Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Hogy mennyire is tudom lazán kivágni a dolgokat? Nos, hát nem mondom, hogy minden jön ösztönből. Egyszerűen van, amire jobban kell készülnöm, tanulnom, mert nem olyan zsigeri, mint mondjuk más. Az persze egy más kérdés, hogy az ő órájára hiába tudok mindent, még ettől függetlenül is készülök. Imádom, ahogy tanít, hogy olyan órákat tart, amik kreativitásra, megoldásra és minden ehhez kapcsolódó új jellemvonásra késztetnek. És igen, szerintem baromi jó dolog, hogy olyan dolgokat fejleszt ki bennünk, melyek egy közös csata vagy éppen harc során majd jól fog jönni. Például a csapatszellem, csapatjáték. Mert lehetnek ellentétek, de valahogy mindig meg kell találni az aprócska kiskaput, amit ha kinyitunk, akkor képesek vagyunk átlépni az ilyetén dolgokon…
- Én nem érzem, hogy mi hasonlatosak lennénk istenhez. Ahhoz túlságosan esendő a lelkünk, és azt hisszük bármit megtehetünk! – mondom majd határozott pillantással nézek Tyler szemébe. Nincs ezzel célom, azonban mégis sikerül – önkéntelenül is - közvetítenem felé valami olyan kisugárzást, mintha teljesen biztos lennék abban, mennyire beteges dolgot is akar, és csinál, és hogy ez mennyire elítélendő. Holott abszolút megértem az ő lelkében lévő fájdalmat. Átérzem a fájdalmát, és bármit megtennék azért, hogy megvigasztaljam, hogy enyhíteni tudjam a gyászát. Ha lehetne, azzá a nővé válnék, akit elveszített, csak azért, hogy boldognak lássam, azonban ezt nem tehetem, mert én csak egy kis senki vagyok, egy a diákjai közül, egy azok közül, aki görcsösen kapaszkodik egy számára tökéletes képbe és abba a vágyba, hogy viszonozzák az érzéseit. - Tudom, hogy minden rajtam áll, és próbálkozom is, higgye el! Nem véletlenül meséltem a terveimről, meg arról, hogy mit is szeretnék. Szerintem ez egy követhető példa, és talán nem is ringatom magam hiú ábrándokba. Elvégre nem célom a világuralom! – – mosolyodom el majd a férficsillogó szemeibe nézek és akaratlanul is kibukik a kérdés belőlem, melyet már nem tudtam visszaszorítani. - Ön úgy gondolja, hogy nem próbálkozom eléggé? Hogy esetleg kevés az, amit teszek? – – kérdezem immár komorabban. A jókedvem kezd kissé megcsappanni, és nem tudom, hogy mivel is hozhatnám vissza. Mindenesetre tény, hogy rosszul esnek a szavai, mintha nem lennék kellően jó, mintha nem készülnék mindig, mintha nem foglalkoznék a képességemmel és a jövőmmel. Ha én nem foglalkozom vele, akkor nem tudom, hogyan is tehetném. De majd ő biztos megmondja, vagy megmutatja… - És tudja nem értek valamit! Ezért hívott ide, hogy igazából a semmiről beszélgessen velem? Mármint azt hittem, van valami célja az ittlétemnek… de ne haragudjon, azt hiszem félreértettem akkor…– - mondom, majd hajtom le a fejem, és inkább távozni készülök. Ha akar, még valamivel megállíthat az ajtóban, azonban ha nem teszi, akkor csak szembetalálkozik zöld íriszeim vizslató sugarával, valamint a lassan becsukódó ajtó halk kattanásával…
Elmosolyodom a leányzó sóhaján, és megcsóválom a fejemet. Talán lehetséges, hogy mégsem annyira kisujjból rázza a lány ki a dolgokat, mint ahogy én gondolom? Talán nem is annyira magától jönnek a dolgok, hanem csak nagyon sokat készül rá. Kíváncsi lennék, hogy a többi tárgyból milyenek is a jegyei, hiszen abból minden kiderülne. Lehet, hogy tényleg csak az én tárgyamból jó, lehet, hogy csak erre készül sokat azért, hogy jók legyenek a jegyei. Nem is értem, hogy miért gondolkozom ezen, vagy miért is agyalok ilyesféle dolgokon. Hiszen a többi diákom jegye nem érdekel ennyire. Maximum azoké, akik nagyon kiemelkedően teljesítenek nálam. De egyelőre Shaylinn-nek kívül csak egy leányzó van, aki igazán jó dolgozatot írt. Jean Grey. ( xD) De vele már Charles foglalkozik. Igen érdekes személyiségű lány, mégsem adhatja meg nekem azt, amit Shay-től várok. Mintha egy másodpercig egy értő villanást látnék a lány szemében, mintha megértette volna, hogy mit is szeretnék tőle. De amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan el is illan ez az egész furcsa érzés. Nem foglalkozom hát vele többet, hanem a lányról kezdek kérdezősködni. Elmesélem neki, hogy az én illúzióim sem olyan valósághűek, és mikor kijelenti, hogy az már isteni erő lenne, elgondolkozom. - Mert a teremtés nem isteni erőre utal? Talán már túl léptük Isten hatáskörét. Talán már bőven többek vagyunk, mint ő... - gondolkozom el, hangosan és szavaimba enyhe mélabú és annál több töprengés vegyül. Nem vagyok vallásos ember, soha nem is voltam, de talán... Ki tudja, hogy mit is tud Isten, hogy mikor is érjük el az ő erejét és vajon elértük-e már. Elmesélem a lánynak, hogy azért van itt, hogy megtanulja használni az erejét, hogy kiélvezze az adottságát, megtanulja kezelni az előnyeit és hátrányait. És mi - tanárok - azért vagyunk itt, hogy ezt a tanulást segítsük, meggyorsítjuk és olyan szintre hozzuk, ami a diákoknak megfelelő. Hogyha akarják, akkor egyszerűen el tudják nyomni a képességüket. Hogyha akarják, akkor megtanulhatják irányítani és hogyha akarják, akkor megtanulhatják úgy irányítani, hogy az a többi ember számára jó legyen, hogy segítse őket. Minden lehetséges, minden csak attól függ, hogy a diákok hogyan döntenek a saját sorsukról. Shaylinn mesélni kezdi, hogy ő mit is képzelt el magának, milyen jövőben hogyan képzelni el az erejét. Igen furcsa gondolatai támadnak, én pedig azt veszem észre, hogy mosolyogni kezdek. Halottkeltő Bt.? - Igen érdekes gondolat. - fojtom el a mosolyt. - Az pedig, hogy bekerülsz-e az X-menek közé, csak rajtad múlik. Minél jobban fejleszted a képességed, minél jobban tudod majd irányítani, annál valószínűbb, hogy bekerülsz majd az X-ek közé. - lelkesítem egy kicsit a lányt. - Neked kell eldöntened, hogy mit is szeretnél kezdeni az életeddel és ezzel az erővel. - mosolyodom el ismét biztatóan. Már nem is érzem, hogy annyira szükségem lenne a lányra. Már nem is akarom, hogy megtegye nekem azt, amire mindennél jobban vágyom. Hogy viszont láthassam a feleségemet. Hiszen csak egy bűzös, hullaroncsot tudna feltámasztani. Még nincs olyan szinten a képessége, hogy rávegyem, hozza vissza nekem a feleségemet, még ha csak rövid időre is... Furcsán érzelemmentes lesz a tekintetem és egyszerűen visszasétálok az asztal mögé és leülök. - Gondolkozz el ezen, hogy mit szeretnél kezdeni az életeddel. És az alapján igyekezz azt megvalósítani. - nézek mélyen a lány szemébe és részemről el is bocsájtom őt, kérdés, hogy érti-e, hogy most már mennie kell.
-Bárcsak úgy lenne, tanár úr! - felelem zavartan. Ha tudná, hogy milyen sokat is készülök egy-egy dolgozat előtt! Ha tudná, hogy az órája számomra a legfontosabb tantárgy, és hogy igyekszem, hogy büszke legyen rám, hogy végre felfigyeljen arra, aki vagyok! Bár tudom, ez már-már beteges vágyakozás, azonban képtelen vagyok úgy ránézni, hogy csak egy tanár, inkább a férfit látom. Egy nagyon okos, sármos férfit, akinek a szíve összetört és akinek a felesége halott….
Igazából csak magamban kell kimondanom azt a szót, hogy halott. Innen már nem is érzem olyan nehéznek összetenni a dolgot. Mármint az illúziói nem olyan kézzelfoghatóak, mint az, amit én csinálok, és hát valljuk be elkeseredésében az ember túlzottan sok mindenre hajlandó. Még arra is, hogy eldobja büszkeségét egy diák előtt, és talán megkérje őt valamire. Valami személyes dologra. És nagyon félek attól, hogy ő most valami olyat szeretne, amit én nem szívesen adnék meg neki. Kicsit elfehéredem, majd szoknyám anyagát csavargatva simítom meg a madárkát és nézem végig eltűnését. Szavai még inkább megerősítenek abbéli hitemben, hogy valami olyat szeretne tőlem, ami nem éppen etikus. - Teljesen valósághűen nem is lehet szerintem. Az már isteni magaslatokkal vetekedne… - mondom elhalóan, majd mikor arról beszél, hogy azért van itt, hogy segítsen nekünk a fejlődésben, őszintén szólva majdnem beveszem. Majdnem elhiszem, hogy jelenleg tényleg csak arról van szó, hogy esetleg tanuljak. Azonban nem voltunk úgymond soha annyira jóban, hogy megérdemeljek egy különórát, ezen kívül pedig annyira nem is vagyok kiemelkedő. Na meg hát az én fejemben a különóra fogalma a gyengébbekkel van valamiért összekapcsolva. - Hogy mit is várok?! Hát leginkább azt, hogy könnyebb legyen. Nem tudom… Nem mondom, hogy nem látok benne lehetőséget. Őszintén szólva szoktam gondolkodni a jövőmön. Jó lenne az X-Menség, de én inkább valami polgáribb dologra vágyom. Vagy arra, hogy esetleg a kettő párhuzamosan fusson majd egyszer, ha már leszek elég jó. Amúgy meg jó lenne egy vállalkozás… egy halottkeltő bt. Ahol a különféle hagyatéki dolgok miatt menne az élesztés, ahol a halottak válaszolnának a kérdéseimre, hogy hova is tették a széf kódját például. Vagy nem tudom. Látok rációt abban is hogy segítsek másoknak a halottakkal, de még nem tudom hogyan. Ez nem igazán tudatosult bennem még. Ön szerint van értelme ilyeneken gondolkodnom? És mit gondol a terveimről?
A lány megdöbbenésére egy lágy mosoly jelenik meg az arcomon és enyhén megcsóválom a fejemet. - Lehet, hogy nem érezted annak. Ezek szerint neked már a kisujjadból jönnek az ilyen és ehhez hasonló dolgozatok. - jelentem ki és most először egy enyhe nevetés hagyja el az ajkaimat. Szeretem, hogyha ilyen kiváló diákjaink vannak, de azt nem, hogyha nincsenek tisztában a képességükkel. Szóba kerül a gyakorlat óra is, amit Shaylinn igen jónak talál és ez azért imponál nekem. Örülök, hogy nem csak a tanári karnak van véleménye az órákról, hanem persze a diákoknak is. És az még külön öröm, hogy ilyen jó véleménnyel vannak róla. Persze ez csak egy vélemény, ezt nem vehetem készpénznek, vagy ilyesmi, de jól esnek a lány szavai. Azonban a tettei annyira nem, hiszen mosolyogva néz a szemembe és lágyan fogja meg a kezemet. Furcsán aprócska ez az érintés, engem mégis teljesen kiborít. Gyűlölöm az érintés minden formáját, és igen nagy erőfeszítés kell ahhoz, hogy ne taszítsam el magamtól a lányt, hogy ne lökjem el egyből és ne rántsam ki a kezemet az érintéséből. Mélyen a szemébe nézek, majd lágyan, néhány másodpercnyi türelmi idővel húzom el a kezemet, hogy az aktájáért nyúljak. Remélem, hogy nem bántom meg őt ezzel, de tény, hogy nagy vihart kavart a lelkemben ezzel az egyetlen aprócska érintésével. Kinyitva az aktáját némán olvasom a sorokat és igyekszem emlékezetből felidézni, hogy mi van ott, mert az agyam most totálisan leállt, nem fogom fel a betűk és szavak értelmét. Végre eljutunk a mindvégig vágyott témához, a lány képességéhez. Enyhe izgalom lesz úrrá rajtam, és érzem, hogy az agyam nagyobb sebességre kapcsol és csak úgy pörög a lehetőségeken. Szóba kerül az én képességem is, és egy aprócska, színes madarat idézek meg, amit lágyan, a legapróbb érintkezéssel a lány kezébe helyezek. A madárka csipog néhányat, aztán elhalkul és mikor a lány megsimogatja, csak néhány másodpercig érezheti a tollának selymességét, az illúzió eltűnik. - Vagy ha valósak is, tőlem függ, hogy mennyre. Sajnos még én sem vagyok profi, így én sem tudok mindent ~és mindenkit~ létrehozni teljesen valósághűen. - mondom halk hangon. A mindenkit nem teszem hozzá, csak gondolatban, még a végén a lány totálisan őrültnek néz. Én tisztában vagyok, hogy szellemileg nem vagyok teljesen tiszta, de ezt nem kell mindenkinek tudnia. Rákérdezek, hogy ő hogyan is szokta fejleszteni a képességét és hogy mennyre képes irányítani azt. A lány eléggé megdöbben és remélem, hogy nem kezdenek el dolgozni az agykerekeit, hogy vajon mit is forgatok a fejemben. Az köztudott, hogy elveszítettem a feleségemet, még mielőtt az iskolába jöttem, de azzal talán csak Charles és valamilyen szinten Eric van tisztában, hogy ez milyen mély nyomot hagyott bennem. - Hogy miért fontos? - nevetek fel, bár kissé hamiskásan cseng. - Ezért vagytok itt, hogy megtanuljátok használni és uralni a képességeiteket. - mondom határozottan. - Mond csak, mit vársz ettől a képességtől? Mit gondolsz, mire tudnád használni? - kíváncsiság csillan kék szemeimben és valóban érdekel, hogy mit is fog erre válaszolni a lány. Vajon pont olyat, ami nekem jó lenne? Bárcsak...
-Igazán köszönöm! Nem is gondoltam volna, hogy ennyire jól fog sikerülni. Igazából nem éreztem ennyire kiemelkedőnek… - felelem, és tényleg meglepődöm. Nagyokat pislogok, bár kellően szaporán ahhoz, hogy feltűnhessen neki, tényleg nem készültem fel egy ilyen jellegű dicséretre. Ekkor érek hozzá, ő pedig pont ekkor néz mélyen a szemembe. Szívem vadul dobogni kezd, pillangók milliárdja pedig táncra perdül a gyomromba. Ajkam elnyílik, a pislogást abbahagyom, úgy nézek tündöklően kék lélektükreibe, és érzem, ebben a pillanatban elvesztem. Hogy ő is hasonlóan érezne, nos azt kétlem, viszont számomra mindennél csodálatosabb ez a pár másodperc. Hiszen mikor lett volna máskülönben lehetőségem ilyen mélyen a lelkébe látni? Talán soha, hiszen ő sem kifejezetten az az ember, aki csak úgy kedveli a túlzott személyes kontaktust. Én pedig természetesen túlzásba esem, ezért is húzódik el. Érzem, hogy hibáztam, ám mégis felesleges minden bocsánatkérésem, egyszerűen nem is törődik vele, én pedig kicsit meg is sértődöm. Hiszen próbálom visszafogni magam, nem túl nyilvánvalóan lelkesedni érte, kevésbé rajongani, és ő ezt teszi. Levegőnek néz, és ez nem szép dolog, még akkor sem, ha igaza van.
- Nem olyan valósak? – kérdezek vissza, majd teljesen ledermedem, mikor hozzám ér, és a kezemre helyezi a csodálatos kismadarat. Ujjammal megsimogatom annak tollát, apró fejét, és nem is igazán értem, hogy miről beszél. Hiszen ő csinálja a legtökéletesebb illúziókat. Egy géniusz a maga nemében, és nem értem, hogy hol marad a magabiztossága. Aztán mikor meghallom a gyásztól és fájdalomtól elnehezült hangját, torkom önkéntelenül is összeszorul. Nem bírom, ha valaki ennyire búskomor. Ő pedig tele van fájdalommal, és ha tehetném megölelném, hogy ne érezze magát ennyire rosszul. Tudom, csak egy diák vagyok, aki rajong érte, de hiszem, hogy mindenkinek szüksége van szeretetre, és arra hogy figyeljenek rá, ennek legkifejezőbb gesztusa az ölelés. - Hogy tessék? – akadok meg kissé a gondolatmenetemben, majd enyhe pánikkal próbálok nem arra gondolni, amire gondolok. - Hát nem kifejezetten fejlesztem. Vagyis, jó párszor próbálkoztam már, meg szoktam néha, de az órákon használt eddigi gyakorlatot elegendőnek éreztem. – felelem, majd kezemmel megsimogatom az államat, miközben végiggondolom az időtartamot. - Úgy körülbelül egy órát életképesek, és ilyenkor én irányítom őket… De miért is fontos ez? – nézek Tylerre nagy szemekkel, mert most már tényleg idegesít ez az egész dolog….
Látom, hogy a leányzó kicsit furcsán érzi magát és ezért nem is rovom meg, hiszen én is így érezném magam. A válaszára ismét enyhén elmosolyodom és bólintok. - Nem írtál rossz dolgozatot, és nem is tettél semmi rosszat. Sőt, az utolsó dolgozatod egészen jól sikerült, gratulálok hozzá! - nézek elismerően a lányra, hiszen az évfolyamból talán neki lett a legjobb egy másik hölggyel karöltve. - Nos, igen, nem mindennap hívok ide diákokat az irodámba. - nézek körbe az újdonsült irodámon. Nem régi az iroda, de már igen szépen belaktam és berendezkedtem idebent. Sokkal kényelmesebb, mint a tanáriban ücsörögni annál a korhadt, aprócska asztalnál. Igyekszem kellemes hangnemet megütni és persze egy kis csevejjel kezdeni ezt a furcsa beszélgetést. Rákérdezek, hogy milyen volt az óra, és körben az asztal szélére csücsülök. Shaylinn meglepődik ugyan, de mond néhány kellemes gondolatot, ami igen csak jól esik. Ezek szerint egészen kellemes, jellemformáló órát sikerült összehoznom. Mikor apró keze hozzám ér, önkéntelenül is összerezzenek és mélyen a lány szemébe nézek, majd lassan kihúzom a kezemet az ő keze alól. Hiszen mégiscsak tanár - diák viszony van közöttünk. Hogy ne legyen annyira gáz ez az elutasítás, az aktája után nyúlok és a képességéről kezdek olvasni, majd kérdezni. A lány bocsánatkérésre csak még kínosabbá teszi a dolgot, úgyhogy elhatározom, hogy elengedem a fülem mellett a kínos bocsánatkérést és inkább rákérdezek, hogy hogyan is alakult ki a lánynál ez a képesség. A története igen kellemes, szívet mozgató, de én csak kíváncsian hallgatom. Nem sok érzelem van bennem, így hát engem annyira nem ragad meg a dolog, csak csendben hallgatom végig a történetet. - Értem. - nyugtázom a dolgot. A kérdésére megcsóválom a fejemet. - Nem is igazán emlékszem... Már kicsi korom óta idéztem meg magamnak dolgokat, hogy szórakoztassam magam velük. - vonom meg a vállamat nem túl komoly felnőtthöz illő módon és megcsóválom a fejemet. - De az én illúzióim... - emelem fel a kezemet, és kinyújtom az ujjamat, amire egy csiripeléssel egy gyönyörű szép kékes sárga madár száll le. - ... mégsem olyan valósak, mint amit Te létre tudsz hozni. - sóhajtok egyet és a hangomból most tonnányi gyász és szomorúság hallatszik ki. - Hogyan szoktad fejleszteni a képességedet? Mit gondolsz, mennyi időre tudsz életre kelteni egy holtat? - teszek fel ismét egy furcsa kérdést, miközben az apró kis madarat a lány kezébe teszem. Igyekszem elvenni az előbbi érintés kínosságát.
-Bocsásson meg nekem, de valamiért túlzottan hivatalosnak gondoltam, ha már így berendelt. Persze, ha nem ilyen komoly az ügy, akkor szívesen eresztem ki én is a gőzt. Nem szeretek túlzottan aggódni azért, mert nem tudom, hogy mit is várnak tőlem, vagy éppen mivel lepnek meg. Mondjuk tény, számomra már az is nagy meglepetés volt, hogy látni óhajtott… - mondom, majd vöröslő arccal szemlélni kezdem a földet, és az ott található szőnyeget. Tulajdonképpen épp most fejtettem ki életem férfijának rébuszokban, hogy mennyire örömteli, hogy itt lehetek. És ha ez még nem lenne elegendő, nos, már azt is tudom, hogy nem hivatalos ügyben kerültem ide. Az pedig az én repeső érzelmeimnek csak jót jelentenek. Vajon rá tudnám beszélni hogy tegeződjünk? Hiszen azért a korkülönbség közöttünk nem túl nagy, és ha már nem hivatalos a dolog, első és legapróbb lépésként jó lenne nem magázni. Az olyan, mintha öregíteném. Pedig ő egy fiatal, erőtől duzzadó férfi, aki ráadásul nem is mindennapi képességekkel rendelkezik. Oké, nem olyan erős mint Charles, vagy Eric, de számomra csodálnivaló.
- Hogy milyen volt a gyakorlati óra? – kérdezek vissza abszolút meglepetten, hiszen immár nem is értem, mire megy ki a dolog. Bejövök ide hozzá, és valamiért mégis csak arról van szó, hogy meséljek az egyik óráról. Ha nem hivatalos a dolog, akkor ez így hogy lehetséges? Akkor nem értem már magát a kérdést sem, sőt egyre jobban összezavarodom. Apró ajkaim elnyílnak, fürkész pillantással méregetem a tanárt ezek után. Valamit akar, valami van a háttérben, és oké, nem vagyok egy nagy helyzetfelismerő, de azt tudom a rengeteg hulla után, hogy mi az ami bűzlik. Ez a helyzet pedig határozottan. - Nem találtam túlzottan nehéznek, sőt, kifejezetten tetszett, mert építette a jellemünket is azáltal, hogy segíteni kellett. Ez jó próba azoknak, akik kissé öntörvényűek, és nem épp a jólelkükről híresek. – mondom mosolyogva a férfinak, majd kedvesen megérintem a kezét. - Szerintem ez egy fantasztikus lehetőség volt, mindenki számára, hála Önnek! – mosolygom, majd mikor meglátom, hogy hol is a kezem, zavartan húzom vissza azt, hiszen jelenleg épp átléptem a tanár diák kapcsolat vékonyka mezsgyéjét. - Ó sajnálom, nem akartam tolakodó lenni! – kérek elnézést, és túrok bele idegesen a hajamba, hogy legalább valamivel lekössem magam, a kezem és amivel palástolhatom a zavaromat. - Hát, annyira nem terhel meg. Igazából ami zavaró az a vele járó büdös, meg igazából maga a tudat, hogy a teremtőjükként tekintenek rám és bármit megtennének amit kérek. Kicsit frusztráló valami felett uralkodni, úgy, hogy nem értjük, nem tudjuk hogyan is tesszük azt. – bólogatok, majd apró félmosolyra húzom a számat, miközben én is leteszem magam Tyler mellé az asztal szélére. - Épp egy kirándulásról tartottunk haza a legjobb barátommal, mikor véletlenül elütöttünk egy őzet. A kocsi totálkár lett, én pedig hozzáértem az állathoz. Nem is sejtettem, hogy akkor épp feltámasztom. Megsimogattam a puha szőrét, és arra gondoltam bárcsak élne, és elvágtatna innen. Nos így történt. És önnél hogy alakult ki? – kérdezek vissza, és próbálok megütni valami bájos, és kellemes beszélgetést.
Az ajtó hamar kinyílik és Shaylinn sétál be rajta. Hát persze, ki más, hiszen őt vártam. Lassan beinvitálom, majd felállok az asztaltól és kicsit közelebb sétálok hozzá, leülve az asztal széléhez. Egy kis beszélgetéssel kezdem, nem akarok csak úgy a lecsóba csapni, hiszen az nem lenne túl jó. - A hivatott az talán túlságosan is hivatalos. - mosolyodom el és megcsóválom a fejemet. - Maradjunk annál, hogy beszélni szerettem volna veled. - biccentek a lány felé és ismét egy halovány mosoly marad a szám szegletében. Furcsa, elgondolkozó pillantással nézem a lányt. Néhány apró kérdést teszek fel, amire választ is kapok, habár nem olyan hosszan, mint szeretném. Azt hiszem, hogy a lány kicsit zavarban érzi magát és meg is értem, hogy miért. Hiszen bármelyik diák zavarban lenne, hogyha egy tanár behívatná az irodájába. Ezt nem róhatom fel neki. - Nagyon ügyesek voltatok az utóbbi gyakorlaton. Mit gondolsz, az a San Francisco-s katasztrófa nem volt túlságosan túlzás? - nézek a lány szemébe őszintén és látszik rajtam, hogy tényleg kíváncsi vagyok egy diák véleményére a nehézséget illetően. Természetesen a tanárokkal már megbeszéltük, átbeszéltük ezt a dolgot, de a diákoktól még nem hallottam véleményt, még csak pletykát sem. A válasza után a kezembe veszem az aktáját és a képességéről kezdem el kérdezgetni. A válaszára ismét elmosolyodom egy picit és megértően bólogatok, mintha tudnám, hogy milyen érzés. - Tény, hogy lelkileg megterhelő képesség lehet, nemde? Hogy jött létre a képességed? Hogy jöttél rá, hogy mire is vagy képes?
Lágyan megveregetem az ajtót, majd mikor meghallom kellemes baritonját, egyszerűen csak belépek. Nem teketóriázom, bár tény, szívem hevesen kalapál. Hihetetlen, hogy milyen reakciót képes kiváltani belőlem a puszta hangjával, hát még a látványával. Az ajtó kitárul, én pedig szembe találom magam vele. Gyors pillantással illetem sötét tincseit, csillogó kék szemét, dús ajkát. Mint általában most sem borostás, és szinte érezni vélem arcszeszének finom illatát, melyet természetesen nem érezhetek, mert nem vagyok hozzá olyan közel. Ettől függetlenül mély lélegzetet veszek és egy pillanatra lehunyom a szememet, hogy az álom édes csodája elringasson. Ilyenkor csak én vagyok, magam, a külvilág nélkül, és ezekben a másodpercekben elhiszem hogy mellettem áll, hogy lágyan átkarol, hogy magához húz és kezével átölelve a derekamat ölel úgy, mintha nem létezne más, csak én ebben az univerzumban…
- Üdv tanár úr! Hivatott… - mondom, majd hagyom nyitva a mondatot. Zöld szemeimet kinyitom, úgy lépek hozzá közelebb. Hajam vörösen a világ minden égtája felé szálldos, mintha ő lenne az uralkodó a fejemen és igazából ezt határozottan el is hiszem. Totálisan kezelhetetlen, és ilyenkor úgy nézek ki, mint a 70-es évek néger énekesnői a mikrofon fejjel… A gondolat miatt, és amiatt, hogy nem nézek ki tökéletesen, enyhe pír jelenik meg az arcomon, majd próbálok inkább a külvilág felé figyelni. Megszemlélem irodáját, az asztalát, a széket, majd laza testtartását is, amivel egyszerűen csak helyet foglal előttem az asztal szélén. Nyelek egy nagyot, hiszen oly hívogató, hogy magától értetődő lenne a mozdulat, mellyel odasétálok hozzá, elé, két karja közé, azonban ez nem járható út. A tanárokkal folytatott viszony egyáltalán nem az… Miért is kell mindent olyan bonyolulttá tennem? - Jól köszönöm! Azt hiszem beilleszkedtem. A gyakorlati óra? Hát nem volt rossz… - vonom meg a vállam, és nem tudom mit is kellene mondanom. Hiszen nem zenghetek ódákat arról, hogy igen, fantasztikusan érzem magam minden egyes alkalommal, mikor találkozunk, és hogy igen, jól érzem magam, mert ő a példaképem és az a személy, aki miatt minden nap csodálatos. Hogy mosolyognom kell, hacsak meglátom a folyosón, és hogy az ő órái azok, melyeket a legjobban várok. Persze ettől függetlenül is minden oké, vannak barátaim, és a képességemet is próbálom megszokni… több kevesebb sikerrel… - Igen, eléggé érdekes… és büdös képességgel… - húzom el a számat, és nem igazán értem, hogy most mire akar kilyukadni. Mármint nem rossz ez a képesség, csak a régi hullák baromi büdösek, és valahogy a bomló hús nem éppen guszta látvány mikor előmászik a földből. - Már kezdek kevésbé hányingert kapni… és szerintem a látványt is jobban bírom… - mondom félszegen, majd kezemet átkulcsolom magam előtt, és várakozó állásba helyezkedem. Közben szememet legeltetem csodás alakján, szálfa termetén és próbálom kitalálni miért is vagyok itt…
Halk, félénk kopogtatást hallok az ajtómon. A falon lévő órára nézek és halkan sóhajtok. Becsukom az előttem álló aktát, amiben Shaylinn adatai és képességének leírása van. Legalábbis amit eddig tudunk róla. Érdekes képesség, és az a helyzet, hogy a lány képessége nagyon izgatott. Magamnak sem mertem bevallani, de őrült módon vágytam arra, hogy újra láthassam a feleségemet. Lassan kihúzom magamat és erőteljes, határozott hangon szólalok meg: - Szabad, gyere! - szólok ki és remélem, hogy Shaylinn áll az ajtó előtt és nem más. Igyekszem leplezni az izgatottságomat. Igazából azt sem tudom, hogyan fogom előadni ezt az egészet, hogy mégis mit is akarok kihozni ebből az egészből. Lehet, hogy valahogy a gyakorlathoz kellene irányítani a dolgot. Lassan kezd a fejemben körvonalazódni egy kamu szöveg, és kíváncsian pislogok az ajtóra. Arckifejezésem komoly, mint ahogy megszokhatták tőlem. Nem sűrűn mosolyodom el. Legalábbis az ajkam. A szemem azonban igen gyakran nevet, de ezt szeretem leplezni. Egyszerűen nem szeretek érzelmeket kimutatni, hiszen ha kimutatom a jó kedvet és a vidámságot, akkor a fájdalmat, a szomorúságot és a gyász is megjelenik az arcomon. Egyszerű szürke pólót viselek, rajta pedig egy fekete zakót, valamint egy fekete farmert, amit egyelőre még nem lehet látni, hiszen az asztalom mögött ülök. Nem túl nagy az irodám, és nincs is benne sok minden: egy asztal, egy nagy ablak, egy kanapé, néhány könyvespolc és két kényelmes fotel az asztal előtt. Idegesen beletúrok a hajamba, majd megigazítom magamon a zakót és kihúzom magam. A leányzó belép, én pedig gyorsan végigmérem. A visszafogott elegancia jellemzi a lányt, mint mindig. Furcsa, titokzatos mosoly jelenik meg az arcomon, majd lassan felállok és kisétálok az asztal mellé. - Szervusz Shaylinn! Köszönöm, hogy eljöttél. - mosolyodom el, de most a szemem nem mosolyog. Inkább izgatottan figyelem a lányt és a mozdulatait. - Hogy érzed magad itt az iskolában? Tetszett az utolsó gyakorlati óra? - kezdem egy kis csevejjel a dolgot, és most kicsit jobban elmosolyodom, majd lazán ráülök az asztal szélére, a kezemmel lassan elvéve az aktát és kinyitom, beleolvasok. - Érdekes képességgel áldott meg a sors, Shaylinn...
Fogalmam sincs, hogy miért is vagyok ennyire ideges. Na jó, tudom, hogy miért van mindez, azonban egyszerűen nem akarok vele szembenézni és kész. Helyes pasi, kellemes sármmal és ehhez kapcsolódó mélabúval, ami minden női szívben előidézi a pátyolgatás érzését. Hazudnék, ha azt mondanám nem érintett meg a szeméből áradó fájdalom. Nem tagadom, határozottan voltak/vannak fantazmáim arról, hogy hogyan és mennyire is vígasztalnám meg, hogy végre egyszer mosolyogni lássam. Azonban mint minden - szerintem - normális ember, határozottan tiltakozom az iránta táplált plátói érzéseim ellen. Kezem és lábam kapálózik, ám hiába próbálok ellenállni, mintha csak minden felé húzna, felé... a tanáromhoz. Hol van már a régi Conráddal kapcsolatos érzelmi garmada? Bárcsak még miatta hánykolódnék, forgolódnék éjszakánként! Komolyan mondom visszasírom azt a kényelmetlen, nyomorúságos, szánalommal átitatott pillanatot, mikor el kellett utasítanom. Ő nem tanár volt, hanem a legjobb barátom, akivel ugyebár könnyűszerrel lehetne kapcsolatom. Ehhez képest, én természetesen mit is akarok? Hát persze hogy az elérhetetlent, a legmagasztosabbat, és azt akit soha nem kaphatok meg! De mit csináljak, ha ránézek és a szívem egyből verdeső kismadárrá alakul? Hogyan fogjam vissza magam?
Kezemmel lágyan simítok végig a szoknyámon, melyet csak azért vettem magamra, hogy kitűnjek a tömegből. Nem, egyáltalán nem vagyok polgárpukkasztó, hiszen a szoknya ceruzaszoknya, mely szigorúan a térdemig ér, és a derekamnál kezdődik. Igaz nem bő, és magassarkú topánom ezzel még jobban megnyújtja a lábamat, ezzel hangsúlyozva minden dombot és völgyet. Keskeny derekamat vastag öv szeli át, mely felett szines blúz vonzza magára a tekinteteket. Shayes elegancia és letisztultság... ezt már mindenki megszokhatta. Hajam most göndören úszik utánam ami nem csak színe, hanem terebélye miatt is feltűnő. Általában sosem szoktam ennyire göndören hagyni. Jobb szeretem ha egyenes, vagy éppen lágy hullámos, ez már a túlzás kategória. Azonban most nem volt időm már ezzel tökölni, lévén, hogy magához rendelt. Hivatott... Ő, Engem! Hogy miért, arról fogalmam sincs, az azonban bizonyos, hogy fontos az ügy, lévén, hogy sietnem kellett. Már csak abban reménykedem, hogy nem a múltkori dolgozattal van valami baja. Nem bírnám elviselni, ha így megaláznám magam. Azonban nincs időm tovább gondolkodni, ugyanis hamar az ajtaja előtt találom magam. Krákogok egyet, majd finom ujjaimmal lágyan kopogok. Remélem itt van, és ez nem csak valami vicc...
Kezdőlap 
by 
