Fortuna eltávon

Tárgy: Fortuna eltávon Hétf. 23 Jún. - 22:44

First topic message reminder :

S. O. S.

♫ Hurt ♫

Nem hagynám magára Tatit, hogyha nem jelenne meg Gabriel. Tudom, hogy együtt vannak, a vak is észrevette volna az éjszakai szalonnasütés alkalmából, így inkább diszkréten a távozás mezejére lépek. Tatjana mellé guggolok azért egy pillanatra, finoman megérintem a vállát.
- Meg kell keressek valakit. Rendben leszel, úgy látom van, aki vigyáz rád. Nyilván nálam jobban.. – eresztek meg egy mosolyt Gabe felé is, majd Carrie-Annt keresi tekintetem.
- Tudnál nekem segíteni? Körül kéne nézzünk, hogy merre hány méter. Lehetnek sérültek is.. hülyeség! Valószínűleg vannak sérültek, az ellátásukhoz meg felszerelés kell. Bár nem tudom, hogy mit találunk a part mentén olyat, amit tudunk is használni majd. – magyarázom a lánynak, majd ha hajlandó eljönni velem, valamilyen nevetséges kapaszkodási mánia okán a kezemet nyújtom neki, jelezve ezzel, hogy szeretném, hogyha megfogná a kezemet. Nem, mintha kéz a kézben sétálni egy szenvedő társunkkal az bármin változtatna, de ettől még szükségem van valamire, akit hagyhatok rám támaszkodni. Ha hasznosnak érzem magam, akkor nem rettegek annyira.
A mentőmellényemtől megszabadultam már, így csak a lassan száradó, homokmocskos, fehér ing szabású tunikát viselem a fürdőruhám felett. Hogyha kimossuk, akkor kötszernek jó lesz ez is. Szándékomban áll tehát megszabadulni tőle, mit sem törődve azzal, hogy legnagyobb valószínűséggel szénné fogok égni fél másodperc alatt. Sose bírta a bőröm a napot, barnulni nem volt szokásom, mindig csak égtem. Semmi baj, legfeljebb vedlek majd, mint a kígyó!
- Sylvie! – kiáltom el magam azonnal, amint ismerős üstököt látok felfedezni a horizonton. Csápolok, mint a vadállat, Carrie-Ann kezét is eleresztem, s futva indulok meg barátnőm felé.
- Jól vagy? – dobom térdre előtte magamat a homokban, s mint egy idióta, azonnal az arca felé nyúlok, hogy magam felé fordítsam, ellenőrizendő sebtiben, hogy mindene megvan-e. Az én arcom bal fele valószínűleg úgy néz ki, mint egy meghámozott vacak, de már nem folyik a vérem, a sós víz összehúzta a sebet, amit a hordószilánk okozott. Persze a bőröm gyulladt a sebszéleknél és meg is kékült, de nem nagyon érdekel. Nem halálos.
- Basszus, nem jó jel! – nézek el Sylvie válla felett, s szúrok ki a földön fekve egy alakot. Ilyen távból nem tudom megállapítani, hogy ki lehet az, de ha már segítő szándékkal indultam el, hát az a minimum, hogy megnézzem. Kérdőn tekintek Carrie-Annre és Sylviere.
- Láttok valahol bármit, amit felhasználhatunk sebek ellátásához? A sós vízen kívül.. – kérdezem tétován. Egyelőre azt sem tudom, hogy mi baja lehet a fekvőnek, de élek a gyanúperrel, hogy nem jókedvében heverészik ott.
Felkelek szobatársnőm mellől, s mivel bizonyára eddigre Carrie-Ann is mellénk ért – hacsak nem terelte el valami a figyelmét – magukra hagyom őket és elindulok a moccanatlanul heverő felé. Gyomromat görcsbe rántja a felismerés. Ne már! Annyian voltak a hajón, akiket nem is ismertem, így nem is vágott volna annyira földhöz, hogyha sérülten látom őket. Jó, ez önző dolog, de nyilván mindenkinek vannak elsők az egyenlői közül. S nekem ezek az elsők az ismerőseim, ahogy gondolom mindenkinek azok.
- Dave! Dave! Mondd, hallasz engem? – térdelek le mellé is, s érek finoman a vállához, éreztetendő, hogy itt vagyok. Tekintetem a lábára siklik és megáll bennem az ütő. Erre nem készítettek fel apám anatómiaórái. Mikor lettem olyan hülye, hogy azt hittem, hasznosat tudok cselekedni majd? Picsába! Az a láb.. Segélykérő pillantással fordulok Sylvieék felé. Én igazán akarok segíteni, de egyelőre letaglózódtam, nem is kicsit. Kell pár pillanat, mire összeszedegetem lélekjelenlétemet. - Nique vagyok. Nem lesz semmi baj.. – duruzsolok tovább Davenek, ebben legalább egyelőre most is jó vagyok. Bár némiképp nevetségesnek érzem magam, hogy tizenhét létemre itt játszom a felnőttet. De mikor nőjünk fel, ha nem egy szerencsétlenség során? Talán nekem is sikerül..

Tárgy: Fortuna eltávon Hétf. 23 Jún. - 22:44

S. O. S.

♫ Hurt ♫

Nem hagynám magára Tatit, hogyha nem jelenne meg Gabriel. Tudom, hogy együtt vannak, a vak is észrevette volna az éjszakai szalonnasütés alkalmából, így inkább diszkréten a távozás mezejére lépek. Tatjana mellé guggolok azért egy pillanatra, finoman megérintem a vállát.
- Meg kell keressek valakit. Rendben leszel, úgy látom van, aki vigyáz rád. Nyilván nálam jobban.. – eresztek meg egy mosolyt Gabe felé is, majd Carrie-Annt keresi tekintetem.
- Tudnál nekem segíteni? Körül kéne nézzünk, hogy merre hány méter. Lehetnek sérültek is.. hülyeség! Valószínűleg vannak sérültek, az ellátásukhoz meg felszerelés kell. Bár nem tudom, hogy mit találunk a part mentén olyat, amit tudunk is használni majd. – magyarázom a lánynak, majd ha hajlandó eljönni velem, valamilyen nevetséges kapaszkodási mánia okán a kezemet nyújtom neki, jelezve ezzel, hogy szeretném, hogyha megfogná a kezemet. Nem, mintha kéz a kézben sétálni egy szenvedő társunkkal az bármin változtatna, de ettől még szükségem van valamire, akit hagyhatok rám támaszkodni. Ha hasznosnak érzem magam, akkor nem rettegek annyira.
A mentőmellényemtől megszabadultam már, így csak a lassan száradó, homokmocskos, fehér ing szabású tunikát viselem a fürdőruhám felett. Hogyha kimossuk, akkor kötszernek jó lesz ez is. Szándékomban áll tehát megszabadulni tőle, mit sem törődve azzal, hogy legnagyobb valószínűséggel szénné fogok égni fél másodperc alatt. Sose bírta a bőröm a napot, barnulni nem volt szokásom, mindig csak égtem. Semmi baj, legfeljebb vedlek majd, mint a kígyó!
- Sylvie! – kiáltom el magam azonnal, amint ismerős üstököt látok felfedezni a horizonton. Csápolok, mint a vadállat, Carrie-Ann kezét is eleresztem, s futva indulok meg barátnőm felé.
- Jól vagy? – dobom térdre előtte magamat a homokban, s mint egy idióta, azonnal az arca felé nyúlok, hogy magam felé fordítsam, ellenőrizendő sebtiben, hogy mindene megvan-e. Az én arcom bal fele valószínűleg úgy néz ki, mint egy meghámozott vacak, de már nem folyik a vérem, a sós víz összehúzta a sebet, amit a hordószilánk okozott. Persze a bőröm gyulladt a sebszéleknél és meg is kékült, de nem nagyon érdekel. Nem halálos.
- Basszus, nem jó jel! – nézek el Sylvie válla felett, s szúrok ki a földön fekve egy alakot. Ilyen távból nem tudom megállapítani, hogy ki lehet az, de ha már segítő szándékkal indultam el, hát az a minimum, hogy megnézzem. Kérdőn tekintek Carrie-Annre és Sylviere.
- Láttok valahol bármit, amit felhasználhatunk sebek ellátásához? A sós vízen kívül.. – kérdezem tétován. Egyelőre azt sem tudom, hogy mi baja lehet a fekvőnek, de élek a gyanúperrel, hogy nem jókedvében heverészik ott.
Felkelek szobatársnőm mellől, s mivel bizonyára eddigre Carrie-Ann is mellénk ért – hacsak nem terelte el valami a figyelmét – magukra hagyom őket és elindulok a moccanatlanul heverő felé. Gyomromat görcsbe rántja a felismerés. Ne már! Annyian voltak a hajón, akiket nem is ismertem, így nem is vágott volna annyira földhöz, hogyha sérülten látom őket. Jó, ez önző dolog, de nyilván mindenkinek vannak elsők az egyenlői közül. S nekem ezek az elsők az ismerőseim, ahogy gondolom mindenkinek azok.
- Dave! Dave! Mondd, hallasz engem? – térdelek le mellé is, s érek finoman a vállához, éreztetendő, hogy itt vagyok. Tekintetem a lábára siklik és megáll bennem az ütő. Erre nem készítettek fel apám anatómiaórái. Mikor lettem olyan hülye, hogy azt hittem, hasznosat tudok cselekedni majd? Picsába! Az a láb.. Segélykérő pillantással fordulok Sylvieék felé. Én igazán akarok segíteni, de egyelőre letaglózódtam, nem is kicsit. Kell pár pillanat, mire összeszedegetem lélekjelenlétemet. - Nique vagyok. Nem lesz semmi baj.. – duruzsolok tovább Davenek, ebben legalább egyelőre most is jó vagyok. Bár némiképp nevetségesnek érzem magam, hogy tizenhét létemre itt játszom a felnőttet. De mikor nőjünk fel, ha nem egy szerencsétlenség során? Talán nekem is sikerül..

» Fortuna eltávon - 2. felvonás