Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Zavartan vakargatom a tarkóm, igen komoly lelkiismeretfurdalást érzek hogy mégis kihúzta belőlem a dolgot. Nem akartam megbántani, fel sem kellett volna hoznom. Na nem úgy, hogy észre sem veszem őt, és csak átosonok a szobán, a kérdését vehettem volna figyelmen kívül, hogy ne bántsam vele. Nem tudom, hogy miért akarta ennyire hallani, talán magát ostorozná azzal hogy mi is történt kettőnk között, tényleg nincs róla sejtésem. Látom, hogy egyre mélyebbre süllyed a zavar mocsarában, még ha pókerarcot is vág hozzá. Sok mindenhez nem értek, de a női érzelmek leolvasásában talán még ügyes lehetek. A képessége mindenesetre remekül álcázzaa dolgot, így csak tippelni tudok. - Azért ne veressünk vállon ha lehet. A kihasználás attól még megmarad. Magam alatt voltam, kellett valaki, akivel el tudom felejteni a zűröket, és aranyosnak bizonyultál. Nem is értem, hogy hogy kerültünk aztán ágyba. – Viszonzom a mosolyát, bár való igaz, hogy régen sem voltam olyan tipusú, aki szándékosan rosszat okoz. Csakis az olyan lányokkal kezdtem, akikben volt szándék egy felületes kis flörtre, és igyekeztem kihangsúlyozni, hogy egyszeri alkalom lehet a dologból. Felicity pedig úgy tűnik, félreteszi a dolgot, és igen barátságosnak bizonyul. - Előlről azért ne. – Felelem vidoran, és elfogadom a kéznyújtását. – Valamennyire ismerjük egymást, és nem kéne megismételni, mert csak rosszul éreznénk magunkat tőle. De valami barátkozásban benne vagyok. Belefutottunk ebbe, sebaj megtörtént. Ha mindketten ide járunk, én nem akarlak elkerülni, mert a bénaságom miatt hülye helyzetbe hoztalak, amiért remélem tényleg nincsen harag. – Kicsit közelebb ülök a puffal, de csak annyira, hogy ne hozzam zavarba ismét. Lényegében láttuk egymást ruha nélkül, és a csóknál komolyabb dolgok is történtek, ezt úgy kell félretenni, hogy ne mindig ez jusson eszünkbe, ha egymásra nézünk. Azt kell látni, amit szimpatikusnak véltünk az elején, így másmilyen irányban tudunk haladni. Hagyom, hogy kissé mérlegelje a hallottakat, nem is kétlem, hogy komolyan gondolta, hiszen a lányok nem szoktak ilyesmivel viccelődni, így a válaszom már csupán a paktum elfogadást hivatott megpecsételni. Az utóbbi hetekben még inkább feladtam egykori létemet, kár lenne erőltetni a Felicitys dolgot, mert azzal csak visszaesnék, még ha Nique időnként furcsa is, amiért nem lehet kárhoztatni, ő maga vallotta be, hogy mennyire nincs tapasztalata. - Ez? – Pillantok le a medálra, és finoman elmosolyodva veszem a kezembe. Nem emelem ki a nyakamból, és közelebb sem hajolok, hogy jobban megszemlélje, az ember a jeggyűrűjét sem adogatni ki a kezéből, csak felmutatja, mint valami totemet. - Elég sok minden történt, amióta nem találkoztunk. A nagynéném, aki miatt veled is... összegabalyodtam, tökéletesen kicsinált érzelmileg, és a segítség onnan jött, ahonnan nem számítottam. Volt egy lány, akit bárhogyan is bántottam, mellettem állt, pedig őt nem próbáltam meg... érted, szóval megcirógatni, na. Aztán azt vettük észre, hogy valahogy csakis egymásért élünk. Így tudnám megfogalmazni. Neki persze megvan a baráti köre, én sajna nem vagyok egy nagy haverkodós, úgyhogy amikor nem velem van, akkor elfoglalom magam. Tévézek, olvasok, ilyesmik. – Megvonom a vállamat, és visszaejtem a medált, valahogy jól esik, hogy kérdezett, míg én továbbra sem tudok róla sok mindent. – Aki annyit bulizott, mint én, nem igazán ismeri ezt a barátkozós izét... És te hogy kerülsz épp ide? Mi történt veled, amióta nem láttalak? – Kérdezem most már őt, ezek szerint most már egyértelműen lerí mindkettőnkről, hogy különlegesek vagyunk, ha ide járunk.
Nos, igen, jól tippeltem, mikor az sejlett fel bennem, hogy én ezt még nagyon meg fogom bánni. Tényleg megbántam, de… Itt jön a jó rész: de! Mivel valamennyire fel voltam készülve a dolgokra, ráadásul én erőszakoskodtam, hogy mondja ki, ezzel is bizonyítva, hogy igenis bírom én az ilyeneket és nem vagyok olyan nyúlszívű, mint amilyennek az előbb tűntem, így ebből adódóan egy arcizmom sem rezdült. Komolyan, megfeszített igyekezettel, pedig elértem, hogy valamennyire nyugodtan hallgassam végig. Természetesen fapofával. Egyedüli árulóm az orcám két oldalán lévő párafelhő volt, amely egy kissé megnagyobbodott, de szerencsémre mivel ez nem volt szokványos, így nem lehetett rögtön arra következtetni, hogy én így pirulok el.
- Aha – fogalmaztam meg az igazán intelligens és értelmes válaszomat, miután befejezte az előadást. – Az azért igazán megnyugtató, hogy gentlemanként viselkedtél a szituáció ellenére… - jön az arcomra egy pillanatra az a bizonyos halvány félmosolyom, amivel a „békülési” szándékomat fejezem ki. Persze, tudom, hogy a békülés nem éppen a megfelelő szó erre a szituációra, hiszen senki sem bántott meg senkit, de attól még kínos, így valamennyire a hátunk mögött kell hagyni az esetet, csakúgy, mint a békülésnél a vitákat és a sérelmeket.
- Akkor kezdjük szerintem elölről a dolgot – nyújtom a kezemet felé, eléggé triviálisan, miközben a ballal még mindig a párnát szorongatom, mint egy kismackót. Ha elfogadja a kézfogást, rendesen megszorítom és megrázom a kezét, majd visszaejtem az ölembe. – Valahogy el kell élnünk egymás mellett – rántom meg a vállamat, ezzel igyekezve lezárni a témát. Természetesen ettől függetlenül a kínosabbnál kínosabb képek ugyanúgy cikáznak az agyamban és a képzeletemben felbukkanó pillanatképek igazán zavarba ejtőek… Megrázom a fejemet. Épp itt az ideje, hogy elkezdjem elfelejteni. Első lépés, kihívás elfogadva! Nem akartam vele rosszban lenni, főleg, hogy egy légtérben élünk, nem lenne szerencsés, hogy emiatt fennakadjak és minden egyes találkozás vérciki legyen. Hozzá tudok szokni a dolgokhoz, ezzel is megbirkózom… Bár eléggé döbbenetes és súlyosabb, mint az átlagos dolgok, de azért essünk neki a feldolgozásának.
Különben sem adott eddig egyetlen egy olyan okot sem Sebastian, amivel a döntésemet meg lehetne cáfolni. Rendes srácnak tűnik, bár megemlítette, hogy sok lánnyal volt már együtt, így a nőcsábász létet ez eléggé alátámasztja, de nem merek semmi biztosat leszűrni a dolgokból. Nekem az számít, hogy velem eddig a furcsa szituáció ellenére kedves volt. Erre alapozok tehát. Miközben ezen morfondírozom megakad a tekintetem egy, a nyakában lógó valamin.
- Az meg mi? – kérdezem oldalra döntött fejjel, kíváncsian, majd egy válaszban reménykedve nézek fel a szemébe.
Sebastian Carlson
mutant and proud
független
loneliness is a gun
Play By : Andrew Garfield
Hozzászólások száma : 237
Kor : 32
Tárgy: Re: Felicity&Sebastian Csüt. 3 Júl. - 9:35
Fel & Seb
Pimasz lennék? Ez egyértelmű, máshogy már is vagyok képes létezni. Talán ezért is nincsen sok barátom, mert feleslegesen marnék el magamtól másokat, így is boldogabbak nélkülem. Tudom, már megint a szokásos nyavajgásom, pedig nem, ezúttal csak inni tértem be a társalgóba, és mekkora esély volt, hogy egy olyan csajszival akadok össze, akit már lassan egy fél éve nem láttam? Nagyjából nulla, lévén gőzöm sem volt róla, hogy vámpír. Izé, hogy diák. Bár ez a hullafehér bőr, a jékhideg tekintet, igazán van benne fantázia, el tudnám őt adni egy halloween partira. De... annyira visszafogott most ismét, mint szilveszterkor, nem az a fiú vagyok, aki belegyalogol egy kis tündér önérzetébe. Úgy tűnik kicsit sajog még a hátsója az eséstől, igyekszem visszafojtani a mosolyomat, a puffról figyelem a tépelődését. Nekem egy ilyen éjszakai affér igazán belefért az életembe, nem tudok szégyenkezve rá gondolni, főleg, hogy igazán nem is akartam nagy ágytornát, csak kissé magam alatt voltam, a beszélgetés, tánci is tökéletesen jó lett volna, erre ébredéskor ott találom a kis szöszkét magam mellett egy szál semmiben. Nem mondom, hogy nem néztem meg alaposan, ha már ott szuszogott mellettem, de mindez csak a fotografikus memóriámnak köszönhető, mert egy röpke pillantás volt gyakorlatban, aztán elsiettem. - Nagy a birtok, én pedig látványosan el szoktam húzni még az ünnepségekről is. – Nem is válaszolok arra, hogy akkor miért vagyok itt, ha ez egy iskola. Kéremszépen még mindig nem tudom, hogy mit kezdjek az életemmel, Charles-ék legalább nem akarták, hogy felelőtlenül bulizgassak, hogy aztán valami rossz társaságba keveredjek. Ettől még nem lett komoly tudásvágyam. Mint ahogyan nem is hiszem, hogy az is imádná a történelmet, aki mondjuk tűzlabdákkal dobálózik. Nem tudom, hogy mivel értem el azt, hogy rosszul érzi magát, a lányoknál ez sokkal cikisebb tud lenni, de ezzel most nem tudok mit kezdeni. Kissé igyekszik úgy ücsörögni, hogy minél kevesebbet lássak belőle, de ez egyrészt már eső után köpönyeg, hiszen minden megvolt, másrészt akkor láthatnám újra, amikor csak akarnám, és ezt szegény lány még nem is tudja. Kissé előhajolok, egymáshoz morzsolgatom a tenyereimet, amíg ő erőt gyűjt. Barátságosan szemlélem, nyoma sincsen korábbi csábosságomnak, valamiért mintha elfújták belőlem. Talán a nyakamban csüngő dögcédula miatt? Nem is dögcédula, puzzle-medál, így talán jobban hangzik. Nem olyan, mint egy gyűrű, de valami olyasmi. Amikor legutóbb találkoztunk Felicityvel, még nyoma sem volt, bár erősen kétlem, hogy tökéletesen megjegyzett magának. Talán le kéne lépnem, hogy ne tápláljam tovább a zavarát, de egy újabb angolos távozás csak azt bizonyítaná, hogy mennyire gyávák vagyunk mi hímek. Ethan tudom, hogy mit tenne, legalábbis mit próbálna meg, de én mégsem ő vagyok. - Felicity... én nem akartalak ezzel megbántani. – Húzom el a számat, igen, részletezésbe kellene mennem ahhoz, hogy kifejtsem az indokomat, de van ennek értelme? Ha azt is mondja, hogy nem kell kimélni, hogyan jönne ki ez a helyzet? Azt gondoltam, hogy ha már maradtam, túl tudunk lépni a dolgon, lehetünk akár haverok is, de akkor... legyen! - Az elején még csak tippeltem. Minden érintésen nevetgéltél már a bárban is, de legyen, talán csak az ital miatt, én is röhögtem. De... és ezt ne vedd sértésnek, volt már elég lánnyal dolgom ahhoz, hogy némi fogalmam legyen az anatómiáról. Aki még soha nem volt úgy igazán pasival, annak nincsen hozzászokva a rendszere ott lent, hogy... – Ezt hogyan lehet szalonképesen kifejezni. Mindegy, belevágok, és kimondom. – Ezért elsőre az ember lánya, ha elsőre érintik meg ott lent, olyan nedves mint az istennyila. Belőled pedig csak úgy ömlött a vágy... Szó szerint... Aztán ha a csajszi már hozzászokik, akár már másodszorra is, kevésbé látványos a dolog. Na ennyi. – Vonom meg a vállamat, ő akarta, én őszintén kimondtam, és valahogy enyhíteni szándékozom a dolgot. - Ez egyátalán nem szégyen, igazán aranyos voltál, én viszont magam alatt, és utólag visszagondolva nem is akartam volna, hogy a saját rosszkedvem miatt értékelj át mindent.
A pimasz, kicsit bicskanyitogató feleletre tényleg nem tudok már mit mondani. Mármint tudnék, ha nem kövülnék meg azonnal. Ami persze a seggre eséshez vezet. Igen, nos, ha nem lennék ennyire megdöbbenve talán most lenne az, hogy szépen egy jégburkot képezve magam köré és egy ásót fagyasztva magamnak szépen elkezdem tönkretenni a perzsaszőnyeget, majd az alatta lévő padlót. Kicsit hosszadalmas lenne a munka, de az eredmény páratlan, hiszen végre elásom magamat jó mélyre. A helyzetet a felém nyújtott keze menti meg, mivel neki köszönhetően képtelen vagyok nekikezdeni a tökéletesen és aprólékosan kivitelezett tervemhez. A segítségét csak egy halk köszönömmel hálálom meg, miközben zavaromban a szemem elé hulló tincset a fülem mögé simítom.
Míg ő a puffra ül, én is így teszek, csak én a nem messze lévő kanapéra rakom le a sajgó szebbik felemet, majd az ölembe kapok egy, a karfánál díszelgő puha párnát, hogy az ölembe vonjam, és azonnal elkezdhessem gyurmázni. Nem szokványos nálam, hogy zavarban vagyok. Mármint, igazándiból helyzetfüggő. Valamikor hihetetlenül gyorsan feltalálom magamat, de az ilyen esetekben… Csitt, inkább gyurmázd a párnát tovább és figyelj oda!
- Nem számonkérésnek szántam, egyszerűen meglep, hogy eddig nem találkoztunk – magyarázom, hiszen nem akarom, hogy bármilyen félreértés essék. Félre biccentem kissé a fejemet, a szemöldököm akaratlanul összeráncolódik, mikor azt mondja, hogy utál tanulni és nem jár be órákra. – Akkor már tényleg nem értem mi a fenét keresel itt. – Érződik a rosszallás a hangomban, miközben tényleg, tényleg igyekszem nem mutatni. Azonban, sajnálatos módon nem megy. Tisztában vagyok vele, hogy nincs itt az ideje, hogy egy „alig” ismert srácnak megmondjam a tutit a tanulásról, mintha már évek óta ismernénk egymást… de egyszerűen ez vagyok én. – Felicity – mutatkozom be én is. Ezzel azonnal nyilvánvalóvá válik számomra, hogy nagyjából olyan lyukas agyú, mint én. Amit most így hirtelenjében nem tudok eldönteni, hogy jó-e vagy rossz. Azonban, ahogy tovább folytatja a magyarázkodást, kezdek egyre kisebb lenni.
A lábamat felhúzom magam alá, így egy ideig a sarkamon csücsülök, ám, ahogy mondja és mondja tovább, a lábszáram kicsúszik oldalra, bár még mindig be van hajlítva, de így már a combom és a fenekem is éri a kanapét. Még szerencse, hogy a ruha épp elég hosszú, mert így szemben ülve akkor ez a pozitúra, talán még kényelmetlen is lenne. De most nem ezzel foglalkoztam. Miközben a lábszáram szépen lassan kifolyt oldalra, a nyakamat egyre inkább behúztam és a párnát, pedig egyre inkább feljebb emelem a mellkasomhoz, hogy ott szorítsam. Végül már az arcom alsó felét is kitakarja és úgy ölelgetem, mint egy kisgyerek az alvós állatkáját, miközben nagy, kikerekedett szemekkel figyelem Sebastian-t és a mondandóját. Egészen az utolsó mondatig. Mert akkor szépen és elegánsan beleverem az arcomat a párnába és ott is tartom, hogy ne kelljen felnéznem.
EZ ÁLLATI CIKI!!! …
- Mégis honnan veszed, hogy nem voltam még komolyan pasival? Attól még, hogy ilyen vagyok, ez eléggé gyenge feltételezés. És a részletezés sem ijeszt meg – rántom fel hirtelen a fejemet, kihívó ábrázattal. A párnát leteszem az ölembe és a mellem alatt keresztbe fonom a karomat. – Szóval, rajta, nem kell engem kímélni. – Persze abban a pillanatban nem tudtam miért lettem ilyen „Bring it on you bully!” hős. Meg azt sem tudtam, hogy ez a hangulat hamar el fog szállni és ismét csak a föld alá akarok menekülni nyüszögve, de egyszerűen nem hagyhattam, hogy ennyivel elintézze. Komolyan, mintha ő lenne a kegyes és heroikus, aki megmentette a kislányt a szörnyű veszélytől. Még a végén azt várja, hogy megköszönjem a dolgot. Nem, ezt egyszerűen nem hagyom, még ha azt is kell hazudnom, hogy voltam már valakivel. Egyszerűen ijesztő volt, hogy ilyen könnyen látni lehet rajtam… Beindult a védelmi rendszerem. Persze, hogy ez a rendszer mennyire hatásos, arról már lehetne vitatkozni.
A kérdésre nem is én lennék, ha nem válaszolnék vissza valami frappánsat, holott itt még csak az arc ismerős, a hangot lassabban párosítom hozzá. - Pontosan tudom, hogy mik a szabályok, és nagyon óvatosan lépem át őket. – Hangom pimasz, de nem fullad nevetésbe, ahogyan megkerülöm őt, még jobban is tettem, mert oldalt billentem a fejem, egyszerűen nem akarom elhinni. Jó, előfordul az ilyesmi, végülis a Grease is valami ilyesmi volt, hogy némi kavarás után egy suliba kezdenek el járni, de a saját bőrömön tapasztalni ez mégiscsak más. Az a buli igazából egy dühből indult valami volt, csak le akartam vezetni a feszkót, hogy Alice szarban hagyott, és az első szilveszeri buliba becsatlakoztam, amit találtam. Nem is tudom, hogy mi volt a célom, talán elég volt a társaság, ezért is nem léptem le valami könnyűvérű lánykával, hanem beszélgetésbe elegyedtem ezzel a fura, de amúgy roppant jó fej csajjal. Egyik italt követte a másik, nem is tudom, hogyan is hangolódtunk ennyire egymásra, csak megtörtént. Ő közben úgy néz rám, mintha szellem lennék, vagy ilyesmi. Fel akarna pattanni, rosszul sikerül a mozdulat, de már ugrom is oda, hogy segítsek. A kezemet nyújtom, hogy bele tudjon kapaszkodni, amíg feltápászodik. Nem akarom letámadni mindenféle értetlenkedős kérdéssel, azt hiszem egy lánynak sokkal cikibb egy ilyen helyzet, mint nekem. - Mondanám én, de... sajna nem. Vagyis nem sajna, örülök, hogy látlak, csak... – Nevetem el magam alapvetően idegesen, ahogyan én is leülök az egyik puffra, hogy összefűzzem az ujjaimat. – Mi ez a számonkérés? Hát képzeld, ki szoktam hagyni a legtöbb órát, mert mindig is utáltam tanulni. Az iskolatársakkal pedig nem jövök ki túl jól, ennyi elég? Sebastian amúgy... de lassan te is bemutatkozhatnál. – A kérdésén ellenben visszafogom magam, nem szándékozom itt a lelkébe tiporni, gondolom tökéletesen magába van zuhanva, hiszen azóta eltelt több mint fél év, és semmi kapcsolatunk nem volt, most pedig ez. Megértem én, hogy szívás. – Ott.. Nem szépítem. Hülyén éreztem magam, mert közel sem oda akartam kilyukadni. Aranyos voltál, én magam alatt, de annyira lerítt rólad, hogy még soha nem volt semmi komoly... már elnézést, hogy ezt mondom, hogy úgy is voltam vele, hogy na akkor nem én fogok itt belebonyolódni... Szóval érted... – Csóválom meg a fejemet, arra akartam kilyukadni, hogy számomra tökéletesen logikus volt, hogy még nem volt pasival, és akármilyen romokban voltam, ennyire sosem voltam tisztességtelen, hogy kihasználjak valakit, és hogy így emlékezzen az elsőre. – Beszélgetni akartam, táncolni, de hogy... mi is történt, az számomra is nagy rejtély, nem szoktam ennyi töményet inni, az édes likőröket szeretem inkább. De szinte meg vagyok győződve, hogy azt nem csináltuk. Talán... bevezető jelleggel finomabb dolgokat igen, de tekintve, hogy így is úgy nézel rám, ahogy, nem részletezem.
Arra a gerincbizsergető érzésre nyitottam ki a szememet, hogy bizony valaki engem néz. Méghozzá eléggé kitartóan és határozottan. Az előbb mintha cipődobbanásokat hallottam volna, de most úgy látszik, hogy a tulajdonosa nem ment az útjára.
- Mondták már, hogy nem illik bámulni? – kérdeztem, hiszen éreztem, hogy ott volt. A kérdés közben felemeltem a fejemet és előrenéztem, felfelé a feje magasságába. Bár így fekve ez eléggé nyak sajogató, de mikor realizáltam, kit bámultam épp és ki bámult rám ugyanúgy vissza, nem bírtam megmozdulni. – Mi a…? - bukott ki belőlem is, aztán az ajkaim kissé elnyíltak a döbbenettől és úgy maradtak. Nem is azt mondanám, hogy életem egyik szégyenfoltjával szemeztem épp, ám egy biztos: Egy olyan emlék ugrott be, amit még máig nem tudtam hova tenni. Legtöbbször inkább zavarban lettem tőle, aztán dühös. Valamikor meg mindkettő. A mutációm megjelenése után még igyekeztem a régi barátaimmal tartani a kapcsolatot, így hát többször próbálkoztunk közös bulik szervezésével. Nos… az egyik nem úgy ért véget, hogy valaki mutánst kiáltozva elkergetett, hanem… Kicsit másképp. Sőt… Még mindig a szemem előtt volt, ahogy az ismeretlen határozott és barátságos mosollyal leül közénk, majd bekapcsolódik a beszélgetésbe egy kis ismerkedés után. Én meg egyre többet iszom. A kelleténél is többet. Egyre jobban feloldódom és a barátságos mosolya, pedig sármos mosollyá változik.
- Mi a…?! – tettem fel még egyszer a kérdést, de most a lefagyott mozdulataim helyett igyekeztem minél hamarabb felpattanni a puffról. Aminek az lett a következménye, hogy lecsúsztam róla és a fenekem keményen koppant a padlón. Néhány tincs a szemembe lógott, de nem érdekelt, még mindig kikerekedett szemekkel néztem a srácra. Várjunk… Egyáltalán tudom a nevét?! Hogy korrigáljam a hibámat, gyorsan felpattantam és megigazítottam a ruhámat, majd a hajamat. Legalább azzal is időt nyertem, míg nagyban gondolkoztam.
- Igen, itt tanulok… Meglepő módon, de… mondd, hogy ez valami vicc! Te is végig itt voltál? Hogy-hogy eddig nem láttalak? Te… te… Áh, szent pepperóni, mi is a neved? – kérdeztem végül rá, bár az arcomat már nagyban elöntötte a pír, ami pára formájában jelent meg, nem lettem vörös és a szívem is a szokásos túlságos lassúságát meghazudtolva kezdett el kalapálni. A szégyent és zavart, hogy palástoljam, hirtelen csak egy dolog jutott eszembe, amivel védhetném magamat. – Te akkor komolyan ott hagytál? – Persze meg lehetett érteni, hogy nem hagy üdvözlőlevelet, de annál nagyobb csapást, hogy én… ÉN, aki sosem csinál ilyet, egyedül ébred egy motelszobában, teljesen meztelenül. Mint valami olcsó kurva, de még pénzt sem hagytak neki. Mi?! De nem is kell pénz!!! Mégis miket hordok össze itt?! Atya ég, na jó, szedd össze magad Felicity, ez már így is épp elég kínos!
- Na jó, ez már ennél cikibb nem lesz – masszíroztam meg egy idő után az orrnyergemet, majd sóhajtva felé néztem, miközben szépen lehajoltam a könyvért és összecsukva az asztalra raktam. – Szóval akár el is árulhatnád, hogy te mennyire emlékszel és a te verziódat, hogy mi történt – néztem rá jelentőségteljesen. A te szócskát jelentőségteljesen nyomtam meg, ezzel is hangsúlyozva és azt sugallva, mintha én bizony mindenről tudnék. Jaj... khm... Na, ez érdekes lesz.
A szobámból indulok lefelé, hogy lemossam a kocsit, amit az elmúlt hetekben egyátalán nem is használtam, viszont ápolni kell, különben leamortizálódik. Miután jó idő van, kocsimosáshoz egyébként sem kell nagykabát, igen lazára vettem a figurát, terepszínű pólót viselek, dögcédulával, mintha valaha is lettem volna katona, alulról pedig halásznadrágot, és tornacipőt. Be szándékozom még előtte térni a társalgóba, hogy annak konyhájából magamhoz vegyek némi üdítőt, kint ugyanis tűz a nap, nem akarok odaájulni. Átvágok öles lépteimmel a fotelok között, s már majdnem a konyhánál járok, amikor valami beugrik. A bejárat közelében mintha... lett volna valaki...? Kissé elbambultam, így miközben az italt készítem elő magamnak – kiwi&mangó keverék – kihajolok, hogy felmérjem, nem a képzeletem játszott-e velem. De nem, ott van a szőke, szinte fehér hajú lány, aki még így oldalról is rendkívül ismerős nekem. De honnan? A láblógázás nem árul el semmit, messziről alig látom az arcát, legalább a hangját kéne hallanom. És megszólal! Nem nekem, talán csak magában, még inkább erősödik, hogy találkoztunk már. Nem mostanság, de nem is évekkel ezelőtt. Oké, most már tudom, hogy ide jár ő is, viszont itt a folyosókon biztos, hogy nem láttam. Felrázogatom az üdítőmet, amíg habos nem lesz, és most teátrálisabb mozdulatokkal közeledek, mintha csak tökéletesen véletlen lett volna, hogy elsuhantam mellettem. Nem, ez így is volt, miért mentegetőzöm már előre? Talán azért, mert nem igazán voltak eddig nő ismerőseim, akikkel pozitívan jöttem volna ki a kapcsolatból. Enyhe félkörívet írok le, hogy jobban szem elé kerüljön az olvasgató lányka, aztán amikor végre felemeli a tekintetét, akkor ugrik be. Szilveszter éjjel. - Hát basszus... – Csúszik ki a számon, és legszívesebben a föld alá süllyednék. Most már rémlik, még ha nem is tökéletesen. Miután Alice-től megkaptam a lezárást, hogy ezúttal nem töltjük együtt az új évet, dühömben belevetettem magam valami ismeretlen társaság bulijába, még North Salembe, és úgy rányomultam egy szőkére, aki mellesleg halál visszafogott volt az elején, hogy a végén még én sem tudom, hogy mi történt. Ittunk, röhögtünk, másnap reggel meg valami olcsó motelszobában ébredtem, a leányzó rajtam feküdt, éppenhogy ki tudtam csusszanni alóla, ruha persze egyikünkön sem volt, a fejem hasogatott mint az állat, elkerültem a kínos magyarázkodást, ami most rám vár. - Ööö... te is itt tanulsz? – Próbálnám a nevén szólítani, de... hogy is hívják? Talán be sem mutatkoztunk. Jóég! Azaz inkább déjá vu....
Felicity White
mutant and proud
Diák
power to the future
Play By : Miss Mosh
Hozzászólások száma : 48
Kor : 30
Tárgy: Felicity&Sebastian Csüt. 26 Jún. - 17:16
Mit mondhatnék. A lágy zene, amit a nappaliban lévő lejátszóból szólt (ott találtam, így nem tudtam a szerzőt és a művek címeit, melyek követték egymást) igazán megnyugtatott, míg az egyik vöröses puffra hasaltam. Előttem a perzsaszőnyegre volt rakva kinyitva egy könyv (Charles Darwin: A fajok eredete), az alkarom és a könyököm félig a puff oldalán nyugodott, míg a csuklóm felőli része már a puha szőnyegbe süllyedt bele. Államat is az ülőhelyemen (most inkább fekvőhelyemen) nyugtattam, így fehér hajam nagyban kitakarta az egész arcomat. Rajtam csak egy nyári, könnyed méregzöld ruha volt, ami a térdem felett ért véget egy kicsivel, amit most behajlítottam, hogy a lábszárammal elcsigázva legyezzek és kalimpáljak a levegőben. Természetesen keresztbe raktam őket, hogy azért a ruha alá ne lehessen belátni, ha netalán valaki erre téved és elmegy mögöttem. A mezítelen talpam az ég felé nyújtózott, míg a bokámat is ugyanolyan lassúsággal és ráérősséggel mozgattam, ahogy a lábszáramat. Fel-le, fel-le. Az arcomon néha megjelent egy elégedett és nyugodt mosoly.
Nem is tudtam mikor éreztem magamat ennyire nyugodtnak. A szüleim elutasítása még mindig fájt, ráadásul nem voltam egy társasági lény, így az idegen és fájó helyzetet nem oldotta fel valamennyire a barátok és ismerősök vigasztalása. Mivel nem voltak. Így hát maradtam magam börtönében, egyedül a nappaliban, egy könyv és a lágy zene társaságát élvezve, olyanok között, akik hasonlítottak rám. De jó volt nekem ez így. Értelmesen töltöttem el a szabadidőmet. Lapoztam egyet. Egy-egy oldal akaratomon kívül zúzmarássá vált, a puffról nem is beszélve, a testem körül. De mivel azt nem láthattam, nem is nagyon érdekelt. Szemeim csakis a betűk sorozatával foglalkozott, hogy utolérje őket, újra és újra, egyre érdekesebb dolgokat fedezve fel…
Az altató, békés zongora zenétől egyre inkább laposakat pislogtam. Ráadásul a beszűrődő, meleg, finom nyári napsütés sem épp arra ösztönzött, hogy keljek fel. Pedig aludtam az este… Tényleg… De… most olyan jó lenne. Csak pihentetni a szememet. Így hát keresztbe fontam a karjaimat, párnaként használva, oldalra fordítottam a fejemet és egy aprót ásítva elhelyezkedtem, lágy, kisimult arccal.
- Ez az igazi élet – mormogtam magam elé egy apró mosolyt megeresztve, majd pihentem tovább azzal a tudattal, hogy egyedül vagyok, mintha csak egy viktoriánus korabeli kastély egyedüli tulajdonosa lennék és épp a délutáni tea után pihennék le, hogy legyen elég erőm a kora esti bálra érkező vendéket fogadására...
Kezdőlap 
by 
