Angela and Blaise

Blaise olyan számomra mint egy barát, a szerelmem is egyben. Ő kitesz számomra minden emberi kötődést. Szeretem és ebben biztos vagyok. Nem azt mondom, hogy nincsenek barátaim, de Blaise-ben jobban megbízom és százszor több mindent mondok el neki mint másnak. Pedig a vicc az egészben, hogy kevésbé ismerem mint a többieket. Nem tudom miért bízok meg benne ennyire, de ennek nagyon örülök, előtte egy fiúban sem mertem megbízni ennyire, mert féltem, hogy úgyanúgy nagyot fogok majd koppani mint legelső alaklommal. De kellemesen csalódtam, mert ez nem valósult meg.
Nem gondoltam volna soha, egy igen rémes délután után csak úgy hirtelen talál rám a boldogság egy személyben. Talán az érzéseimet az váltotta ki, hogy törődött velem mikor a legnagyobb szükségem volt rá. Hálás vagyok neki érte. De a hálát és azt amit iránta érzek nem lehet összekeverni.
Csak elmosolyodok mikor látom tényleg megnyugszik. Valóban rosszul esett, hogy azt hittem rajtam nevet, de így utólag hatalmasat tévedtem. Nem merek belegondolni mi lett volna, ha elsétálok és Ő ezt hagyja is. Vajon meddig mardosott volna a fájdalom? Hiányoztam volna neki? Azt hiszem ezeket nem merem megkérdezni tőle, jobb ha magamban tartom, hisz végül is még nem tartunk ott, hogy biztosan tudjam akar engem.
Miután kimondja rajtam a sor, hogy megkönnyebbüljek. Őszinték az érzéseink. Most már csak őszintének kell lennünk egymáshoz. Bátorságomat összeszedve kérdem meg tőle szeretne-e velem lenni. Válaszomra sajnos sem igent sem nemet nem kapok csupán egy újabb kérdést, én akarom-e. Hát persze, hogy akarom, ez minden vágyam.
-Igen...szeretném, nagyon is szeretném...- Elég hamar elhalkulok, hisz Ő nem mondott még semmit, lehet nem akarja és én épp most csináltam teljesen hülyét magamból. De őszinte voltam, hát legyen Ő is az, még ha fájni is fog az őszintesége. leszegett fejjel állok előtte és rá se merek nézni.

Előző kapcsolatomban is azt hittem szerelmes vagyok. Mindenre képes voltam azért, hogy elfogadjon. De amiket most Blaise iránt érzek, tudom, hogy nem az elvárásokból áll, Ő elfogad olyannak amilyen vagyok. Önmagam lehetek mellette és ez mindennél többet jelent nekem. Ezek az érzések valódiak, még csak hozzá sem hasonlíthatóak az előzőhöz.
Az események maguktól pörögtek le borzalmasan gyorsan. Egyik pillanatban még a szobám ablakában állok a következőben meg már szerelmet vallok Blaise-nek. Hogy erre számítottam-e? Egyáltalán nem. Én úgy voltam vele, hogy egyáltalán nem érdeklem Őt csak mint barát. Így hát reménykedni sem mertem volna abban, hogy viszontszeret és vallomásom után én is megkapom amiért annyira vágyakoztam.  
Persze ez sem zökkenő mentes utazás volt. Természetesen rosszul éreztem magam mikor nevetésben tört ki. Azt hittem kigúnyol, de hatalmasat tévedtem. Csupán rajta így jött ki a megkönnyebbülés, hogy nem viszonzatlanok az érzései.
-Nem tudhattad, nincs miért elnézést kérned. - Tényleg nincs. Honnan is tudhatta volna, hogy csalódtam már egyszer egy hatalmasat. Attól a pillanattól fogva azt hittem sose leszek már boldog, mert mindenki átver, hogy csak teszi a szépet közben pedig egy fikarcnyit sem számítok neki. De Blaise nem ilyen, érzem, hogy fontos vagyok neki, most már, hogy tudom, valódiak az érzései és, hogy nem csupán játszadozik velem.
Közelebb lépek hozzá és kezemmel megsimítom az arcát és miközben hallgatom, a kezem valahogy ott marad. Hiszek neki, mindent elhiszek, A szemei nem hazudnak, miközben beszél látom rajta, hogy igazat mond.
-Én is megkönnyebbültem, hogy az érzéseim viszonzásra találtak. - Nézek komolyan rá. - Hiszek neked Blaise. Én is amiket mondtam mind komolyan is gondolom, Őszinték az érzéseim. - Mosolyodom el. Aztán kicsit elgondolkodom, hogy vajon mondjam-e tovább. De végül úgy döntök, hogyha már mindent feltártunk egymás előtt akkor igen is folytatom.
-Szeretném, ha ez működne köztünk, persze akkor ha te is szeretnéd, hogy legyen köztünk valami. - Suttogom, majd elengedem és kicsit hátrébb lépek. Bármennyire is fura, de attól mert gyengéd érzéseket táplálunk egymás iránt még nem azt jelenti, hogy Ő akar is belőle valami komolyabbat. Én szeretnék, oh, de még mennyire szeretnék. Ő a legfontosabb az életemben bármennyire is hangzik ez furának.

A csókot követően rengeteg gondolat cikázik a fejemben és már-már az se tudom melyik érvényesülhet. A szavai, a vallomás megdöbbent és akárhogy nézzük nem tudom eldönteni, hogy ezt komolyan gondolja-e vagy csak játszadozik velem. Nem tehetek arról, hogy ilyen gondolataim támadnak, egyszerűen félek attól, hogy újból fájdalmat okoznak majd nekem. Egyszer is elég volt viszonzatlan szerelmi kapcsolatban lenni ahol csak hülyítettek és emiatt teljesen megváltoztam, rossz irányba terelődtem. Csak boldog akarok lenni, ez olyan nagy kérés?
Aztán a nagy zűrzavarban, ami a fejemben és a szívemben egyaránt szerepel végül egy érzés és egy gondolat emelkedik ki fölényesen. Az, hogy szeretem. Ezt be is vallom neki mire csupán nevetésben tör ki.
Körülbelül ezen a ponton érzem úgy, hogy teljesen egyedül vagyok. Könnyeimnek utat engedve hagyom, hogy lefolyjanak arcomon. Azt hittem számítok neki, azt hittem szeret Ő is.
Az a baj velem, hogy mindig túl sokat képzelek bele a dolgokba. Azt hittem ha nekem ilyenek az érzéseim majd neki is hasonlóak. De nem, egyszerűen csak nevet. Nem hazudok ha azt mondom összetört a szívem. Mert tényleg így van. Azt hiszem valójában még csak most voltam igazából szerelmes.
Már éppen fordítanék neki hátat, hogy menjek, mert ezt egyszerűen nem bírom már tovább. Megalázott, elszomorított, megbántott, szerintem ezzel végeztünk is, nincs szüksége rám, felfogtam.
De aztán megragadja a csuklom és nem enged el. Nem tudom mire vélni a dolgot. Nem volt még elég neki? Elmondja hogy még mindig szeret és megtörik a jég azt hiszem teljesen összezavarodok. Nem tudom, hogy akkor most melyik része lehet az igaz, az amikor nevetett, vagy az mikor őszintének tűnően bevallotta, hogy szeret. Úgy szeretném hinni, hogy a második az. Az agyam csap össze a szívemmel és megpróbálják eldönteni, hogy melyikük is kerekedhet felül egy ilyen vitában. Végül adok egy plusz szavazatot a szívemnek mire így természetesen Ő nyer és hallgatok rá. Megcsókolom Blaise-t és örömmel fogadom, hogy viszonozza. De bár mennyire is élvezem a pillanatot megszakítja és csak kérdőn nézek rá, mert látszik, hogy mondani szeretne valamit.
Csak nagyot sóhajtok mire végez és ha volt is haragom akkor már rég tova szállt. A boci szemek láttán meg főleg, nem mondom el neki, de ez a nézés a gyengém.
-Blaise, nem haragudtam rád, talán egy kicsit, de inkább csalódott voltam és szomorú. Azt hittem kinevettél csak mert bevallottam, hogy szeretlek és ez nagyon fájt. Egyszer már játszadozott valaki az érzéseimmel és azóta se épültem fel belőle teljesen. És voltaképp azt hiszem most vagyok először is igazából szerelmes így még rosszabb volt látni, hogy téged ez nem érdekel. - Fejezem be a kis monológomat és belenézek abba a csodaszép kék szempárba majd a mellkasára hajtom a fejem és behunyom a szemem. Nagyon remélem, hogy most már minden rendben lesz.
Ezúttal az én részemről minden tisztázva van és csupán annyit akarok, hogy velem legyen.

Sose gondoltam, hogy valaha is lesz részem még abban, hogy Blaise csókjától remegjen meg a gyomrom. De jobb nem is gondolkodni. Nem tudom hová tenni ezt a reakcióját. Egyszerűen csak tesz egy vallomást és utána szenvedélyesen megcsókol. Szerintem nincs az a lány aki ezt fel tudná fogni. Egyelőre csak élvezem a csókját. Viszont ez sem tarthat örökké pedig ha tehetném nem engedném hogy abbamaradjon. Félbeszakítom a kellemes, de érthetetlen pillanatot.
Tisztázni akarom ezt az egészet. Kedvelem, nagyon is, de attól félek, hogy megint olyanba bonyolódom bele mint legelőször, megint csalódni fogok és szenvedni.  Nem akarom ezt.
Vallomásra vallomás dukál így hát én is bevallom Blaise-nek, hogy mennyire fájt mikor nem volt mellettem. Talán kicsit túl soknak is tűnik amit mondok. De ezek szint tiszta érzések és csak az igazat mondom.
-Igen így gondolom, pontosabban így érzem... - Suttogom bele a levegőbe. Még mindig azon agyalok amit Ő mondott. Azoknak a szavaknak jelentésük van, szeretném azt hinni, hogy nem csak egyszerűen dobálózott velük.
Amint elereszt és nem tart többé a karjai közt, láthatóan kiül az arcomra a szomorúság. Fáj a reakciója. Mondjuk nem is tudom mire számítottam. Hogy majd magához ölel és elsuttogja, hogy szeret? Igen, azt hiszem ilyesmire számítottam.
Aztán végül megszólal. És a döbbenet kiül az arcomra. Ő is így érez? Majdnem annyira hiányoztam neki mint Ő nekem? Mit jelent ez? Könyörgöm valaki segítsen már. A befejezetlen mondatára kérdőn nézek rá végül én magam lépek és legnagyobb félelmemben és a fülemben dübörgő vérrel együtt kimondom, hogy szeretem.
Levegőhöz sem jutok és várom mit szól hozzá majd mikor hangos nevetésben tör ki azt hiszem egy világ omlik össze bennem. Kinevet, ez az első reakcióm és bármennyire is erősnek akarok tűnni a könnyeimnek nem tudok határt szabni és behálózzák az arcom. Csak állok ott megsemmisülten. Oh, hogy mennyire tudtam, hogy nem számítok neki, hogy csak szórakozott velem...A szívem azt hiszem darabokra tört.
Mikor elém lép könnyes és még mindig síró szemekkel nézek fel rá. Mit akarhat még? Nem alázott még meg eléggé? Idegesen a hajamba túrok és már éppen megfordulnék és elmennék mikor megszólal. Azt hiszem első szavaira, hogy folytatni akarja a megaláztatást, de a végére csak döbbenten nézek rá ismét. Még mindig szeretlek! Csak ismétlődik bennem ez a három szó. Fel sem tudom fogni elsőre. Szeret engem? Tényleg szeret? Azt hiszem mindig furán reagálok dolgokra,d e most még jobban, csak állok ott mint egy darab fa és nem tudom mit mondhatnék. A könnyeim még javában folynak, de már nem tudom miért. Aztán közelebb lépek Blaise-hez és felpipiskedek, hogy nagyjából egy magasságban lehessünk. Majd ajkaimat az övéire tapasztom és megcsókolom. Kezeimmel a hajába túrok és közelebb húzom magamhoz. Szeret engem, azt mondta szeret.

Csak vártam és vártam a csodára, hogy felbukkanjon. De nem így történt. Ott voltam a suliban mégse láttam soha. Igazából én vagyok a hibás, a legnagyobb szerencsétlen akit valaha is hátán hordott a Föld. Kérdezhettem volna utána, megtalálhattam volna, nem azzal van a gond, hogy nem akartam eléggé látni és újra magamhoz ölelni Őt, hanem tudom milyen az ha csak egy oldalú a szerelem. Én vagyok az aki szinte már rajong érte, és van Ő aki szimplán kedves volt velem és az a csók is csupán gesztus lehetett tőle arra amit én adtam neki félénken. Ő kedves volt hozzá, megnevetettet és törődött velem. Ilyen nem fordult elő velem még soha. Volt egy durva kapcsolatom ami szintén egyoldalú volt és természetesen én voltam a rossz oldalt ami után megsínylettem az egészet. Utána már nem mertem nyitni egy srác felé sem, de Blaise más. Valami megfogott benne amit nem tudok elmondani és a tőle külön töltött idő maga volt a szenvedés.
Hogy miért nem futottunk össze azóta egyszer sem? Jó kérdés talán azért, mert nem mertem megkeresni Őt, Ő pedig nem volt kíváncsi rám.
Utóbbi gondolatomat azonban azonnal ki is verem a fejemből mikor Blaise karjaiba kerülök és hozzábújhatok. Sírok, igen, ezúttal engedélyeztem magamnak pedig egyszerűen nem bírom a sírást, a könnyeket. De egy csomó kérdés és érzés egyszerre vert mellbe és így adom ki magamból.
Szorosabb ölelésére még inkább hozzásimulok és élvezem, hogy újra érezhetem az illatát és nem csak képzelődöm.
Végül persze muszáj elrontanom a pillanatot és megkérdem biztosan minden rendben van-e vele. Nem tehetek róla, aggódom érte és egy hasonló műmosollyal nem tud átverni. Érzem, hogy feszült és ez át ragad rám is.
Azonban egy ilyen vallomásra nem számítottam...mondhatom azt hogy szerelmi vallomás volt? Szeretném azt hinni, tényleg. És utána meg a csók...ehhez a másik kettő hozzá se hasonlítható. Heves csókol én pedig viszonozom és közben a lepkéim újult erőre ébrednek és verdesni kezdenek a gyomromban.
Majd megszakítom a csókot legnagyobb bánatomra. De szeretnék beszélni vele...kettőnkről. Mert nem hagyhatom, hogy csak játszadozzanak velem, tisztázni szeretném és megtudni akar-e tőlem valamit komolyabban is. Mármint megszólalnék ha levegőhöz jutnék, de ez után a csók után ez igen nehéz feladat.
-Blaise...én...szóval...nem érzem magam teljesnek ha nem vagy mellettem és azóta mióta elváltunk azon a délutánon egymástól, úgy érzem, hogy a hiányod megőrjít...-itt megakadok és nem tudom hogyan folytathatnám. Szívesen mondanám azt neki, hogy szeretem, de félek ettől megriadna és nem közelítene felém, ellenkezőleg, itt hagyna. Végül erőt veszek magamon és kimondom a rettegett szót amit már oly régen használtam.
-Azt hiszem...beléd szerettem. - Halkulok el fokozatosan és a vér dübörög a fülemben, alig hallok mást az ütemes tam-tam mellett. Félek, hogy elfog küldeni, hogy Ő nem így gondolja...nagyon félek ettől.

Azt hittem ha véget ér az a csodálatos nap akkor majd minden visszatér a régi kerékvágásba. Tévedtem. Nem elég, hogy szinte a nap legnagyobb részében folyton rá gondoltam még hozzá jött az is, hogy vártam rá. Vártam hátha egy csodának köszönhetően megjelenik. De nem így történt. Szürkébbek lettek a napok, eddig sem voltak színesek és túlzottan vidámak, de amint megtapasztaltam milyen belekóstolni a boldogságba hátha rendesen megütköztem azon amikor vissza hoppantam az életembe aminek nem rész Blaise. Ma is úgy ébredtem, hogy szinte teljesen egyedül vagyok, persze nem a szó szoros értelmében, a barátok körülvettek és mindig volt mellettem valaki. Inkább belülről vett körbe egy hatalmas üresség. Hiányzott onnan valami vagy valaki. Végül már mérgemben és azt hiszem csalódottságomban elindulok a tóhoz, hogy miért pont oda az egy nagyon jó kérdés. Azzal magyarázom, hogy egy ideje már amúgy sem voltam kint. Persze ez a magyarázat nem állja meg a helyét, nagyon is jól tudom, hogy azért indultam arra, mert fogalmam sincs mit kezdhetnék magammal, a vízbefojtásról jutott eszembe a tó és hát mivel kellemes az idő, talán eltudok gondolkodni.
Ha azt hittem majd csendben elmélkedem azon mekkora lúzer vagyok, hogy beleszerettem egy X-Menbe hát akkor keresztül húzta a számításaimat a sors. Mert nem hogy gondolkodni nem volt időm, de rendesen meglepődni sem. A kisebb pusztítást követően az elkövető is megkerül és határtalan boldogsággal ölelem magamhoz Blaise-t. A könnyeim még mindig folynak, de nem érdekel, inkább öröm könnyekről beszélhetünk.
Mikor felfogom, hogy neki is hiányoztam még inkább potyogni kezdenek a könnyeim. Hát ennyit arról, hogy nem sírok. Sose szerettem sírni és ez ezután sem fog változni, véleményem szerint aki sír gyenge, oké, én gyenge vagyok, így hát ma ezt is engedélyezem magamnak.
Persze nem én lennék ha nem kérdem meg, hogy bántották-e, mert hát a környezet megsínylette és jókedvből az ember nem tesz ilyet.
Hiába próbálja beadni nekem, hogy nem bántották, látom rajta, hogy ez mind csupán egy felszínes jókedv.
-Biztosan? - Nézek rá komolyan és most a valódi választ várom tőle. Engem nem kell kímélni ha ez volt a szándéka. Segíteni szeretnék neki, bárhogy.
Elnevetem magam mikor bociszemekkel néz rám is megint előveszi azt a hangot amitől mindig jobb kedvre derülök.
Könnyeimtől megszabadít és most már tiszta tekintettel nézek fel rá. Annyi érzés van bennem. Vajon egy szimpla barátságnál több van köztünk, de nem elég egy kapcsolathoz? Kérem csak egy jelet had kapjak ami arra következtet, hogy nem barátként tekint rám, csak egy jelet.

Csak úgy kavarognak bennem az érzelmek. Nem tudok már mit kezdeni ezzel a helyzettel. Ötletem sincs mivel verhetném ki a fejemből Blaise-t örökre. A baj csupán annyi, hogy egyik felem könyörög a felejtésért,d e a másik borzalmasan ragaszkodik hozzá. E két érzelem között őrlődöm. Úgy érzem szükségem van Blaise-re, mellette vidámnak érzem magam és...boldognak. Nélküle visszatértek a szürke hétköznapok, tanulok és megpróbálok társasági életet élni ami nem megy olyan könnyen. Csak a szokásos. Az a nap olyan volt mint egy szivárvány, színes, vidám, azon az apró viharfelhőn amit a levél hozott túlléptünk és ismét visszatért a derűs napsütéses hangulat. Végül a búcsú ami bennem eltört valamit. Természetesen tudtam, hogy eljön majd az a pillanat, de reméltem nem olyan gyorsan. Még sokáig ültem ott a padon a magamra terített kabátjában és néztem amerre elment. Szomorú voltam és azt hiszem vagyok még most is. De tény, hogy túl sokat képzeltem bele a helyzetbe. Egy X-men mégis mit akarhatna egy diáklánytól? Persze Gabriel más, Ő inkább tartozik közénk, diákokhoz, mint az X-menekhez. De Blaise idősebb is, másrészt diákok körében se láttam még soha, sőt, egyáltalán nem láttam addig a napig egyszer sem. Mit is várhatnék? Hogy majd csak úgy megpillantom és elém siet majd magához ölel? Öööö....pont ezt történt.
Hamar tudatára ébredek annak, hogy kisebb pusztítás érte a környezetet. Mivel tudom, hogy ez kinek a műve lehet egyszerre örülök és komorulok el. Természetesen boldog vagyok, mert tudom, hogy Blaise tette, de el is szomorodom, mert ez egyet jelent azzal, hogy ismét ideges és szomorú. Körülnézek és akkor látom meg Őt, Ő is észrevett és felém siet, mint ahogy elképzeltem...Ölelésébe simulok és hirtelen boldogság önt el. Arcomra mosoly ül ki.
Nagyon halkan csúszik ki a számon egy szó aminek nagyon nem kellene.
-Hiányoztál! - Mikor rádöbbenek, hogy kimondtam amit gondoltam úgy próbálok tenni mintha meg se szólaltam volna, jaj, de kínos. Felnézek azokba a kék szemekbe és a lepkék amik már azt hittem meghaltak újra verdesni kezdenek. Ennyit arról, hogy képes lennék elfelejteni. Azt hiszem ez szinte lehetetlen. A könnyeimet ismét a ruhájára hullajtom, de most már némi örömkönny is társul melléjük. Hisz itt van velem.
Látom rajta, hogy nincs vele minden rendben és arcomra kiül az aggodalom. Végül meg is szólalok.
-Ugye nem bántott senki? - Nézek rá könnyektől áztatott szemmel. Nem tehetek róla, megvisel, ha Ő szomorú. Mondtam már, hogy fura vagyok? Az vagyok.

Borzalmasan hiányzik. Nem találom a helyemet mióta elváltunk. Egyszerűen az emlékek fojtanak meg. Az érintése ahogy a kezemre tette az övét vagy ahogy megcsókolt...a mosolya, a kék szemei amikbe ha belenézek elveszek. Ezek mind mind fájdalmat okoznak ha csak rájuk gondolok. Szinte már fizikai fájdalmat. Hiányzik az, ahogy megnevettet és persze az, hogy támogathassam.
Gondolom a levél író még nem került elő és ahogy azon a napon kiborult...nem szeretném ha ezen egyedül kellene keresztül mennie. örültem, hogy mellette lehettem. Az a délután egyszerűen belém lett ragasztva.
Talán őrültség ilyesmire gondolni,d e nem lehetetlen, hogy sikerült beleesnem. Nagyon úgy érzem, hogy sikerült, természetesen csak én lehetek ennyire szerencsétlen, hogy a lehetetlenhez ragaszkodom. Hisz mi vagyok én a számára? Egy diáklány akivel összefutott és eltöltött egy délutánt örömben és szomorúságban egyaránt.Azóta nem is találkoztunk. Valószínűleg el is felejtett már, nekem miért nem megy? Úgy érzem, hogy esetleg nekünk lehetne közünk egymáshoz...áhh, elég az ábrándozásból kislány! Lépj tovább. Egy délután volt nem más, neked lehet jelentett valamit, de neki biztosan nem. Hisz miért pont én irántam érezne bármit is? Ő egy idősebb férfi és bizonyára odavannak érte a szebb lányok...azt hiszem ezzel nem hogy segítenék magamon, inkább rontok.
Szememből egy apró könny gördül le. Mikor észreveszem azt a kisebb robbanást és körülötte a megtépázott füvet és virágot nagyot dobban a szívem. De azonnal aggodalom is költözik belé. Ez csupán egyet jelenthet, Blaise ideges, vagy valami baj érte...mire végig gondolhatnám már meg is pillantom Őt. Felém igyekszik és látom, hogy ideges. Elindulok felé. Nagyon megrémiszt a viselkedése, nem akarom, hogy bármi is ártson neki, most vajon ki bántotta?

Gyönyörű a ma délután. Kár, hogy úgy érzem teljesen felesleges. Olyan számomra ez a nap mint a többi. Semmi olyan nem történik ami miatt örülnöm kéne. Tanulok közben pedig megpróbálok elég elfoglaltságot keresni, hogy ne kelljen Blaise-re gondolnom. Igen, bevallom, elég sokat gondolok rá és arra az ominózus csókra is amit adott. Nagyon bánkódom amiatt, hogy nem láttam azóta. De tudtam előre, hogy így lesz, megismerkedtünk és csak reménykedni lehetett benne, hogy még találkozunk, nos hiába reménykedtem, nem sikerült amit szerettem volna. Bármennyire is kötöm le magam programokkal vagy tanulással esténként akkor is eszembe jut a csók, az ahogy megnevettet. Újra átélek mindent és nem tudom ezt az egészet kiverni a fejemből, lehet, hogy nem is akarom.
megint arra eszmélek fel, hogy elgondolkodom azon a napom és hát a kabátja még mindig nálam van...és persze, hogy nem szoktam szagolgatni, már miért tenném? na jó, szoktam, rajta van az illata. Sose tartottam magam normálisnak, nem is vagyok, egy idegen ember hiánya okoz bennem kavarodást. Hát lehet még ennél lejjebb süllyedni? Kizárt dolog.
Mérgemben, hogy már megint azon a napon jár az eszem fogom magam és kilépek a szobámból majd ráérősen lesietek és utamat a tóhoz intézem. Hogy miért pont oda? Fogalmam sincs, egyszerűen az jutott előbb az eszembe.
lelassítom lépteim ahogy kiérek és közeledni kezdek a tóhoz. A szellő lágyan fújja meg tincseimet. Felsóhajtok, vajon sikerül elfelejtenem az X-ment? Végül is mire gondoltam? Ő más helyzetben van mint én és hát én csak egy diák vagyok...áhh, megőrülök.
Ahogy hallgatom lépteim alatt a kavicsok ropogását más léptek is eljutnak a fülemig. Mikor felpillantok csak úgy egyszerűen ledermedek. Ott van Blaise és ezt most nem csak képzelem.