Konyha

- Van egy jól felszerelt uszoda a földszinten. Meg szauna. Szerintem valahol egy fitneszterem is van, de ott még nem jártam. Amúgy sejtettem, hogy valami gimnasztika lesz a dologban. Elpuhult városi csajhoz túl jó alakod van. - Kacsintok a hamburger maradványai felett. Azért Erwan génjeimnek köszönhetően jobb szemem van a lányokhoz, mint a normális nőknek egymáshoz. Kivéve persze azokat, akik hozzám hasonlóan mindkét nemhez vonzódnak.
- Szerintem azok a srácok vagy leszoktak az alkoholról ijedtükben, vagy már rég alkoholmérgezést kaptak. Akárhogy is, segíteni embereknek elszokni a piáról szerintem nemes feladat. És szemem sem rebben ettől a kamutól, figyeled?
Egymás közt vagyunk. Tudjuk egymás féltve őrzött titkát és épp most kapott tőlem két sajtburit frissen, melegen. Ez egy remek barátság kezdete. Beletörlöm az ujjaim és az arcom egy szalvétába, majd felállok, hogy elmosogassak. A konyha az én birodalmam. Azt szeretem, ha tiszta és rendezett. Rakás elmosatlan edény közt leszűkül a mozgásterem és gyűlölöm, ha akadályoznak a szabadságomban.
- Akkor is irigyellek. Kint zuhog az eső, orkán tombol, te meg heversz az ágyadon és azt képzeled, hogy Hawaiin vagy, süt a nap, harminc fok van árnyékban, koktélt iszol és egy szexi pasi épp napolajjal ken és masszíroz. Aki meg meg mer zavarni, azt megkergeti egy tucat gladiátorpók. Ehhez a képességhez képest mi az, hogyha a lány wc tele van, akkor használhatom a piszoárt? Amatőrnek érzem magam.
Vigyorgok szélesen. Nem tudom ki küldte Tatjánát az én szobámba, de jövök neki eggyel. A lány diákok Heisenbergje a szobatársam. Ez jobb, mint megnyerni a fizikai Nobel-díjat az egyesített relativitás elmélet hézagjainak befedéséért. Kit érdekel, hogy egy hullámeffektus relatív-e, ha bármikor segíthet nekem behaluzni, hogy egy vulkán kráterének szélén ülök és lávában úszkáló pterodactylusokat etetek.

- A kosár nem annyira az én pályám, akkor már inkább úszás. Elemiben meg gimnasztikáztam két évig, de mostanában inkább csak tornázgatok, ha kedvem van futok.. Van itt egyébként uszoda a birtokon, vagy be kell menni a városba? - pillantok kérdőn Lisara. Ha lenne a háznál medence az nagyon jó lenne. Szeretek úszni, talán imádnék is, de régen mindig uszodába kellett járni, az meg macerás. Holmit összepakolni, buszra vagy metróra szállni, utazni, aztán a végén hajat szárítani, és a többi.. Tiszta macera, kicsiny élvezetért. Főleg, ha tömegnyomor volt épp.
- Ártatlan, mi? És vajon azok a srácok is ezt mondanák, akiknek megmutattad Erwant? - nevetek fel, a számat egy szalvétába törölve. Mert azért mégis csak ciki lenne morzsás vagy ketchupos szájjal lenni egész nap.
- Nos, igen - bólintok nagy sóhaj közepette. Hát lelepleztem magam... Persze azért vigyorgok is, nem nagy dolog. Mármint, hogy kiderült. Előbb-utóbb úgy is kiderült volna, főleg a szobatársam előtt.
- Nem, csak az általam elképzelt illúziót tudom veled láttatni. Ha érdeklődnék aziránt a tárgy iránt és esetleg magam ismerném a kifejletet, akkor megmutathatnám neked. De úgy, hogy te végiggondolod.. Úgy nem megy...
Nem zseni vagyok és nem is mások tudatát irányítom, legalább is nem abban az értelemben. Persze egy mondjuk általa ismert személyt meg tudok neki "idézni", hisz a külső jegyeket már az ő agya teszi hozzá. De azért egy kémiai vagy fizikai kísérlet kimeneteléhez én kevés vagyok.
- Persze az lehet, hogy én gondolok valamit, hogy úgy történne és neked azt mutatnám. De az nem biztos, hogy a valóságban is úgy zajlana.

- Nem akarsz kosarazni? El se hinnéd mennyi kalóriát el lehet vele égetni. A combom sem magától lett betonkemény és feszes. Két óra úszás és két óra kosár minden nap és bármelyik normális fiút lenyomom.
Én szeretek enni, tudok is, szoktam is, de szükségem is van rá. Amennyit sportolok. Egyrészt unalomból, másrészt kompenzálok. Nincs olyan képességem, mint Jillnek, aki húsz-harminc méterről el tudná törni az összes csontom pusztán azzal, hogy arra gondol. Nekem pontosan annyi esélyem van túlélni akármit, mint egy embernek.
- Gondolod? Már azt nehezen kezelték, hogy beszereztem egy Intel i386-os számítógépet otthonra. Szerintük a technika a társadalom elzülléséhez fog vezetni. Szerintem a kormány csak a hozzád hasonlók ellen akar védekezni vele, hisz én olyan kis gyámoltalan ártatlan bárány vagyok, hogy ellenem tuti nem kell.
Elnevetem magam. Ártatlan külsőm van. És többnyire nem akarok megverni senkit. Többnyire. Amikor meg mégis akkor is inkább elmegyek úszni.
- Szóval te illuzionista vagy! Végre kibökted. - Vigyorodom el vidáman. Ez hát a nagy titok! Szagok, hangok, látvány? Szóval nem kivetíti, hanem beleülteti az agyba.
- Tudsz szimulációt előidézni? Például egy számodra ismeretlen kimenetelű fizikai kísérletet elvégzek fejben, akkor az illúzióból kiderül mi lesz az eredmény vagy csak az általad elképelt és kivetített kimenetelt látom?
Fogalmam sincs hogy működik Tatjana képessége. Ha nem képes ilyesmire az se gond, így is fényévekkel erősebb nálam. Ez olyan, mint megkérni egy tűz alapú mutánst, hogy a tűzlabdáját színezze rózsaszínre, mert az szebb szín. Csak egy szöszi agyából bukkanhat elő. Mintha belül ténylegesen szőkülnék.

Csak mosolygok a telített zsírsavak és hasonlók felemlegetésén. Persze nem csak ezeken nőttem fel, anyám egész jól főz. De suli után sokszor jó volt kilépni a mekibe és betolni egy-két sajtburgert. Az minden suli után ugyanaz volt.
- Micsoda megtiszteltetés - hajtok fejet a kinevezésem előtt és csak nagy nehezen fogom vissza széles vigyorom, hangos hahotám. De félek, ha valóban én leszek a főcsokikóstoló, meg kell dupláznom a szimpla tornafeladataim számát. Mert a végén tényleg gurulni fogok, márpedig azt nem szeretném.
Aztán csak kuporgok a széken, hagyom, hogy a készülő kaják illatai orromba kússzanak, szolidan megkongatva gyomromat. A nyál összefut a számba, és ha nem tudnám, hogy hamarosan előttem lesz, hát vizionálnék valami kaját. Mert az éhség mardos, de rendesen. Ám szerencsére mielőtt felemészt Lisa elém teszi a tányért, és én markolok is rá a kajára. Egy ideig csak kölcsönösen hümmögünk, merthát mindkettőnknek volt gyerekszobája, azt meg már korán megtanítják, hogy teli szájjal nem illik beszélni.
- Sok bajuk lesz az életben még - sóhajtok szinte már részvétteljesen Lisa szüleinek leírását hallva. Mert bár még rejtegetjük magunkat, úgy sejtem, valamikor a közeljövőben felüti fejét a dolog, ahogy egyre több különösebb vallás, nézet erősödik majd meg. A teljesen konzervatíval meg majd téphetik a hajukat.
- A szüleim az első sokk után egészen élvezték a dolgot. Anyám vidéken nőtt fel és mindig hiányzott neki a réti virágok illata, így ő ha pihenni akart ezt kapta. Apám szeretett volna magának egy Chevit, de azért annyira jól nem keresett. Így olykor leült a fotelba, de azt látta, hogy a legújabb modellben vezet. Mi meg anyuval a hasunkat fogtuk a röhögéstől ahogy apám ül a fotelben, száját széles vigyor és előrenyújtott kezével tekergeti a semmit a levegőben. Persze ezt sose árultuk el neki - kacsintok vidáman Lisara, bekapva az utolsó falatot is.

- Néha normális házi kosztot is kell enni. Van róla fogalmad mennyi telítetlen zsírsav és kalória van egy sima hamburgerben? Hogy a sós krumpliról és a cukrozott kóláról ne is beszéljek. - Húzom egy kicsit Tatjana agyát. Én jobb szeretem a kisebb városokban előforduló "Nagyi hamburgere"-féle helyeket.
- Én is úgy vélem. - Vigyorodom el, majd a meghajlást egy elegáns pukedlivel viszonozom keresztbe rakott bokával, ahogy kell. Nekem is volt gyerekszobám.
- Köszönöm kisasszony. Akkor a rám ruházott hatalmamnál fogva lovaggá ütlek a fakanál, a serpenyő és a gáztepsi nevében és kinevezlek birodalmi főcsokikóstolóvá.
Nevetve lépek be a pult mögé és a kisebbik kenyeres tálból kiveszek jól megtermett zsemléket. Onnét kezdve már minden mozdulat rutinszerű. A húspogácsa kisütése tart egyedül tovább. Addig viszont ráérek a saját extra csilisemet is összepakolni.
- Tessék. Ez a két sajtburi a tied, ez a nagy tömött meg az enyém. Akkor jó étvágyat nekünk.
Míg a fejemet tömöm, alig fér be a számba állva a jól megrakott gyönyörűség, addig csak hümmögni tudok. Jelezve, hogy figyelek és jelen vagyok gondolatban is.
- Szívesen felnőttem volna egy toleráns családban. A szüleim jó fejek, de néha bigottak tudnak lenni. Se a Jehova tanúit, se a mormonokat, se a szcientológusokat nem kedvelik. Ha megtudnák, hogy vannak emberek akiknek nem csak a vallásuk, de a sejtszerkezetük is eltér, akkor haláluk napjáig leköltöznének egy atombunkerbe egy rakás konzerv kajával.

- Egy világ dőlt össze bennem - sóhajtok fel színpadiasan. Tiszta katasztrófa, hogy kénytelen vagyok lemondani a megszokott sajtburiról.
- Azt hiszem megvan a legjobb érved, amivel bulizni tudsz majd csalni - nevetek fel vidáman, majd büszkén, mint aki már ezer éve él itt, kitárom előtte a konyhaajtót, udvariasan meghajolva, mint valami főpincér.
- A birodalma hölgyem - követem, majd keresek magamnak valami széket és rátelepszem. Mind mondottam, én nem vagyok konyhatündér, max kajálni járok majd ide, főzni nem.
- Remek. Hajlandó vagyok efféle kísérleti alanyt eljátszani. Arra viszont készülj fel, ha sikerül meglelni a receptet, minden hétvégén ezzel foglak nyaggatni. Bár főzni nem tudok és nem is szeretek, a hasam imádom. Még ha nem is látszik - simítok végig elégedetten a laposnak mondható testrészen, majd körbe futtatom a tekintetem a helyen. Elég modern, ahhoz képest, hogy egy iskolai konyha. Bár igazából a ház sem úgy néz ki, mint egy iskola.
- Hát.. ki tudja, mi is lenne a legjobb - vonom meg a vállam, visszatérve Lisa problémájára.
- Nekem szerencsére nincs ilyen identitási gondom, a szüleim meg.. nos az első sokk után viszonylag könnyedén elfogadták, hogy más vagyok, mint a többiek. Jó fejek - mosolyodom el szeretetteljesen. Igen, születhettem volna olyan családba is, ahol mint egy leprásra néznek rám. De szerencsém volt...

A visszakérdezés az megy, neki is és nekem is. Valószínűleg azért találták ki ezt az egészet, hogy nagyjából egyforma információkat tudjanak meg az idegenek egymástól. Én olykor szándékosan nem kérdezek vissza, mint korábban, mikor megkérdezte a korom. Az viszont várható volt, hogy meg fogja kérdezni, hogy mégis mit értek még több pozitívum alatt. Gondolataim igencsak össze kell szednem. Most nehéz kérdést tett fel.
- Lássuk csak... a pozitívumaid... tudsz főzni, aztán... jól nézel ki, na meg... van üzleti érzéked a kajacserét illetően... néha fájdalmasan, de őszinte vagy, hozol a lánynak italt a bálon, és... jól nézel ki. Igen, tudom, hogy ezt kétszer mondtam - teszem hozzá.
Most, hogy ezzel végeztem, én is kérdezhetnék tőle ilyesmit, de inkább nem fogok. Majd máskor, legalább akkor is lesz miről beszélnünk. Azzal a jellemzéssel pedig lógni fog, az egyszer biztos. Ami a bulit illeti, fején találta a szöget. A bált nem élveztem ki annyira, bár az sem volt rossz, de első csoportos programnak túlontúl bálos volt a helyzet. Egy egyszerű szobabuli sokkal jobban hangzik. Egyébként sem tudnék mást csinálni szilveszterkor. Az pedig, hogy csak üljek a szobámban és lessek ki a fejemből, nekem nemigen jön be. Ez a vacsora, vagy ebéd, vagy legyen bármi, egyre több félreértést hoz magával.
- Egy szóval sem mondtam, hogy szeretem a fájdalmat. Nem vagyok mazochista, egyszerűen csak inkább magamnak ártottam, mint másoknak. És még gyerek voltam, a gyerekek mindig a legegyszerűbb megoldást tartják szem előtt. Később már sérült állatokat is meggyógyítottam. De persze nem hagyatkoztam mindig az erőmre. Nyilvánosan elvégre nem tehettem, én meg valahogy vonzom a baleseteket, vagy nem is tudom - húzom el a szám.
Azt hiszem, erről elég ennyit beszélnem. Talán soknak is bizonyult, mert Ethan a következő pillanatokban bejelenti, hogy megy. Remélem nem miattam. Ebben viszont csak reménykedni tudok. Mosolyát azért még viszonozom, ahogy a köszönését is. Utána pedig csak maradok a konyhában. A gyógyítással nem vacakolok, inkább megeszem a még tányéromon maradt palacsintákat. Ha nem élném bele magam ennyire az emlékeimbe, sokkal jobb lenne. Jóval kevesebbet beszélnék, az egyszer biztos, ráadásul kisebb lenne az esélye annak, hogy untatok valakit. Persze a hallgatagság is lehet untató, de akkor is... Na mindegy! Jobb dolog híján elpakolok magunk után. A mosogatással kezdem, előtte azonban már meggyógyítom magam, hogy ne mehessen bele semmi a sebbe, aminek nem kellene. Ezt követően a szobámba vonulok, hogy felkészülhessek a sétámra.

Saját gondolataim annyira lekötöttek, hogy el is felejtettem kérdésére válaszolni. Na igen, ha minden második mondata kérdés, akkor mégis hogy tartsam fejben az összeset? Mindegy, ezen már kár agyalni.
- Tizenkilenc - felelem, egy elnézést kérő mosoly kíséretében.
Ő legalább nem sértődött meg azon, hogy elfelejtettem válaszolni. Annak idején Mike-ot elég rosszul érintette, mikor nehézkesen jutott eszembe a neve. Előfordul, én sem vagyok hibátlan. Közel sem, ami azt illeti, de ezt nekik nem kell tudni most azonnal. Szexuális beállítottságomon hamar túlteszi magát, a hangosan lefojtatott ábrándozásai után. Ezt követi a főzés megvitatása is. Elég gyorsan váltakoznak a témák, ez viszont sose baj. Mindenből egy kicsit. Ráadásul azért, még ha keveset is, mégiscsak megtudok róla egy-két dolgot. Sose baj, ha kellőképp megismerem az embereket. Sokkal még nem álltam le beszélgetni, lányokkal talán még egyáltalán nem, de majd idővel. Egyelőre a srácok találtak meg, meglepő módon ugyanabból a szobából. Meg volt az a fiatalabb srác a tóparton és... Mindegy, máskor is ráérek összeírni a listát. Vagy nem, mert nem szándékozok listát vezetni.
- Igen, vele már beszéltem erről. És mondtam is neki, hogy lehet, hogy megjelenek. Visszatérve viszont a tulajdonságaidra, nem hiszem, hogy csak a főzés lenne a pozitívum veled kapcsolatban - próbálom nyugtatni, bár szerintem nagyon is tisztában van magával.
De mégis, egy lány dolga, hogy olykor táplálja a fiúk egóját. Már ha van mivel. Meglepő, hogy pont ő veszi észre, hogy vérzem. Nekem fel sem tűnt mindeddig, most viszont sajnálom a palacsintákat, hogy elrontom az általuk nyújtott összképet. Tenyerem megfordítom. Valóban van rajta egy kisebb vágás. Nem vészes. Valószínűleg a vér is csak azért tudott cseppeket formálni, mert a palacsinta fogásakor szorítottam tenyerem azon részén. A szalvétát egy hálás mosollyal elveszem. Kénytelen vagyok azzal beérni. Furcsa, hogy sebbel bajlódom, de Ethan mellett nem tudom meggyógyítani magam.
- Tényleg nem vészes. Ha nem szólsz, jó ideig észre sem vettem volna. Azt hiszem, az ilyen kis sebekre már immúnis vagyok. Elég sokszor vágtam meg magam kiskoromban, hogy gyakoroljam a képességem. Mond csak, nem tudod véletlen kikapcsolni a képességed? - kérdem nevetve.
Jó lenne, ha tudna olyat. Akkor pillanatok alatt meggyógyíthatnám magam és nem kellene a szalvétával bajlódni. Na de mindegy, ha nem tudná, akkor majd később kezelem a problémát. Most beérem a szalvétával is.

Az, hogy pont ő oktat ki, kicsit furcsa nekem. Nem mintha bajom lenne vele, de azért na! Talán valamennyire mégis. Amit mond viszont igyekszem észben tartani. Nem akarok én mogorva lenni. Talán tényleg jobb, ha a véleményem magamban tartom, nehogy félreértés legyen belőle. Most pedig lassan a koromra is rákérdez. Egyre többet fog tudni rólam. Hogy ez jó, vagy rossz, majd még kiderül, minden esetre amiről nem akarok, arról nem kell beszélnem.
- Örülök, hogy végre leesett! - mosolygom egyszerűen megjegyzésére.
Persze nem igaz, hogy a lányokhoz vonzódom, de kíváncsi vagyok arra, hogy miként reagál. Ennyit megérdemel szerintem. Hátha nevetek egy jót rajta. Azért ha idővel nem esik le neki, hogy csak vicceltem, akkor felvilágosítom. Remélem azért nem kell, de ha mégis, akkor megteszem. Csak szavakkal, sehogy másként. Nem vagyok olyan hülye, hogy másként is prezentáljam szexuális beállítottságom. Ennyire még nem fertőzött meg Lizzy. Vagy már kihevertem, nem tudom pontosan. Következő kérdése megmosolyogtat. Nem hittem volna, hogy aggódik emiatt.
- Nem, egyáltalán nem! Az mindenképp pozitívum, ha egy srác tud magára főzni. De gondolom ez ránk, lányokra is igaz - felelem, egyenesen szemeibe nézve.
A kis tányértöréses jelenetnek gyorsan vége. Nem is lehetne másként, elvégre elég gyorsan össze tudnak törni a dolgok. Más kérdés, hogy milyen sebességgel takarítják fel a darabkákat. Nekem ez néhány perc alatt sikerült, közben pedig Ethan szemeivel is megküzdöttem, magamat már nem is említve. Biztos vagyok benne, hogy rájött, hogy ez a téma nem nekem való. Már csak azért is, mert meg is említi. Legszívesebben a falba verném a fejem, ha emiatt nem nézhetnének teljesen hibbantnak.
- Szilveszteri buli? Igen, mintha Sebastian említett volna valamit... - említem meg, hangosan gondolkozva.
Közben hajtok néhány palacsintát is, kipróbálva a nemrégiben összerakott túrós tölteléket. A palacsintát ezek után egyik kezembe veszem, míg másikkal a tányért tartom alá, amíg beleharapok. Töltelék nem csöppen, helyette valami vöröses dolog, amit egész egyszerűen észre sem veszek. Inkább a palacsintát elemezgetem. Nyammogok egy keveset az első falaton, miközben kritikus arcomat felöltöm.
- Na jó, tényleg nem rossz! - mondom, miközben leteszem a tányért.
A gond csak az, hogy nem tudom, hogy mennyit tudnék belőle enni. Lehet, hogy ez az egy megállít, viszont legalább a másikat meg kellene ennem, ha már betekertem.

- Tudom, hogy a megjegyzésre gondoltál, csak azt nem értem, hogy miért mogorvaság, ha nem érdekel az ezzel kapcsolatos vélemény. De... mindegy, szerintem hagyjuk - fejezem be saját részről is a témát.
Az étkezés nyugodtan telik. Közben felmerülnek kérdések, de akkor is egészen kellemes az egész. Bár a meglepő kérdéseket hanyagolnám, mint például ez az élettársas marhaság.
- Nem, dehogy volt! Csak a barátnőm járt át rendszeresen kajálni hozzám, hol arra fogva, hogy unatkozik egyedül, hol pedig arra, hogy én ne legyek egyedül. Idővel azon kaptam magam, hogy mindig két személyre főzök - magyarázom a dolgot, két falat között.
- Na és te? Tudsz mást is a palacsintasütésen kívül? - kérdezek most már én is.
Ne csak nekem kelljen válaszolgatnom, ideje róla is megtudni ezt-azt. A főétel közben elfogy, most már jöhet a desszert. A tányérok elrámolása közben azonban jött egy nem várt probléma, méghozzá elég nagy zajjal és csörömpöléssel. Még jó, hogy nem dobtam el a másik tányért is. Furcsa ez az egész, legalábbis tőlem. Azt hiszem, Ethan is meglepődött. A srác mellém lépked, s már-már kezdtem azt hinni, hogy segíteni akar, de egyszerűen csak mellém guggol és figyel. Kedves tőle, hogy felügyeli a munkám, tényleg! Csak ne fürkészne most annyira és ne találná el, hogy mi a gond. A szülők... Egy olyan téma, amit nem szívesen fejtegetek. Ha tudnák az átlagos családban élők, hogy mennyire irigykedem rájuk. Arra az életre, ahol az anya piszkálja a lányát amiatt, hogy nem végezte el a rá kiszabott munkát. Vagy ahol az apa féltve engedi el lányát egy-egy randira. Ez nekem valahogy kimaradt. Véletlennek azonban nemigen mondhatnám. Ezt persze nem mondom neki. Miért is tenném? Egyszerűen csak megrázom a fejem, miközben rá nézve szedem tovább a törmelékeket.
- Nem, egyszerűen csak... ügyetlen voltam, ennyi - mondom, próbálva mosolyogni.
- Ami pedig az ünnepeket illeti, én itt maradok. És te? - kérdezek vissza, hátha a válaszadás eltereli gondolatait.
A szilánkok és egyéb, nagyobb darabok a kukába kerülnek, kiegészítve néhány vörös folttal. Még a kuka felé fordulva veszek néhány nagyobb levegőt, hogy megnyugodjak, mielőtt visszamegyek az asztalhoz. Egész könnyen összeszedem magam. Egyre könnyebb lesz, azt hiszem. Néhány év alatt pedig már gyakorolhattam volna. Feltéve, ha otthon nem kerülték volna mellettem ezt a témát. Esetleg apámról kérdeztek, hogy épp merre jár, de idővel már azt sem. Az asztalhoz érve jöhetnek a palacsinták. Már alig várom!
- Na lássuk azokat a palacsintákat, mester! Kíváncsi vagyok, hogy jobbat sütsz-e, mint én - piszkálódom kicsit, némiképp még színlelt jókedvvel.
Bízom benne, hogy ő majd megoldja a problémámat és a "színlelt" jelzőt eltünteti a jókedv elől.

Amíg készülnek az ételek, szóba kerül ez meg az. Többek közt a bevásárlás is, melyet én egész egyszerűen lereagálok. A kapott kérdés azonban igencsak váratlanul ér. Egy pillanatra meg is rémülök. Bocsánatkérő tekintettel nézek rá, miközben kezeimmel is próbálok valamit kezdeni, amiből az lesz, hogy védekezően magam elé emelem zavaromban.
- Mogorva? Én nem...
Sóhajtok, majd egyszerűen hajamba túrok, mielőtt magam mellé ereszteném karjaim.
- Nem akartam az lenni, sajnálom, ha úgy hangzott. Egyszerűen arról van szó, hogy tudom, hogy szabadon használhatóak az itteni alapanyagok és hogy használhatnám, de... jobb szeretem ha saját magam veszem meg a dolgokat és nem érdekel, hogy erről kinek mi a véleménye - próbálom menteni a menthetőt.
- Így már kevésbé mogorva az egész? - kérdem, kérdőn felvont szemöldökkel, majd akaratlanul is végighúzom metszőfogaim alsó ajkam egy szegletén.
A tölteléket ezek után megkapja. A beszélgetés pedig furcsamód úgy folytatódik, mintha mi sem történt volna. Úgy tűnik, már volt dolga goromba emberekkel. Nekem viszont elég rosszul esett, hogy annak titulált. Én tényleg nem akartam az lenni! A kaja hamarosan el is készül. A tanulást illető megjegyzésére csak elmosolyodom, aztán jöhet az étel. Neki valamivel többet szedtem, tekintve, hogy fiúból van. Gondolkodva nézem első falatjait, miközben azon agyalok, hogy vajon minden rendben van-e a kajával. Talán ez az egyik dolog, amin a legtöbbet aggodalmaskodom. Évek óta főzök egymagam, többnyire két személyre, mert Lizzy általában nálam ebédelt. Vagy vacsorázott, mikor milyen kedve volt. A kajára viszont igényt tartott általában. Volt, hogy reggelit is csináltatott velem magának, de ez az ő kiváltsága, itt nem fogom alkalmazni ezt a szokásomat. Mikor tehát megkapom a várva várt reakciót, csak elvigyorodom.
- Álmodj szépeket! Nem fogom elkövetni azt a hibát, amit otthon - teszem hozzá, hogy tudja, nem pont miatta van ez az egész.
Az én adagom is fogy lassacskán. Amit kiszedtem magamnak, azt meg is eszem, aztán jöhet a palacsinta, mi akkorra már előttem is van. Jól néznek ki és alig várják, hogy megtöltsék őket. Előtte viszont fogom az eddig használt tányérokat és elindulok vele a mosogatóhoz. Alig érek az út feléhez, máris kapom a következő kérdést. A szülők említésére elfog a remegés, a felső tányér pedig egyszerűen a földre hull, mielőtt még befejezném következő lépésem. Darabjai mindenfelé szállnak. A csörömpölés rángat vissza.
- Francba! - morgom halkan magam elé, összeszorított fogakkal.
A másik tányért és a rajta lévő evőeszközöket a mosogatóba teszem, majd elkezdem összeszedni a romhalmaz darabjait. Csak én lehetek ilyen szerencsétlen. Nem szokásom így reagálni, ha megemlítik a szüleimet, most azonban mégis. Talán túlontúl labilis voltam most a "mogorvaság" miatt. Máskor egész jó állapotomban szoktak ilyesmivel elkapni. Vagy egyszerűen csak nem kellett volna az evőeszközök tetejére tennem a másik tányért. Minden esetre ezen már kár agyalni.

- Nem? Ezt mondjuk én magam találtam ki egyszer, de biztos vagyok benne, hogy valaki már feltalálta előttem. Elvégre nem nagy dolog - vonom meg a vállam.
Na igen, bizonyára elég sok formája létezik már, csak szegényt nem hangsúlyozzák annyira. Pedig meg lehetne tölteni fűszeres juhtúróval is, az is finom. Ugyanígy sajt kell a tetejére és kész. Vagy kinek mihez van kedve. Na mindegy, erre nem igazán van idő. Meg kedvem sincs, hogy kiselőadást tartsak a töltött krumplikról. Van igazság abban, amit mond. Töltve már biztos jó az a palacsinta, legalábbis az illata jó volt, annyira nem ronthatta el a tésztát. Meg ha már ennyit csinált, biztos készített máskor is. Nem tűnt kezdőnek. Lassan kezdem megkívánni azt a palacsintát. Ez van, ha két ember egyszerre dolgozgat egy konyhában. Mindig a másiké kellene. Szerencsére úgy tűnik, kapok is belőle. Mikor mögé állok, nem nagyon zavar, hogy hátrahajtja fejét. Az sem, hogy hozzáér így arcomhoz. Szemeim csak a palacsintán tartom. Lassan pedig jobbnak tartom továbbállni, mielőtt még odaégeti a tűz felett lévő darabot.
- Igazából nem nagyon izgat, hogy örülnek-e neki. Ha akarnám, úgyis használhatnám az itteni alapanyagokat - vonom meg a vállam.
Beképzelt megjegyzésére csak forgatom a szemem. Ha látja látja, ha nem, hát nem. Most valahogy ez sem foglalkoztat túlzottan. Mivel a krumpli most már készül magától, elmosogathatok. A desszertemet már odatoltam Ethan elé, várva, hogy megkóstolja. Mikor így tesz és reakciót is kapok, csak csípőre vágom kezem és elmosolyodom.
- "Még szép, én csináltam!" - idézem korábban hallott szavait, majd elnevetem magam.
- Nincs mit!
A csereajánlat hamarosan megérkezik. Bizonyára kileste, hogy már nem sok kell a sajtnak. A sütőre lesek, pontosabban a benne lévő kajára, majd a palacsintákra. A palacsintákról Ethanre téved a tekintetem.
- Tényleg ellenállhatatlan! Áll az alku! Egyébként is odaadtam a desszertem, tölteléknek - jegyzem meg csak úgy mellékesen.
A sütőből kiveszem a kaját. Veszek elő tányérokat és teszek is rájuk néhány darabot, egy kis salátával és öntettel. Ezt megtoldom egy-egy kés-villa párosítással és már lehet is enni. Az egyik adagot a srác elé tolom, a másikat magam előtt tartom, majd helyet foglalok.
- Jó étvágyat!

Úgy tűnik, neki sincs gondja azzal, hogy itt vagyok. Így legalább nem idegesítem. Ez azért jó hír, még akkor is, ha más válasz esetén sem léptem volna le. Ugyanannyira lehetek itt én is, mint ő. Azt viszont nem tudom, hogy hogy lehetne főzés közben unatkozni. Ha olyan ételt készít, akkor az minden figyelmét igényli. Főleg akkor, ha mindent apróra kell vágni, úgy, mint az én esetemben.
- Igazából még nem ebédeltem, gondoltam itt az ideje - vonom meg a vállam, miközben reagálok megjegyzésére.
Hallom lépteit, hamarosan pedig meg is pillantom magam mellett. A szalonna felvágásával épp végeztem. Belekotrom a deszkáról egy tányérba, majd a szatyorba nyúlok, hogy kivegyem a tojást. Néhány perc múlva már a gázon főnek, a krumplik mellett egy másik fazékban.
- Majdnem eltaláltad! Töltött krumpli lesz, salátával és saját keverésű öntettel - felelek kérdésére.
Visszamegyek a szeletelő részlegemhez. Mikor pedig odaérek, pont látom, ahogy elcsen egy darab szalonnát.
- Hé, ez nem ér! A te csupasz palacsintáidból nem éri meg lopnom! - mondom, színlelt felháborodással, majd finoman lökök rajta egyet, jelezve, hogy ideje visszavonulnia.
El is megy, bár nem hiszem, hogy a lökés miatt. Tovább foglalatoskodik a sütögetésével, így nekem is van időm összevágni a salátának valót és megcsinálni az öntetet. Már csak a tojásra és a krumplira várok.
- Ha tényleg lesz felesleg, akkor elfogadnék néhányat!
Először a tojás készül el. Hideg vízbe teszem, hogy hűljön, majd áttérek a krumplira. Leszűröm őket, még forrón kettévágom, kiszedem a közepét és egy tálban összetöröm. Margarint és tejfölt keverek hozzá elsőként. Utána jöhet a bacon, só, bors. Lényegében borsos krumplipüré szalonnával. Ezt visszatöltöm a kibelezett krumplikba, dobok rájuk sajtot és kivajazott tepsin beteszem őket a sütőbe. Már csak a sajtnak kell megolvadni és megpirulni. Addig van időm megpucolni a tojásokat és rávágni őket a salátára. Mikor végzek, hátrasandítok, hogy megnézzem, Ethan hogy halad. Tényleg sokat sütött. Túlontúl sokat, bár biztos van az az embermennyiség, ami képes elfogyasztani.
- Hogyhogy bevásároltam? Azt hiszem, megszokás. Szeretem én magam megválogatni, hogy miből készítem a kaját. Évek óta így csinálom, nehéz lenne megválni ettől a szokástól - vonom meg vállam.
Most én sétálok mögé, hogy válla felett átlesve szemléljem kreálmányait.
- Jól néznek ki - jegyzem meg, majd visszavonulok helyemre, új ötlettől vezérelve.
Végül is miért ne használhatnánk fel, ami még megmaradt? A desszertnek még nem kezdtem neki, de most itt az ideje. A túrót egy tálba borítom és elkeverem a joghurttal. Citromhajat reszelek bele és facsarok egy kis levet is, hogy megadja az ízét. Ebbe szörnyen apróra darabolt barackot keverek, és feldobom egy kis vanillincukorral. Kész is! Amint alaposan összekeverem, Ethan mellé csúsztatom a tálat.
- Próbáld ki ezzel! Már ha bírod a túrót - teszem hozzá.

Itteni életemben akad bőven szabadidőm, így arra is van lehetőségem, hogy gyakorta éljek régi jó szokásommal, a főzéssel. Előtte azonban elengedhetetlen a vásárlás. Lehet, hogy legtöbbször minden megvan a birtokon, ami kellene, de jobb szeretem magam összeszedni a hozzávalókat. Amíg otthon voltam, igyekeztem kisboltokban beszerezni mindent. Most sincs ez másként, bár most nincs akkora választék, hiszen nem túl nagyok a környező városok. Ráadásul leginkább csak North Salemig megyek, nem tovább. Ott azonban gondosan kiválogattam a burgonyát és a többi hozzávalót. A szalonnát sem a csomagoltak közül szereztem be. A legtöbbjüknek igencsak mű íze van. Jobb az, ami a hentespultból kerül a kezembe. Amikor pedig minden megvan, még a desszerthez is, mert ha már bajlódok vele, hát igazán megérdemlem, hogy egyek azt is, visszatérek a birtokra. Nagy bevásárlószatyorral lépek be a konyhába, ahol azonban valaki már szorgoskodik. A batyut egy közeli pultra helyezem, hogy láthassam ki is az. Igencsak meglepődöm, mikor sikerül beazonosítani azt a srácot, ki gond nélkül megcsókolt a legutóbbi bálon.
- Szia - köszönök neki egyszerűen.
- Van esetleg hely nekem is? - kérdem, teljesen barátságosan.
Nem orrolok rá a múltkoriért. Egyrészt, mert annyira nem is volt rossz, másrészt, mert én is hibás voltam benne. Az, hogy kapott az alkalmon, már nem is tűnik annyira érthetetlennek, az enyhe célzás ellenére sem, mit a sütivel tettem. Most már viszont tudom, hogy óvatosabbnak kell lennem vele. Kabátomat leveszem és leteszem egy székre, mielőtt bármihez is hozzáfognék. Ezt követi egy kézmosás, majd a szükséges eszközök előkerítése. Kezdetnek egy fazék, amibe a megmosott krumplikat beleteszem, hogy héjában megfőzhessem azokat. Amennyiben kapok egy kis helyet, fel is teszem a gázra. Igazából nem is érdekel, hogy mit válaszol a kérdésemre. Nem hiszem, hogy túl nagy helyet foglalnék a konyhából azzal az egy munkafelülettel a sok közül. Na meg az egy rózsával a tűzhelyen. A hozzávalókat kikapkodom, hogy összevághassam őket, közben azonban akaratlanul is a hátam mögött munkálkodó srácra pillantok.
- Ne vedd sértésnek, de nem hittem volna, hogy veled fogok összefutni a konyhában, miközben palacsintát sütsz.