Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Alig figyelek fel arra, hogy nyílik az ajtó odakint. Persze tudom én, hogy más nem jöhet csak ő, ha csak nem Amy jönne fel megnézni, hogy mi van velem, de annyi idő még nem telt el, és nem hiszem, hogy elérné magát óráról, sőt azt igazból nem is akarom. Elég, hogy én ki vagyok, nem kell még neki is hiányozni e miatt. Azért felemelem a fejem, amikor meghallom a táska földre kerülését, meg a kinti motoszkálást, amiből már egyértelmű, hogy nem Amy ugrott be, ő azért amúgy is kopogott volna. Erőtlenül emelem fel a fejemet, amikor benyit a fürdőszobába. Na akkor lettem volna csak még inkább ki, ha még neki is megy miattam az ajtófélfának, mert annyira sikerül meglepni. Így is bőven elég, hogy én nem vagyok jól, már csak azt nem akarom, hogy véletlenül meg is fertőzzem, vagy a jó ég tudja. Ha ez valami rémes vírus, akkor simán elkaphatja tőlem, azt pedig nagyon nem szeretném, bár eddig egész jól bírta, talán csak simán eléggé immúnis rá, kár, hogy én nem vagyok az. - Szia! Bocsi, de igen, csak nem voltam valami jól... megint. - épp ezért van, hogy kivételesen eléggé visszafogottan viszonozom azt a csókot is. Komolyan nem akarom, hogy elkapjon tőlem valami akármit, mert valami tuti, hogy motoszkál bennem és nem lenne jó, ha őt is kiütni, bőven elég az, hogy én nem vagyok teljesen a toppon mostanában. - Nem is tudom, szédültem és szinte biztos voltam benne, hogy visszaköszön a reggelim, de végül még sem. Nem tudom, hogy mi ez, de nem akarom, hogy te is elkapd tőlem. - egy pillanatra biggyed csak le a szám széle. Tényleg nem akarom, hogy ő is miattam legyen beteg, akár csak véletlenül is. Elég az, hogy én nem vagyok jól. Azt hiszem tényleg hasznos lenne lemenni a dokihoz és megnézetni magamat, csak hát azt hittem, hogy talán egyszerűen magától elmúlik, de nagyon úgy fest, hogy ez egyelőre nem túl esélyes. - A víz jól esne, köszönöm, de nem tudom, hogy lehetne. Szerinted menjek le az orvoshoz? - tényleg nem akartam. Ez annyira nem fair! Látszik is rajtam, hogy komolyan a pityergés határán vagyok már. Nem rég keveredtünk csak vissza, volt épp elég bajunk eddig is. A sziget, aztán ez az elrablás, nem értem, hogy miért kell mindig lennie valaminek, hogy miért nem lehet egy kicsit csak úgy boldognak lenni minden baj és gond nélkül. Nem akarok most meg napokig feküdni, mert ledöntött a lábamról valami hülye betegség, épp ezért nem akartam dokihoz menni, de talán valami ütős gyógyszer segítene, hogy hamar túl legyek rajta, mert így meg ki tudja, hogy meddig szenvedek majd még.
Nem hittem volna, de… végül tényleg minden visszatért a normális kerékvágásba. A kanadai kaland után azt hittem, hogy lesznek majd következmények, de nem történt semmi, Kanadában már nem vagyunk szökevények, miután az alapítók beszéltek.. nem is tudok kikkel, de elintézték nekünk a dolgot, és ha ki is akartak oktatni, nem igazán hagytam nekik időt, mert a visszaérkezés után egyből a gyengélkedő felé is mentem Scarlettel. Neki a lábát kellett helyrerakni, mert az én kötésem közel sem sebészi pontosságú, nekem pedig csak jég kellett és nem igazán több, mert azon kívül, hogy elég sokat kaptam és súrolt egy golyó, nem volt bajom. Ez a nap is olyan, mint minden más. Korán kelek, kimegyek egy kicsit edzeni, összemérem az erőmet és a tudásomat Ren-nel, majd egy kis levezetés után vissza is térek a szobámba. Vagyis nem, a szobánkba, mert ezt is sikerült most már elérni. X-Men lettem, és ennek az előnye az, hogy kaptam egy saját szobát, ami nagyon is jól jön, mert már untam az enyémben az egyedüllétet, ráadásul itt Scarlett is velem van, ami csak hab a tortán úgymond. Van már közös szobánk, lesz közös házunk és közös életünk is, előbb-utóbb minden sikerülni fog, csak… türelmesnek kell lennünk. Nem köszönök mikor belépek a szobába, hiszen tudom, hogy Scarlettnek órán kell most lennie, én pedig … nem is tudom, egyedül nincs itt sok kedvem ülni, úgyhogy talán majd ellátogatok a harci teremhez, vagy akárhova, csak ne unjam magam halálra. Fáradtan hajítom a sporttáskámat a szoba sarkába, mielőtt még kibújnék a trikómból, amiből már csavarni lehetne az izzadságot. A fürdő felé veszem az irányt, hogy bedobhassam a szennyesbe a trikót, és közben a szekrényből is kibányászok egy pólót, amit felvehetek magamra, annyira azért nincs jó idő, hogy félmeztelenül flangáljak a szobába. Körülbelül ekkor nyitok be a fürdőbe is, és először majdnem beverem a fejem az ajtóba, mikor megpillantom a wc fedelén ülő Scarlettet. – Hé, szia! A frászt hoztad rám… nem órán kéne lenned? – pillantok rá most már mosolyogva és közelebb is léptek, hogy egy csókot lehelhessek az ajkaira. – Minden rendben van? Az utóbbi napokban egy kicsit… tudod, mintha beteg lennél, vagy nem is tudom. – ezt nem csak ő,de én is megfigyeltem már. Nekem mindenhogy ő a gyönyör mértékegysége, de mostanában nem fest valami jól, mintha elkapott volna valami vírust, vagy nem is tudom, csak kicsit… más. – Hozzak…vizet neked? Segíthetek valahogy? – guggolok le mellé, és ha bólint, akkor hozok is, van valahol a szobában ásványvíz, kell lennie.
Nem vagyok jól, most már totál egyértelmű és ez már nem lehet a miatt, ami történt velünk. Már itthon vagyunk vagy három hete, már elvileg minden oké, hiába voltak sérüléseink, már a lábamnak sincs komolyabban baja, csak az a kis heg maradt meg a vádlimon, de semmi több. Az is lehet, hogy valami megfázás, vagy... vírus? Lehet, hogy összeszedtem valamit, de az utóbbi pár napban komolyan minden reggel úgy keltem fel, hogy valami iszonyatosan pocsékul voltam. Nem hiszem, hogy túl sokon múlt, hogy nem köszönt vissza a még el se fogyasztott reggelim és a kávé... Képtelen vagyok egy kortyot is meginni, és irtózatosan zavar már csak a szaga is. Azért jöttem most vissza ide, mert Logan, mármint a tanárunk, nem pedig a diáktársunk, képes volt úgy bejönni órára, hogy hozott magával egy nagy bögre kávét és a szaga... a szaga valami iszonyatosan bántott. Szóval az ajtó úgy délelőtt kilenc magasságában vágódik ki, én pedig majdhogy nem futva közelítem meg a mosdót, hogy megmossam legalább az arcomat, mert iszonyatosan nagy esélyét látom annak, hogy visszaköszön a végén a reggelim, de végül semmi ilyesmi nem történik. Még azt se nagyon néztem most meg, hogy Liam itt van-e. Ilyen se fordult még velem elő, ha érkezem, akkor az az első, hogy köszönök neki, de most, esélytelen. Lehuppanok szépen a lehajtott wc fedelére, és ott maradok a csap mellett könyökölve, miközben hideg vizet folyatok a csuklómra. Az be szokott válni, mert valahogy úgy érzem, hogy ki akar ugrani a szívem a helyéről, mintha komolyan totál felborult volna a szerveztem, felbolydult volna odabent minden. Azt hiszem le kéne mennem a Gyengélkedőre, talán mondanak valamit, kaphatnék valami gyógyszert, mert tuti, hogy ez valami vírus lehet... vagy valami, mégis mi más? Most még arra is nehezen veszem rá magam, hogy feltápászkodjam és megnézzem magam a tükörben. Órán Amy azt mondta, mármint az elején, amikor még Logan kávéja nem üldözött ki, hogy nem festek valami jól, hogy elég sápadt vagyok. Ezt már az én drágám is mondta az elmúlt pár napban, amikor a pocsék reggelekre panaszkodtam neki, de hát egy kis levertség még semmi. Simán lehet a miatt, amiken átmentünk, vagy általános rossz kedv, netán csak simán a késő őszi idő, meg a beköszöntő hideg szívja le az energiáimat. Csomó lehetőség van, csak hát gondoltam amíg nem esem ágynak, addig nem kell lemennem gyógyszerért, de ez lassan már kezd tarthatatlanná válni, és nem akarok minden áldott nap attól tartani, hogy mikor jön vissza a reggelim, vagy valami. Motoszkál bennem ez az izé és talán jobb lenne még az előtt kezdeni vele valamit, hogy tényleg teljesen kiüt nem?
Kezdőlap 
by 
