Nancy & Adam

First topic message reminder :

Mázli, hogy a producereknek fogalmuk sincsen, milyen sorrendben kéne leadnom a forgatókönyveket, mert az egyik történet amit megrendeltek tőlem, csak félig lett kész három héttel ezelőtt, aztán viszont elakadtam benne, de úgy istenesen. Azóta 5 másik történetet adtam le, és ha így haladok, az évadot is letudom, de a a félkész forgatókönyv szinte már gúnyolt, ahogy hevert ott az íróasztalomon, ezért úgy döntöttem, hogy ideje végre leszámolnom vele!
Nagy meglepetésemre Daisy volt az, aki ötletet adott, hogyan tehetnék pontot a dologra. Nincs más dolgom, mint élőben utána menni az ihletnek, ami egy jó ötlet volt tőle, ráadásul arra is mondott tippet, hol tehetném ezt meg. Nem mondom, kicsit furcsán éreztem magam egy edzőteremben, de legalább elvetettem az ötletet, hogy fehér köntösben, és fekete fejpántban jelenjek meg. A többi szerencsétlent elnézve eléggé kilógtam volna a tömegből.
-Jó napot, Ambrose mester megérkezett már? - Kérdem a recepciós fiútól. - Elvileg pár perc múlva lenne nála időpontom.
A srác ekkor a távolba mutat, én pedig hunyorogva mérem végig az ablaknál álló, barna hajú hölgyet.
-Ő az? Fura, valahogy másra számítottam. Na mindegy.
A nőhöz sétálok, és amikor elköszönt az előző áldozatától, a kezem nyújtom felé.
-Jó napot, Adam Knight vagyok. Telefonon beszéltünk. Ha minden igaz, ma megtanítja nekem, hogyan kell lenyomni Stallone-t.

Kezdem bánni, hogy fegyvertelenül jöttem ki abból az öltözőből, annak ellenére, ez a csaj ki fog készíteni a nap végére. Az mégy csak egy dolog, hogy simán padlóra tudna küldeni, de ez a játékos csillogás közben a szemeiben szerintem a legrosszabb dolog,a mi egy kemény bűnözővel történhetne. Lehet jó ötlet lenne ezt hozzáadni Kitty karakteréhez. Nem csak lenyomná a bűnözőket, de játékosan kacagna is közben néha...hmmm...
-Dicséret a lehordás után... -jegyzem meg halkan - a rendező is folyton ezt teszi a színészekkel. Szóval, ennyire tehetségtelen lennék?
Félve lépek közelebb hozzá, és nem kell csalódnom, tényleg tovább szadiz, bár van pár dolog, amit nem árt tényleg megjegyeznem. Arra mondjuk, hogy a fizikai méretkülönbség nem számít felvonom egyik szemöldököm gúnyosan, és elképzelem, ahogy a képességem használatával egy 10 méter magas Dávid szobrot csinálok magamból, és kérdőn nézek rá, hogy vajon még most is így gondolja-e ezt. Minden esetre nem támadok rá, amíg nem kéri. Isten ments! Aztán csodálkozva pislogok, ahogy a csuklóimnál fogva a nyakára teszi kezeimet, melyek úgy simulnak a bőrére, mintha simogatni készülnék őt, nem pedig fojtogatni.
-Szóval...a Jupiter a tizenkettedik házban van? - Kérdem, némi bizakodással a hangomban, aztán fájdalmasan kiáltok fel, és rántom el a kezeim a nyakáról, amikor Joystick-nak nézi a hüvelykujjaim.
-Ezek szerint nem...áú...
Az eddigiek után zavartan vakargatom a tarkóm. Ha létezne egy képregény a kalandjaimról, akkor Superman most röhögne ki azért, amit itt bénázok a korábbi álarcos kalandjaim után.
-Hát...arra már van ötletem, hogyan koreografáljunk meg egy párharcot férfi és nő között, hogy az ne tűnjön előjátéknak. Viszont, kérdésem az lenne...tegeződhetnénk? Nem tudom elviselni a magázódást, és a háború borzalmait egyszerre.
Aztán megrázom egy kicsit magam, és próbálok úgy tenni, mint aki készen áll arra, ami ezután jön.
~Kiszámíthatatlan? Na arról tudnék mesélni...~
-Volt már rá példa, hogy élesben is kellet ezeket használni?

Önbizalomhiány ez a javából!
- Majd belenézek. Biztos az is nagyon ütős, amiket te írtál.
Nem mondom, hogy nagyon meglepődtem, amikor kijelentette, hogy egyenlőre csak ehhez az egy foglalkozáshoz van kedve, elvégre sokan szoktak úgy jönni, hogy csak megnéznek egy-egy edzést, hogy lássák, van-e egyáltalán kedvük hozzá. Bár az ő esete némiképp különbözött ettől, hiszen őt egészen más motiválta, így nem is valószínű, hogy valaha is adott esélyt annak, hogy esetleg hosszútávon foglalkozna a harcművészetek elsajátításával. De hát ő tudja. Én megteszem, amit tudok.
Megjegyzésére a szerencsét hozó testőrökről elnézően mosolyogtam rá.
- Csak akkor, ha a Jupiter a tizenkettedik házban van - kezdtem meg az oktatást.
Amíg ő öltözködött, én felgumiztam a hajamat, és egy kicsit ki is nyújtóztam, ami közben átgondoltam, merre is fogok Adammel haladni. Mire visszaért, már készen álltam. Egy foglalkozás vajmi kevés arra, hogy bármit is rendesen megtaníthassak neki, de ez az ő döntése volt. Így leginkább csak olyasmit tudtam elképzelni, mint egy film előzetese. A semminél egy kicsit több, a valaminél sokkal kevesebb.
Nyilvánvaló volt, hogy nem akart megütni, a legtöbben ódzkodtak tőle (eleinte), akiknek pedig semmi fenntartásuk nem volt ellene, azokat az első öt percben fel lehetett ismerni. Ő bőven nem tartozott közéjük. Nem szóltam semmit, nyugodtan álltam egyenesen, és vártam, hogy összeszedje magát. Viszonylag hamar sikerült is neki. Már ahogy vesszük. Ennyi erővel hozhatott volna nekem egy párnázott széket, hogy udvariasan segítsen leülni, miközben ő kever nekem egy koktélt. Könnyed mozdulattal léptem oldalra, hogy egy félfordulattal mögé kerüljek, mialatt a kezeim maradtak kényelmesen a hátam mögött. A kárba veszett lendület így vitte tovább, és ha jobb egyensúlyérzékkel volt is megáldva, és nem került a padlóra, azért biztosan megbillent.
- Elnagyolt, pontatlan mozdulatok, lassú mozgás, zéró improvizálás, nehézkes alkalmazkodás - soroltam a hibáit, d aztán mégis elmosolyodva biccentettem neki. - De jó. Hamar túltette magát rajta, hogy olyan helyzetbe került, amiben nem kerülheti el az erőszakot, mégis megpróbálta minél inkább tompítani.
Tudtam, hogy a dicséret, a bátorítás sokat számít, és még soha nem találkoztam olyan emberrel, akin ne tudtam volna valamit megdicsérni.
- Jöjjön ide - intettem felé nyújtva a kezeimet, mintha csak táncra invitálnám. - Az emberi test rugalmas, ez pedig nem csupán azért előnyös, mert így adott helyzetben nehezebben sérülünk meg...
Ha már kartávolságnyira volt tőlem, gyors mozdulattal kaptam el a csuklóját, majd mögé fordulva határozottan, de nem túl durván a térdhajlatába rúgtam. Ettől fájdalmat ugyan nem érezhetett, de azonnal féltérdre zuhant, ami után nekem már gyerekjáték volt a hátába fúrt lábfejemmel eldönteni, mint egy tekebábut.
-... hanem azért is, mert így könnyedén juttathatunk a padlóra bárkit anélkül, hogy komoly kárt okozzunk neki. Álljon fel.
Megvártam, amíg talpra kecmergett, de több időt nem hagytam neki, hogy kifújja magát, esetleg megnyugodjon az ilyenkor szinte elvárt ijedelemből a nem várt támadás miatt. Ha megtámadják az utcán, ott sem fogják udvariasan kivárni, amíg összeszedi magát, és felkészül az összecsapásra.
- A fizikai erőkülönbség, a méretkülönbség semmit sem számít - magyaráztam türelmesen. - Ha akarnék, akár egy díjnyertes testépítőt vagy súlyemelőt is két vállra fektetnék. Maga ugyanúgy próbál küzdeni, mint bárki más, aki nem sajátította el a helyes önvédelmi technikákat: izomból és lendületből. Érthető, hiszen másra nem alapozhat, csak ennyi áll a rendelkezésére, de ne aggódjon. Azért vagyok itt, hogy ennél többre is képes legyen.
Most én sétáltam oda hozzá. Ha esetleg a becsületén esett foltot akarta volna megtorolni, könnyedén tértem ki előle, d egyébként felemelt kezekkel jeleztem neki, hogy most nem fogom megtámadni.
- Nem ártanak a pontos anatómiai ismeretek, hogy jobban megértse, mit miért kell csinálni, úgy növelheti a mozdulatok hatékonyságát, és képes lesz rázósabb helyzetekben azonnal rögtönözni. Így olyan lesz, mint a zongorista, aki nem tud kottát olvasni, csak memorizálja, hogy milyen sorrendben nyomja le a billentyűket.
Vállmagasságba emeltem az egyik karját.
- Egy nyomás itt, és azonnal elejti a fegyverét - ékeltem a hüvelykujjamat a könyökízületébe, amitől azonnal elzsibbadt az egész karja, mintha a csontjai vízzé váltak volna, hogy csak petyhüdten tudja lógatni.
- Egy rúgás ide, és menthetetlenül összecsuklik - mutattam be az iménti mozdulatot egyenesen a térdhajlatába.
- Ha elkapta a kezét - kulcsoltam az ujjait az enyémekre -, forgassa erre, hogy kiszabaduljon. Mivel erre nem hajlik a keze, muszáj lesz engednie, vagy törik, ez neki sem lesz kérdés.
- Ha fojtogatják - illesztettem a kezeit a nyakamra -, semmi értelme a karját rángatni, nem fog segíteni. Helyette kapja el a hüvelykujjait, és feszítse hátra. Szükség esetén így könnyűszerrel el is törheti őket.
Természetesen ezt a mozdulatot is mutattam, de én természetesen nem okoztam neki sérülést, de érezhette, hogy ha csak egy milliméternyivel tovább feszítem, először a fájdalom jelentkezne, majd rögtön utána a reccsenés.
- Ez csak néhány nagyon egyszerű fogás volt - jelentettem ki. - De a lényeg, hogy ne vigyen bele felesleges erőfeszítést, mert csak saját magát fárasztja ki. Fárassza k az ellenfelét, és használja az ő erőnlétét. Így kétszeresen is spórolhat a sajátján, és még azt is az előnyére fordíthatja, ha az ellenfél esetleg nagyobb és erősebb. Legyen gyors, hogy ne legyen ideje átgondolni, mivel is tudna hatékonyan védekezni. Legyen kiszámíthatatlan, hogy ne tudjon tervezni. Eddig van kérdés?

Bár sugárzik a nőből a harcos magabiztosság, mégsem tudnám elképzelni, hogy megüssem, szóval ezek szerint ő számomra csak Nancy marad? Annyi baj legyen, szép név. Majdnem olyan szép, mint a nevetése. Bár a kritikusoknak ennyire tettszene minden amit mondok.
-Annyira nem lep meg, a legtöbb nézőnk úgyis férfi, meg kamasz fiú...és persze kislányok. Egyébként érdemes, a főhősnő dumáin betegre szoktam röhögni magam. Mármint, azokon, amiket a színésznő improvizál, nem a saját irományaimon!
Aztán kissé féloldalasan bólintok. Bevallom, kezd az az érzésem lenni, hogy tényleg szükségem lenne több, sőt rengeteg személyes edzésre, ami viszont a kérdését illeti, megpróbálok normálisan válaszolni:
-Egyenlőre csak ehhez az egyhez. Aztán meglátjuk. Egy karakter máris eszembe jutott, amit ha jól fogadnak, ki tudja, lehet visszatér jövőre.
Elmosolyodom, amikor hozzám ér, én viszont egyenlőre nem viszonzom ezt a gesztust. Túl sok statisztát látok a földre vágódni, nap mint nap, inkább nem kockáztatom meg a dolgot.
-Valójában, nem félnék oda menni egyedül most sem, de állítólag egy testőr szerencsét hozna.
Rákacsintok, aztán elindulok az öltözők felé. Nagyon úgy néz ki, hogy ez egy igen volt! Remek, már csak túl kell élnem egy harcművészeti edzést! Anyám borogass...

A bemelegítés nem is olyan vészes, mint gondoltam. Arra számítottam, hogy fél óra önkínzás lesz, annak ellenére, hogy két perc után elmondanék magamnak bármit, csak legyen vége, ehelyett viszont csak 27-szer jut eszembe, hogy a gyors halál a rablók kezei által sokkal emberségesebb, mint ez.
-Micsoda? - Kérdem pislogva, az utasítás hallatán, és bevallom, kissé zavarba jövök. A fegyverem a táskámban hagytam, mert a torna szerkóban nem tudtam volna hol elrejteni, puszta kézzel pedig nem az én stílusom.
-Na jó, de figyelmeztetem, néha az egyszerű emberekből is hihetetlen dolgokat hoz ki az adrenalin!
Ezzel neki rohanok, és megpróbálom fellökni, hogy kényelmesen huppanjon a leterített szivacsra. Remélem nem üti majd meg magát.

- Rendben, Adam - bólintottam megjátszott komolysággal. - Akkor én pedig Nancy volnék, aztán ha az edzés után méltónak talál rá, újra Ambrose-zá üthet... már ha tud - villantottam meg egy sátáni félmosolyt.
Az anyukája említésére aztán megint felnevettem. Nagy megkönnyebbülés volt a számomra, hogy egy ilyen rendes ember jött hozzám, és nem egy olyan öntelt, fölényeskedő film sztár, akitől egy kicsit tartottam, hogy majd letámad, hogy márpedig van egy napom, hogy egymagában le tudja zúzni a világ összes Smith ügynökét. Kellemesen csalódtam hát, és ez máris jókedvre derített.
- Bevallom, nem sűrűn szoktam tévét nézni, úgyhogy ebből a sorozatból sem láttam soha egy képkockányit sem, de érdekesnek hangzik. Talán majd egyszer belekukkantok. De ezek szerint csak egy-két alkalomra gondolt, hogy ihletet merítsen a harci epizódhoz? Az sem probléma, de hangsúlyoznám, hogy ebben az esetben tényleg épp csak a lényegét fogom tudni bemutatni.
A cukrászda említésére bátorító mosollyal paskoltam meg a vállát, és finoman megcsóválva a fejemet sóhajtottam fel.
- Az önbizalomhiány a leggyakoribb probléma ezekben a termekben. Ha rendszeresen eljár ide, egy idő után már nem lesz szüksége testőrre, ha cukrászdába szeretne menni, de remélem, hogy a rendelkezésünkre álló idő is elég lesz ahhoz, hogy elkezdje átlépni a saját gátlásait. Szüksége is lesz rá.
Ellépve tőle egy szűk beugró felé mutattam a terem másik oldalán.
- Az öltözők arra vannak, én itt fogok várni. A többit pedig majd megbeszéljük a cukrászdában - kacsintottam rá.
Ha visszatért, először átestünk a bemelegítésen, aztán lazán hátrakulcsolt kézzel megálltam előtte nagyjából három méter távolságra, és egyszerűen azt mondtam:
- Támadjon!

Kicsit furcsa, mégis szívderítő az a már-már gyermeki ártatlanságot sugárzó mosoly, ami a nő arcát ragyogja be. Néhány éve még kételkedtem volna, hogy az előttem álló Nancy tényleg harcművész oktató-e, és nem óvónéniket képet tovább plüssállat szanitécnek, de a forgatások alatt találkoztam pár érdekes emberrel, szóval nem fog átejteni az ő tündibündi arca sem. Jobb lesz távol maradni azoktól a veszélyes lábaktól...csak tudnám őt miért érdeklik ennyire az én lábaim.
-Kérem, egyenlőre szólítson Adam-nek - mondom mosolyogva, és kicsit előre biccentek a fejemmel. - De ígérem, mindent megteszek majd, hogy kiérdemelhessem azt a lovagi címet.
Azért örülök neki, hogy érti a viccet. Ahogy felnevet, hangja úgy rombolja le a kőarcú önvédelmi oktató sztereotípiájának bástyáit, én pedig megnyugodhatok, hogy vagyunk olyan jóban Daisy-vel, hogy nem küldene egy "ha bele döglessz is" típusú mesterhez.
-Valójában TV sorozat, de ne aggódjon, olyasmit úgysem árulnék el, amivel lelövöm a poénokat előre, bármennyire is kéri tőlem akár a legnagyobb rajongóm is...az anyukám.
Megvonom a vállaim, aztán felidézem magamban, mit sikerült eddig összehoznia dologból.
-Egyébként a Springfield nevű sorozatról van szó. Nem tudom hallott-e már róla? Dióhéjban egy krimi sorozat egy gyönyörű nőről, aki testhez simulós bőrruhában kalapál el 3-4 statisztát minden részben. A nézettség garantált, de azért igyekszem a bűnügyeket is érdekesre írni.
Kicsit azért elhúzom a szám. Nem szeretek belegondolni, hogy optimista becslések szerint is a nézők fele hang nélkül is figyelné, mi megy a képernyőn. Mázli, hogy amúgy is az ilyen ügyek felderítése a hobbim.
-Egy ideje már fut a sorozat, és a harcművészet részt megoldja a főhősnő egymaga, inkább egy mostani epizóddal vagyok gondban. Mondhatni, írói válság. Egy egyszerű kis történet lenne arról, hogy a maffia védelmi pénzt próbál beszedni egy önvédelmi oktatótól, és miután az súlyosan megsérül, "Ms.Springfield" beáll őt helyettesíteni, és elkapja a tetteseket. Gondoltam, ez a hely hátha ihletet ad, és ha már itt vagyok, szeretném reálisan ábrázolni, milyen iszonyú túlerő kell ahhoz, hogy kárt tegyenek valakiben, aki tudja mit csinál, meg ha tanulok pár új fogást, az sem árthat.
Aztán gondolok egyet, és még hozzáteszem gyorsan:
-Illetve, van egy nagyon jó cukrászda egy nagyon rossz környéken, amit régóta szeretnék kipróbálni. Ha végeztünk itt, elkísérne? Cserébe meghívom egy tortára.

A mai napomat a lehető leglazábbra hagytam, ugyanis nemrég egyeztettem időpontot egy új klienssel, akinek a kívánsága eléggé egyedi volt. Úgy szerveztem hát, hogy aznap ő legyen az utolsó, akivel foglalkozom, mert nem tudtam, hogy mennyi időt is fog igénybe venni egyáltalán a foglalkozások megtervezése, elvégre ha jól értelmeztem a szavait, ő nem azért fordult hozzám, mert nem mert egyedül végigmenni egy utcán, vagy szívesen átmozgatta volna magát a szabadidejében. Kíváncsi voltam, mire jutok vele.
A szokásos fekete atléta trikó és fekete leggings nadrág volt rajtam, és mezítláb tapicskoltam a padlón, amiért sokan tévesztettek már össze a tanulókkal, úgyhogy enyhén meglepett, amikor olyan céltudatosan átvágott a termen, és egyenesen hozzám lépett. Persze felmerült bennem, hogy talán útmutatást kért valakitől, de nem szívesen vetettem volna el annak a lehetőségét, hogy egy ennyire intuitív tanítványom lehet.
- Örvendek. Nancy Ambrose - ráztam vele kezet, és örömmel konstatáltam, hogy utolsóként a jobb lábával lépett. Ez jó előjel volt.
Elképzelésére, hogy milyen tudással is fog innen kikerülni halkan felnevettem.
- Ez csupán magán múlik, Mr Knight. Valójában bármit is tanul tőlem, a legfontosabb lecke mindig az, hogy hogyan tudjuk elkerülni a fizikai erőszakot, vagy legalább a lehető legjobban minimalizálni. Viszont ez az eset eléggé egyedülálló, engem legalábbis még nem kértek ilyesmire.
Elgondolkodva döntöttem oldalra a fejem.
- Pontosan mire van szüksége? Csupán egy gyors betekintésre? A harcművészek egy életen át képezik magukat, de ahhoz is évek kellenek, hogy valaki mester legyen. Pár nap, hét alatt nem lehet sok mindent elsajátítani. Ha jól értettem, egy film miatt jött ide. Előre megkoreografált mozdulatokat szeretne betanulni a harcjelenetekhez? Esetleg csupán elméleti tudás szeretne szerezni egy szerephez? Természetesen nem kell forgatási titkokat kiszivárogtatnia, csak minél többet tudok meg az elképzeléseiről, annál pontosabban tudom az edzésprogramot az igényeihez igazítani.

Mázli, hogy a producereknek fogalmuk sincsen, milyen sorrendben kéne leadnom a forgatókönyveket, mert az egyik történet amit megrendeltek tőlem, csak félig lett kész három héttel ezelőtt, aztán viszont elakadtam benne, de úgy istenesen. Azóta 5 másik történetet adtam le, és ha így haladok, az évadot is letudom, de a a félkész forgatókönyv szinte már gúnyolt, ahogy hevert ott az íróasztalomon, ezért úgy döntöttem, hogy ideje végre leszámolnom vele!
Nagy meglepetésemre Daisy volt az, aki ötletet adott, hogyan tehetnék pontot a dologra. Nincs más dolgom, mint élőben utána menni az ihletnek, ami egy jó ötlet volt tőle, ráadásul arra is mondott tippet, hol tehetném ezt meg. Nem mondom, kicsit furcsán éreztem magam egy edzőteremben, de legalább elvetettem az ötletet, hogy fehér köntösben, és fekete fejpántban jelenjek meg. A többi szerencsétlent elnézve eléggé kilógtam volna a tömegből.
-Jó napot, Ambrose mester megérkezett már? - Kérdem a recepciós fiútól. - Elvileg pár perc múlva lenne nála időpontom.
A srác ekkor a távolba mutat, én pedig hunyorogva mérem végig az ablaknál álló, barna hajú hölgyet.
-Ő az? Fura, valahogy másra számítottam. Na mindegy.
A nőhöz sétálok, és amikor elköszönt az előző áldozatától, a kezem nyújtom felé.
-Jó napot, Adam Knight vagyok. Telefonon beszéltünk. Ha minden igaz, ma megtanítja nekem, hogyan kell lenyomni Stallone-t.