Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Mint minden iskolában, itt is vannak szobák, amik arra hivatottak, hogy dolgozzanak bennük. Itt általában kattogást, zakatolást lehet hallani az irodai gépek miatt, a bélyegzők folyamatos csattogása, vagy az iratkupacok landolása miatt. A szobák kisebbre vannak szabva, egy-egy dolgozóasztallal és maximum két székkel - ez alól kevés kivétel van. A dolgozóasztalok több fiókosak, a fiókjaik egy része zárható. Az asztalokon az iskola jól ismert bélyegzője, tintapárna, és az ott dolgozó neve. Vannak persze üres szobák is, az esetleges frissen érkező munkaerőnek, náluk is hasonló a helyzet, leszámítva az iratkupacokat és a névjegytáblát. Persze már az ajtóra is ki van írva, kit és mit lehet odabent találni, mert a felesleges zaklatást nem szeretik a dolgozó emberek.
írta James "Logan" Howlett
Szerző
Üzenet
Dominique R. Beaulieu
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : Emily VanCamp
Hozzászólások száma : 356
Kor : 27
Tárgy: Re: Dolgozószobák, irodák Vas. 25 Május - 22:34
Dave & Nique
♫ Secrets ♫
Nem szeretek késni mindannak ellenére, hogy a franciák nem híresek a pontosságukról. Apámhoz sem lehetett volna svájci órát igazítani, mindig én voltam az, aki keltegettem őt, hogyha menni kellett reggel valahová. Mondjuk nagyon ritkán kellett korán kelnie, otthonról dolgozott és csak velem törődött. Megtehette, hogy csak tíz órakor kezdi el a délelőtti törődést. Önellátó voltam a reggelit illetőn. Pontos vagyok, de nem előzöm meg Davet. Már ott van, amikor én megérkezem. A kezemben két szilikontetővel lefedett bögrét tartok, s amint odaértem Davehez, az egyiket átnyújtom neki. - Nem tudtam, hogy szereted-s a kávét, sokan nem szeretik. Inkább teát hoztam, remélem az is megfelel! Nem tudom, hogy miért akartam neki hozni valamit. Egyszerűen szeretek együtt teázni, kávézni valakivel, akit kedvelek, ez a szokásom apám mellett alakult ki és nem múlt el a mai napig. Dave pedig szimpatikus volt számomra, hát nem tudtam elképzelni, hogy üres kézzel, lélekmelegítő ital nélkül jöjjek el. Amennyiben átvette a bögrét – nem kell félni, nem fog kilötyögni, ez a fedőmegoldás nagyon ötletes, szeretem az ilyen cseles, praktikus holmikat – úgy bólintással egybekötve nyújtom felé a kezem, hogy engedelmeskedve a kérésnek, lehunyt szemmel lépkedjek vele, teljesen rábízva magam. Ma nem vagyok annyira kedvetlen, mint amilyen voltam a csillagles alatt bizonyos pillanatokban. A nap szépen süt, a madarak csiripelnek és a Hattyúról olvastam könyvet felkelés után. Mindezen dolgok elegek voltak ahhoz, hogy feltöltsenek egy kicsit. Nem kell hát tartania attól, hogy depresszív szomorúságom átáramlik belé. Persze ettől a többi érzésemet sem biztos, hogy mell szeretnie. - Szólj, ha kinyithatom! – jegyzem meg csendesen. Valahogy a sötétben való lépegetéshez nem illik számomra a hangoskodás.
David Armanaugh
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : Daniel Henney
Hozzászólások száma : 242
Kor : 39
Tárgy: Re: Dolgozószobák, irodák Vas. 25 Május - 21:39
A titok
Egy vázlattömböt viszek magammal a társalgóba, míg várakozok. Valamiből élni kell és a megrendelésekből élek. Szeretek lakkal foglalkozni, fával. Viszont szükségem van az egyedüllétekre is, így a műhelyemet és a pihenősarkomat nem az iskolába tettem. Az érzelmek áradata néha olyan erős, hogy ki kell kapcsolnom a környezet érzelmeit, hogy lenyugodjak. Most azonban nem így van. Grafitceruzával ülök neki a vázlatnak és belemerülök a tervbe, hacsak Dominique meg nem előz és nem már itt várakozik rám. Pontos vagyok, ezt szoktam meg. Ha meglátom, széles, mégis nyugodt mosollyal üdvözlöm. -Szia! Akkor… ha van időd és kedved. Ha a válasz igenlő, akkor nem is ülök le, hanem az utat mutatom. -Nem itt van a titok, hanem erre. Ha velem tart, akkor a fenntartott dolgozószobám előtt megállok. -Hunyd be a szemed. Ha készen állsz, csak fogd meg a kezem. Az érintések számomra nem a legjobb élmények. De felkészülök rá és ha megfogta a kezem, akkor belépünk. A szoba egyszerű, parkettás és fával borított falai vannak. Szeretem a fát, főleg a lakkozottat, nem véletlenül.
Igen, tudom, nem teljesen tűnök mindig épelméjűnek az örökös változó gondolatmenetemmel, azonban most ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni. Arcomon megjelent már az ezért elnézést kérő vöröslő csík, mely nyílként emelne ki a tömegből is, ha éppen ott lennénk. Tudom, hogy nem lehet túl bizalomgerjesztő valaki olyannal beszélgetni és elmenni sétálni, aki egyébként már nyíltan is felvállalja azt, hogy mennyire nem tudja kezelni a problémáit, jelen esetben ugye az erejét. Kicsit elhúzom a számat, majd teszek egy lépést a lány felé, majd bizalmasan, és reményeim szerint nem túl tolakodóan megérintem a vállát. Íriszeim lélektükreit keresik, majd mikor megtalálom azokat, pár pillanatig fogva is tartom. - Nem akartalak megijeszteni, és nem gondoltam volna, hogy az ismertségünk esetleg egy ilyen után csak úgy elinduljon lefelé a lejtőn. Tudom, hogy én nem vagyok a legtökéletesebb diák, hiszen nem rendelkezem akkora erővel a koncentráció terén, azonban tényleg, nincs bennem rossz szándék… - mondom a lánynak és honnan is tudhatnám, hogy gyakorlatilag pont ennek a monológnak a közepén kezdi el nézegetni múltam sötét titkát. Mert hát igen, nem akarok én rosszat, de van mikor elkap a hév. Annál a fiúnál is elkapott! Túl sokat bántott, túl sokat csúfolt, túl sok volt a tettlegesség! Nagyon meguntam, és életemben először éreztem azt, hogy nagyon dühös vagyok, hogy képes lennék ölni is csak azért, hogy végre békén hagyjon. Elegem volt abból, hogy a fejem állandóan a wc csészében fürdött, és abból is, hogy kedvükre felakasztottak egy fogasra és hagytak ott órákon keresztül lógni. Nem akartam több ilyet, és egyszerűen csak…. ezt hozta ki belőlem a helyzet. - Remélem, mert én tényleg igyekszem… - felelem, majd elmosolyodom. Igazán kedves ez a lány és remélem hogy megértő is lesz velem, majd mikor bólint, és ő is elismeri hogy eléggé veszélyes vagyok, akkor kicsit megszeppenek. Ennél már csak akkor jobban, mikor meghallom a fejemben a hangját és látom ahogy a vízcseppek a levegőben kezdenek táncolni. - Nahát! Ez fantasztikus! És ezt így hogy? - kérdezem meglepetten és első körben eszembe sem jutna arról faggatni vajon kiolvasta e már az összes titkomat a fejemből…
V alóban igen nehéz követnem a srácot, hiszen egyszer még arról beszél, máskor már amarról és nem is biztos, hogy totálisan kapcsolódnak egymáshoz a dolgai, amiket mond. A gondolatai is elég zavarosak, de lehet, hogy csak én vagyok még annyira béna, hogy nem tudom kibogarászni a sok gondolathalmaz közül azt, ami engem érdekel. De nem is nagyon próbálkozom, hiszen semmi közöm a gondolataihoz. Megfogadtam már egy párszor, hogy nem fogok beleturkálni más fejébe, hiszen az elég etikátlan, és különben is... Én sem örülnék, hogyha valaki folyamatosan a fejemben turkálna. Kivéve persze, hogyha az Charles. Neki bármikor örülök, bár megvan a veszélye, hogy rájön, hogy mit is érzek iránta. Az a mérhetetlen nagy rajongás és szerelem... De a gondolataim folyamát valami megállítja: Shelton kijelenti, hogy ő veszélyes és ezért jár a professzorhoz, hogy segítsen neki megfékezni a képességét. Megijedek - tényleg megijedek, de igyekszem ezt leküzdeni, és egyszerűen átsiklani felette. Hiszen csak nem fog itt megölni, nem? Lassan kifelé sétálunk az irodából, és a birtok felé indulunk, mikor mégis csak megkérdezem, hogy mi is a képessége a fiúnak. A kérdésére határozottan elmosolyodom és bólintok. - Igen, én bízom a professzorban, hogy tud majd nekünk, neked segíteni. - mosolygok bátorítóan a fiúra. - Hiszen azért vagyunk itt, nemde? - nézek fel rá, majd lassan kiérünk a birtokra. A kérdésemre végül megkapom a választ és a fiú suttogva közli, hogy miért is olyan veszélyes a képessége. Belepillantok a fejébe és látom a történést. Gyorsan ki is lépek a fejéből és a gondolataiból és kicsit megborzongok. - Ez tényleg nagyon veszélyes... - suttogom olyan halkan, hogy ő tette az előbb. Mikor azonban az én képességemre kerül a sor, elmosolyodom és lassan a szökőkút felé sétálok. A víz fölé teszem a kezemet, és szép lassan kiemelek néhány vízcseppet, amik körbe-körbe forogni kezdenek a levegőbe. Majd mélyen a fiú szemébe nézek és a fejében szólalok meg: ~ Telekinézis. És hasonló, mint a professzornak: gondolatolvasó vagyok.~ gondolom és a fiú tisztán hallhatja a hangomat a fejében. Lesütöm a szemem és elpirulok, de a mosoly nem tűnik el a számról. - De még nem vagyok olyan ügyes, mint Charles... - szólalok meg most már hangosan.
Sajnos nem igazán vagyok a szavak embere, úgyhogy meg tudom érteni a lányt, hogy miért is nem tudja a mondanivalómat hová tenni. Hiszen az egyik pillanatban még valami fontosról beszélek, a másikban pedig már az előző mondandómat húzom át egy teljesen más gondolati iránnyal. Nehéz kiigazodni rajtam? Nem hinném, egyszerűen csak túl sok az információ amit nyújtani tudnék, és a gondolatok csapongnak a fejemben ide és oda. És ha még ez nem lenne elegendő, szegényre totálisan ráhozom a frászt azzal, hogy képtelen vagyok magamon uralkodni. Kérdésére csak felvonom a szemöldökömet, majd zavartan elfordítom a fejem. Arcomon az idegesség pírja ül ki, és nem tudom mit mondhatnék. Hiszen igen, veszélyes vagyok, de nem, most éppen nem, mert annyira korlátoznak, hogy baj ne történhessen. - Igen, azt hiszem az vagyok… - ismerem be végül csendesen, majd bizakodóan a lányra nézek. - Gondolod, hogy fog majd tudni annyit segíteni, hogy ne érezzem magam szerencsétlennek? – kérdezem Jean-t és tényleg érdekel a véleménye. Hiszen mindig is úgy gondoltam, hogy egy kupac szerencsétlenség vagyok, jó lenne ha végre legalább egy ember azt mondaná, hogy igen, minden változni fog, csak idő kérdése! - Jó, hát menjünk! – adom meg magam, majd fel is pattanok, úgy várom, hogy a lány is összeszedje magát. Nem tart sokáig a művelet, hiszen őszies ruhába bújtunk mindketten, kinn pedig hétágra süt a nap, valószínűleg nem fogunk fázni. Már épp szólásra nyitnám a számat, hogy megérdeklődjem, amúgy ő honnan is jött ide, mikor nekem szegezi a kérdést, ez pedig újabb indok arra, hogy elvörösödjek. - Hát… felnyitom az embereken lévő összes sebet, amit valaha is megszerzett… - mondom halkan, úgy, hogy rajta kívül más ne hallja. - Egyszer véletlenül egy srácnak előhoztam az egyik autóbalesetben beszerzett koponya sérülését. Majdnem megöltem… - nézek a lányra bocsánatkérően, és remélem hogy nem fogja firtatni, hogy hogyan is történt az eset konkrétan. - És te? Neked mi a képességed?
A kérdésemre igen furcsa választ kapok. Fel is vonom a szemöldökömet a fiú válasza hallatán, hiszen az előbb még totál úgy jött le, hogy azt hiszi, hogy egyszerűen hülyék vagyunk és ezért járunk Charles-hoz különórákra. Most meg éppen azt mondja, hogy mégsem vagyunk hülyék. Most akkor mi van? Azt hiszem, hogy ez az értetlenség ki is ül az arcomra és ilyenkor úúúgy szeretnék magasabb szinten lenni gondolatolvasás terén, hogy értsem, mi is játszódik le a fiú fejében, mire is gondol pontosan. Igyekszik megmagyarázni a dolgot, nekem pedig lassan leesik a dolog. Ennek a fiúnak veszélyes képessége van! Ijedten pislogok rá, majd lesütöm a szememet. - Veszélyes vagy? - csuklik el a hangom, majd felnézek rá. - Mi a képességed? - motyogom, de azért kíváncsian pislogok fel rá pilláim alól. Nem is olyan jó ötlet egy ilyen veszélyes mutánssal együtt lenni. Persze... Mindenki megérdemli a bizalmat Charles szerint és én szeretnék az ő véleménye, az ő nézetei szerint élni. El is szégyellem magamat, hiszen az előbbi kérdésem igen rossz indulatú volt. - Nem számít. Xavier majd segít mindenkin, aki nem tudja használni a képességét. - mosolyodom el, habár a mosolyomba enyhe félelem vegyül. - Menjünk sétálni, oké? - állok fel és lágyan belekarolok a srác karjába. Igyekszem elfojtani a félelmemet a srác iránt, hiszen nem is annyira ijesztő. És végül is... Még élek. Mosolyogva fogadom a gondolatot és megvonom a vállamat. - Nem tudom, de az Udvar nagyon szép. - pirulok el és lesütöm a szememet, majd az udvar felé sétálok. - Azért mégis... - kezdem a mondatot, és egy bocsánatkérő mosolyt küldök a fiúra elbűvölően pislogva: - ... mi a képességed? - kuncogok és remélem, hogy nem fog leordítani, vagy ilyesmi.
- Mert hogy hülyék vagyunk? Nem, én azt hiszem, hogy azért kell járnunk, mert a különösek között is különösek vagyunk. Ez persze nem biztos hogy rossz, én csak magamból indulok ki. - mondom a lánynak, majd kezemet összefogom az ölemben és nagy szemekkel nézek arra elbambulva és gondolkodva az előbbi dolgon. - Figyelj, lehet hogy te pont azért jársz ide, mert annyira jó vagy valamiből. Én azért vagyok itt, mert baromira nem bírok mit kezdeni a képességemmel, és nem akarom hogy bárki is megsérüljön a közelembe... Szóval kettőnk közül eddig én vagyok a nagyobb kupac szerencsétlenség... - vonom meg a vállam, majd felsóhajtok. Eközben testtartásom is megváltozik, már-már látszik, hogy mennyire rossz érzésekkel tölt el ez a különórás procedúra. Vagyis nem, Mr. Xavier-el nincs gond, sőt! Nagyon kedves, odafigyel, és a barátom akar lenni, csak valahogy én mégis úgy érzem, hogy eddig is ki voltam rekesztve, most pedig még inkább. Mikor rám néz és elmosolyodik egy pillanat alatt elveszi a rossz kedvemet, és őszintén szólva totálisan meglepődöm, mikor sétálni hív. Egy pillanatig nem tudok semmit, csak hebegni majd természetesen egy nagy mosoly kíséretében rábólintok a dologra. - Persze, végül is miért ne. Úgyis unalmas itt ülni és tétlenül várakozni. - mondom, majd a hátamra dobom a táskámat és már fel is pattanok a székből. Remélem ő is olyan fürge mint én, és követ engem! - És hova szeretnél menni? Van már ötleted is? Vagy csak úgy bolyongjunk? - kérdezem és hirtelen úgy érzem mintha megeredt volna a nyelvem. Valami hihetetlen módon megnyugtat a tudat, hogy mások is vannak rajtam kívül akik hasonló cipőben járnak, és talán emiatt, és a lány kedvessége miatt nem érzem magam annyira magányosnak. ..
A furcsa megjegyzésre kicsit felvonom a szemöldökömet és elvörösödöm. Valóban, a srác pont most hülyézett le, ha nem is azokkal a szavakkal. Kicsit furcsán érzem magam. Vajon tényleg ezért kell különórákra járnunk? Mert "ketyósok" vagyunk, mert még annyira sem vagyunk normálisak, mint a többi diák? Ezen néhány pillanatig elgondolkozom, egészen addig, amíg a fiú bocsánatot nem kér tőlem. Pirultam, szemlesütve nézem a cipőmet és csak halkan hümmögök egyet. Majd lassan felnézek és mélyen a szemébe nézve halkabb hangot ütök meg: - Te tényleg így gondolod, hogy azért kell Xavier-hez járnunk, mert... - elharapom a mondatot és nem is akarom befejezni. Tudhatja a srác anélkül is, hogy mit akarok mondani neki. Kíváncsi vagyok a véleményére, hiszen lehetséges, hogy annyira erősek vagyunk, vagy annyira nem tudjuk kontrollálni az erőnket... Bár azt hiszem, hogy ilyesmi velem nem fordulhat elő. Esetleg az, hogy annyira béna vagyok, hogy akaratlanul is beleolvasok a többiek fejébe. És habár tudom, hogy ezt nem szabad, néha csak úgy üvölt a többiekből a gondolat. Az öltözködésről is beszélgetni kezdünk és elég furcsán érzem magam, hogy még ez a fiú is észrevette, hogy mennyire elegánsra vettem a figurát ma, pedig ő mégis csak egy fiú... Azt hiszem, hogy ez mindent elárul. Mikor bókol, ismét elpirulok, de mosolyogva nézek fel rá szempilláim alól. Nem nagyon tudok mit mondani, és egyszerűen csak hümmögök. Zavaromat, hogy egy órával korábban jöttem, ismét a fiú hangja zavarja meg és úgy pillantok rá, mintha most venném észre, hogy ott van. Látszik rajtam, hogy eléggé el voltam gondolkodva. - Hát nem tudom... - válaszolok. Eszembe jut valami, de igazából elég beszarinak érzem magam hozzá. Végül veszek egy nagy levegőt és a fiúra nézek. - Nem lenne kedved sétálni egyet? - bukik a kérdés a számon, még mielőtt végig gondolhattam volna. El is pirulok és egy szégyenlős mosoly jelenik meg az arcomon. - Mármint... Amíg várunk Charlesra... - próbálok magyarázkodni, közben pedig elsüllyednék szégyenemben, de azért várok a fiú válaszára.
- Igazán hízelgő, hogy így gondolod, ám hidd el, nem véletlenül kell különórára járnom. Tudod, ez a ketyósoknak fenntartott hely... - mondom a lánynak és igazából nem is foglalkozom azzal, hogy ezzel együtt őt is lehülyéztem magamon kívül. Mikor leesik, mit is zagyváltam össze egyszerűen csak összeszorítom a szemem, kezem ökölbe szorul, a pulzusom pedig valahol isteni magasságokban leledzik. - Ne haragudj, nem úgy gondoltam, nem akartalak lehülyézni, bár azt hiszem ebből egyre rosszabbul fogok kijönni! Sajnálom! - mondom megint, és érzem, hogy kezdek egyre unalmasabbá és röhejesebbé válni a rengeteg bocsánatkérés miatt. Ha anyám ezt látná, valószínűleg sírna. És ami még ennél is döbbenetesebb, komolyan, mintha már a fejemben is hallanám a hangját! Kellett ez nekem? Nem! Soha nem akartam a különcséget, és mégis megkaptam. Az összes esélyemet eljátszom mindenkinél, és ez nem túl jó érzés... - Nagyon jól áll ez a blézer, nem azért mondtam. Csak én szegényesnek tűnök melletted, és tényleg csak az a bajom, hogy te csinos vagy, és adsz magadra, én pedig lepukkant ruhában jelenek meg... ez valahogy ... lelombozó, még akkor is, ha szerinted nincs velem semmi baj. - mondom, majd legyintek egyet. Karomat összefonom magam előtt, és idegesen a számat kezdem rágcsálni. Mostanában hogy szeszélyesebb az idő valahogy kicserepesedik könnyedén. Vagy ha nem azt csinálja, akkor a széltől feldagad, ahogy kicsit megcsípi. Hogy esetleg buja fantáziálásra adna okot azzal, hogy vastagabb lesz? Nos, nem igazán. Vagy legalább is a a lányok nem nagyon akarnak velem ettől még jobban barátkozni. - Lehet igazad van. Bár azt mondta a hölgy az előbb, hogy várjam meg... lehet mégsem kellene, és csak úgy menjek vissza a szobámba? - nézek a lányra értetlenül, és kíváncsi vagyok ő mit tenne a helyemben...
A hozzászólást Shelton Davies összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 24 Okt. - 14:21-kor.
A fú furcsa "számonkérésére" kicsit megremegek és lesütöm a szememet, igyekezve nem elárulni magam. - Aha... - csak ennyit nyögök ki, mást nem igazán tudok erre mondani. Bemutatkozunk egymásnak, majd le is ülök Shelton mellé és mosolyogva figyelem a fú széles vigyorát. Szóba kerül a ruhám, én pedig zavartan végigsimítok rajta. Furcsa, hogy pont ezen gondolkoztam néhány órával ezelőtt és a srác pont ezt hozza fel. Kellemetlen és elgondolkozom rajta, hogy talán ő is telepata lenne? ~Shelton!~ szólalok meg fejben és elég hülyén érzem magam, de nem valószínű, hogy a fiú válaszolni fog nekem. Az persze más kérdés, hogy meghallhatja a fejében a szavaimat, hiszen nem nagyon tudom még kontrollálni az erőmet, így simán lehet, hogy belemászok a fejébe és a hangom visszhangzik a fejében. A fiú válaszára elmosolyodom és ismét kicsit elpirulok, miközben végigmérem őt. - Szerintem nincs semmi baj veled... - motyogom zavartan és idegesen a fülem mögé tűrök egy tincset, miközben a fiúra mosolygok. - És nem, nem bántottál meg. Csak... - elmosolyodom, mintha ismét egy belső viccen nevetnék. - ... Éppen ezen gondolkoztam ma reggel, hogy nem túl költözés ez a blézer. - vonom meg a vállamat és elnevetem magam. - Most? - kérdezek rá arra, hogy most lesz órája Charles-szal? Ez igen érdekes, mert nekem is... Az órámra pillantok, mely csinosan ezüstösen csillog a csuklómon. És hirtelen elpirulok. Siettem egy órát. Nekem majd másfél óra múlva lesz vele órám. Mennyre ciki! Valószínű, hogy a fiú észreveszi a zavaromat, és már szinte tervezgetem a fejemben, hogy mit is fogok erre mondani. Állati gáz! - Biztosan valami dolga akadt és elfelejtett szólni... - lehelem a szavakat, miközben még mindig totál vörös vagyok a hülyeségemtől.
- Ahha értem. Csak nem gondoltam volna, hogy esetleg rólam is szó lehet valahol.. – jegyzem meg kissé zavartan, majd a lábamat immár kinyújtom, csak hogy ezzel is lazítsak a görcsön, mely akkor állt bele, mikor a lány felém indult. Önkéntelenül is a keze után nyúlok, majd mikor rám mosolyog, egyszerűen képtelen vagyok nem ugyanúgy tenni. Kivillantom szabályos fogsoromat, majd lágyan megszorítom a kezét és meg is rázom azt. Mikor mellém ül kissé felé fordulok, úgy próbálok rá figyelni, hiszen udvarias vagyok, és ő mégis csak egy lány. Mikor a ruháján végigsimít egy pillanatig elgondolkodom azon, hogy nem kellett volna ezt mondanom. Hiszen a lányok nem szeretik, ha a ruhájukat kritizálja az ember . - Nem akartalak megbántani vagy valami, csak összehasonlítva az öltözékedet az enyémmel, nos, elgondolkodtam azon, hogy nem tisztelem meg Mr. Xaviert kellőképpen azzal, hogy normális ruhában jelenek meg előtte… - mondom elgondolkodva, majd én is végignézek magamon, mely egyáltalán nem a legújabb divat szerinti darabokból áll, és ez persze tökéletesen elegendő ahhoz, hogy zavarba jöjjek. Ismét… - Igen, én is Charles-ra várok. – mondom kissé bizonytalanul, hiszen én nem szoktam tegezni, valahogy még sosem mertem, most azonban valahogy kicsúszott a számon. És valójában határozottan könnyebb ezt kimondani, mint a Mr. Xaviert. - Óránk lesz elvileg…
A hozzászólást Shelton Davies összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 21 Okt. - 12:22-kor.
K öszöntöm a srácot, aki eléggé zavarban van, ahogy ránézek. Furcsán elpirul, és nekem ez furcsán jól esik. Nem is értem, hogy miért. Csinos arca van a srácnak, és habár a haja is rendezetlenül áll, valahogy mégis... Aranyos. Lehet, hogy a legtöbben nem ezt a szót használnák rá, minden esetre nekem ez jut először az eszembe. A nevén szólítom, amire igen csak meglepődik. Valószínű, hogy nem nagyon szokott sok embernek bemutatkozni, vagy nem sokat barátkozik. Mikor rákérdez, hogy honnan tudom a nevét, most rajtam van a pirosodás és lesütöm a szememet, miközben elmosolyodom, mintha valami belső viccen nevetnék. - Hallottam már a nevedet... - motyogom és igyekszem úgy válaszolni, hogy ne nagyon firtassa a dolgot, majd felnézek és belenézek a szemébe gesztenyebarna szemeimmel. A kérdésére elmosolyodom. - Jean vagyok. Jean Grey. - mutatkozom be kedvesen, majd gondolok egyet és felállok, közelebb sétálok hozzá és a kezemet nyújtom. Ha elfogadja, akkor leülök a mellette lévő székre és kicsit felé fordulok. Már éppen nyitnám a számat, hogy megkérdezzem, hogy mit keres itt és kire vár, de ő megelőz és bizony pont azt a kérdést tesz fel, amitől még inkább elpirulok. - Kiöltözve? Ja, nem, dehogy... - motyogom, és végigsimítok a ruhámon. - Csak... Öhm... Hát ehhez volt kedvem. - jelentem ki és lazán megvonom a vállamat. - Te is Xavierhez jöttél? - teszem fel az előbbi kérdésemet, amit csak gondolatban tettem fel, nem szóban, hiszen a fú megelőzött.
- Öhm, helló! Honnan… honnan tudod a nevem? – kérdezem meglepetten a lányt, és ha eddig vörös voltam, most aztán tényleg hiperpirossá változom. Nem szoktak engem a lányok csak úgy leszólítani, pláne nem úgy, hogy a nevemet is tudják. Hiszen nem mutatkoztam be, sőt, nem az a típus vagyok, aki annyira népszerű hogy mindenki ismeri. - És téged hogy hívnak? – kérdezem kedvesen, és immár felé pislogok. Haja szépen, gondosan fésülten omlik a vállára, arca kissé kipirult, szeme természetesen csillog, és olyan benyomást kelt, mint egy gondos anyuka. Anyám volt ennyire tökéletes külsőre, ő figyelt ennyire a megjelenésére. Igaz annak idején azt hittem, hogy minden nőre jellemző ez, azonban rá kell jönnöm, ez a fajta kifinomultság nagyon kevés embernek adatik meg. Talán éppen emiatt érzem magam zavarban. Hiszen én az elbeszélgetésekre, és a proffal töltött órákra soha nem öltözöm ki. Most is csak egy póló és egy farmer van rajtam, na meg egy hibátlanul tiszta sport cipő. Hajam kócosan meredezik a világ minden égtája felé, soha nem gondolkodtam azon, hogy esetleg kissé hivatalosabban kellene kinéznem egy ilyen óra során. - Te miért vagy így kiöltözve? – kérdezem kissé talán túl kíváncsian a lánytól. Mondjuk nem kell válaszolnia a kérdésre, de azért érdekel. Lehet hogy nekem is változtatnom kellene… bár még nem kaptam érte dorgálást…
A hozzászólást Shelton Davies összesen 5 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 21 Okt. - 12:21-kor.
M egint egy újabb nap, amikor Charles-szal kettesben lehetek. Egy teljes órán keresztül. Annyira szeretem ezeket az estéket, mert ekkor csak magunk vagyunk és... Igyekszem itt ezen a ponton leállítani a fantáziámat, amíg az Igazgatói iroda felé sétálok. Ma egy kicsit előbb jöttem, azt hiszem, hogy nem tudtam már nyugton megülni a szobámban, és ez a szobatársamnak is feltűnt. Azt hiszem, hogy talán ő az egyetlen, aki tudja, hogy miért is zsongok be minden egyes Charles-óra előtt - ahogy ő szokta nevezni. Most is egy szoros farmert húztam fel, egy csinos topánkát és egy fehér topot, rá egy fekete blézert. Igyekszem elrejteni a fejemben a gondolatot, amiért így kiöltöztem. Már ha ezt lehet kiöltözésnek nevezni. Ki tudja, hiszen vannak olyan lányok itt a suliban, akiknek ez a normális. Az irodában a titkárnő közlésére leülök a várószobába és a táskámat magam mellé rakva veszek elő egy könyvet. Gyakran van, hogy Charles késik, bár ez nálam nem igazán szokott előfordulni. Azt hiszem, hogy engem kicsit komolyabban vesz, mint a többieket. És ez jó érzéssel tölt el, bár nem igazán tudom az okát. Úgy vélem, hogy talán azért, mert én is olyan vagyok, mint ő: telepata. Eszembe jutnak az egyik órán mondott szavai és észre sem veszem, hogy lágy mosoly terül szét az arcomra. Ekkor érkezik meg a másik srác, aki szintén leül a váróba, és úgy tűnik, hogy ő is Charles-ra vár. Érdekes. Felpillantok és mélyen a szemébe nézek - illetve csak az arcára, mert elpirulva süti le a szemét. A fejébe pillantok egy kis ideig és rájövök, hogy zavarban van. Ez imponál nekem, és én is elpirulok. - Szia! - szólalok meg kicsit hezitálva, hiszen ki tudja, hogy a fiú hogyan is fog reagálni. - Shelton, ugye? - kérdezek rá a nevére. Habár lehet, hogy még nem találkoztunk, tudom a nevét. A gondolataiból. Ami lehet, hogy neki egy kicsit ijesztő lehet. Enyhe, kedves mosoly fut végig az arcomon és kíváncsiság csillan a szememben.
- A professzor úr éppen nincs benn Shelton, megtennéd, hogy megvárod?– mondja nagyon kedvesen az iskola, és maga Xavier professzor úr titkárnője. A hölgy kellemesen rám mosolyog, én pedig egy félénk szájhúzással felelek közvetlenségére. Nem lettünk túl jóban az évek alatt, azonban azt megtanultam már kezelni, hogy itt mindig mindenki olyan kedves hozzám. Teljesen más az itteni környezet, bár nem mondom, itt is akad néhány felfuvalkodott hólyag, aki nem teljesen úgy viselkedik, ahogyan azt elvárnák. Nagyot sóhajtok, majd bólintok egyet, és az aprócska váró felé sétálok. Vállamról lassan lecsúszik a táska, majd a kezembe vándorol. Kicsit meghintáztatom az egészet, majd ledobom az egyik szék mellé, csak hogy ne zavarjon még véletlenül se. Mikor helyet foglalok, csak akkor veszem észre a velem szemben kucorgó lányt, akinek érdeklődő tekintete rögtön felém fordul. Automatikusan a nyakamban lévő kereszt után nyúlok, és szorítom meg azt, majd kezdem vizslatni a földet fülig vörösödve, mintha csak lenne ott valami egészen szokatlan, már-már különleges. Lábamat összekulcsolom, és lehetőleg kerülöm a szemkontaktust. Nem igazán kedvelem ha bámulnak…
A hozzászólást Shelton Davies összesen 7 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 21 Okt. - 12:20-kor.
Mint minden iskolában, itt is vannak szobák, amik arra hivatottak, hogy dolgozzanak bennük. Itt általában kattogást, zakatolást lehet hallani az irodai gépek miatt, a bélyegzők folyamatos csattogása, vagy az iratkupacok landolása miatt. A szobák kisebbre vannak szabva, egy-egy dolgozóasztallal és maximum két székkel - ez alól kevés kivétel van. A dolgozóasztalok több fiókosak, a fiókjaik egy része zárható. Az asztalokon az iskola jól ismert bélyegzője, tintapárna, és az ott dolgozó neve. Vannak persze üres szobák is, az esetleges frissen érkező munkaerőnek, náluk is hasonló a helyzet, leszámítva az iratkupacokat és a névjegytáblát. Persze már az ajtóra is ki van írva, kit és mit lehet odabent találni, mert a felesleges zaklatást nem szeretik a dolgozó emberek.
Kezdőlap 
by 
