Nancy & Adam

Fáradtan léptem ki a rendőrségről. Jó sokáig faggattak, de szerencsére a mesém szerint nekem nem is kell valami sokat tudnom, úgyhogy nem sok mondanivalóm volt. Azért persze a telefonszámomat megadtam, bólintottam, hogy természetesen hívhatnak, ha szükségük lesz még valamire, de az engem ért sérelmekért nem óhajtok vádat emelni, koncentráljanak csak Phil eddigi gaztetteire (valami azt súgta, hogy az is elég lesz). Szóval nem nagyon hittem, hogy meg fognak még keresni. Nem mintha lett volna rám szükség, hiszen tényleg nem tudtam volna többet segíteni nekik, amit tudtam, már mindent elmondtam, Phil meg annyira meg volt szeppenve, hogy szerintem el fog nekik mondani mindent, és megkapja a méltó büntetését.
Ettől függetlenül nem voltam túl jókedvű. Az, hogy az estém gallyra ment, még csak egy dolog, de ráaádsul falaztam egy valószínűleg nem kisebb bűnözőnek, mint Phil. Egyáltalán miért tettem? Őt is fel kellett volna nyomni, elvégre nem az én dolgom eldönteni, hogy ki bűnös, és ki nem az, még a törvényeket sem ismerem hozzá eléggé, hajlandóságom meg végképp nem lenne hozzá. Talán azért, mert ha rosszul is, ő legalább valami jó dolgot próbált meg tenni. Neki még talán volt értelme adni egy utolsó esélyt. Ő változtatni próbált a rossz dolgokon, nem hasznot húzni belőle. Csak remélhettem, hogy nem bánom meg a döntésemet.
Ez a remény pillanatok alatt tűnt szertefoszlani, ahogy a váratlanul előttem landoló papírrepülőből kiszállt az aprócska pilóta/légi utaskísérő/önbíráskodó igazságosztó/bűnöző. Fásult beletörődéssel követtem. Nem is csodálkoztam rajta, hogy nem mutatja meg az arcát, bár ez csak tovább növelte a gyanúmat, hogy nem minden tiszta körülötte.
- Sajnálom, hogy úgy elpáholtalak, hogy hallucinálsz tőle, és azt hiszed, te hagytál helyben engem - válaszoltam szárazon, demonstratíve hátrakulcsolva a kezeimet, mikor felém nyújtotta az ajándékát. - A kardot pedig tartsd meg. Ha loptad, nem akarok bűntárs lenni, ha pedig becsületes úton szerezted... nos, ezt talán hagyjuk, én nem küzdök téveszmékkel. És csak hogy tisztázzuk: legközelebb nem húzlak ki a bajból. Ha nyakig benne vagy, akkor se, mert te juttattad oda magad. Nem vagyok biztos benne, hogy nem rács mögött volna a helyed, de ez volt az utolsó alkalom, hogy emiatt fájt a fejem. Ha még egyszer az utamba kerülsz, már nem fogom így visszafogni magam.
Azzal hátat fordítottam neki, és határozott léptekkel elindultam hazafelé. Pár lépés után azonban visszafordultam, és már közel sem annyira határozottan visszalépkedtem hozzá.
- De ez kell, ez nagyon tetszik - húztam k a virágot a kezéből, és szórakozott mosollyal simogattam meg a szirmait. Aztán hirtelen észbekapva kaptam fel a fejem, zavartan megköszörültem a torkomat, és csakazértis lendülettel ismét megpördültem a tengelyem körül, hogy végre magam mögött hagyjam ezt a titokzatos idegent. Meg hogy a hosszú szárról lecsippentsem a sok virág közül az egyiket és a fülem mögé tűzzem. Tényleg nagyon tetszett.

//Köszönöm a játékot. Nagyon klassz volt //

Eltart egy darabig, sőt, 2-3 darabig is, de végül a sikátor újra csendes, bizarr hellyé változik, ahol egy ember sem szívesen tartózkodik ilyenkor, és nem is jellemző ez a tömegnyomor. A rendőrautó távozásával felvert utolsó szemeteszacskó is elfoglalja a helyét a leszállópályán, mire az én apró alakom leugrik az ablakpárkányról, ahova időközben másztam fel, ám mielőtt földet érnék nagyra növök, hogy immár valódi méretemben állhassak a sikátor közepén. Két kézzel tépem le magamról a sisakot, melynek viselése egyszerre fullasztónak hat, s ahogy lekerül rólam, felvillan a város fényei által megvilágított igazi arcom, melyet ezek után már csak egy símaszk fed.
-...Nancy...?
Leülök az egyik dobozra a kukák mellett, és homlokom a fejemnek támasztva bambulok előre a semmibe. Sosem voltam jó ebben a titkos személyazonosság dologban de...hogy lehet ilyen balszerencsém, hogy pont vele sikerül összefutnom az egyik ilyen munka során? Mázli, hogy egy ügyefogyott pancsernek hisz, úgyhogy sosem gyanakodna arra, hogy akivel most harcolt, az én vagyok....
~Ja, mázli.~
Leporolom magam, és útnak indulok.


Órákkal később, ahogy a cuki ninjalány elhagyja az őrsöt, az utcán egy papírrepülő száll le előtte a földön, amiből aztán én mászom ki, integetek neki, és berohanok egy másik sikátorba. Pár centis vagyok csak, szóval más nem láthat, aki messzebb áll. A sötétben aztán már megint eredeti méretemre hízok, és újra a bukósisakommal nézhet szembe, ha követett.
-Bocs, hogy úgy helyben hagytalak - mondom, és átnyújtok neki egy meglehetősen fura csokrot. Egy kardvirágot tartok a kezemben, amit egy igazi Ninja kardhoz kötöztem hozzá. A finom szimbolika sosem volt az erősségem.
-Nos, vigyázz magadra, és ne köss bele több önbíráskodóba hazafelé.

Na jó, egy kicsit azért jóvátette a beszólását azzal, hogy felháborodott a feltételezésen, hogy én kicsi lennék és gyenge. Nem mintha annyira szomjaztam volna az elismerésre, főleg nem tőle, de azért jól tette, hogy azért némileg kompenzálta az iménti tapintatlanságát. Főleg, hogy még új információkkal is szolgált a helyzetről, amibe belecsöppentenem.
- Valóban? - fordultam Phil felé, aki nem nagyon törte magát, hogy tiltakozzon, testbeszéde azonban ennél sokkal beszédesebb volt.
Összeszűkült szemmel mértem végig, ami elég volt ahhoz, hogy még jobban reszkessen, eddig épp hogy őt védtem. Na jó, mondjuk ez azzal is járt, hogy láttam, mire vagyok képes, ha bepipulok, de hozzá eddig egy ujjal sem értem. Nem mintha ne éreztem volna rá hirtelen erős késztetést, főleg mikor megláttam az említett órát, ami valahogy nem illett az öltözékéhez. Most persze jöhetne azzal, hogy családi örökség, blablabla, de akkor miért nem őrzi otthon a vitrinben, ahol biztonságban van... például az olyanoktól, mint ő?
És ez a pár másodperc kellett csak az ellenfelemnek ahhoz, hogy kereket oldjon. A kezdők hibájába estem: figyelmetlen voltam. Mire felé kaptam, már el is tűnt a csatornanyílásban, aztán csak a csobbanást hallottam. Szuper! De sebaj, van még itt kivel foglalkozni, és vele nem is volt olyan nehéz dolgom. Szó nélkül léptem oda hozzá, hogy egy jól irányzott ütéssel eszméletlenségbe segítsem, ahol már nem kellett tőlem félnie. Természetesen belekukkantottam a táskájába. A mutáns férfi állítása igaznak bizonyult. Nagyon nem örültem neki. Egyrészt miért örülnék annak, hogy összeakadtam egy (?) bűnözővel, másrészt ezek szerint rossz célpontot választottam.
- HÉ! - bődültem el magam a forgalmasabb utca felé, és addig nem is hagytam abba a kiabálást, amíg valaki végre meg nem hallotta, és közelebb nem jött. - Hívja a rendőrséget! Gyorsan!
Miközben magamban átkozódtam, amiért nem lehet olyan telefonokat vásárolni, ami mindenféle vezetéktől mentes, hogy például most én is lebonyolíthassam ezt a vészhívást, fáradt sóhajjal telepedtem le egy konténer mellé hajított ládára, és kedvetlenül húztam le a maszkomat. Ebből ma már nem lesz buli. Ha megérkeznek a rendőrök, vallomást kell tennem, nyilván velük is kell tartanom, hogy felvehessék a jegyzőkönyvet, szóval lőttek az estémnek. Éppen megfordult a fejemben, hogy talán akár le is léphetnék, amikor meghallottam a szirénákat. Ez gyors volt. Tudom, hogy New York, meg minden, de akkor is le a kalappal. De végül is így a helyes. Állampolgári kötelességem segíteni nekik.
Már ahogy, ugyanis amikor az egyik rendőr megérdeklődte, mi is történt, csak ennyit mondtam:
- Ez az ember ki akart rabolni. Szerencsére sikerült leütnöm, hogy nem történt bajom, de volt nála egy táska... látja, ott van. Szerintem abban is lopott holmi van.
- Mire alapozza ezt az állítását?
Épp csak egy másodpercig haboztam.
- Ő mondta.
- Értem - bólintott a rendőr, majd miközben a társa bilincset kattintott Phil csuklójára ő ezt is feljegyezte a jegyzettömbjébe. - Voltak még szemtanúk?
Most már jóval többet haboztam.
- Hölgyem, voltak még szemtanúk?
Lopva a csatornanyílásra pillantottam, majd vettem egy nagy levegőt.
- Nem. Csak mi ketten voltunk itt, senki más.
- Rendben van. Megkérhetem, hogy fáradjon velünk? Bent az őrsön majd részletesen is elmondhatja, mi történt.
- Természetesen - egyeztem bele kelletlenül.
Fogalmam sincs, miért falaztam neki. Főleg, hogy Phil úgyis el fog mondani mindent, bár egy bűnözőnek, aki ráadásul alaposan be is verte a fejét, nem biztos, hogy fognak hinni. Talán azért, mert végül is igaza volt. Ha a módszereivel nem is értettem egyet, ha ő nincs, Phil tovább folytathatja aljas rablásait. Nem tettem volna érte tűzbe a kezem, de abban egészen biztos voltam, hogy keresztbe sem fogok tenni neki, és csak remélhettem, hogy nem követtem el ostobaságot. Ahogy azt is, hogy megtudhatom, ki volt a sisak alatt.

Bevallom, az, hogy még sötétben, maszkban is látom rajta, hogy majd felrobban a megjegyzésem hallatán némi elégtétellel szolgál. Az, amit utána művelek vele meg pláne. Szerencsére sikerült elűznie a bűntudatom azzal a pár fájdalmas, angyali érintéssel, és én is rásegítettem a dologra azzal, hogy megpróbáltam elképzelni az arcát. Egész biztosan valami róka vonású, szőke, gonosz szemöldökű némber az, akinek még a szeme sem áll jól.
-Gyengébb és kisebb!? - Kérdem felháborodva, de aztán Phil-re sandítok. - Ja...hogy ő...bocs, egy pillanatra azt hittem, rólad van szó. Khmm...egyébként, a védenced idős embereket vert át, az egyik utolsó ügyfelét pedig az után rabolták ki, hogy nála járt. Az úr kórházban fekszik, a házából pedig eltűnt minden ami mozdítható, és egy kicsit is értékes.
Lehet röhejes, de beszéd közben hátrálok a cuki szemű, de nyilván démoni arcú ninja lány elől. De most komolyan, ha álarcos hősködni akar, Amerika elég nagy, miért pont az én városomban kell neki?
-Megjegyzem, csini az új aranyórád Phil...tényleg szép darab, csak nem antik?
Ha csak egy pillanatra is elkapja a szemét rólam a csaj, már ugrom is hátra, aztán össze megyek, és lezuhanok a csatorna rácsai közt. Eltartott egy darabig, de végre rájöttem, hogyan oldjam meg a problémát: rám itt semmi szükség! Ez az erkölcscsősz majd elintézi a dolgot, én meg...nos, maradok a közelben, és figyelek. Azért miután visszanövök teljes méretembe lent a sötétben, ledobok egy érmét a vízbe, hogy halljanak egy csobbanást visszhangzani. Remélem beveszik, hogy én ugrottam be abba az undorító lébe...brrr...még a gondolattól is majdnem kitaccsolok.


Phil odafent próbálja takargatni az óráját az ingujjával, és közben a sporttáskája felé botorkál.
-Szóval...öhm...nagyon köszönöm. Mivel hálálhatnám ezt meg önnek miss...?

Még hogy én nehéz! Nehéz! El sem hiszem, hogy ezt mondta. Hiszen rendszeresen mozgok, nem zabálok, és jó, rendben van, most tényleg egy kicsit betápoltam ezen a jelmezes bulin, de azért nem olyan vészesen, hiszen még a harc is megy, minden nehézség nélkül. Egyébként is hogy mondhatott ilyet? Nem elég, hogy megütött, még belém is kellett rúgnia? Akkor legalább rúgott volna meg tényleg, azt könnyebben viseltem volna el. Ez tényleg egy rosszindulatú, kegyetlen, démoni szemétláda. Hogy mondhatott nekem ilyet?
Na jó, Nancy, koncentrálj! Tegyük fel, hogy most nem ez a legégetőbb probléma, amivel számolnod kell. Csináljunk úgy, mintha, nem is tudom, mondjuk, mintha fegyvere lenne, semmi problémája azzal, hogy akár ki is belezzen, ráadásul mutáns, ami megint csak nehezít az egészen.
Nem is kicsit, hiszen már megint nem bírt magával, és olyan apróra zsugorodott, hogy csak azért nem buktam orra a hirtelen támaszvesztés miatt, mivel a csövet, amivel eddig a torkát tartottam sakkban, akaratlanul is támogató botként használhattam. Futólag még megfordult a fejemben, hogy milyen magas labda is ez, könnyedén visszavághatnék neki, hiszen egy férfi, akinek az a szuperképessége, hogy icipicire tud összemenni... Áh, de ne legyünk ilyen kicsinyesek, elvégre most dolog van. Meg egyébként se! Főleg most, hogy úgy látom, megint sikerült visszaszereznem az előnyömet. Eléggé zavartnak tűnt, egyensúlya lényegében nem volt, de még így is muszáj volt veszélyes fegyverekkel kapálóznia és fenyegetőznie. Férfiak! A törékeny kis önérzetükkel sebezhetőbbek, mint bármelyik másik lény ezen a világon.
- Nem jár azért fizetség, hogy ne hagyjam, hogy valaki péppé ver egy nála gyengébb és kisebb embert - válaszoltam neki óvatosan lopva felé a távolságot, fittyet hányva a figyelmeztetésére, bár a szavai természetesen azért megmaradtak a fejemben. - Azt pedig tedd le, még megsebesülsz. PHIL, TE ITT MARADSZ! - csattantam fel, ahogy meghallottam a motozást a hátam mögött.
Hátrafordulva intettem neki a csővel, hogy jöjjön közelebb, hogy mindketten a látómezőmbe kerüljenek.
- Ha igaz, amit mond, te is mész a levesbe - világosítottam fel, mert ha tényleg tolvaj, akkor ő is bűnözőnek számít. - Nem vagy olyan rossz, mint ez itt, de a te ügyed is a rendőrségre tartozik. Na, gyerünk! Indulás! Mindketten. Elsétálunk szépen a legközelebbi őrsre, ott majd eldöntik, mi legyen veletek.

Nem tudom, miért gondoltam, hogy be fog jönni nála ez a bűntudatkeltő baromság. Gondolom ez lehet az oka, hogy van egyfajta aranyos kedves kisugárzása, meg a szemei is olyan szépen csillognak. Talán ezért zavar kicsit, hogy kénytelen leszek ronggyá verni őt, sőt, egyenesen a pokolba küldeni vissza ezt a démoni nőszemélyt, amiért ilyen piszkosul fáj szinte mindenem! Komolyan, utálom, ha így keresztbe tesznek nekem! Kicsit bánom, hogy nincs több "gránátom" rá, mert a múltkor elhasználtam mindet, az előzőt kivéve. Viszont, legalább meg tudom lepni. Más kérdés, hogy túlzottan elbízom magam, és ez az árnyvadász úgy a padlóra küld, hogy csak pislogok először,a mikor a hideg porszívócső a nyakamat érinti. Porszívócső, ez most komoly?
-De rohadt nehéz vagy... - nyögöm, amikor próbálom a kezeim kihúzni a talpa alól, még a fenyegetése előtt. Aztán nyugodtan fekszem, és a sisakom búrája mögül nézek vele farkasszemet, ő meg gondolom saját maga tükörképével. Összezsugorítom a fogaim, megint megfeszítem a karjaim, hogy jobban rájuk nehezkedjen, aztán egy pillanat alatt veszem fel a hangya alakom, hogy elveszthesse megint az egyensúlyát, amikor kikerül alóla a lábam, ráadásul a cső is messze kerül így a torkomtól, ám amikor majdnem rám esik, akkor belém hasít, ezt talán nem gondoltam át eléggé. Őt még sikerül elkerülnöm, az első csőt is, a második viszont rám esik, vagyis inkább körém. Persze nyomban tovább pattan, de ennyi elég is, hogy a fülsüketítő csörömpölésre ott fogjam meg a sisakom két oldalról, ahol a fülem lenne, és a fájdalomtól koncrációmat vesztve visszanőjek térdeplő normális méretemre.
-Mennyit fizet ez a tolvaj, hogy védd he? - Kérdem vádlón, amíg tovább botorkálok, bár nem tudom,mennyire sikerült keményre a hangom, még mindig csak sípolást hallok. ahogy hátrálok tőle, rálépek a saját botomra,a mit fel is kapok, és a gombot megnyomva, szikrát szórva szegezem rá messziről, mintha valami béna varázsló lennék.
-Ne gyere közelebb, vagy mész az üstbe!!!

- Igen, ez egy haladó közösség, éppen ezért nézzük le az olyan alakokat, mint te! - vágtam vissza neki bár higgadtan, azért érezhette a hangomon, hogy nem vagyok humoromnál. - Ne próbáld eltusolni azzal, hogy fajgyűlölőnek bélyegzel meg. Nagyon jól tudod, hogy nem ezzel van a problémám, hanem azzal, hogy undorító módon a gyengébbet vered, és még büszke is vagy rá!
Nem zavart volna, ha Phil végre elpucol. Talán hívna végre pár illetékest, de legalább nagyobb biztonságban lenne. Nehéz úgy harcolni, hogy közben nem csak az én, de valaki más seggét is fedezni kell. Pláne, ha az illető ennyire nem könnyíti meg a dolgomat. Még az volt a szerencse, hogy a konténer másik fele nyitva volt, így volt miből guberálnom. Mivel azonban nem volt idő a válogatásra, azt kaptam fel, ami elsőnek a kezembe simult. Na most ez vagy egy megkövesedett füstölt sajt volt, vagy tényleg egy féltégla. Inkább az utóbbira szavaznék. Fogalmam sem volt, mit hajított Phil felé, de valami azt súgta, hogy nem nugátos csokit. Én is céloztam és dobtam, és sikerült is eltalálnom a bombát, ami így kicsit arrébb esett le, és kezdte ontani a fullasztó gázt. Szegény Phil mondjuk még így is bőven kapott belőle, de legalább nem kómált be a nyílt színen, én pedig teljesen védve voltam, mert hozzám túl messze volt.
Aztán jött a támadás. Nem bízhattam el magam, amikor hangos sipákolással elrepült, főleg mivel utána máris megtorlásra éhezett. Nem örültem az előkerülő boxereknek, de végül is eddig ugyanúgy ki szándékoztam kerülni az ütéseit, ettől pedig jobb harcművész nem lesz, csak engem motivál még valami, hogy tényleg jobb legyek, mint ő. Ami talán még ment is volna, ránézésre nem volt jobb nálam, de sajnos a képességét olyan tehetséggel használta, hogy képtelen voltam a rendes védekezésre. Semmi nem jelezte előre, hogy méretet fog váltani, sem leeresztő lufi hang, sem rózsaszín füstfelhő, sem baljóslatú gregorián zene, sem Tarzan üvöltés, semmi.
A vascső-lódítással egybekötött rúgásom így csak a levegőt bánthatta, ő könnyűszerrel kitért előle. A kárba veszett lendület így majdnem ledöntött a lábamról, de azért sikerült lábon maradnom. Csak azért, hogy aztán a semmiből ismét előtűnjön, és borzalmas ütést mérjen rám. Nem csak hogy azt nem tudtam, mikor, milyen mértékben, merrefelé fogja váltani a méreteit, olyan picire ment össze, hogy mire kiszúrtam, már ismét nagyra nőtt, és felém lendítette a boxeres öklét. Fájdalmas nyögéssel görnyedtem össze, és bár legszívesebben összekuporodtam volna a földön, hogy a hasamat szorongassam és pudingot majszolva sajnáljam magam, vettem egy mély levegőt, és megmarkoltam a vascsöveket.
~Sokszor kell improvizálni. Ez nem egy tánc, ahol előre begyakorolt lépéseket kell ismételgetni a partnereddel, aki téged követ. A másik éppen hogy megpróbálja majd megakadályozni, hogy rendesen kivitelezd vagy a végére érj egy fogásnak.~
Ezt éppen én mondtam Adamnek pár órával ezelőtt. És igen, nem így terveztem a mozdulatot, de ha már itt vagyok, ostobaság lenne azért is azt forszírozni, amit eredetileg akartam. Középen fogtam mindkét vascsövet, és miközben azzal biztattam magam, hogy akár sikerül, akár nem, jelenleg egyébként sem volt olyan rossz dolog szorongatni valamit, hiszen a hasam iszonyatosan fájt, határozott mozdulattal elkaszáltam velük a lábait, hogy jókorát zakózzon, és ha földet, közelebb lépve még a lábai közé is rúgtam egyet. Biztos, ami biztos, és tényleg nagyon fájt a rám mért ütés.
- Ha megmoccansz, felkoncollak - közöltem vele, elfojtva fájdalmas nyögésemet, miközben az alkarjaira ugorva a nyakához szorítottam az egyik vascsövet, mint egy kard hegyét, úgy, hogy a sisakja alá csússzon, és így a csupasz bőrén érezhesse, mekkora a veszélye annak, hogy egy kicsit előrébb dőlök, és pogácsát szaggatok a nyakából.

Oké, kezdek összezavarodni. Már komolyan nem tudom, hogy randizni hívjam a kis csajt, vagy nyomjam le, mint a bélyeget. Tik-tak? Behalok! Mondjuk nekem esik, ezért aztán megteszem,a mit tudok, de kiderül, hogy nem divat ninja a kicsike. Basszus! Én trükkökre szoktam támaszkodni, és megtévesztésre, ő meg...hát, vettem már egy önvédelmi órát, de az még ahhoz is kevés, hogy a Comic Con-on lenyűgözzek egy anime rajongót, nemhogy ezt az élő Batgirl-t! Hmmm....
-Na szép...pedig kezdtél rendes lánynak tűnni, erre a fejemhez vágod az "M" betűs szót? Komolyan, azt hittem New York-ban más lesz, hogy ez egy haladó közösség, ahol nem nézik le az embertársaikat...HÉ, TE MEG HOVA MÉSZ!!!
Phil-re ordítok természetesen, aki épp a táskája felé kezdett kúszni. Egy lezser mozdulattal felé dobok egy ütött kopott Coca-Cola-s flakont, ami földet érve nagyot szisszen, és sűrű füst tör ki belőle. Pontosabban gáz. Könnygáz. Vagy valami olyasmi. Az ember fuldoklik tőle, piros lesz a szeme, és úgy általában nyugton marad, de komoly baja nem lesz.
-Tessék, játssz ezzel, amíg mi...mi a!
Ahogy felém támad a botjaival, megpróbálok félre vetődni, és összemenni, hogy kitérjek, de ezúttal eltalál, én pedig úgy repülök több métert hátra, mint egy szerencsétlen G.I. Joe amit baseball labdának használt egy félkegyelmű gyerek.
-JÁÁÁÁÁJ!!! - Mondom, vagy valami ilyesmit. Leginkább arra a hangra hasonlít amit kiadok ilyen piciként, amikor R2D2-t eltalálja egy lézer, és a kis droid felsikít fájdalmában. a levegőben jobbnak látom visszanöveszteni magam, de í]y is nagyot nyekkenek, ahogy földet érek pár szemetes zsákon. Nem, nem sokat segítenek, sőt, lehet a betonnal jobban jártam volna. Áú.
-Kezdem azt hinni, hogy a puszedli túl kedves becenév neked, te kis orvgyilkos! Na jó, elég a hülyéskedésből, most megfizetsz!
Előkapok két boxert, a kezeimre húzom, és felvéve a védekező állást, amit tőle tanultam még délután, felkészülök a harcra.
-Reszkess!
Felordítok, és elkezdek rohanni felé, ám az utolsó méteren 1 milliméteresre megyek össze egy pillanat alatt, ezzel a sötétben kámforrá válva. Na, de nem kell sokáig hiányolnia, nemsokára visszanövök előtte, megint egy pillanat alatt kinőve a földből, és megpróbálok ütést mérni a felső teste puha részeire.

Szóval önbíráskodó. És még büszke is rá! Ezt nagyon nem kellett volna bevallania, mert ezek szerint más disznóság is nyomhatja a lelkét. Már ha bánkódna miattuk, amit értelemszerűen nem tesz. Nyilván azt hiszi, szívességet tesz a városnak, hogy valamiféle szuperhős, aki nélkül mi, egyszerű emberek elvesztünk. Jesszus, ugye, nem egyike azoknak a bolondoknak, akik azt kérték tőlem, hogy faragjak belőlük Batmant? Ugye, nem egy volt tanítványom? Vagy ne adj' isten jelenlegi! Nem mintha ez számítana, akkor sem tehet ilyesmit, csak ebben az esetben talán nem is baj, hogy nem látom az arcát, a hangja meg akármiért is nyugtalanít, sisakon át egyszerűen felismerhetetlenül brummog.
- Tikk-takk - szűkült össze a szemem, mikor lejárt az ideje.
Annyival jobbra terveztem ezt a mai estét, pukkadjon meg, hogy képes volt bekavarni! Meg azért a puszedliért is! Még hogy puszedli! Kap tőlem mindjárt olyan diabéteszt, hogy a fal adja a másikat!
Sajna azonban úgy tűnt, nem csupán érti a dolgát a csihi-puhi terén, de még ráadásul némely olyan tehetséggel is rendelkezik, ami nagyban feladta nekem a leckét. Azt ugyanis nehezen hittem volna el, hogy létezik olyan fogás, amivel az ember ténylegesen veszítene a testmagasságából, amikor csak akar, aztán tetszőlegesen pakolja vissza magára, amit egy röpke időre leadott. Az ütése így meglepett, és nem sokon múlt, hogy nem talált el. Az egyszerűség kedvéért elrugaszkodva a magasba ugrottam, hogy megpördülve lényegében cigánykerekezzek egyet a levegőben, így kitérve a fegyver útjából, és tőle is egy kicsit messzebb kerülve, hogy újra fel tudjam mérni a terepet. Azért nem mindegy, hogy az ember ellenfele átlag ember, vagy képes áthágni a természet törvényeit.
Egyenesen egy konténer tetején landoltam. Guggoló helyzetemből, amibe érkeztem, nem mozdultam. Egészen fél-guggoló póz volt, mivel csak az egyik lábam volt teljesen behajlítva, a másikat hosszan nyúlt ki oldalra, hogy könnyebb legyen tartanom az egyensúlyomat. Egyik kezemmel magam előtt a konténer tetején támaszkodtam, a másikkal a hátam mögött a téglafalon.
- Szóval így állunk - húztam össze a szemet, amit nem takart a maszk. - Mutáns vagy. Ne legyenek kétségeid, az sem fog megmenteni, ha nem hagyod őt békén. Szóval felajánlom még egyszer, hogy elkotródj, mert én bizony továbbra útban szándékozom lenni.
Ha nem hallgatott a szép szóra, felmorrantam, és egy hirtelen lendülettel ellöktem magam, hogy a magasba szökkenve lesújtsak rá. Ezúttal már nekem is volt fegyverem. Elrugaszkodás közben markoltam meg, így olyan lehetett, mintha egy kardot húztam volna elő az igencsak terebélyes hüvelyéből. Még a súrlódó hang is megvolt. Csak éppen nem kard volt, hanem egy nagyjából másfél méteres, egyenes, viszonylag keskeny, de elég masszívnak tűnő vascső, ami elég kényelmesnek tűnt. Hogyne lett volna az, hiszen már sokszor volt ilyesmi a kezemben. Na, nem éppen az edzőteremben, hanem otthon.
Még a levegőben egy könnyed mozdulattal húztam szét, hogy máris mindkét kezemben legyen egy-egy fegyver, mivel hál' istennek, a porszívócsövek már csak így működtek. Nagyon könnyű volt szétcsúsztatni őket, hogy két darabban legyenek. Ez ugyan nem működött sokkolóként is, viszont valószínűleg vezette az áramot, de ha az ellenfelem közvetlenül belém próbál áramot vezetni, úgyis sikerül neki, így legalább van nálam valami, amivel talán könnyebben leszerelhetem.
Az érkezést követően megpörgettem mindkét rudat a kezemben, és már lendültem is felé, hogy sikerüljön elsősorban kiütni a fegyverét a kezéből, másrészt bevinni neki egy ütést, amit már túl soknak vél, és feladja, esetleg elájul, vagy csak besokall, és elmenekül. Nekem bármelyik megfelelt volna, miközben villámgyors mozdulatokkal próbáltam megtalálni a gyenge pontját.

Elrúgom a fickó sporttáskáját az egyik fal mellé, és már éppen belekezdenék egy monológba, ami érintené a rendőrséget, a karmát, a benzines kétütemű hereszorítót, és persze a személyes kedvencemet, a kilátást New York-ra, fejjel lefelé lógva, amikor meghallom, hogy akit láttam, az bizony nem ment el szó nélkül. Ezzel még nem lenne baj, hisz ha hívta volna a zsarukat, akkor is mire kiérnek, már bottal üthetik a nyomom, ez a valaki viszont mást ütne bottal, vagy anélkül. Nevezetesen engem. Azt pedig nem hagyhatom, bármennyire dögös is ebben a feszülős ninja cuccban.
-Ezt most komoly? - Kérdem, miután végigmérem az újonnan érkezettet. - Na álljunk meg, azt hittem én vagyok az egyetlen önbíráskodó a városban!
~Honnan olyan ismerős a hangja?~
Ami az én hangomat illeti, a bukósisak épp eleget torzít rajta, hogy ne legyek könnyen beazonosítható, az arcomból pedig nem látszik semmi, ennek a nőnek viszont...nagyon szép szemei vannak. Mást nem látok belőle...leszámítva persze a tökéletes alakját ebben a  feszülős ruhában. Most tényleg harcolnia kar velem?
-Nézd, ez a manus egy egyszerű szélhámos, aki idős, hiszékeny emberekre utazik. Nem igaz Phil?
-Ez az őrült megtámadott! Kérem segítsen!!!
Megforgatom a szemeim.
-Egy kis őszinteség, tényleg olyan nagy kérés ez? Hát letörne a kezed, ha igazat mondanál?
Valószínűleg. Ugyanakkor, ha már törés, a csaj ijesztő sebességgel közelít a háromhoz. Nem tettszik ez nekem.
-Nézd puszedli...
Oké, nem fog leállni. Ahogy támad máris fele akkorára zsugorodom, mint szoktam, a botommal pedig előre ütök, hogy a lábát találjam el. Kicsiként persze nem tudok akkorát ütni, de arra talán elég, hogy ijedtében visszahúzza. A fejem felé küldött támadás nem hat meg. Egyrészt, a sisakomat csak nem üti szét, másrészt, vagy egy méterrel lejjebb vagyok már, mint amikor belekezdett, szóval nagy kaland!
-Nem beszélhetnénk meg? - Kérdem enyhe orrhangon, még mindig töpörödöttként, miután visszanyerem az egyensúlyom, hisz ha el is találom a lábát, a rúgás ereje kis híján elég ahhoz, hogy seggre essek.
-Nem akarlak bántani puszedli, őt viszont nagyon szeretném, és útban vagy!

Mindig is imádtam a hivatali bulikat, amit az egyik kollégám lakásán szoktunk rendezni (kábé akkora egérlyukban nyomorgott, mint fél Manhattan), főleg azért, mert mindig álarcos buli volt, és mindig mindenki ninjának öltözött (kivéve a büfést, aki azért is maradt a jól bevált Szecska mester jelmeznél). Nekem elég könnyű dolgom volt. Egyszerűen csak egy hosszúszárú, sztreccs nadrág, spagettipántos felső, sportcipő, egyik karomra, a vállam és a könyököm közé gumírozott egy karpánt, mindkét kezemet textilszalagokkal tekertem körbe könyékig, de az ujjaimat kihagytam, magasra tűzött copfomból derékközépig érő vékony bőrszíjak, az arcomat pedig puha anyagú álarc takarta, hogy csak a szemem látszódjon ki. És természetesen minden, még a hajgumim is koromfekete volt rajtam.
Ebben a szerelésben értelemszerűen nemigen szoktam az utcán mutatkozni, de elfogyott a tequila, és én húztam a rövidebbet, nekem kellett leugranom érte. Nem mintha olyan messze lett volna, durván két sarok, úgyhogy vállaltam a kihívást, és jelmezben vágtam neki. Végül is tényleg jó móka volt nézni az emberek megrökönyödését, de még eléggé fel voltam dobódva a délutántól, amit Adammel töltöttem a cukrászdában, úgyhogy nekem nem is kellett alkoholt fogyasztanom ahhoz, hogy jól érezzem magam, és őrült mókázásokba kezdjek.
Ez a nagyon rövid távolság azonban úgy tűnt, nem feltétlenül fog azzal járni, hogy hamar megjárom az utat. Nem sokkal az üzlet előtt, ahogy elhaladtam egy sikátor mellett, rémült ordítás ütötte meg a fülemet. Valaki segítségért kiáltott. Sötét volt már, ő pedig messzebb volt, úgyhogy nem láttam, ki volt az, de nem haboztam, azonnal befordultam, és a hang felé vettem az irányt. Meg sem kíséreltem takarásban maradni, hiszen nem az volt a célom, hogy elkapjam, félholtra verjem, és hősként cigöljem be a rendőrőrsre. Mint mondottam volt, én nem vagyok Batgirl. Lásson csak meg, ijedjen meg, fusson el, és hagyja békén a földön fekvő embert. Ez lenne a legjobb.
Persze nem ez történt. A támadó meg sem mozdult. Az arcát nem láttam, mert sisak fedte, de az azonnal leesett, hogy nagyon egyenlőtlen a küzdelem, hiszen nem csupán testfelépítésében volt erőfölényben, de még fegyvere is volt. Valami masszív bot, amiből időnként sercegő hangon cikáztak elő az apró villámok. Undorító! Szerencsétlen földön nyüszögő férfi talán valami kis aktatologató szerencsétlen volt, aki próbált zöldágra vergődni, de az biztos, hogy nem konditeremre költötte az összekuporgatott centjeit, erre jön ez a megtermett, felfegyverzett majom, és rátámad. És miért? Hogy kizsebelje? Vagy egyszerűen csak unatkozott?
- Háromig számolok - szólítottam meg, mikor átléptem az áldozata fölött, és hátraintegetve jeleztem neki, hogy tűnjön el. Kisterpeszben álltam, egyenesen, kezeimet hátrakulcsolva. - Ha addig még mindig itt vagy, nem fogom garantálni, hogy bárki képes lesz összekaparni a földről. Egy...
Ha mondott is valamit, nem érdekelt.
- ... kettő...
Akár magyarázkodott, akár fenyegetőzött, akár okoskodni próbált. Ha támadt, védekeztem, ha futott, hagytam elmenni, de egyébként csak számoltam, ügyelve rá, hogy még véletlenül se tudjon szegény csóringer közelébe jutni.
- három. Megvolt a lehetőséged.
A kezeim előrelendültek, én pedig mérsékelt pontossággal céloztam be az arcát egy jobb egyenesre, feltételezve, hogy ezt még jó eséllyel kivédheti, úgyhogy inkább arra koncentráltam, hogy amíg ő az ütésemre koncentrál, addig jól irányzott rúgást mérjek a térdhajlatára, hogy ha térdrerogyott végre bepancsolhassak neki.

Mikor sikerül a légzését vissza szabályoznia a normálisra, és kicsit elcsendesedik, hogy újra hallhatjuk a lágy andalító zenét a cukrászda magnójából, közelebb hajolok az asztal felett, és a bocsánatkérésére reagálva megsúgom neki:
-Semmi baj, szeretem a nevetésed - aztán rákacsintok, miután megsúgtam neki ezt a nagy titkot, és visszadőlök, hogy tovább pusztíthassam a fagyimat. - Egyébként, szeretek megnevettetni másokat, még azokat is, akiknek nem csilingel olyan szépen a hangja, mint a tiéd.
A rózsás dolgot azért megjegyzem, viszont a WC papír....te jó ég! Ebben a csajban aztán lehet némi rosszul rejtegetett, felgyülemlett agresszió, az tuti! Nem szívesen futnék vele össze egy sötét sikátorban az tuti. Közben a fagyi rohamosan fogy, és hamarosan az én kelyhem is a végét járja már. Egy utolsó kanál, aztán magam is hanyatt dőlök, és a pocakom kezdem tapogatni.
-Mondtam, hogy ez egy király hely. Ha következő alkalomig sikerül tökélyre fejlesztenek a rózsacsokros támadást, megismételhetnénk...?
Szinte reménykedve kérdem, de aztán gyorsan megrázom a fejem, mielőtt nemet mondhatna rá.
-Nyugi, csak vicceltem. Legközelebb már keményen melózni fogunk, semmi flört. Becsületszó.
Sajnos tényleg nem maradhatok már sokáig, pedig hihetetlenül jól éreztem magam vele, annak ellenére is, hogy tipikus helyzet...egy valódi csaj,a ki nem filmsztár, kedvel is, és nem érdeklem...ehh...na mindegy, szóval azért jól éreztem magam vele, el is repült az idő, nekem pedig meg kell látogatnom valakit ma este, aki éjfélre azt fogja kívánni, bár ő maga is önvédelmi leckéket vett volna ma, ahelyett, amit művelt ma is.
-Nos, remélem még találkozunk. - Mondom búcsúzóul - felajánlanám, hogy haza kísérlek, de félek, ha megint megnevettetlek, még sérvet kapsz.


3 órával később, egy ember fütyörészve pakolja tele a sporttáskáit pénzzel. Már három különböző titkos helyről szedte be a jussát, és most a negyediket rámolja ki. Remélem ez már az utolsó. Kezd kényelmetlen lenni a zsebében.
-Ég veled New York, irány VEGAS!!!
kezeit az ég felé emeli, én pedig ekkor ugrom ki, és növök nagyra, hogy aztán amikor hátra fordul, hogy megnézze, ki kocogtatta meg a vállát, egy fekete ruhát, és fekete bukósisakot viselő embert láthasson.
-Hello Phil. Szóval, Fantát adunk el, mint csodavitamint, idős, hiszékeny embereknek, hússzoros áron? Hát ez...őszintén szólva elég gyenge, de szerencsédre ez egy lassú hét volt, szóval van időm foglalkozni veled. Add fel magad a zsaruknak, amíg még lehet!
-Különben?
Végigmérem ezt a cingár, szemüveges alakot, aztán felemelem a botom, minek a végéből előbújnak a pici, de a bőrt érintve roppant fájdalmas szikrák.
-Rossz válasz!
-Segítség!!!
Ám, kiáltására nem reagál senki, hisz egyedül vagyunk ebben a sötét sikátorban. Ebben az órában nem jár erre senki...kivéve azt a vékony hölgyet a messzeségben, akit a szemem sarkából látok csak, de ő biztosan tovább megy majd.
-Hívjuk a zsarukat? Remek ötlet!

Én tényleg nem akartam kinevetni, de már megint nem tudtam magam türtőztetni. Még hogy ő tud kemény is lenni! Jézusom, ez volt az év poénja! Csak úgy zengett a cukrászda a nevetésemtől, amivel talán már meg is válaszoltam, miért akarna rám támadni.
- Sajnálom - emeltem fel szabadkozva a kezem, mikor újra levegőhöz jutottam. - Igazad van, te tényleg iszonyú félelmetes és kemény tudsz lenni. Még mindig nem tértem magamhoz a sokkhatásból, amikor edzés közben olyan könyörtelenül rám néztél azokkal a kiskutya szemeiddel, vagy ahogy lelkiismeretlen démonként fogtad magad, és elhívtál fagyizni!
Színpadiasan szorítottam a kezem a mellkasomra, hogy mérhetetlen kínokat imitálva nyögjek fel.
- Megpróbáltak felkészíteni az odakint várakozó borzalmakra, de erre nem lehet felkészülni!
Végül felkuncogva csóváltam meg a fejem, miközben a figyelmemet ismét a kelyhem felé fordítva a fagyimba mélyesztettem a kiskanalamat.
- Hát olyan önvédelmi fogás ugyan nincs, hogy hogyan nyomjunk a másik kezébe egy kazal rózsát úgy, hogy holta napjáig megemlegesse, de bízom a képességeidben - kacsintottam rá, majd a számban lévő fagyit a nyelvem alá csúsztatva böktem felé a kiskanalammal, ahogy eszembe jutott valami. - Mondjuk ne vágd le a töviseit, mit szólsz?
Először nem értettem, miért fakadt úgy ki, de aztán kénytelen voltam elvigyorodni. Hiába, Adam elég könnyűszerrel érte el, hogy mindig jókedvre derüljek. Nem mintha ez gond lett volna. Sőt! Bár nem vécépapírra gondoltam, hanem baba popsitörlőre, végül is egyre ment, nem mintha végeredményben olyan sok különbség lett volna a kettő között.
- Kis fantáziával bárhogy - vontam vállat tárgyilagosan, még néhányat kanalazva az egyre csak fogyatkozó fagyimból. - Belenyomhatod a szemébe. Hagyhatsz neki rajta egy üzenetet, hogy melyik Amazonas-menti esőerdő mélyén rejtetted el az ellenszérumot, ami nélkül negyed órán belül felfalja a méreg, amit a kávéjába öntöttél. Vagy alkoholba mártod, és meggyújtod. Esetleg elrejted mögé az öklödet vagy egy vállról indíthatót. Körbedekorálhatod vele az egész házát, aztán csak várnod kel, hogy a folyónak menjen, csak hogy ne kelljen eltakarítania utánad. Végszükség esetén meg is várhatod, amíg el nem kezd trónolni, hogy akkor jól időzítve meglengesd előtte, tisztes távolból az utolsó gurigát. Lehetőség van dögivel.
Mialatt hagytam, hogy kiválassza a számára legszimpatikusabbat, a kehely alján maradt, inkább már jégkására emlékeztető trutyit is bekanalaztam. Mennyei volt.
- Hát ezért megérte beülni ide - dőltem hátra jóleső szusszanással, majd Adamre hunyorogtam. - Na jó, a társaság is elég szórakoztató, de ez a fagyi egyszerűen isteni volt.

Amíg ő a sárkányról álmodozik, én azon kezdek morfondírozni, hogy vajon eláruljam e neki, hogy házas, sőt már meg is halt? Végül arra jutok, hogy a második érvényteleníti az elsőt, szellemként pedig lehet még jobban bejönne neki, szóval had vadásszon csak rá. Ki tudja, hátha egy szép nap megvakítja őt a cukrával, aztán gúzsba köti az egyik álomcsapdával, és akkor lesz egy saját Bruce Lee-je otthon. Hát...sok szerencsét hozzá.
-Jó, az nem ér. Tudok én kemény lenni, de neked olyan barátságos arcod van...komolyan, el sem tudom képzelni, miért akarnék harcolni veled, és így nagyon nehéz ez.
Aztán beletörődően sóhajtok. Ha nem szereti a focit, akkor bizony nem lesz esküvő. Kár, egy nő, aki elől nem kell rejtegetnem a gyűjteményem igazi főnyeremény lenne.
-Nos, a jobb gyűrűboltok úgyis zárva vannak ilyenkor, úgyhogy akkor talán majd máskor. Azt már úgyis rengeteget gyakoroltuk, hogyan ereszkedjek előtted fél térdre.
~Popsitörlő? Mi a...na ne...most elképzelem a kezében egy hosszú, 20 wc papír gurigából összeragasztott bottal hadonászni és... tény, hogy ha az cél, hogy megalázzunk valakit, ennél már csak az a hatékonyabb, ha megkövesedett trágyával ütjük le de...budi papír mint fegyver??? Esküszöm, már csak ezért benézek a következő órára.~
-Á, ezt nem bírom ki! - jelentem ki, kanállal a kezemben, s a kókuszhoz még hozzá sem nyúltam. - Hogy a fenébe...huh, mi? Ja...hmmm...igen, nagyon finom,imádom, szóval, hogy a fenébe lehet a kívánság listát fegyvernek használni? Vagyis a WC papírt na...

- Randizni Bruce Lee - vel... - merengtem el, álmodozva révedve el a messzeségbe, miközben vágyódó sóhaj szállt fel az ajkaim közül. - Nem is rossz ötlet. Ha erre jár, tuti letámadom. Mármint nem úgy, mint téged! Neki nem fájna - tettem hozzá gyorsan, majd álmodozva mosolyodtam el. - Ő annál sokkal profibb lenne.
Aztán hamar visszarángattam magam a valóságba, amikor tudatosult bennem, mit is mondott a álom-randi ötlete után. Erre már nem hogy szélesen elmosolyodtam, de hangosan fel is nevettem. Még hogy ő erőszakos!
- Rémlik, hogy az imént próbáltalak megtanítani néhány egyszerű fogásra, de még a karomat is alig merted megfogni? - kuncogtam, mikor már meg tudtam szólalni. - Ugyan már, a támadó szerepében voltam, és te még akkor is azon aggódtál, hogy nem vagy-e túl udvariatlan, ha a matractól túl messze pöckölöd meg a bokámat. Adam, te sok minden lehetsz, de erőszakos, az nem vagy. Ha az lennél, nem jöttem volna el veled fagyizni, mert infúzióba nem szokás fagyit tölteni, én meg nem vagyok olyan dög, hogy előtted nassoljak.
Odabent aztán megint kerítőnőset játszott. Nagyon furcsa szerzet volt, de valahogy az a szerethető típus. A legtöbb hasonló ember, ha olyasmikre ragadtatták magukat, mint ő, azt leginkább idegesítően tették, hogy az ember egyre csak azt várta, hogy fogják végre be. De ő más volt. Neki legszívesebben megvakargattam volna a füle tövét, és kockacukrot nyomtam volna a szájába.
- Hát sajnos nem szeretem a focit - ráztam a fejem egy elnyomott vigyorral. - Úgyhogy az esküvőnek fújtak. De majd átvészeljük valahogy ezt is. Addig is, te hívd fel a násznépet meg az esküvőszervezőt. Én majd Bruce-t értesítem - szúrtam oda gonoszul.
Nagyon jól esett ez a munka utáni lazítás, főleg, hogy Adam ilyen jól értett a mókázáshoz. Mint egy jó, kiadós masszázs!
- Fegyvernek bármit lehet használni, még egy popsitörlőt is - legyintettem. - Szóval ha esetleg golfozás közben támadna meg valaki, ne fogd vissza magad. Ágyék-has-szem, emlékszel? - kacsintottam rá.
Ekkor megérkeztek a rendeléseink, engem pedig nem kellett biztatni, azonnal rávetettem magam a hófehér fagyicsodára.
- Mmm, ez isteni! - sóhajtottam fel, mikor már elértem a kehely szélét. - Gyakrabban kéne erre járnom. Milyen a banán?

Felnézek a plafonra, és némán morgok. Hát ilyen nincs.
-Komolyan? Még egy napja sem ismersz, és máris ezzel szívatsz te is? - Kérdem, továbbra is morgolódva.
-Nézd, ő nekem olyan mintha...nem tudom...mintha téged azzal cukkolnának, hogy randizz Bruce Lee-vel, vagy nem tudom...
Megvakargatom a fejem. Ennyire még nem ismerem.
-Mindegy, a lényeg, hogy reménytelen a dolog, és egyébként is abszurd. Na meg, kétlem, hogy az erőszakos palikra bukna, ha meg mégis, talál magának elvetemültebbet.
Remélem ezzel sikerül ejteni a témát, mert a dilije jobban érdekel. Mondjuk illedelmesen rázom a fejem arra, hogy lökött lenne, rögtön az után, hogy azt mondja, nem kell illedelmeskedni. Azért mondjuk nem csak ezért ellenkezem, szerintem tényleg aranyos, bár kicsit különc az biztos. Már épp bizonygatnám ezt, amikor elkezdi magyarázni hogy mi a baja a mostani Batman képregényekkel, először csak leesett álla meredek rá, amit utána magyaráz a pókember tréningről, arra már oda sem figyelek, csak pislogok rá, aztán kibukik belőlem:
-Hozzám jössz feleségül? Úgy értem...persze, igazad van, az igazival, meg minden, én is csak barátkozni szeretnék, pontosan erre céloztam az előbb amikor...megkértem a kezed...bocs, az ilyesmi néha kibukik belőlem, de mentségemre szolgáljon....te kezdted. És előre figyelmeztetlek, ha kiderül, hogy a Futball-t is szereted, már rohanok is el a gyűrűért!
Szóval, foglaljuk össze, itt kekeckedem egy aranyos lánnyal, akinek a munkája a hobbija, és a munkája az, hogy az olyan pancsereket mint én a földbe döngölje, akik még fizetnek is ezért. Mondjuk igaza van, mit lehet ezen nem szeretni?
-Hogy én? Hát...
Ekkor felvillannak előttem a képek, arról, mit is szoktam csinálnia  szabadidőmben. Látom magam előtt, ahogy egy símaszkban, és fekete ruhában sokkolok le valakit, aztán kirámolom a széfjét, és ott hagyom a földön vergődve, vagy amikor megszerzem egy másik alaktól a bizonyítékot, ami aztán börtönbe juttatja őt valakinek a meggyilkolásáért, esetleg azt az esetet, amikor....szóval akad, amit nem szabad elmesélni.
-Szeretek olvasni. Meg meccset nézni, de szigorúan csak élőben, TV-m nincs is. Régebben oda voltam a képregényekért, de bevallom, kicsit le vagyok maradva...az előbb például csak félig értettem, miről beszélsz, de olyan magabiztosan mondtad, hogy simán elhittem, tudod miről van szó. Ó, és szeretek golfozni is! Tudom, annak az ütőjét nem lehet annyira hatékonyan fegyvernek használni, de azért hidd el, jó játék az is.

- Nem vagyok Batgirl - hárítottam el az ajánlatát. - Némi edzéssel te is elérheted a szintemet. Nem ördöngösség. Viszont nem hiszem, hogy utána szuperhős válna belőled, esetleg csak többet kaszálnál a filmjeiddel. Esetleg lenyűgöznéd a főszereplőt - kacsintottam rá kicsit talán gonoszul.
Odabent aztán kiderült, hogy kimondottan toleráns a bogaraimmal, amin tudom, hogy sokan meg szoktak ütközni, csak éppen ezt sosem tartottam elég indoknak ahhoz, hogy kockáztassak.
- De eredetileg sóval kéne csinálni - bólintottam megjegyzésére. - De egy cukrászdában nem nagyon szoktam sót találni. Remélem, most ez is jó lesz. Elvégre ez meg ragad, szóval csapdába ejti a rossz szellemeket.
Miután visszaadtuk a fagyi-és itallapokat, vidáman mosolyogtam rá.
- Nem kell udvariaskodni, tudom, hogy sokan dilisnek tartanak. Hidd el, nem zavar. Egyrészt mindenkinek vannak olyan tulajdonságai, amit másoknak le kell nyelniük, másrészt sokat segít, ha tudják az emberről, hogy nem érdemes kekeckedni vele - ropogtattam meg csak úgy mellékesen az ujjaimat. - Na jó, még egyszer mondom, azért nem vagyok egy Batgirl. Főleg mivel sokkal inkább szeretem az eredeti Bob Kane - Bill Finger páros alkotásait, mint a mostani Bette Kane variációt, miután tavaly képesek voltak Crisis on Infinite Earths -el búcsút inteni az eredetinek, és törölni a Batman történelemből. De hát a képregények történetei nem éppen a stabilitásukról híresek. Még lehet eső, lehet hó.
Ha esetleg fennakadt ezen, hangosan felnevettem.
- Tudod, hányan jönnek hozzám, hogy faragjak belőlük Batmant, meg Supermant, meg Pókembert, meg még az ég tudja, mi mindent? Inkább utánanéztem ezeknek a szakirodalomban, hogy legalább tudjam, miről van szó. Nem is rosszak, bár a harcjelenetek... áh, nem fogok kötekedni, végül is aranyosak.
Ami a többi asi után való puhatolózását illeti, nos, arra felvont szemöldökkel döntöttem oldalra a fejem egy érdeklődő mosollyal.
- Azt akarod tudni, hogy járok-e valakivel? - kérdeztem derűsen. - Mondtam már: nem kell udvariaskodni. Szoktam randizni, persze, de most épp nincs senkim. Ha majd álmaim férfija kopogtat az ajtómon, felteszem, úgysem tudok majd neki nemet mondani, de ez eddig nem történt meg, úgyhogy jelenleg nem is nagyon vágyom rá, hogy bármibe is belebonyolódjak.
Reméltem, érti a célzást, és nem erőlteti a témát. Gondoltam jobb, ha előre tisztázzuk a dolgot: lehetünk barátok, de semmi több.
- Hát szerencsére a munkám a hobbim is, szóval, ha nem dolgozom, akkor is szoktam azért edzésre járni, csak olyankor már nem mint oktató. Leginkább a többi mesterrel izzasztjuk meg a másikat. Jó gyakorlás, az embernek mindig van mit tanulnia. Ezen kívül meg szeretek olvasgatni, moziba járni, tudod a szokásos hobbik. Már egész jól belejöttem az álomcsapda gyártásba, már nem olyan csálék, mint eleinte voltak. Na, persze úgyis az a lényeg, hogy milyen hatékonyak, szóval végül is talán nem is gond, ha nem nyernének szépségversenyt. És veled mi a helyzet? Ha éppen nem a hozzám hasonlóknak írod a következő péntek esti programot, mivel szoktad múlatni az időt?

-Ó, tudom én azt, Superman-nek nem állna ilyen jól ez a felső, te Batgirl vagy, akit sosem érhet egy csapda felkészületlenül.
~Lehet, hogy nem ilyenkor kéne villognom a felkészültségemből a képregények terén?~
-Khmmm...úgy értem, mi a legrosszabb, ami egy cukrászdában történhet? Megdobálnak hógolyóval a fagyasztóból?
Aztán bólintok a kérdésre.
-Ő az egyik sminkes. És igen, azt hihetnéd, van érdekesebb dolog is egy forgatáson, mint, hogy engem kivel láttak... - sóhajtok fel, és megrázom a fejem - de az utóbbi pár évben nem ezt tapasztaltam. Főleg amióta kitalálták, hogy össze kéne jönnöm a főszereplővel.
Legyintek. Na persze. Ha pedig ő nemet mond, megpróbálhatnám felszedni Sandra Bullock-ot nem? Hogyne....
Aztán meglepetten fordulok felé. Tényleg azt szeretné, ha többet járnék hozzá? Aztán észbe kapok. Persze, hogy azt szeretné, ebből él! Minden esetre azért rámosolygok az edző "nénire", és megrázom a fejem, hogy lássa, engem nem zavar egyáltalán.
-Igen, szerintem is - felelem, aztán ahogy belépünk, a pult mögött álló cukrász hangosan rám köszön:
-Jó napot Mr.Knight! Kérem foglaljanak helyet, rögtön jövök!
-Igen, gyakran járok ide...
~...ezek szerint....mi a???~
Minden esetre gyorsan túlteszem magam a dolgon, és rendelek magamnak egy banánbombát.
-De, imádom a kókuszt én is, de nem szerencsés ugyanazt rendelni mindkettőnknek - jegyzem meg, arra viszont nem reagálok szóban amit a cukorral művel. Legalábbis eleinte nem, de aztán nem bírok magammal.
-Ezt nem sóval kéne csinálni? Elvileg az lenne a cél, hogy megvakítsd a gonosz szellemeket de...gondolom az is működik, ha diabéteszt adsz nekik, csak kétlem, hogy az gyorsan hatna.
Minden esetre említett valami fontosabbat, amire nem árt reagálni, ha későn is:
-Szóval, a titkos személyazonosság az oka, hogy nincs senkid? Úgy értem,e gy ilyen kedves lányt mint te, nem tudom elképzelni, hogy ne rohamozzanak meg a pasik minden percben vacsora és cukrászdameghívásokkal...
Aztán mint a villám megpróbálok témát váltani:
-Szóval, mit szoktál csinálni, amikor nem versz agyon éppen senkit, és fizetnek meg érte? Arra már rájöttem, hogy a TV nem tartozik a hobbijaid közé.

- Nem vagyok Superman, Adam - mosolyogtam finoman. - Ha az univerzum csapdát állít, én sem feltétlenül tudnék bármit is tenni.
Pontos leírására, amiről nekem fel kellett volna ismernem ,,azt" a cukrászdát, kuncogva ráztam a fejemet, de nem is számított, hogy fogalmam sem volt, miről beszélt, hiszen ő, úgy tűnt, pontosan tudta, merre kell menni, vagyis nekem nem volt más dolgom, mint követni őt. A szembejövő illetőt még sosem láttam, de úgy tűnt, Adam nagyon is ismeri. Azért persze én is intettem neki, sőt még egy ,,Hello!"-t is elejtettem, miközben azon morfondíroztam, vajon mi olyan furcsa rajtunk.
- Együtt dolgoztok? - kérdeztem, bár eléggé egyértelműnek tűnt a válasz.
Ha másból nem, a következő megjegyzéséből ez már tényleg félreérthetetlen volt.
- Pletyka? - húztam össze a szemöldökömet. - Filmforgatáson dolgoztok, szerintem akad ott elég sokkal érdekesebb történet, minthogy láttak téged valakivel az utcán sétálni. Még csak nem is randizunk, hogy ez téma legyen. És nincs pasim, de ha lenne sem tiltaná semmi, hogy megegyek egy fagyit azzal, akivel akarok.
Bátorítóan ütögettem meg a vállát egy baráti mosoly kíséretében.
- Tudom, hogy már nem vagyok az edzőt, ahogy az elmúlt... másfél órában voltam, de neked tényleg nem ártana rendszeresen meglátogatnod. A mindennapi életben is sokat tud segíteni, és nem csupán a testmozgás meg az önvédelem miatt. Neked például nem ártana, ha kicsit kevésbé aggódnál minden apróság miatt. Hogy akarunk most lazítani, ha közben egyfolytában azon tépelődsz, hogy mit szólnak mások?
Megköszörültem a torkom, majd zavart nevetéssel csóváltam meg a fejem.
- Ne haragudj, egész nap foglalkozásokat tartottam - szabadkoztam. - Mindjárt nem leszek annyira edző nénis.
Szerencsére hamar megérkeztünk a fagyizóba, ahogy mondta, nem kellett sokáig talpalni. Hangulatos kis hely volt, mindenhol virágdíszek, kellemesen puha, süppedős fotelok meg párnázott székek, halk zene, és isteni sütemény illat.
- El bizony - bólintottam azonnal.
Helyet foglalva az egyik két személyes asztalnál rögtön megkaparintottam a cukortartót, egy csipetnyit a kezembe szórtam belőle, majd az egészet átdobtam a jobb vállam felett. Visszatéve a cukortartót és leporolva a kezem mosolyogva néztem Adamre.
- Nagyon helyes ez a cukrászda - jegyeztem meg, miközben elvettem a süti- és fagyilapot az érkező pincértől. - Sokat jársz ide?
Belepillantva a kínálatba rögön megakadt a szemem a választottamon.
Ó, ne is menjen messzire - állítottam meg az éppen sarkon forduló pincért. - Ez a kókuszbombát kérném, meg egy narancslevet. Imádom a kókuszt - jelentettem ki Adamre pillantva, miközben visszaadtam a menüt a pincérnek, aki most szintén Adam felé fordult, hátha ő is gyorsan döntött.

-Semmi baj, jól áll neked, amikor jó kedved van - mondom, és rákacsintok, persze csak messziről. valamiért az az érzésem, hogy nem szereti, ha flörtölnek vele. Kár..ritkán jövök ki valakivel ennyire, pláne, ha a másik nemből van. No mindegy...
-És szépen cseng a hangod amikor nevetsz.
Oké, ennyi, és tényleg semmi több. Már így is érzem, hogy kezdem túlfeszíteni a húrt. Mondjuk, a képzés további része így is elég fájdalmas, az pedig, hogy mennyire lesz hasznos úgyis csak később válik el. A végére alig állok a lábamon, de azért arra van erőm, hogy jóízűen nevessek a méltatlankodásán. Nem tehetek róla, még ezzel a Batman örökséggel, és rémálomba illő lábmozdulat gyűjteménnyel is olyan aranyos!
-Rendben, ott fogok várni!
Nos, valójában sokat nem kell várnom rá. Ami azt illeti, a zuhanyzással csak két perccel korábban tudok végezni, mint ő. Hiába, eltart egy darabig, amíg összeszedem magam, és olyan jó a meleg zuhany alatt állni. Aztán az sem piskóta, amíg úgy tömöm ki a táskám, hogy ne legyen egyértelmű, hogy fegyvert tartok benne. Hiába na, tervem volt még ma estére, de az várhat, túl fáradt vagyok most hozzá.
-Hát persze, hogy nem! - Jelentem ki a lehető legtermészetesebben, közben pedig gondolatban úgy vakargatom a fejem, hogy majdnem lyukat fúrok bele. Banyek, csak van egy másik cukrászda is a könyéken, ugye? N,a majd akkor improvizálok.
-Persze, ha ilyen testőröm van, ott sem érhetne baj, de ma azt tanultam, hogy jobb elkerülni a bajt, szóval...Hallottál arról a helyről, aminek nem jut eszembe a neve, de világhírűen finom a fagyijuk? Nem? Tökéletes! Elvileg valahol erre van, csak egyenesen kell tovább menni...
Nem mintha bánnám, hogy egy szép nővel sétálhatok a forgalmas utcákon, még akkor sem, ha szívesen leülnék már végre. Út közben szembe jön egy ismerősöm a forgatáson, aki először csodálkozva néz rám, én viszont csak intek neki, ahogy elhalad mellettünk.
-Na...holnap ebből már pletyka lesz... - jegyzem meg sóhajtva, aztán a nőre mosolygok - Remélem a pasid nem féltékeny, még veled sem bírnék el, képzelem ő mit tenne velem.
Közben megjelenik egy cégér előttünk, a kirakatban pedig a fagyik fölött ott egy hatalmas aranyserleg, melynek márványtáblájába azt vésték: "A világ legjobb fagylaltja, 1985".
-Jé, ez tényleg itt van! - Mondom ujjongva, aztán megköszörülöm a torkom. - Mármint, még szép, hogy itt van, hol lenne? Ehe...szóval elbírsz egy kehellyel te is?

Mikor a fegyvereseket akarta szaltóztatni, nem bírtam türtőztetni magam, és felnevettem. Lehet, hogy valahol zavart Adam komolytalansága, ahogy a már egyébként is kétes értelemmel bíró kérésével kellett megküzdenem, és ennek ellenére muszáj volt végig idétlenkednie az egészet, mégis volt benne valami, amitől legszívesebben felborzoltam volna a haját, és megnyugtattam volna, hogy nem lesz semmi baj, ha jönnek a csúnya bácsik, majd én megvédem.
- Bocsánat - emeltem fel a kezem, miközben még mindig vigyorogva, remegő szájszéllel próbáltam uralkodni magamon, nehogy megint kitörjön belőlem a nevetés. Pár mélyebb sóhaj, majd torokköszörülés után, ismét képes voltam a szemébe nézni, sőt válaszolni is. - Ha lesz rá idő, átvesszük azt is.
Ahogy haladtunk előre az edzéssel, úgy fejlődött egyre inkább. Persze még mindig meghalt volna egyedül az utcán, de legalább már kevesebbet beszélt, és ez mindenképpen pozitívumnak volt tekinthető. Nem tűnt annak a típusnak, aki gyémánt tiarákat vagy száz dolláros bankókat lobogtatott volna út közben, és ha így halad már azért se akarja majd senki lecsapni, mert képtelen csendben maradni. Persze egy óra után ezt nehéz lett volna előre megjósolni, de láttam rá esélyt.
- Csak eddig volt ez titok - csóváltam a fejem Batman aput feltételező válaszára, mielőtt megadtam volna helyette a helyes magyarázatot.
Foglalkozás végén türelmesen vártam, amíg kifújja magát, és feltegye a kérdését, ha még nem volt valami világos a számára.
- Öh... nem, még nem - ráztam a fejem, majd észbe kapva vágtam csípőre a kezem. - Hé!
Én tényleg meg akartam mutatni neki, mit lehet kezdeni egy fegyveressel szemben, de itt inkább úgy döntöttem, hogy adok az emberiségnek még egy esélyt. Persze könnyebb dolgom lett volna, ha nem néz azokkal az ártatlan kiskutya szemeivel, de így is tudtam tartani magam. Nem mintha sok mindent kihagyott volna, mivel egyrészt tényleg az volt a véleményem, hogy egy lőfegyver ellen egyszerűen hülyeség puszta kézzel szembemenni, másrészt mert ennyi idő alatt úgysem sajátította volna el a mozdulatot, ami talán, esetleg hatásos lett volna.
- Jól van - enyhültem meg, mert pukkadjon meg, nem lehetett rá sokáig haragudni. - Mehetünk fagyizni, ha gondolod. Fél óra múlva találkozunk a bejáratnál.
Lezuhanyozva, átöltözve, a hajamat ismét kiengedve vártam rá, hogy mutassa az utat, mert nem tudtam, melyik cukrászdára gondolt. Alapjában véve nem szoktam csak úgy elmenni idegenekkel, de reggel a kártyák azt jósolták, ma igen kedvezőek jelek új ismeretségek terén, így arra gondoltam, biztos vele kell megismerkednem.
- Ugye, nem a sarki fagyizóba akarsz menni? - néztem rá út közben. - Tizenhármas a házszáma, nem hiszem, hogy megérné megkockáztatni.

Fanyar mosoly ül ki az arcomra, amikor azt tanácsolja, ne akarjak hősködni. A titkos személyazonosság átka, néha az emberen úrrá lesz az az ellenállhatatlan vágy, hogy kiálljon a tömeg közepére, és világgá kürtölje, hogy igen, én vagyok az!!! Ez az inger számomra különösen akkor erős, ha egy mélybarna szemű, aranyos arcú, gyönyörű nővel állok szemben. Azt hiszem igazuk lehet a feministáknak néhány gyenge pontunkkal kapcsolatban...
-Na jó, de biztos van valami módszer, amivel úgy tudom kicsavarni a kezéből, hogy szaltózzon egyet, vagy ilyesmi, nem?
Mindig nem zsugorodhatok össze, akkor ha filmet forgatnak az életemből, baromi drága lesz, ha minden jelenetbe speciális effekteket kell használni. Aztán jön a már rutinnak számító nyekkenés a padlón, a rutinos nyőgés,a hogy felkelek, és az egyre erősödő gyanú, hogy ez a csaj nagyon élvezi, hogy bánthat engem, még akkor is, ah állítólag ilyen féltő gonddal teszi. Komolyan, mintha egy profi pankrátort eresztettek volna rá egy civilre...vagy egy macskát egy egérre...hmmm...vaaaagy, amilyen édes arca van... nyuszit a répára? Nemnemnem! Jézusom, mi bajom van nekem!?
-Hogy védted ki? Hát...nem vagyok benne biztos, de szerintem az lehet az oka, hogy te vagy Batman eltitkolt lánya, én pedig...nagy bohóc vagyok, de azért nem akkora....
Aztán csak bólogatok. Lassú, és elnagyolt. Áú...
-Húsz ütés...meglesz!
Hihetetlenül lelkesen kezdem szétbokszolnia célpontot, és közben meg is jön az ihlet. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a tettes az a szerencsétlen lesz, aki csak azért lépett be a klubba, mert belezúgott az edzőbe, a maffiás szálat meg hagyom a francba. Úgysem kell mindig szuperhőst csinálni szegény Kitty-ből, elég ha néha sima bűnözőket kap el. Ó igen, ahogy egyre hevesebben ütöm a bábút, úgy látom magam előtt a szaporodó sorokat a pancserről, aki eleve sem volt normális, és végül nagyon pórul jár, amikor végül kedvenc színésznőm úgy seggbe rúgja, hogy öröm lesz nézni.
-Kérdés? - Kérdem lihegve, és az alkarommal letörlöm a verítéket a homlokomról.
-Lássuk csak...szerepeltél már filmben?
De aztán mosolyogva megrázom a fejem.
-Nem...nincs semmi...huhh....
Előre dőlök, és két kezemmel a térdeimen támaszkodva fújom ki magam.
-Adtál pár jó ötletet. Lehet be fogok nézni máskor is. Szóval...van még 10 perc...akkor áll még a dolog a cukrászdával? Nagy szükségem lenne most egy fagyi kehelyre....valójában bármire, ami hideg...

Cseppet sem tetszett a flegmasága, amivel kényelembe helyezte magát a padlón, és még ásított is. Jó, hogy nem kért egy kispárnát, meg forrócsokit pillecukorral! De nem tettem szóvá. Végül is, ha tényleg csak a forgatás miatt jött, akkor nem élhetett valami veszélyes életet, és talán tényleg nem is volt neki ez az egész olyan fontos a mindennapokban. Nem mindegy, hogy valaki azért járt ide, hogy magabiztosabb legyen, és nagyobb biztonságban érezze magát, vagy azért, hogy a filmje hitelességéért még néhány dollárt lehúzhasson a filmesekről.
- Ha egy öklöt ki tudsz védeni, ki tudsz védeni egy fegyvert is. Ha lőfegyverről van szó, ne akarj hősködni, nincs olyan mozdulat, ami gyorsabb lenne, mint meghúzni a ravaszt. Persze máshogy állunk hozzá egy pisztolyhoz, mint egy vascsőhöz, de előbb hadd lássam, mennyire értetted meg az eddigieket. A tárgyalókészséged úgy látom, fejlettebb, mint a harctéri tehetséged, de én sem diplomata vagyok. Gyerünk, Adam, adj bele mindent.
Nem kellett benne csalódnom. Éppen olyan pocsék volt a produkciója, mint ezelőtt. Na jó, annyira emlékezett, hogy hova kell ütni, de minden más mintha azonnal törlődött volna. Persze húsz perc gyakorlás vajmi kevés volt, úgyhogy ezt aligha róhattam fel neki. Az önvédelem és ő szinte még be sem mutatkozhattak egymásnak. Nem volt hát nehéz ismét elkapni a csuklóját, és 90 fokos fordulattal hátat fordítva neki átdobni a vállam fölött.
- Jól kell esni - emlékeztettem, arra várva, hogy felkecmeregjen. - Én még vigyázok, hogy ne essen bajod a landolásnál, de odakint erre már a kutya sem fog figyelni.
Ha megint egyenesen állt előttem, folytattam:
- Mi volt a gond? Hogyan védtem ki?
Dicséretben részesült, ha eltalálta, ha viszont nem, megadtam én a helyes választ:
- Kiszámítható voltál és lassú, a mozdulataid pedig továbbra is elnagyoltak. Gyere!
Odavezettem egy fémláncon himbálózó boksz-zsákhoz. Olyan közel állítottam hozzá, hogy az orra majdnem hozzáért.
- A lendület nagyon fontos faktor, sokszor egyenértékű a fizikai erőnléttel. Viszont mindkettőt sutba vághatod, ha az ellenfél kivédi az ütésedet. A kezed mindig lentről indul - emeltem fel a karját a megfelelő pózba. - Ami nem gond, mert az ágyék és a has is ahhoz van közelebb, vagyis így kell a legrövidebb utat megjárnia a célig. A te problémád az, hogy túlságosan az akciófilmek világában élsz, és azt hiszed, akkor győzöd csak le az ellenfelet, ha félholtra vered. De ne feledd, hogy bármennyire is elnyomja magában, az életösztön mindenkiben ott lapul. Nagyot kell ütni, de nem feltétlenül bivalyerőset. Az ellenfeledet valószínűleg már az is meg fogja lepni, hogy egyáltalán visszaütöttél, úgyhogy nem fog védekezni, nem fogja befeszíteni a hasizmát, a kisujját sem fogja mozdítani. Kivéve, ha fél óra, mire végre elér hozzá az öklöd. A te esetedben pedig még nagyobb szükség van a meglepetés erejére. Éppen ezért például a magasba emelheted az egyik öklödet, hogy arra figyeljen, míg a másikkal megütöd. De ez már csak kiegészítő trükk. Most húsz ütést kérek ide - jelöltem ki neki egy tenyérnyi foltot nagyjából olyan magasságban, ahol a köldököm lenne, ha én lettem volna az ellenfél a boksz-zsák helyett.
Sokáig gyakoroltunk itt váltogatva edzve mindkét kezét, mire úgy láttam, hogy kezdi érteni a helyes kéztartást és a egyáltalán a mozdulat lényegét, valamint egyre több ütés ért pontosan oda, ahova kellett. Után eltávolodva a boksz-zsáktól megint egymással szemben álltunk, hogy néhány mozdulatot, fogást megtanítsak neki. Lassan, lépésről lépésre, hogy biztosan lásson minden egyes mozzanatot, megértse, mi miért történik. Aztán a tempó gyorsult, de egyszerre mindig csak egyetlen fogást gyakoroltunk.
- Ha szorult helyzetbe kerülsz, nem mindig fog eszedbe jutni, főleg eleinte, hogy melyik fogás is lenne a legelőnyösebb, esetleg elvéted, de az sem feltétlenül végzetes hiba, amíg menet közben tudod korrigálni - magyaráztam, miközben váratlanul egy olyan mozdulatot vittem bele, amit eddig még nem látott, így az ökle a térdem magasságába került, mialatt háttal neki tartottam a csuklóját egészen lehúzva őt. - Sokszor kell improvizálni. Ez nem egy tánc, ahol előre begyakorolt lépéseket kell ismételgetni a partnereddel, aki téged követ. A másik éppen hogy megpróbálja majd megakadályozni, hogy rendesen kivitelezd vagy a végére érj egy fogásnak. Most nem érted el a hasamat. De innen is van lehetőséged valamire.
Ha magától nem találta ki, finoman meghintáztattam az öklét, hogy felhívjam a figyelmét, milyen könnyen bevihetne egyet a térdhajlatomba. Ha sikerült térdre kényszerítenie, elismerően mosolyogtam rá talpra szökkenve.
- Nagyon jó. Még van tíz percünk. Ha van valami kérdésed, vagy bármi óhaj-sóhaj, akkor mond csak, meglátjuk, mit tehetünk.

-Ezt mondták a főzés oktatáson is. Az sem töltött el önbizalommal...
Közben úgy dörzsölgetem a hüvelykujjaim, mintha a helyükre próbálnám visszacsavarozni őket, vagy ilyesmi. Életem története, miért csak olyan lányokkal hoz össze a sors, aki bedarálnának engem borsnak, hogy aztán azzal ízesítsék Swarzenegger-t, mielőtt megennék reggelire?
-Magabiztosság...remek. - Mondom, jelezve, hogy attól azért még messze vagyok, amit remekül illusztrál, hogy már megrúgni a sem kell ahhoz, hogy a földre feküdjek, elég csak a padló felé biccentenie. Mondjuk nagyon kényelmes annyi szent. Karjaimat párnává kulcsolva fekszem ott, lustán kinyújtva a lábaim, és még ásítok is egyet, amikor megkér, hogy gáncsoljam ki. No fene, ha csak ez kell. Követem az instrukciókat, de természetesen hanyatt esik, és nem előre, franc!
-Világos...bunyó előtt be kell rúgni, azt hiszem már értem - mondom mosolyogva, és a kezemmel feljegyzem ezt az információt láthatatlan tollammal, az előttem lebegő láthatatlan jegyzettömbre. Aztán azért csak felállok és...cseppet zavarba jövök, ahogy az ujjával bökdös mindenféle puha testrészeimen. Nem kimondottan kellemetlen a dolog, sőt...kezdem sejteni, miért ajánlották őt ennyire, de rohadjanak meg, ennyire azért nem volt rég, hogy hozzám értek! Mondjuk, ahogy jobban megnézem őt...hát igen....látok némi hasonlóságot.
-És mond, ha valaki fegyvert fog rád...mondjuk egy pisztolyt, azt hogyan kell elszerelni? Mármint, nem mintha ez gyakran történne meg velem, tényleg...másfelől, a kollégák szinte minden nap azzal hülyéskednek, hogy a kellékeket rám szegezik, és már nagyon kezdem unni...
Aztán megint támadjak. TÁMADJAK??? Ez most komoly?
-Öhm...most rögtön, vagy ráér még 10 percig, amíg átugrom a szomszédba venni egy láncfűrészt? Na jó...
~Tehát, megpróbálunk úgy állni, ahogy ő, has szem ágyék...rendben, akkor has!~
-Mi lenne, ha inkább meghívnálak egy fagyira is? - Kérdem, alkalmazva a "kerüljük inkább el a harcot taktikát, de aztán előre lendülök, és megpróbálok ököllel a hasába sózni egy jókorát.

- Nem mondtam, hogy tehetségtelen - ráztam a fejem. - Csak azt, hogy nem volt rossz ötlet felkeresnie engem.
Végig vigyáztam, hogy ne essen baja, de a következő megszólalása indokolttá tette, hogy feljajduljon, amikor a fojtogatás kivédését mutattam neki. Nem szerettem edzés közben a flörtölést. Mondjuk egyébként is csak módjával, de edzés közben teljes koncentrációt vártam el mindenkitől. Persze ettől sem lesz semmi baja, egy perc és már nem is érzi. De megérdemelte, úgy kell neki!
- Rendben van, tegeződjünk - egyeztem bele azért, mert nem voltam én olyan kicsinyes, meg ez nekem is kényelmesebb volt. - De én úgy értettem, hogy az eddigiekkel kapcsolatban van-e kérdésed?
Persze, ha volt, megválaszoltam, de egyébiránt, mentünk tovább. Kicsit kellemetlen volt, hogy csak így kutyafuttában rohanhattunk végig pár fogáson, hiszen ennek így semmi értelmét nem láttam, de ezt már tisztáztuk, és ennek ellenére mégis így akarta. Innentől kezdve nem rám tartozott, hogy valójában semmire nem fog menni az itt ,,tanultakkal".
-Úgy érted, támadtak-e már meg? Igen, ami azt illeti megesett már, bár nem kellett sok, hogy az inukba szálljon a bátorság. És a következő lecke: magabiztosság. Még akkor is, ha egyetlen önvédelmi fogást nem sajátítasz el, ha fogalmad sincs, hogy vergődhetnél ki a helyzetből, erről nekik nem kell tudniuk. Te eddig több kóstolót kaptál abból, hogy mire vagyok képes, mint ők, és mégis fejvesztve rohantak. Ha csak elhiteted velük, hogy bőven erőfölényben vagy, már nyert ügyed van. Akkor is, ha egyébként nem sok esélyed lenne. Például tegyük fel, hogy a földre kerültél.
Jelentőségteljesen néztem rá, aztán a padlóra, hogy értse, mit akarok. Ha már a hátán feküdt, megálltam előtte.
- Ebben a helyzetben elég nagy hátránnyal kell számolni, de csak ha annyiban hagyod. Fordíts oldalra az egyik lábfejedet - instruáltam, miközben mutattam is neki, mire gondolok -, és horogként akaszd be a sarkaim mögé, hogy megtámaszd, a másik lábaddal pedig lökj hátra a combomnál. Legyél gyors, és határozott, mert a kettő csak együtt működik. Most csinálhatod lassabban is, a lényeg, hogy sikerüljön. Így azonnal kibillentheted az egyensúlyából a támadót, és a földre küldheted. Ha tudod, akkor a sarkaimnál egy kicsit magad felé is húzhatod a lábaimat közben, úgy csak még hatásosabb, de anélkül is megy.
Ha sikerült neki, már zuhantam is hátra, ilyenkor ugyanis tényleg nem lehet talpon maradni. Persze eszem ágában sem volt hanyatt esni, úgyhogy egy hátra-tigrisbukfenccel kivédtem az esést. A matrac mellé állítva én is bemutattam rajta, hogy tudja, milyen érzés, mennyire lehetetlen kivédeni, ha az ember jól csinálja.
- Tudnod kell jól esni - csóváltam a fejem, mikor felkelt a matracról. - Nem hiába szenved el egy józan ember annyi akár halálos sérülést is egy-egy eséstől, miközben egy részeg embernek meg sem kottyan, pedig ők aztán potyognak rendesen. Ennek is meg van az oka. Méghozzá az alkohol, ami miatt tónustalanul esnek. Minél jobban feszülsz, annál nagyobb lesz a sérülés. Persze nem árt tompítani a zuhanást, de csak úgy és annyira, amennyire muszáj. Hacsak nem viszel magaddal mindig egy matracot, hiába is szeretnéd, hogy ne fájjon. Mert fájni fog. De csak rajtad múlik, hogy mennyire.
Odalépve hozzá megérintettem minden porcikáját, ami szóba került, esetleg arra is mozgattam, amerre kellett, hogy könnyebben megértse és megjegyezze.
- Elsősorban a fejedet kell védeni. Ha tudsz, fordulj esés közben, hogy szemben legyél a talajjal, úgy könnyebb a tompítás. Ami pedig kézzel történik. Inkább az ujjad törjön, mint a koponyád. Térddel soha ne tompíts! Tartsd a lábadat egyenesen és olyan lazán, amennyire csak tudod, de ne túlságosan. A becsapódás pillanatában próbáld széthúzni magad, erre lesz kb. fél másodperced, ha egyáltalán eszedbe jut, és eltalálod a megfelelő pillanatot. Csökkented vele a becsapódás erejét, egy kicsit levezeted. Nem sokkal, de az is sokat számíthat. Ha a földre kerültél, és a támadók nem hagynak ott, azonnal állj fel, mert úgy könnyű célpont vagy, és nem apellálhatsz a tapintatukra, elvégre valahogy odakerültél. Állva több mindent tehetsz, könnyebb védekezni is, támadni is, ráadásul látják, hogy nem olyan könnyű téged elintézni. Vagy elbizonytalanodnak, vagy időt nyersz, amíg megérkezik a segítség. Ami a támadást illeti! Lehetőleg ütésnél sose célozz az ellenfél arcára. Azzal úgysem okozhatsz elég nagy sérülést, viszont a kezed bánja, amire még szükséged lehet. Mindig oda üss, ahol puha. Egyrészt azért, mert az neked is kevésbé fáj, másrészt azért puha, mert ott nem védi csont. Has, szem, ágyék...
A szemét és az ágyékát természetesen nem érintettem meg, csak rájuk mutattam.
-... mindegyik elsőrangú célpont. Rúgni bárhova lehet, persze ugyanúgy a puha célpont az előnyös, de nem javasolt, mert lassú, és könnyen kivédhető. Pár év gyakorlással ezen persze lehet javítani, de te szerintem nyugodtan elfelejtheted.
Kicsit távolabb léptem tőle, és hagytam, hogy feldolgozza az elhangzottakat, esetleg feltegye a kérdéseit, vagy megkérjen, hogy ismételjek el valamit. Ezek után ismét hátrakulcsoltam a kezem, és nyugodt hangon megismételtem a korábbi kérésemet.
- Támadj!