James & Nora

Volt elég időm sok mindent átgondolni. –Valahol igaza van, előtte sem voltam egy mintapolgár, de az állandó menekülés miatt még inkább zaklatott lett az életem, megkeseredtem, túl sokáig gyászoltam őt. Ha véletlenül ő is lenne, erősen kétlem, hogy már látna bennem valamit, amikor egykor, a feltétlen segítőkészségemet, bizalmamamat. A bizalom az, ami már teljesen kiveszett belőlem. Talán önző lettem, falként felhúzva mindazt, ami ért vele kapcsolatban. Azt hiszem elég türelmes voltam, elnéztem a stiklijeit, ám a halála miatt érzett gyász nem túl pozitív irányba mozdított, talán az, hogy X-Men lettem, kicsit javíthat ezen a mérlegen. Időnként hátranézek a visszapillantóból, ugyanazok a gesztusok is, a testrabló vagy átkozottul tudja a gesztusait is másolni, vagy tényleg ő lenne az. A további szidalmai hidegen hagynak, mindig is fel volt vágva a nyelve, de csak akkor, ha nem látta felnőtt. Az iskolában, a szülők előtt maga volt a megtestesült angyal, a diákszövetség elnöke, a jókislány. Hihetetlen, milyen kettős életetet élt.
- Vettem észre. Most majd kiderül. – Vonom meg a vállamat hidegen, igyekszem teljesen elhatárolódni érzelmileg mindattól, amit, amit látok, amit érzek. Ez a lány nem lehet Nora, ha pedig mégis ő lenne, akkor hozzám hasonlóan alaposan megváltozott. Kellett nekem betérnem abba a bárba. Amint megláttam, hátat kellett volna fordítanom, és a professzor képébe vágni, hogy az anyjával szórakozzon, ne küldjön rám démonokat, csinálok én magamnak eleget. Leveszem róla a bilincset, és most már tényleg csak az kell, hogy tabuk nélkül, anélkül, hogy kényszeríteném, mondja el, hogy ki ő. Nyugalmat erőltetek magam, igyekszem nem elmerülni az őzike szempárban, amely mindig fogvatartott. Nincsen kétség, mindig az övé voltam, bárhova is vezetett utána a sors. Mint egy csata után hátrahagyott, visszavonuló egység, melynek feladata mindenáron védelmezni a távozókat. Nem igazán értem a mozdulatot, amely megindul, mégis beleremegek, ahogy hozzám, ahogy megszólal. Bennakad a levegő, ahogyan az ajkaink találkoznak. Sosem érzett szikra száguld végig minden porcikámon, ahogyan visszacsókolom őt. Mintha egész életemben erre a pillanatra vártam volna. Nem ölelem át, csak egyetlen csókkal viszonzom, majd azt érezheti, hogy egy kulcs kerül a markába. A kocsikulcs. Pontosan emlékszem az elválásunk pillanatára, most ugyanez fog történni, fordítva.
- Szeretlek Nora. – Ez tényleg ő, így viszont már végképp nem tudok szembenézni azzal, hogy mennyire hiányzott, hogy mennyi jót, mennyi rosszat képzeltem róla, most pedig holmi alakváltónak hittem. Nem tudok megbírkózni mindezzel. Az autó immár az övé, oda megy vele ahova akar, bár ez talán ostobaság, hiszen a kesztyűtartóban megtalálhatja az X-Birtok címét is. Én azonban hátat fordítok, és amilyen gyorsan csak tudok, beszaladok az erdőbe, a fák közé, addig szaladok, amíg tudom, hogy nem tud követni. Talán még a pisztolylövést is hallja.

A mondatától felugrik a szemöldököm, és majdnem odáig fajul a dolog, hogy felképeljem. Nem, nem teszem. Én nem az a tipus vagyok, aki megüt egy nőt, még egy alakváltót sem. Az már csak hab a tortán, hogy imádott Norám alakját viseli, akit meg nem lettem volna képes bántani, és egyéb perverzségeiről igyekeztem nem tudomást venni. Elbizonytalanodom egy pillanatra, a gesztusokat nem igazán lehet utánozni, ahol komoly emberismeret kell, ez itt velem szemben, úgy vonta fel a szemöldökét, mint anno Nora, amolyan ártatlan őzikésen, pedig tudta, ismerem a kis titkait, csak tiszteletben tartom, hogy ne hánytorgassam fel.
- Biztos? Azt kérded, hogy biztos vagyok-e abban, hogy a szerelmem halott? Teljesen. Ha nem így lenne, megkeresett volna. Ha egy kicsit is fontos lettem volna, nem hagy kétségek között vergődni, és hogy a megöléséért közözzenek. – Vezetek tovább, amíg csak az erdőhöz élünk, és miután már nem fordulok hátra, szinte magamnak mormolom a következőket, egyátalán nem érdekel, hogy válaszol bármit is.
- A lány már halott, akárki is vagy te. Számomra mindenképpen.  – Ezt arra értem, hogy ha Nora képes volt ennyire semmi sem venni, akkor valóban halott, még ha valahogy túl is élte. Csak azt tudnám elképzelni, hogy közülünk való, és miután sosem engedtem hogy kibontakozzon a képessége, emberként élt mellettem, csak más közelében volt lehetősége a képességét használni, már ha volt olyan. Ellenben a mondatára hátrasandítok rá a visszapillantóból. Nagyon rég nem láttam már így ruha nélkül, az álmaiban tovább élt, mégis az üti meg a fülem, amit mond. Nem nagyon van ingerem visszakérdezni.
- Minek nézel engem testrabló? Valami arrogáns szektavezérnek?   – Nem gyújtok ujabb szállra, a sajátomat adom hátra a szájába, a bilincs elől van, nem a háta mögött, így tud belőle szippantani, ha nagyon akar. Megállunk, és leállítva a motort, előkészülök. Hiába hiszi azt, nem fogom bántani, ez csak biztonsági előkészülek, ha nagyon próbálkozna, akkor talán mégis használnom kell majd. Még az is kétséges, hogy valóban nő. Lehet, hogy valami kopasz ürge valójában, aki az ilyen őzikékre bukott, és így éli ki magát.
- Egyedül dolgozom, azt hiszem összekeversz valakivel. Ez teljesen egyedi eset, ám mindezt nem mondhatjuk rólad is, nemigaz?   – Nyitom ki az ajtót, a golyóimra figyelek, nehogy telibe rúgja őket, aztán kisegítem az autóból, hogy be égesse meg magát a cigivel, aztán a csikket el is nyomom, amikor kikerült a szájából. Előhalászom a kulcsokat, aztán már nyitom is ki.
- Bármilyen meglepő, tényleg csak az igazság érdekel.   – Elteszem a pisztolyt, ha az a sorsom, hogy Nora szelleme végezzen velem valami alakváltó keze által, hát legyen. Várakozóan meredek rá, és próbálok felkészülni arra, ami jöhet.

Felhorkantva rázom le magamról a kérdését, valójában nem vagyk hivatásos közeg, hogy magyarázkodjak, egyenlőre csak arra fogom szótlanságom, hogy számára nem akarok még nagyobb kellemetleneséget. Fontosabb, hogy minél hamarabb elhúzzunk innen, méghozzá a legnagyobb csendben, hogy valami félreeső helyen ki tudjam kérdezni. Kérdezni? Vallatni. Nem szokásom nőket bántani, de ha valaki felveszi halott szerelmem alakját, akkor még a szart is ki fogom belőle rugdosni. Nora emlékét nem szennyezheti be senki, bármilyen komoly a képessége. Ellentmondást nem tűrően indulok meg, pedig lassan már félkörben csellengenek körülöttünk a kiváncsiskodók. Az egyik kezemet előretartva mint a legyeket félrehesegetem őket, időnként pedig hátrasandítok, hogy a lánynak nem fordult e ki a csuklója. Marandandó sérülést még egy veszélyes mutánsnak sem akarok okozni. Csak úgy tudom teljesen objektív lenni, hogy egyenlőre nem is fordulok vele szembe, mert ha az őzike szempárba merednék, akkor megindulna az a zuhanás, amely miatt Norának sosem voltam képes nemet mondani, mindent elnéztem neki. A külső egy dolog, olyan páratlan gyengédséggel szerelt le, hogy néhanap nem is hittem el, hogy a fél várossal kavar, mintha csak rosszindulatú pletyka lett volna. A kérdés most már helytálló, kint vagyunk az utcán, a félhomály beburkolja az alakunkat. Megfordulok, és kétoldalról fogom meg a vállát, ám nem rázom meg, mintha valami vizes kutya lenne.
- Talán nézz a tükörbe kislány, és rá fogsz jönni, hogy ez nem te vagy. Ő halott. – Egy ideig morózusan állom a tekintetét, ám amikor levegőt veszek, érzem, hogy még az illata is ugyanaz. Basszameg! Most már tényleg elég ebből a rinyából, ideje indulni. Gyorsan bevágom a hátsó ülésre, és áldom az eszem, hogy kocsival, és nem a motorommal jöttem. Nagyon is téved, zakatol a szívem, hogy a halott lány hasonmását látom, teljesen felzaklat a dolog, de nem lehetek gyenge. Vélhetően ez Xavier próbája, hogy mennyire vagyok alkalmas a feladatra. Rengeteg mutáns nem is feltétlenül alakváltó, lehet, hogy a tudatalattim alapján kreálta magának ezt a külsőt. Talán mindenki annak látja, ami a vágyaiban él. A szemét...
Egy pillanatra hátrasandítok, kedvem lenne ököllel belevágni az arcába az imposztornak, de nem teszem. Az erdőszél majd mindent megold. Ráadom a gyújtást, és már száguldunk is át a városon. Megmosolyom a szabadulási kisérleteit, amint letérünk a főútról, és a fák felé veszem az irányt. Az éjszaka közepén vagyunk, erősen kétlem, hogy valaki meghallana a sikoltásait. Mert lesznek. Talán most minden dühömet, feszültségemet kiélhetem az idegen mutánson. Amikor úgy vélem, hogy eléggé elhagyatott földúthoz érünk, behajtok arrafelé, és a fenyves felé gurulok el. Nem érdekel, hogy a lenge öltözék miatt fázhat. Leállítom a motort, rágyújtok egy cigire, aztán kiszállok. Megtámasztom az autót, azon tűnődök, hogy lesz-e elég erőm ehhez. Lesz. A bőrdzseki alól előhúzom a pisztolyt, marokra fogom, és a hátsó ajtóhoz sétálok, hogy jól lásson. Feltárom, és kifelé biccentek.
- Szállj ki. Azt hiszem ezt hamar rövidre fogjuk zárni. – Biztosítom ki a fegyvert. Pillantásom nem sok jót ígér.

Igen, igaza lehet, túl sok idő telt el, de miért is viselkednék valakivel kedves módon, amikor felvette a halott szerelmem alakját? Egykor talán én voltam a város hallgatag motorosa, aki titkon szerette a bálkirálynőt, amely akár kölcsönös is lehetett. Nora viszont halott. Eltemettem őt, virágot vittem a sírjára, ez a testrabló fogalmam sincsen, hogy kicsoda. Talán valami hasonló lehet, aki Nora apját is megszállta. Nem tudom, de rendkívül erős, ha még a blokolásomnak is ellenáll, és továbbra is tartja a lány alakját. Rövid úton el kell intéznem, kérdés, hogy tudnia kell-e erről Xaviernek. Azért rendelt oda, hogy semlegesítsek valakit, de dolgozik bennem az ideg, hogy nyomjam bele a szőkeség fejét a vízbe, és ne eresszem el addig, amíg vissza nem változik a valódi alakjára, akkor már biztosan nem tud koncentrálni, ha a halálfélelem oly közeli véget sejtet.
Bársonyos jegességgel szerelem le a felém siető biztonságaikat. Nora jól láthatja, hogy nem az én asztalom, hogy kormányügynök legyek, sosem voltam az, most viszont a társaim segítsévével egészen jól adom a rendőrbírót. Egyszerűen szerettem őt, szívem minden szeretével, elfogadtam, hogy neki többre van szüksége, amit én nyújtani tudok. Megvédeni azonban nem volt erőm. Az egész kisváros züllött volt, erre már későn jöttem rá, Nora pedig úgysem jött volna velem. Az volt világa volt, igazából én lógtam ki onnan. A múlt elmúlt. Továbbléptem, és ha az X-Birtok ad nekem új célt, előre fogok nézni. Kell még némi idő, hogy ismét egy kicsit vidámabb tudjak lenni, habár sosem voltam az a nagy mosolygós tipus. Rácsattintom a fémbilincset, éppen annyira, hogy még ne fájjon a mozdulat, csak hogy tisztában legyen vele, hogy előlem ezúttal nem menekülhet.
- Komolyan kisasszony? Olvassam fel a jogait, és a vádiratot is egyben? Azt hiszem pontosan tudja, hogy miért. – Kérdezem hidegen. Az ő érdekeit szolgálom azzal, hogy nem verem nagy dobra, hogy mutáns, gondolom ezzel nem akar riadalmat, vagy tovább tetézni a bűneit, hogy ha mondjuk elindul valai általános pánik, amiben emberek hallnak meg. Oldalt lépve siklok át a két őrön át, finoman húzva magam után a lányt. A biztonságaiknál bejön a megbuherált jelvény, azt hiszem el sem jöttem volna, ha a mutáns nem ad rá pontos szavatosságot, nem kívánok olyat, hogy pofánlőjjenek valami hülyeség miatt. A hátsó kijárat felé indulunk, ezúttal nem motorral jöttem, hanem egy 69-es Bentley-vel, amelynek a hátsó ajtairól hiányzik a kallantyú, és tömör üveg védi a sofőrt. Azt hiszem pont mutánsok ellen rakhatta össze a Bestia. Lekanyarítom magamról a bőrdzsekimet, ráterítve az ő vállára. Úgy tűnik már semmi atrocitás nem ér minket. Amint kint vagyunk, odatuszkolom a kocsihoz, kinyitom a hátsó ajtót, és egy kecsesnek cseppet sem nevezhető mozdulattal bevágom az ülésre, hogy csak nyekkenjen. Rávágom az ajtót, és beülök előre.
- És most kocsikázunk egyet drágám. – Beindítom a motort, és a gázra taposok, irány az erdőszél. Lesz mit kiveséznünk.

Pillantásom metsző, ahogyan végigsiklik Norán, és a férfira téved, és már roppannak is a fogai. Talán volt benne egy kis kegyetlenség is, elég lehetett volna egy pofon is, így viszont talán nem fog tudni annyira visszaütni. Végülis ez a cél, akire nem számítanak, az lépéselőnyben van. Egy pillanatra ismét a lányra pillantok, hiányos öltözéke egykori szerelmemre emlékeztet, akinek mindent elnéztem, azt is, hogy másoknak adta oda magát. Nekem elég volt, ha időnként odabújt hozzám, szerelmeskedtünk, mert velem nem úgy viselkedett, mint egy ócska ribanc, aminek az őt jobban ismerő városlakók tartották. Kívülről maga volt a tökély, a jó tanuló bálkirálynő, akinek mindenki a kegyeit kereste, de a felszín alatt sajnos tudjuk, hogy mi volt. Ellenben senkinek nem volna joga felelősségre vonni, az egész város kettős életet élt, kezdve a kábítószerfogyasztástól a szektákig. Ha valaki csak megcsalta a férjét az már mindennaposnak számított, az álmos kisváros a burok mélyén maga volt a fertő, nem is tudom, hogy miért voltam oly sokáig ott. Talán a lány miatt, akit nem akartam megváltoztatni, csupán egy darabot a lelkéből a magaménak tudni. Sosem hittem a tündérmesékben, nincsen olyan, hogy boldogan élünk, amíg meg nem... A feltápászkodó ürge magasabb, de testesebb nálam. A karját érthetetlen módon zombiszerűen nyújtja felém, én átbújok alatta, hogy a közben előkerült sokkolóval szúrjam gerincen. Mind a kétszázhúsz volt végigjárja a testét, hátulról még fogom a grabancát, hogy estében ne kezdjen rombolásba.
Az ártatlan mondat egy pillanatra odavonzza a tekintetem, mintha egy szívdobbanásnyi ideig Norát látnám valóban, bele is sajdul minden porcikám, ám megkeményítem a lelkem, és most már tényleg eleresztem a nagydarabot, hogy beájuljon a földre.
Jeges nyugalommal pöckölöm a hamutartók egyikébe a már megkezdett cigarattacsikket, és miközben közelednek felém, anélkül, hogy ledermednék, már veszem is elő az igazolványomat. Charles egyik tanítványa tárgyakkal manipulál, ezt éppen mindenki annak látja, amelynek a tulajdonosa tartja. Jelen esetben CIA Igazolványnak.
 - Hurley ügynök. Nemzetbiztonság.   – Magamhoz rántom a fiatal lányt, és már kattan is a csuklóján a bilincsem. Állom a két biztonsági tekintetét, akik nem is nagyon akarnak közbelépni, a hatósággal nem szokás kekeckedni. Most már egyértelmű, hogy Charlesék azért küldtek ide, mert a nagyerejű mutáns maga a szőkeség, aki még a blokkolásom ellenére is úgy néz ki, mint egykori szerelmem. Ilyet még nem is láttam, hogy valaki ellenállna az erőmnek.
 - Köszönöm, de nincs szükség a közbejárásnak. Ennek itt.   – Lépek bele a nagydarab bordájába.  – Hívjanak mentőt...     – Fejezem be bársonyosan, aztán eleresztve a csajt, és csakis a bilincsénél húzva, fájdalmat nem okozva megindulok vele kifelé az autómhoz.

Máris megbizatást kapok, ráadásul egyedül. Na nem mintha túl sokakat ismernék a többi X-Men közül, talán csak Ravent, aki tanár is egyben, viszont még ő sem jöhetett. Charles-szék vállon veregettek, mondván az én képességgel ez biztosan nem lehet gond, egy veszélyes mutánst kell ártalmatlanná tenni, ráadni valami fejpántot, ami a távozásom után is blokkolja a tulajdonságait, majd átadni a rendőrbíróknak, akik egyébként nem bírnának vele. A célpont pedig New York egyik lepukkant körzete, nekem mégis kézreáll, a sok rossz arcú között egészen otthonosan érzem magam, és kevesen köthetnek belém, amilyen „bizalomgerjesztő” a stílusom. A szokásos bőrdzsekiben vagyok, még nyáron is, nem sülök meg, mert főleg este közlekedek, de a napszemüveg rajtam van még sötétben is. Amikor belépek a klubba, már gyújtok is rá a következő cigire, legalább vissza kéne fognom kissé magam, mert enyhén láncdohányos vagyok, de aki hosszú időn át olyan életet él mint én, semmi más boldogságot nem tud találni az életben. Nem volt értelme lekötni magam, hiszen a körőzés miatt állandóan tovább kellett állnom. A bőrzseki alatt egy vérvörös izompóló, és egy fekete farmer feszül, a lábaimon jól bevált bakancsom, amivel még rúgni is lehet. Nos igen, inkább emberként tartom magam számon, semmint mutánsként, ugyanis legfőbb támadásom a meglepetés, amivel a többi különlegesből is átlagost tudok „varázsolni”.
A birtokon még be sem nagyon rendekeztem, csak Ethannal váltottam pár szót, illetve kaptam egy szobát. Furcsa, hogy kényelmes ágyban alszom, méghozzá akár másnap délig is, nem riaszt senki, nem kell figyelnem a rendőrségi híreket. Nem tudom Charles hogyan oldja meg, hogy náluk nem keresnek, de ez több mint megnyugtató. Már csak azt kéne megtudnom, hogy ki az a mutáns, hogy néz ki, mert nagyjából semmi infót nem kaptam róla. És miután területileg blokkolom a képességeket, így nem is fog kiderülni. Ráadásul csak akkor tudom feloldani, ha rákoncentrálok, hogy ki használhatja, nem tudok egyesével minden embernél tippelgetni, az rém nagy munka lenne. Inkább nézelődnöm kéne, ki az aki furcsán zavart, és nem érzi magát teljesnek. Egyenlőre azonban még csak akklimatizálodom, cigivel a kezemmel hamutálat keresek az egyik asztalnál, s lecsüccsenek. Ha arra jár valaki, akkor egy bourbont rendelek, és a felajánlkozó vetkőzős lányt, aki a közelben vonaglik, egy intéssel arébb hesegetem.
Nem messze tőlem megüti a fülem valami érdekes beszélgetés, ami itt egyébként egészen szokványos lehetne, de a hang odavonzza a tekintetem is. Nem mással, mint egykori szerelmemmel találkozom, még ha ő nem is pillant most felém. Egy újabb halucináció, biztosan korán kezdtem ma a vedelést. Lassan a szívemre fog rámenni, de előtte még meghülyülök. Ám az illat is, amely belőle árad, túlságosan azonos. A rémképek általában nem ennyire valóságosak. Déja vu... Ha valami alakváltó mutáns, már le kellett volna esnie az álcának, hiszen nem használhatja a képességét. Vagy így, vagy úgy, de gyanus hogy valaki a bolondját akarja járatni velem. Nora halott volt, ez egészen biztos. És ha véletlenül mégsem, szeretett annyira, hogy utánam jön, vagy legalább leállítja a körözést, így másra nem tudok gondolni. Arébbtolva a kristálypoharat, felemelkedem, és odalépek a kettőhöz. Megkocogtatom az illető vállát, hogy hátraforduljon.
- Elnézést... – Trillázom bársonyos jegességgel, és közvetlen közelről akkorát mosok be neki, hogy remélem a fogai szanaszét forgácsolódnak a szájában. S a kezem nyújtom a hasonmásnak, hogy száljon ki az illető intim zónájából.
- Jól vagy? – Az ismerős arc közel sem téveszt meg, a különlegesek világában bármi előfordulhat, kivéve az, hogy ez tényleg Nora. Ki fog derülni a magyarázatából.