakadni, mondhatna bármit, hogy elhagyjam, süket fülekre találna. Anyám elveszését feldolgoztam, Lari elvesztését pedig megértettem, túléltem, de Scarlettét…abba belepusztulnék, előbb legbelül szűnök meg létezni, csak azután mondaná fel a testem a szolgálatot. Azonban én tudom, hogy mit jelent nekem az az egy pillanat, amit vele tölthetek el, és eltudom magammal hitetni, hogy ez most elég. Közben meg tudom, hogy ez közelében sincsen az elégnek. Többre vágyom, rá vágyom, de nem kaphatom meg őt, így nem, és ez az, ami most kezdi befészkelni magát a szívembe. A várakozás, az idő, hogy tudom minden emléket és vele eltöltött pillanatot be kell osztanom, és csak a fejemben érinthetem meg őt. Úgy érzem magam, mint egy hibás kulcs. Minden ember szívének a zárjához tartozik egy kulcs, és minden kulcs keresi ezt a zárat, hogy kinyithassa. A zár nélkül a kulcs értelmét veszti, a kulcs a zár nélkül egy élettelen, semmitmondó tárggyá válik. Megtalálni a megfelelő zárat talán időbe telhet. Türelem és kitartás kell hozzá, bátorság és kitartás, de legfőképpen a legtisztább vágy, ami csak létezik a világon. Kitartás kell, hogy keressük ezt a zárat, akár egy életen át, ha kell. Előbb-utóbb találsz majd valakit, akinek a szívéhez nálad van a kulcs, és ez a zárba is illik. Elforgatod, de a zár nem nyílik. Miként lehetséges ez, ha illik a kulcs a zárba, ha hallod és látod, ahogy kattan a zár, hívogatóan, hogy végre kinyisd, de te nem tudod, mintha beragadt volna, de mégsem. Nem tudom miért, de most képtelen vagyok kinyitni ezt a zárat, pedig nálam a kulcs. Szerencsés vagyok, mert nem kellett hosszú évtizedeken át keresnem őt, csak találkoztam vele a megfelelő időben a megfelelő helyen, és megváltoztatta az életemet egy pillanat alatt. Azt szeretném, ha úgy nézne rám, hogy igen, hozzám tartozik, de tudja, hogy túl sok törékeny dolog van mögöttem. Tudjon mindenről, ismerje az életem minden másodpercét, minden bűnöm és hibám ellenére szeressen, ragyogjon a szeme. Éreztesse, hogy több vagyok, mint aminek érzem magam, ösztönözzön, hogy menjek előre. A legrosszabb az egészben, hogy ez már megvan nekem, csak valamiért nem akarom elfogadni, mert ez azzal járna, hogy kiteszem őt mindannak, amit elkerültetni szeretnék vele. És ami még rosszabb, hogy nem tudom azt tenni, amit igazán szeretnék, mert nem vagyok jó állapotban, és így nem lehetek mellette úgy, ahogy tényleg szeretnék. Ha vidám, akkor megakarom kétszerezni a jókedvét, ha szomorú, akkor megakarom felezni a bánatát, osztozni a fájdalmán. És ha jól érzi magát, akkor valamiként felszeretném még jobban dobni őt. Ha beteg, akkor ápolni fogom, ha fáradt, akkor ott leszek mellette, a karjaimban fogom majd őt, és a lelkem a lelkével lesz egész éjjel, és nappal, ameddig alszik. És ha nem akar látni, hát nem fog, és amint újra akar látni ott leszek. Ha előtted fogok eltűnni erről a világról, akkor rendben van, hogy le kell mondania rólam, de ha ő hagy el előbb engem, akkor követni fogom őt bárhova, bármin keresztül, mert egy napot sem akarok nélküle élni. - Tudom, hogy kibírnád, de nem szeretném, ha megtennéd. – nem arról van szó, hogy nem tud segíteni nekem, mert mindenkinél jobban tudna, én csak nem szeretném, ha ő lenne az, mert hiába tudom, hogy sikerülne neki, így csak fájdalomnak és szenvedésnek teszem ki, amit nem akarok. Igen, ha nem segíthet akkor is szenvedni fog, de sokkal kevésbé, mintha segítene, és bármit megteszek, hogy megóvhassam őt ettől az egésztől. A féltés teszi ilyen fájdalmassá a szeretet, de mi teszi akkor széppé? Elmondjam, hogy mikor éreztem először azt, amit most? Nem egyből, akkor még csak egyfajta sejtés volt, egy…képzelgés, de már akkor tudtam, éreztem, hogy nem fogom őt tudni elengedni, az életem részévé vált. Mikor ültünk azon a padon én pedig az energiával játszottam, megakartam mutatni, hogy tudok én szépet is. Aztán megérintett. Nem volt ez nagy érintés, tényleg csak épphogy megérintett, de az energia elszabadult a kezemből és a hangos robajjal csattant a földön. Azt hittem elsüllyedek ott helyben, hogy még erre sem vagyok képes, de jól tudtam a szívem mélyén, hogy ez nem lehet véletlen, hogy oka van annak, hogy ilyen hatással van rám. Aztán meghallottam őt nevetni és egyből felderültem és tudtam, hogy ez az a hang, amit hallgatni akarok, minél tovább. Aztán teltek a percek és egyre biztosabb lettem abban, hogy mit érzek, vagyis inkább csak végre tudatában voltam. Aztán a nyaralóban ott a kandalló előtt…egyre gyakrabban felejtettem rajta a szemem, egyre gyakrabban eszméltem rá, hogy csakis ő jár a fejemben. Kívántam a közelségét, minél közelebb szerettem volna kerülni hozzá, de úgy éreztem nem tehetem, mert… mi van, ha nem akarja, ha elrontom ezzel az első alkalmat, és akkor majd bánhatom azt, amit tettem. És végül, éjszaka mikor felriadt az álmából és átöltem őt…tudtam, hogy mit akarok, megszűnt a világ körülöttem, úgy éreztem magam, mintha valami mesébe csöppentem volna. Csak ő és én, egy örökkévalóságig tartó pillanatban, és ahogy az ajkaink találkoztak...először megijedtem egy pillanatra. Olyan rövid idő alatt szerettem őt meg, hogy féltem mi lesz, ha őt elvesztem? Csak egy pillanatra jutott eszembe, aztán mindent elnyomott bennem a boldogság, és másra sem tudtam gondolni csak rá, féltem, hogy a végén nem tudok majd aludni, mert mi van, ha ez csak egy álom? Mert, ha az, akkor soha nem akarok felkelni belőle. De nem álom, ez a valóság egy része, valahol az álom és az ébrenlét között, és én ott fogom őt mindig szeretni. - Nem tudom, mindenképpen bántalak, de…az egyikkel kevésbé, mint a másikkal, és akkor azt fogom választani. – pár pillanatra elhallgatok és némán nézek az ölembe. Nem tudok most a szemébe nézni, de végül csak rá emelem a szemeimet. – Fordított esetben én is azt tenném, amit te, de…most nem ez a helyzet, most nekem kell döntenem, én pedig nem akarom, hogy szenvedj, és ha mindenképpen fájdalmat okozok neked, akkor megvédlek a nagyobbtól.
♪Addicted to you♪ Hát persze, hogy tudom, hogy szándékosan soha nem ártana nekem. Nem azért történt ez, mert így akarta, azért mert így jött ki a lépés. Nem az ő hibája és most csak azt szeretném, hogy ezzel tisztában legyen. Szeretem és ő is viszont, és az a legrosszabb, hogy jelenleg ez nem elég, pedig annak kéne lennie. Nem tudok segíteni neki, nem tudom megmagyarázni neki, hogy csak vele szeretnék lenni, pedig igazán igyekszem, hogy megértse, és egyre jobban félek, hogy valami nagyon rossz lesz ennek a beszélgetésnek a vége. Valahogy lóg a levegőben, valahogy úgy vibrál körülöttünk valami kellemetlen, ami be fog következni, akármit is teszek, pedig nagyon meg akarom győzni, hogy ne gondoljon semmi butaságra. A kérésére végül bólintok. Legyen így, megpróbálom nem hibáztatni magam, ha ő is képes rá, bár félek tőle, hogy hiába megy ebbe bele, akkor is rágni fogja magát belülről és félő, hogy én is ugyanígy leszek vele ebben az esetben. - Jól van, senki sem hibás, csak a körülmények. - remélem ő is el tudja ezt fogadni. A képessége még időnként kiszámíthatatlan, de változhat ez, lehet még jobb, csak oda kell figyelnie és persze el kell, hogy kerülje minden rossz élmény. Persze nehéz tenni érte, hogy ez megtörténjen, de akkor is meg lehet próbálni. Ha ezt leküzdötte, ha ezen túl van... nem is tudom, mi lenne a jó megoldás, elmenni, hogy ne érhessen utol semmiféle baj, legalább egy kis időre, vagy épp ellenkezőleg itt maradni, mert most se volt jó megoldás az, hogy elhagyjuk a birtokot? Fura eddig egyszer sem volt valami jó a végkifejlet, ha elmentünk, csak mindig az eleje volt csodás, mint Atlantában, aztán a klubban. Úgy szeretnék egy olyan napot, amikor nem történik semmi baj, amikor tényleg jól alakul minden, a nap vége is, az utazás vége is. Nem örülök annak, amit mond, mert egyetlen apróságot még mindig nem ért meg. Nem akarja, hogy vele együtt szenvedjek, de mi mást tehetnék? Ha nem vagyok vele, attól még nem jobb. - Úgy is szenvedek, ha nem hagyod, hogy segítsek, de tudom, hogy te szenvedsz. - nem tudom, hogy ez miért nem egyértelmű számára, de ha eddig nem értette, akkor most hátha, akkor kimondom, szép halkan, hátha megérti végre, hogy mit érzek. Akkor is ugyanolyan rossz nekem, ha tudom, hogy ő valahol egyedül próbál megküzdeni a fájdalommal. Nem is értem, hogy ez neki miért nem teljesen egyértelmű. Hogy tudnám nyugodtan élni az életem, hogy tudnék nélküle jól lenni, ha tudom, hogy ő közben mit él át? Ezt tényleg nem gondolhatja komolyan. Alig ismerek valakit a suliban és nem szeretném másokkal felfedezni az izgalmas dolgokat. Vele szeretném, mert nekem ő a fontos és ő ígérte meg nekem, hogy sok mindent megmutat. Megvárom én, amíg eljutunk oda, hogy képes legyen rá, de azt ne várja tőlem, hogy egyszerűen csak jól érzem magam, és mindenfélét kipróbálok, amíg ő nincs jól. Ha nem lehetek vele, akkor egyedül leszek majd, szépen gubbasztok a szobámban többnyire, mint eddig, vagy gubbasztok máshol, teljesen mindegy, de az biztos, hogy nem megyek tudom is én... felfedezni a várost nélküle. Megölelem el sem mondhatom mennyire jól esik, hogy viszonozza. Nem arról van szó, hogy felmerült bennem, hogy nem tenné, de olyan keveset volt ebben részem az utóbbi napokban és nagyon félek tőle, hogy ez még csak rosszabb lesz, akkor pedig ki kell élveznem ezt a pár percet is, amit most vele tölthetek el ilyen közel hozzá. Csak élvezni a pillanatot, ahogy a karjai körém fonódnak és legalább addig nem foglalkozni semmivel, hiába tudom, hogy még koránt sincs vége ennek a beszélgetésnek, ennek a napnak. Pedig milyen szép is lenne, ha itt és most ezzel fejeznénk be, hogy minden rendben van és majd megoldjuk közösen. Így kéne működnie nekem, együtt tűzön vízen át, de ő nem engedi, hogy mellette legyek és akármit is mond nekem ez igenis rossz érzés. - De én... én kibírok bármit. Ha ő kibírta, akkor én is kibírnám. - egészen halkan beszélek, mert egyre inkább érzem, hogy nem érnek sokat a szavaim, hogy most nem tudok hatni rá, bárhogy is szeretném. És persze kár lenne tagadni, hogy egyáltalán nem valami kellemes érzés az, hogy volt valaki más aki viszont segíteni tudott neki. Most ez az én dolgom lenne, és nekem nem hagyja, én nem vagyok elég neki, mint egy legjobb barát. Nem tehetek róla, hogy így érzem, és nem hiszem, hogy ezt egy könnyen ki tudná verni a fejemből. Óvni akar és pont azzal árt nekem, hogy óvni próbál. - És hogy akarod tenni? Ha elzárkózol előlem az ugyanúgy fáj. Ha mással oldod meg a gondjaidat, azzal ugyanúgy bántasz. - miért nem képes megérteni? Nem, nem tudom, hogy Lari pontosan min ment át, nem tudom, hogy mik történtek vele régen, de én akkor is úgy érzem, hogy bírnék mindent, jobban, mint azt, hogy nem engedi, hogy segítsek. Mégis neki milyen érzés lenne, ha mástól kérnék segítséget, ha nem vagyok jól, a helyett, hogy hozzá fordulnék?
A hozzászólást Scarlett Willow összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 16 Jún. - 19:51-kor.
-Soha nem ártanék neked. – gondolom ezt ő is tudja, de jólesik kimondani, így teljesen biztos lehet benne. Soha nem ártanék neki önszántamból, és tudom, hogy véletlen volt, de attól még nagyobb baj is lehetett volna belőle, és már belegondolni is rossz, hogy Scarlettnek szerencséje volt, mert…nem számíthatott rám, a képességem volt az úr felettem. Muszáj lesz egyszer meglátogatnom a professzort, hogy segítsen, vagy adjon valami gyógyszert, amivel ez egyszerűbb. Nagyon untam ezt a képességed ural téged dumát, és nem is tartottam reálisnak, mert a legtöbbször irányítottam a képességem, és azt hittem, hogy a korral én is fejlődök, de…nem így van. A képességem ereje még mindig a hangulatomtól függ, az érzéseimből táplálkozom, ami rossz, ez döbbentett erre rá végleg. Régebben elég volt utálnom, dühöt éreznem, hogy rengetek energiát mozgathassak akadálytalanul, de a megfelelő érzések nélkül ez nem megy, elszabadul az irányítás a kezem alól, és…soha többet nem történhet olyan, mint most. - Csak, ha te sem hibáztatod magadat. – mondom neki kérlelően. Nem akarom, hogy magát lássa hibásnak, mikor én voltam az. Persze, tanulnom kell még,könnyű lenne ezzel elintéznem, de…pont ő vele tettem ezt, és ez az, ami nem hagyj nyugodni, hogy őt bántottam, pedig pont neki nem tudnék ártani soha. Mennyit kéne még tanulnom és hogy? Talán velem ezek a dolgok nem működnek, én nem vagyok tanítható, biztos van ilyen, de…muszáj megpróbálnom, bármit megtennék, hogy ne kelljen attól félnem, mikor szabadul el belőlem minden energia, csak mert éppen dühös vagyok. Idő kell, ez biztos, és meg kéne valakit keresnem, aki ért ezekhez, aki tudja, hogy kell uralni a képességemet, megtaníthatná, hogy ne a dühömből táplálkozzak, hanem valami másból, valami jobból. - Nem, én örülök annak, hogy nem kell velem együtt szenvedned. – azt hiszem ez is nézőpont kérdése. Én nem akarok neki fájdalmat okozni, megszeretném védeni őt attól, amire vállalkozni szeretne, mert jól tudom mivel jár az, ha mellettem áll valaki ilyenkor, és nem szeretném őt szenvedni látni. Ellenben pedig ő mindenképpen segíteni akar, még ha ez azzal is járna, hogy fájdalmat fájdalom után szenvedjen le. Bolond vagyok, igen, mert nem engedem őt segíteni, pedig szükségem van rá, de nem tehetem ezt meg vele. Még csak most kezdett el élni, nem hagyhatom, hogy máris szenvedjen, akkor szenvedek inkább én két ember helyett. Olyan sok minden nem adatott meg neki, olyan sok minden kimaradt az életéből, de ez nem, ezt nem kell átélnie, nem most, nem így. Gyengéden, de szorosan ölelem őt magamhoz. Jól tudom, hogy semennyi ölelés nem lesz elegendő, hogy egy élet se lenne elegendő arra, hogy vele lehessek. Az ölelés lecsendesíti a lelket, megnyugtatja, mint egy anya a síró gyermekét. Egy pár pillanatra eltudja velünk feledtetni a világot, a problémáinkat, és erőt önt belénk. Azzal, hogy megérinthetem őt, hogy magam mellett tudhatom őt, többet ér minden másnál, célt és erőt ad az életemhez, ha ő nem lenne, akkor már ezerszer feladtam volna mindent, de nem tehetem. Számít rám, én pedig nem akarom őt cserbenhagyni, csak félek, hogy…túl sokáig fog ez tartani, és úgy érzi majd, hogy beleesett az első szerelem csapdájába és elfelejt engem, továbblép rajtam, hogy megkeresse azt, akihez tartozik. Lehet, hogy ő az első szerelmem, de tudom, hogy egyben az utolsó is ő, hogy senkit nem fogok soha úgy szeretni, mint ahogy Scarlettet. Itt fogok lenni, itt leszek mellette amíg a birtokon van. Ha elmegy, akkor vele megyek, nincs hely, ahová ne követném őt kérdés és tétovázás nélkül. Addig fogom őt követni, míg el nem küld. És akkor talán majd elmegyek, de…nem tudom, hogy képes lennék-e rá. Szeretni fogom őt akkor is, de ez olyan, mintha elengedném őt, amit nem tudom megtenni. Ő a legfontosabb az életemben, és az is fog maradni örökre. Vele, mintha ébren álmodnék. Olyan szép minden, mint egy álom, és közben mindez valóság, nem kell attól félnem, hogy ráeszmélek majd arra, hogy mi van körülöttem, mert amíg ő itt van, addig élek. Legyek bármilyen távol tőle, csakis az ő arcát látom magam előtt, csakis az ő hangja visszahangzik a fejemben. Történjen bármi, ott leszek mellette és nem hagyom el soha, kedvesebbek a vele töltött percek, mint bármi más, és szeretni fogom őt egy életen át, az utolsó lélegzetvételemig szeretni fogom, és ha van túlvilág, akkor még ott is, örökre. Némán hallgatom a szavait és csak alig láthatóan bólintok egyet-kettőt. Most nem szabad elgyengülnöm, muszáj megértenie, hogy miért nem szeretném, ha mellettem lenne ebben. Nem hagyhatom őt szenvedni, már Lari arcán is borzalmas volt látni a fájdalmat, hát akkor Scarlett arcán…azt hiszem abba belehalnék. – Nem mondtam, de régen segítettek nekem, egyedül nem voltam képes megváltozni, de ő segített nekem, Lari, a legjobb barátom. Láttam, ahogy szenved, ahogy mindennap fájdalmat okozok neki, néha csalódást. Olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amit senkinek nem szabad mondani, teljesen kifordultam magamból és ő bármilyen erős is volt kívülről, jól tudtam, hogy belül szenved, azért amit tennie kellett velem. – kicsit elhallgatok. Nem védeni kellett engem, hanem kínoznia, rádöbbentenie arra, hogy ez így nem mehet tovább, a gödör legmélyére kellett, hogy küldjön, mert így nem eshettem már mélyebbre. – Nem szeretném, ha átélnéd azt, amit ő, mert nem érdemled meg, hogy szenvedj, és nem akarom, hogy azt tedd, amit ő tett, mert…szeretlek, és megakarlak óvni ettől!
♪All of me♪ Nem tudom, hogyan hitethetném el vele azt, hogy tényleg nem olyan nagy dolog ez az egész. Nem fáj már egyáltalán és akkor is csak egy egész kis csípést éreztem belőle. Sokkal rosszabbul érzem magam a miatt, hogy nem sikerült az, amit szerettem volna, hogy nem lett jó vége, hogy most nem valahol nevetve öleljük át egymást arra gondolva, hogy milyen butaság volt, hogy került engem, de már jobban van, mert levezette a felesleges energiáit. Most csak rontottam a helyzeten ezzel az egésszel, és fogalmam sincs, hogyan keveredhetnék ki belőle jól, hogy lehetne ezek után normális folytatni. Megint idő kell majd neki, még több? Félek, hogy megint kerülni fog, mert fél hogy árt nekem, akkor pedig igenis rossz ötlet volt, akkor igenis hibáztam, mert elég lett volna az is, ha csak kiülünk a tópartra, és akár némán is, de csak nézzük a vizet és kész... Nem akartam volna én ennél többet, butaság volt, hogy meg akartam váltani a világot, vagy őt, hogy minden áron segíteni akartam, változtatni, amikor nem az én dolgom, hogy befolyásoljam az életét. Tényleg nem az enyém, neki kell elérni, hogy jobban legyen, hiszen neki fáj most annyira, amit az édesanyja tett. Én nem segíthetek, akármennyire is szeretnék és azt hiszem e miatt még rosszabb az egész. Ha nem az javíthat az életeden, aki szeret, akkor még is ki? Ha másnak adja oda ezt a lehetőséget akkor csak még rosszabbul fogom érezni magam, vagy ez butaság? Örülnöm kéne, ha jobban van, teljesen mindegy, hogy ezt hogy éri el? Bárcsak egy kicsit tájékozottabb lennék, tapasztaltabb, hogy mit kell ilyenkor tenni. - Nem miattad, csak a képességed miatt. Csak... véletlen volt. - nem direkt csinálta, így tehát nem miatta van és ennek nem fog tudni meggyőzni az ellenkezőjéről, akárhogy is próbálkozik. Ha valaki hibás, akkor az a természet, hogy olyan erőt adott neki, amit nehéz kontrollálni. Ha valaki hibás, akkor az én vagyok, mert nem gondoltam bele, hogy ebből baj is lehet. Ha valaki hibás, akkor az a fickó, aki nem fogta fel, hogy nem kellene szorongatnia a karomat, amikor Liam szólt neki, hogy ne tegye. De hát nem tudhatta és amikor kiderül, hogy meg is halt rájövök, hogy őt aztán végképp nem hibáztathatom. akkor hát maradok én, mint ötletgazda, vagy a természet, de semmi képp sem Liam. Nem akarom, hogy még ez a teher is nyomja a lelkét. - Kérlek szépen... ne hibáztasd magad, kérlek... - nem akarom azt hallgatni, hogy ő milyen veszélyes és gonosz, mert nem az. Csak még tanulnia kell, hogy nehéz helyzetekben is jobban tudjon figyelni magára, de majd az is menni fog neki, ebben biztos vagyok, csak idő kell hozzá és persze hogy végre kicsit meg tudjon nyugodni. Ha rajtam múlik akkor menni fog, ha azzal segítek, ha nem vagyok vele, akkor még valahogy azt is kibírom talán... talán. Amikor az ágy szélére ül és végigsimít az arcomon még a szememet is lehunyom egy pillanatra. Olyan rémes, hogy nem lehet velem többet, pedig szinte szomjazom az érintését. Túl sokáig voltam egyedül, túl sok év volt, amíg nem kaptam se támogatást, se szeretetet, csak feladatokat és olyan nehéz elviselni azt, hogy most megint nem kaphatok. Azt mondják, sokkal könnyebb elviselni valaminek a hiányát, amíg nem tapasztaltad meg, hogy milyen és ezzel teljesen egyet tudok érteni. Egyszerűbb volt addig egyedül lenni, amíg nem tapasztaltam meg milyen, ha van melletted valaki. Egyszerű nem gondolni rá, hogy hiányzik egy ölelés, egy csók, vagy csak egy gyengéd érintés, amíg még volt még részed benne. Egy szerelmes pillantásért az elmúlt napokban úgy éreztem, hogy ölni tudnék, azért a csodálatért, ahogy abban a pár napban nézett rám. Egy kicsit tényleg elhittem, hogy szép vagyok, hogy tökéletes, mert nem az számít, hogy milyen vagy, hanem az, hogy annak az egy személynek a szemében legyél tökéletes, aki szeret. Mindenki más véleménye teljességgel lényegtelen. - Semmi baj, tudom, hogy miattam csináltad, csak olyan jó lenne, ha segíteni tudnék, de ez is csak egy újabb kudarc és... rémes, hogy nem lehetek veled, amíg szenvedsz. - nem akarom, hogy akár csak egy pillanatra is felmerüljön benne, hogy a fájdalommal kötném össze. Dehogy van így! Csak arra gondolok, hogy milyen volt vele Atlantában, csak arra tudok gondolni, hogy milyen a karjai között lenni, hogy milyen édes egy aprócska puszi is, amit a számra ad. Képtelen lennék őt rosszal összekötni. Most sem bírom megállni, hogy végül csak azért is ne tápászkodjak fel. Jobban vagyok és azt sem hagyom, hogy visszanyomjon. Meg akarom ölelni, még az előtt, hogy olyan veszélyt sejtető szavak hagyják el az ajkait, amit nem akarok hallani. A kezem a háta mögött, amit így továbbra sem láthat, a sérülést rajta, aztán vissza is ereszkedem a párnára. Csak megrázom a fejem, mert nagyon nem jó előérzetem van. - Én nem szenvedek miattad... nem így van, hidd el kérlek... - félek, hogy mit akar ebből kihozni. Nem vagyok buta és nagyon rossz ez a kezdet. Nagyon rossz, amit próbál nekem felvázolni. Újra csak megrázom a fejem. Emlékszem igen, de nem érdekel, nem érdekel, hogy milyen volt régen, az sem, hogy most mit tett, mert nem volt szándékos. Miért nem érti már meg végre? - Emlékszem, de ez nem érdekel, tényleg nem érdekel! - félek, hogy butaságot akar mondani, hogy olyat szeretne ebből kihozni, amitől totálisan kiborulok. Nagyon félek!
Nem veszem észre, hogy a kezeit a takaró alá dugja, de igaza van, látva, hogy maradandó sebet okoztam neki…azt hiszem csak még rosszabban érezném magam, de előbb-utóbb észre fogom venni, és mindenképpen elkomorodom, hiszen…nem szerettem volna, ha miattam fájdalmat érez, mégis sikerült ezt elérnem, de talán nem fog annyira fájni a dolog, ha akkor látom ezt a sebet, ha már ennek vége, de nem fogok magamnak valószínűleg soha megbocsátani, ahogy anyámmal kapcsolatban sem tettem, őt is akaratom ellenére bántottam, csak ő sokkal jobban megégett, Scarlettnek viszont szerencsére nem lett olyan nagy baja, de ez nem vigasztal, mert itt fekszik, miattam. Már azt sem viseltem jól, mikor Atlantában az altatót miattam kapta meg, hiszen én maradtam ott, és…most megint miattam van rosszul, amit nem birok, félek, hogy minden fájdalmat és rossz érzést hozzám fog kapcsolni. Nem akarok benne rossz emlékeket felidézni, egy jó, a legjobb dolog szeretnék lenni az életében, de nem jó irányba haladok, és nem akarom, hogy mikor rám nézzen eszébe jusson az, ami történt most. - Neked talán nem, de…miattam vagy itt, nekem nagy dolog. – soha nem ártanék neki, szándékosan soha. Bármit megtennék azért, hogy élhessen, hogy boldogan élhessen, tényleg bármit, soha nem akarnék neki fájdalmat okozni, szeretném ha bízna bennem, de ezek után nem hibáztatnám, ha nem tenné, mert ez rosszabbul is alakulhatott volna, márpedig azt végképp nem bocsátanám meg magamnak. Az a baj, hogy a képességem elégé hangulatfüggő, el kéne majd mennem Charleshoz, hátha van valami mód arra, hogy változtassunk ezen, ha kell, akkor nyomja el valahogy a képességemet, hogy jelentsek veszélyt akkor se, ha éppen ideges vagyok. Régebben elég sok bajom volt ebből, Larit azonban egyszer sem bántottam, bár sokszor nem sokon múlt a dolog, de ő megúszta, Scarlettnek akkor miért kellett ezt átélnie? Nem jó ez így, nem neki kéne itt feküdnie. – Nem, nem a te hibád, csakis az enyém, én tehetek róla, nem tudtam kontrollálni magam, és…még téged is idejuttattalak. – egyértelműen az én hibám minden, ami történt. Tudom, hogy azt hiszi, hogy az ő hibája, mert ő vitt oda, de ez nem így van, csak azért érzi így mert…mert egy angyal. És én sem érezném magam ennyire bűnösnek, hanem szeretném őt mindennél jobban. Mikor megszeretsz valakit, nyitottá válsz a szenvedésre, mert olyan boldog vagy, hogy elfelejted becsukni az ajtót, amin beengedted őt az életedbe. Lehet, hogy összetörik szíved, vagy te töröd össze a másik szívét, vagy teszel valamit, amit nem akartál, csak valahogy megtörténik, mint most velem. Ezek után már nem tudsz úgy nézni magadra, mint régen, ez a kockázat ebben, de megéri, mert szeretni és szeretve lenni remek dolog, csak ne lenne a bűntudat, mikor hibázol, mikor olyat teszel, amivel a másikat bántod, miközben őt akartad védeni. Felülök az ágy szélére és végigsimítok az arcán. Nagyon sajnálom őt, főként azért mert magára veszi a dolgokat, pedig nem ő, hanem én tehetek mindenről, de ő ilyen, magára vesz mindent, hogy te valamivel jobban érezd magad, nála kedvesebb és szerethetőbb embert nem ismerek, és most miattam kerülgeti a sírás, miattam van a gyengélkedőn, és miattam voltak az elmúlt napjai olyan, amilyenek. Kerültem őt, mert így akartam megvédeni őt attól, ami most történt, de ahogy vele lehettem, már tudtam, hogy hülyeség volt magam távol tartani tőle, mert csak még jobban szenvedtem, és velem együtt ő is, bár…biztos talált barátokat a Birtokon, egy olyan lány, mint ő könnyedén barátkozik, és remélem, hogy talált is barátokat, mert nagyon szeretném, ha jól alakulna az élete, az életünk. – Tudom, nem kellett volna téged kerülnöm, tudom, hogy olyan sok dolgot ígértem ,amit nem tartottam be, és sajnálom. Én hibáztam megint, én hibázok egyfolytában, te segíteni akartál, és segítettél is csak…elrontottam mindent. – nem szeretném, ha magát okolná, engem okoljon, rám haragudjon, ha kell, amiért ez történt, semmiképpen se magára, mert nem tehet arról, hogy nem tudtam kezelni az érzéseim, hogy azt hittem megvédem őt azzal, ha távol maradok tőle, de…komplikált az egész, mert ha vele vagyok, akkor fájdalmat okozok neki, amibe egyenesen beletudnék halni. Az én szemeimbe is könnyek költöznek, de gyorsan le is törlöm őket, nem szeretném, ha most elkezdenénk mindketten itt bőgni, csak…olyan rossz őt betegágyban látni, sérülten, tudva, hogy miattam történt meg mindez. – Én…nem tehetem meg ezt veled Scarlett. Mindennél jobban szeretlek, de nem hagyhatom, hogy miattam szenvedj, mert ez azzal járna, és ennek nincs szívem kitenni téged ennek. – pár pillanatra elhallgatok, és nagyot nyelek mielőtt folytatnám. – Emlékszel mikor meséltem neked arról, hogy…nem voltam jó ember régen? – muszáj lesz neki mesélnem erről, hogy megértse miért nem szeretném, ha szenvedne miattam. Ő az életem, és mindennél fontosabb nekem, nem tehetem őt ki annak, mint aminek Larit tettem ki régen.
♪Stolen dance♪ Annyira nem szép dolog az élettől, hogy így képes kiszúrni az emberrel. Nem tettem soha semmi rosszat, legalábbis szándékosan tényleg nem. Tudom, hogy meg kellett volna keresnem előbb is Dorothyt, tudom, hogy nem volt szép tőlem, hogy nem azzal kezdtem, hogy utána kutatok miután kijutottam. Nem szabadott volna hagynom, hogy elvigyenek, vagy előbb ki kellett volna jutnom, de nem tudtam, talán nem is mertem. Most viszont itt vagyok és egy kicsit élveztem, hogy túl jól alakul minden. Talán ez afféle büntetés, amiért nem azt tettem, amit kellett, hanem azt, amit szerettem volna, amitől jól éreztem magam. Önzőség volt és most az élet úgy döntött, hogy pár nap után el is veszi tőlem ezt a lehetőséget, mintha nem is lett volna. Pedig én úgy igyekszem, beszéltem a húgommal... már ha azt beszélgetésnek lehet nevezni, amit sikerült művelnünk, főleg a kezdeti habogást tekintve. Próbáltam most őt is jobb kedvre deríteni, de nagyon úgy fest, hogy megint csak nem értem el a célomat, hiába próbálkozom. Rosszul sült el és tényleg úgy érzem, hogy az én hibám volt. Nem kellett volna elmenni a birtokról. Buta voltam és naiv még mindig. Fel kéne fognom, hogy a világ nem jó, a világ nem kedves és az emberek nem úgy reagálnak a furcsa dolgokra, ahogy kéne. Itt is megtehettük volna ugyanezt, maximum más eszközökkel, de meg lehetett volna oldani, de nem, én voltam olyan balga, hogy elmentünk nyílt terepre és a tetejében még be is lógtunk egy tenisz klubba. Nem megy nekem a csínytevés, vagy olyasmi, ami a szabályokkal szemben megy, egyszerűen nem vagyok jó benne, nincs elég gyakorlatom. De akkor nem is kéne próbálkoznom? Amikor bejön, igazából beront elmosolyodom, hogy lássa nincs baj. A karomat pedig automatikusan rejtem el a takaró alá, mert nem akarom, hogy lássa, nem akarom, hogy e miatt is rosszul érezze magát. Úgyis tudni fog róla majd, úgyis meg fogja látni ha felveszek egy pólót, amiből kilátszik majd a sérülés, de nem akarom, hogy erre most kerüljön sor, hiszen már így is épp elég kétségbeesett a tekintete. Olyan sok rossz történt vele, hogy nem akarom, hogy még valami legyen, ami miatt rosszul kell éreznie magát. Ne miattam legyen ez, azt nem viselném jól. - Én jól vagyok, csak egy kis áramütés, nem nagy dolog. - rántom meg a kisit a vállamat. Tényleg nem az, és nem is akarom, hogy ő úgy kezelje. Igen lehetett volna nagyobb baj is talán, de én bízom benne, hogy akár tudat alatt is, de tudja annyira kontrollálni az erejét, hogy szándékosan ne ártson nekem. Liam jó ember, én tudom, hogy az, csak most nagyon nehéz időszakon megy át. Amikor viszont meghallom, hogy az a fickó meg is halt döbbenet ül ki az arcomra, és egy pillanat múlva már rémesen érzem magam, de nem azért, mert meghalt, hanem azért, mert Liamnek még ezt a súlyt is cipelnie kell, és ez így még sokkal rosszabb, mert a fickót kéne sajnálnom, de... nem megy. - Sajnálom... miattam történt és neked most még... ezt is le kell küzdened. - nem tehetek róla, de elszorul a torkom. Próbálok én erős maradni, de tényleg úgy érzem, hogy az egész az én hibám. Én vittem oda, én találtam ki, én... én öltem meg azt a fickót, ha így nézzük, de közben ő érzi magát rosszul miatt. Nem tudom, hogy mit tehetnék, csak talán kissé görcsösen is, de a takaró szélét szorongatom, miközben megpróbálok felülni. Nem engedi, én pedig csak megrázom a fejem, amikor visszanyom az ágyba, de végül hagyom neki. - De... rossz ötlet volt, megtehettük volna ezt itt is, ahol nem lehet baj belőle, csak annyira szerettem volna, hogy kimozdulj kicsit és hogy megint kicsit... - összeszorítom a fogaimat, de akármennyire is próbálom nem megy. Megremeg kicsit a szám és könny gyűlik a szemembe, csak még legördülni nem hagyom. - Úgy sajnálom! - mindent, azt hogy ez az egész ilyen rosszul alakult a klubban, Atlantában. Mindent. Plusz azt, hogy nem tudok neki segíteni. Nekem kellene, hiszen szeretem, nekem kéne valahogy átvezetnem ezen, de nem tudom hogyan. Nem vagyok benne jó, nem gyakoroltam soha, nem kellett soha senkinek segítenem és most nem is tudom, hogy mi lenne a jó megoldás. - Ha... ha elmondanád, hogy segíthetnék, hogy jobb legyen. Akármivel, én megteszem... bármit! - csak mondja el, csak segítsen, hogy segíthessek, hogy jobb legyen végre minden. Egyedül képtelen vagyok rájönni, az pedig hogy csak távolról nézzem, ahogy szenved rémesen fájdalmas.
Valahányszor azt éreztem, hogy ura vagyok a helyzetemnek, mindit történt valami, amitől padlóra kerültem. Ezerszer feltettem magamnak a kérdést, hogy miért, de választ senkitől nem kaptam rá. Nem hinném, hogy arra lettem ítélve, hogy a cél előtt mindig elesek és csak nézem, ahogy mások szakítják át helyettem a célszalagot. Miért engedi az élet, hogy reménykedjek, hogy lássam a jót, mikor valójában nem is foglalkozik velem, otthagyna szomjan halni a sivatagban a kétségeim között. Meddig lehet hinni? Hányszor kell vereséget szenvedni ahhoz, hogy egy ember feladja hitét, hogy mindent eldobjon magától? És talán fontosabb az, hogy mikor derül ki, hogy ez a hit valójában tévhit, amivel csak magunkat ámítjuk, becsapjuk önmagunkat egy saját, nekünk tetszelgő illúziót keltve. Mikor derül ki, hogy a vágyad, amiért küzdesz, szenvedsz és ezernyi áldozatot hozol, valójában teljesen felesleges volt, mert nem teljesül? Mikor jön el az a pillanat, mikor hiába állsz már fel a padlóról, tudod jól te is: vesztettél. Azt mondják, hogy az ember mindent kibír, de ez nem teljesen igaz. Vannak dolgok, amiket nem tudunk átvészelni soha, és ezt mások nem fogják megérteni, hiába magyarázod el nekik. Szerintem abban a pillanatban szenvedünk vereséget, ahogy feladunk mindent. Túl sokat vesztettünk már és félünk, mi lesz, ha megint megismétlődik és ismét vesztünk. Ezért inkább nem cselekszünk, hanem állunk egy helyben és várjuk a csodát, nem próbálkozunk többet és feladjuk. Ebben a pillanatban vesztünk, mert ebben a pillanatban lesz teljesen semmisé minden addigi tettünk. Könnyedén elfelejtjük azt, hogy honnan is jöttünk, és hajlamosak vagyunk nem észrevenni, hogy mit tett velünk az út. Megváltoztunk és nem akarunk tovább menni, minden áldozatot teljesen értelmetlenné teszünk ezzel, megállunk a cél előtt, mert nem akarunk szenvedni és azzal takarózunk, hogy másoknak nem akarunk fájdalmat okozni. Mindig kifogásokat keresünk és soha nem nézünk szembe azzal, hogy mi vagyunk a hibásak, mi nem vagyunk elég erősek, hogy végigmenjünk az úton, inkább keresünk egy mellékösvényt, ahonnét könnyebb célba érni. Szinte berontok a szobába, nem törődve azzal, hogy lassítani próbálnak. Nagyon megkönnyebbülök mikor látom, hogy látszólag nem tettem olyan nagy kárt benne, de…attól még megtörtént, és semmit nem változtat ezen az, hogy Scarlettnek nem lett komolyabb baja, mert lehetett volna. Veszélyeztettem őt, csak azért mert képtelen voltam kordában tartani az érzéseim, bántottam őt, pedig nem akartam, csak…nem, nem kereshetek kifogásokat, vállalnom kell, amit tettem. Jó őt mosolyogni látni, de jól tudom, hogy ez nem az a megszokott Scarlettes mosoly, inkább annak szól, hogy ne aggódjak, minden rendben, de ezt nem hiszel el neki, egyáltalán nincsen rendben semmi, hiszen akkor nem itt lenne most! A kérdésére viszont egy pillanatra elbizonytalanodom. – Semmi bajom, de nem velem foglalkozz! Te jobban érzed magad? – kérdezem tőle egy nem valami őszinte mosolyt erőltetve az arcomra, aztán elkomorodom és lesütöm a szememet. – Ő…meghalt. – mondom halkan, nagyot nyelve. Megígértem, hogy nem fogok hazudni neki soha, és legalább ehhez tartsam magam, viszont…legszívesebben hazudnék. Megöltem egy embert, és még csak okom sem volt igazán rá. Dühös voltam, és látva ahogy Scarlettet ráncigálta csak még inkább felment bennem a pumpa, és nem bírtam kordában tartani az erőmet, megöltem őt. Eleget tudok a gyászról, és bár nem ismertem Franket személyesen, gyászolom őt. Tudom, hogy nem szűnik meg a hiányérzet, hogy egyszer csak megtanulunk majd együtt élni a bennünk tátongó űrrel, amit szeretteink hagynak maguk után a szívünkben. -Ne, pihenned kell! - gyengéden, óvatosan fogom meg a vállait, és remélem, hogy visszafekszik az ágyba. Nem zavar, hogy így beszélünk, és látom rajta, hogy nehezére esik most minden mozgás, én pedig nem akarom őt úgy látni, hogy az arcán fájdalom ütközzön ki. – Nem, jó ötlet volt, csak…nem tudom mi ütött belém. – az ötlet maga jó volt, hogy levezethetem a dühömet, csak Frank volt rosszkor rossz helyen és ezzel minden el is romlott. Végre együtt lehettem Scarlettel huzamosabb ideig, mint az utóbbi időben bármikor, erre minden tönkremegy, miért nem akarja az élet, hogy sikerüljön túllépnem ezen? Mert így…megöltem egy embert, bántottam az egyetlen számomra fontos embert, mégis miként léphetnék most tovább?
Előzmény Lassacskán ébredezem. Abból, hogy hogyan keveredtem ide nem sok fogalmam van, csak nagy nehezen összeáll végül a kép, ami persze kezdetben eléggé homályos, de tisztul szép fokozatosan. Sikerül azt is felfogni, hogy hol vagyok pontosan. Ágyban, puha párnán, és egy kedves arcú ápoló pislog rám, fogja a csuklómat, hogy a pulzusomat megnézze, és végül bólint. A szavai is bár lassan, de eljutnak végül hozzám. Csak lassan bólintok. Jól vagyok igen, kicsit kavarog a fejem még és finoman szólva is zúg. Alig emlékszem arra, ami történt, de amikor kérdezi végül csak sikerül felidéznem. - Áram... áram ütés volt azt hiszem. - legalábbis csak erre tudok tippelni. Azért történt, mert pont fogta az a fickó a kezem, miközben Liam kiütötte és egyszerűen tovább csapott. Nem akarta, én tudom, csak túlságosan fel volt spannolva miattam. Egyszerűen rossz ötlet volt ez az egész, nem kellett volna, csak vele lennem, vagy... nem is tudom, hogy mi lett volna a jó megoldás, de ez nem. Egyértelműen úgy gondolom, hogy az én hibám volt, hogy én tehetek arról, ami történt. Nem ő... ő csak... csak úgy megtörtént, kijött belőle. Ha itt maradunk, akkor nem lett volna baj, én találtam ki a teniszt, hogy elvigyük labdaadogatót. Butaság volt. Már épp kérdezni akarnám, hogy hol van, amikor a pasas távozni készül és egy pillanat múlva már Liam az, aki szinte beront a szobába. Fájdalmasan mosolyodom el, amikor meglátom. Nem akarom, hogy azt lássa nem vagyok jól, nagyon nem akarom, ezért is dugom a kezem szinte reflexből azonnal a takaró alá. Ott, ahol a fickó fogott, ahol az egész kicsapódott a felkaromon egy kisebb égési folt van. Nem nagy és biztosan rendbe jön majd, maximum egy cseppnyi helye marad. Nem nagy dolog, de láttam, amikor az édesanyja sebe láttán elkomorult a tekintete. Nem akarom, hogy ez is mindig arra emlékeztesse, hogy mit tett. - Te... te jól vagy? És az az őr? - nem, nem tudom, hogy meghalt, hiszen az után hogy elrepült egy pillanat múlva már ájultan hevertem a földön, vagyis hát Liam karjaiban. Igyekszem mosolyodni, nagyjából megy is, csak egy kicsit fájdalmas a gesztus és ez is csak azért, mert a fejem eléggé fáj és zúg, de ne olyan vészes, nem akarom hogy azt lássa, hogy vészes. Nem akarom sem azt, hogy aggódjon, sem azt, hogy magát hibáztassa a miatt, ami történt. - Úgy sajnálom! Nem volt jó ötlet oda menni... nem kellett volna. - megrázom a fejem és már-már bocsánatkérően nézek rá. Tényleg úgy gondolom, hogy az én hibám, még ha pont én is vagyok az, akinek most kifejezetten nehezére esik az is, hogy kicsit feljebb tornássza magát az ágyban, mert mégsem akarok vele fekve beszélgetni. Annyira nem tudom, hogy mi tévő legyek. Úgy akartam segíteni, úgy akartam látni, hogy boldog, hogy kicsit jobban van, és mégsem sikerült végül. Mégis az egész elromlott, mintha... mintha a sors se akarná, hogy nekünk ez sikerüljön. De ha erre gondolok csak elszorul a torkom, és ezt nem akarom. Csak most... nem alakulnak jól a dolgok, de majd jó lesz, jónak kell lennie, csak idő kérdése.
Ajánlott tartalom
mutant and proud
Tárgy: Re: Liam & Scarlett - Egy aprócska áramütés
Kezdőlap 
by 
