Napfény lakópark

Tárgy: Napfény lakópark Szomb. 21 Jún. - 11:33

First topic message reminder :

A város szélén az egyetlen olyan lakópark, mely néhány több emeletes házból áll. Azért még itt is érezni a kertvárosi hangulatot, egyetlen épület van csak, ami tíz emeletes, a többi kisebb négy emeletes és ezeket is parkosított területek kötik össze.

Tárgy: Re: Napfény lakópark Hétf. 27 Okt. - 23:56

Jill & Simon

Abban az állatorvosi rendelőben azért nem éppen azt éreztette velem, hogy olyan rohadtul fontos vagyok. Letámadott oké, de… de elméletben ennek nem a szexről kéne szólnia, ő mégiscsak úgy letámadott egyből, miután összevarrtam a sebét. Nekem az sok mindent mondott, csak azt nem, hogy fontos lennék. Úgy voltam vele, hogy biztos így akarja levezetni a feszkót. Én nem akartam amúgy sem egy állatorvosi rendelőbe, vérben elintézni őt, és… és nem is éltem vissza a helyzettel végül, szóval inkább az én részemről volt ez valamiféle gesztus, mintsem az övéről. Akkor még egyszerűbbek voltak a dolgok, aztán…aztán minden bonyolult lett, és most végül itt vagyunk, minden csupa káosz, azt sem tudom hol van a fejem, nem tudom mit érezzek, vagy hogyan kéne éreznem, mit tegyek… valamit tenni akarok, mindegy mit, csak elmúljon már végre az a szar érzés, ami szó szerint felőröl legbelülről. Egyszerű életem volt. Nem volt semmi értelme, elégé felszínes is volt, de megóvott a csalódásoktól és fájdalmaktól, elfeledtette velem azt, hogy milyen az, mikor érzel valamit. Valami olyat, ami számít, ami nem csak néhány pillanatra szól, hanem mondjuk… egy életre, vagy több évre, mindegy, egyre megy most a dolog. Erre meg… ezt kapom. Gondolom megérdemeltem, vagy nem tudom, de fáj akkor is.
- Majd ma este akkor ez lesz az esti mese. – oké, értem én ezt az ismerjük meg a másikat dolgot, de… de én meséltem neki magamról, sokkal többet mondtam neki, mint bárki másnak, és ha ezt nem értékeli, akkor… akkor mindegy, ha ennyire akarja tudni, akkor elmondom, de nem értem miért kell ezt így mondania. Mintha amúgy nem mondtam volna semmit se magamról, ami nem igaz, beszéltem neki anyámról is, amit előtte még soha senkinek se mondtam, és utána se valószínű, hogy fogom, mert ez az én dolgom, nem tartozik senki vadidegen emberre.
- Ne forgasd ki a szavaimat basszus! Persze, hogy nem lenne jobb, de nem kéne máris aláfeküdni, mert megmentett! – oké, keményen fogalmazok, de kivagyok emiatt az egész miatt, és ezt nagyon remélem, hogy ő is megérti. Rohadt szar érzés, hogy a lány, akit szeretsz valaki másnál találja meg azt, amit rohadtul veled kellett volna. És miért? Mert nem képes várni…. vagy nem tudom, de elegem volt már ebből. A francért kellett ezt csinálnia, legalább felhívott volna, hogy mégse menjek, de nem…inkább szó szerint arcom vágott az igazsággal, kész csoda, hogy nem mutatta meg nekem a tett helyszínét. Soha nem fogom ezt megérteni, és soha nem fogom magamat jobban érezni, ha ez kerül szóba.
- Hát ezt rohadt jól látod, sajnos nem lehet megváltoztatni. – és senki ne mondja nekem, hogy ennek így kellett lennie, mert esküszöm leválasztom a fejét a nyakáról. Elegem volt abból, hogy folyamatosan csak az köszön rám vissza mindenhonnan, hogy mit kéne tennem. Mégis honnan tudják mások, hogy nekem mi a jó? Nem lehet ezzel csak úgy megbékéli és továbblépni rajta baszki. Lehet, hogy ez csak nekem ilyen, de akkor is rohadtul szarul esik, és hiába nem voltunk együtt, attól még… attól még igenis úgy érzem, mintha megcsaltak volna. És ezt soha nem akartam érezni, erre tessék. Rohadt érzések.
Némán nézem, ahogyan közelebb lépked, és végig a szemét nézem miközben beszél hozzám. Oké, értem én, hogy miért tette, de… de attól még rossz, nagyon rossz érzés az, hogy nem adhattam meg neki én azt, amit az a fickó igen. Nem a szexről van itt szó, hanem… a törődésről meg a többiről. Én próbálkoztam, de nem tudom hogyan kell, nem volt még soha senki sem fontos nekem, pont hogy mindenkit minél messzebbre akartam ellökni magamtól, erre most jön ő , és minden megváltozik, a feje tetejére áll, és nem tudom, hogy mit kéne csinálnom.
- Honnan tudhatnád? – kérdezem halkan, de már csak a földet bámulva. Ezt…ezt nem tudhatja senki sem. Az élet, az emberek… kiszámíthatatlanak.

Tárgy: Re: Napfény lakópark Hétf. 27 Okt. - 11:00

Simon & Jill

Hát épp ez az, nem mert magához közel engedni, nem merte még csak azt sem engedni, hogy megismerjem. Félt... megértem, én is félek, de ha mindig csak félünk attól, hogy valami rossz lesz, akkor jó sem lehet soha semmi. Mások vagyunk tudom, de én akkor is igyekeztem. Próbáltam mutatni neki, hogy nekem fontos, hiszen én voltam az, aki először letámadtam, még ha nem is pont jó helyen, miután előtte foltozott össze, de hát nem értek még ehhez annyira. Csak tudtam, hogy akarom, abban a pillanatban, aztán én voltam az, aki próbáltam vele beszélgetni, pont hogy megismerni akartam aznap a parkban, amikor kiderült, hogy miért olyan rossz számára az a nap, hogy miért olyan ellenséges velem, pedig nem tettem ellene semmit sem. Én fogtam meg a kezét, én... én nyitottam felé, de nem láttam, hogy ő is így van-e ezzel, hogy ő is igazán akarja-e, aztán minden összekuszálódott. Újra csak féltem, de akkor már a fájdalomtól, hiába nem érti ezt meg, vagy talán csak nem magyarázat. Féltem is, és közben jól is esett, hogy valaki figyel rám, még ha talán éreztem is valahol, hogy ez is csupán érdek, vagy nem? De nem számít, mert már tudom, hogy mit érzek, akkor nem tudtam, talán nem is akartam tudni. Soha sem tudod, hogy mid van, amíg el nem veszíted és igenis nem értettem őt, nem értettem ezt az egészet, amíg ott az udvaron hátat nem fordított nekem és nem tudatosodott bennem a tény, hogy igenis elveszíthetem örökre, pedig bármennyire is pszichiátriai eset vagyok belé estem.
- Mesélhettél volna... mesélhetnél többet magadról. - nem az ő hibája talán, nem minden, de igenis beszélhetne magáról, a gondolatairól, az érzéseiről. Nem érdekel engem, hogy ez olyan női dolog, engem akkor is érdekel, hogy mi van benne legbelül, hogy mikor mit gondol és érez. Egyszerűen csak tudni szeretném, hogy kicsoda is valójában, hogy mi formálta ilyenné, mert nem hiszem, hogy bárkin is lehet változtatni, ha nem tudod, hogy pontosan milyen. Nem arról van szó, hogy minden áron át akarom őt alakítani, csak annyira, hogy neki is jó legyen, hiszen ez most neki sem az igaz? Nem csak miattam, azért is mert elkezdett érezni, olyasmit tesz, amit előtte sosem, és talán igenis vágyott rá. Tudom, hogy nem így, nem ilyen végkimenetellel, de akkor is.
- Nem tehetek róla Simon... meg akartak ölni. Az jobb lenne? Jobb lett volna, ha nem segít nekem? Ha nem visz ki onnan és... csak eltűnök és kész? - biztosan azt hitte volna, hogy leléptem és ennyi. Nem tudom, hogy belegondolt volna-e abba, hogy egyszerűen csak végem lett és kész, nem én tehettem róla. Nem tudom, hogy kik voltak azok, de még vele is végeztek volna könnyedén, mert az a szer, ami miatt a képességem sem működött elég hatásos volt. Ez az egész... valami katasztrófa. Még csak el se mesélhettem senkinek, nem voltam képes, az, hogy mennyire fájt, amit az a nő csinált, azt hogy mennyire féltem, azt, hogy végül kénytelen voltam én megölni, mert ha nem teszem, akkor nekem annyi. Soha nem öltem meg előtte senkit sem... aztán még többeket kellett, hogy kijussunk, mert muszáj volt, mert ő azt akarta. Álmodok vele néha, és azok nem kellemes álmok, cseppet sem azok. Mintha csak az élet tenne róla, hogy újabb és újabb rémálmokkal tarkítsa az éjszakáimat, hogy soha se legyen nyugtom, talán soha nem is lesz.
- Tudom, hogy szar érzés, de nem tehetek már utólag semmit. Csak amit most. Itt vagyok, tudod, hogy bánom, egy hete emészt a bűntudat, egy hete képtelen vagyok aludni, vagy bármit tenni. Én csak... sajnálom, de megváltoztatni nem tudom. - igaza van, bízhattam volna benne, de túl sok volt a rossz körülmény. Önként nem tettem volna meg sosem! Nem mentem volna oda, csak azért, mert majd ott figyelnek rám. Kivártam volna, tényleg így van, ezt el kell hinni! Csak túl sok minden történt és túlságosan kusza lett a fejemben minden és egyszerűen összezavarodtam, de az ember csak nem rabolják el hetente igaz?
Rémes, hogy azóta, hogy megjöttem mennyit változtattuk a helyünket, felváltva, hogy épp ki hol szenved. Most épp helycsere van, ő ül le az ajtó előtt, én ülök a fotelben, csak amikor megszólal, akkor kelek fel, hogy közelebb menjek hozzá, és leüljek vele szemben a sarkamra. Nem merek túl közel menni. Szeretnék, de azt hiszem most neki kell tudnia, hogy mit akar, nem nekem kell erőltetnem, annak az előbb se volt sok haszna. - Nem önként mentem ezt értsd meg kérlek, és egyszerűen csak túl sok volt, ami történt. Össze voltam zavarodva, meg akartak ölni, féltem, hogy ő is bántani fog, ha nem megyek bele és... Nem tenném soha többet, bármi is történne. Én se tudom, hogy működik, de majd... együtt rájövünk valahogy. Ha már mindketten tudjuk, hogy mit akarunk, akkor menni fog... tudom, hogy menni fog. - eddig nem tudtuk igaz? Én se teljesen, én se voltam magamban biztos, ő pedig végképp. De ha tudjuk mindketten, akkor miért ne működhetne? A parkban is jól éreztük magunkat. Menni fog, csak... igazán akarnunk kell.

Tárgy: Re: Napfény lakópark Szomb. 25 Okt. - 18:42

Jill & Simon

Na ja, beletudnék abba egyezni, hogy ez a sok szarérzés végre alábbhagyjon, már rohadtul elegem volt abból, hogy folyamatosan csak fájdalmat és csalódást érzek, erre meg nem lehet felíratni a dokival semmit se, ez… ez olyan dolog, amit az embernek magának kell megoldania, csak vannak egyesek, velem az élen, akiknek még soha nem volt ilyen helyzet az életében, és elégé idegenen állok ahhoz, hogy mégis mi a francot kéne tennem. Szeretnék most már ezen az egészen túllépni, de… de nem tudom, talán tényleg csak az idő az, ami segíthet, de remélem nem, mert ha így van, akkor bizony rendesen megszívtam.
Persze, az élet erről szól…na, csakhogy én cinkelt kártyákkal játszottam eddig, elkerültem mindenféle csalódást, így védve meg magamat a fájdalomtól. Nem voltam erre felkészülve, és most az egész a nyakamba borult. Nemcsak az zavar, hogy átvert, hogy becsapott, hanem az is, hogy… lefeküdt valaki mással. Tudom, nem jártunk, nem volt köztünk semmiféle kapcsolat, ami miatt mérgesnek kéne lennem, de akkor is az vagyok. Fontos nekem, talán tilos lenne utálnom azt, hogy egy héttel ezelőtt még annak a rohadéknak az ágyában hancúrozott? Nem, már a gondolatot is utálom, legszívesebben szétverném az egész rohadt házat. Én csak… nem tudom mit hittem.
- Sehonnan, de akkor ne hidd azt, hogy csak poénból vagyok ilyen. – ha nem ismer, akkor ne is akarjon egyetlen pillantásból kiismerni. Igenis voltak csalódások az életemben, kisebbek-nagyobbak, tettem…dolgokat, amikre nem vagyok büszke, de akkoriban nem érdekeltek, és eddig se foglalkoztam velük, mert tökéletesen megtudtam lenni az emlékekkel. Nem vagyok jó ember, soha nem mondtam ilyet, és nagyobb esélyem van nyerni a lottón, minthogy szenté avassanak majd egyszer, de… de jelen pillanatban nem én vagyok az, akinek magyarázkodnia kéne. Én tettem ilyenné, ő pedig ezt most visszaadta, azt hiszem ezzel kvittek vagyunk, még ha nem is szándékosan csinálta, mert ő ugye nem akart nekem fájdalmat okozni, csak… csak mégis.
- Nem hagyom? Hagytam volna, elmondtam volna mindent, de… de te ezt képtelen voltál kivárni. – komolyan, a franc ki van, nem nekem kéne magyarázkodni, sokkal inkább neki. Nem hagyom, hogy megismerjen? Meséltem neki anyámról, soha senkinek nem meséltem még róla. És sokkal több mindent mondtam volna még, ha tud egy kicsit várni, ha egy kicsivel fontosabb lettem volna neki, akkor képes lett volna… valahogy elkerülni ezt az egészet, megoldani úgy, hogy a lehető legkevésbé fájjon, de abban a pillanatban aligha az érdekelte őt, hogy velem mi van, vagy mi lehet.
- Mondjuk egy kicsit bízhattál, vagy hihettél volna bennem! Szerinted ez egy tízes skálán mennyire szar érzés az, hogy a lány, akit szeretsz valaki más ágyában szórakozik, csak mert ott megkaphatja, amit annyira hiányolt? – és én, honnan tudhattam volna, hogy mit érez, hm? Mondta? Nem! Mégsem feküdtem össze senkivel, mégsem kerestem a… szeretetét másnak az ágyában, szóval ne akarja ezt rám kenni, mert rohadtul nem én tehetek erről, rohadtul nem én voltam az, aki taccsra vágott mindent. Folyamatosan azzal jön, hogy honnan tudhatta volna, de nem merül fel benne az, hogy én honnan tudhattam volna, mert éppenséggel ő sem mutatta úgy ki, ahogyan elvárta tőlem.
- Maradj itt, ennyi elég…egyelőre. – talán, nem tudom, de sokkal szarabb lenne az, ha hagynám őt most csak úgy kimenni az ajtón. Nem akarom elveszteni, de… de bízni is nehéz benne, pedig akarok, mindennél jobban akarok, de nem megy olyan könnyen, bennem van a tüske, elevenen él az emlék, hogy…hogy azzal a szemétládával mit csináltak. Leülök a földre, hátamat az ajtónak vetem, mikor már a fotelban ül, és pár pillanatig csak nézek magam elé. – Szóval, ha azt mondom, hogy szeretlek, akkor nem mész el? Nem… csinálod ezt újra? Én próbáltam, boldoggá akartalak és akarlak tenni most is, de… de én kevés vagyok, nem tudom, hogyan működik ez, érted? – a leghosszabb párkapcsolatom talán olyan két napig tarthatott, finoman szólva sem vagyok jó a párkapcsolatokban, éppen ezért nem tudom mit kéne most tennem, pedig ez fontos nekem, Jill fontos nekem.

Tárgy: Re: Napfény lakópark Pént. 24 Okt. - 15:48

Simon & Jill

Nem tudom, hogy mit tehetnék. Ha segíthetnék neki, ha tehetnék érte valamit, én isten bizony megtenném, de az a baj, hogy nem tudom, mi lenne a megoldás. Nem tudom, hogy mégis mit tegyek, hogy jobban érezze magát. Szeretném, ha... ha egyszerűen valamilyen úton-módon fel tudná ezt dolgozni, de kínozni sem akarom azzal, hogy itt vagyok és neki meg nem megy, de akkor mégis mit tegyek. Hogyan tegyek azért, hogy jobban érezze magát? Csak ide-oda ingadozom. Szeretnék maradni, de közben kínoz ez az egész és néha úgy érzem jobb lenne, ha elmennék és kész, ha nem szenvednék tovább és őt se szenvedtetném.
- Tudom, én is pont ezt szeretném. - hogy végre jobban érezze magát, hogy én is jobban érezzem magam, hogy ne azt érezzem már megint csak elutasít. Az a baj, hogy bármit teszek nem jó, vagy... az időzítés nem jó. Amikor először próbálkoztam még túl friss volt, nem akarta kihasználni, most pedig nem rég elhúzódott és én nem merek megint odamenni hozzá. Szeretnék, de nem tudom, hogy mikor mond megint nemet és nem tudom, hogyan tehetnék azért, hogy jobb legyen neki. Tudom, hogy rossz ez az egész, tudom mennyire fájhat neki, főleg úgy, hogy nem nagyon enged magához közel senkit sem, pont a miatt, de az élet erről szól nem? Vannak benne csalódások, rossz dolgok, de azért vagyunk emberek, hogy megpróbáljuk kezelni és feldolgozni valahogy.
- Nem tudom, hogy miért vagy ilyen Simon, mert sose mondtad. Alig tudok valamit rólad, épp csak édesanyádról meséltél, és ennyi. Honnan tudnám, hogy mik történtek veled. - nem ismerem őt annyira, talán bántották, van oka rá, hogy ilyen legyen, de nem én bántottam. Eredetileg nem! És mégis én kaptam a fekete levest. Én voltam az, akinek nekiesett részegen, én voltam az, aki felé nem mert nyitni, aki csak várt és próbált reménykedni, és amikor minden elromlott, akkor nem ment neki. Én szúrtam most el, ez tény, de ő tett ilyenné, és ő nem volt képes megpróbálni megadni azt, amire szükségem van, pedig... pedig ha kicsit is ismert volna, akkor tudnia kellett volna, hogy mi kell nekem. Ez az egész így annyira... annyira rémes! - Én szeretnélek megismerni, eddig is akartam, de... nem igazán hagyod. - valahogy könnyebb neki a felületes vizeken evezni, valahogy könnyebb neki úgy tenni, mintha nem kötődne senkihez, nem is akarna, de nekem ez így nem jó és most se tudom, hogy mit akar.
- De Simon... nem mondtad! Nem mutattad! Honnan tudtam volna? - nem feküdt le mással, igen, de akkor se mondta. Akkor is idő kellett neki, meg meggyőzés, hogy képes legyen kinyögni egy szót, vagy megpróbálni kimutatni. Ez így... nem csak az én hibám, nem egyedül az enyém. Én rontottam el igen, de sok minden játszott közre és most itt vagyok. Voltam olyan bátor, hogy eljöjjek. Ez nem elég,hogy bizonyítsam, hogy szeretem? Ez nem elég arra, hogy elhiggye, hogy elég lehetne nekem, ha akarna? Eddig nem akart, nem mutatta nekem, hogy akar elég lenni, nem tudhattam! Ha akarja elmegyek, ha akarja maradok, de az a baj, hogy úgy látom ő se tudja igazán, hogy mit akar, így viszont nagyon nehéz alkalmazkodni. Erőtlenül lépek hátra, és rogyok le végül az első utamba akadó dologra, ami végül a fotel. Csak lehajtom a fejem és próbálok nem sírni. Már bőgtem ma eleget, és nem volt értelme, de az a baj, hogy nem azért sír az ember, mert értelme van.
- Én nem akarom, hogy fájjon neked. Mit szeretnél? Itt maradjak és hátha jobb lesz idővel? Vagy... vagy mi lenne a megoldás? Én csak azt szeretném, ha elhinnéd, hogy nem akarlak bántani soha többé. Nem tenném meg érted? Inkább legyen bajom, inkább... inkább legyen bármi, de nem tennék ellened semmit. Hogy esküdjek meg rá? - tudom, hogy nincs erre semmi, már nem működnek a régi dolgok, a vérszerződés, meg ilyesmi, nem is lenne értelme. De valahogy hinnie kell nekem. Megteszem, amit akar, bármit megteszek, csak... csak legyen képes tovább lépni, valahogy, mert... nem akarok semmi mást csak megölelni, csak megcsókolni, csak vele lenni, de csak akkor, ha ő is ezt akarja.

Tárgy: Re: Napfény lakópark Csüt. 23 Okt. - 19:07

Jill & Simon

Persze, hogy nem lenne rá képes, elvégre tőle megvonták ezt, a szeretetet meg a kötődéseket, vagy legalábbis elégé sajátos módon tudatta ezt vele az apja. Ő erre vágyott mindig is, nekem nem kellett vágynom rá, mert megkaptam, csak éppen nem foglalkoztam vele, hagytam meghalni, szó szerint. Anyámmal együtt halt meg minden ember, aki törődött velem, és ez természetesen csakis anyámat takarja, mert másokat egyáltalán nem érdekeltem, felőlük akár fel is fordulhattam volna, ami érthető, elvégre nem voltam valami barátságos, nem is hibáztatom őket ezért, de attól ez még szarul esik az embernek. Bár… mégis kit érdekel, hogy hányan lesznek ott a temetésemen? Majd pont az fog érdekelni, mi?
- Nem tudom, majd… majd lesz valami. Én csak azt akarom, hogy ez a… szar érzés, ami felzabál belülről, végre eltűnjön és… és váltsa fel valami jobb. – ezzel aztán nem sokat mondtam, ezt én is tudom, de én se tudom, hogy mi az, amire szükségem volt, soha nem vártam meg, hogy idáig fajuljon a helyzet. Talán csak időre van szükségem, arra, hogy itt legyen és… és legyen időm elfelejteni ezt a sok szarságot, ami az utóbbi időben történt. Még egy talánnal is képes lennék beérni, ha… javulna valamit a helyzet, ha nem érezném azt, hogy percről percre kevesebb vagyok.
- Szóval azt hiszed, hogy csak téged értek csalódások? Azt hiszed, hogy ilyennek születtem, vagy mi? Okkal vagyok ilyen, pont az ilyenek miatt, és megfogadtam, hogy többet nem fogom ezt átélni. – értek engem is csalódások, csak éppen nem beszélek róluk, és nem engedem, hogy legyűrjenek. Az apám, akire hősként néztem fel, sokszor a szemem láttára verte meg anyámat, én pedig nem tudtam semmit sem tenni, csak röhögött az öreg, és bezárt a szobámba, míg ő lerendezte anyámat. Azt hinné az ember, hogy ettől csak még jobban odafigyeltem rá, de nem, egyszerűen csak… olyan lettem, mint az, akit a legjobban utáltam a Földön, és hagytam anyámat meghalni, az egyetlen embert, aki valaha is jót akart nekem. Ő ezt nem értheti, az ő apja egy barom volt, az én anyám viszont egy igazi szent, és hiába adott meg mindent nekem, amit csak tudott, nem foglalkoztam vele, pedig rám pazarolta még az életét is, én meg néhány órát képtelen voltam vele eltölteni. Mikor elmondták a dokik, hogy megfog halni… úgy voltam vele, hogy inkább elvágok mindent, hátha úgy nem fáj majd, de tévedtem, csak még inkább fáj, de ezt eddig eltudtam nyomni, már nem megy. Már… már felesleges.
- Ne mondj semmit. Azt mondod nem ért semmit a küzdelmed, hogy elfogadjanak, én mégis megtettem, sőt, beléd is szerettem. Viszont úgy látszik én… kevés voltam. – küzdött, és mi lett mikor ágyba bújt azzal a barommal? Akkor feladta a küzdelmet, vagy mi? Értem én, kevés voltam, meg törődésre volt szüksége, de ez… ez nem tud megvigasztalni, sőt, csak még szarabbul érzem magamat tőle. Soha nem hittem volna, hogy egyszer majd ilyen helyzetben leszek. Mindig is ezt akartam elkerülni, erre engedek neki és most… hátba szúr, összetör, átgázol rajtam. Soha nem voltam elég senkinek sem, Jillnek se, bármennyire is ezt mondja. Ha elég lettem volna, akkor… akkor most nem itt lennénk.
- Ezt már soha nem tudhatjuk meg, nem? Mindegy, már túl vagyunk ezen. – nem akar nekem rosszat… már mindegy, megtette, szóval ez így most már teljese lényegtelen, ennél szarabb már nem lehet, kitudja mi lett volna, ha nem jön. Talán ellőbb-utóbb sikerült volna visszazökkenni a régi életembe, vagy nem, ezt már soha nem tudom meg, mert itt van, feltépte az éppen gyógyuló félben lévő sebeket, és nem tudom, hogy ez most jó, vagy rossz-e. Valahol jó, mert…mert mégiscsak szeretem, vagy mi, de rossz is, mert úgy érzem majd szétvett az ideg.
- Együtt akarok veled lenni úgy, hogy nem a fájdalom és csalódás jut eszembe, mikor rád nézek. Téged akarlak, nem pedig… ezt. – ezalatt minden hülye érzést értek, ami miatt így érzem magamat. Mint egy marék szar, körülbelül így lehetne ezt leírni.

Tárgy: Re: Napfény lakópark Kedd 21 Okt. - 22:12

Simon & Jill

Én nem lennék képes rá. Az a baj, hogy talán túl rövid ideig ámítottam magam, hogy ez nekem jó, hogy én így élek teljes életet. Ő képes volt ezt elhinni, hogy neki így könnyebb, én viszont nem, nekem akkor sem ment, én akkor is valami mást kerestem, valami többet, erre most... most már nem tudok visszatérni, de azt sem tudom, hogy ezzel a helyzettel mit kellene kezdeni. Azt hiszem csak szeretnék mindent semmissé tenni, de azt nem lehet, így valahogy rá kellene vennem, hogy megbocsásson, de ha egyszer folyamatosan azt hajtogatja, hogy nem tud, akkor mi a megoldás? Annyira szeretném, ha... ha tudna úgy nézni rám, ahogy én várom, ahogy még eddig se tette, mert nem volt biztos magában, mert félt, és most csak még jobban fél az én hibámból. Csak épp már tudom, hogy nem vagyok képes tovább lépni, már tudom, hogy vagy vele, vagy... Egyszerűen máshogy nem megy. Túlságosan kifacsartak már ahhoz, hogy megpróbáljak keresni valami átlagos pasit, szerintem nem is lenne képes elviselni senki. Az élet túl sokat vett ki belőlem már, egyáltalán nem vagyok olyan, amilyenre valaki párként vágyik. Zűrös vagyok és kiszámíthatatlan, ez sajnos tény.
- De én... nem érted, hogy nem tudom, hogy mit csináljak? Nem... nem segítesz és nem jövök rá, hogy akkor mi a megoldás. Azt tenném, ami neked jó, de ha te se tudod, akkor mégis mi legyen? - hát ez az, hogy neki sincs róla fogalma, én pedig nem bírom ezt idegileg. Már olyan sokat küzdöttem mások miatt, próbáltam megfelelni, próbáltam tenni érte, hogy apa kedveljen, hogy ne nézzen rám úgy, mint arra, aki miatt egyedül maradt. Kis koromban próbáltam jól viselkedni, mert elhitettem magammal, hogy ha elég jó leszek, akkor majd a mamám visszajön hozzánk, akkor majd lehetünk rendes család és minden rendben lesz. De nem lett. Akármit tettem semmi nem lett jobb. Apa nem szeretett, anya pedig nem jött vissza. Most... most akkor mit tehetnék, mitől lenne szerencsém, mitől alakulna jól bármi?
- Simon... ezt úgy mondod, mintha sokszor próbáltad volna. Nem adtál lehetőséget soha senkinek, akkor... mégis ki bántott már eddig? Hol ért olyan sok csalódás? Engem ért tudod? Nagyon sok és... nem tudok már többet elviselni. Tudom, hogy én hibáztam és nem tudom visszacsinálni, de ha te nem tudsz tovább lépni, akkor... - megrázom a fejem és szinte már könyörögve nézek rá. Megtörlöm a szemem, mert érzem, hogy újra csak könny gyűlik bele. Nem érti, hogy nem tudom, hogy megoldani ezt? Nem tudom visszaidézni a bizalmát, csak ha képes hinni nekem. De ha most nem tud, akkor nem fog soha, ez nem fog... nem fog változni idővel. Nem lesz jobb, nem lesz könnyebb, nem az idő gyógyítja meg, ezt csak el kell dönteni és ő nem tudja. - Én már olyan sokat küzdöttem, hogy legyen, aki elfogad, és sosem ért semmit. Nem tudom mit tenni még. Ígérhetek, bizonyíthatom azzal, hogy nem akarok létezni nélküled, de nem elég neked, akkor... mit mondjak még? - azt monda nekem kell kitalálni, hogyan tehetem ezt jobbá, nekem kell kitalálni, hogyan lesz változás az életünkben, hogyan lesz bármi is jobb, de én nem tudom kitalálni. Nem tehetek mást, mint amit eddig. Hülye voltam, elszúrtam. Ő nem volt ott, nem tudja, hogy mi történt, nem tudja miken mentem keresztül és meg sem próbálja megérteni. Akkor mégis hogyan tovább? Akkor mégis miért ne menjek ki az ajtón?
- Nem... dehogy, nem vártam, hogy te keress meg. Én jöttem, tudom, hogy én szúrtam el, de... de nem akarok neked rosszat. Jobb lett volna, ha nem jövök? - ezért akartam elmenni, akkor talán jobb neki. Nem tudom, hogy, talán idővel tovább lépne, talán neki úgy lesz jó, én meg majd... Az már olyan mindegy nem? Én hibáztam, akkor nem számít, hogy nekem mitől lesz jó, az nem érdekel senkit sem. - Akkor mit szeretnél? Mi... mi legyen velünk? - ha nem állna az ajtóban talán elmennék, de így nem megy. Még csak közelebb sem merek menni hozzá, hiszen az előbb se kellett. Nem tudom, hogy mi lenne jó neki, és most csak az a számít. Azért akarok tenni, hogy neki jó legyen, de nem tudom, hogy ezt hogy érthetném el, egyszerűen... nem tudom és ez szó szerint halálosan kiborít.

Tárgy: Re: Napfény lakópark Hétf. 20 Okt. - 15:59

Jill & Simon

Naná, hogy megpróbáltam visszatérni a régi életemhez. Ösztönlény vagyok, elég egyszerűen gondolkodom és cselekszem. Ha valami történik, ha…fájdalom ér, mint most, akkor visszamenekülök oda, ahol biztonságban vagyok, ez esetben ugye ez az érzelemmentes és ezáltal fájdalommentes kis világom, amiben eddig is éltem. Én kitörtem belőle, és nem is akartam visszamenni, mert jól éreztem magam Jillel, nem kellett hozzá beszélnem se, csak jó volt, hogy ott van mellettem és kész, jó érzés volt őt nézni, de végül minden elromlott, mert ugye ez törvényszerű, én pedig megpróbáltam visszamenekülni, mert ezt teszi az, aki fél a csalódástoktól. Azonban nem sikerült, nem jött össze, mintha… ez amolyan egyszeri dolog lenne, az ”áruló” már nem térhet vissza.
- Szóval szerinted ez nekem jó? Szerinted olyan rohadtul élvezem azt, amit érzek? Azt akarom, hogy jobb legyen, csak éppenséggel az a helyzet, hogy sehogy sem jobb, mert a hazugság fáj, az igazság pedig még jobban. Erről nem tehetsz ez van, itt nincs olyan, hogy mi jó, maximum az, hogy mi fáj kevésbé. – és még az is rohadtul fáj. Ebben a helyzetben nincs jó megoldás, ez van és kész, ezért nem lehet jobb, ezért nem tudom magamat jobban érezni. Erről a helyzet tehet nem ő, Jillnek annyi a sara, hogy ő idézte elő ezt az egészet, de hiába mond bármit, bizonygat, nem lesz jobb, ez… ez belém égett, tehetek akármit, szarul esik, nem segít ezen a bocsánat, vagy felejtés. Fájni fog és kész, mert én komolyan azt hittem, hogy ez most más, hogy nem fogok csalódni és végre, talán én is megkaphatom azt, amit oly sokan mások. De úgy látszik tévedtem, vagy csak túl korán akartam túl sokat, nem tudom, de az élet csúnyán arcul vágott, és most itt szívok. Nekem ez nem jó, azt akarom, hogy javuljon a helyzet, csak nem tud sehogy, ez… ez nem, talán az idő, nem tudom, de most semmiképpen se jobb.
- Igen, nem akarok bízni, mert folyamatosan csak a szar marad a végére, a csalódás, és már elegem volt belőle. Csak az a baj, hogy nem megy, nem tudok visszaállni arra, ami régen volt, ennek pedig te vagy az oka. Nem akarok bízni, de muszáj, mert ha hagylak elmenni, és nem látlak többet, az még rosszabb lesz, mintha megpróbálnék visszamenekülni oda, ahonnan jöttem. Én csak azt szeretném, ha… bízhatnék benned úrja, ennyit akarok. – nem többet, és ezt nem tudom hogyan kell elérnem, mit kell tennem, de ez a rohadt érzés már elég mélyen belém fészkelte magát, belülről esz, mint valami rohadt vírus. Visszamenekülnék, ha tudnék, hagynám elmenni, mert én gyáva vagyok ehhez, túlságosan is félek a csalódásoktól, de már nem megy, nem tudok csak úgy visszamenni, mert megszerettem őt, és valami nem hagyja, hogy csak úgy eldobjam ezt az egészet. Nem akarom bízni, de muszáj, és valahol mélyen mégis azt szeretném, hogy bízhassak benne. Egy rohadt nagy ellentmondás az egész, én is tudom, de ez van, ezt érzem. Nem akarom, és közben mégis, elégé beteges, de ilyen vagyok, nem tudom mit akarok, és ez eddig jó volt,de most elképesztően szarul érzem magam miatta.
- Miért, nekem kellett volna téged megkeresselek? Jill…a legutolsó dolog voltál, amit látni akartam, mert tudtam, hogyha látlak, akkor nem fogok tudni úgy élni, mint régen, mert bekavarnak az érzések, nem hagynak élni úgy, mint régen. Én… szeretlek, oké? Rohadtul haragszom rád, és rohadtul idegesít, hogy nem tudlak utálni, pedig próbáltam, de nem ment. Már… késő, érted? Nem tudok az lenni, aki voltam. – ezt elbasztam mondhatni, de talán mégse, kitudja. Már nincs olyan, hogy vissza, csak előre és az ismeretlen, fájdalommal és érzésekkel kikövezve tárulkozik elém. Ez pedig…ijesztő. Félek, nem akarok rajta egyedül végigmenni.

Tárgy: Re: Napfény lakópark Vas. 19 Okt. - 21:30

Simon & Jill

Pont ez az, ezzel nem tudok mit kezdeni, hogy ide-oda ugrál az érzései között, mintha tényleg képtelen lenne kitalálni, hogy mit is akar. Nem akarja, hogy elmenjek, de mintha közben azt se akarná, hogy itt legyek, mert csak fájdalmat okozok neki vele, pedig én tényleg nem akarok, csak így sejtelmem sincs, hogy mégis mit tegyek. Nem tudom, hogyan vívhatnám ki újra a bizalmát, ha egyszer újra és újra csak a fejemhez vágja, ami történt, mintha... mintha direkt azt akarná, hogy egyre pocsékabbul érezzem magam, pedig így is épp elég rosszul vagyok. Az utóbbi egy hétben semmi sem voltam magamhoz képest, alig mozdultam ki a szobámból, alig beszéltem valakivel. Csak szánalmas árnyéka lettem önmagamnak és ennyi. Ő legalább megpróbált visszatérni a régi életéhez, de nekem ez akkor se menne, egyszerűen képtelen lennék rá és nem akarom én őt mindenféle válaszút elé állítani, hogy vagy képes elfogadni, vagy... nem érdemes élnem, de tényleg nem tudom,hogy mit kéne tennem, hogy mitől lenne ez akár csak egy kicsit is jobb. Egyszerűen félek... félek attól, hogy végül kimondja, hogy ennyi, nem tud tovább lépni, nem is akarja megpróbálni, mert már most is minden mondata pont erre utal.
- Én értem... tényleg értem, az egészet, de nem tudom... nem tudom, hogy mit tegyek, hogy mitől lenne jobb. Te meg ezt nem fogod fel! Úgy érzem, hogy... hogy nem is akarod, hogy jobb legyen, hogy majdnem mindegy, hogy mit mondok, vagy teszek. - mintha csak direkt kínozna, amit végül is megérdemlek talán, de nem akarom tovább csinálni. Már nem is tudom, mikor jöttem be azon az ajtón, de jelenleg óráknak tűnik, pedig talán csak fél óra volt, netán kevesebb, vagy több? Nem tudom, mert volt már benne minden, bizonygatás, könyörgés, sírás és rántotta készítés, és újabb könyörgés, összeomlás és újabb próbálkozások és már nem tudom, hogy ezen kívül még mi mást tehetnék. Ezért indulok el. Nem akarom én feladni, eszem ágában sincs, de mégis... mi lenne a megoldás?
- Én csak... nem tudom, hogy mit vársz tőlem Simon. Nem tudom semmisség tenni azt, ami történt, nem tehetek úgy, mintha nem létezne, te pedig... képtelen vagy ezzel mit kezdeni. Te mondtad, hogy nem akarsz bízni, hogy meg se akarod próbálni, de akkor nekem mégis mit kéne tennem? Csak... csak nem tudom, hogy mit akarsz. Ha idő kell, akkor adok neked időt. - nem tudom, tényleg nem. Nem megyek el örökre, ha nem akarja, én csak úgy érzem, hogy zsákutcába jutottunk. Hiába áll most az ajtó elé, nem érzem úgy, hogy tényleg azt akarja, hogy maradjak, mert bármi van neki, csak ez jut eszébe, csak az, amit tettem, hiába mondok indokokat, hiába próbálom elmagyarázni, nem ér semmit. Én maradnék, azért jöttem, azért próbáltam megértetni vele, már előtte is. Én úgy érzem elég sokat tettem, sokat próbálkoztam, de akkor sem tudom, hogy még ezen kívül mit tehetnék. Jobb lenne holnapra? Egy hét múlva? Nem hiszem. Ha ezt most nem tudja magában lerendezni, akkor sosem fog sikerülni és akkor... akkor nincs értelme itt maradnom.
- Nem... nem löklek el! - újra eljutok addig, hogy kicsit megemelem a hangomat. Hát... ennyire rosszul magyarázok, ennyire nem érti? - Én jöttem ide igaz? Én voltam... de nem ért semmit. Szeretlek. Lehet, hogy későn jöttem rá, de attól még így van és nem tudtam, hogy te is így érzel, de sejtelmem sincs, hogy még mit tehetnék. Könyörögjek? Hogyan szerezhetném vissza a bizalmadat? Nem akarom feladni, de... nem tudom, mit tegyek. - nem akarom, tényleg nem, de ő kicsit se könnyíti meg a dolgomat, és már így is épp elég szarság volt az életemben, nem tudom, hogy ezt a vele folytatott vitát meddig bírom még, meddig akarom elviselni.

Tárgy: Re: Napfény lakópark Szomb. 18 Okt. - 18:47

Jill & Simon

Nem döntöttem el én semmit sem, ahhoz tudnom is kéne valamit, és tudni se tudok semmit. Csak úgy vagyok és őrlődöm neki köszönhetően, annak amit tett, annak amit én tettem, és amit nem tettem. Bonyolult az egész, én meg az egyszerű dolgokhoz vagyok szokva, és elegem volt már abból, hogy mindent meg kell oldani, mégse tudom csak úgy elhagyni. Hülye egy dolog ez, az élet is fura, az érzések meg simán csak ijesztőek. Előbb ugranék ki egy repülőből, minthogy megpróbáljam megérteni őket, a lehetetlen megérteni ugyanis nem lehet. Anyám mindig azt mondogatta, hogy semmi logikus nincs abban, ha érzek valamit, ezért ne is próbáljam megmagyarázni. Az érzések csak úgy vannak, nem irányítod őket, sőt, ők azok, akik uralkodnak rajtad. Anyám érzelgős típus volt, mindenfélét összehadovált, én pedig elégé bunkó voltam, szóval pont leszartam, hogy mit mond, és csak most kezdtem el igazán megérteni őt. Persze, azért kicsit haragszom is, mert könnyű úgy beszélni a nehézségekről, hogy haldoklik, hogy mindjárt vége mindennek és sehogy nem kerülheti el. Talán… nem, nekem még úgy se lett volna rá bátorságom. Világéletemben meglapultam az érzéseim elől,nem akartam, hogy rám találjanak, aztán mikor hagytam…akkor ez lett, mint valami rossz vicc, mintha csak ehhez értenék, mintha pikkelne rám az élet.
- Nem számít, hogy mit tettél volna! Az számít amit tettél, és hiába sorolsz okokat, attól nekem még ugyanúgy szar érzés lesz, érted? Ez… ez sehogy nem jó. Hiába értem meg, hogy miért tetted, nem segít nekem. – oké, megértem én, hogy félt meg szüksége volt a törődésre és a többit is felfogtam, de ettől még érzem magamat jobban, bár kezdek kételkedni abban, hogy ez lenne a cél. Az élet mégis a mi a francért akarná, hogy jól érezzem magamat? Egy barom voltam egész életemben, nem foglalkoztam senkivel sem, az anyám hagytam csak úgy meghalni, Jillt megerőszakoltam, szóval felmerül a kérdés, hogy mégis mi a szart akarok az élettől? Mert segíteni nem fog, nem lesz könnyebb, sőt, csak még rosszabb lesz, nekem pedig… elegem volt már a rosszból, de úgy látszik ez az én keresztem, minden rosszat elviselni, mert megérdemlem, és ezt alá is írom, nem voltam jó ember, most se vagyok az, próbálkoztam, de elbuktam.
- Szóval akkor most elakarsz menni? Nem úgy volt, hogy maradni akarsz? Komolyan mondom, nem értelek téged. Mi van, ha nem akarok mást találni, hm? Mi van, ha nem akarom, hogy miattam dobd el magadtól az életed? Ez ilyen kurva nagy baj lenne? – megkerülöm őt, hogy elálljam az ajtót. Komolyan mondom, a tököm ki van már. Folyamatosan csak veszekszünk, vicces, de még kibékülni se, és bocsánatot kérni se tudunk veszekedés nélkül, és mindezek ellenére kedvelem őt, sőt, szeretem, és nem értem mi baja van. Mintha baj lenne az, hogy nem akarom, ha miattam csinálna valami hülyeséget, mert simán eltudom képzelni, hogy a végén még leugrik valami hídról, mert úgy érzi sehova nem tart az élete. Erre még jön ezzel a bárkit találsz baromsággal, meg azzal, hogy én nem akarok semmit sem. Már hogy a francba ne akarnék, de csalódni sem akarok, ezt miért esik ilyen nehezére megérteni? – Azt hittem csak én csinálom ezt, de is szereted magadtól ellökni azokat, akik szeretnek. – mert most ő készül elmenni, igaz? Fura, hogy annyira szüksége van a kötődésre, és mégis ellöki magától azt, akinek fontos, mert a könnyebb utat akarná választani. Már rég feladtam, hogy megértsem a nők gondolkodását, de Jill a nőkön belül egy külön ”fajt” képvisel, az ő gondolatait még egy másik nő se lenne képes megfejteni, hol ezt gondolja, hol azt, hol ezt teszi, hol meg azt. Kéne valami térkép, valami kezelési útmutató, hogy végre értsem is ezt az egészet.

Tárgy: Re: Napfény lakópark Szomb. 18 Okt. - 14:52

Simon & Jill

Mintha csak a falnak beszélnék, mintha nem is akarná érteni, amit mondani akarok neki. Úgy érzem, hogy csak újra és úja kiforgatja a szavaimat, hiába próbálom meggyőzni arról, amit érzek, hiába próbálom meggyőzni róla, hogy hibáztam tudom, hogy szeretném jóvá tenni, de mit tehetnék még ezen kívül? Mégis... mit vár tőlem? Úgy érzem, hogy ő igazából már eldöntötte. Ő már tudja, hogy mit akar, vagy is mit nem akar. Nem akar kötődni, nem akar próbálkozni, mint ahogy ezt már akkor eldöntötte, amikor inkább nem mondta, hogy mit érez. Már akkor tudta, hogy ez az egész nem fog működni és talán mindegy is, hogy kinek a hibájából történt így. Lehet, hogy én rontottam el, de mindig mindennek meg van az oka, és igenis ennek is. Nem így történt volna, ha nem olyan rohadtul fafejű, ha képes megnyílni, ha csak egy egész kicsit jobban próbálja, de neki hetek alatt sem ment, neki hetek alatt sem volt annyira fontos ez az egész, hogy tegyen érte, én pedig többet már nem tudtam, mint ahogy úgy érzem, hogy most sem tudok.
Csak nézem őt és tényleg nem értem a szavait, tényleg nem tudom felfogni, hogy mégis hogy mondhat ilyeneket, hogy miért nem érti meg, amit mondok.
- Nem ő rabolt el és... és te nem is akarod ezt az egészet felfogni igaz? Nem tettem volna meg! - talán most először emelem fel kicsit a hangomat, de azt hiszem kezd sok lenni, amit csinálok. Nem tudom már máshogy elmagyarázni, képtelen vagyok a tudtára adni másképp. Nem értem, hogy miért akarta, hogy maradjak, vagy csak nem küldött el, azt várja, hogy tegyem meg magamtól igaz? Talán igaza van, talán neki ez tényleg nem megy és talán nekem sem kell erőltetnem mindent. Az apámnak éveken át próbáltam megfelelni, próbáltam kérni, könyörögni, hogy értékeljen, de nem tette és most mintha megint ugyanezt tenném, mintha megint csak próbálnám elhitetni valakivel, hogy fontos nekem, de úgysem érti meg. Újabb kudarc, nem más csak, mint egy újabb kudarc, egy újabb olyan valaki, akinek nem jelentek annyit, hogy legalább megpróbálja, aki nem képes tovább látni a harag ködén. Az apám csak anyát látta bennem és ezét gyűlölt, Simon pedig csak azt képes látni, hogy mit tettem és nem érti az indokokat, nem érti a miérteket és nem lát semmit mást sem, semmit, ami jó, semmit, amikor figyeltem rá, semmit abból, hogy én képes voltam megbocsátani neki.
Rossz neki, hogy elmondtam az igazat, de akkor is elmondtam, mert ő akarta, és talán ha még sokáig mondja ezeket, akkor magamtól is megteszem, mert... mert kezdek én is mérges lenni rá. Talán ez a jó út, ha haragszom... nem mindig csak könyörögni kell, nem mindig azért élni, hogy mások elfogadjanak, hanem egyedül önállóan... de vajon menne? Képes lennék önmagam létezni mindenki más nélkül, aki megpróbál irányítani, vagy befolyásolni tudatosan, vagy a nélkül?
Az utolsó szavai teszik fel az "i"-re a pontot. Nem tehetek, amit akarok, még azt is megtiltja, hogy én döntsek, hogy mit kezdek az életemmel. Nincs joga hozzá! Nincs joga megmondani, hogy mit csinálok magammal és főleg nincs joga ilyeneket mondani nekem. Kísérlet? Hát nem fogja fel, hogy nem én akartam? Nem én voltam az, aki rámásztam a másikra. Én próbáltam ellenállni, próbáltam nemet mondani, de... de nem ment. Gyenge voltam és gyáva, ez a két fő bűnöm van, de nem vagyok se hazug, se aljas. Összeszorítom a számat és újra megtörlöm az arcomat. - Tudod mit? Akkor ne tedd... ne próbáld meg, ne érezz semmit, csak élj úgy, ahogy eddig, úgyis könnyen találsz magadnak bárkit igaz? Ebben már igazán gyakorlott vagy, csak... csak ne igyál túl sokat. - csendes szavak, de attól még jóval több indulatot rejtenek, mint amennyi igazából kitűnik belőlük. Csak azért nem kiabálok, mert most így könnyebb, mert most így jobban el tudom viselni ezt az egészet. Megrázom a fejem, és a táskámat keresem a tekintetemmel, de abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán hoztam, aztán irány az ajtó, ha nem állít meg. Nem éri meg... ez az egész nem éri meg... semmi sem éri meg. Az anyámnak van igaza, gyorsan megoldotta, egy kis gyógyszer és sok alkohol, attól minden sokkal jobb lesz, csak hogy híre-hamva se maradjon a családunknak. Minden tagja rohadtul el van cseszve, nem érdemes rontanunk a levegőt a földön.

Tárgy: Re: Napfény lakópark Pént. 17 Okt. - 21:34

Jill & Simon

- Na ezt jól látod. – ha élete végéig mondogatná is, valószínűleg akkor sem mondanám, hogy elég. Nem, ez… ez más, ez fájt nekem, kibaszottul fájt. Nem szoktam hozzá, nem volt még ilyen soha, nem engedtem olyan közel egyetlen rohadt embert sem, mint őt, és soha, de soha senki nem vert át ilyen csúnyán. Mindig én tapostam mások lelkébe, erre Jill konkrétan darabokra tört bennem mindent, ami voltam, ami… ami lettem. Ezt érdemlem, bosszút állt rajtam, még ha nem is ez volt a terve, de… de bejött, a sors bosszút állt, most én vagyok az, akit bántottak, és nem ő, örülhet, mint majom a farkának.
- Szóval, ha kimondom, akkor nem rabol el, és nem fekszel össze vele, annak ellenére, hogy féltél tőle? Ne nevettess már, ugyanúgy megtetted volna, és ezerszer jobban fájt volna az nekem, jobb így, jól tettem, hogy szart sem mondtam. – a végén még az lesz, hogy én vagyok a hibás azért, mert ő képtelen volt nem lefeküdni valakivel. Állítólag azért tette, mert félt, de hiába mondtam volna ki azt, hogy szeretem, ugyanúgy félt volna, ne mondja már, hogy nem. Nekem nem mondta, mégsem feküdtem össze senkivel sem, nagyon fura módon én se tudtam, hogy mit gondol, de nem szúrtam hátba a másikat. Nekem nincs szükségem a törődésre meg a kötődésre, én eddig ezek nélkül éltem, és ezek után is képes vagyok őket csak úgy kihagyni az életemből, úgyhogy igen, én képes lettem volna nem megdönteni egy csajt, aki éreztette volna velem, hogy fontos vagyok. Nem vagyunk egyformák, csak a felszínen, és pont emiatt nem én voltam az, aki elrontott mindent. Én, aki elméletben romlottabb és rosszabb vagyok, mint ő. Azért cseszett el mindent, mert mindennél jobban vágyik a törődésre, rohdatul mindegy, hogy kitől kapja azt meg, ennyi erővel pedig vissza is mehet, ha olyan kurva jól érezte ott magát. – Tökmindegy, legalább igazat mondtál. – egyszer a rohadt életben sikerült valami igazat is kinyögnie nekem, komolyan, fejlődést mutatunk. Szar hallani az igazságot, de a hazugságot idegesítőbb eltűrni, úgyhogy…. inkább most legyen szar, inkább most zúduljon rám minden fájdalom és szűnjön meg egy idő után, minthogy ezzel a rohadt érzéssel a szívemben éljem le az életemet. Az nem menne, én nem vagyok ilyen, én még egy rohadt érzelembe is képes vagyok belehalni. Nem nekem találták ezt ki, Jill tökéletesen rámutatott erre. Talán pont ez a pofon hiányzott, talán ez volt az, ami végképp meg kellett hogy győzzön erről. Egyszerűen ezt nem nekem találták ki.
- Nem arról van szó, hogy te mentél oda, vagy sem, arról van szó, amit ott tettél! – rohadtul nem arról beszélek, hogy ő akart odamenni, hanem arról, hogy mi volt ott. Mert jól elvoltak, ne mondja már, hogy nem élvezte azt a kis hancúrozást, amíg tartott. Erről van szó, hogy visszamegy-e oda, ha itt nem kapja meg a törődést, meg a többi kilencvenmillió dolgot, amire vágyik. Benne fel se merült, mi? Ahogy az sem, hogy mit tesz, mikor elkezdte vetkőztetni azt a barmot. Könnyű mindent másra fogni, nekem meg már elegem volt ebből, igazat akarok hallani és kész.
- Legyen vége mindennek, mi? Lószart, nem teszel ilyet soha, mert megtiltom, érted? Miattam te ne dobj el semmit, főleg ne az életed. – miért ilyen rohadtul önző? Azt hiszi, hogy nekem olyan kurva egyszerű volt nélküle? Hogy nem hiányozna? Csak úgy megtagadná magát tőlem, mert bizonyítani akar? Ennyire azért nem kell önzőnek lennie baszki, nem kell áldozatokat hozni, főleg nem értem, megvagyok én azok nélkül is, az áldozatok semmi jót nem jelentenek, csak fájdalmat, még több fájdalmat. – Szóval… összességében akkor ez kísérlet akart lenni? Te így bizonyosodsz meg arról, hogy mit érzel? – nem gondolom komolyan a szavaimat, inkább csak a düh beszél belőlem ,ami… ami azért érthető, nem?

Tárgy: Re: Napfény lakópark Csüt. 16 Okt. - 18:09

Simon & Jill

- Tudom, és nem tudom hányszor elmondani, hogy sajnálom. -türelmetlen voltam részben, de tudtam volna várni. Komolyan tudtam volna! Csak azért nem sikerült, mert bejött ez a zűr, bejött ez az egész, hogy elraboltak, hogy meg akartak ölni és minden együtt sok volt nekem. Szükségem volt valakire, aki segít. Szükségem volt valakire, aki mellettem áll. Szükségem volt valakire, aki támogat, és akkor Edward volt ott. Ha ő nem próbálkozik, ha nem teszi, amit én nem tettem volna, tényleg nem. Csak gyenge voltam, egyszerűen csak gyenge. Nem volt szándékos, hiába hogy így jött ki, de nem azért történt, mert ezt terveltem ki, vagy azért mentem oda, erről szó sincs. Sőt, amikor felhívtam Simont, akkor még azt se tudtam, hogy mi lesz a vége, akkor azt hittem, hogy hamar odaér, hogy majd örül, hogy lát, hogy majd... nem is tudom. Aztán rosszul alakultak a dolgok, nem úgy ahogy akartam. Tényleg nem ezt akartam, de már utólag nem tudok változtatni rajta, pedig ha lenne rá mód tényleg megtenném.
- Ha kimondod, egyáltalán nem is történik meg az egész! Ha tudom, akkor én... Nem önként mentem oda Simon, ő vitt ájultan. Nem én döntöttem így. Amikor felhívtalak még csak nem is történt semmi, csak látni akartalak, de nem tudtam, hogy te hogy vagy ezzel. Aztán már... csak úgy megtörtént. - tudom, hogy én engedtem, de ő elég erős lett volna a helyemben? Ha annyira próbálja valaki levenni a lábáról, amikor nincs jól, amikor lelkileg ki van készülve, amikor bizonytalan és nem tudja, hogy kire számíthat,hogy fontos-e egyáltalán bárkinek is. Ő erős lett volna, tényleg ment volna neki? Egyáltalán nem vagyok benne biztos. Nem vagyok gonosz, a legfőbb hibám az, hogy túlságosan vágyom arra, hogy fontos legyek és hogy gyenge voltam. Gyenge voltam ellenállni. Féltem a fájdalomtól és még inkább attól, hogy nem kellek senkinek sem, hogy nincs rám szükség. Tudom, hogy ő más, neki könnyebb az, ha nem kell neki senki és semmi, ha ezt nem mondja ki, ha nem mutatja. De nekem igenis könnyebb lett volna, ha legalább megpróbálja, ha legalább megpróbálja jelezni, a tudtomra adni, hogy számítok. De attól még fontos nekem, ahogy én is fontos voltam neki, de mégis gyáva volt ezt kimondani. Nem teljesen ugyanaz, de mégis csak hasonló nem? - Sajnálom. - tudom, hogy rosszabb ezt hallani, de ő akarta, hogy őszinte legyek és én megadtam ezt neki, őszinte voltam. Ennél többet nem tudom, hogy mit tehetnék még. Tényleg igyekszem.
- De nem én mentem hozzá Simon, ez nem így történt, ne így állítsd be kérlek! Nem én akartam. Ő... ő volt az, aki... Bennem fel sem merült! - nem én mozdultam rá, ez fordulva történt, hiába nem hiszi el nekem, hiába nem akarja ezt felfogni az istennek se. Én csak elszúrtam, ezt tudom, de nem mentem oda önként és nem is akarok. - Mert akkor még nem voltam biztos, hogy mit érzek, nem tudtam milyen elveszíteni téged érted? Most tudom és... és így hogy érzem mennyire fáj nem tenném meg újra soha. Nem lennék rá képes, nem hagynám. Ha... ha azon múlna, akkor inkább legyen vége mindennek, de nem engedném. - nehéz ez, csak nem érti. Én láttam,hogy Edward mire képes és bár nem ismerem tökéletesen, de ő azért eléggé... okos. Ha nem teszem, amit akar, akko erővel is rá tud venni, hogy elérje a célját. De ha erről van szó, akkor nem fogom hagyni magam, ha kell, akkor vegye el erővel, de én nem tenném meg újra. Nem félek, vagyis... félek, de jobban félek attól, hogy Simon újra így nézzen rám, mint amennyire a fájdalomtól, amit okozhat nekem.

Tárgy: Re: Napfény lakópark Szer. 15 Okt. - 18:37

Jill & Simon

- Ja, gondolom. Tudod, én sem voltam az, aki olyan nagyon igyekezett volna, tudom jól, de nekem idő kell, érted? Neked szükséged van a kötődésre, nekem soha nem volt, nekem ez nem megy olyan könnyen, mint neked. – nem kötődöm könnyen, nehezen bízok meg másokban, és éppen ezért fáj olyan rohadtul, hogy ezt tette, hogy így átvert, hogy így mutatta meg: hülye vagyok, ha bízok bárkiben is. Soha nem kellett senkivel foglalkoznom, a magam ura voltam, és szerettem így élni, de ahogy megismertem őt egyre jobban, akartam kötődni, életemben először képes lettem volna rá, igyekeztem a magam módján, még ha nem is tepertem, mint az állat, de próbálkoztam, és ha ez neki nem elég ,hát nem elég. Nem vagyok tökéletes, nem hiszem azt, de nem én basztam ezt el, ha képes lett volna kicsit tovább tartani magát, akkor talán…léptem is volna, mert már lépni akartam, azon filóztam mit mondok majd mikor hazajön, aztán minden semmivé lett, mikor odamentem és megláttam azzal a fickóval, aztán mikor elmondta, hogy mit csináltak azzal fickóval… minden, amit felépítettem, minden, amit elterveztem, egy pillanat alatt lett semmivé, én pedig csak álltam ott a romok között némán, és tudtam: hibáztam, hülye voltam, és megfizettem érte. Van, aki nem érdemli meg ezt, talán én is ezek közé tartozom.
- Elárulok valamit oké? Nem vagyunk egyformák. Max csak néhány fontos dologban, de… de eltérünk valamiben. Te tudsz máshoz kötődni, neked szükséged van rá, nekem nincs, én enélkül éltem, te pedig mindig ezt akartad, te… te könnyen alakítod ezt, ki érted? Nekem ez nem megy, idő kell hozzá, bizonyosság, hogy nem esek pofára, hogy nem csalódom. Én… én többet éreztem irántad, csak nem tudtam elmondani, nem akartam még elmondani, mert ha kimondom, akkor ez, amit csináltál, ezerszer jobban fájt volna. – csak a fejemet csóválom. Nem igazán lett attól semmi sem jobb, hogy ezt elmondta, hogy… hogy máshoz ment megkapni azt, amit én nem adtam meg neki, még ha nem is önként ment. De ez is csak azt mutatja, hogy… hogy gyenge volt, nem hiszem annyira fontos lettem volna, mert akkor talán megtudta volna ezt fékezni, tudott volna még várni, egyetlen kicseszett, nyamvadt napot. Talán nem hibáztathatom őt, de nagyon is hibáztatom, mert ezzel tönkretett mindent, elindított valamit bennem, én éreztem, akartam érezni, most már… nem akarok, bizonyosságot akarok, akár érzések, akár nem, én nem akarok többet csalódni, nem akarok pofára esni újra és újra. Félek tőle, rettegek, hogy mi lesz, ha újra megtörténik. –Tévedtem, ezt még szarabb hallani. – de legalább igaz, és már e z is valami, mert mindjárt valóság szerűben hangzik, mint a féltem tőle, ezért feküdtem le vele. Ez egy baromság volt, és annyit azért talán még én is megérdemlek, hogy ne egy ilyen hülyeséget akarjanak nekem beadni, azért az igazságot még én is megérdemlem, igaz? Nem mondom, hogy ennél nem lehet szarabb, mert most lett bizonyos, hogy igenis lehet, szarabbul is érzem magamat, de nem számít, inkább érezzem most, és soha többet, mint egész életemben ezt a nyamvadt, rohadt érzést kelljen elviselnem, abba belepusztulnék, nekem ez nem való, nem tudok ezekkel együtt élni. – Na és mi lesz, ha nem kapod meg ezt megint? Ha megint nem tudod, hogy mit érzek irántad? Visszamész, mert ő megadja azt, amit én nem? Miért itt vagy itt igazából? Én nem adtam meg neked azt, amit akartál, az a rohadék viszont igen, és minden bizonnyal még sokkal többet is adhatott volna, mint amit én tudok. – és ne azt mondja, hogy szeret, mert ez… ez nem hangzik úgy, hogy igaz is, legalábbis nem érzem annak. Ha valakit szeretsz, akkor nem szúrod hátba, igaz?

Tárgy: Re: Napfény lakópark Kedd 14 Okt. - 14:30

Simon & Jill

Soha nem voltam még ilyen helyzetben és fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem. Éveken keresztül próbáltam valahogy elérni, hogy az apám értékeljen és nem sikerült. Próbáltam tőle elnézést kérni a tetteimmel, hogy anya elment, pedig nem az én hibám volt. Nem én tehettem róla, hogy ketten maradtunk, de ő mégis engem hibáztatott érte, és nem tehettem semmit sem, hogy ez változzon. Most pedig... majdnem ugyanez a helyzet, csak épp most tényleg hibás vagyok, de attól még ugyanúgy nem tudom, hogy mivel tehetném jóvá, hogyan érhetném el, hogy megbízzon bennem? Ha nem elég az, hogy az életemet is adnám ezért, akkor... akkor vajon mi lehetne elég? Sejtelmem sincs róla az a baj, egyszerűen halvány tippem sem, pedig valahogy el kell érnem, de egyelőre nem tudom, hogy az időn kívül adhat-e bármi más gyógyít számára... számunkra.
Én csak próbálom elhitetni vele valahogy, hogy nem akartam. Nem...így akartam, nem akartam, hogy ez legyen a vége. Igazából nem tudom, hogy mit akartam, csak ezt kimondani... még rosszabb lenne azt hiszem, mint nem kimondani. Csak lehajtom a fejem. Legszívesebben visszaroskadnék a fotelbe, mert itt állni határozottan nehéz most, a lábaim nagyon nem értékelik a terhelést ebben az állapotban. Túlságosan remegnek, ahogy a kezeim is, de... de mégis mit kéne tennem? Elmenni zuhanyozni, aludni egyet, hátha akkor majd holnapra jobb lesz? Vagy... még is mit? Nem hisz nekem, ez az egészben a legrosszabb, bár talán már nem ott tartunk, hogy azt gondolja, hogy direkt csináltam, hogy direkt őt akartam bántani, azt hiszem már ez is valami jelen helyzetünkben. Nem volt szándékos, csak egyszerűen... rosszul jött ki a lépés, nagyon rosszul, tudom.
- Igyekeztem... - rávághatnám, hogy ahogy ő is igyekezett, mert ne gondolja már, hogy ő olyan baromi tökéletes mindenben. Végül csak hátrébb lépek és visszazuhanok a fotelbe. Nem megy, hogy tovább álljak, egyszerűen nem megy, az se nagyon, hogy felnézzek rá, csak néha, csak lopva. - Én csak... azt hiszem nem tudom, hogy mit akarok... nem tudtam. Féltem tőle részben... részben pedig azt hiszem jól esett. Ő kimutatta... te sosem. Ő akart engem, te pedig nem... Én nem éreztem úgy, sose mondtad, sose mutattad. Engem sose akart senki, úgy nem... igazán. Ő pedig megmentett, és nem én voltam, aki próbálta magát behízelegni, mint egész életemben. De... de nem számít, mert attól még téged szeretlek, csak akkor még nem tudtam, hogy te hogy vagy ezzel. - nem tudtam, tényleg nem tudtam. Még egy csók se volt köztünk, csak az az egy, ami után elutasított. Honnan tudtam volna, hogy ő mást gondol? Egyszerűen túl sok volt a kétség bennem, túlságosan nem mutatja meg, hogy mit is akar, nem jelezte felém, hogy engem. Edward pedig... hát ő enyhén szólva is nagyon. Én voltam mindig a vadász, én voltam mindig aki próbált megfelelni az apjának, aki próbált megfelelni az iskolatársainak, a suli legjobb srácának, és soha se sikerült, mindig rossz vége lett és most... most az egyszer elég voltam, megfeleltem, én voltam az, aki próbált ellenállni, de képtelen volt. És még csak nem is maga a szex volt a középpontban, hanem a figyelem, hanem az a rajongás, amit mutatott felém. Lehet, hogy nem volt az igazi, hogy akkor is úgy éreztem, hogy neki... számítok.

Tárgy: Re: Napfény lakópark Hétf. 13 Okt. - 16:24

Jill & Simon

- Hát ez szívás. – nem pont együtt érzően mondom ezt, de elég nagy baj is lenne az, ha elvárná ezt tőlem. Baszki, elméletben neki kéne kitalálnia valamit erre, elég nagy szívás az, ha nincsen semmi ötlete. Majd biztos én találom ki, hogy nekem mitől lesz jobb, nem? Baszki, azt sem tudom, hogy most mennyire haragszom rá, nemhogy mivel tud kibékíteni, már ha egyáltalán kitud. Neki talán ez csak egy sima kis félrekúrás volt, vagy akármi, de nekem ez akkor is rohadtul fáj, mert… mert bíztam benne. Hosszú évek óta nem csináltam ilyet, de megbíztam benne, ő pedig elárult, szó szerint elbaszta az egészet, aztán még a magyarázkodásnál is kis híján az ment, hogy én csesztem el az egészet. Mégis honnan a rákból kellett volna tudjam, hogy neki olyan kicseszettül szar volt? Nem is értem, mi a szarnak kellett azzal a fickóval kikezdenie egyáltalán. Elegem volt már a rohadt kifogásokból, én csak azt akartam, hogy igazat mondjon, de látom rohadtul nehezen ment neki, már ha egyáltalán azt mondta. Ami azt illeti, leszarom, elég kevés dolog érdekelt régen is, de most már még inkább. Ő érdekelt, most már… nem is tudom, de rohadtul haragszom, amiért ezt tette. Én meg azt hittem, hogy majd én fogom elcseszni…nevetséges.
- Ezt ne. – nem akarta? Hát… ez az, amit kurvára nem hiszek el. Erősen kétlem, hogy olyan rohadtul győzködni kellett volna őt, mert nem úgy nézett ki, mint aki ki lenne bukva a történek miatt, sőt, még oda is hívott a kicseszett palotába, hogy elhenceghessen a ruhájával, meg a haverjával, aki csoda, hogy befér az ajtón a hatalmas egójától. Ha ennyire jól elvoltak, akkor akár vissza is mehet,én nem fogok ezzel szórakozni, kurvára elegem lett ebből. Nem fogok harcolni érte, amúgy se akarja. Ha akarta volna, akkor nem fekszik le a fickóval, akkor csinál valamit, akármit, hogy ne történjen ez meg. – Szóval bonyolultabb… ez jó. Elegem volt ebből, a sok bonyolult dologból. Mégis mi olyan rohadtul bonyolult abban, hogy nem vetkőztetsz le egy pasit? – de most komolyan, mégis mi a francot akar ezzel? Talán én vagyok a barom, amiért képtelen vagyok őt megérteni, de rohadtul nem megy, és minden egyes szavával csak rosszabb lesz. Fura, de rohadtul nem érzem azt, hogy elég lettem volna. Én csak… nem is tudom mit reméltem, hogy miért hittem ebben az egészben. Hagyni kellett volna a francba, és akkor most nem lennék itt, és nem érezném magamat ilyen kicseszett szarul.
- Ne keress kifogásokat, és ne beszélj félre. Komolyan azt gondolod, hogy elhiszem, amit mondasz? Hogy te nem akartad az egészet? Olvastam valahol, hogy akit kedvelünk, azt igyekszünk nem bántani, te mégis lazán megtetted, és még oda is hívtál, hogy lássam. A bizalmamat akarod? Kezdhetnéd mondjuk azzal, hogy nem keresel kifogásokat. Ennél szarabbul már aligha tudom magamat érezni, szóval ne kímélj! – ha akarta, akkor akarta, miért ilyen rohadtul nehéz ezt kinyögni? Ennél szarabb már aligha lehet, én pedig képtelen vagyok csak úgy elsétálni emellett. Nem, túlságosan is zavar, túlságosan is fáj. Ezt nem akartam soha, ezért volt egyszerűbb úgy élni, hogy nem éreztem semmit,csak a pillanatnak éltem. Kockáztatni…baromság.

Tárgy: Re: Napfény lakópark Vas. 12 Okt. - 21:19

Simon & Jill

Elhúzom a számat a válaszára és ha még tudnám, hogy mire gondol... Nem fekszem le mindenkivel, akitől félek és megértem, hogy nem bízok bennem, de attól még nem tenném ezt soha többet. Főleg így, hogy... ez lett a következménye. Egyszerűen amiket mond, és ahogy mondja, valahogy minden értelmetlenné válik teljesen lassan. Nem tudom, hogy mit tegyek, hogy újra megbízzon bennem. Mégis hogyan bizonyítsam azt, hogy nem tennék ilyet soha többé? Ez... ez valahogy képtelenségnek tűnik.
- De nem tudom, hogyan! - ha nem próbálnám meg magam visszafogni, talán már hisztérikusan fakadnék ki. Nem tudom, hogy hogyan és nem jövök rá! Én szeretném bizonyítani neki, csak épp sejtelmem sincs, hogyan lehetne. Az ígéret nem elég, meg kéne várnom, amíg idővel jobb lesz a helyzet? De ez magától mégis hogyan oldódhatna meg? Egyszerűen tippem sincs és ez most így... rémes. Most akkor csak napokig elleszünk egymást mellett, vagy ki tudja, hogy meddig, mert nem tudunk mit kezdeni egymással? Azért akárhogy is nézzük ez egy iszonyatosan pocsék helyzet, mert ő nem tud mit kezdeni a helyzettel, én pedig nem tudom neki bebizonyítani, hogy nem tennék többet vele semmi rosszat, hogy nem akarom bántani soha többé. Csak próbálok kitalálni valamit és talán kezdem feladni. Miért változna ez egy idő után mégis? És én már nem akarok újra visszasüllyedni abba a régi életbe, képtelen lennék. Ha ő nem akar... ha ő nem próbálja meg, akkor minek küzdjek én? Eddig is ez volt, ő nem akarta igazán, ő nem akarta annyira, mint én, ő... ő nem küzdött eléggé, és akkor én miért tegyem? A kérdésére csak megrázom a fejem. Újfent ott tartunk, hogy potyognak a könnyeim, csak most nem hangosan sírva, csak némán csendben. Túl sok minden volt már az életemben, túl sok rossz és egyszerűen nem akarok többet, nem kérek belőle.
- De én... én sajnálom. Én próbáltam és nem akartam. - nem volt választásom, talán kicsit, de igazán nem és nem értem, hogy miért nem érti ezt meg. De legalább azt az egy szót kimondja, csak most nehéz eldönteni, hogy ettől még jobban fáj, ahogy viselkedik, hogy könnyebb tőle. - Elég voltál... elég vagy, csak ez... ez bonyolultabb. - túlságosan sok rossz van bennem, túlságosan sok rossz dolgon mentem már át és nem tudom ezt kezelni, nem tudom máshogy megoldani, egyszerűen nem ment. Túlságosan féltem a fájdalomtól, túlságosan féltem attól, hogy megint rossz lesz. Nem akartam többet és így inkább átpasszoltam neki az egészet, bár gondolom akkor se érezte volna magát jobban, ha úgy kerülök vissza hozzá, hogy enyhén szólva is pocsék állapotban vagyok, mert ellen álltam. - De akkor most... mit csináljunk? Mit csináljak? - az a baj, hogy ezt nem tudom és most nem arra értem, hogy mossunk fogat és feküdjünk le aludni. Amúgy se ette meg a rántottát és én se ettem, bár igazából még csak nem is vagyok most éhes, aludni meg azt hiszem főleg nem tudnék. Újra kell kezdeni mindent, úja építeni egészen az alapoktól, de vajon az működni fog? Az elég lesz?

Tárgy: Re: Napfény lakópark Szomb. 11 Okt. - 18:23

Jill & Simon

- Szerintem neked is van néhány tipped. – kezdve onnantól, hogy mindenkivel lefekszik, akitől fél. Oké, lehet túlzok, de nem igazán érdekel a dolog, mert a lényegen nem változtat. Elég nehezen tudom elhinni, hogy a szex közben azon járt az agya, hogy milyen szar lehet nekem most. Hiába mondja, hogy a félelem, meg a többi baromság, valójában azért feküdt le azzal a fickóval, mert leakart és kész, egy pillanatra se gondolt bele abba, hogy velem mi van, ne is próbáljon meg ezzel a szöveggel átbaszni. Egyszerűen csak nem értem mi a rákért nem képes igazat mondani, miért kell azzal jönni, hogy ő ezzel csak az életét védte. Kellemeset a hasznossal, mi?
- Mit kéne tenned? Nem is tudom, mondjuk elérni, hogy bízzak benned? – de ez csak egy tipp persze, akár csinálhat még egy rántottát, ha neki az jobb. Egyszerűen csak nem vágom mi jár a fejében. Azt hiszi, hogy megcsókol és már az övé is vagyok? Ennyire hülyének néz? Oké, sikerült belevinnie ebbe az érzelemcsapdába, de nem fogom hagyni, hogy újra fel is használja ellenem, azt már nem. A bizalom egy törékeny dolog, ő pedig szinte hozzá kúrta a falhoz, hogy millió darabokra törjön, ezek után kissé nehezemre esik, hogy még többet adjak neki magamból, mint ezelőtt.
- Ígéred? Tudod, ezért az egy szóért egy héttel ezelőtt még ölni tudtam volna. – ígéri. Kurva jó, és ezzel én mit tegyek? Ez csak egy kicseszett szó, olyan mint a ”nem fekszem le mással, ha zavar”, ismerős neki? Gondolom nem, mert nem ment volna ki a fejéből két pillanat alatt, mikor az a szemétláda elkezdte kigombolni az ingét. A szavak nekem nem elegek, azokat elfelejti az ember, semmibe veszi, a másik ellen fordítja… és túlságosan is sokszor csinálták ezt. Anyám még a halálában is ezt csinálja baszki. Csak ő nem beszél, hanem leírta, de… de a lényeg ugyanaz.
Sikerül istenesen meglepnie, ahogyan elkapja a kezemet és a mellkasához nyomja. Ismerős helyzet, valami ilyesmivel sikerült nekem is rávennem arra, hogy változzon, mert ugyan ki akar meghalni? Én se akarok, pedig az életem nem jelent semmit sem, alighanem egyetlen ember se jönne el a temetésemre, talán Joe, mert majd leakarja lopni rólam a jó kis halotti öltönyömet, de amúgy meg… egyetlen ember se. Én így éltem, jelentéktelenül, nem hagytam nyomott az emberekben, de nem is hiányzik, hogy nyomott hagyjak bennük. Éppen elég az, hogy mindegyikük végiggyalogolt rajtam, én meg bíztam bennük. Az elején, de többet ilyen nem lesz, nem ugrok biztosítókötél nélkül. – Ne legyél hülye, nem foglak leszúrni. – mást talán már leszúrtam volna, de ő a … kivétel, mint már mondtam, nem fogom leszúrni és kész. – Nem érted, igaz? Feltettem rád mindent, minden rohadt érzéssel együtt, és elvesztettem, mert hiába bíztam benned. Te voltál az adum, a legjobb esélyem, és… és te tettél tönkre. – ha a pókerhez hasonlítom, akkor talán végre megérti. Elvesztettem a bizalmat, amit felraktam rá, elvesztettem mindent, mert képtelen volt nem lefeküdni azzal a rohadékkal. – Szeretlek Jill, fontos vagy nekem, de hiába mondod, hogy ígéred, nem hiszem el. – nem arról van szó, hogy utálom, csak nem tudok benne megbízni, mert elárult. A bizalmat újra fel lehet építeni, csak nehéz. – Nem foglak bántani, miért tenném? Nem akarok semmit sem megbosszulni, csak elég akartam lenni, csak egyszer ebben a rohadt életben. – ha még ott is tartja a kezemet, most már elhúzom onnan. Eszem ágában sincsen őt bántani, nem tudnám.

Tárgy: Re: Napfény lakópark Pént. 10 Okt. - 22:00

Simon & Jill

Nehéz dió, vagy kemény? Édes mindegy. Én igazán igyekszem, én tényleg nagyon próbálkozom, de azért vele... nagyon nem könnyű. Tudom, hogy nem fogja nekem ezt csak úgy egyik pillanatról a másikra elnézni, de mégis mit kéne tennem? Ha nem tudja magában ezt megoldani, ha inkább még régi sérelmeket szed elő, ha megpróbál régi sebeket felszakítani, attól jobb lesz? Jobb lenne, ha a fejéhez vágnám, hogy magának köszönheti ezt az egészet? Hogy miatta lettem labilis, hogy igazából az egész az ő hibája? Én próbáltam, én tényleg akartam, de ő... nem igyekezett annyira. Én nem akartam, hogy újra visszautasítson, ő viszont nem közeledett. Az rendben van, hogy változott, de közben bejött ez az egész és így... nem volt elég gyors, pedig én akartam, én tényleg szerettem volna. És most... most mintha alig tudna rám nézni, pedig azt mondta, hogy nem zavar el, hogy maradjak, hogy nem kell elmennem és mégis úgy érzem, hogy az se jó, ha itt vagyok. Ő kezdte, ő viccelt egy kicsit, én pedig csak próbáltam reagálni, hátha oldani tudjuk ketten a feszültséget, mert az lássuk be van jócskán. De nem... nem meg, nem megy úgy, ahogy kéne. Nem is tudom, hogy pontosan mit is várok. Egyszerűen csak azt hiszem mindig többet akarok tőle, mint amit adni tud. Többet akartam előzőleg is, és most is többet várok.
- Mert... érdekel, miért ne érdekelne? - percről percre képes változtatni a hangulatát és ezt iszonyatosan nehéz lekövetni. Oké, én se vagyok sokkal jobb nála, de azért ez... Nem tudom, hogy mégis mit kéne tennem és ezek után egyszerűen csak elfordítja a fejét... Csak pislogok. Mintha arcul csapott volna, mintha ezzel mondja volna ki nyíltan, hogy hagyjam végre békén. Nem küld el igen... de nem is marasztal, én pedig iszonyatosan nehezen bírom ki, hogy ne törjön el a mécses újra. Talán már nincsenek is könnyek, amiket még kisírhatnék a szememből. Elfogyhatnak? Vajon ha eleget sírsz, akkor idővel már száraz marad a szemed akkor is, ha valami újra iszonyatosan fáj?
- Nem, de... de én nem tudom, hogy mit kéne tennem, hogy jobb legyen. Én... én csak... - megint kezdődik, megint csak habogok, ő pedig feláll és ellép tőlem, én pedig csak ott maradok a fotel karfáján és meredten nézek magam elé. Úgy érzem, hogy ha most nem lenne a kezem továbbra is a lábaimon, ha nem kapaszkodnék a másikkal a fotel támlájába, akkor veszélyesen remegni kezdene. - De én nem akartam és nem lesz ilyen többet. Ez... nem azért volt, mert én ne érezném ugyanazt, csak egyszerűen... Nem engedném többet érted? Ha bántana... hát bántana. Nem leszek gyáva... ígérem. - csak halkan suttogom az utolsó szavakat, csak egész csendesen, mert addigra elfogy a kezdeti lendület, amivel képes voltam beszélni. A szavai viszont... egyszerűen nem megy, nem bírom. Nem tudom, hogy mit tehetnék, hogy bármi is jobb legyen, nem vagyok képes rá, hogy kitaláljam. Kevés vagyok hozzá, túlságosan kevés és azt látom rajta, hogy ez nem fog változni... hogy képtelen elfogadni azt, ami történt, hogy nem fogja csak úgy lenyelni, hogy nem kockáztat újra. A legtöbb ember élete során sokszor sérül, én nagyon sokszor sérültem, mégis itt vagyok, mégis megpróbálnám, ő pedig... képtelen rá.
Egészen hirtelen pattanok fel és lépek hozzá közelebb. Elkapom a karját, és már azzal sem szórakozom, hogy megtöröljem a szemeimet. Egyszerűen csak az öklét szorítom a mellkasomhoz, valahol a szívem tájékán. - Ha nem megy... ha nem vagy képes rá, akkor bosszuld meg. Nem nehéz, csak ahogy először csináltad amikor itt voltunk. Csak szúrj, mert én ezt így... nem bírom. Nem tudom újra kezdeni... nem megy. - nem fogok visszatérni a régi életembe, képtelen vagyok rá. Neki megy, mert ő sokáig élte, de én nem, én nem is akarok. Én csak azt akarom, hogy ez az egész működjön, én csak azt akarom, hogy megbocsásson, vagy legalább megpróbálja, mert amúgy minden... minden mindegy.

Tárgy: Re: Napfény lakópark Pént. 10 Okt. - 18:44

Jill & Simon

Nem arról van szó. hogy olyan rohadtul emlékezni akarok arra, hogy mit tettem. Nagy lószart, legszívesebben csak úgy kitörölném a fejemből és kész, rohadtul nincs szükségem arra, hogy még emiatt is szarul érezzem, szóval egy pillanatig se higgye, hogy nekem olyan kicseszettül jó dolog ezen agyalni. Tehet akármit, nem fog megváltozni semmi sem, ugyanúgy ott van az a seb, ugyanúgy tönkretettem, szóval nem, nem akarom én felidézni a múltat, őszintén szólva lövésem sincsen, hogy mégis mi a francért hoztam akkor ezt szóba egyáltalán. Neki kéne szarul éreznie magát, nem pedig nekem, ez így rohadtul nem jó ám. Nem is így akarok gyógyulni, vagy mi. Ha valamit elakarok felejteni, akkor el is fogom és kész. Talán egy nap, talán egy év, de elfelejtem és kész, továbblépek rajta, nekem nem kell a múlttal szórakoznom azért, hogy meggyógyuljak egy csalódás után. Alapból hülyeség volt ez az egész, nem kellett volna benne megbízni, mert ő sem különb a többi embernél, nem képes másra, csak hogy átbassza a másikat. Nekem pedig elegem volt már abból, hogy a semmiben higgyek, és vakon rohanjak bele egy újabb pofonba. Az nem illik hozzám, én nem az a fajta vagyok, aki csak úgy eltűr mindent, mert ez az élet rendje.
- Ja. – oké, értékelném kéne a poént, amit végül is én indítványoztam, de nem megy, mert ez… ez rohadtul nem vicces. Oké, hogy erősebb, meg darabokra törné a csontjaimat, ha esetleg újra megpróbálkoznék valami hasonlóval, de én meg meggyógyulok, szóval ez egy patt helyzet lenne, egyszerűbb, hogy nem megyünk bulizni is kész. Már nem is tudnék annyit piálni, hogy úgy berúgjak, mint régen, a képességemnek köszönhetően egyre hamarabb ürül ki a szervezetemből az alkohol, úgyhogy… keresnem kell valami erősebb piát, ami tovább van bennem, mint két perc. Mert a piáról sajnos nem tudok lemondani, alkoholista vagyok, csak szerencsésebb, mint a többi sorstársam.
- Miért kéne, hogy értelme legyen? Egyáltalán mi a francért érdekel, hogy min rágódok? – ő ezt nem értheti meg és kész. Ez nem egy olyan dolog, amin csak úgy túllép az ember egyik napról a másikra, nem mondhatja nekem senki azt, hogy nyugi haver, már rég volt, semmi gáz. Lószar, nagyon is nagy a gáz, és próbálok én együtt élni ezzel az egésszel, de rohadt nehéz, főleg úgy, hogy van ez az egész. Nem elég, hogy bántottam, még a kelleténél jobban meg is kedveltem, már ez hiba volt, de a legnagyobb hiba az volt, hogy bíztam benne, mert törvényszerű volt, hogy átfog baszni.
Csak csendben hallgatom a szavait, de mikor újra közelebb hajol, én csak elfordítom a fejemet. – Talán érdemes, de… de én nem kockáztatok. Mi változott azóta? Nem olyan rég tettél tönkre mindent, amit elterveztem veled…velünk, szerinted ezek után én csak úgy kockáztatok? – mi lesz ha majd újra elkapja az a fickó? Megint hancúroznak egyet, mert megint fél tőle? Ennyire hülyének néz? Egy hét telt el azóta, hogy elbaszott mindent, haragszom rá, nem tudom csak úgy elfelejteni ezt néhány szép szó, meg egy csók miatt. Kedvelem őt, még az sincs kizárva, hogy szeretem, de nem tudok benne megbízni. Nekem kell a garancia, elegem volt abból, hogy minden bizonytalan. – Ennyire nem ismersz? – kérdezem tőle, ahogyan ellépek mellőle. – Mikor annál a rohadéknál voltál, azon gondolkodtam, miként mondjam el, hogy mit érzek irántad. Amíg én rád gondoltam, és arra, hogy mit mondjak neked, addig te azzal a köcsöggel szórakoztál az ágyban. Szerinted én ezek után csak úgy kockáztatok? – komolyan nem vágom, hogy mégis mi a francot hitt. Ha ezt egy kicsit előbb csinálja, vagy… vagy mondjuk nem fekszik össze azzal a csávóval, akkor most minden más lenne. – Megbíztam benned, megnyíltam neked, még azt is elhittem, hogy komolyan megváltozom miattad. Hogy a francba hiheted azt, hogy kockáztatni fogok bármit is ezek után?

Tárgy: Re: Napfény lakópark Pént. 10 Okt. - 14:32

Simon & Jill

Nem akarok a múlton rágódni és főleg nem akarom összehasonlítani az ő hibáját az enyémmel, mert szerintem nem lehet. Én elég nagyot hibáztam és ez most van, az övé meg régen volt. Semmi értelme sincs vissza idézni és tényleg nem értem, hogy mégis miért van erre egyáltalán szükség. Szeretném, ha... ha csak elfelejtenénk. Nem akarok azon gondolkodni, hogy mit csinált, hogy milyen volt, hogy milyen úton indított el. Egyszerűen csak most akarom ezt az egészet jóvá tenni valahogy. Tudom, hogy valahol mélyen ő is akarja, csak nehéz... nekem is nehéz volt. Nekem is időbe telt elfogadni őt azok után. Első alkalommal össze akartam törni, ha nem képes meggyógyulni, talán meg is öltem volna haragomban, de ő képes volt rá. És most talán erre lenne szükség fordítva is. Én nem gyógyulok, de valahogy neki is le kell vezetni ezt az egészet. Talán azzal tudja, ha visszagondol arra, hogy mit csinált velem régen, ha megpróbál rá emlékezni? Nem... ez nagyon morbidul hangzik, nem hiszem, hogy tényleg erről van szó, az... az nem lehet. Egyszerűen csak tényleg nem értem, hogy mire jó ez az egész, a kérdések, hogy miért akarja tudni. Van olyan sérülés, ami megmaradt, de ha nem tudja, hogy honnan, akkor talán nem is zavarná soha, így viszont ha csak meglátja eszébe juttatja majd azt, amit tett. Mégis mire jó ez?
- Már úgysem... nem vagyok olyan gyenge. - vonom meg finoman a vállam, talán egy erőtlen mosoly is átszalad az arcomon. Tudom én, hogy csak viccelt, legalábbis azt próbálta. Talán így könnyebb neki, ha elvicceli azt, ami történt, így könnyebben tovább tud lépni. Én megtettem, én képes voltam rá, akkor neki nem kéne saját magát őrölnie e miatt nem igaz? - Akkor baj... De tudsz rajta változtatni? Nem! Akkor meg mi értelme ezen rágódni? - nem tűnik el csak úgy az, ami történt és én sem fogom elfelejteni úgy, ahogy neki sikerült a pia miatt. Én emlékezni fogok rá, de megpróbálom félretenni, mert felemésztene. Megpróbálom élni az éltem, és vele szeretném ezt megpróbálni, hiába képtelen ezt most kezelni,v agy elfogadni. Nekem igenis fontos, nem érdekel, hogy mit tett. Végül is nem ő tette, hiszen nem volt magánál, akkor igazából nem teljesen ő volt. A részeg változata miatt történt minden, nem volt igazán a tudatánál, nem szándékosan indított el ezen az úton és aztán megpróbálta jóvá tenni, de ha jól sejtem ő se gondolta, hogy ez a nyissunk mások felé dolog végül úgy sül el, hogy akaratunkon kívül is egymás felé nyitunk.
Örülök, hogy nem lök el, el se tudom mondani, hogy mennyire. Talán egy egészen halvány mosoly is megjelenik az arcomon még csók közben, csak akkor tűnik el, amikor elhúzódik. Nem vészesen, de akkor is. Halkan sóhajtok csak, de nem engedem el az állát. A kezem feljebb csúszik, óvatosan simul az arcára, hogy még véletlenül se érjek hozzá olyan helyen, ahol sebes. - Nem... nincs garancia. - rázom meg a fejem. Nem merek hangosabban beszélni mit ő, mintha csak titkokat suttognánk el, és ha hangosan kimondjuk őket, akkor már nem is lesznek az igaziak. - Én is... félek, de nem tudok változtatni azon, amit érzek, és... e miatt érdemes kockáztatni. - féltem, igen ez is benne volt a pakliban. Ezért is engedtem, mert féltem tőle, hogy megbánt és talán könnyebb volt nekem megbántani őt először, de nem akarok félni. Ha ő nem lép, ha ő nem tesz, hát majd megteszem én. Újra közelebb húzom magamhoz és újra az ajkait támadom. Azt akarom, hogy ő is vállalja, hogy ő is merjen kockáztatni, hogy ő se féljen. Nem akarom bántani, soha többé, és azt sem akarom, hogy ő ártson nekem, de ahogy mondta soha sincs garancia... de ha meg se próbáljuk, akkor mégis mi értelme van egyáltalán élni?

Tárgy: Re: Napfény lakópark Csüt. 9 Okt. - 11:04

Jill & Simon

Valójában fogalmam nincsen miért kérdezek rá a dologra, nem szoktam gondolkodni, hogy mit miért csinálok, csak úgy… csinálom és kész, a gondolkodásba csak belefájdul a fejem. Rohadtul nem kéne ezzel a témával előhozakodni, mert a múlt az már elmúlt, ahogyan mondani szokás, nem segít rajta semmi, kész vége, ennyi volt, legördült a függöny, haza lehet menni, mégis… mégis rákérdezek én hülye. Talán csak tudni akarom mi volt aznap, talán csak éreztetni akarom vele, hogy én nagyobbat hibáztam, nem tudom, de őszintén szólva rohadtul nem is érdekel a dolog. Mi a francért kell mindent szét analizálni? Miért kell folyamatosan mindenen agyalni, miért nem lehet csak úgy tenni valamit és kész, aztán lesz majd, ami lesz. Bárcsak ilyen rohadt egyszerű lenne az élet. Ösztönlény vagyok, azt mondom, ami először az eszembe jut, és azt csinálom, amit akarok, nem gondolkodok a következményeken, vagy ha igen, akkor előrehozták a Karácsonyt. Nem fogok megváltozni, ez biztos. Se érte, se senkiért, én ilyen maradok és kész. Elegem volt abból, hogy mindig változni kell, hogy sehogy sem vagyok jó. Már anyámnál is ez volt a baj, folyamatosan azért cseszegetett, aki vagyok, képtelen volt elfogadni az új Simont, aztán csak sikerült neki, mikor meghalt, de még akkor is írt egy rohadt üzenetet, hogy érezzem magam szarul, hogy higgyem azt elárultam, és ennek nyomására változtassak. Hát nem, bekaphatja! Azt írta, hogy legyek olyan, amilyen akarok, én pedig ilyen akarok maradni. Felelőtlen és bunkó, mert ez vagyok én, nem tudok kulturált úriember lenni egyik napról a másikra, ez még egy kicseszett színésznek se menne. Az a baj, hogy folyamatosan hazudnak az emberek, még akkor is, ha igazat mondanak. Elrejtik a hazugságot, hogy így gyakoroljanak rád nyomást, nem is érdekli őket, hogy neked mi a jó. Talán csak én fújom fel az egészet, de leszarom, így érzek, nem fogok megváltozni és kész.
- Ja, úgyhogy ne gyere velem soha többet bulizni. – ez valami vicc akart lenni, de még én se mosolygok rajta, csak nézek magam elé. Tény és való, hogy rohadt egy dolgot csináltam, és börtönben lenne a helyem, mert az ilyet fogsággal jutalmazzák, nem? Nem szívesen mennék börtönbe, még ha tudom is, hogy ott lenne a helyem. Kérhetek én elnézést, de az a nagy baj, hogy szart sem fog érni, mert nem változat azon a tényen, hogy megerőszakoltam őt. Egy bocsánattal ezt nem lehet elintézni, hiába ölel meg, attól én még szarul fogom érezni magam, ha ez jut az eszembe. – Francokat, nagyon is baj. Ennek rohadtul nem így kellett volna lennie. – oké, értem én, hogy nem változathat rajta, akkor meg minek bánkódjon, de nehogy már ne legyen semmi baj. Legyen, lennie kell és kész. Mégiscsak tönkretettem őt bassza meg! Miattam lett ilyen, én adtam meg a kezdőlökést, miattam csinálta ki az apját, aztán már minden jött egymás után, míg nem… hát ide jutottunk. Azt hiszem a legtöbb doki bezárna valami elmegyógyintézetbe, mert azért mégse normális az, hogy az áldozatodat akarod megvédeni, vagy mi, nem? Nem is tudom, hogy mit akarok, mindig csak úsztam az árral, arra mentem amerre a folyó folyt, de evezni soha nem eveztem, és már talán rohadtul késő is.
Elégé meglep, mikor megérzem a kezét az államnál és néhány pillanatig csak kíváncsian figyelem, hogy mit is akar mondani, de aztán még inkább meglep azzal, amit csinál. Nem lököm el, nem állítom meg, visszacsókolok. Akármennyire is haragszom rá, akármennyire is kivagyok, azt hiszem vágytam erre. Mégis hátrébb húzódom, csak annyira, hogy hallja, amit mondok, vagy inkább suttogok. – Elegem volt abból, hogy csalódások érnek, nincs garancia… - nincs semmi biztosíték, hogy nem fog megint átverni. Haragszom rá még mindig, és ez így is fog maradni egy darabig, és mondtam: elegem volt, én nem fogok többet csalódni, nem leszek megint olyan hülye, hogy önként sétáljak be a csapdába.

Tárgy: Re: Napfény lakópark Szer. 8 Okt. - 21:30

Simon & Jill

Mindketten tudjuk, hogy nem a lépcsőn esett le, mert annak nem ilyen nyomai lennének, de most nem fogom őt számon kérni, sőt igazából egyáltalán nincs jogom ilyesmire még csak távolról sem. Az ő dolga, hogy mit kezd magával, hogy hogyan alakítja az életét, nem pedig az enyém, főleg ezek után, hogy ezt tettem vele. Én csak... attól még aggódhatok érte nem? Tudom én, hogy meggyógyul, de attól még igenis fáj neki az a sok ütés, amit bekapott és a sok seb, amit látok rajta és akkor még mi van azokkal, amik nem látszanak? Azok is ugyanúgy fájnak, amik szimpla egyszerű belső sérülések, már ha mondhatunk bármi ilyet egyszerűnek. És én épp ezért nem fogom felállni mellőle, igenis rendbe akarom tenni az arcát, és hozni rá egy kis jeget, hogy ne a sörével próbálja jobbá tenni az állapotát. Ha ettől könnyebben vészeli át, akkor máris épp eleget tettem, és mivel nem löki el a kezemet, így máris talán egy cseppnyi örömet okoz nekem. Nem tökéletes ettől még semmi és csak azért, mert nem küldött el még ugyanúgy nem lett minden fenékig tejfel, ugyanúgy látom a tekintetét, ugyanúgy tudom, hogy mennyire utál most és ő maga se tudja eldönteni, hogy azt akarja, hogy itt legyek, vagy inkább azt, hogy ne. Én... én tudom, hogy itt akarok maradni, de ha azt mondaná, hogy nem megy neki, hogy hagyjuk az egészet, akkor biztos, hogy nem erőltetném, mert annak sincs semmi értelme.
A kérdése viszont tényleg meg lep. Nem tudom, hogy azért mert feltette, vagy azért, mert épp most. Eddig soha nem került ez szóba, az első nagy találkozás alkalmával letudtuk a témát és most igenis furcsa, hogy ennyi idő elteltével mégis felemlegeti, mert hát... miért? Mi értelme van ezzel előhozakodni annyi idő elteltével? Mintha csak azért tenné, hogy... nem is tudom... érezze, hogy igaz, hogy hibáztam ellene, de amit ő csinált az durvább? Én nem akarom ezt rangsorolni, valahogy más a kettő, mert ő nem emlékszik rá, nem volt szándékos, de rosszabb, amit tett, én viszont emlékszem, én tudatában voltam nagyjából a tettemnek. Igazából mindkettő elítélendő és ennyi.
- Azt lehet, hogy többen észrevették volna, mint egy bazárt szobában. - mellékes megjegyzés csak semmi több. Nem akarom én ezt felhánytorgatni, de az tény, hogy ha a kertben csinálja, akkor azért még rosszabb lett volna, de gondolom ,akkor neki is ugyanúgy megfájdul mondjuk a térde a kemény talajon, arról már nem is beszélve, hogy így nem bukkant ránk senki, a hangos zene miatt pedig nem jutott le hozzájuk a hangból se sok, no meg egy idő után szimplán fel is adtam a küzdelmet minden tekintetben. Fájdalmas mosollyal pillantok rá. Kért már elnézést a maga módján, de mégis csak most tette ezt a legigazibb módon az eddigiek közül. Én pedig elviselhetetlen késztetést érzek rá, hogy megöleljem, hogy tegyek bármit... akármit, de nem lehet. Tudom, hogy most az nem lenne a legjobb ötlet. Így marad az, hogy szó nélkül folytatom tovább, amit eddig, kezelgetem a sebeit és csak csendesen ejtem ki azt az egyetlen szót, amire most képes vagyok, különben megint csak jönnek a könnyek és az most nem kéne újra igaz? - Semmi... baj. - elmúlt, rég volt és én már... Nem mondom, hogy túltettem magam rajta, de mi mást tehetnék? E miatt lettem ilyen, e miatt lettem ennyire defektes és hibás, sőt... igazából ha innen nézzük, akkor miatta tettem ezt... vele. Nem teljesen, de az apám után az, amit tett csak még inkább kifacsarta a jellememet, még inkább szeretet éhesség tett és ezért történhetett ez meg, ezért mehettem bele olyasmibe, amibe nem kellett volna. Egyszerűen nem viseltem volna el újra nem akartam fájdalmat, nem akartam olyat, amivel ártanak nekem. Túlságosan gyáva voltam ahhoz, hogy miatta elviseljem.
Nehezen szánom rá magam, de végül mégis csak leengedem a kezemet, és azt nézem, ahogy ő a padlót szuggerálja és közben beszél. Rég volt és már nem változtathatunk azon, ami történt. Talán ha nem teszi, akkor az apám még évekig terrorizál, akkor is ugyanúgy tönkre mehettem volna, lehet hogy ő csupán felgyorsította az eseményeket. Ez már soha sem derül ki. Kell pár pillanat, amíg végül rászánom magam, hogy óvatosan de az álla alá nyúljak, hogy megemeljem a fejét, hogy magamra irányítsam a tekintetét. A mosolyom nem az igazi, fájdalmasan gyenge, de akkor is mosolyszerű. Nem mondok semmit, csak szótlanul hajolok közelebb egy csókra. Ha nem akarja... hát majd tesz róla, hogy ne történhessen meg, de én akarom, én úgy érzem, hogy nem mondhatok ezen kívül mást. Nem hibáztatom azért, ami történt, már nem, már nem félek tőle, mint még pár hónappal ezelőtt is. Nem akarom, hogy örökké bűntudata legyen e miatt.

Tárgy: Re: Napfény lakópark Kedd 7 Okt. - 17:32

Jill & Simon

- Ja, az volt, el kéne ide egy lift, vagy valami. – nem hiszem én őt olyan hülyének, hogy be is vegye, amit mondok, de mégis mivel lenne jobb az, ha azt mondanám, hogy megvertek? Rossz kimondani is, és már megtörtént, nem igazán tudunk rajta segíteni, szóval tökmindegy ez van. Elég sok olyan ember van ezen a kicseszett világon, akik kiakarnak készíteni engem, és az egyikük, vagy inkább néhányuk úgy gondolta, hogy itt az idő. Éveken keresztül vettem ki a pénzt a zsebükből, most ők nyertek, én meg késtem egy napot a pénzzel, szóval megvertek, az ujjamat is eltörték azt hiszem de az rendbe is jött, mire végeztek a veréssel, a hülyék nem tudják, hogy nekem ez maximum pillanatnyi fájdalom, úgy is begyógyul, tökmindegy. Régebben elég sok mindent kipróbáltam, hogy tudjam mit bírok, és hiába ütött el egy kicseszett kamion, hiába láttam, ahogyan a csontom kiáll belőlem, egyszerűen csak meggyógyultam, rohadtul fájt, de meggyógyultam. Persze, a nyoma megmaradt a sebnek, de a bent, a szervezetemben minden rendben volt. Átok egy képesség, nem okoz mást, csak fájdalmat. Már a csontkinövesztés sem valami kellemes, hát még az, mikor a csontok összeforrnak és visszakerülnek a helyükre. Elég hasznos tud lenni, de… de rohadt fájdalmas is, ezért használom ritkán.
- Akkor… mindegy. – nem akarom én most leszólni, hogy akkor hagyjon békén, mert maximum öt perc és már kutya bajom sem lesz, de nem teszem meg. Egyrészt mert nem akarok bunkó lenni, pedig még mindig úgy gondolom, hogy megérdemelné, másrészt pedig így kevésbé fáj, ami jó, elegem volt már a fájdalomból. Mind fizikai, mind mentális értelemben, erre meg bunyóval keresem a pénzem, fura mi? Az az igazság, hogy az más, ott… ott kevésbé fájnak az ütések, mint máskor. Tudom, hülyeség, én is tisztában vagyok vele, de tényleg így érzem, mikor ütnek az más, bennem van az adrenalin, kevésbé fáj, és akármennyit is kapok, végül mindig én fogok győzni. Ez más, itt nincs adrenalin, csak csalódás, és az piszok szar, most már én is tudom, bár eddig is volt fogalmam a dologról, de Jill elintézte, hogy ezt a saját bőrömön is érezzem végre. Kurva jó. – Az ágy? Jó, legalább nem a fűben csináltam, ez… ez kicsit megnyugtató. – nem sokat segít, ez tény, de eddig úgy képzeltem el a dolgot, hogy egyszer csak letepertem a fűbe és kész, ami azért extrán megalázó, nem? Nem mondom, hogy úriember vagyok, amiért ágyban erőszakoltam meg, de azért kicsit könnyít az a lelkiismeretemen, hogy nem a fűben intéztem el őt. Nem lesz jobb ettől, de… de azért számít egy kicsit nekem. – Nem akartam, nem akartalak bántani, én… sajnálom. – nem értek vele egyet, igaz, hogy megcsalt, vagy…. vagy akármi, mindegy, attól én még sokkal durvábban bántam el vele, mégiscsak tönkretettem, elvettem tőle azt, amit alighanem az igazinak tartogatott, ilyenné tettem őt, magamfajtává, megöltem az apját is szóval… az én rovásomon van több, rohad egy dolgot csinált, de én annál is inkább, szóval igen, ha ő megbocsátott, akkor nekem is meg kéne, de… de nem tudom, nem megy, nem olyan könnyű ez, és fingom nincs miért. – Nem kellett volna elhívjalak abba a buliba, és akkor most… nem tudom, talán jobb lenne, vagy valami, de elbasztam. Én csak… nem is tudom miért piáltam annyit aznap, de nem volt a terveimben az, hogy ezt teszem veled, nem akartam veled olyan kemény lenni. És még csak nem is tudtam róla, ugyanúgy más nőkkel voltam, fogalmam sem volt róla, hogy mit tettem veled. – mondom, ahogyan a padlóval szemezek. Nem tudom mi lett volna, ha tudok róla, ha… ha megtudom valahonnan, talán abbahagytam volna, megkerestem volna és… bocsánatot kérek vagy valami, de az is lehet, hogy tettem volna rá magasból, mert amire nem emlékszem,az… nem fájhat igaz? Dehogynem, kurvára fáj.

Tárgy: Re: Napfény lakópark Kedd 7 Okt. - 11:45

Simon & Jill

Azért nem várom én egyből, hogy ugráljon örömében, hogy itt vagyok. Tudom, hogy mennyire megbántottam, tudom, hogy ez nem olyasmi, amit könnyű feldolgozni, sőt talán majdhogy nem lehetetlen, de attól még jó lenne, ha megpróbálná. Tudom, most épp próbálja, de ettől én még mindig nem érzem magamat sokkal jobban, és baromi nehéz nem végig bőgni a vele eltöltött időt. Talán e miatt jó is, hogy most úgy dönt, hogy lelép, van időm kiadni magamból mindent, és csak aztán nekiállni a teendőknek. Így is sikerül sírva csinálni meg a rántottát, kész csoda, hogy ne lesz túl sós a könnyektől. És mindezek után lassan is jön, és úgy, hogy közben a kinézete... hát nem épp valami megnyugtató. Fogalmam sincs, hogy mit csinált magával, vagy inkább mit csináltak vele, de azt azért nem fogom elhinni, hogy tényleg megbotlott a lépcsőn és leesett. Akkor nem így szokott kinézni az ember. Én csak tudom... elég sok hazugságot adtam elő a suliban az után, hogy az apám megpróbált... helyre rakni, ha valami nem úgy volt, ahogy ő akarta. Ezek mind olyan dolgok, amiket az ember csak akkor hisz el, ha akar, vagy akkor, ha nem akar az egészbe belefolyni és kérdezgetni a másikat.
- Eléggé... haragos lehetett az a lépcső. - csúszik ki a számon, csak hogy tudja nem veszem be a dolgot, de nem fogom kérdezgetni sem, ha nem akarja elmondani. Bántották és nem tudom, hogy miért, bár miután azzal tisztában vagyok, hogy milyen körökben mozog... Volt lehetőségem megtapasztalni azt, hogy milyen embereket ismer, nem lenne meglepő, ha lenne valami kellemetlen ismerőse aki le akart verni rajta valami régi sérelmet, netán régi tartozást. Viszont nem fogok e felett csak úgy átsiklani. Leülök szépen mellé, ha a fotelt választotta akkor a karfára, és igenis segítek neki. Ha nem akadályoz meg benne minden áron, akkor a zöldborsóval első körben, mert azért az mégis csak többet ér, mint egy alig hideg sör, ami úgyis hamar átmelegszik és amúgy se ér sokat, hiszen vannak még rajta sérülések, azokat is el kell rendezni, lemosni kicsit, hogy könnyebben gyógyuljanak meg. - Tudom. - tisztában vagyok vele, hogy rendbe jön, de attól még nem fogok rezzenéstelen arccal ülni, amíg ő szenved. Arra egyszerűen képtelen lennék, nem menne... és kész, ezt nem várhatja el tőlem. Akkor viszont konkrétan megáll a kezem a mozdulat közben, miközben épp a kissé felrepedt szemöldökével foglalkozom, amikor kérdez. Nem gondoltam volna, hogy ez valamikor is felmerülhet. Pár pillanatig csak nézem őt, de aztán vissza siklik a tekintetem a sebre és inkább azzal foglalkozom, csak ekkor szólalok meg. - Nem igazán. Csak... a gerincem mentén van egy kis horzsolás, ami megmaradt, de alig látszik. Az ágy széle... Nem számít. - megrázom a fejem. Régen volt, és persze nem csak ennyi volt a közvetlen következménye. Megmaradtak a kék-zöld foltok a karomon teszem azt, meg a combom belső felén, ahogy próbáltam hadakozni vele, de azok szépen rendbe jöttek. Ez az egy maradt meg, mert túl nagy erővel taszított az ágyra, én pedig súroltam kicsit a szélét, ami felsértette a hátamat. De abban a pillanatban igazából az volt a legkevesebb, az érdekelt a legkevésbé, utána pedig végképp. Most pedig aztán igazán nem érdekes. Tudom, hogy én sokkal jobban ártottam neki, én bántottam őt igazán, mert én tudtam, hogy mit csinálok, ha nem is teljesen, ő viszont nem volt akkor magánál. Ha úgy vesszük... nem is ő volt.

Tárgy: Re: Napfény lakópark Vas. 5 Okt. - 19:38

Jill & Simon

Az igazat megvallva, nekem még ez a hátba veregetés is elég nehéz. Nem valami nagy gesztus, ezt én is tudom, de az ember általában nem kezdi el ölelgetni azt, aki egy héttel az amúgy is elég törékeny lábakon álló életét darabokra törte. Nálunk az ennyire nem drámai a helyzet, mert megmaradt minden, a lakás, a ”munkám” meg minden egyéb. A mi esetünkben… nem is tudom mi a jó szó arra, amit tönkre tett. A kapcsolatunkat? Nem voltunk együtt, vagy hasonló, szóval ezt azért mégse mondhatom, igaz? Az a baj, hogy már megváltozni is nehéz volt, ez nem egy könnyű és gyors folyamat, mint a filmekben. Nem emiatt szenvedtem, nem volt könnyű közel engedni őt azok után, hogy soha életemben senkinek se szavaztam bizalmat előtte. Na jó, ez így nem igaz, mert ott volt Ria, de az inkább… valami más volt, közel sem olyan, mint ez. Azon könnyebben túltettem magamat, ezen meg… egyszerűen nem tudom. Úgy meg főleg nem, hogy idejön és ilyeneket mond. Most jöttem rá csak igazán arra, hogy az érzések olyanok, mint valami időzített bombák. Egyszer csak a legalkalmatlanabb pillanatban egy hatalmas robajjal felrobbanok, szétzúzva mindent benned, és hiába telik az idő, ott marad utána egy hatalmas kráter, ami mindig is emlékeztetni fog arra,hogy mi történt. Az ilyen csalódások maradandóak, figyelmeztetik az ember, hogy milyen fájdalmak érhetik még. Ezek… ezek nyomott hagynak. Soha nem hittem ebben, és soha nem is akartam megtapasztalni, de Jillnek sikerült elhitetnie velem, hogy ez így van. Ha van élet a halál után, akkor anyám minden bizonnyal röhög a markába, hogy ő bezzeg megmondta. Mindig is ezt szajkózta nekem. Szerinte a fájdalom az, ami bizonyítja, hogy ember vagyok. Bölcs szavak voltak ezek egy haldoklótól, aki azt hitte, hogy megértett, de nagyon messze volt tőle. Inkább hagyta volna az egészet a francba. Értékes időt spórolt volna meg magának
- Miért, ugrálnom kéne örömömben, vagy mi? – nem küldöm el, és valahol legbelül talán nem is akarom, de nem értem, hogy mit vár most tőlem. Ugorjak a nyakába, vagy mi? Nekem tesz szívességet azzal, hogy marad, vagy mi? Az a nagy helyzet, hogy tudok nélküle élni. Eddig is ment, utána is fog. Más kérdés, hogy nem akarok. Igen, kimondtam, de csak magamban, és ez így is fog maradni egy jó ideig biztosan. Nem is olyan régen történt, hogy tönkretett mindent, nem várhatja el tőlem, hogy csak úgy ezen egyik pillanatról a másikra átlépjek. Oké, nem kell leragadni a múltban, értem én, de… de az ilyet nem felejti el az ember.
- Megbotlottam a lépcsőn és leestem. – nem valami jó hazugság, de mégis kimondja szívesen azt, hogy megverték? Elég ritkán esik meg az ilyen, de sajnos most ez van. Az utóbbi napokban elég szarul ment a bolt, ezek a fickók pedig törleszteni akartak. Éveken keresztül folyamatosan én nyertem, most visszaadták mindezt, méghozzá kamatostul. Én is ezt csináltam volna a helyükben, bár talán nem egy hadsereggel jöttem volna, megverni az embert elég négy ember is, mi a francnak annak a négy embernek még a családja is? Jó kondiban vagyok, de négy ember ellen ez nagyjából szart sem ér. Nem szólalok meg, csak nézem őt a szemem sarkából, ahogy segíteni próbál. Zöldborsó az van azt hiszem, úgyhogy a sört inkább csak lerakom a tányér mellé. Ha már kivettem, akkor meg is iszom majd valamikor. – Rendbe jövök. – jegyzem meg halkan, de a segítségét azért nem utasítom el. Rohadtul fáj a fejem, hiába jövök rendbe magamtól, azért nem árt az, ha ez minél fájdalom mentesebb. – Bántottalak aznap? Mármint… úgy, hogy annak nyoma maradt. – nem vagyok valami tapasztalt a nők megerőszakolásának terén, ezért is kérdezek rá a dologra. Nem emlékszem aznapról semmire sem, szóval… igazából azt akarom tudni, hogy nem okoztam-e olyan sebeket, amik nem gyógyultak be soha. Fizikálisan, mert lélekben… gondolom ezek soha nem jönnek rendben.

Tárgy: Re: Napfény lakópark