Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
- Megjötteeeem! - kellően nagy lendülettel vágódik ki az ajtó, amikor én meg bevágódom a házba. Tudom én, hogy még csak két hete járok az új suliba, tudom én, hogy az még nem túl nagy idő, de nekem akkor is iszonyatosan hiányzott apu, meg az öcskös és persze a házunk és... minden! Az a mázli, hogy nem lakunk túl messze a sulitól, szóval elég volt felpattanni egy vonatra, aztán átkászálódni egy buszra, ami nem is olyan messze tett le a céltól és már itt is vagyok. Bejelentés nélkül, meglepiként, mert hogy nem volt szó róla, hogy hazajövök hétvégére. Majd holnap este ugyanúgy szépen visszacuccolok, de kell egy kis idő itthon a családdal, meg a haverokkal. El akarok mesélni mindent Toby-nak, és beülni valahova a csajokkal, megnézni a csapat hétvégi meccsét és... Fogalmam sincs, hogyan fog ennyi minden beleférni ilyen rövid időbe, de megoldom, maximum nem alszom. Nyár van igaz? Majd mondjuk Tobyval átdumáljuk a fél éjszakát és holnap kissé mosott kaki leszek, de megéri. Alszom majd másnap. Rövid az élet, és én amúgy se szoktam nagy ügyet csinálni egy kis kialvatlanságból. Maximum reggel majd bedobok egy kávét, hiába nem szereti apu az ilyesmit, de egyszer elnézheti nekem igaz? - Apuuuu! - kiáltom el magam újfent, miután a hátizsákomat szépen levágtam a fogas mellé. Jobb az a földön, mert ha most feldobtam volna a cipős szekrényre, akkor ezer százalék, hogy úgyis leesik, és ha nincs szerencsém rántja magával a terítőt, meg a vázát, akkor meg miért ne előzzük meg már eleve ezt a katasztrófát? Azért az meglepne, ha esetleg nincsenek itthon. Tiszta ciki, ha hazajössz meglepiként, aztán meg a kutya sincs a házban. Az úgy marhára nem poén! Körbepislogok. Jó tudom én, korán van, a hajnali vonattal jöttem, és még csak fél 10, de az öcsém ilyenkor már rég pörögni szokott. Négy éves, nála jobban még én sem pörgök, pedig azért én elég jól nyomom. A jól megszokott mozdulattal bújok ki a cipőmből és hanyagul - a rendszeretet teljes hiányával - pöccintem a fogas alá, aztán ha még mindig nem toppant elém senki, akkor célirányosan megközelítem a konyhát. Ha pedig végre feltűnik valaki az utamban, akkor úgy a nyakába vetem magam, hogy ihaj és úgy megszorongatom, hogy még a levegő is alig marad meg a tüdejében. Mindezt persze harsány köszönő sikítással vegyítve.
A puszi Hanstól cuppanós lesz és a Charlene nyakáról le nem venné a kezeit. Szemei csillognak és fülig ér a szája. Megnyugszom, nem baj történt, hanem hazajött. Szokatlan lesz nekem ez, legalábbis hosszú ideig fog tartani, míg megszokom, hogy nem minden nap látom és ha hazajövök, akkor nem hallom, nem látom. Nem tudom eldönteni, hogy Hansnak vagy nekem hiányzik jobban. Megkönnyebbülök, ez így az arcomra is van írva és a mosolyom már nem annyira aggódó. -Akkor ki kell próbálnod a medencét! – vigyorog továbbra is Hans, főként, miután megborzolja haját Charlene. Még tőlem sem fogadja el, de Charelenetől igen. – Holnap már mész is vissza? – kérdezi csendesebben. -Visszaviszlek majd, ha gondolod, de nem erőszak, tudod. – nem tudom, haverokkal megy-e vissza, vagy miként tervezi. Elég nagy már ehhez, még ha teljesen aggódok is, míg fel nem hív, hogy megérkezett és épségben van, amikor odaér. Határozottan rossz ötletnek tartottam, hogy nincs velem, jobban hiányzott, mint hittem és ezt most érzem igazán. Ezt inkább most az örömömön látni. -Valamilyen egyesülettől. – pontosan tudom, hogy melyiktől, de hagyom csigázni a kíváncsiságát. Pechükre pont nem az az apa vagyok, aki feledékeny. Percre pontosan érkezek, indulok, az ígéreteket sosem felejtettem el, bánatukra nem csak oda, hanem vissza is, és lecketanulás nálam szerintem borzalmas lehetett, semmit sem hagyhattak ki. Le is szoktattam magam róla. Hans máris robog a konyhába, ahol a fagyi miatt dobálta le a papucsot. Hiába mondtam neki, hogy vagy fagyi, vagy medence, kettő együtt nem lehet. Megoldotta: kiült a szélére és úgy ette a fagyit. Az ösztönzés hat, villámgyorsan vissza is robog, majd megáll az ajtónál, mikor látja, hogy arra megyünk, kíváncsi és várakozó szemekkel. -Apa bringázni tanít. Meg voltunk aaa…z állatkertben, kár hogy nem láttad a pingvineket, meg a majmokat. A kígyók voltak a legszebbek. – nekem meg sem kell szólalni, Hans élő néprádió. -Nekeeeeeemmm!!!! – feltartja mindkét kezét Hans, miközben a lelkes beszámoló miatt még mindig félig bocsánatkérően tekintek rá. Minden apa ilyen nehezen engedi el a lányát? Hans is megjegyezte többször, látszik, hogy hiányzik nekem. A konyhában hagyom, hogy letegye a táskát és hogy Hans körbelebzselje. Igazi gyerek. Kezet mosok és a hűtőt kinyitva, innivalót veszek ki. Szőlőlé, narancslé és jég keverékéből egy kancsóval, majd három poharat. Nem mondom, hogy házitündér vagyok, olyan finoman sosem fogok főzni, mint Charlene, de megoldom a helyzetet. Kitöltök a poharakba a kancsókból, majd visszatérek a hűtőhöz. -Pakolj le nyugodtan. Nem tudom, miként dönt, mindenesetre a kérdést csak ez után teszem fel, vagy ha vissza lejött. -Milyen ott? Hogy érzed magad? – a kérdésem nem a tucathangulatú, tucatkérdés. Valóban érdekel, miként érzi ott magát. Hans pedig az újdonság varázsa és az egyhelyben nem maradni képesség összességében már kint pancsol a medencében. Rálátni, nem szeretném, ha baja esne.
Széles mosollyal szúrom ki a felém vetődő Hanst, és persze egy kicsit roggyantom a térdem, hogy könnyebben kaphassam fel. Én se vagyok túlságosan magas, de azért őt simán lekörözöm. - Hiányoztál kölyök! - nevetem el magam és persze jól megszorongatom, ha már végre megint a karjaim között lehet. Lehet, hogy vannak, akik szerint egy folyton a nyomukban loholó kis testvér fárasztó, de én oda vagyok érte. Amúgy is örökmozgó típus vagyok, így kicsit sem zavart sosem, hogy mellette nem nagyon lehet csak úgy pihenni. Csak remélhetem, hogy apu is bírja a tempót, mert neki a munka mellett azért húzósabb lehet. Amikor végre apu is feltűnik a színen fél kézzel elengedem az öcsköst, hogy nagy családi ölelésben forrhassunk össze legalább egy kicsit, mielőtt jön a jól megszokott aggódás. - Hiányoztatok és hétvége van és... miért ne? Meglepi! - vigyorodom el. Látszik rajtam, hogy semmi baj sincs, nem azért jöttem. Jól érzem magam, kötetlenül tehetem, ami jól esik, nem kell attól félnem, hogy valaki furán néz, ha közben megjelenik belőlem még egy. Persze azért hiányzik a család, a barátok, meg a jól megszokott környezet, úgyhogy időnként muszáj hazaruccanni. - Csak a hétvégére jöttem, vasárnap estig leszek, de addig a miénk ez a két nap! - na persze nagyjából, mert hát csomó mindenkihez be akarok ugrani. Közben végre leteszem Hanst, mert nem vagyok egy nagy erőművész, hogy sokáig tartogassam, és kissé még össze is borzolom a haját. Már amúgy is elterveztem, vele is töltök el sok időt, és majd inkább este megyek el barátokkal találkozni, amikor ő már amúgy is bevágja a szunyát. Én meg majd kialszom magam hétfőn, vagy a vonaton. - Köszi, de egyáltalán ki írt? - nem vagyok az az eszeveszett típus, hogy azonnal felrohanjak megnézni. Miattuk jöttem, egy-egy levél simán várhat. Újra az öcsémre pillantok, amíg felveszi a papucsot. - Gyorsan-gyorsan, mert hoztam ám neked valamit! - kis ösztönzés mindig jól jön, majd a kérdésre csak a fogas felé intek. A földre dobtam le, mint mindig, onnan már ugye nem esik lejjebb. Most szépen magamhoz veszem és úgy indulok a konyha felé. - És itthon mi a helyzet? - úgy mindennel. Kíváncsi vagyok, hogy bírják kettesben. Elég fárasztó lehet apunak a munka mellett, hiszen eddig sokat segítettem, de ez most így megszűnt, hogy nem vagyok itthon. Egy kicsit azért lelkiismeret furdalásom is van e miatt, de azt hiszem ezzel tisztában is van, részben ezért is jöttem haza. Foglalkozom Hansszal, összeütök egy ebédet, addig apu is pihenhet. - Na és kinek hiányzott a speciális sajtos makarónim?
-… még egy törülközőt… Lénaaaaaa!!!! – kicsi, vizes lábak csattogása a hátsó teraszon, majd a mondat fele már a házban hangzik el, végül egy sprintes ugrással Hans máris Charlene nyakában terem. -Apa-apa-apaaaa!! Lééénaaaa itthon vaaan! – kiabál kifelé. A kerti slagot erősítem vissza a csapra, Hans annyit unszolt, hogy tegyem ki a medencét, hogy tegnap, miután meleg volt, fel is állítottam és vizet tettem bele, mára fel is melegedett. Kis halacskaként vetődött bele, a felét ki is pacsálta. Leteszem a szerszámot a kezemből és a házba veszem az irányt. Öles léptekkel haladok, és ha Hans még mindig Charlenen csüng, akkor vele együtt ölelem át és úgy adok buszit a szőke üstökére. -Szia! Hát te meg? Hogy hogy hazajöttél? – komollyá válik a tekintetem. – Ugye, minden rendben? – tartok attól, hogy még sem volt jó ötlet a suliba íratni, ám az arca és a megjelenése egészen másról árulkodik. A saját képességemet illetően pedig: nem tudok róla. Annak veszem, hogy gyorsan vág az eszem és tehetségem van a pontos lövésben. Charleneről amikor kiderült, vele beszéltem meg és a döntést rá bíztam. És ahogy nézem, jól döntött és én is jól döntöttem, hogy hagytam menni. -Sokáig maradsz? Apa megcsinálta a medencét. Képzeld, most vett egy jóóóval nagyobbat! – tárja szét a karját. Hans mindig szóba hozza Charlenet. Szinte az arcára van írva, hogy nagyon hiányzik neki. Mint ahogy most is a nagy, könyörgő szemek, amikor rákérdez, meddig lesz. – A leveleidet a szobádba tettem. – múlt héten is utána küldtem a levelet és ezen a héten is jött neki. A konyha felé veszem az irányt, kezet akarok mosni. Tudom, hogy eligazodik a konyhában, de most ez így jobb nekem. Hans közben már mezítláb a földön toporog és közben ömlik belőle a szó, amiben a szomszéd kiskutyájától kezdve a hétvégi bodzaág szedésen keresztül minden van. Bodzapuskát faragtam neki, még a nagyapám faragott nekem ilyeneket gyerekkoromban. -Vegyél fel papucsot. – egy tapodtat sem mozdul Charlene mellől, nem is erőltetem. -Hol a táskád? – nézek szét. Hans miatt a rend mindig viszonylagos. Nem trehány, gyerek. Elpakol maga után, de addig. Minden kész csatatér.
- Megjötteeeem! - kellően nagy lendülettel vágódik ki az ajtó, amikor én meg bevágódom a házba. Tudom én, hogy még csak két hete járok az új suliba, tudom én, hogy az még nem túl nagy idő, de nekem akkor is iszonyatosan hiányzott apu, meg az öcskös és persze a házunk és... minden! Az a mázli, hogy nem lakunk túl messze a sulitól, szóval elég volt felpattanni egy vonatra, aztán átkászálódni egy buszra, ami nem is olyan messze tett le a céltól és már itt is vagyok. Bejelentés nélkül, meglepiként, mert hogy nem volt szó róla, hogy hazajövök hétvégére. Majd holnap este ugyanúgy szépen visszacuccolok, de kell egy kis idő itthon a családdal, meg a haverokkal. El akarok mesélni mindent Toby-nak, és beülni valahova a csajokkal, megnézni a csapat hétvégi meccsét és... Fogalmam sincs, hogyan fog ennyi minden beleférni ilyen rövid időbe, de megoldom, maximum nem alszom. Nyár van igaz? Majd mondjuk Tobyval átdumáljuk a fél éjszakát és holnap kissé mosott kaki leszek, de megéri. Alszom majd másnap. Rövid az élet, és én amúgy se szoktam nagy ügyet csinálni egy kis kialvatlanságból. Maximum reggel majd bedobok egy kávét, hiába nem szereti apu az ilyesmit, de egyszer elnézheti nekem igaz? - Apuuuu! - kiáltom el magam újfent, miután a hátizsákomat szépen levágtam a fogas mellé. Jobb az a földön, mert ha most feldobtam volna a cipős szekrényre, akkor ezer százalék, hogy úgyis leesik, és ha nincs szerencsém rántja magával a terítőt, meg a vázát, akkor meg miért ne előzzük meg már eleve ezt a katasztrófát? Azért az meglepne, ha esetleg nincsenek itthon. Tiszta ciki, ha hazajössz meglepiként, aztán meg a kutya sincs a házban. Az úgy marhára nem poén! Körbepislogok. Jó tudom én, korán van, a hajnali vonattal jöttem, és még csak fél 10, de az öcsém ilyenkor már rég pörögni szokott. Négy éves, nála jobban még én sem pörgök, pedig azért én elég jól nyomom. A jól megszokott mozdulattal bújok ki a cipőmből és hanyagul - a rendszeretet teljes hiányával - pöccintem a fogas alá, aztán ha még mindig nem toppant elém senki, akkor célirányosan megközelítem a konyhát. Ha pedig végre feltűnik valaki az utamban, akkor úgy a nyakába vetem magam, hogy ihaj és úgy megszorongatom, hogy még a levegő is alig marad meg a tüdejében. Mindezt persze harsány köszönő sikítással vegyítve.
Kezdőlap 
by 
