Tati, és Gabriel

- De legalább örülj, mert ti nem kívül hordjátok az alsót - vigyorodom el. Nagyjából ennyit szűrtem le a képregények lényegéből. Na persze nem, hisz mindig vana hős, aki rejti valós énjét, és legfeljebb különleges ruciban, maszk mögül segíti az embereket és üti az ellenséget. Hm.. honnan is ismerős ez nekem?
- Azért remélem, amikor ledobtad visszavetted a ruhád. Vagy nektek alapból alatta volt? Mert lehet, akkor azért volt kényelmetlen - incselkedem vigyorogva. Nem mintha ennyire hülyének nézném Gabrielt és valószínűleg Charles-ék sem valami munkás overállt aggattak rájuk, mint amit apu húzott a ruhájára, mikor a kocsit szerelte. De azért élvezet piszkálni őt.
- Múltkor? - vonom fel a szemöldököm kérdőn, és a hirtelen csapott magyarázatra is csak cöcögök egy kört.
- Persze Logan.. belőle ki is nézném. Te viszont túl szégyenlős vagy ahhoz, hogy nyílvános helyen _huncutkodj_ - vágok vissza most én, élve a jogommal, hogy megtehetem.
De nagyon nem mélyedünk bele a témába, talán majd később. Most már pont itt az ideje, hogy tényleg visszatérjünk a birtokra, mielőtt felderítő csapatot küldenének utánunk.
- Látod, ezért tudom mindig előre - nevetek fel, ahogy ismét felszólít a kapaszkodásra, ésa következő percben már a kamrában állunk, némi papírkörforgalommal. Aki így szereti rendszerezni a dolgokat nem fogja értékelni Gabriel belépőjét.
- Megyek, megkeresem Leah-t. Később találkozunk - nyomok egy csókot még a szájára, majd lekapok a polcról egy csomag csokis kekszet és már robogok is fel a lépcsőn a lányok emeletére...

//Én is köszönöm :* //

Annyira imádni valóan tud ellenkezni, hogy arra már szavak sincsenek, és amúgy igaza van, ha belegondolok, néha miket művel, tényleg nem kimondottan szégyellős, sőt, gyakran nekem kell pirulnom a közelében, de jól van ez így. Belevaló csaj ez az én Tati-m.
-Ami azt illeti, de - bólintok - viszont, belőle csak egy van, így aki hozzá csatlakozik, abból Robin lesz, amiből már akad több is, és az ő ruhájuk ez a piros, sárga förtelem...brrrr....Minden esetre engem erre emlékeztettek a ruhák először, bár hála az égnek az X-mennél legalább a lábunk fedett volt. A képregények néha bizarrak tudnak lenni...
Valahol itt esik le, hogy én tényleg Batman-ről beszélgetek vele? Húha...
-Ó, akkor rajtatok bizony az új volt. Az enyém marha kényelmetlen volt, és viszketett, de nagyon. Amikor kiderült, hogy csak a repülő miatt kell, le is dobtam, aztán közöltem, hogy akkor én inkább gyalog megyek, és majd ott megvárom őket.
amúgy igaza van, tényleg minden kifogásunk X-men ügy volt...nem mintha bárki kérdőre vont volna minket. Inkább sokatmondó vigyorokkal szoktam összetalálkozni, amikor közlöm, hogy este nem érek rá valamire.
-Valahogy úgy. De a repülőn nincs huncutkodás - teszem hozzá szigorúan, és mg az ujjam is megráznám, ha nem tartanám a karjaimban. - Abból a múltkor is óriási botrány lett.
Biztos vagyok benne, hogy rosszra gondol, ezért valamivel később még hozzáteszem:
-Na, nem velem. Logan-t kapták rajta, valami vörössel.
Aztán kap egy puszit az ajkaira. Kétlem, hogy a barátnője ne sejtené, hova tűnt el, főleg, ha engem sem talált a szobámban, nem volt nehéz dolga kisakkozni, mi történhetett.
-Könnyen kideríthetjük. Itt már úgyis sűrű az erdő, kapaszkodj.
És ezzel újra eltűnünk, hogy a pincében bukkanjunk fel, ahogy ajánlotta. Később, amikor rákérdeznek, mégis hol a fenében voltunk, csak azt felelem, eltévedtünk. A keresztkérdésre, hogy ha vészhelyzet volt, miért nem telefonáltam, csak megvonom a vállam, és mosolyogva rákontrázok:
-A suli legszebb lányával együtt elveszni, nem éppen vészhelyzet.

//Köszi a játékot :* @-}}-- //

- Nem is vagyok szégyenlős - háborodom fel játékosan. Tényleg nem vagyok, ha arról van szó, gond nélkül jelenek meg fürdőruhában, vagy akár egy köntösben is mások előtt. De azért az esti események.. nos azok nem szégyenlősségre vallanak, inkább a magánélet védelmére. Erről ennyit.
- Batman ruhája nem tiszta fekete? - szúrom közbe szemöldököm felvonva. Nem vagyok nagyon otthon a képregényekben, bár mindig láttam a suliban a fiúknál és egy-két darabot én is olvastam. De azt nem mondanám, hogy szenvedélyes gyűjtő vagy követő lennék.
Ám ahogy a feszes fekete szerkóra terelődik a szó széles vigyor ül arcomra és csak bólintok elsőként helyeslően.
- Igen, nekünk már valami olyasmi volt. Mint egy második bőr, bár a színe nem alkalmas effélére jellemzésre - nevetem el magam, miközben megpróbálom magam elé idézni az említett darabot. Hol is hagytam? Amikor visszatértünk lerángattam magamról, mielőtt zuhanyozni mentem. Aztán.. Aztán eljöttem Gabriellel. Gondolom Leah eltette, ő szokott néha utánam pakolni. Valószínűleg a szekrényemben lesz.
- Ugyan édes, mindent meg lehet szokni - legyintek csak nagylelkűen a bókra, bár azt hiszem, megint produkálok egy halvány pírt mellé. Persze nem hinném, hogy Gabe tényleg képes lenne ennyire elbambulni éles bevetés közben, de azért jólesnek a szavai.
- Én azt hittem, eddig minden kilógásunk x-men ügy volt - pislogok rá nagy szemekkel, de csak nem bírom, végül elnevetem magam.
- Vagy is ez lesz az első nem hazug eset, mi? - kérdem szemöldököm húzogatva, majd a birtok irányába pislantok. Még nem tisztán kivehető az épület, de már sejteti vonásait.
- Remélem, Leah nem aggódta magát halálra értem...

-Ne aggódj édes, kétlem, hogy bárki szeretné nézni, amit tegnap műveltünk. Félek, szegény Billy sosem fog megbocsájtani érte...
Oké, azt hiszem ideje leszoknom arról, hogy meglepődöm azon, mennyire édes ez a lány. Komolyan, ideje megtanulnom, hogy mindig képes még sokkal imádni valóbb lenni, mint hinném, és csak hozzádörgölni az arcom az arcához, minden ilyen cuki megnyilvánulásakor, mint például most is.
-Imádlak, te kis szégyellős te.
Aztán, ahogy az egyenruhákra terelődik a szó, el kell gondolkodnom kicsit. Ez elvileg megint X-men ügy, és komolyan kell kezelni, szóval...csináljak úgy, mint aki nagyon nehezen osztja meg vele a titkokat, mielőtt elmondok mindent, vagy csak fedjem fel azonnal? Á...
-Rajtam már nagyon rég nem volt, tudod, ritkán van szükségem légi fuvarra...Minden esetre, amikor utoljára rám adták, akkor még egy ilyen furcsa sárga-fekete ruci volt, és azzal viccelődtem, hogy most akkor az X-menhez csatlakoztunk, vagy Batman-hez? Azóta viszont hallottam róla, hogy létezik egy teljesen fekete, testhez simulós ruha is, amiben sokkal könnyebben lehet mozogni.
Az ajánlat tettszik, nagyon is. Hümmögve gondolom végig, de aztán természetesen bólintok.
-Rendben, talán jobb is, ha látlak benne párszor, mielőtt élesben lenne rá szükség. Tudod, nagyon veszélyes lenne, ha egy küldetésen látnálak benne először, és nem tudnám levenni rólad a szemem. Persze, ez a veszély mindig fenn áll, de azért nem árt megtenni minden óvintézkedést...
Aztán eszembe jut valami, és felkacagok.
-Ha legközelebb felszívódunk, X-men ruhapróbán leszünk! Hivatalos ügy a javából.

- Persze, hogy előre szoktam tudni, mert mindig előre szólsz, hogy kapszkodjak - nevetek rá. Képtelenség haragudni, főképp ilyen butaság miatt. Főképp rá. Hisz az egész nem más, mint játékos cívódás, incselkedés az olyan pillanatokban, mikor másféle incselkedést nem engedhetünk meg. Vagy mert a hely, vagy mert az idő nem alkalmas rá.
- Attól tartok, Charles többet látna az emlékeinkből, mint amire mi emlékszünk most. És azt valahogy nagyon nem szeretném - sóhajtok fel szinte már kétségbeesetten, de persze vigyorogva, így az egész nem ölt komoly ábrázatot. Azt hiszem, hármunk közül talán a prof a legprűdebb, talán ő sokkal inkább zavarba jönne, ha életünk oly intim pillanatait kellene "meglesnie".
A finom fejmozdulatra előbb meglepetten pislantok Gabe-re, majd követem a tekintetét, így még épphogy elkapom az odébbszökkenő őz alaját.
- Nicsak ott egy őzike, azt nézi, hogy nézzük-e... - bukik ki belőlem a régi mondóka, amit még anyukám danolt, amikor olykor sikerült egy túrahelyre vetődnünk. gyermekkoromban mindig felkacagtam rajta, ezzel persze elijesztve a sunyiban meglesett állatot. De talán ez volt az egészbne a lényeg.
- Attól még, hogy mind sejtenek valamit, még nem fogom az orrukra si kötni, hogy igazuk van - ellenkezek határozottan, ám fülig pirosodva. Már maga a gondolat is arcpirító számomra, hogy másoknak megfordul a a fejében az igazság. Mert végül is, ez az igazság. De hogy még ráadásul egyértelműen jelentsem is ki? na még csak az kéne!
A tématerelés persze újfent beválik, arcpírom kacér mosolyba fordul, akárcsak szemöldököm játékos táncoltatása.
- Miért, mennyi van? - kérdem kitérőn, lábaimmal játékosan kalimpálva a levegőben, ha már megtehetem így, ölbekapva.
- Amúgy a szűk passzos. De van egy ajánlatom. Ha te megmutatod magadon a tied, én is az enyém...

Felkacagok azon, ahogy az "ebédem" méltatlankodik,a miért a hasát csikizi a puszim. Aztán kap még egyet, és még egyet. Olyan édes,a hogy ilyenkor szorosabban kapaszkodik.
-Ó, ezer bocs - Felelem a teleportálás után - Már megszoktam, hogy előre szoktad tudni...
Mondjuk, a jelek szerint sokáig nem tudja eljátszani, hogy szigorú velem. Jól is van ez így, hisz fordítva is igaz, bár úgy már egy kicsit bajosabb. Az utóbbi pár hétben egyszer sem kapott semmit azért, mert megszegte a takarodót, pedig vagy fél tucatszor lebukott...a szobámban.... És ha már a büntetéseknél tartunk:
-Hát, nevelő célzattal nem hagytalak aludni egész éjjel aztán...á nem, igazad van, ez már rosszul hangzik...vagy túl jól. Mondjuk az esti emlékeinkkel nem menne sokra, de akkor is, jobb, ha valami mást találunk ki...
Hirtelen elhallgatok, és megtorpanok. Az ösvény végéről hatalmas, őzike szemekkel bámul ránk egy őzike, én pedig mintha a fejemmel próbálnék hatástalanítani egy bombát, olyan óvatosan biccentek felé, hogy Tati is láthassa. Sok ideje nincs rá, mert ezek valamiért ijedős állatok, és pár másodperc múlva már el is tűz innen, mint akit rakétából lőttek ki. Csak tudnám miért szaladnak el állandóan? ÉS vajon tényleg olyan finomak, mint...ó, ja, hogy ezért...
-Mondjuk el az igazat, szívesen megnézném az arcukat, amikor hallják. Majdnem biztos, hogy úgyis arra tippelne majdnem mindenki, amikor szóba kerül, hogy mit csinálhattunk, amikor eltűntünk együtt a birtokról.
Felsóhajtok, és megrázom a fejem. A sok pletykás....hihetetlen.
-Amúgy...melyik X-men ruha volt rajtad? Azóta is zavar, hogy nem láttalak benne...

- Nem is tudom. De azt hiszem, másra is használhatjuk, mintsem ennek kipróbálására - nevetek rá, és bár saját szavaim is adnak némi pírt az arcomnak, Gabriel kontrázása aztán tényleg mélybíborba borít. Érzem, ahogy fellángol a bőröm, és legszívesebben elrejteném, de tudom, hogy előtte már felesleges. Nagyon jól tudja, mivel tud zavarba hozni, és egyre inkább azt veszem észre, élvezi is.
A puszi és a simítás viszont jólesik, mintha hűsítené is az arcom, bár ennek ellenére ahogy felkap, rögtön a vállára simítom a fejem, kikerülve valamilyen szinten a látóköréből. Ám ahogy kissé megemel kénytelen vagyok felnézni, majd a lábaimmal kalimpálva kuncogok fel az érintés okán. Csiklandós a hasam kétségtelen, főképp,, ha ilyen pajkosan érinti. Ugyanakkor érzem a már ismert bizsergést is, amit a mondhatni intim érintés okoz.
- Még a végén felfalsz - nevetek rá vidáman, csak a fejem csóválva a szavak mellé. Ám a mondandó bennem ragad, ahogy hirtelen a folyó túloldalán találom magam. Ujjaim ösztönösen kapaszkodtak a ruhájába, így most némi tudatos önuralom mellett feszegetem le róla, miközben aprót sóhajtok, a számon, hogy nyugtassam felborzolt testem.
- Nem szóltál - feddem meg vigyorogva, mikor végre az utolsó ujj is enged, de tovább nem tudom mondani, mert újfent olyan ötletet dob fel, mi egyszerre késztet nevetésre és pirulásra.
- Félek, meg fogják kérdezni, miféle büntetést találtál ki. És mindketten tudjuk, Charles-nak nem lehet hazudni - fedem fel előtta a tényt. Nem, nagyon nem szeretném, ha az estével kapcsolatban bárki is beletúrna az emlékeinkbe.

-Általában könyvekből, de ezt...hát ezt speciel egy képregényben olvastam. Miért, gondolod nem igaz? - Kérdem, ártatlanul pislogva rá, aztán amikor kifejti, hogy ha igaz is, akkor sem lehet valami hasznos a dolog, könnyed vállvonás rá a reakcióm.
-Valójában tengeri út lesz, szóval azért annyira nem hátrány, ha van miben tárolni, ha mondjuk egy lakatlan szigeten kötnénk ki. De, ha valami csoda folytán mégsem történne ez, annyi baj legyen...majd elhasználjuk valami másra...
Beszéd közben sejtelmesre vált a hangom, a végén pedig rá is kacsintok, aztán pedig, ha megint átvált pirosba a lány, akkor még puszit is kap, és megsimogatom az orcáját, mintha így akarnám eltakarni, mennyire lángol az arca.
-Én is - felelem, épp mielőtt felkapnám, aztán vele az ölemben megindulok előre. Igazándiból nem arra gondoltam, hogy a birtokon jelennénk így meg, de szegény eleget pirult már mára, szóval akkor maradjunk ennél a verziónál. Ahogy belém kapaszkodok, én is szorosabban fogok rá arra a szexi testére, aztán gondolok egyet, feljebb emelem, és orrommal félretolva a pólóját belepuszilok a köldökébe.
-Még, hogy kevés sikerrel, én megtaláltam a kedvenc nasimat, nyami!
Aztán megint szorosabban fogok rá, és a folyó másik oldalára teleportálom magunkat, melynek csendes partja már kezdett elénk lopakodni. Nem egy Mississippi, de azért a francnak sincs kedve átgázolni rajta.
-Vaaagy, rajtakaptalak, hogy este a folyosón mászkáltál, és elvittelek magammal, hogy megbüntesselek. Egész éjjel...

- Olykor megfordul a fejemben - vonom meg a vállam, de kevésbé gondterhelten vagy keserűen. Nem, Gabe mellett képtelen vagyok huzamosabb ideig komor maradni, nem mintha amúgy hajlamos lennék rá. De vele aztán végképp nem.
- Te hol olvasol ilyeneket? - kacagom el magam, mi csak tovább erősödik, ahogy végiggondolom az egészet.
- Ha hajóút, gondolom folyón vagy tavon leszünk. Szerinted minek ott tárolni a vizet? - kérdezek vissza széles mosollyal, orrom orrához dörgölve játékosan. Olyan jó, hogy mellette igazán elengedhetem magam, teljes mértékben. Nem kell ügyelnem, hogy a képességem rejtve maradjon, nem kell komolynak lennem, és legfőképp nem kell arra gondolnom, hogy nem kedvelhetem meg, mert hamarosan úgy is költözünk, és nagy valószínűséggel soha többé nem látom. Bár azt már kijelentette, hogy úgy sem tudnék megszökni előle. És nem is érzem ezt bajnak. Mert hát valljuk be, a megkedvelésem már régen túljutottunk.
- Nem félek a hosszabb utaktól. Szeretek veled motorozni - jelentem ki, miközben egy apró puszit nyomok a szájára, mi hamar nevetésbe fordul, ahogy felkap. Kezem ösztönösen fonódik nyaka köré, bár nem főként kapaszkodási célzattal.
- Mit szólnál a kamrához? Akkor mondhatnánk, hogy órák óta a birtokon vagyunk, csak valami nasinak valót kerestünk. Kevés sikerrel - teszem még hozzá tovább vigyorogva. Nem mintha bármit is el tudnánk titkolni, ha meg akarják tudnia teljes igazságot. Csak azt remélem, bizonyos részletek felett simán átsuhannak, különben az életben többé nem tudok majd a többiek szemébe nézni.

Együtt nevetek vele. Azt mondjuk kétlem, hogy szegény erdei lényeg megszokták volna, ami itt megy, de igaza van, az ő szemükben ha normálisan viselkedünk is furák vagyunk.
-Te viszont még mindig édes vagy! - Jelentem ki határozottan, aztán megrázom a fejem nevetve. - Rád nem lehet felkészülni szerelmem, te...már megint azon filózol, hogy az emberek hogy reagálnának ránk, ha kiderülne mikre vagyunk képesek hmm? - Kérdem, és megpuszilom a homlokát, amíg forognak az agya fogaskerekei.
-Te az egyik dögös mutáns vagy, téged úgyis elfogadnak.
Aztán ami a mentőcsomagot illeti, én is bólintok. Nem árt az elővigyázatosság, elvégre, a balszerencse úgy üldözi ezt az iskolát, mintha a diákjai egyetlen mozdulattal képesek lennének felrobbantani valamit, vagy ilyesmi...
-Valahol olvastam, hogy egy kondomban 5 liter vizet is tudsz tárolni vészhelyzet esetén, szóval én hozok három dobozzal, biztos ami biztos.
Ez után kicsit fura váltás a szülő téma, és aggódom is, hogy vajon mi lesz ott, de már tudom, Tatjana mit mondana erre, szóval nem szólok semmit. Ha szerinte minden rendben lesz, elhiszem neki. Bárcsak ilyen biztos lehetnék a saját szüleimmel kapcsolatban is.
-Abban a városban úgysem jártam még. Lehet be tudnám lőni, de egyszerűbb lesz, ha leugrunk Vegas-ba, és onnan motorozunk tovább. Ne aggódj, két keréken is tudok pár rövidebb utat.
Aztán gondolok egyet, és az ölembe kapom őt, hogy így haladjak vele tovább.
-Szóval, mit gondolsz, az ajtón menjünk majd be, vagy csak teleportáljak be a nappaliba veled így?

- Nyugi, nem járt erre senki. Az állatok meg szerintem már megszokták, hogy az emberek furák. Errefelé meg különösen - nevetek rá bíztatólag. Arra azért ügyelek, hogy a saját barátomból ne csináljak hülyét mások előtt, legfeljebb a saját szórakoztatásomra, de csakis négyszemközt.
- De be kell valljam, nagyon édes voltál - teszem még hozzá mosolyogva, miközben hagyom, vagyis inkább engedem, hogy megforduljon, immár valóban engem ölelve, nem a letűnt klónok valamelyikét.
- Szerinted se készültek még fel a Tatjana nevű természeti katasztrófára? - kérdem, jobb kezem mutatóujjára helyezve állam, mintha roppantul gondolkodnék valamin. Vagy legalább is megfontolás alá venném. Meglehet, igaza van, bár enm csak velün kapcsolatban. Talán a világ még nincs felkészülve arra, hogy valóban felfedjük magunkat, ahogy azt olykor hallom a suli falain belül. Talán nem tudnának velünk mit kezdeni, talán félnének tőlünk. És meglehet, jogosan.
- Kirándulás? - pislantok meglepetten, elengedve komor gondolataimat. Valami dereng, mintha Leah is említette volna, de igazából még nem ütött szöget a fejemben a dolog, így nem is maradt ott.
- Ha a profék szervezik, akkor készülök mentőcsomaggal - nevetek rá, majd újfent félresöpröma témát és megragadom a másikat.
- Nekem megfelel. Majd megírom nekik, hogy nagyjából mikor mennénk és akkor azt is tudni fogjuk, hova kell - nevetek Gabre, miközben egy apró puszit nyomok a szájára.
- Ha jól tudom, most San Francisco-ban vannak és az utolsó levél szerint ott is maradnak egy ideig. De jobb a biztos - jegyzem meg. Előfordult már, hogy a tervezettnél hamarabb utaztunk el egy-egy városból. vagy mert hamarabb megköttetett az üzlet, mint azt apám remélte, vagy mert látta, hogy egyenlőre nincs értelme erőltetni és ott maradni. Olyankor visszatértünk később.

Fura, de jó érzés végre kettesben maradni Tati-val. Mondjuk még mindig nehéz eldönteni, hogy akkor kivel is csókolóztam az előbb....
-Azért, érdekesen festhettem a hatótávodon kívül...mondjuk itt legfeljebb az a mókus nézhetett hülyének, ahogy a levegő ajkait falom.
Fejemmel közben az egyik magas fa törzsén szaladgáló apró, lompos farkú teremtés felé biccentek. Jó fej állatkák, és nem is annyira félénkek, a suli közelébe viszont sosem merészkednek, az ég tudja miért. A kérdésre viszont, hogy mivel kergethetne az őrületbe, felvonom egyik szemöldököm, és oldalra döntve a fejem nézek rá.
-Édesem, számomra sosem elég belőled, de szerintem a világ még erre az egyre is alig készült fel.
Közben megfordulok, hogy végre én is magamhoz ölelhessem őt normálisan.
-Így viszont el fog tartani egy darabig, amíg hazaérünk. Nem mintha lenne bármi sürgős dolgom ott. Ó...erről jut eszembe...mit szólnál, ha a szüleidhez akkor néznénk be, ha letudtuk azt az osztálykirándulást? A professzorék szervezik, szóval ah azt túlélem, egy családlátogatás sem lehet nagy kunszt, nem igaz?

- Abszurd? Igen, azt hiszem, ez a megfelelő szó rá - nevetem el magam, és immár semmit nem teszek a lelepleződésem ellen. Nem tűnök el, nem hozok újabb víziót, se újabb Tatjana-klónt. Az az egy marad, de az is csak addig, míg Gabe esetleg hátat nem fordít neki. A csók viszont most igazi, és bár a korábbiak is finomak voltak, ez az igazi, így hát nem is eresztem egy röpke pillanatig, ahogy kezeim se eresztik. Mert olyan jó ölelni.
- De legalább bármikor nyugodt szívvel kijelentheted, sose csaltál meg mással. Ugyanakkor.. mégis ott a helyzet pikatériája - vigyorodom el, bár nem tudom, Gabe menynire értékelné, ha valóbna ilyen szinten játszanék az agyával. Mert persze most is azt teszem, de egy bizonyos határt nem léptünk át, noha nekem nem lett volna akadálya. Mármint képességileg.
- Az őrületbe? Ugyan mivel? - mosolyodom el, játékosan a vállába harapva. Illetve hát csak a számat nyomom hozzá, mivel nem vagyok ruhaevő, de a jelzés így is egyértelmű. Játszadozom, kekeckedek, mint egy kis vadmacska.
- Csak megvalósítok egy-egy álmot és kérned sem kell. Gondolj bele, ha legalább három lenne belőlem.. Nem lenne jó? - villantom rá nevetős szemeimet, miközben ujjaim óvatosan az oldalára siklanak, és megpróbálom megcsikizni.

Elgondolkodom ezen a felvetésen, és végül biccentek. Nem tudtam, hogy tudok olyan ijesztően nézni, de tény, hogy a pillantásom miatt menekülőre fogták jó páran aznap este. ÉS hát lássuk be, Tati is csak rám nézett szépen, ha a többi hím nem mert a közelébe menni. Pedig vonzó volt, nagyon is...hajjajj...
-Imádlak.
Aztán sikerül közel vonni magamhoz, és hosszan, finoman megcsókolni ezt a hihetetlenül élethű, és elképesztően dögös víziót. Ha nem tudnám, hogy nem ő az, lehet rá sem jönnék...hmm, vajon most történik ez először?
-Az...de kicsit furcsa is - jegyzem meg mosolyogva, amikor megérzem a...gondolom valódi kezeit a mellkasomon, és az ajkát a nyakamon. Nem tudom megállni, hogy ne forduljak hátra, húzzam el tőle a nyakam, és helyettesítsem azt az ajkammal.
-Kicsit olyan mintha félrelépnék veled....elég abszurd.
Közben megsimogatom a vízió Tatjana fejét, és rámosolygok az igazira a vállam felett. Az ilyen pillanatokban fura belegondolni, milyen szende lány volt ő valaha...mielőtt megismert engem.
-De tudod, sosem vágytam több barátnőre...csak rád. Te egymagad is bőven az őrületbe tudsz kergetni.

Nagy bajban.. Csak mosolygok, azt hiszem, ez a mimika az életbe nem olvad már le az arcomról. Hetek? Mennyi is? Nem is tudom pontosan, de azóta a nap óta, hogy a kertben elém teleportált, olyan különösen érzem magam. Boldognak, mint eddig soha. Oldottnak, jókedvűnek. Valahogy kerek a világ. De igazából csak vele, csak mellette. Hajaj, azt hiszem, már vizionálnom sem kell a cukormázas habfelhőt, az néhány hete beburkolt engem.
- Talán aki csak próbált a közelembe jönni, arra csúnyán néztél. Vagy én.. Vagy érezték, hogy nem érdemes próbálkozniuk - mosolyog rá a megmaradt klón, megtorpnava egy helyben, szinte bevárva Gabrielt. Nem szökik, mint a másik, sőt, inkább lehunyja szemeit, ahogy teszem én is. Mert most igen, most érzem, ahogy végigsimít az arcomon, pedig valójában mögötte állok már. És mégis érzem, az ismerős érintést, és azt si tudom, mire készül. És nem akadályozom, nem teszek semmit, csak élvezem ezt a különös, hátborzongató élményt. Mert engem valójában nem érint, igazából a saját agyának játékbábja most, némi közreműködéssel tőlem. És mégis érzem, ahogy megcsókol, és érzi ő is, ahogy visszacsókolom. Mert ezt teszi a sokadik Tati, miközben én erőt veszek magamon, és elszakadok az érzékicsalódástól. De csak annyira, hogy valóban Gabe mögé lépve karoljam át, tenyereim mellkasára fektetve, ajkammal nyakának érzékeny bőrét érintve.
- Hát nem különleges? - súgom fülébe, ahogy két oldalról is egy-egy Tatjana fogja közre. És csak ezután ötlik fel bennem a gondolat, vajon megfordul-e valaha is Gabe fejében a kétely, ha ezentúl érintjük egymást, hogy vajon valóság-e vagy az is csak játék?

-Senki - vonom meg a vállam - kénytelen leszel elhinni nekem. Nem mintha lenne időm melletted több lányra is...ha csak így nem.
Felnevetek. 3 Tatjana, és egy láthatatlan. Azt hiszem ennél szexibbet még sosem láttam.
-Mintha be lehetne veled telni, te kis te...
Teszem még hozzá, és most már a köntösbe bújtatott lány arcát simogatom, amíg az közelebb nem lép. Ártatlanul vigyorogva döntöm oldalra a fejem, aztán elkezdek én is közelebb hajolni hozzá, de csalódnom kell, mert köddé válik. Nagyjából itt esik el, hogy ja igen, csak vízió volt. Ehh, egy szimpla emberi agy kevés ahhoz, hogy ezt rendesen felfogja.
-Akkor nagyon nagy bajban leszel, ha megint előkerülsz! - Kiáltom az erdőnek, aztán pedig meglepetten kapom fel a fejem,a mikor megjelenik Tatjana abban a veszélyesen szexi szerelésben.
-Ó...hellló.... - köszönök rá, és közelebb lépek hozzá. - Tudod, azóta is meglep kicsit, hogy nem kellett több embert leütnöm, hogy hagyjon téged békén aznap. Amúgy...
Újra a lány arcát kezdem simogatni. Már Kormosnál is felmerült bennem, hogy vajon mennyit érez abból, ami egy víziójával történik, amikor a cicát kezdtem simogatni, most pedig, valami egész másra készülök. Másik kezem az arcára siklik, közelebb hajolok hozzá, és megpróbálom megcsókolni a lányt.

Jókedvűen nevetek, miközben Gabe megpróbálja kibogozni a szálakat. Persze nevetésem nem jut el hozzá, azt nem engedem átszökni az agyára vont burkon keresztül, mit most én uralok. És persze minden szava jól esik, az olyan apróságok, mik felidézik az egyéb ruhákat, mit eddigi randijainkot viseltem. Ezek lehetnének olyan semmiségek is, mégis, számomra sokat sejtető, hogy emlékszik minderre.
- És ezt ugyan ki tudja bizonyítani? - kacsintanak rá a lányok, szinte egyszerre a Don Juan-ság kapcsán. Persze csak heccölöm, mert élvezem a helyzetet. Igen, azt hiszem, kibújt az a kisördög énem,mit a szüleim roppantul kordában tartottak. hogy játszadozásra, incselkedésre használjam a képességem. Pedig olyan jó...
- Telhetetlen vagy - nevet fel a legközelebb álló a választás hallatán vagy is inkább annak hiánya végett. Gabe igazi mohó férfiként akarja lényem minden oldalát. De talán neki van igaza.
És ahogy megérinti az alakot szinte vállamon érzem kezeit, súlyát, közelségét. Igen, most, mert én is akarom, ilyen mód rám is hatással van a látomás.
- És ha nem vigyázok? Ha akarom, hogy megfeledkezz magadról? - susogja a klón, egy leheletnyit közelebb lépve, mintha csókot kívánna.. ám a következő percben szertefoszlik, mint a hajnali pára, minden előzetes jel nélkül, mégis csalókán, hisz Gabriel keze úgy hanyatlanak le, mintha hirtelen rántották volna ki alóluk a támasztékot.
- Hiányoltál? - csendül újra a hangom, tőle alig néhány lépésnyire balra, újabb alakot öltve, most épp a Sagiban viselt ruházattal.

A hang hallatán hátra pillantok a vállam felett, de már meg sem lep, hogy nem látom őt ott, ahonnan hallottam. Na igen, trükkös ez a csaj. Mondjuk én is, de egyenlőre túlzottan leköti a figyelmem az előttem lévő trió ahhoz, hogy mással foglalkozzak.
-Nem, de azért az is sokat segít - mondom, aztán figyelem, ahogy a lányok felveszik az első randikon hordott ruhákat.
-Hmmm....kihagytad azt a feszülős torna dresszt, meg a Madonna jelmezt a Sagi-ból - mondom komolytalanul, de aztán megnyalom a szám szélét.
-HÉ! Nem volt soha több barátnőm! Annyi pedig összesítve sem, mint most van, ha jól számolom, szóval nem vagyok egy Don Juan azért! - Morgom méltatlankodva, de azért még mindig jókedvűen. A kérdésre aztán elgondolkodom egy kicsit, és alaposan megnézem magamnak mindhárom lányt.
-Mindhármat, mert végül úgyis mindegyik te vagy - felelem aztán. - Sőt, mind a négyet, mert a láthatatlan az igazi. Te pedig....
Előre nyúlok, és a vállainál fogva megfogom a köntösbe bújtatott Tatjana-t, hogy egy helyben tartsam.
-Vigyázz magadra, azóta kiderült, hogy nem mindig bírok magammal.

Elégedetten kuncogok fel látva Gabriel meglepettségét. De hát mit csodálkozom, magam idéztem elő a játékot, és most, mint külső szemlélő lesem kedvesem reakcióját.
A szexistennő jelző hallatán fellángol arcom, és nevetek, bár ezek számára mind rejtve maradnak, hisz igaza van, valóban én vagyok a negyedik, a láthatalan, aki mosolyogva sétálja most őt körül, míg a háta mögé nem kerülök, ahogy tette azt korábban ő is velem.
- Túl jól ismersz - suttogom a fülébe, és bár hallja a hangom, látni továbbra sem lát, még ha megfordul sem. Mert még tartoma játékot, még ott a három Tati, bár most épp mind a három nevet, ahogy teszem én is, különös kórust alkotva, mit csak is Gabe hallhat.
- Látod, nem is kell teleportálónak lenni, hogy meglepjelek - mosolyodik el az egyik klón, az, amelyik korábban csípőre vetett kézzel figyelt. És közben ruhát is vált, az első találkozásunkkor viselt nadrág és póló villan fel alakján.
Érdekes játék, kétségtelenül élvezem, hogy kicsit bolondíthatom Gabe fejét. Otthon is eljátszottam egy párszor a szüleimnek, és bár volt, hogy morogtak miatta, főképp, ha indulnunk kellett volna valahova, ahova én nem akartam menni. De többnyire nevettek rajta.
- Sőt, így országokat se kell bejárnod, hogy több barátnőd legyen - nevet fel a mosolygós, az étterembe viselt farmert és atlétátt öltve magára. És közben a harmadik, a kihívó közelebb lép, ujjaival végigcirógatva kedvesem arcát.
- Melyiket választanád? - súgja kacéran, a szülinapi buli után látott köntösben, míg én alig egy lépésnyire szemlélve tőle az eseményeket. Tagadhatatlan, hogy roppant jól szórakozom.

-Úgy bizony, a legvagányabb manus, akit valaha láttál! És persze veszélyes! Ha a kezei közé kerülsz egész éjjel kínozni fog, szóval légy óvatos.
Arra mondjuk, hogy vele is sétálhatok, csak bólintok. Mondanám, hogy nincs ellenemre a dolog, de...épp azt csináljuk most is, szóval ez talán evidens nem? Na mindegy, úgyis tudom, hogy szereti hallani, szóval:
-A te társaságodban bárhova elsétálok, szép hölgy.
Kicsit még meg is hajolok előtte, biztos ami biztos. Ezek után meglep, hogy előre szalad, de persze előlem nem menekülhet...vagy mégis? Nagyokat pislogok, ahogy az erdő egy főre jutó Tatjana adagja háromra növekszik, én pedig oldalra döntve a fejem mosolygok a középsőre, aztán sejtelmesen a bal szélsőre mosolygok, és rá is kacsintok.
-Türelem te szexistennő, mindjárt veled is foglalkozom, csak előbb....hmmm...melyiktek lehet az igazi...
Újra megnézem magamnak mindhármat. Valójában, fontos, hogy melyik az igazi? Tőlem aztán....WOW, nekem aztán piszkos a fantáziám mostanában!
-Na jó... - kezdek bele, egy árnyalattal pirosabb arccal - szóval! Ha jól ismerem az én kedvesem, a helyes válasz az, hogy....a három közül egyik sem! Szerintem a negyedik Tati az igazi,a kit nem látok.

- Egy erőszakos, körözött bűnöző.. Egy igazi rosszfiú - sóhajtok fel incselkedve, még a szám is megnyalom, mint a jóllakott cica, majd csak ránevetek Gabe-re. Persze, ha egy valóban ilyen ember járkálna erre, annak kevésbé örülnék, igazából nem gerjedek az efféle alkatokra. De így, hogy a személy valós kiléte nem titok.. nos így egészen más a helyzet.
- Néha azért velem is sétálhatsz, az nem elfecsérelt idő. Amíg meg értem jössz, azt úgy se látom - nevetek rá, immár valódi vidámsággal, mit csak tetéz a csók a kezemre. Olyan kis apró gesztusok is boldoggá tudják tenni az embert, amiről korábban nem is gondolta volna. Egy simítás, egy gyors ölelés, a puszta érintése. Hajaj.. ha így folytatom, lassan megírhatom a saját romantikus lányregényem. A fíling már megvan...
- Ha más nem, elhitetetem magammal - felelek már "futtában". Nme zavar, hogy kábé úgy viselkedem, mint egy tízéves, ez is egy játék, egy aprócska öröm. De sokáig nem élvezhetem előnyöm, bár számíthattam volna rá, még is meglep, ahogy mögém teleportál. Akaratlan, mégis élvezettel borzongok meg karjában, látszólag ártatlan pislogok rá, nagyra nyitva a szemeim.
- Veszélyes? Miért lenne az? - kérdem, ahogy egyet hátrébb lépek. És a következő pillanatban, mintha lemásolnám magam, mint egy asztráltest-alkotó, megháromszorozódom. Gabriel számára immár három Tatjana áll vele szemben, de nem tükörképek, míg az egyikcsípőre vágja kezét, a másik rámosolyog, a harmadik pedig kihívón húzza fel a szemöldökét.

-Hát, nem is tudom... - jegyzem meg elgondolkodva, mikor azt kezdi pedzegetni, hogy vajon az esete-e az a szatír.
-Állítólag egy elég öntörvényű alak, erőszakos, és több földrészen is körözik...szóval egész biztosan odalennél érte.
Nevetek, bár így belegondolva, mázli, hogy mindegyik gaztettemre megvan az alibim: lehetetlen, hogy ott jártam akkor. Végül is, mit mondanának, odateleportáltam Amerikából? Nevetséges...
-Mit pótolunk? Ó...
Elgondolkodva nézek magam elé, ahogy kéz a kézben sétálunk az ébredező erdőben. Furcsa, de mintha még a színek is mások lennének ilyenkor. Minden sokkal...zöldebb. A fene sem érti ezt, lehet tényleg többet kéne kimozdulnom...
-Valójában, nagyon is sokat használom a lábaim. Más kérdés, hogy ebből te nem sokat látsz, mert nem szeretem gyaloglásra pazarolni az időd, ha melléd is teleportálhatok egy pillanat alatt.
Kedvesen mosolygok rá közben, és a kezét a számhoz emelem, hogy adjak rá egy puszit. Elképesztő, milyen szemtelen ez a csaj, annyira hihetetlen, hogy ekkora mázlim van, hogy összefutottam vele.
-Elbírsz egyáltalán? - Kérdezek vissza, aztán meglepve figyelem, hogy elenged, és előre szalad. Ó, igen? Nos, erre máris utána eredek, majd rövid futás után megpördülök, és mire hátat fordítanék neki eltűnök, hogy az ő háta mögött bukkanjak fel, és a mellkasomnak ütközzön, pont mint valami rajzfilmben.
-Helló szépség, nem szóltak neked, hogy ebben az erdőben veszélyes egyedül mászkálni hmmm?

- Nem félek a szatíroktól - nevetek rá vidáman. Persze értem én a tréfát, és azt az aösztönös féltést is, amit én is táplálok irányába. De egy kis heccölés, piszkálódás még belefér.
- Ó, pont az esete vagyok? Lehet valamelyik este meg kéne néznem, nekem vajon az esetem-e? - szúrok még egyet vigyorogva, majd csak nyugtázom a lessel kapcsolatos szavait. Ha ő úgy érzi, masszív és biztonságos, elhiszem neki. De az tuti, hogy a létrát semmilyen esetben sem használom. Szeretem én az életem, mostanában meg különösen.
Az aggódás helyett inkább megindulok mellette, el nem engedve a kezét. Nem mintha félnék, hisz nappal van és a táj is csendes. De jó így, illetve hát így jó, kézenfogva sétálni vele. Úgy is olyan ritkán csinálunk ilyet, ha valahova megyünk is azt a másik módon.
- Azt hiszem, most pótolunk - nevetem el magam, ahogy képet ölt bennem a gondolat, és emelem is kissé összefűzött ujjaink, majd ugyanazzal a mozdulattal lábaink felé bökök.
- Mondd, mikor sétáltál te húsz méternél többet? - kérdem incselkedve, közbne persze azért hálásan is a tényre, hogy nem kell végiggyalogolnom azt a három órát. Bár lehet bírnám, nem szeretném.
- Az pompás lesz - bólintok az ölbecipelés hallatán, majd csak nem bírom ki, kaján vigyorral bököm oldalba szabad kezemmel.
- Csak nehogy nekem kelljen téged ölbe cipelnem - nevetem el magam, majd hhirtelen elengedem a kezét és pár métert előrébb futok, hogy aztán kacagva forduljak vele szemben. AZt hiszem, azt a három órát bőven elszórakozzuk majd kettecskén a birtokig...

Arra, hogy túlzásokba esnék, csak lezseren vonom meg a vállaim.
-Azt hajlandó vagyok elismerni, hogy odavagyok érted. Túlzásokról szó sincs.
Kicsit furcsa érzés újra szennyest látni a szennyes tartómban, elvégre ennyire tele rég volt már, nagyon rég. Hát, ha alapból nem szívózna anyám a babákkal, ezek után biztosan rögtön azzal kezdi majd, hogy nekünk adja a félte őrzött kismama magazinjait. Minden esetre, ezzel ráérek még foglalkozni, egyenlőre csak biccentek, amikor Tati meglátja a vésztartalékaimat.
-Ó, hát tudod...kihasználom, hogy nem kell mindent a szobámban tartanom, mondjuk eldughattam volna messzebb is ezt a ládát.
Aztán egy puff neki vállrándítással nyugtázom ezt a dolgot. Ijesztő, eldugott helynek azért ez is megteszi, ha már feltétlen kell egy. Praktikusabb, mint elásni valahova az tuti. A kérdést hallva amúgy kicsit szorosabban fogok rá a lány kezére, hogy biztosabban tartsam.
-Nélkülem sehova édes, de ide pláne ne. Amilyen szatírok járkálnak itt éjjelente...például ott van mindjárt az a teleportálgató manus. Na, vele jobb, ha vigyázol, mert pont az esete vagy.
Aztán visszasandítok én is a vadászlesre, és el kell ismernem, valóban úgy néz ki, mint ami alá állni sem egy életbiztosítás, nemhogy felmászni rá, szóval pont tökéletes.
-Pár éve kicseréltem benne pár deszkát, szóval annyira azért nem vészes, de a létrát persze hagytam úgy, ahogy volt. Szerintem 6-7 embert is lazán elbírna.
Aztán már indulunk is, kéz a kézben, a jó időben, madárcsicsergéssel a hátunk mögött. Hát lehet ennél romantikusabb körítéssel elkésni? Nos, lehet ki fogjuk deríteni, ha igen.
-Ne aggódj, nem terveztem végig gyalogolni, a folyónál úgyis le kell vágni az utat...meg az útnál is. Ha pedig a maradék sétában elfáradsz, legfeljebb viszlek a karjaimban, rendben?

A tulok kérdése saját beavatkozás nélkül is megoldódik, legalább is ezt jelzi a becsapódó ajtó, amit csak egy apró rezzenéssel konstatálok. Így legalább a mi lelépésünk is könnyebbé vált, hisz nem kérdés, hova tűntünk el anélkül, hogy lemenve kínosan feszengve köszönnénk el.
- Túlzásokba esel, erős túlzásokba. De elnézem, mert egyértelmű, hogy nem vagy elfogult vagy velem szemben - vigyorodom el az újabb bókköre, miközben szorgosan végezzük be a házimunkát. A szennyes még a szennyestartóba kerül, amíg Gabriel eltünteti a szemetet, majd egy másik zsákba kerülnek a teli italok, és utolsó körben újra végigpillantok a szobán, nehogy valamit kifelejtsünk. Aztán már simulok is az én személyes utazási tanácsadómhoz, hogy lehunyt szemmel rábízzam a célállomást.
Számításaimmal ellentétben viszont ahogy talajt érzek a lábam alatt és kinyitom a szemem nem a már jobban ismert másik szobában vagyunk, hanem egy látszólag elhagyatott és kissé talán rozoga fatákolmányban.
- Úgy látom, jól fel vagyok készülve - nevetem el magam, miközben a válla felett belelesek a túlélőládikóban, ami most már elrejti a piánkat is.
- Ezt vegyem figyelmeztetésnek, hogy nélküled ne kódorogjak erre? - villantom nevetős pillantásom rá, mielőtt újra hozzám lépne és újabb állomásra repítene. Vele mintha az egész élet egy nagy utazás lenne, és hát.. így is van.
- Így, kívülről nézve nem túl biztató - jegyzem meg, talán csipetnyit lefitymálón, ahogy visszapillantok a lesre, de egy mosolyt is küldök mellé, nehogy beletapossak a lelkivilágába. De most mit mondjak? Kívülről tényleg elég romos és elhagyatott a cucc, a létrának is hiányzik már néhány foka, a többire pedig akkor sem lépnék rá, ha elhitetném magammal, hogy masszívak, mint egy betontömb. De talán szándékosan hagyta így, neki végül is nem kell létra, így pedig más sem fedezi fel a rejtett tartalékait.
- Csupa izgalom. Veled olyan helyeket fedezek fel, amire gondolni se mertem volna - nevetem el magam, és míg ő az irányt mutatja, én simulok hozzá, összefűzve az ujjaink.
- Három óra.. az elég romantikus séta, és nem csodálom, ha elment az idő. Bár azért nehéz lesz kimagyarázni az egész napot. Még az eltévedés se jön be, végül is, teleportáló vagy.
Hát igen, olykor vannak hátrányai is a dolognak, de hát, a fenét se érdekli, mit fognak szólna. Mit tehetnek? Hazaküldenek? Kizárt, Charles-ék szándékosan hoztak ide. Akkor? Szobafogság... jó vicc...
- Indulhatunk. De ígérd meg, ha megfájdul a lábam, rövidítünk egy kicsit...