Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Mint minden iskolában, itt is vannak szobák, amik arra hivatottak, hogy dolgozzanak bennük. Itt általában kattogást, zakatolást lehet hallani az irodai gépek miatt, a bélyegzők folyamatos csattogása, vagy az iratkupacok landolása miatt. A szobák kisebbre vannak szabva, egy-egy dolgozóasztallal és maximum két székkel - ez alól kevés kivétel van. A dolgozóasztalok több fiókosak, a fiókjaik egy része zárható. Az asztalokon az iskola jól ismert bélyegzője, tintapárna, és az ott dolgozó neve. Vannak persze üres szobák is, az esetleges frissen érkező munkaerőnek, náluk is hasonló a helyzet, leszámítva az iratkupacokat és a névjegytáblát. Persze már az ajtóra is ki van írva, kit és mit lehet odabent találni, mert a felesleges zaklatást nem szeretik a dolgozó emberek.
Lábak az asztalon, bokában keresztezve, vázlatfüzet az ölben, radírmorzsalékok mindenütt a földön a szék körül. Grafit serceg a papíron, alakul a forma, képpé válnak az árnyékok. Szeretek rajzolni, mindig szerettem, bár az a véleményem, hogy nem tudok. Viszont kikapcsol, szóval inkább ezt csinálom, mint üljek itt és peshedjek meg az unalomtól. Úgyse jön ide senki, nyáron nincsenek problémái a diákoknak. A kopogás úgy meglep, hogy szó szerint elvesztem tőle az egyensúlyomat és hanyatt esek székestül, mindenestül. Lábaim az égnek, s próbálok én sebesen feltápászkodni, de mintha kissé összegabalyodtak volna a tagjaim. - Gyere be! Kiabálok inkább ki, mert ha szegény akárki, aki kopogott arra vár, hogy én felvakarjam magam a földről, akkor a végén még gyökeret ereszt odakint. - Itt vagyok az asztal alatt! Fedem fel szorult helyzetemet, majd nem sokkal később már elő is bukkan a buksim az íróasztal mögül. Nem kicsit kócos vagyok, de Mercit meglátva szélesre szalad a mosoly a képemen. - Nahát, szia! Milyen csinos vagy, csak nem sportolni mész? Buknak ki belőlem a szavak. Tökéletes naiva vagyok, fel sem merül bennem, hogy engem szeretne elhívni teniszezni. A küllemét viszont muszáj megdicsérnem, mert egyszerűen ami szép az szép, nem lehet elmenni mellette szó nélkül. Ebben nincsen semmi rossz, nem kezdem el szégyellni magamat. - Kissé megleptél.. Mást az asztal alá isszák, engem az asztal alá leptél. Szóval azért volt ez a kis asztal mögötti furcsaság. Érted.. Próbálok magyarázatot találni az asztal mögötti ficergésemre, miközben felálltamban lehajolok, hogy talpára állítsam a székemet és felszedjem a földről a füzetet, radírt, grafitomat is. Egyszerű farmersort van rajtam egy lezser, szivárványszín pólóval, melynek az eleje elég rövid, így kilátszik belőle a köldököm, de hátul leér az anyag a fenekemig. Tincseim természetesen kiengedve, nem zavar a nyár, én így szeretem.
Nem is tudom, hogy mi hozott most errefelé, talán az, hogy Quinn után szeretnék még egy barátnőt. Valahogy a barátkozás számomra annyira idegen életforma, hogy nehezen veszem rá, hogy nyissak mások felé, de ami furcsa, hogy még a kiállhatatlan stílusom ellenre is felmerül, hogy valaki érdeklődik irántam, megkérdez, hogy én hogyan vélekedem bizonyos dolgokról. A múlkori találkozónk a tündérrel igen furcsán indult, majdnem nekiment a víznek, én felpofoztam, pedig ő a felnőtt, végül egészen jól elbeszélgettünk, hogy aztán rengeteg kérdés maradjon bennem. Aztán lehet, hogy ha már jobban van, simán le fog koptatni, meglátjuk. Legfeljebb levonom a következtetést, hogy tényleg nem nekem való ez az egész mizéria. Mit is csináljunk, mit is csináljunk... Tenisz! Érthet egy tündérke a teniszhez? Az emberi alakjában nincsen szárnyai, elég légies a mozgása, biztosan tönkreverne engem, de most erre lehet szüksége. Nem tudom, hogy mennyire van még maga alatt az előző alkalom óta, amikor a kisgyerkőc halála a lelkén száradt. Quinn-nel egészen jó a viszonyunk, most úgy érzem, ha ezt a nyarat sikerül túlélnek idegroham nélkül, a végén még beülök az iskolapadba, és ősztől oda fogok figyelni arra, hogy jobban ki tudjam használni a képességem, meg egy fokkal többet bele tudjak préselni az agyamba, ne legyek olyan műveletlen tuskó. Az első egy év a láblógatásból, és az emberutálatról szólt, egy keveset mégis megismertem, kiderült, hogy nem vagyok annyira rossz pénz, aki senkinek nem kell. Ahogyan végigjöttem a teniszcuccomban a folyosón, pár fiú megbámult ugyan, de őszintén, kinek kellenek? Most egy kicsit független akarok lenni. Már csak az a kérdés, hogy hol van a közelben teniszpálya? Két ütőt, és labdákat hoztam a válltáskában, de hogy merre, ezt majd az X-Men néninek kéne eldöntenie. Már ha egyátalán van kedve velem jönni. Nagyon magabiztosan lejtettem itt végig, és bele sem gondoltam, hogy mekkora égés lehet a dologból. Hogy is nézek ki? Fehér short, vállak nélküli rózsaszín szívecskés póló, és lányoknak való baseball sapka, ami alól a fufrum egy része kilátszik, hátul a lukon pedig kiemeltem a copfomat. Mintha minimum Wimbledonba készülnék. Nagy levegő, és kopogtatok az iroda ajtaján, ahol a tündért sejtem.
- Akkor? – csapok le azonnal az elakadására. Én ugyan semmi félreérthetőséget nem vélek felfedezni a dologban, hiszen egyszer már tisztáztuk, hogy elmehetnék meghallgatni azt a hangszert, megnézni, egyáltalán megismerkedni vele. De persze azonnal válaszol és én mosollyal fogadom. - Szombaton ebéd után? Mondjuk olyan kettő körül? – javaslok egy időpontot. Azért nem mondok délelőttöt, mert úgy terveztem, hogy leszaladok Nort Salembe megvenni ezt-azt, de délután ráérek és tényleg szívesen jönnék. Ha elhozza ide a hangszert, nekem úgy is jó, a lényeg, hogy a kíváncsiságom kielégített legyen. Persze elég érdekesen pislognék Davere, hogyha tudnám, hogy bármilyen szinten is megfordult a fejében az, hogy a szituáció kínos, félreérthető, bajos lehetne bárki számára akkor, hogyha nem elhozza, hanem én látogatok el hangszer-iránt. Mondjuk nem ismerem a hátterét, lehet, hogy az ő szempontjából ebben lenne logika, így szerencse, hogy nem vagyok gondolatolvasó, nem ítélek, s nem is ítélhetnek el. - Értem, hát akkor nem is szeretnélek feltartani! - mosolygok rá kedvesen, összeszedve a bögréket. Nekem nincs dolgom, de neki van, így nem szeretném húzni az idejét, tehát tényleg jobb, ha távozóra fogom. - Igazán nincs mit köszönnöd, szívesen voltam itt, kellemesen éreztem magam! Ha bármikor kedved szottyanna csiszolni a tánctudásodat, engem itt az iskolában megtalálsz. Jön a nyár, rengeteg lett a szabadidőm! – hagyom függőben a dolgot. Nem vagyok tolakodó, legalábbis nem szándékosan. Meg pióca sem akarok lenni, egyszerűen csak az a helyzet, hogy még mindig nem tanultam meg, hogy nem csak egy személy körül forog a világom. Apám hiányát és a belém nevelt dolgait úgy élem ki, hogy adott pillanatban, amikor valakivel beszélek, valakinek a társaságában időzöm, a világom csak az övé, s nem törődöm mással. Talán baj, talán nem. Engem nem zavar, más meg nem koppintott az orromra még. - Hasonlóképp szépet! És jó munkát, meg kitartást azokhoz a vázlatokhoz. Szia! – intek és köszönök el kedvesen, majd távozom. Felviszem a csészéket a szobába, elmosom őket, majd pedig nyakamba veszem a birtokot, s kiheveredek valahová olvasni. Vagy netán táncolok. Ez a kis tanítás felkeltette bennem a gyakorlás utáni vágyat.
//Én köszönöm! Ha bármikor lesz kedved egy újabb szálhoz, dobj rám egy PM-et, s játszom veled szívesen. //
A fejet hajtásra elkomorodok egy kissé, de amikor átölel, viszonzom. Sok érzés furakszik belém belőle, de hagyom és átölelem. A kupola alatt is szerettem volna, de tartottam attól, hogy az akkor még korai lett volna. A szeretet hiányát átérzem benne, vagyis inkább az az utáni vágyakozást. A kuncogásra érdeklődőn tekintek rá. Elrontottam volna valamit? Aztán egy megértő „aa” hagyja el ajkaim. Jól félreértettem, annyi bizonyos. -Félreértettem a kérdést. – mosolyodok el zavartan. – Hétvégén, ha van időd és kedved, akkor… - elakadok, mert ez akár félreérthető lehet. – Itt? Szombaton vagy vasárnap. Hánykor? – inkább elhozom a hangszert, mint hogy félreérthető legyen. Nem akarok bajt senki nyakára. Érzékelem, hogy távozni szeretne. Megértem. -A vázlatokat akartam befejezni, holnapra kérik. – felelem zavartan. Nem szeretném, ha úgy érezné, elhajtom, de már látom, ahogy hajol is le a pohárért. Nem fogom feltartani. -Még egyszer, köszönöm, hogy eljöttél és a táncot is köszönöm. És a teát is. – mosolyom meleg és őszinte. – Szép napot! Nem mozdulok, míg Nique mögött az ajtó be nem csukódik. Megsimítom a zongorát, majd a vázlattömb felé tévednek az ujjaim, végül összefonódnak körülötte, hogy belemélyedjek a finomításba.
//Nagyon szépen köszönöm a játékot, élmény volt! ^^//
Nagyon jólesik mindaz, amit mond. Szeretem a táncot, feloldódóm benne és olyankor úgy érzem, hogy semmi baj nem érhet, semmi se fáj. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor apámat is értzem ilyenkor, ahogyan ujjai az enyémekra simultak, ahogyan pörgetett, s követte, vezette a mozdulataimat. Gondolok rá, de nem hiányzik, mert ha táncolok, akkor velem van. Jó tudni, hogy tényleg átjár az az öröm, amit érzek akkor, ha táncolhatok. Kedvesen Davere mosolygok. - Köszönöm! – hajtok fejet előtte, majd gondolok egyet és megölelem. Kedvelem őt, nagyon rendesnek tűnik és már fent a csillagos ég alatt, a kupolában is úgy hiányzott ez a fajta köszönetkifejezés. Nekem ez természetes, s talán elrugaszkodott az elgondolás, de úgy ölelem őt, mintha az apámat tenném. Nem azért, mert olyan öreg lenne. Egyszerűen, mert olyan fajta bölcsesség, vagy tudom is én mi van benne, ami egy apában szokott. Végül aztán eleresztem, nem kívánva tolakodónak lenni. Halkan felkuncogok. Nos, nem így értettem a kérdést, épp csak azt hittem, hogy menni szeretne már és nem emlékszem, hogy megbeszéltük-e az idejét annak, amikor meghallgathatom azt a bizonyos hangszert. Mindegy, néha sikerül úgy fogalmazzak, hogy az senki számára ne legyen egyértelmű. Elvagyok vele, végül is jól szórakozom saját bénaságomon. - Igazából arra szerettem volna rákérdezni, hogy mikor ismerkedhetem meg a hangszer hangzásvilágával. Mert említetted, hogy.. – nem ragozom, szerintem tudja, hogy mit említett. Mosolyom nem tűnik tova akkor sem, amikor fordítok a mondandón. - Igazán nem szeretnélek feltartani, szóval ha menned kell dolgodra, akkor menj csak, de nem akartam elszalasztani a kíváncsiságom kielégítésének időpontjához kötődő pontos lefixálást. Lehajolok és felveszem a földről a csészémet, melyben a teát hoztam. A neki hozottat még nem kapom fel, ha nem itta meg, nem akarok udvariatlan lenni. Én nem sietek sehová, de nem szeretek zavarni másokat. Ez érezhető.
A múltkori szomorúsága már messze száll Niquében, a tánc okozta öröm annyira átjárja, hogy nekem is jut bőve belőlem. Széles mosollyal jelzem, egyszerűen nem tudom megállni, hogy mosolyogjak. Ez sokkal inkább Niqué számomra. -Még egy ideig biztosan megmarad. – próbálok játszani a szavakkal. A karmozdulatokat igyekszem követni, ez már jobban megy, hagyom, hogy vigye a mozdulatot. -Nique… - habozok, hogy mondhatom-e. – Te maga a tánc vagy. A felszabadult örömé, a boldog átadásé a ritmusnak és az életnek. – jegyzem meg, mosollyal. – Köszönöm. Hirtelen nem értem, miként jön ide a koto, végiggondolom pár másodpercig. -A koto más hangzást ad, az egy kicsit más táncot kíván. De bele lehet merülni magába a zenébe is. Ha meghallod, akkor érezni fogod, biztos vagyok benne. – Nique táncra termett. Kíváncsi vagyok, miként fogja érezni a zenét. -Köszönöm a táncot, bár ez kevés hozzá, hogy kifejezzem, mit érzek. – mosolygok rá.
Nem erőszak a disznótor, ha valaki nem akar számolni, akkor nem fog. Egy idő után én sem tettem, de emlékszem, hogy az elején nagyon odavoltam a számolásért. Apám jókat mosolygott is rajtam, amikor látta, hogy szinte tátogom a ritmus-lépések számait. Aztán persze leszoktam erről, rutint szereztem és ma már minden megy, mint a karikacsapás. Amikor táncolok, legyen az bármilyen is, szinte elsöpröm ismert énemet és nem marad más belőlem, csak a színtiszta öröm. Akkor is, hogyha szomorú érzéseket kíván átadni egy koreográfia, a lelkem mélyén a táncolás öröme színezi szivárványosra a vásznat. Szeretem ezt. Teljes nem értem tőle magamat. És ha táncolok, akkor apám hiánya is csak kósza emlék, nem feketít meg a gyász. - A hangsúly a még-en van. – mosolyodom el. Beleviszek némi karmozdulatot is a táncba, hogy ne legyen olyan egyhangú csak lépegetés. Legalább nézzen ki valahogy. Megfordulok, amikor elenged. Tekintetemben őszinte kedvességgel simogatom meg pillantásommal az arcát. Lám, van valami, amin megosztoztam vele, s ezzel akarva-akaratlanul is közelebb kerültem hozzá. Kedvelem, tisztelem őt. Mert rendes volt velem, s a csillagokkal is jobban megismertetett. Ezért is adtam neki néhány cseppet a táncból. Mert ez meg én vagyok. S néha egy kamasz is taníthat valamit egy felnőttnek, azt hiszem. - Örülök, hogy táncolnál legközelebb is! – bólintok vidáman. Boldoggá tesz, hogy tetszett neki az, amit mutattam, de még boldogabbá az, hogy nem egy alkalmas dolog volt. Eszerint sikerült lenyűgözze a tánc. S ez jó. - És a koto? – még egy kérdés, mielőtt útjára engedem. Nem feledkeztem meg róla, érdekel.
Figyelem a forgást, megértem, hogy miért nem jó összekulcsolni a kezeket. -Már értem. – a ritmusból kiesek ugyan, de ez nem zavar. És valóban szépen mozog. Még egyszer megnézem a kislányt. Emlékeztet valakire, de mégis Nique az, aki visszatükröződik benne. Amit mond, az teljesen olyan, mint a harcművészet. Ráérezni a másikra. Az nekem sosem volt nehéz. Elmosolyodok, bólintok egyet. Amikor háttal áll és a csípőjére kéne tennem a kezem, egyrészt természetes számomra, gyakorlás közben is teszünk ilyet, másrészt zavarban vagyok. -Rendben, követlek. Nem számolok, azt sosem tettem. Ráfigyelek, ahogy lép, ráhangolódok. A lépések hamar megvannak, majd amikor szembe fordul velem, akkor is folytatom. Azonban azt meg tudom mondani, hogy ebben azért falábú vagyok. -De még jól sem. – kuncogok. Tovább próbálkozom, hogy legalább ráérezzek. Valamennyire. -Jó tanárom van. – mosolygok. – Köszönöm, Nique, hogy megmutattad a táncot. Szép és… érzéki, tele vidámsággal. Kibontakozom. Úgy érzem, ennyi elég volt, ma ennél már csak még falábúbb leszek. Az érintésekkel is csínján kell bánnom, mert olyankor kevésbé tudom kontrollálni magam és nehéz visszatérni önmagamba. -Legközelebb, a gyakorláshoz hozok zenét is. – jól éreztem magam vele és remélem, hogy fogunk még találkozni.
- Igen, ez pont olyan! – mosolygok rá. A visszakérdezésre bólintok, majd a karja alatt bal lábbal oldalra kilépve fordulok meg, hogy aztán visszaálljak vele szembe az alap mozdulatba. Természetesen a forgást is a rumba alapritmusára végeztem, mert bár a forgás kéztartásának bemutatása volt a produkció része, ettől még nem akartam bezavarni őt a ritmusváltással. - Öt, azt hiszem. A ruhámból ítélve nem sokkal az ötödik születésnapom előtt lehetett. A szülinapomon történt egy kis gyertyabaleset ezzel a blúzocskával, s utána hordhatatlanná vált. – teszek egy kis kitérőt a múltam elemezgetésébe. A mai napig megmosolyogtat az emlék, ahogy apám ijedt arca elém vetül. Nem érezte jól magát attól, hogy leöntötte egyetlen lányát egy pohár vízzel, de nem tudott hirtelen mit csinálni azzal, hogy a torta fölé hajolva lángra kapott rajtam a blúz nagy körgallérja. Én fel sem fogtam, hogy komoly bajom is lehetett volna. Csak kacagtam, mert azt hittem, hogy játszik velem. Persze a blúz odalett, de nem érdekelt. Most sem érdekelne, azt hiszem. - Nem igazán a kezeddel. Inkább az egész testeddel, az auráddal, a testbeszédeddel. Úgy kell mozdulj, hogy tudjam: merre is kell lépjek. De persze ez így elsőre nagyon bonyolultnak tűnhet. Próbáljuk máshogy inkább. – mosolygok rá, majd eleresztem a tánctartást és kifordulok, hogy háttal álljak neki. - Tedd a csípőmre a kezeidet! – kérem, majd a kérését hallva bólintok. - Rendben, bocsánat. Ha zavar, akkor nem számolok. De neked kellene magadban.. vagy csak kövess. Nem jövök zavarba attól, hogyha megérint, főleg mivel én kértem. Azokat a mozdulatokat lépem, amiket neki kellene, a férfi alaplépésbe megyek bele, s mivel a csípőmet fogja – ha fogja – így talán valamivel könnyebb átvegye a ritmusomat, ezzel téve magáévá azt. - Ez egy nehéz tánc, de szerintem nem megy rosszul! – mosolygok magam elé, de Davenek szánva a hangomba is mosolyt csaló ritmust. Azt kell lépje, amit én lépek, s hogyha már elég jól megy neki, akkor fordulok majd vissza vele szembe. De egyelőre még tesztelem. Abból, ahogyan mozdul, sok mindent látatlanban is megérzek a kéztartásának közvetítőereje által. Szeretek tanítani. Sose csináltam még, de.. tetszik a tánctanár szerepköre.
A ritmus nincs meg, a lépés igen. Edzésnél is utánzással tanulunk, ezért természetes, hogy felálljak és leutánozzam. -Nem tudom. Azt hiszem a lépés megvan. A ritmus még nem. Átbizsereg minden porcikámon a belőle áradó pezsgés. Mint a húrok rezgése a levegőben. Ráhangolódom és így hagyom magam vezetni. -Akkor ez olyan, mint a nyugati táncok kéztartása. – félig kérdezek, félig megállapítok. – A térfél ismerős. – mosolyodok el. Lökő kezek, csupán ennyi ugrik be és máris megvan a kellő távolság. -Forgást? – tekintek rá érdeklődve, miközben a kezeimet és annak tartását igazítja. Önkéntelenül szélesen elmosolyodok, amikor Nique fiatalkori mása körbeszaladgál, majd megbökdös. Nem tudja a mást megfogni, ujja mintha egy káprázatba süllyedne bele. -Ekkor… hány éves voltál? – kevés dolgon tudok meglepődni, sokkal inkább a kíváncsiság hajt. – A gyerekek a legőszintébb felfedezők. Érdek nélkül ismerkednek a világgal. Csupán csak… megismerni akartam a világot. – hogy jó vagy rossz, nem érdekelt. -Húzni? Mivel, a kezemmel téged? – értetlenül tekintek rá. – Ne… ne számolj… - suttogom. – Az kiveszi az érzést a táncból… inkább lassan menjünk végig a lépéseken. Lépek utána és lassanként, de megérzem a lépést. Nekem ez túl érzéki és izgató, mégis érdekel. -Bocsánat. – megint előbb lépek és rossz helyre. – Kezdhetnénk elölről? – becsukom a szemem, miközben kivetített énem egyre halványul, végül eltűnik, ahogy a tánclépésre figyelek. – Milyen? Elég nehéz lépést tartani. A ritmust. – kinyitom a szemem és rátekintek Niquere.
♫ Rumba version - Just give me a reason ♫ ♫ Samba version - Stereo love ♫
- Hát persze! – mosolygok rá, majd előveszem megint a samba oldalsó alaplépését. Nem terhelem azzal Davet, hogy elmondjam, hogy volta a lépés neve. Nem lényeges, attól nem tudná könnyebben megcsinálni, ha tudja, hogy minek is nevezik. Lépek oldalra, csavarok csípőt, keresztezek hátul, majd ugyanezt megcsinálom a másik irányba. Kérdőn nézek rá. - Mutassam megint? Mosolyom töretlen ajkaimon, s még ki is szélesedik, amint felkel és hajlandó belemenni ebbe a táncolósdiba. Nekem szenvedélyem az ilyesmi, így elöntheti a felőlem áradó energia. Nem tehetek róla, ha akarnám, akkor se tudnám megakadályozni azt, hogy ez megtörténjen. - Ha megengeded.. mutatom! – fogom meg finoman a jobb kezét és irányítom a lapockámhoz. - Zárd össze az ujjaidat, s a laposka alatt tartsd a kezed. A könyököd ne legyen mereven kinyújtva, de ne is húzz nagyon közel magadhoz. Nekem is megvan a táncterem és neked is. Nem szabad belelépjünk egymáséba, ez nem arról szól. - veszek elő mindent, amit annak idején nekem mondtak. A férfilépésekkel nem vagyok olyan nagyon tisztában, de azért az alapokat meg tudom neki tanítani. Jobb tenyeremet az ő bal tenyerébe simítom, majd behajlítom négy ujjamat, ráakadva a hüvelykujja és mutatóujja által képződő L-betűt formázó hajlatra. - Sose kulcsolod össze az ujjaidat azzal, akivel táncolsz, mert nem tudod kivezetni neki a forgást, hisz úgy összeakadnak az ujjaitok és nem lesz természetes. – beszélek még mindig, majd amint előkapja önnönmaga kivetített képét, egy picit kiesem a szerepemből, s még a szám is tátva marad. Meglepettségemben eleresztem az ő múltbeli egyik énjét, s anélkül, hogy meg akarnám tenni, saját, kíváncsi gyerekalakomat rántom Dave kivetített ása mellé. Úgy öt éves lehetek, körbe szaladgálom, még meg is bökdösöm, kíváncsian arra, hogy a kivetített alakján át lehet-e nyúlni. Végül észbe kapok és visszaküldöm magamat a múltba. Bocsánatkérő mosolyt vetek Davere. - Ne haragudj, néha csak úgy.. előcsalják az ösztöneim. Akkor voltam a legcsintalanabb, legkíváncsibb az életemben. Azt hiszem ezért jön elő mindig ő. – magyarázkodom, de közben nem engedem le a tánctartást. - Neki, persze. Szerintem először legyen a rumba, az lassabb. A szamba lüktetését nehéz átvenni így elsőre. – ajánlom - Azt képzeld el, hogy ugyanazt léped, amit én, csak egyszer követsz, másszor húzol magad után. Tehát, hogyha én jobb lábbal hátrafelé lépek, akkor te a bal lábaddal belépsz oda, ahonnan én elvettem a jobb lábamat.. Menni fog? – eresztek meg egy újabb mosolyt. Számolok neki, hogy könnyebb legyen. Nem érdekelne az se, ha a lábamra lépne. Mindent el kell kezdeni tanulni valahol. Persze, hogyha már teher neki, akkor nem erőltetem.
Viszonzom a mosolyt. Szeretném megkímélni attól, hogy ha nem tetszik neki, mégis el kelljen jönnie, csak, mert megígérte. Figyelem, ahogy feláll és táncolni kezd. Ismeretlen számomra a ritmus, de mindenképpen érdekes. -Meg tudnád mutatni még egyszer? – igyekszem felvenni a ritmust, ahogy lép. Számomra nagyon is eltér azoktól, amiket ismerek. Eleven és érzéki. Ezzel semmi bajom nincs, nem vagyok prűd, csupán szokatlan nekem a tánc. -Miért ne? – elfogadom a felém nyújtott kezet, felkészülve arra, ami fogad. Felállok és elé állok. Tanácstalan vagyok, nem tudom, hogy ez társas tánc, vagy nem is kell egymáshoz érni a két táncolóank. -Ömm… melyik… kezemet, hova? Nem igazán ismerem ezt a táncot. Zavarba ugyan nem jövök, inkább az zavar, hogy nem fog menni. -Mármint. – és abban a pillanatban meg is látom. Elmosolyodom. – Áh, értem. – kivetítem önmagam a tizenhat éves én mellé. – Ez én vagyok és nem én. Kivetítem önmagam. Furcsa. Két eltérő képesség, mégis ugyanaz az eredmény. -Nekem… a tánc nem megy. – nevetek fel halkan. – Megmutatod? Az első két lépés még megy, a harmadik után azonban majdnem letarolom a lábát. -Párdon. Nekikezdünk még egyszer? Ez… akkor a rumba, ugye? Nem... ez a szamba. - tekintek rá kérdőn. Próbálom átengedni magamon azt, hogy az érzelmek elérnek Nique felől. Megszoktam, hogy érintésnél erősebbek a hatások, de nem szeretném ha eluralkodnának rajtam. Az, hogy ennyire közel vagyok, nem szokatlan, elvégre edzés közben is kerülök közel ennyire valakihez. Biztosan tartom azonban a kezeim között, ha lehet így fogalmazni, érzem, ahogy mozdul, úgy követem. A lépés számlálása azonban nem nekem való, így inkább követem a mozdulatait, azzal viszont jól megy.
♫ Rumba version - Just give me a reason ♫ ♫ Samba version - Stereo love ♫
- Nem hiszem, hogy ne tetszenek! Szeretem az érdekességeket.. de jól van, akkor megígérem, hogy csak akkor megyek két alkalommal is meghallgatni, ha tényleg tetszeni fog. – mosolyodom el. A táncos kérdéseire felkelek a földről, s bár nem kért meg rá, hogy mutassam be bármelyiket is, én mégis megteszem. Először a sambáról beszéltünk, hát annak veszem fel a ritmusát, összezárt lábakkal, enyhén lábujjhegyen állva rogyasztgatok térdeimmel, hogy egy egy és két és há' és négy beszámolás után kilépjek oldalra, fenntartva a rugózást keresztezzek a kilépő lábam mögött, majd a másik irányba is megismételjem a mozdulatot. Nem sok lépést mutatok, nem az a lényeg ebben az egészben, hanem hogy a ritmusával megismertessem Davet. - A samba pörgős, a rumba ezzel szemben sokkal lassabb. Ha rumbázol, akkor egyre például nem lépsz, csak kitartod a mozdulatos és csípőből mész bele. Így.. – állok be úgy, hogy bal lábamon a súlypontom, s jobb lábamat előrenyújtom. Kettő, három nééégy-egy-et számolok be szép lassan, majd a második „kettő”-re hátralépek a jobb lábammal, ráteszem a súlyomat, háromra előretolom a bal lábamra, majd négy-egyre egy oldallépést produkálok, melybe az egyre csak csípővel megyek bele, s kézzel kavarok hozzá. Aztán kettőre hasonlóképp az előző hátrafelé haladáshoz most előre lépek, háromra megint testsúlyáthelyezés és a négy-egy megint a kecses lassulás állapotába mozdít el. - Szeretnéd kipróbálni? – kérdezem, s mosolyogva nézek Davere. Én tipikusan az az adj uramisten, de rögtön lány vagyok, így nem furcsa számomra, hogy most rögtön rákérdezek. Nem ülök vissza, álló helyzetből nyújtom felé a kezemet, hogyha akar, akkor megfoghassa azt, a felemelkedhessen mellém, elém. - Temporális sokszorozódás. – ejtem ki a képességem nevét. Ezt elég jól megtanultam, bár nem sok értelme volt ezen szavaknak azelőtt, hogy itt hallottam volna őket. Hogyha Dave még nem állt fel a földről, akkor is azt láthatja, ahogyan mégis megteszi, s egy pillanat alatt tizenhat éves önmaga terem velem szemben, mint egy falatka múlt. Nem mozdul, nem csinál semmit, de ott van és ezzel nagyjából meg is mutatom a képességem egyik felét. Hagyom, hogy megeméssze, nem tüntetem el fiatal önmagát azonnal, de a kérdés még mindig ott játszik tekintetemben a táncokat illetőn. - Nem. - rázom meg fejemet. - Egyáltalán nem tudok se festeni, se rajzolni. Ezen művészeti ágakból híresen béna vagyok.
A kíváncsi tekintetem örömmé változik. Örülök, hogy érdekli, bár nem tudom, mennyire fog neki tetszeni. Egyedi hangzása van és nem sokaknak tetszik. -Csak akkor, ha valóban tetszeni fog. Nem szeretném, ha kényszernek éreznéd, ha nem tetszik, akkor is kötelező jönnöd. Az idejét sem szeretném lekötni, szokásom, hogy magamat mindig háttérbe helyezem. Bár az is igaz, hogy nem ezért nem ismernek mások. Igazából én sem ismerem magamat, hiszen folyton mások érzelmei zsongnak bennem. Viszont Dominiquet szeretném megismerni és nem azért mert érzékeny vagyok mások érzelmeire. Rokonlelket látok benne és a szimpátiám e felé tendál. Érdeklődéssel hallgatom és egyben máris kérdezek. Sok mindent nem tudok és ezekre most rácsodálkozom. -A rumbát? Sambát? Nem ismerem ezeket. Szívesen kipróbálom. – bár a szerelem tánca nem éppen nekem való. Sem átérezni, sem kijózanodni belőle, nem szeretnék újból. Az viszont feltűnik, hogy édesanyjáról múlt időben beszél. Most azonban nem firtatom ezt. -Nem biztos. A zene és a tánc két külön dolog. Hiszen aki táncol, nem biztos, hogy mellette jó zenész és fordítva. – nem mellesleg általános mondás, hogy a legtöbb harcművészetet gyakorló falábú. Szerintem én is az vagyok, bár nem tartom magam harcművésznek, csupán érdeklődőnek. Amit azonban a képességemről mond, kíváncsian tekintek rá. Tehát… gondol felőlem? Nem igazán ragadom meg senki figyelmét, a szürke egér álcát eléggé megszerettem. Már éppen a megszokott keleti mosoly lenne az arcomon, ám visszatartom. Őszinte akarok lenni, így inkább csak a padlóra tekintek le. -Igazad lehet, elvégre a zene és a tánc is az érzelmek kifejezése. Átélni tudom, visszaadni, de elmozogni nem… - zavartan szorongatom a saját kezemet, mire egy nagyon is nyilvánvaló ugrik a fejembe. -Még azt sem tudod, hogy neked milyen képességed van. – égni kezd a fejem, mert rendesen szégyellem magam. A kérdésre körbe tekintek. -A padlót és a fenti faberakásokat festettem és lakkoztam. Szeretem a kazettás mennyezetet, de nyomasztónak és kicsinyítőnek tartom, ha annyira kiugrik az elválasztó keret. Szoktál festeni? – váltok hirtelen témát. Kissé feszélyez, hogy középpontban vagyok.
♫ My father would lift me high and dance with me If I could get another chance another walk, another dance with him, I’d play a song that would never ever end ♫
Kellemes érzéssel tölt el, hogy nem orrol meg rám, amiért műveletlenségemben nem ismertem a kotot. Ha nem mondta volna, hogy az édesanyja játszott rajta, akkor harcművészetnek hittem volna, de ezt azért nem merném bevallani. Hiába minden toleranciája, szerintem azért igenis kinevetne, az meg nem esne jól. - Lehet mindkettőt? – csillan fel a szemem őszinte érdeklődéssel. Davevel beszélgetni kicsit olyan, mintha az apám lenne velem. Szabadon képes vagyok beszélni neki szinte bármiről és egyáltalán nem feszélyez a társasága. Nem érzem úgy, hogy bármit félreérthetne, amit mondok, hogy valaha is kínos helyzetbe kerülnék előtte, mint nő. Mert én nem vagyok nő a szemében, úgy hiszem, hogy gyermeknek tekint. És ebben a tudatban igen boldog vagyok, még akkor is, hogyha a velem egykorú lányok általában jobb szeretik,, ha már felnőttnek tartják őket, s nem kislánynak. Bennem a kislány sérült, az árvult el, hát nem bánom, ha egyszer az életben még az lehetek. - Én a sambát szerettem, ő a rumbát. Sose vallotta be, de szerintem azért, mert hiányzott neki az anyám, s ha velem táncolt az olyan volt számára, mintha vele tenné. A rumba pedig.. azt mondják, hogy a szerelem tánca. Szeretnéd megtanulni? – kérdem tőle, majd még mielőtt kínosan érezné magát, nevetve hozzáteszem. - Nem konkrétan a rumbát, hanem úgy általában ezeket a táncokat. Egyáltalán nem nehezek, akinek van lelke a zenéhez, annak mennének. Jó lennél bennük szerintem.. és.. tudod.. talán el tudnád engedni általuk az érzelmeket, amik nyomasztanak. Azóta rágódom a képességeden, amióta meséltél róla. Végtelenül érdekes, meg nem érthető számomra. De azt hiszem, hogy a képességed csak még inkább erősíti bennem a vonalat, hogy remekül tudnál táncolni. Nem a mozdulatok milyensége okán. Hanem az átélés.. a lélek. Persze ez biztos butaság! – legyintek kinevetve ezúttal magam. A plafon díszeit szemlélem, miközben a szavait hallgatom. Nem vagyok híve az ürességnek, de van abban logika, amit mond. Furcsa.. mostanában sok olyan dologban látom meg a logikát mások társaságában, amiről amúgy sosem jutna eszembe, hogy reális, értelmes dolog. Ez vajon a felnőttéválás folyamata lenne? Az örök tanulásé? Nem tudom. - Itt is mindent te csináltál? – kérdezem kíváncsian, miközben felülve körbeforgok, tekintetemet végighordozva az egész helyiségen.
Érzem a zavarát. Hagyom, hogy elmúljon a zavara, és meg is érkezik a zavar tárgya. -Pengetős hangszer, asztalra vagy földre téve pengetik, több fajta koto van, attól függ, milyen hosszú, és hány darab húr van rajta. Japán hangszer, de a családom már generációk óta játszik koton. Itt sajnos nincs, csak a North Salem-i házamban. Kényes tárolni, ha nem a megfelelő éghajlaton van. És nem.. nem ciki. Ha… szeretnéd… - ez most nekem ciki. Nem randira hívom, mégsem szoktam ilyet tenni. – Vagy nálam hallgatod meg, vagy… jövő hónapban lesz egy koncert féle. Amelyikre nagyobb kedved van. Komolyan és egyben érdeklődve tekintek rá. Mások talán elítélendőnek találnák, ha egy szülő ennyire rátelepszik a gyereke életére. Nem ítélkezhetek. Az a szeretet, amit apja iránt érez, különleges. Egy halvány érzés azért a gondolataimba férkőzik, amit elhessegetek. Az elengedésről. Tovább figyelek. -És kedvenc van? Neked és neki. Nem nagyon tudom táncolni a nyugati táncokat. – talán kétszer voltam diszkóban, szüleim partiján volt nyugati tánc, klasszikus, de az első alkalommal komoly kiütéssel végeztem. Tömeg, a másik megérintése. Nem bírom megállni, elmosolyodom. Érdekes képet vágtam akkor, az biztos. -Biztos letaroltam volna a lábát a helyedben. – felnevetek. A szavakra körbe tekintek. Igen, békés, tettem róla. Szükségem van rá, különben folyamatosan kiégnék, mint egy égő. -Köszönöm. Szeretem, ha valamiben van üresség. Azzal töltöm meg, ami számomra jó. Például… - tekintek Niqure, aki közben hanyatt feküdve bámulja a plafont. – barátokkal, jó kedvvel. Zenével és tánccal. Élettel. Ha teletölteném, ugyan hová tudnám tenni mindezt? – most én kuncogok, miközben felvonom a szemöldököm. A plafon sem szimpla plafon, faberakásos díszítéseket tettem bele. -Szeretek fával foglalkozni. – simítom meg a padlót. A lakkot magam kevertem ki hozzá, és bár másodjára, de eltaláltam hozzá a megfelelőt. – Pontosabban, a lakkal. Életet visz a fába. Felnevetek. Elég hülyén hangzik. Nem igazán beszélek magamról, másokat helyeztem mindig magam elé.
Figyelmesen hallgatom a szavait, majd egy ponton beléjük pirulok. Nem azért, mert zavarbaejtő dolgot mond, egyszerűen azért, mert akármennyire is akarom érteni azt, hogy miről beszél, mégsem tudom hová tenni ezt a koto-dolgot. S ráébredni arra, hogy műveletlen vagyok.. na az elszínezi arcomat. Némiképp zavartam köszörülöm meg a torkomat, majd amint már nem ég a fejem annyira, könnyedséget ültetek hangomba, s végül megszólalok. - Megmondanád, hogy mi az a koto? Biztos ciki meg minden, de életemben nem hallottam még róla. A kérdésére mosolyom is őszintévé válik, s ebből a szemszögből már nem is olyan kellemetlen az, hogy rá kellett kérdezzek valamire, amiről semmit nem tudok. Elvégre senki nem tökéletes, nem tudhatok mindent, nem kellene szégyelljem magam. Bólintok, majd ezt követőn azzal a meglepettséggel kezdek el mesélni, mely jelzi: nem fáj most, hogy apámat emlegetem. - Ez volt az egyetlen közösségi dolog, amire apám engedélyt adott. Úgy érezte, hogy valamit engednie kell, tudta, hogy nem szigetelhet el teljesen, így tehát táncórákra kezdett járatni. Mindegyikre elkísért, sosem hagyott magamra, s bár ez mások számára kínos lett volna, engem egyáltalán nem zavart. Eleinte klasszikus balettet tanultam, aztán később beleszerettem a latin és standard táncokba. Kicsit féltem, hogy nem fog engedni társastáncolni, de alaptalannak bizonyultak a félelmeim. – röpke mosollyal jutalmazom az emléket. - Tanult velem. Nagyon édes volt, ahogy felnőtt ember létére megtanulta a mozdulatokat, hogy aztán otthon legyen kivel gyakoroljak. Azt hiszem, hogy büszke lehetek rá, hogy ilyen apát adott nekem a sors! ~ Adott.. de akkor miért vette el? ~ üti fel bennem fejét a szomorú dac, de nem adok hangot neki. Belekortyolok a teámba, fektemben hanyatt vetem magam. Sosem voltam az a típus, aki sokáig képes volt veszteg maradni. Úgy bámulom a plafont, ahogy a csillagokkal is tettem Dave társaságában. - Nagyon békés ez a helység.. Bár nem mondanám túlzsúfoltnak. – engedek meg magamnak egy kis kuncogást.
Csak a teámra figyelek, míg rendbe hozza magát. Nem szokásom leskelődni. Még akkor is, ha a tánc ennél sokkal bensőségesebb. Számomra legalábbis. Lelki béke jár át, most valóban nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok. A poharat kezeim közé fogom, a fedelét már levettem. -Négy évesen kezdtem el. Apám ragaszkodott hozzá. Sokáig nem rajongtam érte, hagytam is ki éveket. – újabb korty tea. – Anyám kotoművész ő pedig azt szorgalmazta. – elmosolyodom. Felbukkannak bennem azok az emlékek, amikor duzzogva ültem a zongorához és alig vártam, hogy kint rosszalkodhassak a többiekkel. – Nem volt könnyű velem gyerekként, de a koto volt az egyik, ami lefoglalt. Szerettem, ahogy a húrokból elővarázsolódott a zene. Tekintetem közben követi azt a természetességet, ahogy kényelembe helyezkedik a padlón. Átülök törökülésbe, a megszokott keleti ülésből, hogy jelezem, szintén nyitottam, de ez csak ösztönös mozdulat, nem tudatosan cselekszem. -Tanultál valahol táncolni? Nagyon gyakorlott, kifinomult mozdulatok voltak. – mesélt hozzám a mozdulata és tartása, az pedig nem jön vissza egy hétvégi diszkózáson nevelődéssel. – Nem, mintha értenék hozzá. – mentegetőzöm gyorsan. - megragadtak a mozdulataid. ~A lélekhez szóltak...~
A köszöngetés közöttünk úgy tűnik, hogy oda-vissza működik. Lehetne még mit megköszönnöm, a társaságát, a tudást, amit kaptam tőle a csillagok alatt.. de hagyjuk a köröket. Inkább valamerre másfelé evezek. Lehuppanok a földre, visszatérve a párnához, amit elhagytam a tánc előtt. Megigazítom magamon a mozdulatok hevében elkószáló ruhadarabokat, hátrarázom arcomból hajamat, majd kezembe veszem a teásbögrémet. - Mióta tanulsz zongorázni? – teszem fel két korty között az első kérdést, ami eszembe jut. Még mindig a dallamok hatása alatt állok, s nehezen találok más témát magamnak. Kérdezhettem volna azt is, hogy milyen volt a múltja, hogy mi vitte rá arra, hogy hangszerekhez üljön, de nem szoktam előre kigondolni a kérdéseimet. Csak úgy jönnek, ösztönösen tolulnak nyelvem hegyére, éppen ezért gyakran keveredem furcsa helyzetekbe miattuk. Ez mondjuk nem furcsa. Ez a helyzet teljesen természetes. Nem tudom, hogy a zene teszi, a hely, vagy az, hogy megnyíltam előtte és ő lehetett az első, akinek itt az iskolában táncoltam. Nem is igazán akarom tudni. Csak élvezem a pillanatot. Leteszem a bögrét és hason fekvésben kényelembe helyezem magam a talajon. Nem vagyok kényes, olyan, aki nem bír heverni akár a parkettán is. Sőt, vannak olyan alkalmak, amikor nagyon élvezem azt, hogyha nem puha ágyban feküdhetek. Jót tesz a gerincnek, azt mondják. Fektemben a párnát mellkasom alá húzom átölelem azt, így támaszkodom föl, hogy rálássek Dave arcára. Szeretem nézni a beszélgetőpartnereim vonásait, hihetetlen, hogy mennyivel előbb születnek meg izmaiban és mimikáiban a válaszok, mint szavaiban egy embernek.
Nem csupán csak két szememmel nézem Dominiquet. Mindaz az érzelmi hullám, ami lelkén átrezeg, fizikai önvalója is létrehozza, megalkotja. A mozdulataiba is belemerülök, megmártózom benne, hogy lépteit kövessem, s vele haladjak, hagyjam formálódni benne mindazt az érzetet, amit a lelkének rezdüléséből szőtt hangok keltenek életre. Az érzelmek szavakkal ki nem mondhatók, s a hangok is olyan módon kelthetik életre, amelyek a másik lelkét megérintik. Az összhang és párbeszéd kettősében létezünk, mely között a zene közvetít. Ő a dallamból olvas, én a lelkéből, tükröt tartva egymásnak, egymásról. Önmagunkba figyelünk, de a másikat látjuk. Bensőséges mosoly ül arcomon. Láttam mozdulatait, mely bensőjéből fakadtak. S ő hallotta zenémet, amelyeket ujjaim csaltak elő. Ezért létezem. Ezért van a képességem. Ezekért a pillanatokért. Ezért nem lettem zenész. Mert ez nem a közönségnek szól, ez lélektől léleknek szól. -Köszönöm, hogy elfogadtad. – mosolygok rá csendesen. Nem érzem, hogy ennél többet kellene mondanom. Amit szükségesnek tartottunk, a zene és a tánc megtette. S nekem az érzelmek. Még egy kicsit a zongoránál ülök, s ha Nique szeretne még beszélni vagy itt lenni, akkor visszaülök a párnára és a kezembe veszem a még mindig meleg teát. Nem siettetem és nem siettetek semmit. A léleknek időre van szüksége, míg ebből az állapotból visszatér a földre, a két lábra.
Még mielőtt felcsendülne a dallam, én már újra a földön ülök, de a párnától messzebb, tisztes távolságban a teásbögrétől is. Háttal vagyok a zongorának, ültemben térdeimet behajlítom, testsúlyomat magam mögött támaszkodó karjaimra helyezem. Lehunyom szemeimet. Hagyom, hogy a dallam szárnyán egy olyan világba kalandozzak, amerre nem tudok máskor járni, csak akkor, ha táncolok. A béke földje ez, az érzéseké, melyeket mozdulatokkal fejezek ki. S bár nem elhatározás kérdése nálam mindez, mégis valami olyasmi. Meg kívánom osztani Davevel, hogy mit jelent számomra az, amit játszik. Hát hagyom, hogy testem önálló életre keljen, s ne gondolataim, hanem a dallamvonulatok irányítsák mozdulataimat. Először csak a kezeimmel játszom, íveket írok a levegőbe, hogy aztán támaszhelyzetbe kerülve féltérdre emelkedésből felkeljek ültemből egy pillanatra, mielőtt lábtartást váltva újra a földre kerülne fenekem, ám ezúttal már szembe kerülve félig nyújtott lábbal a zongorával. Nem mozgok gyorsan, hiszen a zene sem diktál őrült ütemet, mégis az ugrásaim, melyeket hamarost következő felállásom szül, olyan lendületesek, amilyeneknek lenniük kell. Könnyedén ereszkedem le spárgába, vagy emelem ki lábamat a fejem fölé. A mozdulataim a klasszikus balettből töltekeznek, de modern lépéseket is belevisz elmém ebbe az egész performanszba. Hol a földön vagyok, hol egy helyben állok szinte, s csak karjaim mozognak, vagy éppen pózokat veszek fel, kiállásokat, ahogyan a táncnyelv hívja. Minden mozdulatom ösztönből születik és a tánc imádatából, lassanként körbemozgom az egész teret, ami rendelkezésemre áll. Nem vagyok annak tudatában, hogy mennyre szép is az, amit csinálok. Egy ideje már nincsen közönségem, nem dicsér senki, s nem is szid. Csak én vagyok, a zongoraszólam és a hangulatok. S nem is kell semmi más. Az utolsó hanggal azonos ütemben halnak el mozdulataim is, pihegve ülök a földön, s csak most ébredek rá, hogy időközben valamikor kinyitottam a szemem. Némiképp zavartan tekintek Davere, kíváncsivá tesz, hogy vajon míg játszott, látta-e azt, amit csináltam. Nem azért, mintha elismerést várnék. Egyszerűen csak érdekel, hogyha látott, akkor mit mondana arról, amit elétártak mozdulataim. Vajon átérezte-e azt a könnyedséget, amely játékának hatására ülte meg lelkemet, s csalta életre a tánclépéseim mindegyikét? Nem tudhatom. S most csak egy valami számít. Az, amit ki is kell mondanom. - Csodálatos élmény volt. Köszönöm, hogy megosztottad velem a titkodat!
David Armanaugh
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : Daniel Henney
Hozzászólások száma : 242
Kor : 39
Tárgy: Re: Dolgozószobák, irodák Szomb. 31 Május - 11:39
Tartottam attól, hogy nem fogja lehunyni a szemét. Nem erőltettem volna, ha nem akarja, sosem szerettem mások kedve ellenére cselekedtetni őket. A bizalmat megkapom és érzema, hogy a feszültség is enged benne. Bátorítón megszorítom finom a kezét és köszönetképpen is. A zene az, ami segít feldolgozni számomra az érzelmeket. A természet magányával együtt. A természet igenis lélekkel rendelkező, és sokszor tartottak mások gyerekkoromban lököttnek, amikor kinyilatkoztatásokat tettem, a fának ez rosszul esett, ne dőljön neki, mert kismadarak vannak az ágon és hogy az előbb látott egy medvét, legyünk óvatosak. Hamar megtanultam hallgatni erről mások előtt. A természet érzetekkel rendelkezik, mint ahogy a zene dallamai. Dominique érzelmei is átjárnak, ezt adom vissza a zenében is, belefűzve a saját bátorításomat. Valahogy úgy érzem, Dominiquenak a csendes bátorítás és a jelenben levés segíthet. -Természetesen. – a kérés átjárja melegséggel a szívemet, a kis titkom, ami miatt a zenével foglalkozom és amiért nagyon keveseknek mutatom ezt meg, örömteli fogadtatásra talált. Igennel nem felelek, mert az érzelmek pillanatról pillanatra változnak, megismételni még egyszer ugyanazt nem lehet, mint ahogy ugyanabba a folyóba sem tudunk már még egyszer belépni. Belekezdek a dallamba, miután látom, hogy a cipőit is levette. Én is mezítláb szoktam hallgatni élő zenét, ám érzem, hogy itt más is lesz. A hangok felcsendülnek, méltósággal, vidáman, az idő végtelenségét, a lélek örök önnönvalóját tükrözve. Dominiquera figyelek közben és visszaadom mindazt, ami átjárja. A hangok folyója körbeöleli, vidáman köröznek mellette, sodorják magukkal, és állítják a talajon, mint a folyó medre, mely bár az idők folyamán változik, mégis csak meder marad. Táncoló napfényszikrák, lassú, méltóságteljes hömpölygés, játékos fodrok és nevető folyamok, mik társul kísérik. Az utolsó hang sokáig visszhangzik még körülöttünk, kezemet is csak felemelem a billentyűk felett.
Dominique R. Beaulieu
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : Emily VanCamp
Hozzászólások száma : 356
Kor : 27
Tárgy: Re: Dolgozószobák, irodák Pént. 30 Május - 22:06
Dave & Nique
♫ A thousand years ♫
Örülök, hogy sikerült eltaláljam a kedvét. Valamiért vannak emberek, akiket teás, illetőleg akiket kávés csoportba sorolnék. Dave nekem egyértelműen teás volt, s nagyon jólesik, hogy nem tévedtem. Mondjuk azt nem tudnám megmondani, hogy mi alapján húztam a személye és a tea közé egyenlőségjelet. Egyszerűen a lénye olyan selymes, a szó legjobb értelmében, mint amilyen a legkarakteresebb fekete tea is tud lenni a felszín, illetőleg az első korty alatt, után. Nem mondom, hogy gyakran sikerül eltaláljam valakinek az ízlését, így ez az élmény most kifejezetten felemelő. Bizonytalan vagyok és elveszett ebben a nagy szemlehunyásban, de igyekszem túltenni magam rajta. Elhiszem, hogy minden rendben lesz velem, s abban a pillanatban, amikor teljesen és tökéletesen magamévá teszem azt a gondolatot, hogy így közlekedni természetes, minden könnyebbé válik. Bólintok, jelezve ezzel, hogy értettem, amit mondott. Leguggolok, majd le is ülök, amint kitapintottam Dave segítségével, hogy hol van előttem a párna, térdelő ülésben rá is telepszem. Bögrémet a földre helyezem magam mellé, így távolodva el a teaillattól, s szívva magamba egy ismeretlen, kellemes, ám mégis építkezésekre emlékeztető illatot. Az új ház illata ez, felidézi bennem az egykori otthonomat, s meglepő módon most nem telik meg ettől szomorúsággal a szívem. Figyelek a neszekre magam körül, de nem nyitom ki a szeme továbbra is. Amikor megszólal az első hang, érzem, ahogy gerincoszlopom mentén végigfut a hátamon a jóleső borzongás. Minden további hang glédába állít karomon egy-egy pihét, hogy mire eljutunk a dallam végére, szinte teljesen lúdbőrőssé váljon mindkét karom. Csodálatos világ a zenéé, nagyon szeretem. S megmondom őszintén, hogy nem ilyesfajta élményre és titokra számítottam. Az egész olyan lenyűgöző! Szinte életre kel körülöttem a dallam, a rezgések hívják életre a zene simogató ujjait, melyek játszanak érzékeimen. Amint az utolsó hang is elhal, s már rezgése sem táncol tovább a légben és a falakban, nagy sokára megszólalok. - Megtennéd, hogy eljátszod még egyszer? – kérdezek rá még mindig csukott szemmel. S hogyha igenlő választ kapok, akkor lassan felemelkedem a párnáról, lelököm lábamról a balerinacipőt, hogy harisnyában lépjek a parkettára, felnyitva szemeimet. Látnom kell a környezetemet ahhoz, amire készülök. Bár egyelőre még nem mozdulok, mert további cselekedeteim attól függnek, hogy újraéled-e a zongorából csalt csoda a teremben, s elcsábít-e a világ legigazibb nyelve, a zenéé. Oda, ahová menni szeretek. Mindig, minduntalan.
David Armanaugh
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : Daniel Henney
Hozzászólások száma : 242
Kor : 39
Tárgy: Re: Dolgozószobák, irodák Kedd 27 Május - 22:01
Már az előtt befejezem a skiccet és becsukom a füzetet, hogy belépne Dominique. Meglepődök, amikor meglátom a poharat. -A figyelmesség a lényeges. A teát jobban kedvelem. – mosolyodom el, s átveszem a felém nyújtott poharat. – Köszönöm szépen. A teának finom illata van. -Szia! A nappal és az éjjel hangulata eltérő, amit érzek felőle most. Önkéntelenül mosolygok, mások hangulata és érzelmei ekként is hatnak rám. Igyekszek mindenkiben a jóra figyelni, a kellemesre. -Rendben. Belépünk, és egy kényelmes párnához vezetem, ahová segítek neki leülni. -Előtted egy párna van a földön, érdemes rá leülnöd. A hely csupasznak tűnik, szeretem, ha egy tér üres. A kellemes árnyalatú, vöröses barnás pácolású és lakkozott fa illata még most is érződik. Gondoskodok róla, hogy ez így legyen. A földön egy fehér orchidea van, átlátszó cserépben. Leveszem a cipőmet és a hangszerhez lépek. Van pár zenei eszköz, amit gyerekkoromtól fogva tanultam. Anyám koto művész és mindenféle művész, fontosnak tartotta, hogy megtanuljam én is. Apám a zongorát erőltette, engem viszont a cselló talált meg igazán. A koto idegen hangzású egy nyugati fülnek, csellóban pedig nem érzem magam elég gyakorlottnak. Így marad a zongora, ami szinte egyetlen bútordarabként díszíti a helyet. -A titkom pedig ez. Kérlek, tartsd még csukva a szemed. A dallam gyöngyözőn gurul végig az éteren. Mesél, dalol és táncol, érzelmekről, történésekről. A helyet úgy alakítottam át, hogy a földön ülve érezni a legjobban a hangszerek vibrálását játék közben. A játékom lassanként átvált arra, amit Dominique érez, pontosabban olyan dallamra, ami teljessé teszi az érzelmi világát, erősíti lelkét.
Kezdőlap 
by 
//
