Konyha

Tárgy: Konyha Szomb. 7 Szept. - 10:08

First topic message reminder :

Teljesen, mintha otthon lennél, azzal a különbséggel, hogy kicsivel több minden van itt. Két nagy hűtőszekrény, három nagy kenyereskosár, polcsor, ahonnan bögréket, poharakat, tányérokat vehetsz le, két nagy tűzhely, az egyik teljesen közhasználatra, a másik - ez méretéből is látszik - arra, hogy az ebédet, vagy vacsorát főzzék meg az egész társaságnak. A kisebb tűzhely melletti pulton néhány kotyogós kávéfőző, cukor, teafilteres szekrény, apró, kihúzható polcokkal, mindre ráírva, milyen teafű található benne, teatojás, szűrő. Előkészítőasztal, a fiókosszekrényben evőeszközök, egy másik pulton friss gyümölcs kosárba kirakva, valamint egy nagyobb fagyasztóláda. Itt annyira nem szokás a lebzselés és ücsörgés, így székből is csak elvétve akad két-három, de kifejezett asztalka nincs. A székek bátran húzhatóak, pakolhatóak akár egy előkészítőasztal, akár egy pult elé, ha valakinek mégis itt támadna kedve beszélgetni, vagy helyben fogyasztani egy csésze jó erős feketét.

írta James "Logan" Howlett

Tárgy: Re: Konyha Szer. 23 Dec. - 18:10

Finn & Michelle

- Vagy, ha megsérülsz gondolom. Előtte még csak nem is sejtetted? Nem volt... tudod baleseted? - az gondolom nem tűnt fel neki, hogy nem igen volt beteg, mert gondolom a képessége erre is lehetőséget ad, de ezek szerint nem is sérült meg. Jó neki, én volt, hogy majdnem belehaltam csak abba, hogy bele estem a gereblyébe, neki legalább ilyen gondja nem lehetett, bár azért ez se valami kellemes, hogy úgy jössz rá mire vagy képes, hogy meg akarnak ölni. Fura... azt hiszem talán azért alakult másképp a jellemünk, mert nekem volt időm hosszá szokni a rosszhoz, vele viszont hirtelen történt meg ez a rémség és nem igazán számíthatott rá. Elveszített minket egy pillanat alatt, nekem meg amúgy se volt semmim, nem omlottam annyira durván össze miután az apám meghalt, vagyis... megöltem technikailag.
- Hiányoztál... minden nap, amikor nem voltál már. Én... volt amikor azt hittem hallom a hangodat utána is... komolyan azt hittem valami baj van a fejemben. - halk sóhaj, de egy apró mosollyal toldom meg. Na igen az a nagy helyzet, hogy végül is lehetett volna rosszabb is, mondjuk tényleg bekattanok és tényleg elkezdem hallani a hangját, vagy ilyesmi. Szerencsére ez nem történt meg. Akkor elkezdhettem volna elgondolkodni azon, hogy valami nagy baj van velem.
- Más is történt velünk, ez is számít és másképp. Én... megszoktam a rossz dolgokat, így csak jobb lett. - vonom meg a vállamat. Nem azért, mert nem nagy cucc, csak azért, mert nem érdemes beszélni róla, igaza van. Ettől úgy se lesz jobb semmi sem, és rosszabb sem. Túl kell lépni mindazon, ami történt és menni fog majd neki is, csak talán neki egy fokkal tovább tart majd, de... szerintem neki is sikerül majd. Én is képes voltam elfelejteni az apámat és mindazt, ami történt vele és az egész életemben... csak időbe tellett. És most már én is itt vagyok, hogy megpróbáljak segíteni neki és akkor majd normálisabb élete lesz. Mégis csak nekem van talán a legnagyobb esélyem rá, hogy tenni tudok érte valamit, hiszen én elég jól ismerem, annyira, amennyire itt senki sem.
- Tudod az illatok az embert rá tudják venni arra, hogy mégis csak akarjon enni egy kicsit. - mosoly, bátorító, bár halvány, mert még nekem is új a helyzet, de remélem, hogy majd ő is tud egy kicsit változtatni, vagy legalábbis oldódni. Nem azt mondom, hogy se perc alatt, de majd idővel, akár hetek múlva, vagy tudom is én, nem akarom siettetni. - Van egy nagymamád? És nem akartál inkább ott maradni? - oh ha nekem lenne más rokonom... de nem tudok róla, hogy lenne. Nem ismerem anya szüleit sem és apáéit sem, azt sem tudom léteznek-e, de az árvaházban nem jelentkezett senki sem, hogy köze lenne hozzám. - Oh hát én jó ideje itt vagyok. Tudod a birtok leégése után árvaház, aztán... onnan megszoktam párszor, aztán megtalált a prof, meg a másik pasas, az undok tudod, biztosan nálatok is ők voltak. Már szerintem egy éve is meg van, de ki számolja. - közben persze rakom össze a szendvicset, hátha tényleg neki is megjön még az étvágya, vagy hatással lesznek rá mondjuk az illatok. Simán látok rá esélyt, nekem jól fog esni a tea.

♫ Boum Boum Boum ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Nem menekülsz!

Tárgy: Re: Konyha Vas. 20 Dec. - 20:44

Michelle & Finn

- Az enyém... meg akkor, ha valaki meg akar ölni. Azt hiszem. – Mosolygok én is, valahogy próbálom viszonzozni a kedvességét, hiszen mégiscsak ő volt egykoron minden, ami fontos lehetett számomra, hiszen úgy véltem, hogy a bátyám is meg az anyám is egy elvarázsolt világban élnek. Akkor még nem tudtam, hogy az, aki valóban manipulálja őket, az Jon párja. A fiatal nő nem tűnt veszélyesnek, így utólag visszagondolva ez volt az igazi fegyvere. S nem voltam elég okos, hogy rájőjjek. Holott mennyivel egyszerűbb lett volna Michi-nek nem csak panaszkodni, összefogni vele, megoldani mindkettőnk bajait. Így az életünk szó szerint romba dőlt, én egy igazi roncs vagyok, őt megerősítették a történtek, de hogy én nem fogok vele úgy igazából kommunikálni... Vagy mégis? Olyan bátorítóan bánik velem, nem hagyja, hogy belezuhanjak az önutálatba. Pedig faképnél is hagyhatott volna, olyan durva voltam vele.
- Én is. Egymásban tartottuk a lelket. – Mormolom kiszáradó torokkal, hiszen nincsen rá erőm, hogy könnyeket préseljek ki magamból. Egyszerűbb úgy, ha az embernek nincsenek érzelmei. Akkor senki sem bánthat. A szememet ugyan szúrja az, hogy mégiscsak kibuggyanjon a fájdalmas nedvesség, amelytől akár meg is tudnék könnyebbülni, ahogyan ő tette, mégis zordan összeszorítom a számat, és félrenézek. Belül sokkal drámaibb szenvedni, ám én nem a hatás miatt teszem. Csakis erre vagyok képes.
- Semmi... mások vagyunk. Én nem így dolgoztam fel. – Nem mondom neki, hogy sírjon, az együttérzést most szintén nem tudom magamra vállalni. Zavar, hogy sírni látom, ezért is fészkelődök. A falak nem fognak egykönnyen leomolni, elképzelhető, hogy majd egyszer, nagyon sokára, ha megismerjük egymást, addig viszont már az is csoda, hogy nem toltam el magamtól. Viszont pocsékul érzem magam azért, hogy még csak nem is sírhat miattam. Szar ember lettem, ez tény, ebben a pillanatban mégsem tudok rajta változtatni.
- Jó, hátha megjön az étvágyam. Köszi. – Bólintok, és eleve annyi vizet öntök a kannába, hogy kettőnknek is bőven elég legyen. Azt nem tudom, hogy mára mennyit időt akarnánk együtt tölteni, más terveim voltak, viszont most nem is tudom, hogy mi lenne a jobb. Ha egyedül átgondolhatnám a történteket, vagy beszélgessünk, hátha valami mélyebb is történik, visszajönnek a régi emlékek, amitől jobban érezhetjük magunkat. – Most, egy pár hete. Kanadába költöztem a nagyanyámhoz. Te ezek szerint már itt mindent ismersz? – Gondolom van azóta egy másik legjobb barátja, hiszen nekem annyira megnyílt annak idején, aligha hiszem, hogy most magában tudná tartani, ami foglalkoztatja. Ez így van jól, végtére én eltűntem a szeme elől.

♫ Zene ♫ ϟ Ruha » Either I'm going to kill her or I'm beginning to love her. » ©

Tárgy: Re: Konyha Kedd 15 Dec. - 20:41

Finn & Michelle

- Az enyémre azt hiszem könnyebben fény derülhetett, az mégis csak elég látványos, ha az embernek tűz csap ki a kezéből, vagy nem ég meg. - félmosollyal rántom meg a vállamat. Tudom, hogy ez most egy húzós helyzet, de még sem akarok azonnal kiakadni, pedig mennyivel könnyebb lenne! Akkor sem jó döntés, hiszen mégis csak nehéz ez az egész ügy, még azt is nehéz elhinnem, hogy ő tényleg az, akit ismertem, nem hogy most itt áll előttem és a családját lényegében megölték. Azért ez már önmagában is nagyon durva dolog, nem csodálom, hogy még csak visszaölelni sem tud elsőre, és hosszú pillanatokba telik mire végül is megteszi. Én még sem tudtam volna most csak úgy hátat fordítani neki. Ő tartotta bennem a lelket végig. Ha nincs én...
- Megőrültem volna, ha nem beszélhetek veled... tudod ugye? Ez a lényeg. - igen is ez a legfontosabb, hogy ha nincs ott velem, ha nem segít, akkor én nem bírtam volna ki azt, ami történt, ez biztos és most nem érdekel, hogy nehezen kezeli ezt az egészet, mert az a fő, hogy itt van, nem pedig az, hogy mennyire furcsa most megint együtt lenni. Sosem ismerhettem személyesen és soha sem ölelhettem meg, amikor szerettem volna és most lehet, az se érdekel, hogy ő csak vadul kapaszkodik a helyett, hogy ténylegesen megölelne. Kit érdekel? Az a fontos, hogy itt van! Csak vissza kellene fognom a könnyeket, ami most határozottan nehezen megy. Azt hiszem ez érthető, hiszen mégis csak róla van szó, a legfontosabb volt az életemben sokáig, a világot jelentette és az, hogy eltűnt... a legrosszabb dolog volt és most megint itt van.
- Sajnálom, én... - megtörlöm a szememet és igyekszem visszafogni a könnyeket. Nem akarom, hogy e miatt neki is még rosszabb legyen, hiába hogy nehéz most visszafogni magamat, de... akárhogy is ez most egy érzékeny pillanat és legszívesebben tényleg elbőgném magamat. Iszonyat nehéz megállni, hiszen olyan sokáig visszafogtam magamat, apa halála után se sírtam, akkor sem, amikor leégett a ház... és most iszonyatosan kikívánkozna.
- De, ha mégis éhes lennél... - óvatos mosollyal ajánlom fel neki, ha esetleg még is kérne mondjuk az enyémből. Kicsit se zavarna a dolog, szívesen dobok össze neki is egy szendvicset, hátha ő is készít nekem egy teát, de most külön nem kérem meg rá, hiszen ki tudja, hogy egyáltalán egyet tud-e csinálni. Láthatóan pocsékul van, szinte remeg. Totál összetörték. Én végülis folyamatosan kaptam a rosszat, ő pedig egyik pillanatról a másikra, az más, másképp hat az emberre. - És hogy találtak meg? Mikor? - gondolom nem régen, hiszen eddig még nem futottam belé, de ki tudja, az is lehet, hogy csak nehezen beszélték rá, hogy ide jöjjön, olyan is van, nem is ritka.

♫ Boum Boum Boum ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Nem menekülsz!

Tárgy: Re: Konyha Vas. 13 Dec. - 21:56

Michelle & Finn

- Látod, ennyivel többet tudsz. Nekem fogalmam sem volt... Te biztosan olyan körökben mozogtál, hogy rájöhettél erre az egészre. Én a nagyanyámhoz mentem, ott semmi nem történt. – Úgy érzem, hogy bár az menekülőút volt, lényegében nem is tudtam meg így semmit a képességemről, nem néztem utána, hogy mi is történt. Magamba fordultam, ahogyan a családomon túl Michi-t is elveszítettem. Az idős nő ugyan ételt adott, de nem tudott máshogyan gondoskodni rólam. Voltaképpen még éhen sem hallhattam volna, tehát vehetjük úgy, hogy semmit sem kaptam. Mardosott a tudat, hogy mindenki meghalt, aki valaha fontos volt. A lányt ugyan sosem láttam, de az életem része volt, egy belső hang, egy megnyugtatás, hogy valakinek beszélhetek, elsírhatom a bánatomat, s amikor ő is megszűnt létezni egy időben anyával és a bátyámmal, végleg nem tudtam mit kezdeni magammal, csak kizárni mindent, legbelül mégis ott marad a fájdalom. Az egyedüllét őt megerősítette, engem a földbe tiport, még arra sem vagyok képes, hogy máshoz hozzáérjek, nem volt soha senkim, még csak a kezét sem fogtam meg senkinek, így nem véletlen, hogy ennyire megugrottam a jelenlététől. Ő erőt sugároz, míg én srácként szinte féltem tőle. Nem mint lánytól, sokkal inkább attól, amit kiválthat belőlem. Nem, bántani biztosan nem akartam volna, az érzelmektől féltem, hogy kiabálok majd vele, netán jól esik a figyelme. Egyikre sem vágytam igazán, csak hogy békén hagyjon. Azzal, hogy erősködött, elsőre eltaszítottam magamtól, mégis kivárt, és fel tudtam neki tárni a történteket, így derülhetett ki, hogy kik is vagyunk valójában.
- Sajnálom. – Suttogom, biztosan pocsék érzés volt, hogy megölte az apját, de amilyen sok szörnyűséget mondott róla, végtére is kijelenthetjük, hogy megérdemelte, nem? Miért kéne sajnálnom? A rossz emberek méltó büntetést érdemelnek, ezzel csakis egyet tudok érteni. – Nekem is azt mondták, hogy itt majd lesznek, akikkel barátkozhatok. A gond csak ott van, hogy együtt lenni... már megszoktam, és nem tudnék csak úgy... Veled más volt ez...De... nem tudom, hogy mit akartam mondani. Elfelejtettem. – Vonom meg tétován a vállamat, végtére is annyi gondolat cikázott bennem, hogy mire odaértem volna, hogy kimondjam megvárva az ő mondandóját, az enyém valahogy elszállt. Nem tudok mit kezdeni a fizikai kontaktussal, úgy tűröm el, mint egy kivert kutya, végül aztán mégiscsak kapaszkodok, mert hogy nem ölelés az, ez biztos, semmi köze nincsen a nemiséghez, inkább a vágy, hogy valaki fogadjon el, ismerjen, kedveljen, vagy csak ne gyűlöljön. Zordan szorítom össze a fogamat, hogy ne kerülhessen a sírás, és amikor kibontakozunk, akkor látom, hogy könnyes a szeme.
- Ne... légyszi.. ne... – Remeg meg a hangom, más dolog állni a sarat, amit viszont nem lehet, ha ő elérzékenyül. Nem gondoltam volna, hogy ide lyukadunk ki, amikor először olyan durván fellöktem. Most is inkább félrenézek, hogy megtörölje a szemét, nem vagyok képes osztozni az élményben, nem is akarom, túl nehéz lenne most, és még rosszabb lenne, ha csak úgy faképnél hagynám.
- Jó, együnk. Bár.. annyira kavarog a gyomrom, inkább innék. De te egyél nyugodtan, maradok veled. – Tétován nézek rá, nem akarom, hogy helyettem csinálja meg az italomat, így én kezdek el feltenni egy forró vizes kannát, a tea biztos jó lesz. Az előbb mintha láttam is volna filtereket. És az is lehet, hogy ha megérzem az étel illatát, nekem is beindul a nyáltermelés. Most inkább félszegen, még mindig picit remegve a sokktól, tartom a távolságot. A külsőm, és az izomzatom alapján egészséges fiatal, férfinek tűnök, belül viszont egy roncs vagyok.

♫ Zene ♫ ϟ Ruha » Either I'm going to kill her or I'm beginning to love her. » ©

Tárgy: Re: Konyha Vas. 29 Nov. - 19:45

Finn & Michelle

- Én tudom, hogy az vagyok, azért vagyok itt. - félmosollyal vonom meg a vállamat. Végül is ezzel nem mondott kifejezetten újat, hiszen mindenki aki itt van alapvetően elég fura alak, mivel furcsa képességeink vannak és fura dolgokra vagyunk képesek, meg aztán elég sokunknak mindenféle defekt is van a múltjában. Erre én vagyok az élő példa, meg mint kiderült ő is, bár erre nem kifejezetten számítottam, hiszen nem szoktam én összefutni ismerősökkel, ami érthető csak egy volt, de annak mennyi esélye volt mégis, hogy pont abba botlom bele, aki gyerekként a legfontosabb volt nekem? Nem volt rajta kívül senki sem és most itt áll előttem? Hihetetlen és megrázó és... nem is tudom, hogy milyen érzések tolonganak még bennem, de hogy van belőlük egy nagy halommal annyi biztos. Nem is tudom, hogy mihez kezdjek a helyzettel, de láthatóan ő sem, csak toporgunk egymással szemben, de azt még sem akarom, hogy elmenjen és úgy tegyünk mintha nem is ismernénk egymást, mert ismerjük és én biztos, hogy képtelen lennék elmenni mellette úgy a folyosón, mintha nem is ismertem volna soha sem.
- Nem... már nem. - tétován rázom meg a fejemet. Az apám... azért mégis csak nehéz az egész, hiszen megöltem. Még ha nem is szándékosan teljesen, hiszen bent ragadt a házban, nem én gyújtottam fel direkt, csak megvédtem magamat és nem volt más út, aztán már csak menekültem, hiszen még nem tudtam, hogy a tűz nekem nem árt. Ettől még nem könnyű feldolgozni a tényt, hogy megöltem az apámat és nem akarok erre most sem gondolni. Eddig is elzártam magamban, mintha meg se történt volna, mert úgy sokkal könnyebb volt kezelni, ha nem gondolok rá.
- Új életet? Ez csak egy suli, azért vagyok itt, mert nincs máshová mennem, ez... csak jobb, mint ami régen volt, de nem új élet. - ezúttal valahol magamnak is beismerem, hogy nem sok értelme van azt mutatnom, hogy minden rendben van, miközben igazából nincsen, hiszen nem tettem túl sokat azért, hogy bármi jobb legyen, csak úgy tettem, mintha az életem nem is az enyém lett volna, mintha a gyerekkorom nem is az lenne, amire emlékszem, pedig hiába mesélek be magamnak bármit mégis az volt. És az övé... az se volt jobb, csak ő másképp kezeli, magába zárkózik, én pedig úgy teszek, mintha meg se történt volna. Ezért lehet, hogy én moccanok meg először. Közelebb lépek, hogy megöleljem őt és még csak az sem érdekel, hogy nem ölel vissza. Nem várom el tőle, hiszen... rég volt már, ő pedig magába fordult az után, ami történt vele. Nem csoda, hogy nem bírja az érintést. Alapjáraton én sem bírom, de ez más. Olyan sokszor akartam megölelni, ott lenni vele, de mindig csak a hangja volt, hiába volt az is több, mintha semmi se lett volna. Végül mégis csak megmoccan a karja és megölel, aminek határozottan örülök, akaratlanul is mosolyra húzódik a szám és azt is csak most veszem észre, hogy a szemem is könnybe lábadt, pedig jó ideje nem sírtam. Akkor sem, amikor az apám meghalt.
- Én sem. Azt hittem nem is voltál valós... könnyebb volt azt hinni, mint vádolni, hogy eltűntél. Te is hiányoztál Finn. Nem is tudom... tényleg nem... csak... majd meglátjuk. - nem tudom, hogyan kell ezt kezelni, de valahogyan biztosan lehet, hiszen barátok voltunk ismertük egymást, mindent tudtunk, nem lehetünk most hirtelen olyanok, mintha idegenek lennénk igaz? Csak talán kell egy kis idő, amíg rendeződnek a dolgok és mi is jobban tudjuk kezelni majd ezt, de biztosan menni fog. Végül csak elengedem és kicsit hátrébb húzódom. Finom mosoly az arcomon, a szemem sem könnyes már, épp csak pár pillanat volt, amíg könnybe lábadt.
- Mi lenne, ha először ennénk valamit? - vagy innánk, vagy akármi, nekem mindegy, csak legyünk együtt kicsit, akár még beszélgetni sem kell, nekem az is elég, hiszen régen csak a beszéd volt és más nem, most lehet fordított a helyzet, pótolhatjuk azt, ami kimaradt.

♫ Boum Boum Boum ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Nem menekülsz!

Tárgy: Re: Konyha Pént. 27 Nov. - 19:19

Michelle & Finn

- Iigen... A két még nálam is furább fazon is azt mondta, hogy innen nem fogok kilógni. Majd meglátjuk. Különben meg te is az vagy... – Viszonzom a mosolyát, hogy aztán nem sokkal később ki is derüljön, hogy mi már mégiscsak régebb óta ismerjük egymást, mint ez a pár perces intermezzó. Lényegében mindenki halott, aki valaha fontos volt nekem, hiszen a nagyszüleimet nem sorolom ide. Erre feltűnik valaki, aki talán a legjobb barátom volt, szinte a hugom, a lelki társam, még ha egy hang volt csak a fal másik oldaláról, akivel nem tehettünk semmit a másikért, csak meghallgatuk egymást, hogy ne legyen olyan mély az őrület. Ám még egy baráti pillantást sem tudtunk venni, egy bátorító kézfogás, ölelés. És most kiderül, hogy mégiscsak él, és tulajdonképpen a legfontosabb személy, akire valaha is számíthattam. Most megszólalni sem tudok, ahogyan felválallja a becenevét, amivel én láttam el, ezzel egyértelművé téve, hogy ő az. S nekem sem kell tagadnom, hogy létezem. Pedig kész lettem volna elmenni tőle, hogy többé ne érintkezzünk, mert ebből úgy tűnik, őrültnek gondolta magát. Nekem nem volt ilyen gondom, én csak sajnáltam, hogy többé nem láthatom, másrészt pedig hihetetlenül fájt, hogy ő is meghalt, mert hát halottnak hittem. Még az is megfordult a fejemben, hogy az öngyilkos szekta kezdett gyújtogatásba, és az ő kezüknek köszönhető Michi halála is. És most itt van, kartávolságra tőlem, amin egyre nagyobb áll-leeséssel reagálok.
- Akkor... már többé nem bánthat. – Ezzel azt mondom, hogy egyetértek. Engem cseppet sem zavar, hogy ha ezzel közli, hogy ölt, én is megtettem volna, ha valaki ennyire terrorizál. Bár ha belegondolunk, én nem voltam olyan erős, hogy bármit is tegyek a bátyámat, és az anyámat manipuláló gonosz ellen. Csak néztem tétlenül, vagy Michinek panaszkodtam. És bele is haltam volna én is, ha nem tudnám meggyógyítani magamat. Átszúrtak azzal a vasvilla nagyságú fémrúddal, és csak órákkal később tértem magamhoz, amikor már nem volt bennem, és eltemettek. Na nem szó szerint sírkővel, csak elkapartak a városon kívül, hogy ne zavarjam meg az öngyilkos akciót.
- Akkor lehet, hogy nem akartad, de most... Ha már új életet kezdtél, nem akarok a terhedre lenni. Nem képzeltél. Engem megöltek, és nem tudtam menni, csak jóval később. Az erdőben bolyongtam. – Éppen akkor keveredtünk el egymástól, amikor a családom meghalt, neki pedig a birtok felgyújtása volt terítéken. Most nem is tudom, hogy mit kéne mondanom, olyan hihetetlen, viszont oly sokat voltam már egyedül, hogy nem csoda, hogy már attól megrezzentem, hogy bárki is hozzámér. Ha viszont a legjobb barátom teszi ezt... Az talán más. Még ha a mai napot megelőzően sosem tette. Tágra nyílt szemekkel nézem, ahogyan odapattan, és megölel. Lemerevedek, még elhúzódni sem tudok a meglepetéstől, és várnám, hogy a szokásos undor átjár, erre viszont nem kerül sor, a lelkem mélyén mindig erre vágytam, így tartom magam pár pillanatig, mint aki csak eltűri a dolgot. Aztán a én is átölelem.
- Ritka béna vagyok ebben Michi... de... nem gondoltam volna, hogy még találkozunk. Hi-hiányoztál. És most... mi lesz velünk? – Kérdezem suttogva, mert nem akarok hangosan beszélni, miközben megöleljük egymást, hogy ne szakadjon be a dobhártáyja.

♫ Zene ♫ ϟ Ruha » Either I'm going to kill her or I'm beginning to love her. » ©

Tárgy: Re: Konyha Pént. 13 Nov. - 20:32

Finn & Michelle

Azt hiszem elég rendesen sikerült ezt az egészet megkavarnunk és persze elég rosszul is indítottuk a dolgot. Nem akartam én neki rosszat, tényleg, csak felhúzott azzal, hogy nem figyelt oda rám, amikor ezt vártam volna el tőle, ha már az volt a dolgom, hogy segítsek neki. Én tényleg csak segíteni akartam, ez nem olyan rettenetes dolog nem? Volt egy feladatom és teljesíteni szerettem volna... és kész.
- Úgy értem... basszus, totál megkavarsz. Szóval te nem vagy pocsék, csak fura kissé, de... ebben a suliban elég sok fura alak van, láttam én már nálad furábbakat is, ne aggódj. - félmosollyal rántom meg a vállamat, de nem tart sokáig a rövidke jókedvféleségem érthető módon. Arra azért baromira nem számítottam, hogy pont azzal találkozom itt, akit még ismerek is, aki... akiről azt hittem, hogy nem is létezik akiről bebeszéltem magamnak, hogy nem is létezhet, erre kiderül, hogy tévedtem és igazából pont ő az, aki most itt áll előttem és most már azt is tudom, hogyan néz ki? Ez annyira furcsa és annyira irreális az egész helyzet és én tényleg nem tudom, hogy hová tegyem az egészet. Próbálom összeszedni magamat, de nem megy könnyen és az nem segít rajta, hogy ő nem épp jó dolgokat javasol megoldásképp, vagy is nem is megoldás ez inkább menekülés, vagy szőnyeg alá söprés.
- Igen... azt hiszem akkor az enyém a Michi név, csak ez... olyan... fura. - és meglepő és én nem számítottam arra, hogy belé botlom, nem az, hogy itt, sehol sem, de mégis ez történt és most nem tudom, hogy hová tegyem ezt az egészet. Viszont láthatóan ő még nehezebben kezeli a dolgokat, mint én. Durva dolgok történhettek vele annyi biztos, de persze velem is, ezek szerint rá másképp hatott. Magának való és befelé forduló lett, én meg inkább lazább és nyitottabb, ez a védekező mechanizmusom. Mindenkinek meg van a sajátja, nekem ez a verzió jutott mondhatni.
- Sajnálom Finn. A mi házunkat... én gyújtottam fel, csak még ki tudtam szökni, apa meg nem, mert... - megrázom a fejemet és csak sóhajtok egyet. Én nem hagytam neki, nem akartam, féltem tőle és azt akartam... komolyan azt akartam, hogy ott égjen bent és ezt még soha nem mondtam el senkinek sem. Technikailag most sem, de szinte majdnem. Azt akartam, hogy az apám meghaljon, hogy békén hagyjon egy életre és soha többé ne legyen semmi közöm hozzá, hogy ne bántson, hogy ne zárjon be sehová. A kiérkező tűzoltók pedig végül az egészet ismeretlen eredetű tűznek állították be és kész, én meg mehettem az árvaházba és most van egy baromi nagy birtokom, ami az enyém és eszem ágában sincs a lábamat a földjére tenni, még csak foglalkozni vele sem.
- Miért... miért akarnám, hogy elmenj? Én akkor sem akartam, én... én napokig kijártam még a falhoz, hátha megjelensz, de nem jelentél és, ezért hittem végül, hogy csak képzeltem, de... de tényleg nem így volt, tényleg nem képzeltem ugye? - tudom költői kérdés, hiszen most itt van, én pedig nem képzeltem a jelenlétét és most... most nem tudom hogyan kezeljem ezt az egészet, pedig valahogyan biztos lehet. Végül ő tétovázik, de én nem teszem, gyors léptekkel közelítek hozzá, ha csak nem ugrik félre, vagy szökken el, akkor egyszerűen megölelem, a nyakába borulok, a vállára fektetem a fejemet és csak... csak ennyi, csak hogy érezzem, hogy tényleg valóságos, hogy tényleg nem képzeltem és most tényleg itt van.

♫ Boum Boum Boum ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Nem menekülsz!

Tárgy: Re: Konyha Szer. 11 Nov. - 19:24

Michelle & Finn

A mosolya azért kicsit átlendít a remegésen. Nem gondolnám azt, hogy ismerős, hiszen sosem találkoztunk szemtől szemben, mégis látok valamit a szemében, amely bizalmat ébreszt. Annak idején annyit panaszkodtunk egymásnak, mintha a másik élő naplói lettünk volna. Következmények nélkül bármit elmondhattunk, mert tudtuk, hogy a fal másik oldalán kuksoló lelki társ meg fogja érteni. Talán éppen ezért olyan félelmetes, hogy nem csak, hogy találkozunk, hanem hogy ennyi idő után tényleg valóságos, amit eddig csak képzeltnek hittünk.
- Nem te vagy a pocsék, hanem én. [/i]– Még félre is érti, ettől még inkább én is be tudok kapcsolódni az oldódó mosolygásba. Jó, talán kissé nevetséges voltam, hogy azt hittem, az életemre tud törni. Egyébként miért ne tudna? Attól mert lány, még bőven meg tudná tenni, ha akarná. A Jont elcsábító lány is ártatlannak tűnt, aztán vagy harmincan követték a halálba, a bátyámon és az anyámat is beleértve. Én sem tűnök túl gonosznak, veszélyes mutánsnak, hogy éppen az ő ártatlan életetét akarjam elvenni. Csak... félelmetes, hogy annyi év után itt találkozunk? És ebből adódóan ő is különleges, mint én. Ennyire összefonódik a végzetünk? Ám most ő van annyira megdöbbenve, ahogyan az előbb én tettem. Szánalmas, hogy mennyire dobáljuk egymásnak ezt a rettegős labdát. Most éppen ő kezd el hihetetlenkedni, míg én nem érzek magamban elég erőt, hogy kicsit is vigasztaljam. Annyira elszoktam már az emberi érzésektől, rideg lettem, hogy ne kelljen belegondolnom abba, ami történt velem. Nem akarok ismét összeomlani, mert kétlem, hogy mégegyszer össze tudnám kaparni magamat legalább erre a szintre. Végül aztán mégis megenyhülök, és elmondom, hogy szerintem ő az, csak hihetetlen.
- Más Michelle-t nem ismertem, úgyhogy a Michi becenéc tagadhatatlanu a tiéd. – Most, hogy már leküzdöttem a zavaromat, tudom állni a tekintetét, még ha nem is lépek közelebb. Régen rossz érzés volt, hogy ott volt köztünk a fal, viszont biztonságot is nyújtott, hogy az édes kis hang mögüle szól hozzám vissza. Ez a hang azonban megváltozott, felnőttebb lett, ám ha jobban belegondolok, a lányok nem mutálnak, és nyomokban felismerhető ahogyan beszél.
- Igen... azt tudom, hogy legégett. Anya... és a bátyám öngyilkosok lettek. Valaki... elcsábította őket.... – Nekem is remeg most a hangom, még senkivel nem beszéltem erről, a saját tragédiám mellett most megtudhatom az övét is, ami nem egyszerű. Már kettőnk problémájával kell megküzdenem. Persze ez önzőség, hiszen én is elmondom a sajátomat, amire meg ő nincsen felkészülve. Látom hogy szinte reszket, de én nem érzem magam képesnek, hogy nyissunk egymás felé.
- Akarod, hogy elmenjek? Úgy könnyebb lesz? – Buta kérdés, hiszen attól még összefuthatunk a birtokon, és itt lesz a tudat, hogy az eredeti legjobb barátunk a közelben van, de már jó eséllyel csak idegességet jelent a jelenléte. Nem könnyű így, viszont más megoldást nem is tudok.

♫ Zene ♫ ϟ Ruha » Either I'm going to kill her or I'm beginning to love her. » ©

Tárgy: Re: Konyha Pént. 6 Nov. - 10:09

Finn & Michelle

Oké tudom, hogy elég nagy a szám időnként, vagy netán ellenségesen viselkedem, de... azért nem kellene úgy félnie tőlem, mintha tényleg meg akarnám ölni, hiszen erről szó sincs, meg amúgy is... nincs is vérengző és veszélyes fejem és még csak szektákat sem ismerek. Nem is értem, hogy ezt hogyan és miből sikerült összeraknia. Csak azért, mert nem hagyom békén még nem kellene azt hinnie, hogy ártani akarok neki. Egyszerűen csak teljesíteni akartam a feladatot, mert azt bízták rám. Totál értelmetlen is lenne, ha helyette mondjuk megpörköltem volna, nem vagyok olyan... de tényleg nem.
- Nem vagyok pocsék, csak kissé fura... üldözési mániás max.- viccelek, próbálom ezt egy mosollyal a tudtára adni és egyben oldani a feszültséget, mert az van most jócskán, főleg amikor kiderül, hogy pontosan ki is ő, vagy is... kinek mondja magát, mert az totál lehetetlen, hogy ő az legyen, akivel én beszéltem. A falam... a falunk, én tudok róla, nem mondtam el senkinek sem, maximum az a pasas, a professzor szedhette ki a fejemből, mert én ugyan nem szoktam erről másoknak beszélni, ennyire nem zakkantam meg. Pocsék háttérsztorim van, nem az a fajta, amit ez ember szívesen ecsetel az új barátainak, hogy aztán felhasználhassák ellene, vagy kihasználhassák az újonnan szerzett tudást, de akkor vajon honnan ismer? Nem értem... komolyan nem. Eleget szenvedtem azzal, hogy bemagyarázzam magamnak az egész csak kitaláció volt, a pocsék életem miatt képzeltem oda valakit, egy hangot, hogy ne legyek egyedül. Simán csak pszichiátriai eset vagyok és kész, most meg azzal jön, hogy ő az a Finn, hogy... nem vagyok őrült, nem képzeltem, hanem létezik és, hogy ő az? Ez... totál képtelenség!
- Csak furcsa, vagy... vagy valami más? - igen azt hiszem kezdek pánikba esni, hogy nem csak furcsa hanem őrület is az egész, vagy átvágás. Más is lehet, aki képes a gondolatokba nézni, talán egy itteni diák elmondta neki, vagy... vagy talán ő az aki tudja ezt és szándékosan csinálja velem, mert van egy ilyen perverz izéje, hogy az élteti, ha más szenved és én most rendesen össze vagyok zavarodva. Ha ezt akarta elérni, akkor sikerült. Mégis meglep, amikor visszakozik és megint olyan visszafogottá válik. Ha győzködni próbált volna akkor talán csak még jobban kiborulok, de ő nem próbál. Értetlenkedve, teljese összezavarodva kapkodom ide-oda a fejemet, jár a szemem, ahogyan próbálom ezt az egészet felfogni és lassan talán már a pislogásom is zavarba ejtően gyakorivá válik, de most ezzel nem tudok foglalkozni, nagyon nem. Egészen színtelenné válik a hangja és ezzel úgy érzem végképp összezavar. Azt se nagyon értem, hogy mi történik most, mert én is érzem a nyitva maradt mondat végén a bántó szándékot, amit még sem mond ki.
- Senki nem hív Michinek. - bizonytalanul bököm ki és már sehol sincs az eddigi nagy szám, meg a határozottságom, amit látott és ami annyira eltér attól, aki régen voltam. Változnom kellett, mert kikerültem egyedül a világba, jó hogy változtam, másképp nem megy. - Én tényleg... tényleg azt hittem... csak úgy eltűntél, én meg... egyedül maradtam és apa... ő is más lett és... leégett a házunk, miattam aztán... elvittek árvaházba és... - és most itt vagyok és remeg a hangom és eszem ágában sincs úgy tenni, mintha nem is történt volna meg ez az egész és mintha nem tényleg úgy tűnne, hogy ő az a Finn, akit ismertem és aki lényegében életben tartott. Nem is értem... hogy futhatok csak úgy itt össze vele, hogy ő is olyan, mint én és hogy... Zavaros, nekem pedig még mindig reszket a kezem, ezért fonom karba magam előtt, hogy ne látszódjon. Szaporán veszem a levegőt, próbálok megnyugodni, de nem mondanám, hogy túlságosan könnyen megy. Megváltoztam, mert kellett és most megint úgy érzem magamat, mint a birtok végében kucorgó kislány a fal mellett, aki a bánatát egy vadidegen hangnak sírta el újra és újra és végül tényleg elhitte, hogy az a hang nem is létezett, csak a fejében.

♫ Boum Boum Boum ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Nem menekülsz!

Tárgy: Re: Konyha Kedd 3 Nov. - 18:15

Michelle & Finn

Azt nem tudom, hogyan tudna bántani, hiszen bármilyen sérülésből visszagyógyulok. Nem is ez zavar. Az már sokkal inkább, hogy ha a lelki terrorra menne rá. Már így is el kell könyvelnem magamban, hogy talán örökké fogok élni, azzal a nyomasztó múlttal, hogy a bátyám, az anyám áldozatául esett annak a szektának, amellyel senki nem vehette fel a versenyt. S ha ez a lány itt a maga nyomulós stílusával, amelyet mégis lassan kezdek tolerálni, amikor ráébreszt, hogy nem, nem veszélyes.
- Jól van... tegyük fel, hogy elhiszem. Én is sajnálom, hogy ennyire... pocsék vagyok. – Nem tudom máshogyan kifejezni magamat. Visszahúzódó, paranoid, rossz társalgó. S ahogy nézem, a lány is nagyon hirtelen haragú, szenvedélyes, nem éppen úgy reagálunk egymásra, ahogy kéne. Fiatal korom ellenére már tele vagyok sebekkel, amelyek ugye csakis lelki eredetűek, kérdés, hogy az idő begyógyítja-e őket, vagy már olyan könnyen szerzek újakat, hogy beleőrülök, ha még csak nem is végezhetek magammal, ha nem tudnám feldolgozni. Jó, ha több darabra tépnének, és különböző helyeken ásnának el, talán onnan már nem lenne visszaút. Átgondolandó. Viszont Michelle kezd lenyugodni, ez rám is átragad, és képes vagyok hinni neki. Végtére is most, hogy átgondolom, aligha valószinű, hogy ha hozzám hasonlóak vannak itt, akik segíteni akarnak, akkor pont ide szabadulna
- Én is egy fal mögött éltem. Ez azért... furcsa... – Jegyzem meg, most valami más kezd el megfogalmazódni bennem, mint az előbb. Hiszen eddig azt hittem, hogy utánam jött valami lélekvámpírként, vagy mittudomén, most pedig... elképzelhető lenne, hogy mi ketten együtt nőttünk fel a fal két oldalán? Miután sosem láttam, még elképzelésem sem volt, hogy az ismeretlen lány, Michelle hogy nézhet ki. Erre most képtelen feltételezésekbe megy, hogy lebeszélje magát rólam. Talán jobb is így.
- Szerintem sem én vagyok. – Rázom meg a fejemet, nem fogom győzködni magamat. Vélhetően ha ő is lenne, hihetetlenül sokat változott, az a lány védtelen volt, törékeny, szeretethiányos, akivel pedig szemben állok, teljesen ki van készülve idegileg, nekem nem ilyen lelki társam, barátom volt. Bárkik is voltunk egykor, azok már halottak. Nem is lépek hát így közelebb, megreked a mozdulat, talán be kéne mára rekeszteni ezt az egész... kalauzolást.
- Nem érdekel, hogy kit képzeltél. Akkor nekem egy másik Michelle-em volt. Jobb is, ha megmarad emléknek, te meg csak... – Nyafogjál magadban... Ezt kéne mondanom. De úgy ki van akadva, hogy csak na. Úgyhogy nem öntök olajat tovább a tűzre, csak kimondom, amit ki kéne. – Ha ilyen kicsi a világ, akkor én vagyok az Michi... És azt hittem, hogy meghaltál. Elveszítettem mindenkit, téged is beleértve. Ha akarod, akkor inkább tekintsük meg nem történtnek ezt a találkozást. Mondd azt, hogy körbevittél, és minden szuper volt. Jó?

♫ Zene ♫ ϟ Ruha » Either I'm going to kill her or I'm beginning to love her. » ©

Tárgy: Re: Konyha Csüt. 15 Okt. - 12:09

Finn & Michelle

Oké kezd totál összezavarni a fura hozzáállásával. Ne hogy már tényleg tőlem féljen, én aztán nem vagyok veszélyes, nem is nézek ki annak, vagy igen? Oké persze néha elvetem a sulykot és túlzásba viszem, de ennyi, ettől még nem fogom bántani, csak mérges voltam rá, mert le akart lépni és faképnél hagyni. Nem értem, hogy miért néz rám úgy, mintha tényleg félne tőlem. A ujjai lassan teljesen átmennek lilába, úgy szorongatja azt az ajtószélet. A végén még én leszek a hibás, mert az újonc, akit körbe kellett volna vezetnem kárt tett saját magában. Azért ez nem gyere be, én tökre igyekszem jól csinálni, amit rám bíztak, erre meg... keresztbe tesz nekem ezzel az izével, hiszti roham, vagy mi. Na jó túlzok, a további szavai alátámasztják, hogy jogos a kiakadása, mármint a miatt, ami történt vele, de én akkor se tűnök félelmetesnek és nem ismerek semmiféle szektát.
- Akkor azért nem ártott volna neked... a tűz. - így már értem azt a fene nagy magabiztosságát, hogy nem tudtam volna ártani neki, ha akarok sem. Aztán csak sóhajtok egyet, tudok ám én együtt érezni is, ne tűnjek totál érzéketlennek. - Mindenesetre... sajnálom, de én nem tettem semmit sem ellened, ellenük sem és... nem ismerek semmiféle szektát. - szóval nem tőlem kell félnie. Csak azért, mert ugyanabból a városból származunk még nem evidens, hogy veszélyes is vagyok, nem kell halálra váltan néznie rám, totál butaság. Szépen nyugodjon meg és gondolja át logikusan. Ha ártani akarnék neki, akkor nem pattogtam volna, hogy köreb tudjam vezetni, legalábbis szerintem ebben nincs az ég világon semmi logika sem. A nevét amúgy eddig is tudtam, de fel sem merült bennem, hogy tényleg ő lehet, mert igen az a Finn számomra csak egy képzeletbeli alak volt, akit én találtam ki, hogy túléljem a gyerekkorom nagy részét, aki aztán egyszerűen csak felszívódott és kész. Ha igazi lett volna elköszön, legalábbis erre apelláltam. Csak képzeltem, aztán meggyógyult a fejem és akkor már nem jött többet, én pedig totál egyedül maradtam megint. Nem csoda, hogy elképedve bámulom és hogy ő is abbahagyja az eddigi ténykedést, totál abszurdnak tűnik, hogy esetleg tényleg ő lehet az.
- A fal... az apám építette. Anya meghalt és utána teljesen beszámíthatatlan lett és... de ez... akkor is... - értetlenkedve rázom továbbra is a fejemet. Furcsa és még mindig nem tudom hová tenni az egészet. Létezik az, hogy nem képzeltem, hogy ő volt az, hogy vele beszélgettem, hogy... tényleg ő volt ott a másik oldalon az a srác, aki tartotta bennem a lelket? - De neki más volt a hangja, vékonyabb és... te hogy lehetnél ő? - még mindig alig hiszem el és hiába indul meg felém, most én lépek hátrébb. Vannak itt olyanok, akik képeske a gondolatok között olvasni, lehet hogy ő is ilyen és csak ki akar babrálni velem, vagy tudom is én. Elhitettem magammal, hogy Finn a képzeletem játéka volt, egy képzeletbeli barát, aki erőt adott, most pedig mégis itt lenne előttem és tényleg létezik? Ez annyira képtelenségnek hangzik, hogy... hogy el sem tudom mondani mennyire.
- Te akkor se lehetsz ő! Finnt csak képzeltem... csak képzeltem! - szinte már kiabálok a végén. Képtelenség, hogy tényleg igazi volt, akkor miért tűnt el? Értem én, hogy baj volt és meghalt a családja, de... akkor is csak úgy eltűnt, el se köszönt, én meg ott maradtam egyedül az apámmal és nem volt senki, aki segítsen és... Teljesen össze vagyok zavarodva, hiába jön közelebb csak hátrálok, amíg el nem érek valami falat. Totálisan képtelenség ez az egész, ez... ez lehetetlen!

♫ Boum Boum Boum ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Nem menekülsz!

Tárgy: Re: Konyha Hétf. 12 Okt. - 21:03

Michelle & Finn

Lassan le kéne nyugodnom, mert Michelle valóban nem úgy néz ki, mintha valami bérgyilkos lenne. Meg az egész történetnek nincsen semmi értelme, ha profi lenne, akkor tudná, hogy meggyógyítom magamat, és ha csak nincsen valami komoly blokkoló ereje, nem képes rá, hogy megöljön. Viszont ha meg is öl, amint elmegy tőlem, máris elindul a regeneráció. Így... még ha veszélyes is, rám biztosan nem az. De nem, ahogyan kezdem átgondolni, már hülyén is érzem magamat, hogy ennyire megijedtem tőle. Már tropára vannak menve az idegeim, és most rajta csattan az ostor.
- Akik a bátyámat megölték. Bár ők is mind halottak. Tudom, hogy zavaros... A bátyám és az anyám áldozata lett egy öngyilkos szektának, és bármennyire is próbáltam megmenteni őket, nem sikerült. Engem is megöltek, csak én visszajöttem. Nem tudok meghalni. – Foglalom össze pár szóban. Egy elnézést kérő mosolyt is próbálok halványan társítani, elvileg a szekta minden tagja bevette a gyilkos mérget, de biztos ami biztos alapon még fel is akasztották magukat. A családom benne volt az áldozatok sorában. Biztos, hogy most nehéz mindezt felfognia, megérteni, máshogyan nem tudom elmesélni. Kivéve ha nagyon részletezem. Nem tudom, hogy ezek után hogyan fog rám nézni, hiszen alaposan elindegenítettem magamtól, de erről nem tehetek, ezek olyan sebek, amiket még a legendás gyógyulásom ellenére sem tudok csak úgy helyrehozni magamon. Aztán szó szerint sikerül eltátanom a számat, a története ismerős, nagyon ismerős. De ennyire nem lehet kicsi a világ. Szinte kapkodni kezdem a levegőt. Zavarban vagyok, én nem hiszem, hogy Michelle nem volt igazi, ennyire nem gondoltam volna magamat őrültnek, vagy magányosnak. Az viszont nem lehet, hogy pont ő legyen az. Azt a Michelle-t egy szemüveges, tudálékos kislánynak képzeltem el, ő pedig itt egy felnőtt lány, aki egyébiránt cseppet sem emlékeztet a fantáziámban élő csúnyácska képre, akihez társítottam. Vagy csak azért gondoltam így, mert az egyedüllét negatív jelzőkkel ruházta fel őt is?
- A szomszédunkat nagy fal válaszotta el tőlünk. Az egyetlen barátom egy Michelle nevű lány volt, akit sohasem láttam. Aztán amikor a testvérem meghalt, elszakadtunk egymástól. De te nem lehetsz ő. Hárommilliárd emberből nem találhattam éppen rád. – Mégis... szinte magamtól vezet a lábam, ahogyan elindulok felé. Az elején hihetetlenül taszított, és most kiderül, hogy ő lenne a legjobb, és egyetlen barátom. – Michi? – Kérdezem szinte remeg ajkakkal. Próbálok erős lenni, kérdés, hogy meddig megy. Vagy csak le kéne lépnem innen is, hogy tényleg magam mögött hagyjak mindent, és mindenkit?

♫ Zene ♫ ϟ Ruha » Either I'm going to kill her or I'm beginning to love her. » ©

Tárgy: Re: Konyha Kedd 29 Szept. - 14:03

Finn & Michelle

Bólintással egyezem bele végül. Igaza van, ebben legalábbis kivételesen, nincs értelem tovább nyűni a témát. Nem kezdtünk valami jól, de legalább megpróbálhatjuk jól folytatni a dolgot, és remélhetőleg sikerül is. Én is megpróbálok kevésbé morcos és talán erőszakos lenni, csak akkor fagyok be én is rendesen, amikor kiderül, honnan származott. Mondjuk nem túl sokakkal találkoztam Sedonában, tehát ha innen nézzük akkor végülis teljesen mindegy az egész. Talán még tovább is lépnél, ha nem azt látnám, hogy ő is eléggé megviseli az új hír, vagy meglepi, nem is tudom, hogy mi a jó szó a reakciójára. Az elején mintha még próbálná lekezelni a dolgot, de... nem úgy látom, hogy kimondottan jól megy neki.
- Jah, az egész úgy szar, ahogy van. - ismétlem el egy szimpla vállrántással. Csak azt nem értem, hogy mi a jó élet a baja most hirtelen. A kávéval foglalkozik, de közben úgy szorítja azt az ajtót, hogy csoda, ha nem szakítja ki a helyéről. Nem igazán értem, hogy miért van így megijedve, vagy besokkolva, vagy hogy egyáltalán miért én vagyok ennek az oka. Eddig is láthatóan volt elég baja, nem is kezdtünk valami jól, de ezzel most még rá is tesz egy lapáttal és nem igazán értem, hogy mégis miért. Úgy mered rám, mintha minimum szellemet látna, vagy esetleg komolyan fél tőlem? A szavai hallatán azért rendesen meglepődöm, most tényleg ilyen baromi félelmetesnek nézek ki, vagy mi van?
- Azért vagyok itt, mert nincs hova mennem és... kik küldtek volna utánad? Az előbb még akartalak, mert kiborítottál, de úgy se tettem volna meg. - értetlenül meredek rá még mindig, nem értem, hogy miért feltételez rólam ennyire képtelenséget, hogy én itt ártani akarok neki, egyébként is nem tudom, hogy mivel tenném meg, hiszen ez egy iskola, ha itt bárki árt bárkinek azt hamar megtudják és annak következményei lennének. Nem értem, hogy mi a frász a baja, és hogy miből gondolja, hogy utána jöttem, főleg hogy nem is ismerem, mármint nem jártam kint a városban sosem, cska amikor leléptem onnan, akkor meg mégis honnan kéne róla tudnom bármit is? A neve igen, a neve ismerős halványan, de az egy régi emlék, egy régi emlék, ami jó eséllyel nem is volt igaz.
- Milyen szektáról beszélsz? - na most már én is eljutok addig, hogy az eddigi ücsörgésem megszakad és most már állva nézek rá értetlenkedve. Még hogy... Finn... de az nem lehet? Egészen más a hangja. Persze tudom, hogy az már régen volt, amikor beszéltem vele a falon át, de attól még megtörtént és most meg... még is mi a fene ez az egész? - Én csak egy Finnt ismertem, aki... a fal másik oldalán élt, de őt csak én találtam ki, hogy... hogy ne zakkanjak meg egyedül. Mi ez az egész? - nem értem, hogy milyen szektáról beszél, azt sem hogy kicsoda ő valójában, hiszen az a Finn nem lehet. Afféle képzeletbeli barát volt, én legalábbis annak vettem, mert nem beszélhetsz éveken át valakivel, aki nem segít, hogy kijuss onnan, ahová be vagy zárva, aztán meg egyik napról a másikra eltűnt és felszívódott... Csak a fejemben létezett, az pedig egy véletlen egybeesés, hogy most itt van valaki ezzel a névvel ugyanabból a városból. Nem több csak véletlen egybeesés.

♫ Boum Boum Boum ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Nem menekülsz!

Tárgy: Re: Konyha Pént. 25 Szept. - 16:06

Michelle & Finn

- Lezárhatnánk már végre? Nem teljesen mindegy, hogy mi volt? Lépjünk tovább, felőlem kezdhetjük előlről. – Mármint nem a veszekedést. Kész vagyok úgy tenni, mintha meg sem történt volna a dolog, ha már olyan agilis, hogy nem kattant le rólam, akkor miért is ne? Semmi kedvem most belemenni abba, hogy ki volt a hibás, végső soron mit érünk el vele? Ha muszáj, beszélek én vele, még abba is belementem, hogy vele tartok, mutassa meg a birtokot, fedezzük fel együtt. Mármint... ő már ismeri, most csak újrafelfedezi. Egyébként lehet, hogy ő nem antiszociális, mint én, de végső soron mégiscsak az, ha semmi türelme hozzám. Jó, ez nem teljesen igaz, próbált mosolyogni, váltakozott benne a kedvesség, meg a bunkózás. Mindegy, akkor menjünk inkább. Fel sem merül bennem, hogy esetleg ismerhetjük egymást korábbról, végülis Sedona nem túl nagy, ez igaz, de lehet, hogy nem is pont ugyanakkor voltunk ott, és nem ismer mindenki mindenkit. Évek teltek el azóta, alig barátkoztam bárkivel is, főleg az utolsó időkben, így rá biztosan emlékezném. Minimálisan valami rémlik, de nem tudom őt hova tenni, ha pisztolyt szegeznek a fejemhez, akkor sem. Nekiállok megcsinálni a kávémat, itt ismét sikerül megállni, ahogyan átnézek a vállam felett rá.
- Falak... na igen, arról én is mesélhetnék, csak semmi értelme. Az egész úgy szar, ahogy van. – Teszem fel a méregerős italt főni, pár perc múlva már rotyogni fog. Nem mondom, hogy nem tudok nélküle felébredni, de nem árt most némi koffein, még stresszlevezetőnek is megfelelő. A lányt nézem, kissé félszegen a pilláim mögül, nem tudom, hogy mi lehet a titka, ennyire nagy véletlenek nincsenek. És még rá is kérdez... Akkor nyíltan elmondom a véleményemet, eddig se nagyon rejtettem a véka alá. – Az, hogy nem tudom, hogy miért vagy itt. Utánam küldtek? Bántani akarsz? – Jól láthatóan a konyhaszekrénynek vetem a hátamat, hogy ne tudjon senki oda mögémkerülni, és ha szükséges, el tudjak rugaszkodni. Igaz, hogy alig érzem a fájdalmat, inkább csak furán néz ki, ha mondjuk megvágom magam, vagy megégek, mert gyorsan regenerálódik minden szövet. Nem arról van szó, hogy félek a haláltól, mert nem. Hiszen megölni sem tudom magam. Nem akarok Jon sorsára jutni, hogy elbódítják az elmémet, és szenvedhetek, amíg világ a világ. Legalábbis esetemben így történne. A lány ártatlan külseje, és a rámakaszkodós stílusa... miért ne lehetne egy szektatag? – Sedonában egyetlen Michelle-t ismertem, ő egy nagy fal mögött élt. És ha most te is a bátyám szektájából vagy, és Michelle-nek adod ki magad, én... – Nem tudok jó fenyegetést mondani, hiszen mit tehetnék ellene? Elfutok?

♫ Zene ♫ ϟ Ruha » Either I'm going to kill her or I'm beginning to love her. » ©

Tárgy: Re: Konyha Hétf. 21 Szept. - 12:45

Előzmény

Finn & Michelle

Akárhogy is nézzük nem kezdtük jól ezt az egészet. Egyikünk sem, de nem fogom beismerni, hogy én is hibáztam, mert az egész abból indult ki, hogy ő csak úgy lelépett és faképnél akart hagyni, tehát technikailag a nagy része az ő hibája volt, a kisebb része az enyém, vagy netán a kezelési mód nem volt tökéletes, de akkor is ő lépett le előlem és... ez tény, akárhogy is nézzük!
- Szóval most nyíltan lebunkózol? Amúgy... nem csak a pasik lehetnek bunkók, de te az voltál, mert leléptél, amikor tudtad, hogy jövök és még csak egy cetlit se hagytál az ajtón, hogy... - elharapom a mondatot, mert mintha már nem először járnánk körbe a témát és könnyen lehet, hogy lassacskán már sok lesz neki belőlem, amit persze nem értenék meg, mert igenis tőle nem volt szép, hogy csak úgy fogta és lelépett és nem szólt nekem, miközben tudta, hogy jövök. Totál illetlenség. Én pedig nem faggatom, csak tudni akarom, hogy miért csinálta és ha már feladatot kaptam, akkor végre akarom hajtani, ez tényleg olyan rémes dolog és tényleg olyan rettenetes a részemről? Egyszerűen nem hiszem el, sőt... szerintem nincs igaza, csak nem akarok vele tovább vitázni, mert már komolyan kezd a dolog fárasztó lenni. Csak megmutatom neki a sulit... aztán befejeztük, tőlem kuksolhat utána egész nap egyedül a szobájában, ha ahhoz van kedve.
- Igen. - elég erőteljesen fújom ki a levegőt, de oké legyen igaza, mindketten rosszul kezdtünk. Nem sok értelme lenne, ha tovább kötném az ebet a karóhoz, hogy ő volt a problémásabb, nem pedig én. Legyen akkor... igaza... mondjuk, legalább abban, hogy mindketten elszúrtuk. Nekem se kellett volna rá hozni a frászt, bár nem történik meg, ha nem lécel le és nem teszi a fülhallgatót a fülébe ugye... Na mindegy, a lényeg, hogy valamit akkor is ki kell ebből hozni és ha csak öljük egymást, akkor abból semmi sem lesz, én pedig meg akarom neki mutatni a sulit, vagy legalább a fontosabb pontjait. Ő is jobban jár velem, mintha egy még kevésbé toleráns valakivel hozta volna össze a sors és azért bőven akadnak nálam tényleg kevésbé toleránsak is. Az viszont elég rendesen lefagyaszt pár másodpercre, hogy kiderül történetesen még ugyanonnan is jöttünk, ő is Sedonából. Erre mondhatnád, hogy kicsi a világ, de ennyire azért még sem kicsi. Na nem mintha én onnan túl sok embert ismertem volna, ahhoz ugyanis ki kell mozdulni a házból, efféle kiváltságaim nekem viszont nem igazán voltak. Végül csak belépek, és kihúzok egy széket magamnak, hogy ledobjam magamat, ő pedig a kávéval motoszkál és csak amikor megint felnézek rá veszem észre, hogy konkrétan remek a keze, úgy markolja azt a szekrényt, mintha... nem is tudom, ki akarná szakítani menten a helyéről.
- Aha, kicsi a világ és akkor ebben hasonlítunk, engem sem köt oda az ég világon semmi jó, csak... rossz álmok, nagy falak... rémálmok. - ismétlem el őt, hiszen szintén ugyanezt mondta. Nem mennék vissza oda, még ha ott is a birtok, ami jó eséllyel már az én nevemen van, vagy lesz ha elég idős leszek hozzá? Fogalmam sincs, hogy megy ez, de legszívesebben ledózeroltatnám az egészet és nem mennék vissza oda. - Mi bajod? - jó tudom nem az empátiámról vagyok híres, de akkor sem tudom nem észrevenni azt, hogy milyen erőkifejtéssel markolja azt a szekrényt. Ha valami emberfeletti ereje lenne, akkor már nyomot hagytak volna rajta az ujjai, de minimum kikapta volna a helyéről. Mázli, hogy nincs ilyesmije, így legalább nem rongáljuk a berendezét, de a végén még az ujjai sínylik meg az erőkifejtést, ha így folytatja.

♫ Boum Boum Boum ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Nem menekülsz!

Tárgy: Re: Konyha Szomb. 30 Május - 13:10

Dylan & Megan

- Butaság, biztosan találkozol lányokkal, maximum... félsz tőlük. - nekem legalábbis valahogy úgy tűnik, mintha kissé tartana másoktól, pedig kifejezetten cuki. Csak egy kicsit meg kellene emberelnie magát, és akkor máris sokkal könnyebb dolga lenne. Csak egy kis lazaság kellene neki, hogy ne érezze úgy, hogy amit tesz az esetleg nem jó úgy, magabiztosság, hogy egyszerűbben mondjam.
- Nem hiszem, vannak akik kifejezetten kedvelik a kölyökképű pasikat, szerintem is cukik, no meg hatvan évesen már állati jó lesz ötvennek kinézni nem? - jó tudom az ember nem tekint annyira előre túlságosan gyakran, főleg ha még fiatal, akkor nem gondol rá, hogy mi lesz vele öt, tíz, húsz év múlva, mert sokkal egyszerűbb a jelenben élni. Én is valahogy így vagyok vele, a jelenben élek és kész, aztán majd kiderül, hogy a jövő mit hoz, nem agyalok azért túl sokat rajta, hogy mi lesz velem. Aminek lennie kell úgyis megtörténik.
- Akkor ki vele, mondd el hol van, és mesélj a szobatársadról. - csak mert na, legalább tudni fogom hogy ki az, meg amúgy is kíváncsi vagyok én mindenre, amiről mesélni tud, vagy amiről akar. Szerintem érdekes srác és nem is zavar az, hogy egyébként vak, amúgy sem számítanak az efféle kis apróságok nem igaz?
- Tehát legyek autótolvaj, minden áron ezt szeretnéd? - nevetem el magam. Beletanulok, végül is igen, lehetséges, hogy simán beletanulok a dologba, ha gyakorolok rá, vagy megnézem, hogyan kell, bár eddig nem voltak olyan terveim, hogy kocsitolvaj legyek, de tény és való, hogy jobb, mint a stoppolás. - Majd maximum látogatsz a börtönben - még mindig nevetve csípek bele finoman az oldalába, mert hát lássuk be azért ez veszélyes ötlet, hogy az ember átmenjen tolvajba. Ha elkapnak, akkor nem fogják megrázni a kezdet, főleg akkor, ha még árva is vagy és nincsenek szülők a hátad mögött, akik kezeskednének rólad.
- Jól van, nem is gondoltam, a barátok meg mindig jók, főleg, ha tényleg törődnek veled. - én pedig amúgy is a hű testőre leszek, szóval törődni fogok vele, ez a lényeg igaz? Egyébként sem szeretem én az olyat, ha valakivel megbeszélsz valamit. A dolgok alakuljanak ki szépen maguktól, ha valakire már nem barátként tekintesz, akkor majd szépen lépsz felé valamit és kész. - Azért rám nézhetnek, csak nem koslatnak a nyomomban. - rántom meg a vállamat hasonlóképpen mosolyogva, mint ő. Végül is mondom én, hogy kedves srác, még kompromisszumokra is hajlandó, ami aztán főleg jó.
- Nem akarlak elkeseríteni, de nem hiszem, hogy a rendőrség túl sokat foglalkozik eltűnt apákkal. Igazából... fogalmam sincs, hogyan kéne elkezdeni, megkérdezzük a professzort? - talán neki van ötlete, vagy valakinek. Itt van egy csomó okos ember, meg fejlett technika, szóval miért is ne lehetne az, hogy lesz, aki mondjuk segít nekünk ebben és kitalál valami... a jó ég tudja szerkezetet, ami a dns-e alapján megtalálja az apját. Végül is miért ne?

♫ Free & Lonely ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Konyhabaleset

Tárgy: Re: Konyha Kedd 26 Május - 15:56

Megan & Dylan

- Na igen, vigyázni…bár annyira azért nem kell, a legtöbb lány általában nem velem találkozik össze a.. .bárhol. – soha nem voltam nőcsábász, még csak barátnőm sem volt, tehát mondhatni, hogy nem értek semmit sem ehhez, és nem is fogok még egy darabig jó eséllyel, mert… mert nem, van egy út, az enyém, és azon egyedül vagyok sajna.
- Hát, de… mondjuk azért harminc évesen húsz évesnek kinézni nem fura? Nem mintha olyan sokat foglalkoznék azzal, hogy nézek ki, de… - azért hallom azt, amit mások mondanak a hátam mögött, még ha mondjuk várnak vele két háztömböt is. Fura, de ez van. Nem érdekelnek ugyan, de… attól még hallom amit mondanak.
- Oké, majd akkor… egyszer.. vagy akár majd most is elmondhatom, hogy hol van. Van egy szobatársam is, ne lepődj majd meg. – Mike, igen, azt hiszem így hívják, és mintha Oci is mondta volna, hogy ismeri. Itt mindenki ismer mindenkit, érdekes.
- Szerintem simán beletanulsz, mondjuk a filmekben nem mutatják hogy kell, de… nem lehet olyan nehéz megtanulni ezt neked. – ha már előtte tört fel autókat, akkor mégis mi neki egy zár hajcsattal, igaz? Nekem mondjuk tuti nem menne, de hát én elég ügyetlen is vagyok sajnos, szóval… összefogott ellenem a világ.
- Nem beajánlani akartam magam, vagy valami, azért…azért annyira nem vagyok elkeseredett, vagy mi, de… oké, persze, nekem ez tökéletes meg minden. Barátok. – bólintok még egyet mielőtt megráznám a kezét. Nagyon nem ezt akartam én ebből kihozni. Ki se akartam semmit se hozni belőle, én egyszerűen nem ilyen…kihozós vagyok.
- Jó, akkor… tuti rád se néznek a pasik. Így jobb? – rántom meg a vállam mosolyogva. Persze, azért az érezhető, hogy nem így gondolom én ezt, szép és kedves is, szerintem azért sokan megnézik őt maguknak, max még senki nem startolt rá, de ami késik az nem múlik, ugye?
- Hé, nincs olyan sok vöröshajú jachttulajdonos azért. Nem hagyott névjegykártyát anyámnál, szóval… - szóval nem nagyon van róla olyan dolog, amit tudnék, azon kívül, hogy vörös hajú, gazdag, és van, vagy volt egy jachtja. Tudom, nem sok, de azért a semminél valamivel több, nem? Innen kell nézni a dolgokat. – Gondoltam… majd megkérek valami nyomozót. Bár… a pénzem nincs már meg, szóval… vagy talán a rendőrség? – bár ők miért is foglalkoznának ilyennel, ugye? Igazából…nem nagyon volt ötletem, gondoltam majd csak úgy beugranak a dolgok, de nem úgy alakult az amerikai utazás, mint terveztem, apám helyett inkább saját magamra kellett figyelni, nem jött össze sajna.

♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Szép fenék...khm....

Tárgy: Re: Konyha Vas. 10 Május - 21:06

Dylan & Megan

- Akkor vigyázni kell, ki tudja mikor jön egy másik szép és kedves lány. - persze viccelek, csak nem csukná rá az ujjamra mondjuk az ablakot beszökés közben, ha jönne egy másik szép és kedves lány, akivel érdekesebb lenne foglalkozni, mert megkéri, hogy vegye le neki a magasabb polcról a.. valamit. Na nem mondom, hogy mert ő annyira égimeszelő, de aztán ki tudja. Mindig jöhet egy másik jobb, vagy érdekesebb nem?
- Nem tudom, én bírom a kölyökképű srácokat, nincs velük baj, meg egyébként is... ha most fiatalabbnak nézel ki, mint a korod, akkor ez így lesz majd évekkel később is, amikor még örülni is fogsz neki. - egy félmosollyal rántom meg a vállamat. Hát igen, én ezt egyértelműen így látom. Én nem is akarok idősebbnek tűnni, mint ami vagyok, nekem ez így pont tökéletes állapot, és szerintem ő is elég cuki ahhoz, hogy ne akarjon többnek kinézni, sőt az sem baj, hogy nem néz ki pont annyinak, mint a kora.
- Oké, nyugi, érdekel, hogy hol van a szobád és majd egyszer mesélek. - a nagy magyarázkodása azért mindig megmosolyogtat. Mintha csak tudat alatt szinte le akarna beszélni önmagáról, amit nem igazán értek, hiszen... nincs vele semmi baj az ég világon. Nem rossz srác, rendes is, csak épp nekem olyan a múltam, amiről nem szívesen mesélek másoknak, meg úgy általában senkinek sem. Előfordul az ilyen.
- Nem, műkörmeim nincsenek, szerintem is rémes, és ezek után akkor kell tartani magamnál hajcsatot, és... nem árt megtanulni használni is. - mármint nem a hajamban, hanem mondjuk zárfeltöréshez, mert azt eddig még sosem próbáltam, de hát majd meglátjuk, hogy mikor jön megint el az ideje, hogy be kelljen jutnom valahova. Vicces mondjuk, hogy ő az, aki ennyire ösztönöz rá, hogy merüljek el a zárfeltörés rejtelmeiben, pedig én nem terveztem - eddig -, hogy tolvajnak állok, aztán ki tudja, lehet hogy jól is menne.
- Komolyan cuki vagy, de tényleg. Ha szerelemre vágyom, majd tuti, hogy rád figyelek elsőre oké? Most egy barát sokkal többet érne nekem, szóval... barátok? - mosolyogva nyújtom felé a kezemet, hiszen miért is ne? Kézrázással simán lehet pecsételni egy barátságot nem igaz? Nekem legalábbis ez nem tűnik furának, ő pedig amúgy is már jó pár dolog miatt zavarba jött, maximum ez plusz egy lesz, nem oszt nem szoroz.
- Szóval minden áron olyan lánynak akar beállítani, aki után futnak a pasik. - oké nem bírom ki széles mosoly nélkül. Jó lehet, hogy nem vagyok láthatatlan, benne van ez is a pakliban, de nem szoktak olyan sokan kikezdeni velem, főleg mert igazából annyira nem is vagyok oda az ilyesmiért, sőt... nem igazán szeretem a pasikat olyan tekintetben. Barátkozni simán, de ha valaki csak azért jön oda hozzám, hogy megpróbáljon befűzni... az nem nagyon érdekel.
- Szóval gazdal... elvileg vörös a haja és volt régen egy jachtja... így már könnyű dolgunk van. - jó nem akarom én direkt piszkálni, mert azzal nem vagyunk beljebb, de ez így még mindig a tű a szénakazalban állapot szerintem és nem vagyunk igazán beljebb, sőt kicsit sem. - Őszintén szólva tippem sincs, hogyan lehetne megtalálni, te egyáltalán hogy akartad kezdeni? - vagy tényleg képes volt úgy idejönni, hogy még csak egy kb. ötlete sem volt? Az azért tényleg iszonyú nagy felelőtlenség lenne.

♫ Free & Lonely ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Konyhabaleset

Tárgy: Re: Konyha Pént. 8 Május - 16:54

Megan & Dylan

- Oh, hát azért igyekszem én, de … tudod, a szép és kedves lányok a gyengéim. – mosolygok rá, de persze viccelek csak, nincsenek gyengéim,nem vagyok én az a fajta pasi aki kivételezne, hogy kinek segít. De persze attól az még igaz, hogy Megan szép…vagyis nem hinném, hogy ne lenne az.
- Hát… nem is tudom, az aki idősebbnek néz ki az jobban is néz ki például, nem? Szóval ha innen nézem… - akkor nem valami jó az, ha kölyökképem van, de hát ez van, sajnálom a dolgot, de sebaj, talán egy következő életben majd nem így lesz és ott tán még vak se leszek.
- Rendben, értem és…sajnálom, nem kell elmondanod, nem várom el, majd… max, ha akarsz beszélni róla, tudod, hogy hol találsz. Vagyis nem, nem tudod, de… majd elmondom, hogy melyik a szobám. Már ha érdekel, ha nem…. nincs baj akkor se. – azt hiszem, és talán jobb is elhallgatnom mielőtt összezavarom magam.
- Jó, de lehet megvolt buherálva az a zár, meg nem is volt nálad olyan izé…hajkapocs, tudod, amivel feltörted volna. Műkörmeid meg ugye nincsenek? Azok szerintem nem valami szépek. – sőt, undorítóak, utálom az érintését, a metrókon és buszokon mindig valaki megérintett véletlen műkörömmel és… a hideg kiráz.
- Oh, hát… nem volt teljesen egyértelmű, de… mindegy, megérteném én mindenhogy a dolgot. – rántom meg a vállam. Nem vagyok egy álom pasi, ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Soha nem voltam, soha nem is leszek, jóval jobb és… gondolom értékesebb emberek vannak, mint én. Én csak egy srác vagyok Írországból. – Persze, nem azért mondtam, mert elvárom, hogy szerelmes legyél belém… nem, az… az meglepő lenne, de persze, igazad van, a barátok jó dolgok, szóval…igen, igazad van. – bólogatok szaporán. Soha nem volt még senkim se, szóval nem várom én el azt senkitől sem, hogy hirtelen szerelmes legyen. Talán soha nem lesz belém senki, benne van a pakliba.
- Jó, de… este van, amúgy meg gondolom azért sokan néznek utánad vagy hasonló. Nem hinném, hogy… tudod, láthatatlan vagy nekik. – inkább olyan, mint egy szivárvány, szép látvány és nagyon feltűnő, amit nem lehet nem észrevenni, még akkor sem ha az ember nagyon nem akarja. .
- Én is csak a… tudod, az idő eltolódás kicsit fura, de majd csak hozzászokok. – azt hiszem én később keltem jóval otthon, de hát nem baj, ehhez is hozzá lehet azért valahogy szokni, csak meg kell találni a módját és kész. Nem hinném, hogy létezik lehetetlen, ez se olyan. – Azt mondta, hogy apa…gazdag. Mármint állítólag egy jacht-ja volt. Azt mondta, hogy kedves volt, nem az a tipikus jóképű férfi, de… tudod, olyan egyedi kisugárzása volt. És… azt hiszem, hogy vörös haja van. – mint nekem, bár ezt is csak onnan tudom, hogy többen is megjegyezték már, hogy… amúgy vörös vagyok.

♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Szép fenék...khm....

Tárgy: Re: Konyha Csüt. 30 Ápr. - 16:21

Dylan & Megan

- Arany középút. Csak ne bízz meg meggondolatlanul mindenkiben. - mosolyodom el. Hát na azért a végén még aggódni kezdek szegényért, mert ha így folytatja a végén tényleg nagyon megjárja majd, hiszen elég könnyedén kezel mindenkit, pedig azért nem mindenki olyan, mint én. Én azért vagyok annyira korrekt, hogy nem hagynám, hogy helyettem vigye el a balhét, még akkor sem, ha önként vállalná, de azért akad aki akár szándékosan is rákenné, szóval csak szimplán élje az életét, csak egy fokkal óvatosabban. Nem kell mindenkire gyanakodni, de az sem jó, ha mindent csak úgy kérdés nélkül elfogad. Egy kis kételkedés azért mindig szükséges.
- Igen, és jól tippelsz, tizennyolc vagyok. De amúgy nem baj ez, szerintem jobb fiatalabbnak kinézni, mint idősebbnek, mint aki vagy. - idővel legalábbis ez a hasznosabb. Persze gondolom az ember nem értékeli, ha azt várja, hogy idősebbnek nézzék, aztán meg azt hiszik még alig esett le a tojáshéj a hátsójáról, de azért eléggé változó, van aki értékeli az ilyesmit. Én mondjuk nem akarnék 5-10 évvel idősebbnek tűnni, mint az igazi korom, sőt kimondottan remélem, hogy mondjuk húsz év múlva nem fognak annyinak nézni, ami tényleg vagyok. Jó dolog a fiatalosnak lenni az a helyzet.
- Majd egyszer esetleg oké? Nekem... nem volt olyan édesanyám, mint neked. - rántom meg lazán a vállamat. Hát igen, azért jó dolog, ha akár csak egy szülőd is van, aki azért szeret és tényleg odafigyel rád, nekem sajnos még csak egy sem adatott meg. Az apám volt csak és ő... nem volt éppenséggel ilyen.
- Hát látod, hogy még az ablakon se jutottam be, de ha ez menő, akkor majd gyakorolni fogom. - nem tehetek róla, de azért egy rövid nevetés kikívánkozik. Nem gondoltam volna, hogy bármikor valaki azt mondja majd nekem, hogy az jó dolog, ha tud az ember zárakat feltörni. Én eddig még nem nagyon próbálkoztam ilyesmivel. Egyszerűbb gyorsan lenyúlni valamit, amikor nem veszik észre, de még profi tolvaj sem vagyok. Az árvaházban nem volt erre szükség és a nevelőszülők mellett sem.
- Nem lenne rémes, ne vegyél komolyan, ha épp viccelek. - nevettem és amúgy is eddig is sokszor csak húztam őt, bár persze ő azért komolyabb, visszafogottabb és könnyebben zavarba hozható srác, szóval nem kéne túlzásba esnem, mert a végén még tényleg magára veszi a szavaimat. - Kedves srác vagy komolyan, és jó fejnek tűnsz, de nincs még túl sok barátom itt, és ha jól sejtem neked sem, szóval... nem árt az igaz? - szóval csak vicceltem én, de mégis csak kellemetlen egy dolog, ha valaki beléd van zúgva, de te nem tudod úgy viszonozni, akkor bukhatod magát a barátságot is vele és az nem jó. Amúgy is akkor ki segítene neki megkeresni a apját, ha nem én? Elveszne egyedül a veszélyes világban a nagy naivitásával.
- Itt se látok egyet sem. - naná, hogy ezt is megpróbálom elviccelni, még kicsit el is tápászkodom és látványosan körülnézek. - Nem, nincs, vagy nagyon elbújtak. Csak te vagy itt, aki pasiszámba vehető. - újra lazán visszadőlök az oldalának. Eddig sem zavartattam e miatt magamat, ha neki kellemetlen lenne csak szólna. - Mázli, a nyolc talán még belefér, esetleg a műszakom kilenckor kezdődne. - most is eléggé kezd későre járni, én meg nem vagyok egy korán kelő típus igazából. Persze néha kell, az itteni órák miatt, ez tény és való. - Szóval nincs ötlet, és akkor milyen infoid vannak édesanyádtól? - bármi, valami... csak kell, mert totál a semmiből nem lehet kiindulni gondolom én. Keresni egy pasit, aki hasonlít rá? Nem hiszem, hogy ezt csak így arcról be tudnánk lőni.

♫ Free & Lonely ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Konyhabaleset

Tárgy: Re: Konyha Kedd 28 Ápr. - 14:28

Megan & Dylan

- Oh, hát… köszi, de én csak… tudod, segítek ahol tudok. – rántom meg a vállam mosolyogva. Lehet, hogy naivitás, de azért hiszem, hogy ha valakinek segítek, akkor előbb-utóbb majd nekem is fognak mikor éppen arra van szükségem. Nem az úttesten átmenni, az még megy, szerencsére érzékelem ha elindulnak mellettem, akkor van baj, ha egyedül álldogálok a zebra előtt. – Vak vagyok, vagyis majdnem vak, extra módon óvatosnak kéne lennem, kicsit… visszavesz abból ez, hogy tudod, éld az életed. – nem is tudom, valahogy belém mindig ezt sulykolták, persze nem anyám, de mások igen. Vak vagyok, legyek az átlagnál is óvatosabb, de… óvatosan meg nem lehet élni, igaz?
- Akkor gondolom, te… fiatalabb vagy igaz? A hangod alapján úgy… körülbelül… 17-19 éves lehetsz, igaz? Amúgy meg semmi baj, sokak szerint nem nézek ki húsznak. Egyesek szerint még csak tizennyolcnak sem. – szerintem azért annyira nem lehet rossz a helyzet, bár magamat soha nem fogom tudni igazán megnézni.
- Oké, értem, és sajnálom, nem kell beszélni róla, ha nem akarsz. – rázom meg a fejemet. Tényleg nem, nem vagyok én az a fajta srác, aki nyomulna vagy ráerőszakolná magát a másikra, ha valamit nem akar elmondani, akkor jó eséllyel annak meg van az oka, és ezt tiszteletben kell tartani.
- Akkor ott helyben el is ásnám magamat, de… szerencsére ez a veszély nem áll fent. – mosolyodom el. Na igen, azért alapjáraton is elég szégyenlős gyerek vagyok, nem merném én megtenni azt, hogy nem veszek semmit sem a szoknya alá, azt meghagyom a bevállalósabbaknak, hadd örüljenek ők is. – Nem, csak…tudod, mondtad, hogy árvaház meg, hogy kemény csaj vagy, gondolom akkor tudsz zárakat is feltörni ami elég menő azért. – én nem tudok, egyszer próbálkoztam, de még csak a zárba is nehezen találtam be a hülye hajkapoccsal, szóval azért nekem ilyen téren vannak nehézségeim, neki simán megy, ez jó.
- Semmit nem kell, csak… - csak gondoltam, hogy nem arra játszik, hogy minél inkább zavarban érezzem magam, de most már leesett az én naivitásommal is, hogy pont erre játszik, de nem veszem én ezt rosszindulatnak, ennél jóval durvább dolgokkal is űztek már belőlem tréfát régen a suliban. Nehéz volt ott az élet. – Szóval ilyen rémes lenne? – hát ő mondta, hogy szerencsére, bár… igazából megtudom őt érteni anélkül, hogy magamra venném a dolgot. Nyilvánvalóan nem vagyok egy túlzottan erős testalkatú valaki, mint kiderült kölyökképem is van, erre rájön a vakság is, ráadásul a skót szoknya se jön be a csajoknak azt hiszem.
- Igen, kedves, sokat segít abban, hogy… ne legyen olyan sok vesztenivalóm amiatt, hogy nem látok úgy, mint kéne. – mondhatnám, hogy vak vagyok, de ez így nem igaz, látok, vagyis hát képes vagyok valamiféle képet teremteni az agyamban. Persze, ez nem valami pontos, de azért jobb, mint a semmi.
- Nem is úgy gondoltam, hogy te vagy az, hanem, hogy… tudod, inkább a pasik mennek utánad. – rántom meg a vállam. Bár azt is eltudnám képzelni, hogy szeret pasizni, közvetlen csaj, szép is, szerintem biztosan tarolna. – Nem kell hatkor, én is csak… nyolc körül kelek, vagyis keltem, itt nem tudom még, hogy mikor kell. Apa meg…hát gondoltam… szóval… - nem igazán találom a szavakat, és nem véletlen, nem igazán van semmi tervem.

♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Szép fenék...khm....

Tárgy: Re: Konyha Vas. 26 Ápr. - 12:00

Dylan & Megan

- Cuki vagy, naiv, de cuki. - csúszik ki a számon már megint, amitől tuti, hogy megint csak majd zavarban lesz, de hát mégis mit tehetnék? Ez van, nem akarom én folyton őt kellemetlen helyzetbe hozni, a dolog csak úgy magától történik meg. Nekem nincs is annyira közöm hozzá, valahogy miatta van. Túlságosan sok lehetőséget ad rá, hogy ilyesmiket mondjak. - Tudtommal nem, de attól még óvatosabbnak kéne lenned. - teszem még hozzá egy szolidabb mosollyal. Hát na a fene tudja, hogy ki használná ki őt, mert ezzel a naiv hozzáállással azért sokan megtehetik nem igaz? Szerintem azért igenis érdemes lenne valamival óvatosabban állnia másokhoz. Én nem akarok neki rosszat, de azért mások akarhatnak. Simán ki lehetne használni azt a fene nagy naivitását. És pont ezért nem akarok én neki sokkot okozni azzal, hogy fürdőruciban szambázok a suliban, amikor mindenki más fel van öltözve. Nem biztos, hogy jól viselné.
- Húsz éves vagy? De durva! Mármint... csak nem nézném ki belőled. - nem rossz értelemben mondom én ezt. Eléggé kölyökképe van,az a típus, aki szerintem tíz év múlva is simán mondhatná magár, hogy húsz vagyok és simán el is hinné bárki. Persze ez nem feltétlenül rossz, nem jó az, ha valaki túlkoros és ideje korán már jóval idősebbnek nézi, mint a kora, mert akkor idősebbként is majd túlságosan hamar lesz öreg, vagy ilyesmi. Azért ezen még nem gondolkodtam annyit, tizennyolc vagyok még csak, és kb. úgy is nézek ki, mint amennyi a korom, legalábbis én így gondolom, aztán ki tudja, hogy a külső szemlélők ebből mit látnak.
- Nem ellened szól, csak tudod az életem... elég zűrös. - vonok egyet a vállamon. Zűrös volt és lett és most nagyjából rendben van minden, de azért nem mondanám, hogy olyan tökéletesen alakult volna minden. Nem az a szép tündérmese, amiről az ember szívesen mesél másoknak, én legalábbis az életem történetét nem szoktam túl gyakran felvázolni. Nem kellemes.
- Megnyugtató, mert ha jön egy nagyobb fuvallat... az azért durva. - vigyorodom el. Hát na tudjuk miről beszélek, és tuti, hogy el is süllyedne szegény szégyenében, ha teszem azt fellibbenne a szoknyája és kivillanna alatta minden, miközben nincs rajta alsó. Azt hiszem simán képes lenne a mostani rákvörösséget is felülmúlni. - Szóval már azt is kinézed belőlem, hogy kocsit lopok... na szépen vagyunk! - persze a dorgáló szavakhoz mosoly társul, nem kell ám komolyan venni a dolgot. Kocsit még nem loptam, nincs benne gyakorlatom, valahogy mindig sokkal egyszerűbbnek tűnt számomra a stoppolás, akkor legalább jogsi nélküli vezetés miatt sem bukhatok le.
- Ja, hogy segítenem kellett volna? - egy rövidke kuncogás után azért kap egy bűnbánó tekintetet. Nem akarok én neki rosszat, egyszerűen csak nem tehetek róla, de szórakoztat az, ahogyan reagál kb. mindenre. Zavarban van, csak mert felmerül, mert emlegetjük, hogy szívesen fogná meg a mellemet. Attól még nem hagynám neki, de emlegetni lehet. - Szóval akkor simán belém zúgnál, még jó, hogy nem látsz akkor úgy. - szórakozottan bököm oldalba. Nem azért, mert olyan nagy baj lenne, szimplán csak jó fej a srác, én meg inkább az a haverkodós típus vagyok. Poénkodom dolgokkal persze, de azt nem kell komolyan venni, attól még nem másznék rá, vagy ilyesmi.
- Hát akkor rendes anyukád lehet, irigyellek érte. - vonom meg a vállamat egy apróbb mosollyal. Hát na én nem ismerem anyát, nem emlékszem rá egyáltalán, apa pedig nem volt rendes, szóval igaza van, még csak halvány sejtésem sincs róla, hogy milyen lehet egy normális családi élet, vagy egy normális szülő, akinek tényleg fontos vagy, aki tényleg figyel rád. És most még csak azt se látnám, ha vöröslene a feje, hiszen háttal vagyok neki, de nekem most így kényelmes. Nem is tudom, kedves srác azt hiszem pont a miatt tudok vele így viselkedni, olyan tesó típus, nekem pedig soha életemben nem volt testvérem.
- Nem vagyok én pasizós típus, de annyi már egyértelmű, hogy szerinted szép vagyok, meg a nevem és a hangom is, szóval szívesen leszek a testőröd. Nem mondom, hogy minden nap felkelek hatkor, de simán lenyomok bárkit, aki zargatna. És akkor hogy akarod megkeresni az édesapádat? - mert most itt van igaz? Valami terv csak kéne. Vagy van bármije, aminek köze van az apjához, netán valami tárgy, ami alapján megkezdte a keresést? Nem... azt hiszem van annyira naiv, hogy jött és... úgy gondolja majd valahogy minden megoldódik magától igaz?

♫ Free & Lonely ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Konyhabaleset

Tárgy: Re: Konyha Szer. 22 Ápr. - 16:24

Megan & Dylan

- Hát… rám kenheted, ha gondolod, nem fogok megharagudni. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Oké, azért egy gyilkosságot ne kenjen rám, de amúgy sem tűnik annak a gyilkos típusnak. Nem mondom, hogy engem nem lehet kicsapni, de talán elnézőbbek velem. Na nem mintha kihasználnám én ezt, nem olyan vagyok, hogy kihasználjak bármit is. – Óvatosnak? De… nem vagy Hasfelmetsző Jack lánya ugye? Mert akkor nincs baj. – mosolygok rá. Nem is tudom, soha nem voltam rosszindulatú ez igaz, de nem is hinném, hogy annak kéne lennem. Ha segítséget kérnek hát segítek, ha látom, hogy kell a segítség akkor is, ilyen vagyok, nem igen tudok más lenni.
- Jó, hát… jogos, de attól még tetszhet, hogy lefagyok. – rántom meg a vállamat. Soha nem voltam valami laza, vagy épp gátlástalan. Nekem ezernyi gátlásom van, és nem véletlen, alapos okom van rá. Na jó, talán annyira nem, de elég sokat cikiztek régen is, valahogy muszáj elkerülnöm az újabbakat.
- Húsz, hét éves koromig voltam vak, tudod, úgy születtem. – felnőtt vagyok, vagyis nem, itt még nem számítok nagykorúnak, még egy év kell, de Írországban nagyon is annak számítok, de nem zavar, hogy itt nem, amúgy sem szoktam magamnak alkoholt venni, és nem is vagyok egy buliba járó típus, ahová személyi kéne.
- Jó, oké, nem kell elmondanod, ha nem akarod. – rántok egyet a vállaimon. Nem vagyok én senkije, hogy kötelező legyen tudnom róla, szóval ha ő ne akarja elmondani, akkor nem is fogom megtudni, nem vagyok az a típus,aki kihúzza a másikból a válaszokat, távol áll tőlem.
- Hát… nem tudom, biztos van, aki nem vesz alá semmit, de nem kell félned, én veszek, én… nem csak úgy vagyok benne. – rázom meg a fejemet. Az lenne az életem vége is. Alapjaiban véve is elég szégyenlős vagyok, még csak strandra se megyek szívesen pont ezért, felveszek én a szoknya alá alsót. – Oh, hát… én nem tudhattam, lehet, hogy lett, kaptad…vagy loptad, tudod, ilyesmi. – mosolyodom el. Nem tudok valami sokat az árvaházakról, de akár itt is kaphatott valami autót, nem? Egy csomó autó meg motor áll ott lent, nem hiszem, hogy az mind az alapítóké, nem is járnak kocsival szerintem.
- Ezzel.. ezzel nem igazán segítesz. – mondom egy nagyot nyelve. Hát nem, a legkevésbé sem, úgyhogy talán ideje lenni abbahagyni az arca tapizását is. Nem hátsó szándékkal teszem amúgy sem, de így… azt hiszem elfogok süllyedni itt helyben, szóval talán jobb lenne, ha lekötném inkább a kezeimet valami kötéllel. – Csak azt, hogy nem úgy látok, ahogy te. Szóval ha úgy látnék, mint te, normálisan, biztos… szerelmes lennék első látásra. – magyarázom. Nem akartam én ezzel semmi rosszat mondani, csak azt értettem a mondandóm alatt, hogy nem igazán láthatok senkit sem első láttásra, mert annyira nem látok jól, és az arc tapogatás nem éppen első láttás. – Nem ismered anyát, sokan cikiztek a vakságom miatt, szóval mindent megtett, hogy ne érezzem magam selejtesnek. – eleinte úgy éreztem, szörnyű érzés volt nem látni semmit, aztán… beletörődtem, és végül megtörtént a csoda, ahogy anya hívja. Az alapítók szerint pedig csak megjelent a mutációm. A csoda barátságosabban hangzik. – Akkor jó, de azért szólj, ha nem sikerülne rád nézni. – bólogatok és pár pillanatra azért kicsit lefagyok mikor a hátát az oldalamnak dönti, de végül nyelek egy nagyot és legyűröm a zavartságot. Oké, nem mondom, hogy laza vagyok, de… nem vörös a fejem, vagyis azt hiszem nem az, és ez már nagy szó.
- Hát… szép vagy, és kedves, biztos sokaknak tetszel, szóval… gondoltam, hogy van pasid, az ilyen lányoknak szokott lenni, de akkor nincs, oké, megjegyzem. – bólogatok sűrűn párat. Tényleg azt hittem,hogy van valakije, elvégre elég jól néz ki, és tök normális is, könnyen megkedvelhető, szóval…de akkor nem, jegyeztem az információt.

♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Szép fenék...khm....

Tárgy: Re: Konyha Kedd 21 Ápr. - 21:44

Dylan & Megan

- Oh, na erre nem gondoltam. Szóval akkor ha valami stiklit követek el, akkor kenjem rád? - persze viccelek, ezt láthatja a vigyoromból is természetesen. Nem gondolom én komolyan, nem fogok semmit sem rákenni direkt, amúgy sem akarok neki rosszat. Látszik rajta, hogy rendkívül jólelkű srác és nagyon könnyű szegényt átejteni, szóval én igazán nem akarom, főleg mert mégis csak segített nekem, és kihúzott a csávából, amikor szerintem akkor se tette volna meg akárki. - Mert te ilyen vagy, csak... egy kicsit muszáj lenne azért óvatosabbnak lenned. - és kevésbé naivnak. Nem azt mondom, hogy ne legyen kedves, vagy ne legyen figyelmes másokkal, de hát... azért egy egész picit érdemes lenne jobban vigyáznia, mert könnyedén és sokan használhatják ki, ha ilyen. Én nem, de mások.
- Hát, ha azt nézem, hogy mennyire lefagytál, mert levettem az átázott és égett nadrágomat... nem tudom mi lenne veled úgy. - nem akarom én direkt piszkálni, csak egy picit bököm oldalba. Ennyi azért kell, finom és óvatos csipkelődés, nem bántó szándékkal, csak óvatosan. Amúgy meg igazam van, már attól is befagyott, ha elé állnék fürdőruciban és úgy flangálnék a suliban ki tudja, hogyan reagálná le a dolgot egyáltalán.
- Akkor az egész jó, és hány éves vagy? - mert na azért tizenhárom év is más, ha mondjuk amúgy tizenhat, vagy ha már húsz igaz? Őszintén szólva első ránézésre nehezen lőném be a korát. Azért nem mondanám túl fiatalnak sem, de a fene tudja, eléggé kölyökképe van, amit nehéz meghatározni. - Biztos nagyon aranyos volt. - mosolyodom el végül. Szomorú dolog, ha egy állat meg hal. A birtokon sok állatunk volt és szerettem őket, velük mindig jobb volt, mint akárhol máshol. Még ha nem is válaszoltak, amikor beszéltem hozzájuk, de legalább nem is tettek ellenem semmi rosszat és már ez is pont elég volt a boldogságomhoz akkoriban.
- Nem ellened szól, majd talán... egyszer, de nem volt valami kellemes életem és most elég a halott kutya szomorú témának mára. - vonom meg a vállamat félmosollyal. Egész jól alakul ez az este, még a tüzes katasztrófa ellenére is, szóval nem akarom én elrontani azzal, hogy az életem pocsék szakaszáról kezdek el mesélni neki, vagy akárkinek is. Még amúgy se mondtam el senkinek sem a részleteket, az árvaházban nem volt értelme, itt pedig... miért kellett volna? Majd egyszer, ha okom lesz rá, talán lesz értelme kiadni magamból, talán felszabadít, talán nem.
- És most nincs is itt nálad, de a szoknyára kíváncsi vagyok. Az nem fura? De ugye vesztek alá alsót? Mert... hallottam olyat is, hogy nem, az meg... végképp fura. - vigyorodom el itt a végén még, mert hát sok mindent hallottam már az árvaházban a srácoktól és fogalmam sincs, hogy az a szintén skót származású srác igazat mondott-e, amikor ilyesmit ecsetelt, de az akkor is nagyon fura lenne. És ha jön egy nagyobb széllökés akkor csak úgy kivillan minden? Azért az... hát na, szerintem egy Dylan típusú srác ott süllyedne el szégyenében örökre. - Az autóm? - jól van itt nem bírom ki, hogy ne nevessem el magam. Nem bántóan, csak hát... már maga a feltételezés is vicces. - Árvaházban nevelkedtem, szerinted van autóm? Jogsim sincs. - nem azt mondom, hogy nem tudok vezetni, de jogsim az nincs. Kocsira meg végképp nem tellene, a stopp amúgy se rossz dolog. Oké persze rizikós, de új embereket is meg lehet ismerni és néha kifejezetten élvezetes tud lenni.
- Jól van nyugalom, szívd be a levegőt jó mélyen, aztán fújd ki és ne gondolj semmi másra, csak a melleimre... viccelek, ne gondolj semmire. - gonosz dolog tőlem igaz? Halkan kuncogok, pedig tényleg nem akarok én rosszat neki, komolyan nem, de valahogy az a típus, akit egyszerűen nem lehet megállni, hogy az ember ne húzzon időnként egy kicsit. Vagy már túlzásba viszem? - Héj megtapizhattad az arcomat és még azt mondod nem láttál igazán? Vagy ez mit takar? - oké, azért sikerül kicsit meglepődnöm, hiszen eddig arról volt szó, hogy milyen szép vagyok, meg minden, de most meg nem nézett még meg igazán? - Azért mert az anyukád még lehet őszinte, teljesen hazudni a gyerekednek butaság. - jó én nem tudhatom, hogy milyen egy anya és hogyan kellene viselkednie, szóval simán lehet, hogy igaza van ebben. - Engem tényleg nem zavar. - rázom meg a fejemet. Tényleg nem, nem néz félre és nem néz e miatt furán, szóval ne gondoljon ilyesmit. Egyébként is ha még így is lenne az se érdekelne, mert egyébként határozottan kedves srác, és nagyon is kedvelhető. Az újabb komolyan már-már vicces kérdésére nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam megint csak. Majdhogynem inkább válasz helyett felhúzom a lábaimat, és szépen felnyúlok felé a kanapén, hogy a hátamat valahol az oldalának dönthessem. Csak nem jön ettől azért az eddigieknél jobban zavarba. Amúgy is rajtam van még a takaró, nem látszik ki semmi, ami problémát okozna igaz?
- Úgy érted, hogy a pasim? Nincs és amúgy se szabhatná meg, hogy ki mellé állok be testőrnek. Olyan evidens, hogy van valakim? - nem vagyok én könnyű jellem, sőt kimondottan fárasztó szoktam lenni, szóval nem kellene ezt gondolnia igazából. Egyébként is ő is egy kedves és figyelmes srác, akkor is azt mondom, simán lehetne valakije, akkor meg nekem kellene itt óvatoskodnom, hogy még a végén gondot okozok.

♫ Free & Lonely ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Konyhabaleset

Tárgy: Re: Konyha Szomb. 18 Ápr. - 8:26

Megan & Dylan

- De, de én…szóval érted, vak vagyok, talán kevésbé büntetnek meg mint téged, és akkor miért téged büntessenek? – mert akkor nekem is könnyű szerrel kilehet azt bírni, amit ő kap büntetést, nem? Hacsak ki nem rúgnák, de nem tudom, azért nem hinném, hogy csak úgy bárkit is kirúgtak volna eddig innen. – Oh, hát…fura, én megtenném. – rántom meg a vállamat. Nem csak azért, mert szép lány, hanem mert… nem is tudom, én szeretek segíteni az embereknek, nem várok el cserébe semmit, de talán egyszer majd visszakapom, nem igaz? Nem biztos, és nem is baj, ha nem, nekem a tudat is elég, hogy segíthetek.
- Nekem biztos tetszene, bár… talán nem is sokat látnék belőle. – mondom kissé elgondolkodva. Életemben nem voltam még soha strandon, nem mertem lemenni, mert nem tudok úszni, szóval nem tudom, hogy az én látásommal mennyire látnék bárkit is fürdőruhában. Bár…elméletben látnom kéne belőle valamennyit, igaz? Azt hiszem, igen.
- Pontosan, elégé pocsék lehet, de… már tizenhárom éve látok valamit. – szóval ez jó, a többi vakot meg sajnálom,voltak a helyükben, vakon születtem, szóval soha nem láttam semmit sem a világból egészen addig, és eleinte nagyon rossz volt, de aztán…hozzászoktam a gondolathoz, hogy nem is fogok soha látni semmit. És jött a varázslat. – Oh, bocsi, nem akartam …. de én is szerettem, jó fej kutya volt, olyan őrző-védő vakvezető kutya. – emlékszem, hogy mikor pár felsőbb srác megakart valami hülyeség miatt kicsit verni, jött Rocket, és az ilyeket úgy megharapta, hogy az mehetett kórházba. Nagyon aranyos egy kutya volt, nagyon sajnáltam, hogy meghalt.
- Oké…. bocsi, hogy… nem rám tartozik, tudom. – nem is kell,hogy elmondja, én csak egy vak srác vagyok, akit még csak nem is ismer, szóval nem kell, hogy elmondja nekem, és ha látom…vagyis hallom a hangjából, hogy nem akar beszélni róla, akkor nem kérdezek rá, nem akarok neki kellemetlenséget.
- Ööö…persze, majd egyszer biztos, csak… akkor ha nem alszik az egész suli, meg ott, ahol nem hallják, a végén még kirúgnának annyira szörnyen dudálok. – megeshet, mert tényleg nem valami jó a technikám, én soha nem voltam jó ebben, a szoknya meg…anya szerint jól áll, de ő skót, minden skót ezt mondja. – Az jó, elakartam mindig menni New Yorkba, úgy igazán körül…nézni, vagy valami. Hogyhogy stoppoltál? Lerobbant az autód? – azért ez fura, mert neki mi oka lenne stoppolni? Vagy csak kalandvágyó, igaz? Nem tudom, nem ismerem őt annyira, könnyen lehet, hogy csak nagyon szereti a kalandokat meg az utazást.
- Öhm…igen, azt hiszem, hogy…valahogy úgy van, igen. – bólogatok azért továbbra is elégé zavartan, meg jó eséllyel rák vörös fejjel, mert nem ezt akartam én ebből kihozni. Szép lány, az alakja is nagyon jó, a feneke is szép, én csak azt akartam mondani, hogy… szóval , hogy izé, a melle is biztos az.
- Soha nem voltam szerelmes…főleg nem első látásra, de… biztos így lenne, ha látnálak téged úgy….igazán. – mosolygok rá. Szép lánynak tűnik, és ezt most már azt hiszem teljes határozottsággal állíthatom, mert tudom, hogy néz ki, a vonásait kitapogattam, összeáll a fejemben a kép így róla és hát…szép. –Anya biztos nem mondta volna meg, hogy olyan a szemem mint egy több napos vizihulláé, szóval… de akkor kék. – mondom nagyokat bólogatva mosolyogva, és az a fura, hogy nem érzékelem most azt, ahogy közelebb hajol, szóval…fura lehet, mosolygok csak itt előre nézve, jó eséllyel rá, és pár centire van csak az orra az enyémtől. – Hát… vak vagyok, van akit ez zavar, én meg csak nem akarom, hogy téged is zavarjon, de ha rád nézek akkor jó. – rá szívesen nézek még így is, és néznék úgy is, ha látnék. Gondolom van pasija vagy ilyesmi, nem hinném, hogy itt tiltott lenne a párkapcsolat.
- Oké, örülök neki. – bólogatok. Annyira sok rossz dolog tényleg nem volt soha az életemben. Mármint…max annyi, hogy nincs apám, és hogy vak vagyok, de ezen kívül semmi több, a nagyszülők is mindig segítettek, papa csinálta például a botomat is, szóval…segített nekem az egész család, már aki megvolt, apáé nincs meg. – Áh, értem, és…akkor az jó, köszi, de…nem fog haragudni a barátod érte, ugye? – felteszem, hogy van pasija, mert hát… az ilyen lányoknak szokott lenni igaz? Jól néz ki, szép a hangja és a szeme is, ráadásul elég kedves is, szóval… nem hinném, hogy ne lenne fiú, aki ne csapná neki a szelet.

♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Szép fenék...khm....

Tárgy: Re: Konyha

» Konyha