Vendégszobák

Nem is tudtam, mi is kötött annyira nagyon ehhez a lányhoz. Persze... a külseje nagyon j-jó volt... igen... de én nem az a fajta vagoyk, aki csak ez alapján jön ennyire össze az emberekkel, sőt, talán még bizalmatlankodónak is nevezhetném magam, bevallom. Még msot sem bízok a tanárokban, sem az iskola valódi mivoltában - nem hiszem, hogy  bárki is lenne a világon olyannyira jószívű, de egyben gazdag is ahhoz, hogy egy ilyen hatalmas birtokot állítson fel, csak azért, hogy aztán egy rakás tinédzser ne ölesse meg magát a külvilágban. Nem is beszélve erről az X-Menről, ami különös módon hasonlít egy hozzánk hasonló különlegesekből toborzott magánhadseregre. Hogy mit akar ez a Professzor kezdeni ezzel a sereggel, azt nem tudom, de van két teóriám - az egyik, hogy szépen elad mniket a kormánynak, ezzel még több pénzre szert téve. A másik pedig az, hogy le akarja taszítani a kormányt. Ám talán ezeket a gondolatokat egyelőre magamban kellett volna tartanom, ha... barátok szerzésére került a sor...
Mercedes volt az első ember, akivel eddig igazán találkoztam az iskola területén Angelán és Blaise-en kívül. Talán ösztönös cselekdet volt az, hogy barátkozni akartam vele, de volt még valami, valami megmagyarázhatatlan, amitől jó barátnak tűnt, az pedig csupán fokozta az egészet, hogy... jól is nézett ki.
- Hát... - gondolkodtam el először az ajánlatán, miközben a képességemet készítettem elő. Az egyik képességem a technokrácia lehetővé tette nekem, hogy megértsem különböző gépek szerkezetét, irányítsam vagy éppen tönkretegyem őket, esetleg megjavítsam őket. Ám volt egy másik képességem is... valami, amihez nem értettem ennyire. Ez volt a gondolatolvasás. Sohasem tudtam megfejteni elmém sötét titkait - mintha csak egy másik személy lett volna, egy gonosz ikertestvér, aki mnidig is tönkre akarta tenni az életemet. Egészé letem során saját magam miatt is bujkálnom kellett, ugyanis a gondolatolvasást sohasem tudtam irányítani. Máig is csak annyira tudtam kordában tartani ,hogy három  emberrel tudtam beszégletni egyszerre, anélkül, hogy gondolataik nem törték volna át elmém védőpajzsát. De ha az utcákra, városokra került sor.... ezrek gondolatait hallottam. Ezrek, akik százezrekre gondolnak, s azok iránt milliónyi érzelmet fejeznek ki - és én mindet éreztem, mnidet hallottam, egyszerre. Volt olyan, hogy némának éreztem amgamat, még a fejemben is, mert elmém szavait telejsen kiszorították az emberek gondolatai. És ilyenkor, általában elvesztettem önuralmamat és akaraterőmet.... és megőrültem. - ...n-nos... - viszont nagyon el szerettem volna menni vele. - Rendben van.... elfogadom ezt az ajánlatot... - mosolyogtam rá, majd végre nekikezdtem a műveletnek.
Mikor elkészültem vele, és átadtam neki, az egész lelkem megnyugodott, ahogy meghallottam dícsérő szavait. Kellemes volt tudni, hogy én is le tudok nyűgözni embereket, persze a hugicámon kívül. Ahogy egy puszit nyomott az arcomra, nagyot nyeltem és elpirulva, kissé hebegve-habogva simítottam meg a kicsinyke csók helyét.
- U-ugyan... e-ez semmiség volt... - nevettem neki, majd kérdésére bólintottam, csak a kezemmel intettem, hogy még várjon, és beszaladtam a szobámba. Belenéztem a tükörbe, egy fehér kesztyűvel még gyorsan eltöröltem a rámkenődött rúzs nagy részét, felkapkodtam az öltönykabátomat, kifújtam a levegőt, majd visszatértem hozzá. - Mehetünk... - súgtam neki, majd hűen, lábaimhoz illően hatalmas léptekkel indultam meg utánna.

//Szerintem itt a játékot lezárhatnánk, és akkor továbbmehetnénk Salem-be, és ott folytathatnánk //

Ahogy elkapta a kezemet, teljesen rémület fogott el. Természetsen, az utcai reflexek miatt alaphelyzetben most én ragadtam volna meg a lány kezét, és a földre dobtam volna, de ezt nem tehettem meg. Főképp, hogy a hugocskámat is bajba keverhettem. És méginkább azért, mert elvileg barátokat kellene szereznem az iskolában. De a nőkkel egyszerűen nem bírok teljesen dűlőre jutni. Vagy felidegesítem őket, vagy nem is akarnak szóba állni velem, vagy pedig ez történik: zavarba kerülök egy-egy szépségtől, és elvesztem a fejemet. Ez viszont Mercedes esetében különösen igaz volt.... ő valahogy olyan... meggyőző volt... é-és most nem csak a testére gondolok... a-annyira.... gyönyörű.... a szép vörös tincsei, a meleg és puha bőre. És a kis élénk, mégis valahogy aranyos, huncut stílusa teljesen magával ragadott. hasonlított Angira, csak... ő valahogy másképp volt szeretnivaló... és a bizonyos... t-testi tényezői csak bónuszok voltak...
- N-nem, dehogyis, inkább... épp ellenkezőleg... - bámulta bele a különös, zöld számpárba, és a szívem hevesebben kezdett verni. Ahogy elengedett, kissé megnyugodva tettem fel neki az ajánlatot, válaszával viszont megintcsak zavarba hozott. A-amit mondott... éreztem rajta, hogy... arra gondol.... én még sohasem.... sohasem.... nekemmég csak szerelmem se.... sohasem volt senkim. Csak Angela. Róla szólt az egész életem, és láss csodát, most ő akarja, hogy többről is szóljon. Ebbe a szerelem, és... az is beletartozik? Mert.... se a szerelemről... a-arról meg még inkább nem tudtam semmit. - I-i-igen, ügyes... - hebegtem, majd egy kissé elmosolyodtam, és megint a szemébe néztem. - É-én csak annyit kérnék... annyit kérnék, hogy... körbevezess... t-tudod, nem régóta vagyok itt, és még nem ismerem nagyon a helyet... és egyelőre csak betuszmákoltak ebbe a szobába, ide, tehát... é-érted... h-ha most volna egy kis szabadidőd, a-akkor... hát... é-érted..... körbevezethetnél... - dadogtam nehézkesen, az arcom minduntalan elvörösödött, ahogy végig tekintettem a gyönyörű lányon, de a szemei nagyon megfogtak, olyannyira, hogy egy pillanatra tátva is maradt a szám. De végül megfordultam. - Öhm... e-ehhez koncentrálnom kell, szóval légy szíves... - mosolyogtam rá kedvesen, majd az alkatrészekre tekintettem. Némely nem volt nagyobb fél centiméternél, nem is beszélve a hajszálvékony rézhuzalokról. De ez számomra csak egy érdekes kihívás volt. Egy széles vigyor meg is jelent az arcomon, majd kezeimmel megérintettem a fémdarabokat. Éreztem, ahogy azok remegni kezdenek, és az ereimben gyorsabban kezd áramlani a vér. Behunytam egy pillanatra a szememet, majd ahogy kinyitotttam, azok erei kéken világítottak.
Az alkatrészek hirtelen mozgoni kezdtek, ahogy kezem is megmozdult, a rézhuzalok összeálltak, összecsavarodtak, az ujjaim pedig gyorsan végigszaladva rajtuk biztosították egységüket. Megvolt a szár. Ezután egy egy fogaskerék gurulni kezdett a tenyerem felé, én azokat elkaptam, majd mint egy számítógép, villámsebességgel egymáshoz kapcsoltam, majd azok maguktól összeálltak, a rézhuzalok csatlakoztak a fogaskerek aprócska lyukacskáikhoz. Ezek voltak a rózsa levelei. Ezután a szögek kezdtek el repkedni. Másfél centiméter. Két centiméter. Öt centiméter. Még pár fogaskerék, a közepükre aranyló szögek, és összeálltak a rózsa virágja, majd végül a kezeim még utoljára átfutottak az egész szerkezeten, azt a szememhez hasonlóan kék, tündöklő vonalakkal belepve, amik végül teljesen elhalványultak. Kezembe vettem a különös szerkezetet, majd meghajolva - így is csak épp egy szintre tudtam kerülni a lánnyal - felényújtottam az aranyló, fénylő fémrózsát.
- Ez megfelel? - kérdeztem nyugodt, kérlelő hangon. Nagyon szerettem volna eltölteni ezzel a lánnyal legalább egy kis időt, megismerni, és talán jobban megérteni őt... vele lenni... valahogy, nagyon jól esett volna. Reméltem, hogy igennel válaszol, és beleremegett a szívem.

Közeledésére elpirulok, és egyre több jut a tüdőmbe különleges illatából. Mi lehet ez a gyönyörű szféra, amely ennyire elkap engem, és nem sohasem akar elengedni? Nem voltam biztos benne, megálljak-e, és viselkedjek-e határozotabban, vagy csak hagyjam, hogy több is jusson az orromba ebből a hivogató illatanyagból. Arcomon vörösség futott végig, és inkább egy harmadik lehetőséget választottam - elfordultam egy pillanatra, és emgpróbáltam egy-két tiszta levegőt venni, majd egy mosollyal visszatekintettem rá, megpróbáltam visszatérni a stílusomhoz.
- M-miért ne viselkednék így egy ilyen... gyönyörű hölggyel... - mosolygok rá, és szemeim találkoznak az ő smaragzöld ékköveivel. Tekintetére úgy érzem, mintha lekicsinyidnék előtte - olyan picivé, hogy ő egy könnyed harapással bekaphat és felfallhat. Tovább nézem őt, vad vörös hajtincseit, és az arcom felveszi hajának színét.
Hagyom neki, hogy felvegye a dobozt, és belehallgathasson. Ahogy hozzámsimul teste, megremegek és egy nagyot nyelek - hozzám még senki.... még senki sem.... tizenkét éve az egyetlen ölelés, amit kaptam, az Angeláé volt, mikor megtaláltam. Azelőtt senki sem foglalkozott velem, akik foglalkoztak is, azok iránt nem mutattam semmiféle szeretetet - el akartak rángatni, be az árvaházakba, hogy "új családot találjak!" A francba velük! Nem kell nekem új család, ha ott van Angela! Az én drága hugocskám... mnidig éreztem őt... mindig, amikor fázott, én is dideregtem, amikor fájdalmat okoztak neki... én is szenvedtem. És elmém minden egyes pillanatban megremegett, amikor magára ismert abban a magányos gyermekben, aki a hugocskája nélkül létezik ezen a földön. És azért kiáltott neki, hogy semmi sem számít, csak tanulás, harc, keresés. Tanulás, harc, keresés. Az az ölelés is, amit még akkor kaptam, amikor a családommal voltam - az is Angivel volt. A szüleimet sohasem érdekeltem azután, hogy eltűntem. És talán soha nem is fogom...
Hagytam neki, hogy felvegye a dobozt, a mosoly újra szélesedett az arcomon, de inkább csínytalannak, mnit angyképűnek lehetett nevezni. Azután pedig megpróbűltam átváltani egyfajta kedvesebb változatra. Gyengéden kivettem kezeiből a dobozt. Egy pillanatra kezemet súrolta gyöngéd tapintása, és kezem az egész dobozzal együtt beleremegett. Ismét nyeltem, és megint vörös lettem, de megpróbáltam megtartani lazaságomat.
- Ó, semmi igazából... de, mond csak... az a bizonyos személy szereti a rózsákat? - kérdeztem tőle, majd megint kedvesen rámosolyogtam, kiszórván a doboz tartalmát az asztalra, amely apró szögecskékből, rézhuzalokból, fogaskerekekből, fémlapokból állt. Itt is jöttem én igazán a képbe. - Sőt, válassz bármit, én most helyben elkészítem neked. Nem lesz több egy percnél! - nyugtatom emg, mielőtt azt hinné, hogy egy félórát el fogok tölteni egy óra megcsinálásával, aztán pedig kissé közelebb érek hozzá. Ugyan szívem remeg, a hatalmas szemeibe lépek saját fehéres-kék szemeimmel - Csak neked, ingyen és bérmentve, hölgyem!

Nem éppen a legkedvesebb embernek tűnt - de még akkor sem volt fogható az utcai emberekhez. Csak háromféle személyiséget ismertem meg a kietlen nagyvárosok hosszú betonutcáin: a szajhát, a gyilkost, és magamat, aki csak az elveszett hugocskája után kutat, és emberek körül elfogja az émelygés, fejfájás, a túl sok gondolatba pedig már-már beleőrül.
A képességem sohasem engedett nagyobb embertömegekhez, és ez a stílusomat is meghatározta. Általában azokhoz szóltam pár szót csakis, akik meg akartak ölni, és mielőtt elhaláloztak volna adtam nekik egy utolsó beszólást, egy utolsó utálatos tréfát, amivel méregtől vörös arccal küldtem őket a másik világba. A következőekhez - a szajhákhoz - csak akkor szóltam hozzá, amikor elémtolakodtak, ajánlkoztak, én pedig egy-két pofonnal arébb küldtem őket. Általában az ilyen pofonok miatt kerültem az első helyzetbe, a stricikkel. Amikor pedig normális emberekhez közeledtem volna, a gondolatok kezdtek áramlani a fejembe. Nem tudtam, sőt, még ma sem tudom egyáltalán kontrollálni a képességemet. Amikor több ezer gondolat mindenki fejéből egyszerre reppen a fejembe, én beleborzongok, úgy érzem, elveszítem a saját hangomat, sőt, mindenki más hangját, és csak  azokat hallom, hallom őket. Ahogy megvetnek, szerelmesek... ahogya  családjukkal vannak újra.... ahogy gyilkolnak, hazudnak, korruptak, pénzéhesek, kis mocsodékok! ...de már ebbe a visszagondolásba is belesajdul a fejem...
Amikor visszaszól nekem a poénomból kiindulva, azonnal kissé saját magamat fedezem fel rajta. Talán egy kissé agresszívabb módon, de... hasonló... mindenesetre, azért mozdultam ki, hogy - kényszerrel ugyan - barátokat szerezzek, és ez az első lépés. Ahogy a közelembe ért azonnal elfogott az illata, és amikor megéreztem ama különös felhőt, arcomat teljesen ellepte a vörösség.
- H-h-hát... é-én... - dadogtam, majd érkezett egy újabb válasz tőle. Mintha elvesztettem volna a fejemet, nem tudtam teljesen követni őt, így egy kissé elmaradtam a válasszal, de akkor is fel akartam tartani egy mosolyt - N-nos... - és a vigyor szélesedett, de inkább kedveskésen - Legyen ez egy alku, hölgyem! Maga körbevezet... én pedig...! - és felmutattam az ujjamat azzal a jelzéssel, hogy várjon egy kicsit, majd gyorsan berohantam a vendégszobába, és mielőtt az gondolhatta volna, hogy csak leléptem, azonnal kirohantam egy aprócska dobozzal. Tartalma zörögtt a kezemben, én pedig végigsimítottam rajta, majd letettem az egyik közeli kis asztalra. - Adok a hölgyeménynek valamit, ami talán elnyerheti a tetszését. - és ismét rámosolyogtam, most is a legkedvesebb arcomat elővéve. Nem is tudom, mit éreztem: segítőkész akartam lenni, és nem is zavart volna... ha... e-egy ilyen... sz-szépség vezetett volna körbe... de leginkább annak örülhettem, hogy egy újabbb embernek megmutathattam másodlagos képességemet.

Megszólalásán csak elmosolyogtam, és egy kisebb kacaj is kibújt az eddig rejtett arcomból. Előmásztam végre az ajtó mögül,és hosszú léptekkel odasétáltam a lányhoz. Nem tűnt annyira veszélyesnek, és egyáltalán nem tűnt kémnek. Persze, ez lehet, hogy ez csupán a megfigyelő létnek az alapját képezte - nem szabad volt neki túl nagy feltűnést keltenie, sőt, ha kellett, hát ellenségesnek is tűnhetett velem szemben, aztán, ha mondok neki egy viccet, azonnal röhögni kezd, és öribarik leszünk. De engem nem lehet annyira könnyedén átejteni.
Gondolataiból csak azt szűrtem le, hogy rendkívül ellenségesen bűnik velem, és nem is akar máshogy, de ez igazán nem érdekelt. Ahogy a hugicám is megmonta: szerezzek barátokat. Hmm... persze, barátok...
- Ó, igen, végre hogy találkozhattunk kislányom! - kacsintottam rá, majd kinyújtottam a kezemet - Arthur Whitmore vagyok. Angela ikertestvére... - kezdtem a bemutatkozás rámeső részét, majd hozzáfűztem - Ő már régebb óta itt tanul. Én csak tegnap... - és köhintettem is egyet - ..."sétáltam be" a Birtokra. Kegyedről pedig eddiglen még nem hallottam. - hajoltam kissé meg, kezemmel körkörös mozdulatot téve, mint a színpadon meghajoló bűvész, és továbbra is tartottam a kezemet.
Próbáltam valamennyire illedelmesebb, kedvesebbnek tűnő mosolyt kiválasztani, mint nagyképűt, és a legegyenesebben tartani magamat. Ő sem volt nagyobb nálam, olyan volt mint a többiek, az én kétszáz centiméterm mellett eltömörült. Nem tudom, miért akartam olyan kedves lenni hozzá - talán mert inkább feldúltnak tűnt, mint bunkónak, és udvarias, elegáns énem azonnal feltámadt közelségébe, meg akartam vigasztalni. Jobb emberismerő lehettem, mint gondoltam volna? Pedig én annak előtte nem igazán beszélgettem emberekkel. Az utcán, általában magányos farkas voltam, akihez hozzászoltam, az is csak azért volt velem, mert fizettem, és mivel szajhákban nem utaztam, nem is voltak női partnereim. Az egyetlen talán, akivel mindig is igazán jóban voltam, az a hugocskám volt. Az iránta érzett kötődésemnek csak akkor lesz vége, ha már nem fogok élni. De akkor már inkább vele együtt halnék meg, nem hagynám, hogy elveszítsen. Még biztosan nem.
És az elveszítés egyik fajtája az is, hogy kirúgnak a birtokról, mivel antiszociális vagyok.
- Gyerünk, csapj bele! - bíztattam egy szélesebb mosollyal.

Ahogy kitekintettem a szobából egy különös női alakot láttam közeledni a távolban. Vajon azért jön, hogy ellenőrizzen engem? Ennyire nem bíznának meg bennem... habár, ha jobban belegondolok, én az azonos dolgot tenném. Még csak egy napot töltöttem el a birtokon - annyit ki sikerült derítenem, hogy ugyan még nem jártam egyik tanórán sem, konkrét katonai kiképzést az itteni "mutánsok" egyáltalán nem kaptak. Habár az is lehet, hogy a kormányzat nem szuperkatonákat akar belőlünk csinálni, sokkal inkább fejleszteni akarja magát. Példának okáért az én másodlagos képességemmel, a technokráciával szinte bármilyen autót legfejlebb pár perc alatt össze tudok rakni, ugyanolyan minőséggel és pontossággal, mint Európa legelőkelőbb cégei. De ez ugxanígy van fegyverekkel is - nem beszévle az én esetemben a különlegesen pontos elmémről, és annak szélsőséges képességeiről.
Elsődleges képességem, a gondolatolvasás egy gyermekkori trauma aktiválódott, amikor is a szüleink téli nyaralóján kimentünk a hugommal a közeli tóhoz játszadozni, éjszaka. Nem emlékszem pontosan arra az éjszakára, csak két emlékképre: amikor a hugocskám a mólón ülve, mosolyogva hívogat engem, és arra, ahogy kinyújtom érte a kezem, mielőtt örökre elnyelne a víz. Ezt a két rémjelenetet pár kitarkítással gyakorta eljátsza az elmém velem éjszakánként. De ennek a képességnek nem csupán a gondolatovlasás volt a hatása. A mutálódással elmém rendkívüli szintre fejlődött, magasabb szintre, mint bármely embernek, sé talán még a legtöbb "mutánsnál" is fejlettebbé vált. Az egyik mellékhatás mondjuk az volt, hogy öt éves koromtól kezdve szinte mniden másodpercre, amit csak ébren töltöttem emlékszek. Ez rendkívül megkönnyítette a tanulást, olvasást, ami végül gyakorlatilag magától vezetett technokrata képességemhez, ugyanis egy idő után a sok tervrajza és fizikai egyenlet teljesfokú megértése társult egy másik mutációval, ami lehetővé tette nekem a gépek irányítását. Ez a mellékhatás habár már nem volt oly különleges képesség a saját szememben. Gyarkran vezetett álmatlan éjszakákhoz - és azt mondják, hogy maga Da Vinci és még több ember is ilyen "kórban" szenvedett ...Da Vinci vajon mutáns volt?
Végül ismét a lányt figyeltem meg. Gondolatait ugyan nem védte, mégis csak keveset tudtam elkapni tőle. Leginkább engedetlenségről, valamennyi kedvességről, és.... a pasikról szóltak.... valóban egy ilyen nőt küldtek ide megfigyelni engem? Mert ahogy nyugodtabban közeledett tekintetemre fittyet hányva, inkább azt szűrtem le, hogy kémkednek utánnam, és meg akarnak ismerni, mielőtt döntenének a sorsomról.
Csak biccentek köszönésére, amikor teljesen kirajzolódik előttem kecses, gyönyörű alakja, és... különleges... keblei... elvörösödtem, és elfordítottam tekintetemet először róla. Nem gondolhatok külsőségekre, amikor nyilván azért küldtek egy pont ilyen testalkatú nőt, hogy ezt kihasználják. Vagy talán nem is küldték, és csak idetévedett. Őszintén bevallom, eme lehetőséggel is számoltam, és végül elmém úgy kalkulálta, legjobb játszani egy szerepet.
- H-helló... - szólalok meg halkan. Sohasem voltam túl jó társasági személy, leginkább mert képességemet sohasem tudtam kontrollálni. Soha nem tudtam csak egy személy gondolatait hallgatni, elmém inkább úgy találta ki, hogy mindenkiét egyszerre leolvastatta nekem. Így három embernél többel egy időben nem bírtam beszélgetni. Egyszerűen elmém beleborzongott a gondolatfoszlányok áradatába, és testem is reagált a borzongására fájdalommal, és sokszor magamban vagy másokban való kár okozással. De azért egyelőre kibírtam. Megpróbáltam valamennyire a sötét szobába rejtőzni, beálltam az ajtó mögé, és onnan tekintettem ki rá. Talán csalódott voltam... talán nem amikor formás hátsó felét felém emelte, és valami után keresgélt. Én félve húzódtam el, és kissé hangosabban ismét megszólaltam, hátha nem hallotta előző mondatomat - Helló! Ú-új vagyok itt... habár nem éppen idegen. - próbáltam feloldódni kissé és elmosolyodva jöttem ki az ajtó mögül. Titkon mindig is bőbeszédű voltam.

Hmmm... talán tévedtem, és ez a hely mégis lakályosabb, mint amilyennek képzeltem. Bár, voltam már jobb helyeken is - a kaszinózás mindig is könnyen ment nekem, ha az ellenfeleim gondolatait kellett meghallani. Habár nem mindig jutottam el a kaszinóig... sokszor még az utcán sem tudtam sétálgatni. Több száz ember, több száz ezer gondolatfoszlány egyszerre harsongott a fülemben, olyannyira, hogy már azt sem tudtam, süket-néma vagyok-e, vagy ezen a világon mindenki csak tátog, és a beszéd gondolatok útján terjed. Őrültként néztek rám, amikor végigrohantam az utakon, átsiklottam az embereken, hogy bejussak egy-egy sikátorba, ahol csak a patkányok gondolatait hallhattam ...vagy a varjakét...
Azért, el kell ismernem, kedves volt ettől az X-embertől, vagy kitől, hogy átadta nekem ezt a vendégszobát. Persze, ugyan nem tudtam lehallgatni őt, nem hülyének születtem, tudtam, hogy azért próbáltak bedobni engem ebbe a valójában igen elegáns szobácskába, hogy valamennyire is kordában tartsanak. Hiszen, én voltam az a srác, aki hirtelen csak úgy feltűnt a birtokon, és pisztolyt fogva az emberekre kereste a hugocskáját. Talán kegy az, hogy mégis felvettek az iskolába, talán csak ritkaság lennék másodlagos képességem miatt és meg akarnak szerezni engem. Nem tudom, de az biztos, hogy én nem hajlok meg. Kíváncsi vagyok, hogy ennek az X-nek mikor fog számítani a "mutánsok" - különlegesek, te idióta! - függetlensége, ha bejön a kormány, és megcsengeti azt a jól ismert harangot: pénz, pénz, pénz, pénz, pénz.
Na, ha már itt vagyok... mit is kezdhetnék? Még csak televízió sem volt ebben a szobában... és ezeknél a képeknél én is szebbet tudnék festeni... irritáló jelenség ez az iskola. Inkább elvittem volna innen Angie-t, mint bezárni magamat is eme iskolának bélyegzett börtönbe.
Ledőltem az ágyra, de nem is maradtam ott sokáig, inkább felugrottam, és kiálltam a folyósóra. Társasági élet.... ajj.... itt jövök...